A napfény árnyékában

A napfény árnyékában

írta:

Lindsay

Leírás:
Anettnek sok nehézséget kellett leküzdenie, mire végre jól alakultak a dolgai.

Érettségi évében meghalt a legjobb barátnője, de később Niki személyében új barátra talált.
Nem fejezte be az egyetemet, mégis sikeres lett a munkájában.
Sok tönkrement párkapcsolatot követően rátalált Norbira, akivel teljes volt a boldogság.

Éppen családalapításra készülnek Norbival, amikor egy újabb negatív esemény kavarja fel nyugalmas élete állóvizét.

Korhatár: 18

Figyelmeztetések: Durva nyelvezet, erotikus tartalom

Itt olvashatjátok:

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

7. fejezet

8. fejezet

9. fejezet

10. fejezet

11. fejezet

12. fejezet

13. fejezet

14. fejezet

15. fejezet

16. fejezet

17. fejezet

17. fejezet

Három évvel később

Szétnéztem a zsúfolt lakásban, mindenhol a gyerekek játékai hevertek, de nem volt erőm összeszedni őket. Emberemlékezet óta nem volt egy nyugodt szombatunk nélkülük, és most, hogy leadtuk őket Norbi szüleihez, a nap minden percét valami kellemes dologgal akartam tölteni, nem pakolászással.

Persze, továbbra is élénken emlékeztem azokra az időkre, amikor nem az volt a legnagyobb problémám, hogy halálosan le voltam miattuk fáradva, és ölni tudtam volna pár szabad percért, amit csak magamra fordíthattam…

Márciusban, szinte pontosan egy évvel a magzat elvesztése után derült ki, hogy sikerült teherbe esnem. Örültem neki, hogy legalább ez összejött végre, de már nem ugrottunk ki a bőrünkből miatta, inkább csak reménykedtünk, hogy ezúttal minden rendben lesz. Amikor túl voltam a kritikus három hónapon, egy kicsit fellélegeztem, de inkább csak az ötödik hónap után kezdtem igazán hinni benne, hogy nem lesz semmi gond.

Aztán amikor megszületett, és először tartottam őt a karjaimban, el sem hittem, hogy ez tényleg megtörténik, és hogy velem történik… Olyan sokszor elképzeltem, de az semmi nem volt a valósághoz képest. El is sírtam magam, Norbi közben átölelt, meg a fejemet puszilgatta, tudtam, hogy ő is meg volt hatódva. A születésekor tudtuk meg, hogy lány lett, nem is akartuk előre tudni, úgyis teljesen mindegy volt… Izabellának neveztük el.

December közepén mentünk haza a kórházból, úgyhogy végre összejöhetett a közös családi karácsony, amiről annyit álmodoztam. Szenteste csak hárman voltunk, feldíszítettük a lakást, volt karácsonyfa is, meg minden, ami kellett. Tudtam, hogy a kicsi még semmit sem fogott fel ebből az egészből, de mégis jó volt így, jobb nem is lehetett volna.

Ha már ennyire jó volt minden, pár hónap múlva a sors úgy gondolta, hogy megajándékoz egy nem várt jó dologgal, hagy örüljek még jobban…

Egyik este szeretkezés után én már félálomban voltam, amikor Norbi így szólt:

– Szerintem nem sikerült időben kivenni, úgyhogy lehet nem ártana bevenned valami tablettát.

Csak lassan fogtam fel, hogy mit mondott, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

– Olyan „tablettát” csak orvos tud felírni, nekem meg nincs kedvem most az ügyeletre rohangálni – mormogtam. – De hogyhogy nem sikerült kivenni, mi történt?

– Nem tudom, amikor kihúztam, már elkezdődött, sosem volt még ilyen…

– Mindegy, úgysem lesz semmi – mondtam, és ezt így is gondoltam, nem csak az alvás utáni vágy mondatta ezt velem.

– Miért vagy ilyen biztos benne?

– Mert amikor próbálkoztunk, és az összes belém ment, akkor sem sikerült hónapokon keresztül.

– Na jól van, nekem mindegy… - mondta, azzal bebújt mellém az ágyba. – De ha esetleg összejön az újabb gyerek, akkor már mindenképpen kell egy nagyobb kocsi, úgyhogy megvesszük a Mazdát, rendben?

– Rendben, persze – hagytam rá. – De ennyitől úgysem fog összejönni.

– Szerintem meg simán, de nekem mindegy.

– Amúgy ha nem szeretnéd mindig kikapdosni a vége előtt, akkor felíratok magamnak gyógyszert.

– Ja, tényleg sokkal kellemesebb lenne, de emiatt ne mérgezd magad gyógyszerekkel.

– Majd még meglátom, kikérdezem az orvost… én is megszoktam, hogy végig bennem vagy, lehet, hogy ha nem olyan káros, akkor ennyi áldozatot megérne.

– Hát igen, ha most összejön a gyerek, akkor utána főleg.

– De nem fog összejönni…

Már el is felejtettem ezt a kis balesetet, de rögtön eszembe jutott, amikor pár hét múlva feltűnt, hogy már nem jött meg egy ideje. Azért reménykedtem, hogy csak véletlen egybeesésről van szó, de azért minél hamarabb ki akartam deríteni, hogy most mégis mi volt a helyzet. Nem akartam még egy babát, úgy éreztem, hogy korai lenne még. Iza négy hónapos volt akkor, jól elvoltam vele, örültem, hogy nagyjából mindennel sikerült elboldogulnom, hogy a gyerek körüli teendők ellenére Norbival sem romlott meg a kapcsolatunk. Így még pont mindent egyensúlyban tudtam tartani, de úgy éreztem, hogy egy baba érkezése már felborítaná a dolgokat. Nem azzal volt a gond, hogy nem akartunk második gyereket, egyszerűen csak rossz volt időzítés. De hát végül is már megszokhattam, hogy az élet sosem úgy adta a dolgokat, ahogy kértem.

Három nap alatt bírtam eljutni odáig, hogy vegyek egy tesztet, és mivel még mindig nem jött meg, másnap reggel megcsináltam. Tulajdonképpen nem ért nagy meglepetésként, hogy újra gyereket várok, de azért egy kicsit lesokkolódtam, hogy most mi lesz… Tudtam, hogy még egy darabig nem tudunk elköltözni ebből a másfél szobás albérletből, meg hogy így még később tudok visszamenni dolgozni. De a legjobban az aggasztott, hogy hogy fogok én elboldogulni két kisgyerekkel, hiszen Iza még csak egy éves lesz, mire megszületik a kistesó… ha egyáltalán megszületik, persze. Vegyes érzéseim voltak, de azt semmiképpen nem akartam, hogy úgy járjak, mint legelőször, és az abortusz sem merült fel bennem egy percig sem. Inkább csak féltem, hogy hogyan fogom ezt megoldani.

Norbi egyébként sokat segített nekem Izával, szerencsére nem azt volt, hogy azt hitte, milyen jó buli, hogy gyerekünk van, de én majd mindent megcsinálok, neki meg csak néha rá kell mosolyognia a kislányára. Láttam rajta, hogy ki akarja venni a részét a gyereknevelésből, munkából hazajövet sosem volt annyira fáradt, hogy ne foglalkozzon valamennyit Izával. Addig én egy kicsit rendbe szedtem a lakást, vagy éppen magamat, mert néha azt sem tudtam, hol állt a fejem. Nehezen viseltem amúgy, hogy éjszakánként néha többször fel kellett kelnem hozzá, de legalább Norbi is gyakran felkelt velem, ő is próbálta nyugtatgatni Izát. Néha elnéztem őket így ezeken a hajnalokon, és átfutott az agyamon, hogy eleinte nem gondoltam volna, hogy eljutunk idáig Norbival. Már sosem leszünk teljesen idegenek egymásnak, mert a gyerekünk örökre összeköt minket, ez egyszerre volt nagyszerű és félelmetes.

Aznap sokat gondolkodtam rajta, hogy hogy mondom el neki, hogy megint terhes vagyok, meg hogy milyen aggályokat sorolok fel neki ezzel kapcsolatban. Szokásosan hatkor jött haza, de este fél tízig húztam-halasztottam a dolgot, pedig sok alkalmam lett volna elmondanom neki. Zuhanyzás után visszamentem a szobába, Norbi az ágyon ülve, a karjában Izával meccset nézett, lelkesen magyarázott neki a pályán történtekről, ő meg csak figyelt a nagy kék szemével. Én tudtam, hogy itt a nagy alkalom, a Manchester United-Juventus BL negyeddöntő kellős közepén…

– Ennek a gyereknek az első szava „gól” lesz – néztem Izára, miközben leültem hozzájuk.

– Remélem is… majd megyünk együtt meccsekre, rendes Újpest-drukker lesz belőle.

– Egy lánynak ez minden álma – mosolyogtam.

– A kettő nem zárja ki egymást.

– Hát lehet, hogy nemsokára a fiadnak is magyarázhatod, hogy miért az Old Trafford a legszebb stadion Angliában – néztem rá jelentőségteljesen, de ő nem vette a lapot.

– Majd egyszer biztos – mormogta.

Túlságosan lekötötte őt Iza meg a meccs, igazából az is csoda volt, hogy képes volt egyszerre két dologra figyelni. Félidőben pont elaludt a lányunk, bevittem a kisszobába lefektetni, utána visszamentem Norbihoz. Láttam, hogy unatkozik, mert még nem kezdődött a második félidő, tehát most már tényleg meg kellett mondanom.

– Na szóval azt akartam neked kinyögni, hogy úgy néz ki, megint gyereket várok – mondtam, miközben leültem mellé.

– Micsoda? – nézett rám elképedve. – Ez már biztos? Már csináltál tesztet?

– Igen, ma reggel… és mivel már másfél hetet késik, elég esélyes a dolog.

