Több mint egy év múlva, egy meleg
augusztusi napon az esküvőnkre készültünk, már a kocsiban ülve vártam kint Anettre
a házunk előtt. Nem lesz nagy ünneplés, csak Bence és Anett egyik barátnője, Niki
lesznek ott, mint tanúk, utána elmegyünk négyesben valahova beszélgetni és
kajálni. Következő hétvégén, Egerben lesz egy nagyobb összejövetel, oda
meghívtam a szüleimet, a tesómat, meg az összes barátomat, akik számítanak,
szóval ott majd megünnepeljük magunkat rendesen. Tehát most minden rendben van
közöttünk, de megszenvedtünk azért, hogy ez így legyen, nem ment minden simán
az elmúlt egy évben, de kezdem is az elején.
Múlt év júliusában, ahogy terveztük,
összeköltöztünk. Újpest egyik jó környékén találtunk viszonylag olcsón egy
nagyon jó lakást, ami elég nagy volt kettőnknek, így azonnal emellett
döntöttünk. Nem is bántuk meg, szerettünk itt lakni, örültünk, hogy van egy
hely, ami csak a miénk volt; még akkor is, ha egy kicsit kívül esett a város
központjától.
A nyár jól telt, igaz, nem mentünk el
konkrétan a tervezett országos túrára, mert mindketten sokat dolgoztunk, de
voltunk jó pár helyen, és egy hétre lejutottunk a Balatonra is. Az igazán nehéz
dolgok szeptembertől kezdődtek, amikor nekem kezdődött az érettségi felkészítő
tanfolyam. Általában bejártam az órákra, amikor péntek délután és szombat
délelőtt voltak, és akkor még vasárnap át kellett néznem otthon, amit nem
tudtam, vagy nem értettem; és persze mindezek mellett heti negyven órát kellett
dolgoznom. Szóval ez tényleg nehéz és megterhelő volt. Anett is sokat
dolgozott, és amikor hazaért, még főzött is, meg edzésre járt heti kétszer.
Hétvégén csak vasárnap tudtunk úgy-ahogy közösen csinálni valamit, a többi
napon esélytelen volt. Mármint persze, beszélgettünk, meg volt idő néha filmet
is nézni hétköznap, de semmi olyat nem tudtunk csinálni, hogy elmegyünk
valahova, mert hát másnap menni kellett dolgozni… Nehéz volt így, sokszor
összekaptunk hülyeségeken, volt egy-két nagy vitánk is, de aztán lenyugodtunk
mindketten.
Egyszer eléggé kiborult, hogy ő ezt így nem
bírja, nem segítek neki semmiben, de ez nem is baj, csak ne legyek már annyira
negatív, ne morogjak… és hát igen, szépen összekaptunk, hogy mégis mire fel
legyek jókedvű, amikor az egész életemet a kötelességek teszik ki, a munka és a
tanulás. Szóval volt egy-két ilyen balhénk, én is kiborultam, meg ő is, de ezek
nem voltak komoly dolgok, kihisztiztük magunkat, aztán helyreállt a béke. Azt
amúgy megértettem, hogy neki nehéz volt így, mert alig volt időm bármire is, és
nyilván őt is jobban elhanyagoltam, mint egyébként tettem volna.
Ezt leszámítva egyébként nagyon jó volt
vele élni, az állandó rendetlenséget is el tudtam viselni; mondtam, hogy nekem
fontosabb, hogy az esti kaja után leüljünk beszélgetni vagy filmezni, minthogy
mosogasson a konyhában. Nekem semmi erőm nem volt a házimunkára, neki sem
nagyon, de azért időként rávettük magunkat, és megcsináltuk. Sokszor éreztem
azt, hogy egy nagy káosz minden, de így, hogy minden este őt öleltem át, akkor
tudtam, hogy megéri. Lehet, hogy nagyon közhelyesen hangzik, de így volt. Nem
vártam csodát a hétköznapoktól, hanem csak ki akartam élvezni azt a napi
egy-két órát, amit nyugodtan együtt tudtunk tölteni. Jó volt együtt lakni, ő is
szeretett velem lenni, egyáltalán nem untuk egymást. A szex sem laposodott el,
még mindig ugyanolyan jó volt és a mindennapi hajtás ellenére mindkettőnknek
gyakran volt rá igénye.
