18. fejezet

Nemsokára megérkezett Anett, beszállt mellém a kocsiba.

- Na itt is vagyok, ne haragudj, még fogat is mostam.

- Semmi gond, bébi – mondtam.

- Nem gondoltad meg magad, ugye? – nézett rám mosolyogva.

- Dehogy gondoltam… - mondtam, majd megcsókoltam, aztán beindítottam a kocsit és indultunk is.

Útközben mindenféle jelentéktelen dologról beszélgettünk, például, hogy mit fogunk csinálni hétvégén, aztán nemsokára meg is érkeztünk az újpesti hivatalhoz, ahol lebonyolítjuk a polgári esküvőt az anyakönyvvezető és a két tanú előtt.

Kiszálltunk, majd megálltunk az épület előtt, Bencéék még nem érkeztek meg.

- Tényleg nem bánod, hogy nem egy flancos fehér ruhában jöttél? – néztem végig Anetten mosolyogva.

Egy egyszerű, viszont nagyon szexi sötétlila ruha volt rajta, amit együtt vásároltunk a Duna Plázában. Természetesen én döntöttem a lila mellett, de hozzátartozott a dologhoz az is, hogy tényleg ez volt a legjobb ruha azok közül amiket felpróbált; és nekem nem lett volna türelmem még tíz boltot végigjárni, úgyhogy meggyőztem, hogy maradjunk ennél.

- Dehogy bánom, sőt, én sosem szerettem volna „rendes” ruhában esküdni. Szerintem jó lesz így – mosolygott rám, aztán megcsókolt.

Átöleltem a derekát, aztán beletúrtam a hajába és egészen belefeledkeztünk a smárolásba, amiből végül Bence zökkentett ki minket.

- Azért estére is maradjon a lendületből! – kiáltotta vidáman.

Mi felé fordultunk, ő ide is ért hozzánk; meglepetten néztünk végig egymás szerelésén. Ő szépen kifényezett fekete cipőben, fekete öltönygatyában, fehér ingben, fekete nyakkendőben és öltönyben jött; szemmel láthatóan nagyon komolyan vette ezt az egészet. Ő is csodálkozva bámulta az én öltözékemet, rajtam sportcipő, egy egyszerű farmer, fekete ing feltűnt ujjakkal és piros nyakkendő volt, tehát eléggé lazára vettem a figurát.

- Na, baszd meg, te csak a tanú leszel, nem a vőlegény – röhögtem a képébe.

- Hát én nem lennék rá büszke, hogy Air Jordan cipőben esküdöm… Most komolyan, hát ennyire nem tiszteled meg az asszonyt? – háborgott Bence, majd Anettre pillantott. – Oh, basszus, hát te is miben vagy, Újpesti szurkolólány lettél?

- Na, őt hagyd, szerintem nagyon szexi ez a ruha – mondtam, Anett meg csak vigyorgott Bence kijelentésére.

- Oké, buliba biztos nagyon jó. Mindegy, ez a ti napotok, de igazán megtisztelhettétek volna egymást valami rendes ruhával – mormogta, mint egy öregember.

 - Jól van, lazíts már, papa – vigyorogtam, majd kezet fogtam vele üdvözlésképpen.

- Haha – mondta Bence komoly képpel. – Nem volt vicces lakkcipőben végigjönni a 14-essel - majd adtak egymásnak két puszit Anettel.

- Mondtam, hogy nem kell kiöltözni – vigyorogtam.

- Hát képzeld mi lett volna, ha tényleg kiöltözöm – mondta, majd elővett az öltönye zsebéből egy doboz cigit és öngyújtót. – Kit várunk még?

- Anett barátnőjét, azt a nagymellű csajt – mondtam, mire Anett így szólt:

- Ja, és mellesleg Nikinek hívják.

- Igen, „mell”esleg – vigyorogtunk Bencével.

Nemsokára feltűnt a színen Anett barátnője, Niki, ő is nagyon kitett magáért, fekete-fehér egyrészes ruhában jött, szépen ki volt sminkelve és a haját is jól megcsinálta. Láttam, hogy Bencének megakadt a szeme rajta, bemutatkoztak egymásnak, aztán Niki üdvözölt minket is Anettel.

- Na, végre valaki rendes ruhában jött, nem mi házasodunk véletlenül? – kérdezte Bence.

- Hagyd őket, hagy legyenek amiben akarnak – mosolygott Niki.

- Na, ez az, fogd be – vigyorogtam Bencére.

Megvártuk amíg az én morgolódó barátom elszív egy cigit, majd mindannyian bementünk az épületbe.

***

Este egy újpesti étterembe, vagyis inkább kocsmába mentünk, ahonnan kocsi helyett gyalog is haza tudunk sétálni Anettel, mert hát inni akartunk mindketten a nagy nap alkalmából. Előtte letettük a kocsit a ház előtt, aztán eljöttünk erre a nagyszerű helyre, ahol lehetett üldögélni, beszélgetni, enni, inni, biliárdozni, és még meccset is nézni, éppen spanyol bajnokit adtak. Mi söröztünk főleg, megettünk pár nagy pizzát, a biliárdot is kipróbáltuk, meg csocsóztunk is, például fiúk a lányok ellen felállást; elég csúnyán elvertük a csajokat. Viccesek voltunk egyébként, hogy viszonylag elegáns ruhában voltunk egy ilyen helyen; de azért Bence szerencsére levette az öltönyt meg a nyakkendőt és feltűrte az inget; meg én is megszabadultam a nyakkendőtől, szóval annyira nem voltunk kirívóak.

Éjfél körülre már volt bennünk elég alkohol, röhögtünk, és hülyeségeket beszéltünk. Éppen az asztalnál ültünk, mellettem Anett, velem szemben pedig Bence tette Nikinek a szépet.

- Na figyelj csak, jössz erre az egri összejövetelre is, igaz?

- Persze, hogy jövök… - mondta Niki, majd beleivott a koktéljába.

- Na, hát akkor jöhetnél velem, hárman vagyunk egyelőre a kocsiban két haverommal, úgyhogy egy hely még kiadó. Én fogok vezetni – mondta Bence olyan magabiztosan, ahogy csak tudta.

- Megyek szívesen, de remélem akkor nem ilyen állapotban leszel – mosolygott Niki.

- Nem, majd csak este… amúgy nagyon jól vezetek, majd meglátod – vigyorgott az idióta haverom, már régen láttam így, hogy ennyire felkeltette volna egy nő az érdeklődését.

Anett közben átölelte a derekamat, én meg megcsókoltam, megint túlságosan belemélyedtünk a dologba, Bence ismét ránk szólt:

- Csak nem itt akarjátok lezavarni a nászéjszakát, szerelmesek?