– Húha… – mondta maga elé. – Hát akkor remélem, tényleg így is lesz… kicsit ez most meglepett… de biztos jó lesz… de hallod… na, mondtam neked, hogy összejön, látod? Én megmondtam – mondta nagy büszkén, miután összerakta magában a dolgokat.

– Továbbra sem értem, hogyan sikerülhetett, de nem is ez a lényeg.

– Persze, ha nem neked van igazad, az már nem lényeges – mondta rosszallóan, majd hozzátette: – Amúgy azért jött össze, mert most nem voltunk ráfeszülve, most minden rendben ment, és ezt nyilván megérezte.

– Ki érezte meg? – kérdeztem.

– Hát a gyerek, így már szívesen jön közénk.

– Micsoda okfejtés – vigyorogtam, de tudtam, hogy volt benne igazság.

Amikor minden vágyam volt egy gyerek, akkor persze, hogy nem jött, de most, hogy egyáltalán nem is gondoltam a dologra, a legkisebb hiba után is besikerült.

Ő hozzám hajolt, és megcsókolt, láttam, hogy boldogan csillogott a szeme, ez egy kis erőt adott nekem, hogy ne féljek már annyira.

– De azért te is örülsz, ugye, bébi? – kérdezte.

– Persze, hogy örülök – mondtam.

Ez így is volt, és nem akartam azzal elrontani a pillanatot, hogy felsorolom az összes dolgot, hogy miért is félek ettől. Főleg, hogy már csak babonából sem akartam előre rinyálni, hogy milyen nehéz lenne két gyerekkel, hiszen egyáltalán nem volt biztos, hogy megmarad… azt akartam, hogy megszülessen, az már a legkevesebb gond volt, hogy így kétszer olyan nehéz lesz.

– Na basszus, azt hittem nyugis meccsnézés lesz este, és bealszom úgy a hetvenedik perc környékén, de most teljesen felélénkültem… - vigyorgott. – Annyi energia van bennem, hogy körbe tudnám futni a Margitszigetet.

– Hát van egy tippem, hogy inkább hogyan vezesd le ezt a rengeteg energiát.

– Keféljünk egy eszméletlen jót?

– Nem, takarítsd ki az egész lakást, amíg én alszom, már más a prioritás – néztem rá komolyan, de mielőtt még kezdte volna elhinni, elmosolyodtam. – Igen, én is erre gondoltam, mi másra…

Még mielőtt igazán belemerülhettünk volna a dologba, eszébe jutott egy nagyon fontos dolog:

– Tényleg, szivi… Azt ígérted, ha jön a második gyerek, akkor megvesszük a Mazdát – közben úgy nézett rám, mint akinek valóra vált egy álma.

Én gyors fejszámolást végeztem az anyagi helyzetükről, figyelembe véve, hogy már két gyerekről kell majd gondoskodnunk, de végül megadtam magam:

– Jó, azt hiszem, belefér.

Ő elvigyorodott, nem is tudtam, minek örült jobban, a gyereknek vagy a kocsinak.

***

Végül még a második gyerek születése előtt megvettük a kocsit, így Norbi már azzal vitte le Izát a szüleimhez Egerbe, mielőtt még bevonultam volna a kórházba. Logikusabb lett volna, hogy azt az egy hetet inkább Éváéknál tölti, hiszen nagyon közel laktak hozzánk, de azt szerettem volna, ha az én szüleimet is megszokja, Norbi szüleit sokkal gyakrabban látta. Norbinak meg kapóra jött ez a kis utazás, mert legalább mehetett hosszabb útra is a Mazdával, szóval egyáltalán nem volt ellenére, hogy levigye őt Egerbe.

A második terhesség végül is nem volt rosszabb, mint az előző, mert nagyjából már tudtam előre, hogy mi fog történni. Ugyanez volt a szüléssel is, persze amikor először megláttam a kisbabánkat, arra az érzésre nem lehetett felkészülni, hiába éltem már át egyszer. Most tudni szerettük volna előre, hogy fiú lesz-e vagy lány, úgyhogy nem volt meglepetés, hogy fiú lett. Mondtam Norbinak, hogy így legalább van rá esély, hogy rajta kívül valaki más is szeretni fogja a focit a családban, de ő megnyugtatott, hogy a focit Iza is szeretni fogja…

Előzőleg megbeszéltük, hogy Csanádnak vagy Zalánnak fogjuk elnevezni, majd ott helyszínen eldöntjük, hogy mégis melyik legyen. De mivel úgy éreztük, hogy egyik sem illik hozzá, teljesen tanácstalanok lettünk. Végül jobb híján ő is Norbi lett, úgy éreztük, hogy teljesen jó név lesz ez neki, majd Norbikának vagy kis Norbinak fogjuk szólítani.

Szóval ez volt a nagy történet, így lett két gyerekünk. Most lett teljes a kép, ekkor tudtam csak igazán megérteni, hogy minden időszaknak megvan a maga szépsége és nehézsége. Amit én is sejtettem, így sem volt problémamentes az életem, sok napba beleszürkültem, időnként teljesen feleslegesnek éreztem magam, úgy éreztem, nem csinálok semmi hasznosat. Norbi sem értékelte a fáradozásimat, volt egy-két hullámvölgy, amikor minden kis szarságért egymást hibáztattuk, és néha durván odamondogattunk egymásnak. Végül rájöttünk, hogy ennek így semmi értelme, és megpróbáltuk visszafogni magunkat, nem kimondani az első hülyeséget, ami eszünkbe jutott. Végül is mindketten ezt akartuk, csak egy kicsit nehéz volt beismerni, hogy nem lett semmi könnyebb, sőt, nehezebb lett.

Már nem volt az, hogy gondoltunk egyet, és elmentünk valahova hétvégére, már azt is komolyan meg kellett szervezni, hogy elmenjünk négyesben a Hajógyári szigetre vagy bármilyen játszótérre. Az sem nagyon adatott meg, hogy csak úgy leültem olvasni, Norbi meg Playstationözni, mert ha az egyik gyerek éppen nyugiban volt, akkor a másiknak volt valami nyűgje. Hát igen, ekkor sajnáltam csak igazán, hogy amikor még csak ketten voltunk, nem tudtam kiélvezni a szabadságot, mert azon gyötrődtem, hogy vajon lesz-e gyerekünk. De végül is sejtettem, hogy ez lesz.

Iza két és fél éves, Norbika egy év két hónapos volt, most kezdtem őt is leszoktatni a babakocsiról, ezért aztán dupla annyi idő volt odaérni a játszótérre, mint eddig. Szerencsére Iza nagyon gondoskodó volt az öccsével, végig fogta a kezét, ahogy sétáltunk az utcán, úgyhogy legalább attól nem kellett félnem, hogy amíg Norbika is megszokja az utcán való közlekedést, Iza unalmában kiszalad az útra a kocsik közé. Igen, hülyén hangzott, de különösen figyeltem az ilyen dolgokra, nagyon nem akartam, hogy amíg egy pillanatig nem nézek oda, valami nagy hülyeséget csináljanak. Mondjuk Izára nem is volt annyira jellemző az ilyesmi, de volt egy sejtésem, hogy Norbikára eléggé oda kell majd figyelni.

Amúgy azt nagyon szerettem ezekben a napokban, hogy végignézhettem, ahogy megtanulnak járni, beszélni, hogy minden nap tanulnak egy új szót vagy bármilyen új dolgot. Nem maradtam le semmiről, úgyhogy nagyon értékeltem, hogy otthon tudtam velük maradni, nemsokára úgyis mehetek vissza dolgozni, aztán kezdem az idegenvezetői tanfolyamot is.

Nikivel szerencsére továbbra is barátok maradtunk, gyakran találkoztunk, ezért ez egy kicsit enyhített azon az érzésemen, hogy el vagyok zárva a külvilágtól. A gyerekekkel is összebarátkozott, nem is tudtam Nikiről, hogy ilyen sok türelme van a kicsikhez, és ennyire szereti őket. Bencével továbbra is együtt voltak, már egy éve együtt laktak egy tizenharmadik kerületi albérletben, mondta, hogy minden rendben van velük, és hogy náluk is hamarosan jön az esküvő meg gyerek.

Norbi haverjai is jól voltak, Miksának lett jó munkája egy számítógépes boltban. Gabival már nem voltak együtt, de lett új barátnője, akivel elvileg jól megvoltak. Dani és Laci végül magukhoz költöztették a barátnőiket abba az újpesti lakásba, úgyhogy most négyen éldegélnek ott.

Krisztián feleségül vette a Zsuzsikáját, szóval eléggé bejött neki ez a párkapcsolat. Amúgy tényleg jófej csaj volt, és szerencsére úgy láttam, hogy nagyon is összeillenek a hülye bátyámmal, talán ő képes lesz elviselni a sok baromságát. A szüleim is jól voltak szerencsére, ők is nagyon örültek a két unokának.

Mivel Norbi szülei itt laktak szinte a szomszédban, ők többet voltak a gyerekekkel, de nem kértük meg őket gyakran, hogy vigyázzanak rájuk, mert nem akartunk az agyukra menni. Amikor Norbika született, Éva az elején gyakran átjött segíteni nekem, nem akartam még hétvégre is lepasszolni hozzájuk a gyerekeket.

Most viszont muszáj volt, mert már hetek óta nem voltunk kettesben Norbival, mindketten fáradtak voltunk, és szükségünk volt egy kis szünetre. Szombat reggel tehát Norbi átvitte a gyerekeket Éváékhoz, én addig megpróbáltam egy kis rendet rakni legalább a mi szobánkban. Amikor hazaért, nem sokáig húztuk az időt, rögtön egymásnak estünk a konyhában. Szinte már nem is emlékeztem, mikor csináltuk legutóbb napközben; általában csak lefekvés előtt, vagy fürdés közben sikerült összehoznunk, éppen ezért már ez is változatosságot jelentett, hogy dugtunk egyet a konyhaasztalon.