Sok jó dolgot csináltunk együtt,
vasárnaponként ha jó volt az idő, akkor elmentünk kisebb-nagyobb túrákra az
országon belül, vagy filmeztünk, beszélgettünk, elmentünk valahova kajálni,
néha kimentünk meccsre, meg elmentünk bulizni Bencéékkel. Karácsony környékén
lementünk Egerbe Anett családjához, aztán ármentünk a szomszéd városba, mert
volt ott egy nagyon jó fürdő, ahova már régóta terveztük, hogy elmegyünk.
Tényleg megérte elmenni, estig maradtunk, nagyon jó volt a kinti medencében
áztatni magunkat a forró vízben és közben bámulni a csillagos eget. Szóval jó
programokat csináltunk együtt, és örültem, hogy végre van egy kocsim, amivel
meg is tudtam valósítani ezeket a nagyszerű túrákat.
A munka jól ment, egyre több mindent
tanultam az autószerelésről, és sokkal bonyolultabb problémákat képes voltam
már megoldani, mint egy egyszerű segéd. Dávid meg is emelte a fizetésemet, mert
olyan hasznosan dolgoztam, szóval már viszonylag elég tisztességesen kerestem.
Dávid egyébként nagyon jófej volt, pénteken előbb hazaengedett a tanulás miatt,
és nem tartott bent gyakran túlórázni; igaz, ez az én érdemem is volt, mert
gyorsan és jól dolgoztam. Ha bármi gond volt a BMW-mel, megjavítottuk a
műhelyben, tehát szerencsére benzinen kívül alig kellett költenem a kocsira.
Anettel a pénzen nem nagyon vesztünk össze,
azt mondta, fogadjam el, hogy neki természetes, hogy mivel ő többet keres,
ezért többet ad bele a kiadásokba. Én el is fogadtam, a közös programokat
általában felesbe fizettük, de néha meghívtam őt valamire, és a benzint is
mindig én fizettem, igaz, ha elvitte a kocsimat, akkor hazafelé ő is
megtankolta azért. Szóval szerencsére nem volt abból baj, hogy ő többet
keresett, mint én, mivel én sem kerestem rosszul, és tudtam, hogyha meg lesz az
autószerelő szakma, akkor még jobb lesz a dolog.
Júniusban letudtam az érettségit is, nagyon
nehéz volt az egész év, és a vizsgák előtti pár hét, de mivel egész évben végig
próbáltam tanulni ez nagy előnyömre vált a végén, mivel akkor már csak
ismételni kellett, és nem akkor próbáltam megérteni a tananyagot. Anett is
próbált segíteni, bár a matekot még nálam is rosszabbul tudta, az irodalmat sem
nagyon ismerte, de egy délután alatt elmesélte az egész magyar történelmet a
mohácsi csatától a rendszerváltásig. Néztem is nagyon, hogy hogy emlékezhet még
mindig ezekre ilyen részletesen, de mondta, hogy gimi után sokat olvasott
erről, mert mindig is érdekelte a történelem. Ebben tényleg sokat segített,
mert nekem a töri sosem volta az erősségem. Az irodalom jól ment nekem, az
angol is, bár abban is sokat segített Anett, átvettük a szóbeli tételeket. Nem
is ment nekem olyan rosszul a beszéd, mint amire számítottam, és idővel egyre
jobb lett. A matek közepesen ment, de valahogy megbirkóztam vele, néha együtt
sírtunk különböző feladatokon, amit végül is annyiban hagytam, mert hátha nem
kérdeznek majd ilyet az érettségin. És tényleg, simán meg tudtam csinálni a
matekot, ötven százalékos lett, egyáltalán nem volt olyan nehéz, mint amit a
suliban tanítottak. Ötödik tárgynak a biológiát választottam, amivel tényleg
meggyűlt a bajom, de Anett jó volt biológiából és kémiából, mivel ebből kellett
érettségiznie a gyógyszerészeti szak miatt. Mindig biztatott, hogy legalább
kettesre biztos meglesz nekem a biosz, mert azért nem lesz olyan nehéz, és
igaza is lett, meglett ez is, ráadásul hármasra ötvenöt százalékkal. Legjobban
a magyar sikerült, utána az angol és töri, majd a biosz és matek. De a legjobb
az egészben az volt, hogy egy percig sem merült fel, hogy bármi miatt ne
sikerülne nekem az érettségi, egyszerűen csak tanulni kellett rá, és így képes
voltam átmenni. El sem hittem, hogy a vizsgák ilyen könnyűek voltak ahhoz
képest, hogy mennyi időt és energiát áldoztam erre. Mindent összevetve nagy
megkönnyebbülés volt, hogy végre meglett az érettségi, mert így a jövőben
tényleg sokkal jobb lehetőségeim lehetnek, pláne akkor, ha a szakma is meglesz.