- De, hát erre gondoltunk – vigyorogtam.

Nem is volt rossz gondolat; ha nem lett volna itt senki, már biztos felraktam volna Anettet az asztalra, aztán adtam volna neki, amíg nem sikít az élvezettől. Na, de majd otthon… Elgondoltam, hogy félig-meddig megszabadítom ettől a ruhától, és majd miket fogok vele csinálni, de Bence kizökkentett az álmodozásomból:

- Nem megyünk ki egy cigire?

- De, menjünk – mondtam.

A csajok elmentek még koktélért, mi meg Bencével kimentünk az utcára. Hirtelen megcsapott a nagy meleg, meg is szédültem egy kicsit, de aztán gyorsan helyrejöttem. A külvárosi utca csendes volt, egy lélek sem járt most errefelé; csak a kocsmából kiszűrődő zene és harsány beszélgetések volt az egyetlen zajforrás a környéken. Bencével rágyújtottunk; viccelődve megjegyeztem:

- Látom ráindultál a csajszira.

- Hát persze. Már elég rég csajoztam, kb. három hónapja.

- Miért, mit csináltál eddig?

- Melóztam, sokat túlóráztam, mert gyűjtöttem az X-Box One-ra. Aztán amikor meglett, akkor játszottam.

- Pedig csajozni jobb, mint X-Boxozni; és akkor már inkább Playstation, mint X-Box.

- Jó, hát akinek a csaja Playstation 4-et vesz karácsonyra, az inkább kussoljon.

- Nem csak nekem vette, hanem magának is – mondtam, azzal kifújtam a füstöt.

- Na igen, biztosan ő játszik a Need for Speed-del meg a Fifával.

- Hülye vagy, hát simán játszik ezekkel…

- Néha még meg is ver, igaz? – vigyorgott.

- Na, ezt nem mondtam. De térjünk vissza az eredeti témára; tetszik neked a csaj?

- Ja, hát megtetszett. Persze nem zúgtam bele úgy, mint te Anettbe, de van benne valami, na.

- Miért, lehet ha jobban megismered, akkor belezúgnál, ezt nem tudhatod.

- Hát, nem hiszem, én még nem tartok itt, hogy tartósan meg bírnék maradni valaki mellett. Csodálkozom is, hogy te így belevágtál ebbe az egészbe huszonkét évesen.

- Most miért számít az hány éves vagyok? Ha harminc évesen találkozom vele, akkor akkor veszem el.

- Ennyire biztos vagy benne, hogy neked mindig is ő fog kelleni?

- Persze. Ha ismernél, tudnád, hogy hűséges típus vagyok – mondtam gúnyosan.

- Az vagy, én ezt tudom, legalábbis ami a barátokat meg Újpestet illeti. Na de a nők esetében nem mondanék semmit sem biztosra.

- Tudom, persze, hogy van ebben kockázat, mert ez nem csak rajtam múlik; de azt akarom, hogy működjön, és jó legyen. És nem akarok akkor sem kiszállni, ha éppen semmi sem működik jól.

- Hát, ha ezt az első három hónap alatt mondod, akkor erre biztos azt mondanám, hogy csak a szexszel fogott meg téged, de hát már jó két éve ismeritek egymást, ennyi idő alatt csak a szex kevés, hogy összetartson titeket. Szóval én elhiszem, hogy komolyan gondolod ezt, csak számomra nehéz elképzelnem, hogy én így viszonyuljak egy csajhoz.

- Ja, azelőtt ezt én sem gondoltam volna, de hátha majd veled is megtörténik egyszer – mondtam.

- Hát igen, addig meg ott az X-Box, meg a jó kis kalandozások.

- Most hogy említetted, rájöttem, hogy mennyire nem hiányzik ez nekem.

- Micsoda, hogy váltogasd a csajokat?

- Aha – mondtam. – Eszembe jutott, hogy régen milyen igénytelen nőket fektettem meg részegen, már mindegy is volt néha, hogy hogy néztek ki, csak legyenek benne a dologban. Persze, volt sok jó csaj is, hiszen sosem kellett sorba állnom értük, de egyik sem ér Anett közelébe.

- Hát ezt te tudod, nekem most minden esetre megfelel ez az állapot.

- Ja, hát sokáig nekem is jó volt ez, de már biztosan nem kezdeném elölről.

- Sose mondd, hogy soha… lehet pár év múlva elváltok és majd megint beleveted magad az éjszakába, megint versenyzünk, hogy az adott hónapban ki döntött meg több csajt.

- Nem így képzelem el a dolgokat öt év múlva, úgyhogy ne legyen igazad.

- Hát jó. Egyébként ha fogalmazhatok így, akkor megértem, hogy miért Anettet választottad, ő jó „alapanyag” egy házassághoz.

- Na, miért gondolod ezt?

- Mert nem olyan csajnak tűnik, aki át akar baszni, meg aki kihasznál, látom, hogy szeret téged. Nem tudom, ez mennyire lesz elég, de kezdésnek jó.

Én elmosolyodtam, majd így szóltam:

- Ha nekem azt mondta volna valaki három éve, hogy most itt fogok tartani, akkor biztos nem hittem volna el.

- Csak Anett miatt?

- Nem csak miatta, de nyilván sokat jelent nekem, hogy jól alakultak vele a dolgok, hogy együtt vagyunk és velem is akar maradni. De ott van még meló is, meg az érettségi. Végre jó pénzt keresek, arra is van esélyem, hogy én vezessem majd a műhelyt, vagy pedig lesz saját vállalkozásom… Lett kocsim is végre, meg kibékültem apámmal, ezért annak a félelmemnek is búcsút mondhatok, hogy a gyerekeim majd nem fogják ismerni a nagyapjukat.

- Hát igen, végre kihoztad magadból azt, ami mindig is benned volt, csak a Miksa-féle züllés eddig visszahúzott.

- Azt is meg kellett élni, különben most nem lennék itt.

- Így is fogalmazhatunk, de lehet, hogy már sokkal előrébb lennél.

- De nekem most minden jó így, nem is érdekel, hogy milyen jobb sors várhatott volna rám ennél. Csak maradjon is minden így.

- Hát, az pedig nem marad – nevetett fel Bence. – Amikor a gyereked majd az öledbe hány, akkor nem fogod azt érezni, hogy milyen fasza az élet.

- Ugyan már… - röhögtem én is.

Ekkor megjelent Anett, megkérdezte mosolyogva:

- Na, maradt még nekem cigi?

- Épp most dobtuk el az előbb – mondtam, aztán rögtön át is öleltem a derekát, Bence meg inkább visszament a kocsmába, gondolom örült, hogy kettesben lehet Nikivel.