Ezután a szobában foglaltuk el magunkat, ő PS-ezett, a legundorítóbb zombis játékkal kezdett játszani, amit olyankor be sem kapcsolt, ha a gyerekek itthon voltak, én meg folytattam a könyvem, amit hónapokkal ezelőtt kezdtem el olvasni. Hát igen, mostanában nem volt szükségem olvasásra esténként, hogy el tudjak aludni, igazából örültem, hogy volt még erőm zuhanyozni, mielőtt beájultam volna az ágyba.

A nagy nyugalom közepette azért tudtam, hogy lenne mit csinálni a lakásban, de megpróbáltam ezt most elengedni. Kettő körül rendeltünk kaját, mivel nem volt kedvem főzni, de amíg vártuk az ételt, rászántam magam, hogy legalább a gyerekek játékait összeszedjem, és visszavigyem a szobájukba. Evés után lepihentünk, megbeszéltük, hogy utána kimegyünk Dobogókőre egy kicsit nézelődni. Amikor két óra alvás után felkeltem, az az érzésem támadt, hogy jó volt ugyan ez a kis egyedüllét, de már hiányoznak a gyerekek. Furcsa volt, hogy hetek óta erre vágytam, hogy végre ketten legyünk, hogy végre csönd legyen, és ne kiabálják már tele a fejem, ne kelljen minden másodpercben rájuk figyelnem, de most mégis azt éreztem, nem bánnám, ha már újra itt lennének velünk. Ezt viszont nem akartam elmondani Norbinak, biztos ki lenne rám akadva, hogy akkor miért nyaggattam annyit, hogy adjuk le őket a szüleihez; és különben is, lehet, hogy most neki is jót tenne egy kis nélkülük töltött idő.

Amikor készülődtünk, Norbi megjegyezte:

– Emlékszem, mit mondott nekem Miksa, amikor bemutattalak nekik téged az Újpest meccsen…

– Na vajon mit, erre nem árt felkészülni…

– Azt mondta, hogy vigyázzak veled, mert egyszer csak azt veszem észre, hogy otthon ülök két síró gyerekkel, és a haverok majd nélkülem mennek meccsre és kocsmázni – nézett rám vigyorogva.

– Ó, te szegény, hát mikor szóltam egy rossz szót is, ha elmentél a haverokkal? – mosolyogtam.

– Tudom, nem is ezért mondtam. Miksa úgy mondta ezt, mintha ez mekkora baj lenne, de én igazából már akkor tudtam, hogy ezt szeretném majd veled. Faszom se akar már huszonévesen állandóan kocsmázni a barátokkal, és azt lesni, hogy mikor nyílik megint alkalom egy kis züllésre.

– Hát örülök, ha így gondolod. Különben is, Miksa már lassan többet ül otthon, mint te.

– Ja, neki is már csak a síró gyerekek hiányoznak.

– Az is lesz előbb utóbb…

Továbbra sem akartam neki megemlíteni, hogy úgy érzem, már elég időt töltöttünk a gyerekek nélkül; úgy voltam vele, majd Dobogókő után úgyis értük megyünk, aztán az esti fürdésnél bőven lesz még lehetőségük jól lefárasztani minket.

Miután felvettük a cipőt az előszobában, Norbi szórakozottan keresgélte a kocsi kulcsot; láttam, hogy megakadt a szeme a sarokban keverő két gyerekülésen. Egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt:

– Figyelj, bébi, tudom, hogy azt beszéltük, hogy a mai nap csak kettőnké, de olyan jó lenne a gyerekeket is magunkkal vinni Dobogókőre. Nem ugrunk be értük anyámékhoz?

Én elmosolyodtam, láttam rajta, hogy mennyire szeretné. Azt hiszem, semmi sem lehetett egyértelműbb, hogy mit válaszoltam erre a kérdésre.

Vége

16. fejezet

Másnap, huszonnegyedike reggel viszonylag korán keltünk, legalábbis a reggel kilenc szerintem elég korán volt egy ilyen mozgalmas éjszaka után. Amikor lementünk reggelizni, Norbi szomorúan szemrevételezte, hogy apám befoglalta a tévét, talált magának még ezen az ünnepi reggelen is valami jó kis politikai közvetítést, így a férjem búcsút mondhatott a PS-ezésnek egész délelőttre. Így legalább sikerült őt rávennem, hogy reggeli után tegyünk egy rövid sétát a városban. Persze kocsival mentünk, és csak arra az időre szálltunk ki, amíg felmentünk a várba. Ott ünnepélyesen elszívtam az utolsó szál cigimet, megfogadtam, hogy többé nem gyújtok rá. Ha már egyszer sikerült magamtól leszoknom, akkor biztos voltam benne, hogy most is sikerülni fog. Norbi mondta, hogy ő még nem áll készen erre a nagy lépésre, de ha jól bírom cigi nélkül, akkor ő is rá fogja végre magát szánni, hogy abbahagyja. Nem kezdtem el vele azon vitatkozni, hogy ő bezzeg mennyit cseszegetett engem a leszokással, akkor miért nem akarja ő is most azonnal, de vele ellentétben tudtam, hogy ez nem így működik, mindenkinek magának kell eldöntenie.

Délre értünk haza, addigra már Krisztián is megérkezett a nagymamámmal, ezért aztán a mama jól kikérdezett mindenkit, hogy ki hogy van. Kriszt ez egyáltalán nem érdekelte, teljesen odavolt, hogy Norbi képes volt elhozni Pestről a PS-t, és addig erősködött, amíg sikerült visszafoglalnia apától a tévét, utána meg leültek Norbival Fifázni. Apa persze morgott, hogy nem tudja nézni a kedvenc műsorának a huszonnyolcadik ismétlését, de aztán ő is feltalálta magát, egy politikai hetilapot kezdett olvasgatni. Miután a mama látta, hogy a fiúk egyáltalán nem vevők a dumájára, beterelt minket a konyhába anyámmal, hogy megmutassuk, mit főztünk. Egy kicsit leszidott engem, amikor megtudta, hogy nem segítettem anyámnak a karácsonyi ebéd elkészítésében, de anya megvédett, hogy ő ezt egyáltalán nem várja el, nem azért hívott engem vendégségbe, hogy itt ugyanúgy robotoljak, mint otthon. Mama végül elfogadta ezt az érvelést, vagyis inkább ráhagyta anyámra, utána megittunk egy-egy pohár bort a konyhai készletből, majd nekiálltunk előkészíteni az ebédet.

Kaja után jött az ajándékozás, mindenki nagyon örült mindennek, legalábbis mindenki úgy tett. Nagyanyámtól kaptunk egy kávéfőzőt, szóval ez megint hasznos volt, anyáméktól egy kis lóvét, Norbi egy kapucnis pulóvert, én meg egy pizsamát és két pólót. Miután vége lett ennek a csodás szertartásnak, mindenki ment a dolgára, Krisz hazament; anya, apa és mama körbeülték a tévét, mi meg végre elvonulhattunk Norbival a szobámba. Már előzőleg megbeszéltük, hogy egymásnak majd kettesben adjuk át az ajándékokat, nem hiányzik hozzá a nagyközönség. Nem mintha olyan intim dolgokat adtunk volna egymásnak, de mégis jobb volt így.

Először én adtam oda az ajándékaimat, vettem neki egy baseball sapkát a kedvenc együttese logójával, egy Chicago Bulls Jordan mezt, meg télikabátot, amit már tudtam, hogy régóta kinézett magának. Láttam, hogy mindennek nagyon örült, utána ő jött, átadott nekem egy borítékot.

– Úgy gondoltam neked ez lenne a legjobb ajándék – vigyorgott rám.

– Na, akkor nézzük…

Egy hotelszoba foglalásának a visszaigazolása volt kinyomtatva, öt napra szólt áprilisra, Prágába.

– Hát igen, ezt tényleg nagyon eltaláltad. Köszönöm! – mondtam, majd átöleltem, és megpusziltam az arcát.

– De remélem, oda már az új kocsival megyünk.

– Jaj, Norbi, hagyj már a kocsival…

– Miért, hidd el, te is örülnél neki, bébi. Amúgy nyáron Olaszországba vagy Spanyolországba szeretnék menni, kicsit unom már ezeket a Budapestre hasonlító Közép-Európai nagyvárosokat.

– Te szegény… Akkor miért Prágába viszel tavasszal?

– Mert nincs olyan messze, meg mondom, téged biztos érdekel. De nyáron tengerpartot szeretnék, nem betondzsungelt.

– Jól van, úgyis messze még a nyár, addig tudunk gyűjteni Olaszországra.

– Vagy Spanyolországra – tette hozzá.

– És Franciaország? – kérdeztem.

– Jó, ott délen a tengerparton biztosan jól elütnénk az időt.

– Hát mondjuk engem Franciaországban pont észak érdekelne, Normandia vagy esetleg Párizs.

– Téged mindig az ilyen hideg, lehangoló helyek érdekelnek, mint például az imádott esős Angliád.

– Jó is volt az… De engem amúgy tényleg jobban érdekel egy Krakkó vagy Prága szerű város, ahol sok a történelmi emlék, mint a tengerpart, de természetesen figyelembe veszem, hogy te mit szeretnél.

– Még jó, ha már ennyi helyre elvittelek, amit te akartál látni.

– Azért te sem szenvedtél – mondtam. – De még van egy-két hely, amit mindenképpen látni szeretnék, például Norvégia vagy Dánia.

– Na, a kedvenceim, ahol még nyáron is nulla fok van… De jól van, egyszer oda is elmegyünk, sőt, Izlandra is, és megnézzük együtt az északi fényt.

– Jó, megvan a következő évre a karácsonyi ajándék – mosolyogtam.

– Rendben kicsim, de engem most az jobban érdekel, hogy megyünk fürdeni?

– Mehetünk – mondtam.

