Imaginary

Imaginary

For Dear L.R.K.

Hajnalra meguntam a részegen vonagló testek közötti nyomorgást, az üvöltő zenét, az egymást túlkiabáló embereket.

Nem szerettem ezt az életmódot, az alkoholt, bulikat, füvet, mély beszélgetéseket az életről, mégis most idekeveredtem. Emese, a legjobb barátnőm hívott el, én meg úgy gondoltam eljövök, mit veszíthetek… Mit veszítettem? Legalább kétezer forintot, és fél napot az életemből. Amit nyertem: fejfájást, további fél nap kómás állapotot, füstszagot. Nem jó ez így…

Elindultam megkeresni Emesét, el akartam húzni innen, bár nem villanyozott fel túlságosan a gondolat, hogy a sötét városban kell hazafelé bolyonganom. De majd Emese úgyis velem lesz.

A szűkös folyosón kerülgettem a földön heverő kábult embereket, amikor megszólalt egy hang mögöttem:

- Laura!

Hátrafordultam, Emese volt az, a többiekhez képest viszonylag józanul festett.

- Na, végre… - mormogtam. – Menjünk innen, megfulladok.

- Jó, én is menni akartam, de előtte szeretnék beszélni veled – mondta Emese, ezen kissé meglepődtem.

- Nem lehetne az utcán beszélni? Szeretnék hazamenni – mondtam türelmetlenül.

- Tudom. De tényleg fontos – erősködött Emese. – Gyere, menjünk ki az erkélyre – azzal sarkon fordult, és eltűnt az egyik szobában.

Kelletlenül követtem őt, egyáltalán nem vágytam semmilyen beszélgetésre. Az utóbbi időben sok ember vett körül, mind azt akarta, hogy beszéljek nekik az érzéseimről, továbbá kiselőadást tartottak nekem az élet értelméről. Ha most Emese is egy ilyen beszélgetésbe akar belemenni, egyszerűen faképnél hagyom, már elegem volt az emberek prédikációiból.

Beléptem a sötét szobába, üres volt és csendes, csupán a falak remegtek néha bele a két szobával arrébb ordító zenébe. Emese már az erkélyen várt kezét a korlátra téve.

- Mit akarsz? – kérdeztem, amikor én is kimentem.

- Tudod te… - nézett rám Emese.

- Jaj ne, ehhez most nincs kedvem… - mondtam, indultam volna vissza, ám Emese megfogta a karom, és visszahúzott.

- Hallgass végig, többször már nem fogom elmondani – mondta Emese, én úgy döntöttem, mégis maradok, és nem szívesen, de meghallgatom, mit szeretne.

- De gyorsan mondd, mert tényleg mennék.

- Rendben – bólintott Emese. – Figyelj, nem tetszik nekem, amit magaddal művelsz, de ezt tudod jól.

- Sejtem – morogtam, tüntetően nem néztem rá. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit szidnak, és nem tud mivel védekezni.

- Mondd, mire jó ez, hogy elhanyagolod az iskolát, és helyette ilyen helyekre jársz?

- De hiszen te hívtál ide! – csattantam fel.

Szomorúan nézett rám.

- Sosem hívnálak ide.

- Akkor adj valami ésszerű magyarázatot, hogy miért vagyok itt – morogtam.

- Azért vagy itt, mert nem tudod kezelni az élet nehézségeit, és azt hiszed, ez a helyes út.

- Nekem senki ne szövegeljen helyes utakról és ilyen baromságokról – mondtam indulatosan. – Mindenki eldöntheti magában, hogy mibe menekül, nem? Szóval hagyj ezzel békén.

- De kell egyáltalán menekülni? – kérdezte Emese.

- Igen, természetesen – mondtam, nem is tudtam mire vélni ezt a kérdést. – Nem nagyon lehet ezt ép ésszel bírni.

- Mit „ezt”?

- Az életet. Igazad van, nem bírom elviselni a saját létemet, gyenge vagyok – mondtam magam elé, és csakugyan szinte magamnak vallottam ezt be.

- De régen erősebb voltál, légy szíves próbálj meg visszatalálni – mondta.

- Próbálok, szeretnék is, de úgy érzem, csak kapálózom ebben a végtelen, sötét tengerben.

- Tudom, velem is volt már így… - mondta Emese együtt érzően, a vállamra tette a kezét, majd megkérdezte: - És mondd csak, miért nem látod a végét?

- Hát… Tudod, hogy van ez… - néztem rá, ő elvette a kezét, és figyelmesen hallgatott. – Jönnek a sajnálkozó szövegeikkel, de amikor tényleg lenne kedvem valakivel beszélgetni, hirtelen senki sem ér rá.

Emese bólintott, de nem szólt, én folytattam:

- Meg egyszerűen nem tudom feldolgozni… - mondtam, éreztem, hogy a sírás fojtogat, de igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. Mély levegőt vettem, ránéztem. – Nem tudom elhinni, hogy ilyen fiatalon elmentél… Élhettél volna még… Téged ez… nem zavar?

- Nem – felelte Emese. – Ott, ahol én vagyok, az ilyen dolgok már egyáltalán nem számítanak.

- De akkor sem tudok ezzel mit kezdeni – mondtam, a szemem megtelt könnyel. – Olyan üres a világ… a lelkem is, mint egy sivatag. Te mindig mellettem voltál, még akkor is, ha hetekig nem találkoztunk, tudtam, hogy valaki megért.

- De ez most is így van – mondtam Emese. – Itt vagyok veled, az emlékeidben.

- Igen, de már elmentél – mondtam, könnyeim fátyolán át néztem őt. – Lehet, hogy már csak az emlékek léteznek, de nem szívesen gondolok vissza semmire, mert annyira fáj, hogy többé nem fognak megtörténni.