Anettel egymásra néztünk, aztán szinte azonnal szenvedélyes smárolásba kezdtünk; a hátát és a fenekét simogattam, ő meg átölelte a nyakam és beletúrt a hajamba.

- Hmm, na, mi van bébi, szeretnél hazamenni? – vigyorogtam.

- Neeem, még maradhatunk.

A mosolyán és a csillogó tekintetén láttam, hogy elérte nála a hatást az elfogyasztott piamennyiség, de nem bántam egyáltalán, mert tök aranyos volt, meg hát én is sokat ittam.

- Biztos maradjunk? Pedig jó terveim vannak otthonra is – mosolyogtam, aztán belemarkoltam a fenekébe.

- Mint mindig – vigyorgott, aztán megcsókolt.

Hamar megtalálta a nyelvemet, aztán újra belefeledkeztünk egymásba; már elképzeltem, hogy hogy folytatnánk, éppen ezért rövid időn belül haza akartam menni. De ő hirtelen megszakította a csókot, egyszerűen csak átölelt, és megpuszilta a nyakamat. Sajnáltam, hogy abbahagytuk, de jó volt ölelgetni is őt, simogattam a hátát és a haját, éreztem a finom illatát…

- Azért szépen összehoztuk ezt, nem? – kérdezte.

- Hogy érted? – néztem rá.

- Hát ezt, hogy összeházasodtunk.

A tekintete már komolyabb volt, mintha hirtelen kijózanodott volna.

- Amikor megismertél, nem gondoltad volna, hogy hozzám fogsz jönni, ugye? – vigyorogtam.

- Hát nem, és annyira jó, hogy így lett végül – mosolygott. – Sok mindenben megváltoztam, mióta megismertelek.

- Például? – kérdeztem.

- Hát, például megtanítottál arra, hogy ne féljek a nehézségektől, és tudjam élvezni az életet. Mielőtt megismertelek, azt hittem, jó életem van; és végül is az volt, csak baromi unalmas volt. Szóval hiába volt pénzem, bele voltam szürkülve a hétköznapokba, és nem voltam nyitott szinte semmire.

- Érdekes, a szexben szinte mindenre nyitott vagy – vigyorogtam.

- Igen, ha van kivel – mosolygott ő is. – De ismét sikerült megértened a mondandóm lényegét – tette hozzá.

- Jól van, jól van… értem, hogy mit mondasz. Gondolom azt nem kell részleteznem, hogy te mennyire húztál ki a szarból engem, meg azt se, hogy mennyire örülök, hogy végig mellettem álltál az érettségi alatt. Pedig ritka, hogy az emberek a legjobbat hozzák ki egymásból; általában ha jön egy kis nézeteltérés, a párok elmenekülnek egymás mellől, nálunk viszont minden a lehető legjobban történt.

- Igen, ez tényleg ritka, de azért nekünk is megvoltak a magunk hullámvölgyei.

- Persze, de látod, itt vagyunk, együtt vagyunk, összeházasodtunk. A hibákból tudtunk tanulni, és egyáltalán nem szokványos, hogy a legrosszabb helyzetekből sikerül a legjobbat kihozni, úgyhogy ez egy nagyon értékes dolog, ami köztünk van – mondtam.

- Szerintem is. Mások ezt már régen feladták volna, vagy tönkretették volna egymást. Ezért nem működött nekem soha senkivel, mert nem tudtuk elfogadni azt, hogy különbözünk, és nem építettük egymást, hanem folyton romboltuk a kritikákkal. Pedig a veled való kapcsolatomban volt a legnagyobb különbség közöttünk minden téren, de mégis ezt sikerült összehozni a legjobban.

- Ja… Sosem akarom majd azt érezni, hogy tönkretesszük egymást, szóval vigyázok majd rád, bébi.

- Jól van, én is rád, bébi – mosolygott, majd átölelte a vállam és megcsókolt.

Én beletúrtam a hajába, aztán a fenekét kezdtem el simogatni. Általában jól esik mélyreható beszélgetéseket folytatni vele, de most inkább csak addig terjedtek a gondolataim, hogy hogy fogom megszabadítani otthon ettől a ruhától.

- Nem megyünk lassan haza? – kérdeztem.

- De, de azért még maradjunk egy kicsit… - mosolygott Anett.

- Jó, persze… Már ha Bence és Niki el nem vonultak azóta a mosdóba – vigyorogtam.

- Na, ha nem találjuk meg őket, akkor menjünk haza – mondta.

Ebben a pillanatban Niki és Bence kijöttek a kocsmából, Bence ideadta nekünk a bent hagyott cuccainkat, nekem a nyakkendőmet, Anettnak meg a táskáját, majd elkezdte lökni a hülyeségeit:

- Na figyi, mi lépünk, megmutatom Nikinek Újpest főterét, azt mondta, még sosem járt ott, tehát ideje megismernie, jöttök ti is?

- Éjjel egykor? Ilyenkor már a szobádat szokás megismertetni – nevettem.

- Azért ott még nem tartunk – mosolygott Niki.

- Pedig a szobám is szép – tette hozzá Bence vigyorogva.

- Nem is szép… - mondta Anett. – Voltam fent náluk, amikor Norbi még ott lakott, hát az a lakás minden volt, csak nem szép.

- Anett drága, amíg nem próbáltad az ágyamat, addig ne mondj véleményt – mondta Bence.

- Jól van, ezt a lehetőséget meghagyom másnak.

- Na figyeljetek már, ha most lelépünk, ki rendezi a számlát bent? – mutattam a kocsma felé.

- Ne izgulj, már kifizettem – legyintett Bence. – Ja igen, jöttök fejenként ötezer forinttal.

- Uh, jó sok pénzt elittunk most is - mondtam.

- Ezért egész jó ár egy esküvői vacsorára – mondta Bence, aztán elindultak, ők mentek elöl Nikivel, én megfogtam Anett kezét, aztán mentünk utánuk.

- Hát remélem jól éreztétek magatokat ebben az ötcsillagos étteremben – mondta Anett.

- Szerintem jó volt, én is ilyen esküvőt szeretnék – mondta Niki.

- Na hallod Bence, akkor jövőre ugyanitt – ugrattam a haveromat.

- Hát persze – mormogta Bence.

- És mindez ma hajnalban, Újpest főterén kezdődik el – folytattam a faszságaimat.

- Ti nem jöttök? – fordult hátra Bence.

- Dehogy megyünk, van ennél jobb dolgunk is – mondtam, majd Anettra néztem: - Vagy te szeretnél menni?

- Nem ragaszkodom hozzá – mosolygott, láttam rajta, hogy ő is inkább a lepedőgyűrésre szavaz, mint a főtéren való lézengésre.