– Utána felvehetnéd azt a szexi pizsamát, amit a szüleidtől kaptál – nézett rám mosolyogva.

– Jaj, tényleg… Nem is értem, hogy miért adtak nekem anyámék pizsamát, kevés dolgot tartok ennél feleslegesebbnek.

– Biztos célzás volt, hogy ne meztelenkedj.

– Persze… Csak nem ismernek eléggé, hogy én nem szeretem az ilyesmit.

– Pedig nagyon jól állna. Nyilván neked is tetszene, ha én egy barna-narancssárga csíkos pizsiben aludnék.

– Ja, az nagyon bejönne, még ha hetven éves lennél, akkor sem. Na, menjünk fürdeni – mondtam, csak hogy lezárjam a témát.

– Menjünk, cicám. Ja, csak mondom, úgy ne hagyj aludni éjjel, hogy te vezetsz holnap hazafelé – vigyorgott rám.

– Nekem mindegy, így sem úszod meg kevesebbel, mint tegnap – mondtam, pedig tudtam, hogy kicsit túloztam, minden esetre tetszett neki az ötlet.

***

Másnap reggeli után készülődtünk is az induláshoz, mert ebédre Norbi családjához voltunk hivatalosak, és még szerettünk volna otthon kényelmesen kipakolni előtte. Ezzel le is tudjuk a családi látogatásokat, és végre lesz egy hetünk együtt egy kicsit pihenni, mielőtt újra belevágunk a hétköznapi hajtásba.

Norbival kint álltunk a kocsinál indulásra készen, apám nagyban magyarázott valamit a férjemnek az autókról, ő meg figyelt türelmesen. Én addig a házat bámultam, meg vártam anyámat, aki visszaszaladt valami cuccért, amit még feltétlenül nekünk akart adni. Nemsokára kijött pár üveg mézzel és lekvárral, én betettem őket a kocsiba. Gondoltam, akkor most végre nekiállunk búcsúzkodni, de anyám megint visszament a házba, hogy hoz nekünk néhány csomag konyhai törlőkendőt is, hiába mondtam, hogy nem kell… Igazából értékeltem a jólelkűségét, de már mentem volna, le akartam tudni az utat. Amúgy nem volt sok kedvem itthagyni a családi ház kényelmét, meg is fogadtam, hogy ezentúl gyakrabban fogok jönni. Persze, nyilván tudtam, hogy ez nem fog megvalósulni, mert általában örültem, ha a fárasztó hétköznapokon tudok valamennyit pihenni, nemhogy még utazgassak is. Mellesleg még azt is ki kellett találnom nagyon hamar, hogy mit fogok dolgozni, és ott sem lesz ám a próbaidő alatt sok szabadnap. Sajnáltam, hogy nem láttam előre, mikor fogok ide megint visszatérni.

Ekkor megjelent anyám a papír törlőkendőkkel, meg egy óriás csomag WC-papírral, erre már apám is felkapta a fejét.

– Mit csinálsz, asszony?

– Mit csinálnék, hoztam ezeket is a gyerekeknek – mondta anyám, azzal a kezembe nyomta az összes cuccot.

– Köszi, anya, de nem kell, tényleg – mormoltam.

– Dehogy nem kell, legalább lesz mibe törölni a seggeteket – erősködött anyám.

– Most is van, de mindegy.

Mivel tudtam, hogy úgysem tudom lebeszélni róla, hogy vigye vissza őket a házba, ezért ezeket is bedobáltam a hátsó ülésre, aztán elköszöntünk egymástól.

– A te szüleidhez mikor mentek, Norbi? – kérdezte apám.

– Hazamegyünk, és megyünk is át hozzájuk – mondta.

– Na, akkor őket is puszijuk.

– Igen, nekik is boldog karácsonyt kívánunk – mosolygott anyám.

– Átadom, köszönöm – mondta Norbi.

Beszálltunk a kocsiba, Norbi már kényelmesen hátradőlt mellettem, kihasználva, hogy nem neki kell vezetnie. Nem is emlékeztem, mikor vezettem én utoljára ilyen hosszúságú útnál, de nem volt gondom vele. Most végre minden úgy volt, ahogy lennie kellett, azt kívántam, hogy soha ne legyen rosszabb ennél.

*** 

Az egy hét szabadság nagyon gyorsan eltelt, mintha nem is lett volna, de hát megszoktam már, mindig ez volt. Szerencsére nyugis napjaink voltak, sokat pihentünk; főleg filmeket néztünk, meg néha elmentünk kocsival is kirándulni, szóval volt mivel elütni az időt. Szilveszterkor összejöttünk Bencéékkel Laciék albérletében, megint buliztunk egyet nyolcasban, de ez már egy kicsit szolidabbra sikerült, mint a lakásavató.

Hamar kiderült, mint ahogy sejtettem, hogy nem jött össze azon az éjszakán a gyerek… De már úgy voltam vele, hogy majd úgyis jönni fog, ha itt lesz az ideje; nem kedvetlenített el egyáltalán. Talán ez is egy lépés volt afelé, hogy végre rendbe jöjjek.

Így kipihenten nem is volt olyan rossz visszamenni dolgozni, főleg annak tudatában, hogy már csak szűk egy hónapom volt hátra a cégnél.

A varsói utazás is hamar eljött, mire észbe kaptunk, már ott is voltunk. Nem volt nagy szórakozás, sokat kellett dolgozni, mert a lengyelek lószart se tudtak, egész nap tanítottuk őket, és magyaráztunk nekik. Mindeközben persze itthonról is jött a cseszegetés, hogy miért nem haladunk már, szóval volt bőven tennivaló. Esténként azért elmentünk Nikivel ide-oda, én semmiképpen nem akartam kihagyni a lehetőséget, hogy felfedezzem a várost. Niki mindig jött velem, és ki is várta, hogy mindent megnézhessek, ami érdekelt, cserébe viszont nem időztem sokat.

Érdekes hely volt egyébként, megvoltak ugyanazok a régi épületek és a hangulatos főtér, mint Krakkóban, viszont a történelmi emlékek mellett volt a városnak egy modern épületekkel tarkított része is, ami olyan volt, mint egy kis New York City. Ez így elég hülyén hangzott, de tényleg ehhez tudtam volna a legjobban hasonlítani.

Utolsó előtti estén már nagyon fáradtak voltunk, de azért csak kimentünk még egy kicsit sétálni a főtérre. Én magyaráztam neki, hogy melyik épület hányadik századból való, ő meg egy darabig türelmesen hallgatta, majd egyszer csak félbeszakított:

– Te figyelj már, neked ezt kéne csinálnod.

– Mit? – kérdeztem vissza, nem tudtam, mire gondol.

– Hát idegenvezetőnek kéne lenned, vagy múzeumokban okosítanád az embereket, meg az ásítozó diákcsoportokat.

– Na, ez az, nincs kedvem szembesülni azzal, hogy unják, amit beszélek.

– Miért, a csapatod unt téged, amikor a meetingeket tartottad? Engem nem nagyon érdekel a történelem, de ahogy mondod ezeket a számomra unalmas dolgokat, egész érdekesen hangzik. Ráadásul szabadidődben azokat a visszataszító, vaskos könyveket olvasgatod, már kész történész vagy.

– Ugyan már, én maximum hobbi történész vagyok, egy komoly helyen kiröhögnének.

– Nem, a hobbi történészek olyan könyveket olvasnak, hogy „Érdekességek Hitlerről – avagy tényleg egy heréje volt a Führernek?”, meg hasonló szarokat. Te meg a tömény Nagy-Britannia történetével ringatod magad álomba, már minden vagy, csak nem hobbi történész. Ráadásul nagyon jól tudsz angolul meg spanyolul, szerintem simán bekerülhetsz valami jó kis helyre.

– De milyen jó kis helyre? Múzeumba? Vagy legyek idegenvezető? – kérdeztem.

– Ja, simán… Kísérgethetnéd a buta magyar turistákat ilyen helyekre, mint ez a Varsó, vagy pedig a buta külföldieknek mutogathatnád Budapestet.

– Amúgy nem is rossz ötlet, lehet, hogy beiratkozom egy idegenvezető tanfolyamra – mondtam, és tényleg elgondolkodtam erről a lehetőségről. – De most biztosan az lesz, hogy keresek egy másik multis állást, aztán majd meló után járok el az órákra.

– Na látod, újra értelmet adtam az életednek – mosolygott. – Jó lenne, ha nekem is lenne valami ötletem.

– Hát menj el a minisztériumba dolgozni – ugrattam, tudtam, hogy nagyon utálja ezt a témát.

– Dehogy megyek, hagyj ezzel békén.

– Akkor jelentkezzünk ugyanahhoz a céghez, és újra együtt dolgozhatunk.

– Ja, jó lenne, de mégis mennyi az esélye annak, hogy ugyanoda vesznek fel minket? – kérdezte. – Majd külön-külön szépen beilleszkedünk újra az idegenek közé, és belefásulunk a hétköznapokba.

– Elég szarul hangzik, szóval azt hiszem, már biztos, hogy megcsinálom azt a tanfolyamot.

– Nagyon helyes.

Amikor elindultunk visszafelé a szállásra, így szólt:

– Mióta itt vagyunk, már akarom mondani, hogy megmondtam Bencének, hogy ne keressen, amíg itt vagyok, hanem gondolkodjon.

– Igen? – néztem rá csodálkozva. – Azt hittem jól megvagytok, legalábbis szilveszterkor nem láttam, hogy bármi baj lenne.

– Akkor még nem is volt olyan nagy baj, de az elutazás előtti napon összebalhéztunk. Megint mondta a szokásos faszságait, hogy ő nem akar esküvőt és gyereket, tőle ne várjak ilyet. Eddig ezt csöndben hallgattam, de most kiakadtam, hogy mégis mikor mondtam én, hogy ilyesmit szeretnék? De aztán bevallottam neki, hogy később majd tényleg szeretném ezeket a dolgokat, úgyhogy ha ő nem tudja elképzelni, hogy majd egyszer összeházasodjunk és gyerekeink legyenek, akkor ezt kár erőltetni, mert ennek nincs jövője.