Kevés időm volt a haverokra ebben a zsúfolt
időszakban, de azért mindenkiről tudtam mindent, és ha nem is olyan gyakran,
mint régen, azért összefutottunk időnként. Bencéékkel sokat deszkáztam, nekik
minden összevetve jól ment az élet. Laci és Dani továbbra is próbáltak
csajozgatni, egyre több sikerrel, Daninak lett is egy nője, akivel már négy
hónapja nehezítik egymás életét.
Miksa végül összeszedte magát, lett egy
állandó állása egy üzletben árufeltöltőként. Négy hónap munka után elköltözött
otthonról, megmondta az anyjának, hogy amikor rászánja magát, hogy otthagyja az
apját, akkor jöhet hozzá. Mondta Miksa, hogy nem akart könyörögni az anyjának,
hogy hagyja ott az apját, mert ezeknek a dolgoknak belülről kell jönniük. Ez
így igaz, minthogy az is, hogy Miksa végre meg merte lépni az elköltözést.
Roxiról nem nagyon beszéltünk, de mondta Miksa, hogy jobban van valamennyire.
Csonti titokban letette a motoros jogsit,
mondta, hogy megdicsérte az oktatója, hogy milyen jól vezet. Nem is hittem
volna ezt a kocka haveromról… Mondta, hogy nemsokára befejezi az egyetemet és
elkezd dolgozni, és akkor már nyugodtan vehet magának egy motort; majd valahogy
kidumálja az anyjánál.
Azóta apámmal is kibékültem. Beszéltem
anyámmal, hogy hogyan hozhatnám helyre a dolgokat, és azt mondta, jöjjünk el
ebédelni valamelyik hétvégén hozzájuk Anettel, aztán megpróbálhatnánk
normálisan beszélgetni egymással. Ez nagyjából össze is jött, apám elég kimért
volt velünk, de szerencsére nem jött szóba, hogy én mekkora selejt vagyok,
hanem hagyta, hogy beszéljek arról, hogy mi van velem mostanában. Mondtam, hogy
az érettségi folyamatban van, van jó munkám, van kocsim, és végül de nem utolsó
sorban van egy rendes barátnőm is; úgy láttam, értékelte ezeket a dolgokat.
Anett is mesél magáról egy kicsit, szerintem mindenkinek szimpatikus volt.
Szóval jól sikerült ez az egész, azóta párszor összefutottunk, egyszer
négyszemközt bocsánatot kértem apámtól, legnagyobb meglepetésemre ő is tőlem,
aztán végre öt év eltelte utána megöleltük egymást. Nagyon jó volt, hogy életem
ezt a nehéz szakaszát, amikor tele voltam bűntudattal apám miatt, végre
lezárhattam, nagy megkönnyebbülés volt. Az egyik családi találkozó után otthon
megkérdeztem Anettet, hogy tetszett-e neki a bátyám, aki csak egy évvel
fiatalabb, mint ő, és mellesleg értelmiségi, és gazdagabb mint én, vagyis
inkább ő illene hozzá, és nem én. De ő erre csak elnevette magát, és így szólt:
„Hát te hülye vagy”.