- Pedig azt hittem jöttök. Vehetnénk egy jó Sopronit az éjjel-nappaliban, meg pizza szeletet az aluljáróban, és kint lehetnénk, amíg meg nem jelennek a reggeli napfény első sugarai – lökte Bence a hülyeségeit.

- Milyen költői vagy – nevettem. – De kösz, most ezt kihagyjuk.

- Na jó, hát nem tudjátok, mit veszítetek – monda Bence.

Amikor elváltunk a házunk közelében, a nagyszerű barátom még beszólt egyet, hogy így aztán hamar olyanok leszünk mint egy öreg házaspár. Mondtam, hogy dehogy, aztán el is köszöntünk egymástól, ők mentek a főtérre, mi meg Anettel haza. Otthon találtunk sokkal jobb elfoglaltságot a Bencéékkel töltött időnél, már tényleg csak kettesben akartunk lenni, csak egymásra figyelni; és nem olyan dolgokat csináltunk, ami az öreg házaspárokra jellemző.

Hajnalban felébredtem, kellett egy kis idő, amíg rájöttem, hol vagyok, de amikor kitisztult a kép, éreztem, hogy minden rendben. A Nap felkelőben volt, a halvány sugarak bevilágítottak a nyitott ablakon; kintről kellemes hűvös levegő áramlott be a meleg szobába. Anettel szorosan egymás mellett feküdtünk egy vékony takaró alatt; amikor mocorogni kezdtem, felém fordult, és egy pillanatra rám nézett, de aztán aludt tovább. Én elsimítottam a szeméből egy hajtincset, majd végigsimítottam a karján, aztán csak bámultam ki a fejemből; jó volt élvezni ezt a csendet és meghittséget.

A kellemes érzések határtalanul áradtak szét a lelkemben, ezen a hajnalon elhittem, hogy csak jó dolgok fognak velem történni és boldog életem lesz.

Vége

17. fejezet

Több mint egy év múlva, egy meleg augusztusi napon az esküvőnkre készültünk, már a kocsiban ülve vártam kint Anettre a házunk előtt. Nem lesz nagy ünneplés, csak Bence és Anett egyik barátnője, Niki lesznek ott, mint tanúk, utána elmegyünk négyesben valahova beszélgetni és kajálni. Következő hétvégén, Egerben lesz egy nagyobb összejövetel, oda meghívtam a szüleimet, a tesómat, meg az összes barátomat, akik számítanak, szóval ott majd megünnepeljük magunkat rendesen. Tehát most minden rendben van közöttünk, de megszenvedtünk azért, hogy ez így legyen, nem ment minden simán az elmúlt egy évben, de kezdem is az elején.

Múlt év júliusában, ahogy terveztük, összeköltöztünk. Újpest egyik jó környékén találtunk viszonylag olcsón egy nagyon jó lakást, ami elég nagy volt kettőnknek, így azonnal emellett döntöttünk. Nem is bántuk meg, szerettünk itt lakni, örültünk, hogy van egy hely, ami csak a miénk volt; még akkor is, ha egy kicsit kívül esett a város központjától.

A nyár jól telt, igaz, nem mentünk el konkrétan a tervezett országos túrára, mert mindketten sokat dolgoztunk, de voltunk jó pár helyen, és egy hétre lejutottunk a Balatonra is. Az igazán nehéz dolgok szeptembertől kezdődtek, amikor nekem kezdődött az érettségi felkészítő tanfolyam. Általában bejártam az órákra, amikor péntek délután és szombat délelőtt voltak, és akkor még vasárnap át kellett néznem otthon, amit nem tudtam, vagy nem értettem; és persze mindezek mellett heti negyven órát kellett dolgoznom. Szóval ez tényleg nehéz és megterhelő volt. Anett is sokat dolgozott, és amikor hazaért, még főzött is, meg edzésre járt heti kétszer. Hétvégén csak vasárnap tudtunk úgy-ahogy közösen csinálni valamit, a többi napon esélytelen volt. Mármint persze, beszélgettünk, meg volt idő néha filmet is nézni hétköznap, de semmi olyat nem tudtunk csinálni, hogy elmegyünk valahova, mert hát másnap menni kellett dolgozni… Nehéz volt így, sokszor összekaptunk hülyeségeken, volt egy-két nagy vitánk is, de aztán lenyugodtunk mindketten.

Egyszer eléggé kiborult, hogy ő ezt így nem bírja, nem segítek neki semmiben, de ez nem is baj, csak ne legyek már annyira negatív, ne morogjak… és hát igen, szépen összekaptunk, hogy mégis mire fel legyek jókedvű, amikor az egész életemet a kötelességek teszik ki, a munka és a tanulás. Szóval volt egy-két ilyen balhénk, én is kiborultam, meg ő is, de ezek nem voltak komoly dolgok, kihisztiztük magunkat, aztán helyreállt a béke. Azt amúgy megértettem, hogy neki nehéz volt így, mert alig volt időm bármire is, és nyilván őt is jobban elhanyagoltam, mint egyébként tettem volna.

Ezt leszámítva egyébként nagyon jó volt vele élni, az állandó rendetlenséget is el tudtam viselni; mondtam, hogy nekem fontosabb, hogy az esti kaja után leüljünk beszélgetni vagy filmezni, minthogy mosogasson a konyhában. Nekem semmi erőm nem volt a házimunkára, neki sem nagyon, de azért időként rávettük magunkat, és megcsináltuk. Sokszor éreztem azt, hogy egy nagy káosz minden, de így, hogy minden este őt öleltem át, akkor tudtam, hogy megéri. Lehet, hogy nagyon közhelyesen hangzik, de így volt. Nem vártam csodát a hétköznapoktól, hanem csak ki akartam élvezni azt a napi egy-két órát, amit nyugodtan együtt tudtunk tölteni. Jó volt együtt lakni, ő is szeretett velem lenni, egyáltalán nem untuk egymást. A szex sem laposodott el, még mindig ugyanolyan jó volt és a mindennapi hajtás ellenére mindkettőnknek gyakran volt rá igénye.

Sok jó dolgot csináltunk együtt, vasárnaponként ha jó volt az idő, akkor elmentünk kisebb-nagyobb túrákra az országon belül, vagy filmeztünk, beszélgettünk, elmentünk valahova kajálni, néha kimentünk meccsre, meg elmentünk bulizni Bencéékkel. Karácsony környékén lementünk Egerbe Anett családjához, aztán ármentünk a szomszéd városba, mert volt ott egy nagyon jó fürdő, ahova már régóta terveztük, hogy elmegyünk. Tényleg megérte elmenni, estig maradtunk, nagyon jó volt a kinti medencében áztatni magunkat a forró vízben és közben bámulni a csillagos eget. Szóval jó programokat csináltunk együtt, és örültem, hogy végre van egy kocsim, amivel meg is tudtam valósítani ezeket a nagyszerű túrákat.