– Na és mit szólt?

– Láttam rajta, hogy teljesen be volt szarva, hogy elveszíthet, ezért mondtam neki, hogy gondolja végig a dolgot, amíg én itt leszek kint. De hogy őszinte legyek, nem bízom benne, hogy ez jobb lesz, vagy hogy meggondolja magát. Meg csak miattam ne is tegye. Szóval mondom, ezerből egy kapcsolat működik fiatalabb pasival.

– Azért ne temesd még ezt a dolgot… Norbi azt mondta, hogy mindig is Bence adta neki a legjobb tanácsokat párkapcsolat témakörben, szóval ezért furcsa nekem, hogy a sajátját ennyire nem tudja éretten kezelni.

Ő csak türelmetlenül legyintett.

– Ezt már észrevettem nála, hogy imádja játszani a nagyokost a kis tapasztalan haverjai körében; például Daninak és Lacinak is nagyon jó csajozási tippeket adott, de ő maga már nem nagyon tudja betartani, amiket másoknak mondott.

– Ja, mondjuk ez jellemző.

***

Este fürdés után felvettem az alvócuccomat, ami egy pólóból meg az anyámék által adományozott pizsi gatyájából állt, tehát végül is nem volt annyira felesleges ez az ajándék. Utána átmentem Nikihez és az ágyon ülve folytattuk a témázgatást. Mindenféléről beszélgettünk, pasikról, az élet nagy dolgairól, meg felelevenítettünk pár vicces sztorit a gimis éveinkből, amikor egymás hegyén-hátán voltunk elszállásolva osztálykirándulások alkalmával. A jövőbeli tervek is szóba jöttek, már biztosan tudtam, hogy megcsinálom azt a tanfolyamot, és akkor végre értelmes munkám lesz. Tehát újra voltak terveim…

Ezen az estén megint olyan gondtalan voltam, mint amikor Fruzsival a játszótér hintájában ültünk, beszélgettünk és cigiztünk, miközben sütötte a fejünket a nap. Teljesen elfelejtettem, hogy miután meghalt, egy olyan érzés is volt bennem, hogy nem szabad elvesztegetni ezt a rövid, életnek nevezett időt, mert ki tudja, hogy nekem mikor ér véget ez a történet. Akkor megfogadtam, hogy minden pillanatot ki fogok használni, minden lehetőséget megragadok, ahol új élmények érhetnek. Ez a fogadalmam aztán feledésbe merült, beleszürkült a hétköznapok monoton körforgásába, mint ahogy én magam is.

Most újra éreztem, hogy élek. Itt voltam egy szép európai fővárosban, ahova ráadásul ingyen utazhattam el; volt egy igaz barátom; dönthettem a jövőbeli munkámról; volt szerető férjem; volt szép életem. Most tudtam igazán átérezni azt, amit Norbi már régóta tudott; most mertem teljes bizonyossággal kijelentetni, hogy jó életünk van. Szerencsésnek éreztem magam mindenért, amim volt.

***

Egy hét múlva, egy ködös péntek délelőttön elkísértem Nikit a pékségbe kaját venni. Úgysem volt semmi munka, mivel ez volt az utolsó napunk itt, tehát ráértünk. Már mindketten leadtuk a cuccainkat, nem is nagyon tudtunk volna mit dolgozni; csak pár papírra vártunk, amit még a távozás előtt kiadnak nekünk, aztán egy körül valószínűleg le is léphetünk innen. Most már véglegesen.

– Nem szívunk el egy cigit még itt kint? – kérdezte Niki, amikor visszaértünk az iroda előtti területre.

– Most szoktam le, újra vissza akarsz csábítani a sötét oldalra?

– Na, csak egyet, és azt is közösen… a sok szép emlék előtt tisztelegve – mondta, azzal előhúzott a zsebéből egy szál viharvert cigit. – Bencétől csórtam direkt erre az alkalomra.

– Hát ha már így rákészültél, akkor legyen. De nincs kedvem sokat álldogálni a hidegben, úgyhogy gyorsan intézzük el.

– Pedig ezt ki kell élvezni – mondta, azzal meggyújtotta és beleszívott.

– Azért nehogy rászokj a pasid miatt – mosolyogtam.

– Nem fogok, meg szerencsére ő is le akarja tenni.

– Ennek örülök. Na és mi van veletek, tényleg?

– Ja igen, már hét eleje óta el akarom mesélni… Amikor hazajöttem Lengyelországból, beszélgettünk és képzeld, bocsánatot kért a bunkó beszólásai miatt és mondta, hogy pár év múlva majd jöhet az esküvő, meg minden ilyen dolog. Csak azért viselkedett úgy, mert bepánikolt, hogy én biztosan azt várom tőle, hogy azonnal vegyen el engem és legyenek gyerekeink, mert én három évvel idősebb vagyok nála.

– A pasiknak olyan egyszerű gondolkodásuk van, hogy az valami hihetetlen – jegyeztem meg, közben ideadta nekem a cigit.

– Az tuti. Szóval elmagyaráztam neki, hogy nem most azonnal akarok gyerekeket egy friss kapcsolatba, hanem majd pár év múlva, amikor már elég ideje együtt leszünk ahhoz, hogy meghozzunk egy ilyen döntést. És azt is elmondtam neki, hogy nekem csak az nem tetszett, hogy ennyire kizárja ezt a lehetőséget, mert így nem tudok vele hosszútávon tervezni, vagyis nincs sok jövője a kapcsolatnak. Úgyhogy megbeszéltük ezeket a félreértéseket, és most szerencsére minden rendben van.

– Örülök, hogy meg tudtátok beszélni, és hogy megváltozott a véleménye. Meg annak is, hogy végül te is el tudtad dönteni, hogy mit szeretnél – mondtam azzal én is beleszívtam a cigibe.

Szerencsére már nem esett olyan jól, pedig hát nem volt idegen tőlem a dohányzás, kilenc hónapon át minden nap rágyújtottam, néha nem is kevésszer… De tudtam, hogy emiatt az egy miatt már nem fogok visszaszokni, és örömmel töltött el, hogy ez már engem nem fog megkísérteni.

– Hát igen… Rájöttem, hogy szeretnék férjhez menni, meg gyerekeket, még akkor is, ha manapság ez nem olyan nagy divat – mondta Niki.

–  Szerintem sokan ezt akarják, csak nem vallják be maguknak, végül is velem is ez volt. Az előzőekkel el sem tudtam képzelni ilyesmit, egyedül Norbi tudott fellelkesíteni.

– Igen, lehet hogy inkább ezért nem akarnak házasodni az emberek, mert nincs kivel.

– Hát ez is biztosan benne van a dologban, meg az a sok múltbéli csalódás – mondtam.

– És az a sok szar, amit az ember hoz a családból meg a gyerekkorából – tette hozzá.

Elszívtuk a cigit, de valamiért még nem akartunk visszamenni, pedig nagyon hideg volt, épeszű ember nem tartózkodott kint ilyen időben csak úgy. Néztük az épületet, ahova többé már nem kell dolgozni jönni. A csoportom tagjainak tegnap volt az utolsó napjuk, könnyes búcsút vettünk egymástól… tényleg mindannyian szomorúak voltunk, nekem sem esett jól, hogy el kellett tőlük köszönnöm. Robi végül megszervezte a búcsú bulit tegnap estére, valami iszogatást a belvárosban. Hívtak engem is, de nem akartam menni, bulizzanak nyugodtan csak ők együtt, nem hiányzott oda a főnök is. Elég közvetlen volt a viszonyom mindenkivel, de úgy éreztem, nekem nem feltétlenül kell ott lenni.

Robi még győzködött, hogy menjek, de mivel tényleg nem akartam, ezért hamar feladta a dolgot. Reméltem, hogy egyáltalán nem fogja érdekelni, hogy nem leszek ott, és nemsokára az új főnökét fáraszthatja a hülyeségeivel. A csapatomban amúgy mindenkinek sikerült új munkát találnia, egy-két ember pedig bevállalta a lengyelországi kalandot.

Egy biztos, furcsa lesz három vagy ki tudja mennyi év után itthagyni ezt a helyet, ahova azért minden baromság ellenére nem gyomorgörccsel jártam be dolgozni.

– Na és mi lesz veled? – fordultam Niki felé. – Mész a minisztériumba?

– Mégis milyen minisztériumba, hagyjál már…

– Mit tudom én, mondjuk a közlekedési minisztériumba, reformáld meg a hármas metrót – vigyorogtam.

– Ahhoz én kevés vagyok. Amúgy nem, a politika továbbra sincsen tervbe véve semmilyen formában. Most olyan helyeket akarok keresni, ahol jól jön ez a nyolc éves munkatapasztalat, de mégis sokkal kreatívabb munkát kell végezni.

– Például?

– Nem tudom, egyelőre még keresem… Na és te mit fogsz csinálni?

– Már folyamatban van pár lehetőség, mindegyik egy ugyanilyen csodálatos helyen lenne. De tényleg be fogok iratkozni arra az idegenvezető tanfolyamra, csak hát addig valamiből fizetni kell a számlákat.

– Nyilván… Na és az új helyen is csoportvezető lennél?

– Ja, nem, már nagyon meguntam ezt. Olyanokat néztem, mint amit te csináltál itt.

– Hú, akkor sok sikert hozzá – mondta ironizálva.

– Egy-két évig még kibírom, utána meglesz a papír, és megvalósítom az álmaimat – biztosítottam.

– Úgy legyen… Teljesüljön az összes álmod.

– A tiéd is – mondtam, majd hozzátettem: – Nagyon rossz lesz nélküled.