Egyébként mindig éreztette velem, hogy úgy
szeret engem, ahogy vagyok, tehát elfogadott engem mindennel együtt, hogy én
még csak most próbálkozom rendbe rakni az életemet, nem értem még el nagy
dolgokat. De azt mondta, pont azt szereti bennem, hogy jók velem a hétköznapok,
imád velem lenni; még a legrosszabb napokon is fel tudom vidítani és tud velem
komolyan beszélni, ha éppen úgy hozta a helyzet. Ahhoz képest, hogy volt
közöttünk öt év korkülönbség, és egyébként is elég különbözőek voltunk,
hasonlóan láttuk a világot, és a fontos kérdésekben egyetértettünk.
Mindkettőnknek az volt a legfontosabb, hogy megpróbáljunk a szép dolgokra
koncentrálni, és tudjuk értékelni az élet jó oldalát, például egy jó kaját, jó
filmet, jó kefélést vagy szép tájat.
Közvetlenül az érettségi után kértem őt
feleségül, de ez nem lepte meg túlságosan, mert gyakran emlegettem, hogyha
sikerül ez a szar és túl leszek rajta, akkor elveszem őt. Nem csináltam nagy
felhajtást a dologból, egyik este kint sétáltunk a Duna parton és ott kérdeztem
meg, hogy hozzám jönne-e. Ő igent mondott, és láttam rajta, hogy nagyon örült
neki. Már akkor megbeszéltük, hogy itt házasodunk össze Pesten kettesben, és
majd utána lemegyünk Egerbe rendesen megünnepelni a dolgot a családdal meg
barátokkal. Anett mondta, hogy ő sosem akart nagy esküvőt, bőven jó lesz ez az
utána lévő utáni buli; nekem is nagyon tetszett ez az ötlet, legalább nem kell
kiöltözni, és azon izgulni, hogy valaki elkésik a nagy eseményről. Egy héttel
később lementünk Egerbe, megmondtuk Anett szüleinek, hogy összeházasodunk. Ők
nagyon meglepődtek ezen, de örültek, Zsolt azonnal fel is ajánlotta, hogy az
esküvő utáni összejövetel legyen az ő házukban, mi meg beleegyeztünk, mert
tényleg ideális hely volt egy harminc-negyven fős bulinak. Juli már el is
kezdte tervezgetni, hogy mit hogyan fog elrendezni a kertben, hogy elférjenek a
vendégek, az asztalok, az ételek, stb… ezért is örültünk, hogy nem nekünk kell
ezt megszervezni.
A magam részéről nem akartam sok vendéget,
a családomon kívül Bencét, Lacit, Danit, Csontit és Miksát hívtam, remélem jól
össze fognak férni egymással. Anett sem hívott ennél több embert, maximum több
rokont, szóval tényleg nem leszünk majd sokan.
Július elején elmentünk New Yorkba, ahogy
ígérte. Én szinte már el is felejtettem ezt az egészet, de aztán februárban
felvetette, hogy el kéne kezdeni foglalkozni az utazással, így leesett, hogy
akkor tényleg megyünk. Egy hetet töltöttünk kint, nagyon jó volt; főleg úgy,
hogy még sosem jártam külföldön, és akkor rögtön Amerikába mentem első
alaklommal… Nagyon durva volt végigjárni azokat a helyszíneket, amiket eddig
csak filmekben láttam, szinte el sem hittem, hogy tényleg itt vagyok. Voltunk a
Central Parkban, láttuk a George Washington hidat, voltunk Greenwich
Village-ben, a Time Square-en, megnéztük a Madison Square Gardent és a
Szabadságszobrot, stb…
Egyik este itthon beszéltünk a
gyerekvállalásról is, az ágyban feküdtünk, általános dolgokról beszélgettünk,
aztán megkérdeztem:
- És mikor lesz gyerekünk? – vágtam bele a
téma közepébe.
- Én nem sietnék vele – mondta. – Még csak
huszonkét éves vagy, gondolom egyelőre még nem az az álmod, hogy minden éjjel
kétszer felébredj a gyereksírásra, meg hogy hajnalban vinned kéne őt az
ügyeletre, mert megbetegedett.