A munka jól ment, egyre több mindent tanultam az autószerelésről, és sokkal bonyolultabb problémákat képes voltam már megoldani, mint egy egyszerű segéd. Dávid meg is emelte a fizetésemet, mert olyan hasznosan dolgoztam, szóval már viszonylag elég tisztességesen kerestem. Dávid egyébként nagyon jófej volt, pénteken előbb hazaengedett a tanulás miatt, és nem tartott bent gyakran túlórázni; igaz, ez az én érdemem is volt, mert gyorsan és jól dolgoztam. Ha bármi gond volt a BMW-mel, megjavítottuk a műhelyben, tehát szerencsére benzinen kívül alig kellett költenem a kocsira.

Anettel a pénzen nem nagyon vesztünk össze, azt mondta, fogadjam el, hogy neki természetes, hogy mivel ő többet keres, ezért többet ad bele a kiadásokba. Én el is fogadtam, a közös programokat általában felesbe fizettük, de néha meghívtam őt valamire, és a benzint is mindig én fizettem, igaz, ha elvitte a kocsimat, akkor hazafelé ő is megtankolta azért. Szóval szerencsére nem volt abból baj, hogy ő többet keresett, mint én, mivel én sem kerestem rosszul, és tudtam, hogyha meg lesz az autószerelő szakma, akkor még jobb lesz a dolog.

Júniusban letudtam az érettségit is, nagyon nehéz volt az egész év, és a vizsgák előtti pár hét, de mivel egész évben végig próbáltam tanulni ez nagy előnyömre vált a végén, mivel akkor már csak ismételni kellett, és nem akkor próbáltam megérteni a tananyagot. Anett is próbált segíteni, bár a matekot még nálam is rosszabbul tudta, az irodalmat sem nagyon ismerte, de egy délután alatt elmesélte az egész magyar történelmet a mohácsi csatától a rendszerváltásig. Néztem is nagyon, hogy hogy emlékezhet még mindig ezekre ilyen részletesen, de mondta, hogy gimi után sokat olvasott erről, mert mindig is érdekelte a történelem. Ebben tényleg sokat segített, mert nekem a töri sosem volta az erősségem. Az irodalom jól ment nekem, az angol is, bár abban is sokat segített Anett, átvettük a szóbeli tételeket. Nem is ment nekem olyan rosszul a beszéd, mint amire számítottam, és idővel egyre jobb lett. A matek közepesen ment, de valahogy megbirkóztam vele, néha együtt sírtunk különböző feladatokon, amit végül is annyiban hagytam, mert hátha nem kérdeznek majd ilyet az érettségin. És tényleg, simán meg tudtam csinálni a matekot, ötven százalékos lett, egyáltalán nem volt olyan nehéz, mint amit a suliban tanítottak. Ötödik tárgynak a biológiát választottam, amivel tényleg meggyűlt a bajom, de Anett jó volt biológiából és kémiából, mivel ebből kellett érettségiznie a gyógyszerészeti szak miatt. Mindig biztatott, hogy legalább kettesre biztos meglesz nekem a biosz, mert azért nem lesz olyan nehéz, és igaza is lett, meglett ez is, ráadásul hármasra ötvenöt százalékkal. Legjobban a magyar sikerült, utána az angol és töri, majd a biosz és matek. De a legjobb az egészben az volt, hogy egy percig sem merült fel, hogy bármi miatt ne sikerülne nekem az érettségi, egyszerűen csak tanulni kellett rá, és így képes voltam átmenni. El sem hittem, hogy a vizsgák ilyen könnyűek voltak ahhoz képest, hogy mennyi időt és energiát áldoztam erre. Mindent összevetve nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre meglett az érettségi, mert így a jövőben tényleg sokkal jobb lehetőségeim lehetnek, pláne akkor, ha a szakma is meglesz.

Kevés időm volt a haverokra ebben a zsúfolt időszakban, de azért mindenkiről tudtam mindent, és ha nem is olyan gyakran, mint régen, azért összefutottunk időnként. Bencéékkel sokat deszkáztam, nekik minden összevetve jól ment az élet. Laci és Dani továbbra is próbáltak csajozgatni, egyre több sikerrel, Daninak lett is egy nője, akivel már négy hónapja nehezítik egymás életét.

Miksa végül összeszedte magát, lett egy állandó állása egy üzletben árufeltöltőként. Négy hónap munka után elköltözött otthonról, megmondta az anyjának, hogy amikor rászánja magát, hogy otthagyja az apját, akkor jöhet hozzá. Mondta Miksa, hogy nem akart könyörögni az anyjának, hogy hagyja ott az apját, mert ezeknek a dolgoknak belülről kell jönniük. Ez így igaz, minthogy az is, hogy Miksa végre meg merte lépni az elköltözést. Roxiról nem nagyon beszéltünk, de mondta Miksa, hogy jobban van valamennyire.

Csonti titokban letette a motoros jogsit, mondta, hogy megdicsérte az oktatója, hogy milyen jól vezet. Nem is hittem volna ezt a kocka haveromról… Mondta, hogy nemsokára befejezi az egyetemet és elkezd dolgozni, és akkor már nyugodtan vehet magának egy motort; majd valahogy kidumálja az anyjánál.

Azóta apámmal is kibékültem. Beszéltem anyámmal, hogy hogyan hozhatnám helyre a dolgokat, és azt mondta, jöjjünk el ebédelni valamelyik hétvégén hozzájuk Anettel, aztán megpróbálhatnánk normálisan beszélgetni egymással. Ez nagyjából össze is jött, apám elég kimért volt velünk, de szerencsére nem jött szóba, hogy én mekkora selejt vagyok, hanem hagyta, hogy beszéljek arról, hogy mi van velem mostanában. Mondtam, hogy az érettségi folyamatban van, van jó munkám, van kocsim, és végül de nem utolsó sorban van egy rendes barátnőm is; úgy láttam, értékelte ezeket a dolgokat. Anett is mesél magáról egy kicsit, szerintem mindenkinek szimpatikus volt. Szóval jól sikerült ez az egész, azóta párszor összefutottunk, egyszer négyszemközt bocsánatot kértem apámtól, legnagyobb meglepetésemre ő is tőlem, aztán végre öt év eltelte utána megöleltük egymást. Nagyon jó volt, hogy életem ezt a nehéz szakaszát, amikor tele voltam bűntudattal apám miatt, végre lezárhattam, nagy megkönnyebbülés volt. Az egyik családi találkozó után otthon megkérdeztem Anettet, hogy tetszett-e neki a bátyám, aki csak egy évvel fiatalabb, mint ő, és mellesleg értelmiségi, és gazdagabb mint én, vagyis inkább ő illene hozzá, és nem én. De ő erre csak elnevette magát, és így szólt: „Hát te hülye vagy”.