– Hát tudom, én is ezt érzem… Megint az lesz, mint amíg nem jöttél, hülyék között kell majd valahogy boldogulnom és nem lesz semmi, ami kárpótol az emberek hülyeségeiért.

– Majd írunk egymásnak telefonon – mondtam.

– Ja, meg úgysem az lesz, hogy soha többé nem találkozunk.

– Szép is lenne – mormogtam.

Valamiért továbbra sem akartunk visszamenni, én megjegyeztem:

– Azért minden szar ellenére jó volt itt, nem?

– Igen… de azért nem nőttek a szívemhez az emberek, nem nagyon fogom sajnálni, hogy párat közülük már nem fogok látni.

– Hát igen, de nekem azért a csapatom is hiányozni fog… még Robi hülye dumái is, amikor félbeszakította a meetingeket a sok süketelésével. Pedig ott és akkor mennyire idegesített.

– Látod, ez van, ha csak utólag látod meg a jót.

– Igen, ezt a jövőben nem így kéne majd – mondtam.

– Tudom, ezen nekem is változtatnom kell.

Elgondolkodtam, hogy ebben a rosszabb időszakban nem sokszor voltam boldog és nem igazán tudtam értékelni a dolgokat… De egyszer majd lehet, hogy úgy tekintek vissza erre, hogy tulajdonképpen boldog voltam, vagyis annak kellett volna lennem, mert semmi okom nem volt rá, hogy ne legyek az. Persze, később könnyű okosnak lenni és mindent átértékelni, de talán tanulni is lehet belőle, hogy nem érdemes beleásni magamat a rosszba, mert később úgyis kiderül, hogy nem is volt olyan rossz a helyzet.

– Na, menjünk, még úgyis át kell venni a kilépő papírokat, meg az ilyen szarokat – mondta Niki nagy lelkesedéssel.

– Menjünk…

– Amúgy a jövő miatt meg ne aggódj… leszek én még a gyereked keresztanyja – nézett rám biztatóan, mire elmosolyodtam.

15. fejezet

Reggeli után feldíszítettük a karácsonyfát anyámmal, apám nem vett részt benne, mert délelőttös volt a gyógyszertárban, de volt olyan kedves és reggel behozta az udvarról a kis fát, amit egy hete vett, és beletette a talpba a nappali közepére, nekünk anyával már tényleg csak díszíteni kellett.

Végre jól éreztem magam, átjárt valamiféle meghittség, ahogy tök logikátlanul felrakosgattuk a díszeket, gagyi karácsonyi zenéket hallgattunk, a tegnapi mézeskalácsot ettük és háttérzajnak szóltak a tévéből a karácsonyi rajzfilmek. Már azt is nagyon vártam, hogy este jöjjön Norbi. Tegnap este beszélgettünk egy kicsit, elmondtam, hogy sikerült megvennem az ajándékokat, és mindent be is csomagoltam. Még elmondtuk egymásnak, hogy mennyire hiányzik a másik, aztán elköszöntünk, hogy majd nemsokára úgyis látjuk egymást.

Ebéd után kiálltam az erkélyre elszívni egy cigit, de rögtön meg is bántam, mert nagyon hideg volt odakint. Nem is esett jól a cigi, az orrom is telement a hülye füsttel, azt hiszem, pont itt volt az ideje komolyan elhatároznom, hogy leszokom róla. Nem is azért, mert most nem volt jó, hanem egyébként sem voltam büszke erre a rossz szokásomra, sem arra, hogy olyan gyenge voltam, hogy ilyesmihez kell fordulnom. Beleszagoltam a jéghideg kertvárosi levegőbe, abba a levegőbe, amit tizennyolc ével át szívtam itt, ahol felnőttem… Emlékszem, tizenhat évesen egyik lyukasórában kimentünk Fruzsival egy közeli játszótérre, és ott próbáltuk ki először a cigit, ő hozta otthonról, az apjától csórta. Ő nem nagyon bírta, köhögött tőle, nekem nem volt vele különösebb bajom, mégis ő gyújtott rá gyakrabban ezután. A szüleim teljesen ki voltak akadva, hogy néha elszívtunk egy-egy cigit, ijesztgettek a tüdőrákkal, meg mindenféle halálos betegséggel. De hát ez volt a dolguk, mégis csak gyógyszerészek voltak…

Amikor a cigi vége felé tartottam, már biztos voltam benne, hogy le akarok szokni róla. Az elmúlt kilenc hónapban egyszer sem voltam ennyire biztos ebben, egyszerűen most jött el az ideje, most értem meg rá. Azt hiszem jót tett nekem az a tegnapi templomlátogatás. Eszembe jutott, amikor Norbival beszélgettünk a Hármashatárhegyen, hogy nem tudom, hogyan tudnám a felszínre hozni a gyerek elvesztése okozta fájdalmat… úgy éreztem, most ez végre sikerült, és ez majd segít is továbblépni rajta. Tegnap valahogy felfogtam, hogy nem baj az, ha néha ilyen megpróbáltatások elé állít az élet, mert attól is csak erősebb leszek. Már nem úgy voltam vele, hogy bárcsak meg sem történt volna, hanem ha már megtörtént, akkor megpróbáltam úgy kijönni belőle, hogy abból a lehető legtöbbet tanuljak. Ezt is átéltem, pedig nem gondoltam volna, hogy velem ez valaha megtörténhet, de ezzel is csak több lettem.

Fruzsi halála után eleinte nem tudtam elképzelni, hogy én valaha ebből ki fogok mászni, de mégis így lett… megtanultam küzdeni, megtanultam csak magamra számítani, nem vágtak földhöz a kis problémák. Mondhatni pozitívabb is lettem, mint azelőtt voltam, mert már tudtam, milyen igazán szenvedni. Azt hittem, már mindent láttam, éppen ezért is volt nehéz bevallanom magamnak, hogy a gyerek elvesztése is rendesen földhöz vágott. Most voltam benne biztos először, hogy túlleszek ezen is, mint eddig minden rossz dolgon, és hogy ebből is csak jól fogok kijönni. Jobban meg fogom becsülni, hogy milyen jó dolgom van, mert tényleg az volt, hiszen mindenem megvolt… és még arról sem kellett lemondanom, hogy gyerekünk legyen, mert igaz, hogy nem jött még össze, de nem is bizonyosodott be, hogy nem lehet.

Újra éreztem, hogy van remény, hogy végre merek várni valamit a jövőtől, hiszek benne, hogy hozhat még jó dolgokat.

 ***

Norbi csak este kilenc körül érkezett meg, becsöngetett, én meg kimentem hozzá és kinyitottam a kaput, hogy be tudjon állni a kocsival. Amikor kiszállt, üdvözöltük egymást egy futó csókkal, ekkor már tudtam, hogy nincs jókedve, sőt, hisztis és nyűgös volt. A kezembe adott egy táskát, hogy cipeljem, ő meg még kivett kettőt, és elindultunk be. Szívesen megkérdeztem volna, hogy egy napra miért hozott ennyi cuccot, de most jobbnak láttam őt nem baszogatni.

Bent megvolt a színpadias üdvözlés anyámék részéről, mondták, hogy pakoljon le és jöjjön enni, ő beleegyezett, de láttam, hogy nem volt valami lelkes. Amikor felmentünk a szobába és kettesben voltunk, elsírta nekem a nagy bánatát.

–  Fél hatig dolgoztam, mert persze Dávid minden szar melót megcsináltatott velem, hát miért is mehetnék el úgy szabira, hogy előtte nem tapossa ki a belemet? Aztán rohantam haza, zuhanyoztam, meg ettem volna, de nem volt otthon semmi… mondom jól van, majd útközben veszek valamit. Bementem az M3-as Mekibe, de kurva nagy tömeg volt, és még a kaja is szar volt, amit amúgy vezetés közben fél kézzel ettem meg, szóval nagyon jó volt. Persze dugó volt az M3-ason, mert minden vidéki faszfejnek most kell hazamenni, akik kurvára nem tudnak vezetni, sem haladni. Na jó, akkor kerülök a 3-as út felé, de az az egysávos borzalom is be volt állva, mert természetesen nem csak én gondoltam erre… Laza három óra alatt ide is értem, pedig elvileg letudtam volna egy óra alatt, szóval gondolhatod mennyi kedvem van most anyádékkal jópofizni.

– De kimondta, hogy jópofizni kell anyámékkal? Adnak neked kaját, ha éhes vagy, de ha nem vagy éhes, akkor megmondod, hogy nem kérsz, és feküdj le aludni.

– Ja, persze, és majd jól megsértődnek… Meg amúgy éhes vagyok, de nincs kedvem előttük zabálni, és dumálgatni mindenféle faszságról, miközben kurvára semmihez sincs kedvem.

– Ha éhes vagy, akkor eszel tizenöt perc alatt, nem kell velük beszélgetni.

– Dehogy nem, majd odajönnek és kikérdeznek, hogy milyen volt az út.

– Akkor elmondod, hogy szar volt – mondtam, már én is kezdtem egy kicsit felcsesződni ezen a hisztin.

– De nincs kedvem, jó? Pihenni szeretnék, hagyjon mindenki békén a picsába.

– Még én is? – kérdeztem.

– Hát sokkal jobban örülnék, ha most otthon lennénk, és nem itt lent, valahogy természetesebben érezném magam. Szóval kösz, hogy lerángattál – vetette ide nekem.

– Persze, az én hibám, tényleg nem kérdeztelek meg előtte, hogy jó lesz-e így…

– Hát ha ezt tudom, le sem jöttem volna.

– Ja, az nekem is jobb lett volna, ha nem jössz le, mert csak elcseszed a jó hangulatomat.

– Örülök, hogy neked jó kedved volt, biztos jó volt egész nap aludni, amíg én melóztam. Neked könnyű, már három napja itt pihengetsz.