- Laura, ne sajnáld már magad, az egy dolog, hogy én már nem térek ide vissza, de ettől még nem állt meg az élet. Nem te haltál meg.

- Tudom, de akkor is eszméletlen igazságtalanságnak tartom, hogy meghaltál. És veled együtt valamennyire én is. Csak te ismertél engem – mondtam, nyugodt hangon beszéltem, annak ellenére, hogy arcomon a könnyek apró gyöngyökként gurultak le.

- Más is fog ismerni – mondta Emese. - Sőt, szeretni is fognak. Tudom, hogy ez nagyon ritka, és pont azért ilyen értékes, de próbálj meg végre túllépni.

- Senki sem pótolhat téged – mondtam lemondóan.

- Nem is kell, hogy bárki pótoljon, de egész biztos, hogy lesznek még barátaid, akikkel jól érzed magad.

- Hát, ezt nem hiszem – mondtam.

- Pedig biztosan így lesz. Csak kérlek, jó helyen keresgélj, ne ilyen bulikban… Szedd össze magad, Laura, nagyon rossz nekem így látni téged. (…) Most elmegyek, már nem jövök többet. Te se hívj, hanem próbálj meg a jelenre figyelni.

- Persze, próbálok én mindent, de nagyon nehéz így, egyedül – mondtam, egyre halványuló lényére bámultam. – És az sem igaz, hogy csak magamat féltem, téged is nagyon sajnállak. Úgy érzem, soha nem tudom magam túltenni ezen.

- De már fél év telt el. Legalább az én kedvemért állj talpra, ha már azt gondolod, magadért ezt felesleges megtenned.

- Annyira sajnálom… - mondtam, már távolabbról hallottam a hangját, néztem, ahogy a könnyfátyolban szertefoszlik alakja.

Megfogtam az erkély korlátját, egész testemben remegtem, tudtam, hogy már soha többé nem jön vissza, ami a rossz érzések mellett egy kis megnyugvással is eltöltött.

Az alvó várost kémleltem, a házak sötét ablakait, a helyet, ahol csak ilyenkor van béke. A szívembe talán most először költözött nyugalom, noha még erősen égette lelkemet a veszteség fájdalma.

Már fél éve…

Kimondva ez tényleg sok idő, de sokszor éreztem úgy, mintha csak előző nap történt volna. Talán ez a találkozás végre segít a megbékélésben, elcsendesedik a vihar…

A homályos fényforrások, a képek, a hangok összeolvadtak bennem egy felemelő érzéssé, mintha az egész világ gyászolna.

Reggel nagyon lassan fogtam fel, hogy hol vagyok. Nem a saját ágyamban ébredtem, ebben biztos voltam, ez egy idegen szoba.

Aztán szép lassan derengeni kezdett az előző este, a találkozás Emesével. Talán csak álmodtam, hogy itt volt – gondoltam csalódottan. Pedig annyira valószerű volt, mint még soha egy álom sem. Minden részletet fel tudtam idézni, nem egy elmosódott kép volt. Kint álltam az erkélyen, Emese beszélt hozzám, nyugodt volt a város…

Hülyeség, csak egy álom volt – torkoltam le magam, majd felkeltem fekhelyemről, már tényleg szerettem volna hazamenni.

Ahogy felültem, észrevettem, hogy egy kanapén töltöttem az éjszakát, abban a szobában, melynek erkélyén Emesével beszélgettem. Rajtam kívül három lány még mindig aludt a szobában – a padlón. Biztos, utánam szédültek be ide, de nem is foglalkoztam velük, az erkélyhez mentem, kinéztem az ablakon.

Az elém táruló kilátás ráébresztett, hogy tegnap éjjel valóban beszéltem Emesével, és láttam őt. Természetesen nem gondoltam, hogy a beszélgetés tényleg megtörtént, de fizikailag kint álltam az erkélyen. Nem értettem, hogy hallucinálhattam ennyire valóságosan Emese jelenlétét, hacsak nem belekevertek valamit az italomba.

Igen, nyilván ez a megoldás – sóhajtottam, sarkon fordultam és kimentem a szobából.

Átvágtam az eszméletlen testekkel borított folyosón, majd kiértem a vasárnap reggel lévén szinte üres utcára, és elindultam haza.

Tudtam, hogy én magam idéztem elő Emesét, a reakcióit, válaszait az emlékezetemből építettem fel. Sajnáltam, hogy nem történt meg igazából, olyan jó lett volna vele beszélni még egyszer, kíváncsi vagyok, vajon tényleg ezeket a dolgokat mondaná-e nekem. Hogy tényleg rossz szemmel nézi-e, hogy elhanyagolom magam, hogy elindultam egy nyilvánvalóan rossz úton, hogy nem merek segítséget kérni senkitől… hogy nem bízok senkiben, értelmetlennek gondolom az életet.

A választ magamtól is tudtam, egész biztosan nem tetszene neki… Azt „mondta”, legalább az ő kedvéért változzak meg, ha már önmagamért nem teszem meg… Lehet, hogy megfogadom, ennyivel tartozom neki. Igen, tartozom neki, mert a sors őt megfosztotta az életétől, és én nem tehetem meg, hogy eltékozlom a saját életemet, ha már nekem megadatott, hogy tovább itt lehetek… Milyen ostoba voltam…

Egyre inkább úgy éreztem, mintha tényleg Emesével beszéltem volna, ugyanaz a megkönnyebbülés járt át, mint régen, amikor tényleg beszélgettünk, és találtunk valami megoldást a problémáinkra… De miért ne lehetett volna tényleg ő az tegnap este? Minden igazi, amit elképzelünk, hiszen a valóságból táplálkozik…

Ebben a boldog tudatban folytattam az utamat hazafelé.

                                                                                                  

Vége