Egyébként mindig éreztette velem, hogy úgy szeret engem, ahogy vagyok, tehát elfogadott engem mindennel együtt, hogy én még csak most próbálkozom rendbe rakni az életemet, nem értem még el nagy dolgokat. De azt mondta, pont azt szereti bennem, hogy jók velem a hétköznapok, imád velem lenni; még a legrosszabb napokon is fel tudom vidítani és tud velem komolyan beszélni, ha éppen úgy hozta a helyzet. Ahhoz képest, hogy volt közöttünk öt év korkülönbség, és egyébként is elég különbözőek voltunk, hasonlóan láttuk a világot, és a fontos kérdésekben egyetértettünk. Mindkettőnknek az volt a legfontosabb, hogy megpróbáljunk a szép dolgokra koncentrálni, és tudjuk értékelni az élet jó oldalát, például egy jó kaját, jó filmet, jó kefélést vagy szép tájat.

Közvetlenül az érettségi után kértem őt feleségül, de ez nem lepte meg túlságosan, mert gyakran emlegettem, hogyha sikerül ez a szar és túl leszek rajta, akkor elveszem őt. Nem csináltam nagy felhajtást a dologból, egyik este kint sétáltunk a Duna parton és ott kérdeztem meg, hogy hozzám jönne-e. Ő igent mondott, és láttam rajta, hogy nagyon örült neki. Már akkor megbeszéltük, hogy itt házasodunk össze Pesten kettesben, és majd utána lemegyünk Egerbe rendesen megünnepelni a dolgot a családdal meg barátokkal. Anett mondta, hogy ő sosem akart nagy esküvőt, bőven jó lesz ez az utána lévő utáni buli; nekem is nagyon tetszett ez az ötlet, legalább nem kell kiöltözni, és azon izgulni, hogy valaki elkésik a nagy eseményről. Egy héttel később lementünk Egerbe, megmondtuk Anett szüleinek, hogy összeházasodunk. Ők nagyon meglepődtek ezen, de örültek, Zsolt azonnal fel is ajánlotta, hogy az esküvő utáni összejövetel legyen az ő házukban, mi meg beleegyeztünk, mert tényleg ideális hely volt egy harminc-negyven fős bulinak. Juli már el is kezdte tervezgetni, hogy mit hogyan fog elrendezni a kertben, hogy elférjenek a vendégek, az asztalok, az ételek, stb… ezért is örültünk, hogy nem nekünk kell ezt megszervezni.

A magam részéről nem akartam sok vendéget, a családomon kívül Bencét, Lacit, Danit, Csontit és Miksát hívtam, remélem jól össze fognak férni egymással. Anett sem hívott ennél több embert, maximum több rokont, szóval tényleg nem leszünk majd sokan.

Július elején elmentünk New Yorkba, ahogy ígérte. Én szinte már el is felejtettem ezt az egészet, de aztán februárban felvetette, hogy el kéne kezdeni foglalkozni az utazással, így leesett, hogy akkor tényleg megyünk. Egy hetet töltöttünk kint, nagyon jó volt; főleg úgy, hogy még sosem jártam külföldön, és akkor rögtön Amerikába mentem első alaklommal… Nagyon durva volt végigjárni azokat a helyszíneket, amiket eddig csak filmekben láttam, szinte el sem hittem, hogy tényleg itt vagyok. Voltunk a Central Parkban, láttuk a George Washington hidat, voltunk Greenwich Village-ben, a Time Square-en, megnéztük a Madison Square Gardent és a Szabadságszobrot, stb…

Egyik este itthon beszéltünk a gyerekvállalásról is, az ágyban feküdtünk, általános dolgokról beszélgettünk, aztán megkérdeztem:

- És mikor lesz gyerekünk? – vágtam bele a téma közepébe.

- Én nem sietnék vele – mondta. – Még csak huszonkét éves vagy, gondolom egyelőre még nem az az álmod, hogy minden éjjel kétszer felébredj a gyereksírásra, meg hogy hajnalban vinned kéne őt az ügyeletre, mert megbetegedett.

- Jó, ez első egy-két évet túl kell élni, de ez hozzátartozik a dologhoz, és ez egyáltalán nem tart vissza.

- Értem, de ez nem olyan könnyű, mint gondolod… az, hogy szeretjük egymást, már nem lesz elég, ez eléggé próbára tenné a türelmünket, meg az egész kapcsolatunkat.

- És attól félsz, hogy nem bírnánk ki? – kérdeztem.

- Nem, de szerintem neked huszonkét évesen nem erre van szükséged.

- Ne gyere már mindig azzal hogy hány éves vagyok… tizenhét éves korom óta magamat tartom el, szerintem elég sok akadályt legyőztem már eddig is.

- Tudom, ezt nem is vitatom, de szerintem ennek még nem jött el az ideje, még ki kéne élvezni a kettesben töltött időt. Szerintem megbánnád, ha most belevágnánk a dologba.

- Nem bánnám meg, komolyan. Nem érdekel, ha megváltozik az életünk emiatt, én erre teljesen fel vagyok készülve.

- Olyan aranyos vagy – mosolygott. – Erre még én sem vagyok felkészülve. De tényleg aranyos, ahogy győzködsz.

- És miért nem hiszel nekem?

- Én hiszek neked, meg el tudom képzelni, hogy így gondolkodsz, de hidd el nekem, hogy nem jött még el az ideje. Neked nem arra van szükséged, hogy itthon mosogass, amíg én a gyereket fürdetem, hanem arra, hogy nyugodtan ki tudj menni a haverjaiddal deszkázni.

- Jó, de attól még ki tudok menni néha, ez hülyeség.

- Igen, de ez túl nagy változás lenne.

- Akkor te mikor szeretnél majd? – kérdeztem.

- Mondjuk egy év múlva legkorábban.

- Miért, akkor érettebb leszek, mint most?

- Nem, de kell még egy év kettesben. Az érettségid miatt tök nehéz volt minden, én nem akarlak még a gyerek körüli teendőkkel is terhelni. Szép nyugodtan csináld meg a szakmát is, aztán majd utána ráérsz azzal foglalkozni, hogy engem orvoshoz vigyél, meg hogy elmenjünk babakocsit és kiságyat venni.

- De amúgy te szeretnéd egyáltalán? – kérdeztem.