– Persze, nekem aztán rohadt könnyű… az sem baj hogy megvettem helyetted az ajándékokat, hogy még erre se legyen gondod.

– Még jó, ez a minimum ezek után, hogy három órán át tartott ide leérnem miattad.

– Maradtál volna otthon tényleg, nekem ezt nincs kedvem hallgatni… Idejössz, és a fejemhez vágod ezt a sok faszságot, miközben hiányoztál nekem, és vártam, hogy végre együtt legyünk, szóval kösz szépen, jól elcseszted.

– Hát te cseszted el azzal, hogy le kellett jönnünk ide.

– Bocsánat, úgy látszik csak a te családodat kell meglátogatni, az enyém le van szarva.

– Az én családom öt percre lakik tőlünk.

– Igen, mert ott élek veled Újpesten, de te biztosan nem költöznél le ide, ha én arra kérnélek.

– Hát ide az isten háta mögé biztosan nem.

– Na jó, fejezd be, elegem van belőled… húzzál haza Újpestre – morogtam, felkaptam a kabátomat és kimentem az erkélyre elvszíni egy cigit.

Ma még nem gyújtottam rá, nem is akartam, de muszáj volt, mert annyira felhúzott. Régóta nem volt velem ilyen bunkó, nem is értettem, miért pont most kellett ezt bejátszani, amikor pár nap után újra találkoztunk és elvileg hiányoztunk egymásnak. El tudtam képzelni, hogy fáradt volt, meg hogy szarul alakult a napja, de nem értettem, hogy miért rajtam kellett levezetni a feszültséget. Hallottam, hogy kiment a szobából, simán el tudtam képzelni, hogy tényleg hazamegy, és milyen gáz lesz külön tölteni a karácsonyt. Pár perc elteltével viszont nem láttam, hogy kiment volna a kocsihoz, ezért miután elszívtam a cigit, én is kimentem a szobából és lementem a földszintre.

A konyhában találtam Norbit, az asztalnál ült, anyám sorba rakosgatta ki az ételeket, apám meg ott ült vele és a kocsiról dumált neki. Ha nem lettünk volna haragban, biztosan rászóltam volna apára, hogy egy hosszú munkanap után ne fárassza Norbit még ilyenkor is a kocsikkal, de most egyáltalán nem érdekelt a férjem lelkivilága. Leültem mellé csak azért, hogy mégse hagyjam ott egyedül anyámékkal. Mosolyogva hallgatta apámat, és ahogy észrevett engem, rám is rám mosolygott, sőt, megsimogatta az arcomat. Én kérdően néztem rá, hogy mégis mi a fene ez a nagy változás, de nem mondott semmit, újra apám szövegelésére figyelt.

Közben anyám kipakolt minden lehetséges kaját, tízféle szalámit és ötféle zöldséget, majd félbevágott három zsemlét, és egyenként megkenegette őket apámnak és Norbinak. Ők megköszönték, aztán anyám hozzám fordult:

– Te mit kérsz, szívem?

– Én intézem magamnak, köszi… – mormogtam, azzal elvettem egy zsemlét.

Leült anyám is, rászólt apámra, hogy ne beszéljen már állandóan a kocsiról, így szerencsére befejeződött az erről való témázgatás. Általános dolgokról beszélgettünk, vagyis főleg apám beszélt, mi meg türelmesen hallgattuk. Norbi szinte végig figyelt, néha közbe is szólt, időnként meg csak úgy átölelte a vállam, de én semmit se reagáltam erre. Zavart, hogy anyámék előtt hogy meg tudta játszani, hogy minden rendben, de velem négyszemközt már nem volt ilyen kedves.

Amikor végeztünk a kajával, anyám megkérdezte:

– Norbika, hozzak még valamit? Teát vagy kakaót?

– Köszönöm, inkább egy kávét kérnék.

– Ilyen későn? – csodálkozott anyám, de apám rögtön rászólt:

– Juli, hagyjad már, ha kávét akar, hagy igyon kávét…

Én is szívesen megkérdeztem volna Norbitól, hogy minek az neki, de nem akartam hozzászólni. Sőt, legszívesebben meg se vártam volna, amíg anyám elkészíti neki és megissza, inkább mentem volna elszívni még egy cigit. De nyilván nem hagytam ott egyedül, unott képpel vártam, amíg végzett a kávéval. Apám se hagyott békén minket, végig ott volt, a politikáról dumált, hogy mostanában milyen jó műsorokat nézett. Kiderült, hogy naponta legalább hat politikai műsort megnéz, nem kezdtem el vele vitázni, hogy ennek mégis mi a fene értelme van, mert akkor reggelig ott ültünk volna.

Ezután felmentünk Norbival a szobámba, nem nagyon terveztem, hogy hozzászólok, gondoltam, hogy este tízkor már ideje aludni, ha már ennyire rohadt fáradt volt, ezért odaléptem a szekrényhez, és elkezdtem neki valami takarót és párnát keresgélni. Ő viszont ugyanott folytatta, ahol lent abbahagyta, mögém lépett és átölelt, majd megpuszilta az arcom.

– Azért ne hidd azt, hogy nem hiányoztál, bébi… – mormolta.

– Nem is értelek, tényleg – mondtam, továbbra sem foglalkoztam vele, inkább tovább nézelődtem a szekrényben.

Ő hosszan megpuszilta a nyakam, közben elkezdte a mellem simogatni, majd áttért a fenekemre és megjegyezte:

– Jól áll ez a nadrág.

– Kösz – mondtam.

Jól esett az érintése, de még mindig haragudtam rá egy kicsit, ezért kivettem a takarót, és meg akartam fordulni, de nem engedett el, erre így szóltam:

– Persze, azért vagy rendes hozzám, mert felállt a farkad… – közben kiszabadítottam magam, és az ágyra dobtam a takarót meg a kispárnát.

– Még nem állt fel, de nem kell sokat tenned érte – jött oda hozzám mosolyogva.

– Hát, nem fogok érte semmit se tenni – néztem rá, de én is nagyon jól tudtam, hogy ezt nem gondoltam komolyan.

Ő erre átölelt, két kezébe fogta az arcomat és megcsókolt. Már nem ellenkeztem, jó volt újra az ajkait, nyelvét ízlelgetni, éreztem is, hogy szép lassan átjárt a vágy.

– Kezdhetted volna így is… – mondtam.

– Nem, mert akkor most nem értékelnéd igazán.

– Na persze – forgattam a szemem.

– Amúgy azért voltam ideges, mert tudtam, hogy menni kell anyádékkal beszélgetni, ehelyett meg inkább lehúztam volna rólad ezt a szexi nadrágot, és jól megdugtalak volna hátulról.

– Szerencsére most megteheted…

– Erről már lekéstél… – mondta, közben elkezdte kigombolni a nadrágom. – Most hosszan elleszünk egymással, ameddig nem könyörögsz, hogy rakjam már be.

– Pedig akár most is beteheted.

– Nem… akkor akarlak megdugni, amikor már nagyon nedves vagy, tudom, hogyan lehet a legtöbbet kihozni a helyzetből – vigyorgott.

– Hát igen, azt tényleg tudod – mondtam megadóan, közben végigsimítottam a mellkasán, majd az ágyékán; éreztem, hogy milyen kemény volt. Nekem ennyi is elég volt, már nem érdekelt semmi más, csak hogy milyen jó lesz majd vele és lehetőleg minél hamarabb történjen is meg.

– Látod, mondtam neked, hogy nem kell sokat tenned érte – mondta, majd belemarkolt a hajamba és szenvedélyesen megcsókolt, nekem meg átfutott az agyamon, hogy milyen könnyű volt rávennie engem, hogy hagyjam a fenébe a távolságtartó viselkedésemet… De hát végül is, ha nekem szabad volt alkalmaznom ezt a módszert, akkor neki is; szóval hagytam, hogy magukkal sodorjanak az események.

***

Éjjel egy körül megpróbáltam őt rávenni, hogy ha még úgysem alszunk, akkor menjünk le egy kicsit a nappaliba, hogy rendesen megcsodálhassa a karácsonyfát.

– De már láttam a karácsonyfát, bébi, nem érdekel… – mormolta, közben nyújtózott egyet, úgy tett, mintha nagyon ki lenne fáradva az intenzív élmények miatt.

Végül nem hagytam annyiban a dolgot, addig kérleltem, amíg beleegyezett, hogy lemenjünk. Magunkra kaptunk pár ruhadarabot, de ő még megállt kipakolni az egyik táskából, amiből végül előkerült a Playstation 4 doboza.

– Most nem mondod, hogy képes voltál lehozni… – mondtam hitetlenkedve.

– Miért, nem fért el a kocsiban? Szépen rákötöm arra a nagy tévére, és játszom a Witcherrel, amíg te a karácsonyfára élvezkedsz.

Inkább nem szóltam semmit, hagytam, hogy megvalósítsa ezt a nagyszerű tervet. Tényleg nem érdekelte a karácsonyfa, gyorsan összeszerelte a PS-t a tévével, aztán már ment is a Witcher 3 első kiegészítője. Mivel ezzel még nem játszottam, egészen lekötötte a figyelmemet, ültünk egymás mellett a kanapén, és néztem, ahogy játszik. Nem kapcsoltunk villanyt, mert a tévé képernyője és a karácsonyfa égői elég fényt biztosítottak.

Egy óra múlva elálmosodtam, fogtam a kanapé végében lévő barna takarót, lefeküdtem és magamra terítettem. Ezt látva Norbi kikapcsolta a PS-t és a tévét, majd rám szólt:

– Na, vidd arrébb a nagy seggedet, és odabújok melléd…

– Ha így beszélsz rólam, akkor nem jöhetsz ide – morogtam, de nem sértődtem meg, mert tudtam, hogy amúgy semmi baja nincs a fenekemmel.