- Jó, ez első egy-két évet túl kell élni,
de ez hozzátartozik a dologhoz, és ez egyáltalán nem tart vissza.
- Értem, de ez nem olyan könnyű, mint
gondolod… az, hogy szeretjük egymást, már nem lesz elég, ez eléggé próbára
tenné a türelmünket, meg az egész kapcsolatunkat.
- És attól félsz, hogy nem bírnánk ki? –
kérdeztem.
- Nem, de szerintem neked huszonkét évesen
nem erre van szükséged.
- Ne gyere már mindig azzal hogy hány éves
vagyok… tizenhét éves korom óta magamat tartom el, szerintem elég sok akadályt
legyőztem már eddig is.
- Tudom, ezt nem is vitatom, de szerintem
ennek még nem jött el az ideje, még ki kéne élvezni a kettesben töltött időt.
Szerintem megbánnád, ha most belevágnánk a dologba.
- Nem bánnám meg, komolyan. Nem érdekel, ha
megváltozik az életünk emiatt, én erre teljesen fel vagyok készülve.
- Olyan aranyos vagy – mosolygott. – Erre
még én sem vagyok felkészülve. De tényleg aranyos, ahogy győzködsz.
- És miért nem hiszel nekem?
- Én hiszek neked, meg el tudom képzelni,
hogy így gondolkodsz, de hidd el nekem, hogy nem jött még el az ideje. Neked
nem arra van szükséged, hogy itthon mosogass, amíg én a gyereket fürdetem, hanem
arra, hogy nyugodtan ki tudj menni a haverjaiddal deszkázni.
- Jó, de attól még ki tudok menni néha, ez
hülyeség.
- Igen, de ez túl nagy változás lenne.
- Akkor te mikor szeretnél majd? –
kérdeztem.
- Mondjuk egy év múlva legkorábban.
- Miért, akkor érettebb leszek, mint most?
- Nem, de kell még egy év kettesben. Az
érettségid miatt tök nehéz volt minden, én nem akarlak még a gyerek körüli
teendőkkel is terhelni. Szép nyugodtan csináld meg a szakmát is, aztán majd
utána ráérsz azzal foglalkozni, hogy engem orvoshoz vigyél, meg hogy elmenjünk
babakocsit és kiságyat venni.
- De amúgy te szeretnéd egyáltalán? –
kérdeztem.
- Persze… Sőt, mióta veled vagyok, eléggé
megjött hozzá a kedvem, de muszáj rád is gondolnom. Nehéz időszakon vagy túl,
nem akarom, hogy besokallj.
- Jaj, de kedves vagy, nem sokallnék be –
mondtam.
- Bízz már bennem – mosolygott, azzal
megsimogatta az arcomat. – Különben te vagy az első pasi, aki gyereket akar
tőlem. Soha senki nem említette, és már valamilyen szinten letettem róla, de
úgy érzem, veled ez nagyon jó lesz.
- Hát jól van bébi – mormogtam. – És nem
zavar, hogy te akkor már huszonnyolc éves leszel?
- Nem… Ha téged nem zavar, hogy te még csak
huszonhárom. Különben is te mondtad, hogy ne jöjjek mindig azzal, hány éves
vagy.
- Jól van, igaz… és ha összejönne
véletlenül, akkor megtartanánk, nem?
- Persze, hogy megtartanánk, ez nem kérdés
– mondta.
- Akkor remélem összejön – vigyorogtam, ő
is elmosolyodott.
- Hát, mivel az esetek felében nem
méltóztatsz óvszert használni, ezért van rá esély.
- Na, ha ennyire nem akarsz még gyereket,
akkor miért engeded óvszer nélkül?
- Azért, mert te úgy jobban szereted, na meg
sokszor még időm sincs, hogy rád szóljak…
- Hát persze, de olyankor nem is nagyon
akarsz rám szólni, eszedbe sem jut a nagy élvezetek közben – vigyorogtam.
- Igen, meg mondom, úgyis megtartanánk, ha
összejönne – mondta.
Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, majd
megjegyeztem:
- Amúgy én végig sokat gondoltam rá ebben
az évben, hogy milyen lett volna, ha összejön a gyerek. De abban igazad van,
hogy ez nagyon nem hiányzott volna, mert egyébként is nagyon nehéz volt minden,
de mégis azt érzem, hogy nagyon örültem volna neki.
- Ez aranyos tőled – mosolygott. – Meg az
is, hogy elveszel feleségül. Nem gondoltam volna, hogy majd egyszer valaki így
fog engem szeretni, és hogy pont te leszel az.
- Miért, nem nézted ki belőlem, hogy bárkit
is képes vagyok szeretni? – kérdeztem.
- Jaj, dehogynem, én mindig is tudtam, hogy
te egy jószívű srác vagy, csak teszed itt a kemény gyereket.
- Hát, sokan nem így gondolnák, például az
exem, meg a többi lány. Persze, te nem olyan vagy nekem, mint a többi lány.
- Na, hát ez az. És egyébként már tudom,
hogy nem azért szeretsz és nem azért szeretnél gyereket, mert fiatal vagy és
naiv.
Ezen felnevettem.
- Hát igen, mikor voltam én naiv?
- Úgy érzem nem tudnálak kihasználni,
hogyha csak azért akarnál elvenni, mert tapasztalatlan vagy.
- Ettől ne félj… - vigyorogtam, majd fölé
hajoltam és megcsókoltam.
- Hát eleinte tényleg azt hittem, hogy
azért szeretnél velem lenni, mert még fiatal vagy, és előbb-utóbb kiábrándulsz,
de aztán láttam, hogy milyen kitartó vagy akkor is, amikor nem volt minden
szép.
- És mikor gondoltad azt, hogy csak azért
akarok veled lenni, mert fiatal vagyok?
- Abban az időszakban, amikor először
együtt voltunk. Azt hittem, hamar feladnád te is ezt az egészet, ezért is
szakítottam veled könnyen.
- Pedig a szakításnál nem hiszem, hogy azt
éreztettem volna, hogy nem akarnék veled lenni, hanem pont, hogy egyáltalán nem
akartam veled szakítani.
- Tudom, de akkor úgy éreztem, hogy hiába
szeretlek, ennek nincs semmi értelme. Amiatt sem, mert nem gondoltam, hogy mi
tényleg hosszútávon együtt maradunk, mivel fiatal vagy. De aztán a külön
töltött idő, meg az együtt töltött egy év alatt rájöttem, hogy rosszul
gondoltam, és ennek tényleg van jövője. Amúgy ne érts félre, én akkor is
tudtam, hogy szeretsz, amikor az első négy hónapban együtt voltunk, de akkor
még nem ismertelek annyira, hogy tudjam, hogy kitartó vagy.
- Ja, és emiatt pont te szálltál ki az első
nehézségnél – mormogtam.
- Igen, ezt rosszul tettem… de mondom, hogy
nem láttam a jövőjét ennek.
- Hát, remélem már látod.
- Igen, hát az előbb említettem. És amúgy
azt sem gondoltam volna, hogy én is ennyire szeretnék valakivel összeházasodni
meg családot alapítani. Amikor véget ért a legutóbbi komoly kapcsolatom,
elhatároztam, hogy csak magamra fogok koncentrálni; a munkámra meg a
hobbijaimra, már nem fogok pasikról álmodozni; ennyire rohadtul kiábrándult
voltam.
- Hát gondoltam, hogy nem volt mindig
minden rendben a pasikkal, de azért nem láttam rajtad, hogy annyira kiábrándult
lettél volna.
- Persze, nem is láthattad, mert nagyon jó
volt veled lenni; már az első találkozásunk is tök pozitív volt, jó dolgokról
beszélgettünk, úgy éreztem, hogy veled őszinte tudok lenni és hogy szinte a
végtelenségig tudnék veled beszélgetni.
- Ja, velem is ez volt, nekem is nagy
élmény volt az első találkozás, még úgy is, hogy nem volt szex – vigyorogtam. –
És ez nagy szó, mert régen nem sokra értékeltem ezeket a találkozókat.