- Persze… Sőt, mióta veled vagyok, eléggé megjött hozzá a kedvem, de muszáj rád is gondolnom. Nehéz időszakon vagy túl, nem akarom, hogy besokallj.

- Jaj, de kedves vagy, nem sokallnék be – mondtam.

- Bízz már bennem – mosolygott, azzal megsimogatta az arcomat. – Különben te vagy az első pasi, aki gyereket akar tőlem. Soha senki nem említette, és már valamilyen szinten letettem róla, de úgy érzem, veled ez nagyon jó lesz.

- Hát jól van bébi – mormogtam. – És nem zavar, hogy te akkor már huszonnyolc éves leszel?

- Nem… Ha téged nem zavar, hogy te még csak huszonhárom. Különben is te mondtad, hogy ne jöjjek mindig azzal, hány éves vagy.

- Jól van, igaz… és ha összejönne véletlenül, akkor megtartanánk, nem?

- Persze, hogy megtartanánk, ez nem kérdés – mondta.

- Akkor remélem összejön – vigyorogtam, ő is elmosolyodott.

- Hát, mivel az esetek felében nem méltóztatsz óvszert használni, ezért van rá esély.

- Na, ha ennyire nem akarsz még gyereket, akkor miért engeded óvszer nélkül?

- Azért, mert te úgy jobban szereted, na meg sokszor még időm sincs, hogy rád szóljak…

- Hát persze, de olyankor nem is nagyon akarsz rám szólni, eszedbe sem jut a nagy élvezetek közben – vigyorogtam.

- Igen, meg mondom, úgyis megtartanánk, ha összejönne – mondta.

Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, majd megjegyeztem:

- Amúgy én végig sokat gondoltam rá ebben az évben, hogy milyen lett volna, ha összejön a gyerek. De abban igazad van, hogy ez nagyon nem hiányzott volna, mert egyébként is nagyon nehéz volt minden, de mégis azt érzem, hogy nagyon örültem volna neki.

- Ez aranyos tőled – mosolygott. – Meg az is, hogy elveszel feleségül. Nem gondoltam volna, hogy majd egyszer valaki így fog engem szeretni, és hogy pont te leszel az.

- Miért, nem nézted ki belőlem, hogy bárkit is képes vagyok szeretni? – kérdeztem.

- Jaj, dehogynem, én mindig is tudtam, hogy te egy jószívű srác vagy, csak teszed itt a kemény gyereket.

- Hát, sokan nem így gondolnák, például az exem, meg a többi lány. Persze, te nem olyan vagy nekem, mint a többi lány.

- Na, hát ez az. És egyébként már tudom, hogy nem azért szeretsz és nem azért szeretnél gyereket, mert fiatal vagy és naiv.

Ezen felnevettem.

- Hát igen, mikor voltam én naiv?

- Úgy érzem nem tudnálak kihasználni, hogyha csak azért akarnál elvenni, mert tapasztalatlan vagy.

- Ettől ne félj… - vigyorogtam, majd fölé hajoltam és megcsókoltam.

- Hát eleinte tényleg azt hittem, hogy azért szeretnél velem lenni, mert még fiatal vagy, és előbb-utóbb kiábrándulsz, de aztán láttam, hogy milyen kitartó vagy akkor is, amikor nem volt minden szép.

- És mikor gondoltad azt, hogy csak azért akarok veled lenni, mert fiatal vagyok?

- Abban az időszakban, amikor először együtt voltunk. Azt hittem, hamar feladnád te is ezt az egészet, ezért is szakítottam veled könnyen.

- Pedig a szakításnál nem hiszem, hogy azt éreztettem volna, hogy nem akarnék veled lenni, hanem pont, hogy egyáltalán nem akartam veled szakítani.

- Tudom, de akkor úgy éreztem, hogy hiába szeretlek, ennek nincs semmi értelme. Amiatt sem, mert nem gondoltam, hogy mi tényleg hosszútávon együtt maradunk, mivel fiatal vagy. De aztán a külön töltött idő, meg az együtt töltött egy év alatt rájöttem, hogy rosszul gondoltam, és ennek tényleg van jövője. Amúgy ne érts félre, én akkor is tudtam, hogy szeretsz, amikor az első négy hónapban együtt voltunk, de akkor még nem ismertelek annyira, hogy tudjam, hogy kitartó vagy.

- Ja, és emiatt pont te szálltál ki az első nehézségnél – mormogtam.

- Igen, ezt rosszul tettem… de mondom, hogy nem láttam a jövőjét ennek.

- Hát, remélem már látod.

- Igen, hát az előbb említettem. És amúgy azt sem gondoltam volna, hogy én is ennyire szeretnék valakivel összeházasodni meg családot alapítani. Amikor véget ért a legutóbbi komoly kapcsolatom, elhatároztam, hogy csak magamra fogok koncentrálni; a munkámra meg a hobbijaimra, már nem fogok pasikról álmodozni; ennyire rohadtul kiábrándult voltam.

- Hát gondoltam, hogy nem volt mindig minden rendben a pasikkal, de azért nem láttam rajtad, hogy annyira kiábrándult lettél volna.

- Persze, nem is láthattad, mert nagyon jó volt veled lenni; már az első találkozásunk is tök pozitív volt, jó dolgokról beszélgettünk, úgy éreztem, hogy veled őszinte tudok lenni és hogy szinte a végtelenségig tudnék veled beszélgetni.

- Ja, velem is ez volt, nekem is nagy élmény volt az első találkozás, még úgy is, hogy nem volt szex – vigyorogtam. – És ez nagy szó, mert régen nem sokra értékeltem ezeket a találkozókat.

- Én sem gondoltam volna, hogy a nagy elhatározásom után ilyen hamar beleszeretek valakibe.

- És mikor szerettél belém? – kérdeztem, erről még sosem beszéltünk azelőtt.

- Már az első találkozás után beléd voltam esve, de ezt csak jóval később mertem bevallani magamnak.

- Mikor?

- Amikor a hét hónap szünet után meghívtál az étterembe és utána lefeküdtünk egymással. Akkor már tudtam, hogy kár tagadnom magam előtt a nyilvánvaló dolgokat.

- Hát igen, csak jól meg kellett, hogy dugjalak… - mosolyogtam.

- Na persze… de amúgy nagyon jó volt, meg is lepődtem, hogy ennyire tökéletes partner vagy a szexben.

- Hát igen, én vagyok a legjobb – mondtam önelégülten, majd hozzátettem: - De amúgy hiába dugtam már előtted tapasztaltabb csajokkal is, kimagaslóan veled volt a legjobb.