Nem volt valami kényelmes kettőnknek ezen a szűk helyen, össze-vissza forgolódtunk, hozzábújtam hátulról, ő meg átölelt, és próbálta egyenlően elosztani rajtunk a takarót, de nem nagyon akart összejönni, mert túl rövidnek bizonyult.

– Amúgy nagyon ocsmány ez a pléd, régen valami kutyáé volt? – kérdezte.

– Persze – nevettem. – Nem, ezt nagyanyám hagyta ránk még a szocializmus virágkorából.

Végül úgy helyezkedjünk el, hogy a mellkasára hajtottam a fejem, ő meg átölelt, és a hajamat simogatta.

– Már napok óta arra vártam, hogy így legyünk – mondtam.

– Ja, én is pont erre gondoltam, amikor végre benned voltam.

– Hmm, az is nagyon jó volt.

– Látod, te meg haza akartál engem küldeni, pedig akkor nem élted volna át azt a két fantasztikus orgazmust.

– Jó, nem gondoltam komolyan, hogy menj haza, csak mérges voltam rád… de azt hittem, hogy tényleg elmész.

– Jézusom, dehogy mentem volna, szerinted nem volt nekem elég egyszer végigszenvedni azt a kurva unalmas utat?

– Jól van, nem is örültem volna, ha itt hagysz.

– Hát persze… Azért tetszik a következetes női logikád, rám kiabálsz, hogy húzzak haza, de azért örülsz, hogy nem mentem el.

– Ez van, ha felhúzol. De ne kezdjük újra, mert úgysem lesz jó vége.

– Ebben egyet értek veled – mormogta, közben végigsimított az arcomon. – Amúgy jó itt veled, bébi…

– Nekem is jó veled – mondtam.

Arra gondoltam, hogy beszélek neki egy-két dologról, ami mostanában foglalkoztatott, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó alkalom lenne-e komolyabb témákra. Felpillantottam rá, ő is elgondolkodva bámult ki a fejéből, de aztán rám nézett, és én így szóltam:

– Ebben a pár napban elég sokat gondoltam Fruzsira, eszembe jutott csomó emlék. De nem is értem, hogy tíz év után miért fáj még mindig nekem ez az egész.

– Szerintem ebben nincs semmi furcsa… Hirtelen veszítetted el, nem is volt időd felkészülni rá, nem tudtál tőle elköszönni.

– Hát igen, nem volt lezárva a dolog, és nem maradt más, csak kérdések, amire már sosem lesznek válaszok, még akkor sem, ha teljesen belefeszülök a dologba.

– Miért, bele vagy feszülve? – kérdezte.

– Már nem annyira, mint az elején, de néha elszégyellem magam, hogy miért nem bírom ezt elengedni.

– Nem értem, miért szégyelled, hogy valaki ennyire fontos volt neked… Biztosan örülne, ha látná, hogy ő valakinek tényleg ennyit számított.

– Tudom, de felesleges ennyire ragaszkodnom ezekhez a dolgokhoz.

– Pedig én is ragaszkodom mindenhez, ami fontos nekem.

– Jó, neked nem is félek erről beszélni. Sajnos hiába nem volt lezárva a dolog, most már igazán illene elengednem őt. Még mindig sajnálom, hogy nem része az életemnek, nem tudom, mikor fog ez elmúlni.

– Hát nem mindegy? Lehet, hogy sosem múlik el, de mi van akkor? Nyilván mindig is fogsz rá emlékezni, egy ilyen hosszú barátságot nem lehet csak úgy elfelejteni.

– Amúgy nekem a nagy boldogság helyett mindig arról szól ez az ünnep, hogy kik nincsenek itt, és ezért ilyen gyászos hangulatba kerülök – mormogtam.

– Nekem sem a kedvencem a karácsony. Amikor ki voltam tagadva otthonról, ugye akkor négy éven át mindig Miksáékkal voltam ilyenkor. Arra gondoltam, hogy karácsonykor mindennek olyan meghittnek kéne lennie, de mégsem volt az, hanem egyszerűen csak valóságos volt. De náluk a valóság az szar volt, ezért az egész olyan szánalmas volt, hogy inkább rossz érzéseim támadtak, nem pedig jók.

– És most milyen érzéseid vannak? – kérdeztem.

– Most is furcsa… Tudom, hogy minden jól van így, ahogy van, és ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy meddig lesz ez még így. Hogy jövőre is itt leszünk-e még, meg akkor is ilyen jó életünk lesz?

– Szerinted jó életünk van? – néztem a szemébe.

– Igen, miért, szerinted nem?

– De… és örülök, hogy te is így gondolod.

– Miért ne gondolnám így?

– Csak kíváncsi voltam.

– Hát tudod, mi volt velem régen, milyen szar volt minden. Azt hittem, hogy szabad vagyok, de az nem volt igazi szabadság, mert állandóan azon gyötrődtem, hogy nem tudok megfelelni az apámnak. Persze az volt a legnagyobb pofon, hogy neked sem tudtam megfelelni, és ez indított el a normális élet felé. Most már végre nem érzem azt, hogy kevés vagyok az élethez.

– Pedig néha mindenki érzi ezt, hogy kevés az élethez – mondtam, azzal végigsimítottam a karján.

– Még te is?

– Ez egyértelmű, főleg ezek után a szarságok után.

Ő így szólt:

– Amikor megismertelek, nagyon magabiztosnak tűntél, és ez nagyon tetszett is benned. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha nekem is ennyi önbizalmam lenne, végre el tudnék én is indulni valamerre az életben.

– Látod, sikerült. És miben tűntem magabiztosnak?

– Például a melóddal kapcsolatban az voltál, mondom jó lenne, ha nekem is ennyire ki lenne már alakulva az életem.

– Hát jó, de sokkal könnyebb volt ezt a karrier-dolgot komolyan venni és elhinni, hogy attól mert még jó a melóm, jó az életem is, minthogy bevalljam magamnak, hogy milyen dolgok bántanak. Én meg a lazaságot irigyeltem tőled, de azt hiszem, ezt már sokszor mondtam – mosolyogtam rá, ő meg futó csókot adott az ajkaimra.

– Én mindig is mondtam, hogy jól kiegészítjük egymást – mondta.

– Tudom, ezért hiányoztál annyira, amikor nem voltunk együtt.

Újra szorosan hozzábújtam, ő meg a hajamat kezdte simogatni. Ha már szóba jött ez a „megfelelés” dolog, gondoltam rá, hogy újra felvessem, hogy úgy érzem, én meg ebben a gyerek–dologban nem tudok neki megfelelni, de végül nem tettem. Egyrészt, mert nem is feltétlenül volt így, hiszen én is nagyon szerettem volna gyereket, másrészt olyan jó volt most vele, hogy úgy éreztem, semmilyen gond nem fenyeget minket, közösen bármit megoldunk, nem volt értelme ezen problémáznom.

Csókolózni kezdtünk, újra teljesen belefeledkeztünk egymásba.

– Ugye nem ez a legjobb hely, hogy szeretkezzünk? – kérdezte.

– Hát nem hiszem, hogy anyámék felkelnének, de talán menjünk fel inkább – mondtam.

– Kár, pedig itt a karácsonyfa tövében biztosan maradandó élmény lett volna – vigyorgott, majd újra megcsókolt.

Nagy nehezen rászántuk magunkat, hogy felmenjünk, aztán a szobába érve végre zavartalanul folytathattuk, amit elkezdtünk. Tényleg szeretkezni akart velem, nem véletlenül mondta így; lassan, minden pillanatot kiélvezve fedeztük fel újra egymást. Ő amúgy is nagyon szerette húzni az időt, most nekem sem volt ellenemre, mivel elsősorban nem a kielégülés utáni féktelen vágy hajtott, hanem az iránta érzett szeretet. Ahhoz képest, hogy nem most csináltuk először aznap éjjel, elég hamar olyan állapotba tudott hozni, hogy ne érdekeljen semmi, csak hogy minél hamarabb magamban érezhessem őt. Miután belém hatolt, hosszan csókolóztunk, és ölelgettük egymást, szinte alig mozdultunk meg, csak élveztük, hogy így elvagyunk egymással. Idővel már nem értük be ennyivel, mozgásunk egyre vadabb és követelőzőbb lett, éreztem, hogy elönt belülről a jól ismert forróság, amiből tudtam, hogy nemsokára el fogok élvezni. Hiába voltam már vele sokszor, minden alkalommal úgy éreztem, hogy ennél szebb dolog nem történhet velem, minthogy azzal, akit szeretek ilyen fantasztikus élményben tudjuk egymást részesíteni. Azt éreztem, hogy ezt soha nem fogom megunni, mert ennél jobb dolog nem is létezhetett.

***

– Ez olyan jó volt… szép lenne, ha ebből sikerülne a gyerek – mondtam utána.

Sosem voltak ilyen gondolataim, de ez most különleges alkalom volt. Persze tudtam, az élet nem tündérmese, nyilván nem karácsony előestéjén, egy igazán meghitt, szerelmes éjszakán fog összejönni a gyerek, de eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha…

Félálomban feküdtünk egymást átölelve, ahhoz is lusták voltunk, hogy betakarózzunk, még annyira a nemrég átélt élmények hatása alatt voltunk.

– Így legyen, cicám – mormogta Norbi és megpuszilta az arcomat. – Ebben a szobában mindig annyira jókat dugunk… Nem is emlékszem mikor csináltuk utoljára egy éjszakán háromszor.

– Még a nyaralás alatt – mondtam.

– Lehet, hogy ide kéne költöznünk – vigyorgott, majd felkelt, és magunkra húzta az egyik takarót.

– Persze, akkor meg ezt a helyet szoknánk meg hamar.

Nem zavartattuk magunkat, hogy fordítva fekszünk az ágyon, egymást átölelve kényelmesen elhelyezkedtünk a takaró alatt, és pillanatok alatt álomba merültünk.