- Én sem gondoltam volna, hogy a nagy
elhatározásom után ilyen hamar beleszeretek valakibe.
- És mikor szerettél belém? – kérdeztem,
erről még sosem beszéltünk azelőtt.
- Már az első találkozás után beléd voltam
esve, de ezt csak jóval később mertem bevallani magamnak.
- Mikor?
- Amikor a hét hónap szünet után meghívtál
az étterembe és utána lefeküdtünk egymással. Akkor már tudtam, hogy kár
tagadnom magam előtt a nyilvánvaló dolgokat.
- Hát igen, csak jól meg kellett, hogy
dugjalak… - mosolyogtam.
- Na persze… de amúgy nagyon jó volt, meg
is lepődtem, hogy ennyire tökéletes partner vagy a szexben.
- Hát igen, én vagyok a legjobb – mondtam
önelégülten, majd hozzátettem: - De amúgy hiába dugtam már előtted
tapasztaltabb csajokkal is, kimagaslóan veled volt a legjobb.
- Én is ezt éreztem, hogy veled volt a
legjobb, pedig előtted idősebb pasijaim voltak, akiknek elvileg több
tapasztalatuk volt, tehát jobbnak kellett volna lenniük, de hát nem voltak.
Miután elváltunk és lementem Egerbe, kb. azzal telt az egész hétvége, hogy
folyton rád gondoltam; és akkor már tudtam, hogy beléd zúgtam. Nálad hogy volt?
- Asszem már akkor tudtam, hogy szeretlek,
amikor bejelentetted, hogy elmész Angliába – mormogtam. – Máskor ilyenkor
örültem is volna, hogy milyen jó, hogy megdughatom a csajt és utána látnom sem
kell többet, nem lesz ez a kínos feszengés, hogy akkor most mi lesz utána;
szépen elutazol, és ennyi… De amikor bejelentetted, úgy éreztem, mintha pofon
vágtak volna, mert én ezt az egészet nem egy éjszakára terveztem.
- Hát, nem is gondoltam volna, hogy
megvársz; amit persze sajnáltam volna, de egy percig nem gondoltam, hogy akarsz
még látni.
- Nehéz volt kibírni ilyen hosszú időt, de
szerintem nyilvánvaló volt, hogy megvárlak, főleg úgy, hogy amíg távol voltál,
folyton írogattunk egymásnak…
- Ja, de azért mégis csak furcsa volt, hogy
húsz éves létedre megvártál, meg hogy később is velem akartál maradni komolyan.
- De miért ne akartam volna? Hát szeretlek,
veled akarok lenni, ez ilyen egyszerű – mondtam.
- Neked lehet… én azt hiszem, mindig is egy
kicsit túlgondoltam ezt az egészet, néha féltem, hogy mi lesz, majd ha lelépsz,
hiszen neked a korodból adódóan nem kell leragadnod egy nőnél. Ezért is
lepődtem meg nagyon, hogy te komolyan tervezel velem, de akkor még valahogy úgy
voltam vele, hogy biztos nem is tudod, mit beszélsz. Aztán a szakítás alatt én
is átértékeltem a dolgokat, és rájöttem, hogy egyik pasim sem bánt velem olyan
jól, mint te, senki nem mutatta ki annyira, hogy szeret, hogy fontos vagyok
neki, mint te. És persze senki nem vágyott még rám szexuálisan annyira, mint
te.
- Az jó, hogy úgy érzed, ki tudtam mutatni,
hogy szeretlek, mert nekem ezelőtt ebben semmilyen tapasztalatom nem volt.