- Én is ezt éreztem, hogy veled volt a legjobb, pedig előtted idősebb pasijaim voltak, akiknek elvileg több tapasztalatuk volt, tehát jobbnak kellett volna lenniük, de hát nem voltak. Miután elváltunk és lementem Egerbe, kb. azzal telt az egész hétvége, hogy folyton rád gondoltam; és akkor már tudtam, hogy beléd zúgtam. Nálad hogy volt?

- Asszem már akkor tudtam, hogy szeretlek, amikor bejelentetted, hogy elmész Angliába – mormogtam. – Máskor ilyenkor örültem is volna, hogy milyen jó, hogy megdughatom a csajt és utána látnom sem kell többet, nem lesz ez a kínos feszengés, hogy akkor most mi lesz utána; szépen elutazol, és ennyi… De amikor bejelentetted, úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna, mert én ezt az egészet nem egy éjszakára terveztem.

- Hát, nem is gondoltam volna, hogy megvársz; amit persze sajnáltam volna, de egy percig nem gondoltam, hogy akarsz még látni.

- Nehéz volt kibírni ilyen hosszú időt, de szerintem nyilvánvaló volt, hogy megvárlak, főleg úgy, hogy amíg távol voltál, folyton írogattunk egymásnak…

- Ja, de azért mégis csak furcsa volt, hogy húsz éves létedre megvártál, meg hogy később is velem akartál maradni komolyan.

- De miért ne akartam volna? Hát szeretlek, veled akarok lenni, ez ilyen egyszerű – mondtam.

- Neked lehet… én azt hiszem, mindig is egy kicsit túlgondoltam ezt az egészet, néha féltem, hogy mi lesz, majd ha lelépsz, hiszen neked a korodból adódóan nem kell leragadnod egy nőnél. Ezért is lepődtem meg nagyon, hogy te komolyan tervezel velem, de akkor még valahogy úgy voltam vele, hogy biztos nem is tudod, mit beszélsz. Aztán a szakítás alatt én is átértékeltem a dolgokat, és rájöttem, hogy egyik pasim sem bánt velem olyan jól, mint te, senki nem mutatta ki annyira, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki, mint te. És persze senki nem vágyott még rám szexuálisan annyira, mint te.

- Az jó, hogy úgy érzed, ki tudtam mutatni, hogy szeretlek, mert nekem ezelőtt ebben semmilyen tapasztalatom nem volt.

- Jól ki tudtad mutatni, de erre persze csak utólag jöttem rá. Nem voltak állandó balhéink, tudtam rád számítani; megbízható voltál, tehát ha azt mondtad, átjössz, akkor jöttél tényleg… Kitaláltad, hogy milyen programokat csináljunk; meg tudtuk beszélni rendesen ha külön akartunk lenni; nem ráztál le bunkón, nem ragadtál rám, ha valami fontos dolgom volt. Odafigyeltél rám, emlékeztél, mit mondtam neked hetekkel ezelőtt is akár. Ezek kis dolgoknak tűntek, de nagyon is hozzájárultak ahhoz, hogy simán működjön a kapcsolat. Utólag rájöttem, hogy ez milyen fontos volt; veled nem kellett görcsölni, hogy valami jól menjen, nem kellett megjátszanom magam; tehát minden jó volt. Elég rossz, hogy erre csak akkor ébredtem rá, amikor már külön voltunk, mert sajnos az fel sem tűnik az embernek, ha valami jól működik; mintha elfelejtené értékelni a jót. Szóval ezt eléggé sajnálom – mondta.

- Ne sajnáld… Én sem láttam azt sajnos, hogy melletted megvolt az esélyem normális életet élni, inkább csak azt hajtogattam, hogy nem akarom megcsinálni az érettségit, és nem akarok megváltozni. Szóval szerintem mindketten sokat tanultunk ebből.

- Hát igen, úgy tűnik. Elég nehéz volt ez az év, de mégis túléltük, tudtunk alkalmazkodni egymáshoz, és azért sok szép élményünk is volt.

- Ja, például a sok jó szex, ugye? – vigyorogtam.

- Igen, például – mosolygott.

- Amúgy köszönöm, hogy mellettem álltál az érettségiben és nem csak követelőztél, hogy csináljam meg. Végig tudtam, hogy mellettem vagy ebben, és hogy számíthatok rád.

- Hát, mint ahogy én is mindig számíthattam rád. Egyébként szerintem hamarosan átmegyek egy nyugisabb munkakörbe, nem sokáig szeretnék már csoportvezető lenni.

- Na és miért? Meguntad az állandó stresszt?

- Eddig is próbáltam nem stresszelni, szóval nem ezért. Már nem érdekel annyira ez az egész, mint régen. Kipróbáltam milyen, érdekes volt, de rájöttem, hogy nem vagyok annyira feltörekvő, hogy én ezt hosszútávon csináljam. Ha már lesznek gyerekek, akkor nem fér bele ez a csapatvezetői bohóckodás, akkor már egy sokkal lazább munka kell.

- Jól van… ha tényleg ezt szeretnéd, akkor rendben van, de nem várom el, hogy beáldozd a munkádat a család miatt.

- De nekem ez nem áldozat, és örülök, hogy végre van valami, ami miatt bőven megéri visszavenni a munkából.

Szóval jelenleg így álltunk, vártam őt a kocsiban, hogy menjünk az esküvőnkre. Nem féltem az „elkötelezettségtől”, elég egyszerűen vélekedtem erről: örültem, hogy együtt vagyunk, mert szerettem őt. Nem éreztem fiatalnak magam ehhez az egészhez, meg azt sem éreztem gáznak, hogy huszonkét évesen örülnék, ha gyerekünk lenne. Gyűjtöttem már sok tapasztalatot, csajoztam már eleget, rossz dolgokból is bőven kijutott; most már szerettem volna egy nyugis életet az egyetlen nővel, akit szeretek. Nem gondolkodtam sokat, hogy biztos ő-e az „igazi”, mert tudtam, hogy ő az, szóval nem is vesztegettem az időmet ilyen hülye dilemmákra. Jó volt vele nagyon, már bizonyítottunk egymásnak, hogy nem hagyjuk ott a másikat a szarban; élveztem azt is, hogy tudok neki segíteni, ha szüksége van rám; azt akartam, hogy tudja, számíthat rám bármiben.

Nem éreztem tehernek, hogy felnőttként kell viselkednem, mert most végre meg is volt a hátterem ahhoz, hogy valóban felnőtt emberként tekintsek saját magamra. Sosem voltak világmegváltó álmaim; szerettem volna jó melót, jó feleséget, gyerekeket, kocsit, érdekes hobbikat, jó helyeket megismerni… Örültem, hogy ebből már sok minden megvalósult, és úgy éreztem, ha minden így meg tovább, akkor továbbra is boldog leszek és nem lesz hiányérzetem semmilyen szempontból sem.