- Jól ki tudtad mutatni, de erre persze
csak utólag jöttem rá. Nem voltak állandó balhéink, tudtam rád számítani;
megbízható voltál, tehát ha azt mondtad, átjössz, akkor jöttél tényleg…
Kitaláltad, hogy milyen programokat csináljunk; meg tudtuk beszélni rendesen ha
külön akartunk lenni; nem ráztál le bunkón, nem ragadtál rám, ha valami fontos
dolgom volt. Odafigyeltél rám, emlékeztél, mit mondtam neked hetekkel ezelőtt
is akár. Ezek kis dolgoknak tűntek, de nagyon is hozzájárultak ahhoz, hogy
simán működjön a kapcsolat. Utólag rájöttem, hogy ez milyen fontos volt; veled
nem kellett görcsölni, hogy valami jól menjen, nem kellett megjátszanom magam;
tehát minden jó volt. Elég rossz, hogy erre csak akkor ébredtem rá, amikor már
külön voltunk, mert sajnos az fel sem tűnik az embernek, ha valami jól működik;
mintha elfelejtené értékelni a jót. Szóval ezt eléggé sajnálom – mondta.
- Ne sajnáld… Én sem láttam azt sajnos,
hogy melletted megvolt az esélyem normális életet élni, inkább csak azt
hajtogattam, hogy nem akarom megcsinálni az érettségit, és nem akarok
megváltozni. Szóval szerintem mindketten sokat tanultunk ebből.
- Hát igen, úgy tűnik. Elég nehéz volt ez
az év, de mégis túléltük, tudtunk alkalmazkodni egymáshoz, és azért sok szép
élményünk is volt.
- Ja, például a sok jó szex, ugye? –
vigyorogtam.
- Igen, például – mosolygott.
- Amúgy köszönöm, hogy mellettem álltál az
érettségiben és nem csak követelőztél, hogy csináljam meg. Végig tudtam, hogy
mellettem vagy ebben, és hogy számíthatok rád.
- Hát, mint ahogy én is mindig számíthattam
rád. Egyébként szerintem hamarosan átmegyek egy nyugisabb munkakörbe, nem
sokáig szeretnék már csoportvezető lenni.
- Na és miért? Meguntad az állandó
stresszt?
- Eddig is próbáltam nem stresszelni,
szóval nem ezért. Már nem érdekel annyira ez az egész, mint régen. Kipróbáltam
milyen, érdekes volt, de rájöttem, hogy nem vagyok annyira feltörekvő, hogy én
ezt hosszútávon csináljam. Ha már lesznek gyerekek, akkor nem fér bele ez a
csapatvezetői bohóckodás, akkor már egy sokkal lazább munka kell.
- Jól van… ha tényleg ezt szeretnéd, akkor
rendben van, de nem várom el, hogy beáldozd a munkádat a család miatt.
- De nekem ez nem áldozat, és örülök, hogy
végre van valami, ami miatt bőven megéri visszavenni a munkából.
Szóval jelenleg így álltunk, vártam őt a
kocsiban, hogy menjünk az esküvőnkre. Nem féltem az „elkötelezettségtől”, elég
egyszerűen vélekedtem erről: örültem, hogy együtt vagyunk, mert szerettem őt. Nem
éreztem fiatalnak magam ehhez az egészhez, meg azt sem éreztem gáznak, hogy
huszonkét évesen örülnék, ha gyerekünk lenne. Gyűjtöttem már sok tapasztalatot,
csajoztam már eleget, rossz dolgokból is bőven kijutott; most már szerettem
volna egy nyugis életet az egyetlen nővel, akit szeretek. Nem gondolkodtam
sokat, hogy biztos ő-e az „igazi”, mert tudtam, hogy ő az, szóval nem is
vesztegettem az időmet ilyen hülye dilemmákra. Jó volt vele nagyon, már
bizonyítottunk egymásnak, hogy nem hagyjuk ott a másikat a szarban; élveztem azt
is, hogy tudok neki segíteni, ha szüksége van rám; azt akartam, hogy tudja,
számíthat rám bármiben.
Nem éreztem tehernek, hogy felnőttként kell
viselkednem, mert most végre meg is volt a hátterem ahhoz, hogy valóban felnőtt
emberként tekintsek saját magamra. Sosem voltak világmegváltó álmaim; szerettem
volna jó melót, jó feleséget, gyerekeket, kocsit, érdekes hobbikat, jó helyeket
megismerni… Örültem, hogy ebből már sok minden megvalósult, és úgy éreztem, ha
minden így meg tovább, akkor továbbra is boldog leszek és nem lesz hiányérzetem
semmilyen szempontból sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése