Ahogy megbeszéltük, vasárnap átmentünk Norbi szüleihez. Kb.
tíz perc sétára laktak tőlünk, de Norbi ragaszkodott hozzá, hogy kocsival
menjünk, én hiába mondtam, hogy nem fog belehalni ennyi gyaloglásba, ő azzal
jött, hogy akkor mire való a kocsi. Hát nem erre, de nem vitatkoztam vele,
tudtam, hogy kár lenne, ebből úgysem enged. Útközben vettünk csokit és egy üveg
bort, hogy mégse állítsunk oda üres kézzel.
Norbi anyja, Éva nyitott ajtót, mosolyogva üdvözölt minket.
Szőke, kék szemű, fiatalos külsejű nő volt, kedveltem őt, és szerintem ő is
engem, legalábbis mindig kedves volt hozzám. Norbinak nagyon jó volt vele a
kapcsolata, értettem is, hogy miért, mert Éva tipikus jó anyuka volt, mindig
ott volt a szeretteinek, bármit hajlandó volt értük megtenni, de nem kellett
egy percig sem félteni attól, hogy őszintén megmondja a véleményét, ha valaki
hülyeséget csinált.
Levettük a kabátot, aztán oda is adtuk, amit hoztunk,
megvoltak az ilyenkor szokásos mondatok, hogy „Jaj, nem kellett volna”, stb…
Utána bementünk a nappaliba köszönni Norbi apjának, Istvánnak is, éppen
focimeccset nézett a tévében. Magas, sovány ember volt, barna szemmel és barnás
őszülő hajjal. Vele elég semleges viszonyom volt, bár ő is rendes volt velem,
de sosem beszélgettünk különösebben. Volt benne valamiféle távolságtartás, én
meg nem akartam nyitni felé, szerintem nem az én dolgom volt.
Éva szólt Norbi bátyjának, Attilának, hogy megjöttünk, és
jöjjön enni, aztán mindenkit a konyhába terelt az ebédhez. Már az asztalnál
ültünk, amikor Attila kegyeskedett befáradni, idelökött nekünk egy „Sziasztok”–ot,
aztán leült.
– Szeva tesóm – mondta Norbi, azzal kezet nyújtott neki.
– Jaj, hagyjuk a rizsát – mormogta Attila, de azért kezet
fogtak.
Attila négy évvel volt idősebb Norbinál, szöges ellentétei
voltak egymásnak. A bátyja barna hajú, barna szemű, alacsony srác volt, semmi
lazaság nem volt benne, hülye felsőbbrendű stílusa volt. A négyfős családban ő
volt az egyetlen, akinek volt diplomája, mérnökként dolgozott egy cégnél,
szerintem emiatt hitte magát olyan nagy embernek.
Mondta Norbi, hogy Attila nem igazán értette őt, miért kell
huszonkét évesen házasodni, és miért pont engem, egy öt évvel idősebb nőt vesz
el. Az, hogy gyereket is terveztünk, végképp kiakasztotta őt, nem értette, hogy
Norbinak miért van erre szüksége ilyen fiatalon. Mondjuk az én bátyám is
megkérdezte tőlem, hogy biztosan egy huszonkét éves sráchoz szeretnék-e
hozzámenni, és nem korai-e ez még, de amikor mondtam neki, hogy nekem így lesz
a legjobb, akkor abbahagyta a témát. Viszont úgy láttam, Attila ezt még a mai
napig képtelen volt elfogadni, és egyébként is mintha kicsit ellenséges lett
volna Norbival, vagy többre tartotta volna magát nála…
Tipikus vasárnapi étel volt, húsleves és rántott hús, ebéd
közben szóba jöttek olyan unalmas témák, hogy én mit szoktam főzni otthon,
aztán István mesélt pár munkahelyi sztorit, ő egyébként burkolóként dolgozott, Éva
meg könyvtáros volt egy újpesti gimnáziumban. Kérdezték Norbit is, hogy hogy
megy a munka meg a suli, ő mondta, hogy fáradt, de azért elvan, már várja, hogy
legalább a sulit letudja, munkából meg sok van. Éva eldicsekedett vele, hogy
Attila átment egy másik céghez, ahol most jobban keresett, és ahol több
előrelépési lehetőség volt. Attila meg csak hallgatott közben, bár biztosan
nagyon tetszett neki, hogy az anyja őt dicsérte. Szívesen megkérdeztem volna,
hogyha Attilának olyan jól megy a meló, akkor miért lakik még mindig huszonhat
évesen itt velük, de ez nyilván nem rám tartozott.
Közben István megbontotta a bort is, amit hoztunk, kérdezte,
hogy mi kérünk-e, Norbi rögtön rávágta, hogy persze, de aztán eszébe jutott,
hogy kocsival vagyunk.
– Látod, én mondtam, hogy jöjjünk gyalog… – néztem rá.
– Majd vezetsz te hazafelé, kicsim – mondta mosolyogva.
– Hát jó… – sóhajtottam.
– Na, tényleg? – kérdezett vissza.
– Persze.
István még győzködött engem, hogy igyak én, Norbi majd vezet
hazafelé, de mondtam, hogy nem gond, nem volt nagy áldozat lemondani egy pohár
borról a kedvéért. Attila meg is jegyezte az öccsének:
– Azért hihetetlen, hogy ezt a pár háztömböt is muszáj volt
kocsival megtenned. – Hát aki
megteheti… – vigyorgott.
– Fene a kényelmes seggedet – morogta Attila, ebben semmi
kedvesség nem volt.
– Az a bajod neked tesókám, hogy mindenben a rosszat látod.
Éva közbeszólt:
– Jól van, ne kezdjétek…
Aztán másra terelődött a szó, ebéd után Éva hozott kókuszos
sütit a hűtőből, Norbi csalódottan így szólt:
– De én ezt nem szeretem…
– Jól van, drágám, olyat úgysem tudok csinálni, ami
mindenkinek megfelel…
De azért Norbi végül evett a sütiből, ami szerintem nem is
volt rossz, sőt, nekem kifejezetten ízlett.
– Nagyon jó ez a süti – mondtam.
– Na, örülök, hogy legalább te szereted – mondta Éva.
– Majd csinálok otthon is – ezt elsősorban Norbinak
címeztem, ő csak fintorgott, de Éva nem vette észre, így szólt vidáman:
– Jól van, majd megadom a receptet.
Miután megettük a sütit, István visszament meccset nézni,
Norbi csatlakozott hozzá, Attila is ment velük, bár szerintem őt nem érdekelte
a meccs. Éva elkezdte nekem előkeresni a süti receptjét a polcról, én meg nem
akartam, hogy most hogy ketten maradtunk, ő is jöjjön a sajnálkozó „Hogy vagy?”
kérdésekkel, ezért így szóltam:
– Kimegyek az erkélyre elszívni egy cigit.
Persze ezzel a mondattal nyilván nem azt erősítettem, hogy
milyen jól vagyok, de nem jutott eszembe jobb lelépési lehetőség.
– Persze, menj csak… – mondta, szerencsére nem tett
semmilyen rosszalló megjegyzést.
Az előszobában felkaptam a kabátomat, majd Norbi szobáján át
kimentem az erélyre, az egész lakásban csak itt volt egy kis erkély, ahova ki
lehetett állni. Rágyújtottam, majd nézelődtem, innen a hatodikról jól látszott
az egész lakótelepi parkrész, az a pár fa, a kis béna játszótér és az épületek
végtelen sora. Most biztos mindenki behúzódott a lakásba és élvezte a vasárnap
nyugalmát, mert szinte alig volt kint ember. Mondjuk hideg is volt még,
egyelőre nem éreztem a tavasz közeledtét… akkor majd biztosan szebb lesz itt is
minden.
Miután elszívtam a cigit, visszamentem Norbi szobájába és
becsuktam magam mögött az erkélyajtót. Szétnéztem egy kicsit a helyiségben, ami
már félig-meddig raktár lett az évek során. A sok cucc mellett ott ált az ágya
a sarokban, és megvolt még az íróasztal is, de láttam egy-két személyes tárgyat
is, például egy leeresztett focilabdát és pár könyvet. Megnéztem újra a falon
lévő focis posztereket és a gyerekkori osztályképet, azon már korábban megtaláltam
Norbit. Most is elmosolyodtam, ahogy észrevettem őt a képen, élénk szőke hajú
kisfiú volt kék focis pólóban, széles vigyorral az arcán. Ott állt mellette
Miksa is, őt nem ismertem volna meg, csak Norbi hívta fel rá a figyelmemet.
Akkor még eléggé vézna srác volt a barátja, nem is tűnt magabiztosnak, de azért
már csibészes tekintettel nézett a világba. Újra Norbira pillantottam,
elgondolkodtam, hogyha fiú lett volna a gyerekünk, akkor felnőve vajon ő is így
nézett volna ki?
Erre megint rám tört a reménytelenség, próbáltam magam
győzködni, hogy lesz majd gyerekünk, de most nem ment… Ahogy itt voltam az ő
családjánál, rájöttem, hogy lehet, hogy én sosem fogom átélni milyen érzés, ha
jönnek hozzám a gyerekeim. Én nem fogom tudni megnézni az általános iskolás
gyerekem osztályképét, nem tudok majd neki focilabdát venni…
Ebben a nagyszerű állapotomban lépett be a szobába Éva.
– Na, megtaláltam – mondta, azzal a kezembe nyomott egy
összehajtogatott papírlapot.
– Köszönöm szépen.
Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de biztosan nem
voltam valami hiteles. Ő tudta, hogy valami bánt, nyilván azt is tudta, hogy
mi, de nem hozta szóba, mert valahonnan megérezte, hogy nem akarok róla
beszélni. Ezért csak a vállamra tette a kezét, és így szólt:
– Fel a fejjel.
Én elmosolyodtam, ez már legalább őszinte volt.
– Rendben… – mondtam.
Ekkor kiabálás hallatszódott a nappaliból, ha jól hallottam,
Norbi volt az.
– Istenem, miért veszekednek már megint… – sóhajtott Éva,
aztán mentünk megnézni, hogy mi történt.
A nappaliba érve láttuk, hogy tényleg Norbi kiabált,
méghozzá Attilával.
– … ez már nem az első beszólásod nekem, de ezzel kurvára
messzire mentél! Nem érdekel, hogy lenézel, de azt úgysem fogod soha megtudni,
hogy milyen, ha ilyen mélyről jössz vissza, mint én, mert te még semmit nem
láttál az életből. Csak vered a faszodat itthon meg az irodában, ennyihez
értesz, meg mosatod anyával a szaros alsógatyáidat…
Mielőtt Attila bármit is reagálhatott volna, Éva így szólt:
– Na jól van, most azonnal fejezzétek be, ebben a házban nem
beszéltek így egymással!
István is közbeszólt:
– Szégyelljétek magatokat, nem így neveltelek titeket – mondta,
erre Norbi felcsattant:
– Amit én mondtam, az semmi nem volt ahhoz képest, amire ez
a pöcsfej vette a bátorságot.
– Igen, Attila, ezt nem kellett volna – nézett István a
nagyobbik fiára, de úgy tűnt, Attila nem bánta meg a dolgot, bármit is mondott.
– Hát tényleg nem kellett volna, ez a legkevesebb, amit erre
mondhattál, apa… –mondta, majd újra Attilát kezdte osztani: – Amúgy meg faszom
se szólt hozzád, én apával beszélgettem, te meg jössz a bunkó, tahó
megjegyzéseiddel. Megyek is a picsába, nem bírom nézni az idióta képedet… –
azzal felpattant, majd rám nézett, egy árnyalattal nyugodtabb hangon így szólt:
– Gondolom kitaláltad, hogy megyünk haza.
– Nyilván…
Biztos volta benne, hogy Attila rám tett valamilyen
megjegyzést, különben Norbi nem akadt volna ki ennyire, nem szokott csak úgy
veszekedni a családjával. Vagy esetleg Attila tényleg valami nagyon durvát
mondhatott rá, de nem tudtam elképzelni, hogy mégis mit.
Az előszobában felvettük a cipőt és kabátot, Éva szólt, hogy
csomagol nekünk kaját, de Norbi csak rámordult:
– Nem kell.
– De kell, jó lesz majd holnap munkában az a rántott hús –
mondta Éva, azzal bevonult a konyhába. – Anett, neked meg rakok a sütiből.
– Jó, köszönöm – mondtam.
Közben kijött hozzánk István is, Attila persze bent maradt a
nappaliban.
– A bátyád nem úgy értette, tudod, hogy milyen könnyelműen
hagyják el hülyeségek a száját… – mondta István Norbinak.
– De akkor sem normális, hogy huszonhat évesen még nincs
ennyi esze – mondta a férjem még mindig dühösen.
– Majd megjön neki is az esze, mint ahogy neked is megjött…
Én vártam, hogy menjünk, az ajtóra tévedt a tekintetem, most
láttam csak, hogy egy régi, elsárgult papír volt rá ragasztva, amin egy vers
állt. Csak a címét sikerült elolvasnom, a többit már úgysem fogtam volna fel.
„Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?”. Talán majd egyszer utána keresek…
Éva már ki is jött, átadta Norbinak a kajás zacskót, majd
megpuszilt mindkettőtöket.
– Vigyázzatok magatokra, drágáim… Te meg ne mérgelődjél,
majd beszélünk a fejével – mondta Norbinak, de láttam rajta, hogy ez nem
vigasztalja.
Elköszöntünk Istvántól is, aztán mentünk. Lent a kocsinál
Norbi berakta a hátsó ülésre a kaját, majd a vezető üléshez akart beszállni, de
aztán rászóltam:
– Én vezetek.
– Ja, jól van – morogta.
Amikor elindultunk, vártam, hogy mikor kezdi el mesélni,
hogy mi történt, de egyelőre hallgatott. Hátra dőlt az ülésen, és csak fogta a
fejét, én meg nem erőltettem a témázgatást, majd beszél róla, ha szeretne. Nem
voltam kiakadva, mert mérgesnek láttam őt és csúnyán beszélt, néha megesik az
ilyesmi, és igazából én is elküldeném a fenébe azt, aki bánt. Öt perc alatt
otthon is voltunk, kiszálltunk, Norbi fogta a kaját, aztán én lezártam a
kocsit.
– Elszívok egy cigit a ház előtt, és elmondom, mit mondott,
érdekel? – nézett rám.
– Persze, hogy érdekel – mondtam.
Ő rágyújtott, én úgy döntöttem, nekem most nem kell, elég
volt az az egy ebéd után. Láttam Norbin, hogy még mindig nem nyugodott le
teljesen, tudtam, hogy ha elmondja, mi volt, ezzel csak még jobban felhúzza
magát.
– Rólam volt szó, ugye? – kérdeztem.
– Hogy találtad ki? – csodálkozott.
– Nem volt nehéz, de volt más tippem is.
– Hát amúgy csak részben rólad volt szó… Az volt, bementünk
a nappaliba, apával leültünk nézni a meccset, Attila meg valamit keresgélt a
polcon, gondolom egy könyvet, mi mást. Apa kérdezte tőlem, hogy hogy vagyunk,
mert nem tűnünk szomorúnak, én meg mondtam, hogy nagyjából jól vagyunk, de azért
nem volt valami jó érzés egyikünknek sem átmenni ezen az egészen, és hogy ez
egy elég szar dolog volt, de nem fogunk beletemetkezni. Aztán az idióta bátyám
megszólalt, valami ilyesmit mondott hogy „Látod öcskös, a felnőtt életbe ez is
beletartozik, kár volt itt adnod a vagányt, most jól pofára estél” meg „Már nem
is tetszik annyira a házas élet, mi?”. És mindezt olyan hülye kárörvendő
pofával mondta, hogy „Na látod, nekem volt igazam.” Hú, baszd meg, na akkor
elszállt az agyam, és jól odamondogattam neki ezeket a dolgokat, amiket te is
hallottál szerintem… De tényleg, hogy lehet valaki ennyire suttyó tapló? Ez egy
tök véletlen dolog volt, ami velünk történt, erről senki sem tehet, és ez a
faszfej nem hogy azt mondaná, hogy sajnálom, hanem elkezdi verni a mellét, hogy
ő hogy megmondta előre, hogy szar lesz veled az életem.
Tudtam Attiláról, hogy bunkó volt, de nem gondoltam volna,
hogy ekkora paraszt is tudott lenni… Nem értettem, hogy ez mire volt jó, miért
kellett megbántania a saját öccsét.
– Kár, hogy nem akkor mondta ezt, amikor én is ott voltam,
mert megmondtam volna én is a magamét… – szóltam.
Amúgy durva volt számomra, hogy mennyire nem tudtak mit
kezdeni az emberek ezzel a hírrel… Az első normális reakció Éváé volt, ő nem
akart mindenáron erről beszélni, szavak nélkül fejezte ki az együttérzését és
támogatását.
Norbi közben tovább szidta Attilát.
– Tudom jól, hogy csak a saját frusztrációit akarja rajtam
levezetni, hogyha neki szar, akkor másnak is legyen szar. Neki sosem voltak
normális csajai… Az összes nője ronda volt, ráadásul hülye picsák is voltak. Te
meg szép vagy, értelmes, biztosan nagyon bassza a csőrét, hogy ti egy
korosztály vagytok, és neked mégis én kellek, én, a hülyegyerek, akit ő annyira
lenéz.
– Jól van, szívem, ne idegesítsd magad tovább, úgysem tudsz
vele mit csinálni…
– Jó, de voltak idők, amikor tényleg szarként tekintettem
magamra, de most úgy érzem, kurvára nem szolgáltam rá erre a beszédre… Ez a hülye
azt se tudja mi az a munka, csak üldögélt négy évet az egyetemen, aztán betette
a seggét az irodába, közben még mindig otthon lakik, anyám mos és főz rá. Még rám irigykedik, érted, rám, aki
minden nap bekoszolja a kezét a munkahelyen… Amíg tróger voltam, tényleg volt
miért szidni engem, és most hogy rendben vagyok végre, már csak ebbe tud
belekötni.
– De tényleg hagyd már ezt drágám, nem tudod őt
megváltoztatni. Azért csinálta, hogy felcsesszen téged, pedig nem éri meg,
tényleg.
– Jó, tudom, de akkor is… – mormogta már egy árnyalatnyival
nyugodtabb hangon. – Az sem tetszett, hogy a kocsira is tette a megjegyzést,
hogy milyen kényelmes vagyok. Basszus, most tényleg erre a kocsira irigykedik,
erre a négyszázezer forintos szarra? Kb. kéthavi fizetéséből vehetne magának
egy ilyet, de ha neki jó a villamos, akkor kussoljon, és ne szóljon be a kocsimra.
Én csak bólintottam, teljes mértékben igaza volt. Rágyújtott
még egy cigire, de láttam rajta, hogy már nagyjából kiadta magából a haragját,
ezért megkérdeztem:
– És amúgy van benne igazság, hogy így már nem tetszik a
házas élet? – mosolyogtam, de azért félig-meddig komolynak szántam a kérdést.
Norbi meglepetten nézett rám, mintha nem is értené, miért
jött ez egyáltalán szóba.
– Basszus, dehogy is, nem tudom miért jutott eszedbe.
– Csak érdekel, hogy azért is akadtál ki, mert volt benne
igazság, amit mondott?
– Nem, azért voltam kiakadva, mert egy seggfej volt és mert
nem tisztel engem, meg minket. Ne gondolj már ilyen hülyeségekre, tényleg.
Tudom, nem sokszor hangoztatom, hogy örülök, hogy vagy nekem, de ez nem azért
van, mert nem így érzem, hanem mert nincs idő ezeket kimondani. De egyébként ha
néha megállok és arra gondolok, hogy vagyunk egymásnak, akkor mindig sokkal
könnyebbnek érzek mindent. Tudom, hogy sajnos nincs idő értékelni egymást, és
kimondani ezeket a dolgokat, pedig minden nap összetehetném a két kezem, hogy
te az enyém vagy.
– Szóval akkor még nem unod ezt az egészet – mondtam.
– Nem, dehogy – mondta, közben engem fürkészett: – És te?
– Én sem, persze. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy
mellettem álltál, amikor elment a babánk, mindenben számíthattam rád.
Végigvártad velem a sort a kórházban, bejöttél hozzám, haza is hoztál; meg nem
hagytál egyedül ezzel az egésszel, beszélgettünk róla. És az sem rajtad múlt,
hogy nem tartottuk be a két hetet.
– Hát igen – mosolyodott el, aztán megfogta az arcom és
megcsókolt. – És az sem fog rajtam múlni, hogy továbbra is mindig itt legyek
neked mindenben.
– Hmm, néha elgondolkodom, hogy huszonkét éves létedre hogy
lehetsz ennyire felelősségteljes.
– Igen, megfogtad velem az isten lábát – vigyorgott
önelégülten.
– Na jól van, már megijedtem, hogy túl komoly lettél –
mondtam, erre újra megcsókolt, aztán így szólt:
– Na jó, menjünk fel, mert szeretkezni akarok.
– Milyen szépen mondtad… – mosolyogtam.
– Igen, most erre vágyom, nem vad kefélésre, de tudom, hogy
te azt jobban szereted.
– Én mindent szeretek, mi veled van – nyugtattam meg.
Otthon végül is csak egy óra után jutottunk el a szexig,
mert még kipakoltunk és zuhanyoztunk előtte. De amikor végre odakerültünk, nem
kapkodtuk el a dolgot, élveztük, ahogy szép lassan átjár minket a vágy, és
végül ugyanúgy vártam, hogy végre bennem legyen, mint máskor, amikor vadul
egymásnak estünk. Amikor megtörtént, akkor is lassan mozogtunk, közben
csókolóztunk és simogattuk egymást. Persze idővel egyre hevesebbek lettünk, teljesen
elragadtattam magam, az érzéstől megrészegültem súgtam a fülébe:
– Örökké a tiéd vagyok…
– Én is a tiéd, cicám – nézett a szemembe, a tekintete
csillogott az érzelmektől, én tudtam, jobb helyen nem is lehetnék, mint vele.
***
Aznap este a Jóbarátok legelső részét néztünk,
elhatároztunk, hogy megnézzük elölről mind a tíz évadot, közben Norbi megkezdte
az anyja által csomagolt rántott húst, én meg egy tál müzlit ettem.
– Hallod, szivi, hasonlítasz Rachelre – vigyorgott rám
Norbi, amikor Jennifer Aniston feltűnt a színen.
– Ugyan, dehogy… Szerencsére te egyik srácra sem hasonlítasz
közülük.
– Ja, hát tudom, hogy a közelembe sem érnek, ez alap… –
mondta magabiztosan, én erre már nem is mondtam semmit.
Amikor vége lett ennek a résznek, beszélgetni kezdtünk, ő az
ágyon feküdt, én mellette ültem.
– Láttam, hogy apádéknál ki van ragasztva egy vers az ajtóra,
van ennek valami jelentősége? – kérdeztem.
– Igen, az a fater egyik kedvenc verse, Nagy Lászlótól a Ki
viszi át a szerelmet. Ő úgy értelmezte, hogy az embernek meg kell találnia a
céljait az életben, neki az volt a célja, hogy legyen egy itt Újpesten otthona,
felesége, meg gyerekei. És látod, sikerült.
– És te is mindig is úgy tervezted, hogy itt fogsz élni
Újpesten, és itt alapítasz családot? – kérdeztem.
Igen, tudom, Éváéknál még attól féltem, hogy sosem lesz
gyerekünk, de most simán felhoztam ilyen témákat, mert túl erősnek éreztem ahhoz
Norbival a kettőnk közötti köteléket, hogy ez előfordulhasson. Szóval ilyen
gyorsan változtak az érzéseim…
– Hát, igen – mondta elgondolkodva. – Persze, jobb
körülmények között, mint ahogy én felnőttem, de igen, itt, Újpesten. Tudnak itt
suliba járni, van focipálya, járhatunk majd Újpest meccsekre, vihetjük őket
szinte bármilyen edzésre. Faterom is itt nőtt fel, szerintem tök jó lenne, ha a
mi is itt laknánk a gyerekeinkkel.
– De ezek a te álmaid, vagy apádé?
– Mire akarsz ezzel célozni? Hogy te nem ezt szeretnéd?
– Nem, csak szeretném megtudni, hogy mit szeretnél igazán.
– Ezt szeretném igazán. Jó, nyilván apám számomra mindig is
példakép volt, még így is, hogy nem alakult valami jól a viszonyunk és öt évig
nem állt velem szóba. Mindig is tiszteltem fatert, hogy sikerült neki a
semmiből egy normális életet megteremtenie. De szerinted csak azért, mert a
fateromra akarok hasonlítani, bevállalnék huszonkét évesen egy gyereket, ha azt
érezném, hogy nem szeretném?
– Nem tudom, ezt mondd meg te. Nem lehet, hogy az van ebben
a dologban, hogy az apád teljes mértékben elfogadjon téged, és ehhez már csak
annyi kell, hogy legyenek gyerekeid?
Mindezt nyugodtan kérdeztem, csak tudni akartam, hogy hogyan
érez igazából. Ő tudta ezt, nem is kapta fel a vizet.
– Nem, kicsim, ez tényleg teljes mértékben az én döntésem.
Apámmal már lezártuk a nézeteltérésünket, persze azért valamennyire érzem, hogy
még nem az igazi a dolog, de már nem akarok neki megfelelni. Látod, most is
mellettem állt Attilával szemben, szóval amennyire lehetett, helyrejöttek a
dolgok apámmal. Lehet, hogy csak hasonlítok rá abban, hogy ugyanazt akarjuk az életben.
Tudom, hogy sokat csajoztam, de ettől függetlenül én mindig úgy álltam hozzá a
dolgokhoz, hogy ha találok egy olyan lányt, akivel el tudom képzelni az
életemet, akkor vele maradok, úgy éreztem, ez nem életkorfüggő. Ott volt az
előző csajom, akivel tizenhét évesen jöttem össze, tök jó volt végre együtt
lenni valakivel, csak aztán rájöttem, hogy ő nem olyan típus, akivel egy életre
lehet tervezni. De ha olyan lett volna, nem jelentett volna gondot együtt
maradnom vele.
– Még jó, hogy nem volt olyan, mert akkor mi most nem
lennénk együtt - mondtam.
– Hát igen… De ne aggódj, nagyon nem volt olyan. Nem egészen
úgy képzeltem el az életemet, hogy minden alkalommal szexért kell könyörögni a nőmnek,
és csak akkor kapok, ha aznap éppen nem sértődött be rám, és akkor se rendeset.
Meg különben is teljesen rám mászott, nem akart elengedni soha sehova, mindig
ment ezen a balhé.
– Igen, mondtad – bólintottam.
– Ja, tehát minek is maradtam volna együtt olyan csajjal,
aki állandóan hisztizett és mindenen besértődött, meg még a szex sem volt jó?
Amúgy általában olyan csajokkal találkoztam, akik vagy rendesek voltak, vagy
jók voltak az ágyban, hát ő egyik sem volt, te meg mindkettő – vigyorgott rám.
– Én is hasonlóan jó véleménnyel vagyok rólad – mosolyogtam.
– Jaj, tudom. De tényleg nagy szerencsém van veled, mert érzelmileg
teljesen egy hullámhosszon vagyunk, aranyos vagy, meg minden, és még a
szexuális igényeink is teljes mértékben egyeznek.
– Amúgy ritka az ilyesmi, hogy két ember ugyanazt akarja
egymástól. Mármint, amikor megismerkedtünk és összejöttünk, akkor is minden
olyan könnyen ment, nem éreztük egymást sem soknak, sem kevésnek, minden pont
jó volt – mondtam.
– Igen, elég sokat voltunk együtt, de egyikünk sem érezte
ezt nyomasztónak, pedig azelőtt mindkettőnknek több térre volt szüksége.
– Jól egymásra találtunk ilyen szempontból. Te voltál az
első, akivel igazán jó élmény volt együtt lenni és sosem éreztem tehernek, ha
találkoztunk.
– Igen, nekem is te voltál az első, aki nem ment az agyamra
a hülyeségeivel – mondta. – Na, de visszatérve az eredeti témára, persze, hogy az
én vágyam az, hogy legyen családom, nem fatert szeretném ezzel követni. És
szerencsém van, hogy ebben te vagy a társam.
– Igen, én is ezt érzem – mondtam, megsimogattam a haját.
– És te is biztosan ezt szeretnéd? Itt szeretnél élni?
– Nekem sosem voltak olyan terveim, hogy hol szeretném
felnevelni a gyerekeimet – mondtam. – Amíg Egerben laktam, azt gondoltam, hogy
jó lesz majd ott, aztán amikor felkerültem Pestre, nem voltam olyan állapotban,
hogy ilyen dolgokon gondolkodjak. A csodás exeim mellett nem is nagyon
szövögettem tovább ezeket a terveimet, inkább a munkára koncentráltam, mert az
összes volt pasim alkalmatlan volt bármilyen komolyabb dologra.
– Ugye engem nem tartasz alkalmatlannak? – nézett rám
kíváncsian.
– Dehogy, te vagy az egyetlen életre való az összes közül.
– Pedig eleinte nem így gondoltad.
– Igen, de aztán megváltoztak a dolgok, te is sokat
változtál, és szerintem én is. Már nem a karrier volt a legfontosabb, hanem az,
hogy jól érezzem magam, és ehhez te tettél hozzá a legtöbbet. Szóval nekem
mindegy, hol nőnek fel a gyerekeink, amíg ezt közösen valósítjuk meg.
– Ez aranyos tőled, cicám – mosolygott rám.
Én elnéztem őt, tényleg így éreztem, hogy mindegy, mi lesz
velem, amíg ő velem volt. Én elfogadtam őt mindennel együtt, a múltjával, a
családjával, az álmaival együtt; és én is ugyanolyan támaszt akartam neki
nyújtani, mint amit ő adott nekem. Ő volt az első és egyetlen, akiért bármire
hajlandó lettem volna.
Ekkor csöngettek, ami mindkettőnket teljesen váratlanul ért.
– Ki lehet ez ilyenkor? – kérdeztem.
– Gőzöm sincs, de még jó, hogy most kivételesen fel vagyunk
öltözve – mondta Norbi, azzal felkelt az ágyról ajtót nyitni, de megtorpant, és
visszaszólt nekem: – Jaj, dobd már ki légyszi a használt zsepiket.
– Majd később, ide úgysem jön be senki – azzal felkeltem én
is, becsuktam magunk mögött a hálószoba ajtót, aztán mentünk az előtérbe
megnézni, ki zaklat minket ilyenkor.
Legnagyobb meglepetésünkre Attila állt az ajtóban, most kivételesen
nem ült a képén a gőgös elégedettség.
– Sziasztok, bejöhetek egy kicsit? – kérdezte.
– Az attól függ, hogy mit akarsz – morogta Norbi, úgy
látszik nem hatódott meg pusztán attól, hogy a bátyja eljött hozzánk talán életében
először.
– Szerinted miért jöttem, öcskös? Nyilván bocsánatot kérni,
de azt nem itt a küszöbön akarom.
– Jó, akkor bocsánatot kérhetsz az előszobában – azzal
beengedte, és becsukta mögötte az ajtót, várakozóan nézett Attilára.
Ő felénk fordult, rögtön bele is kezdett a mondandójába.
– Anett, azt hiszem, már tudod, hogy mit mondtam az
öcsémnek, szóval szeretnék tőletek bocsánatot kérni. Tényleg bunkó voltam, és
igazad volt, ezt nem kellett volna – nézett rá Norbira.
– Hát nem, tényleg nem kellett volna – morogta.
Én nyugodt hangon így szóltam Attilához:
– Elég meglepő volt ez az érzéketlen kijelentés tőled, mert a
gyerekünk elég közeli rokonod lett volna.
Ő erre lesütötte a szemét.
– Tudom, de nem úgy értettem…
– Az az érzésem, hogy neked már teljesen mindegy mit
mondasz, csak az a lényeg, hogy engem jól kioszthass, aztán meg sütkérezz a
dicsőségben, hogy igazad volt – mondta Norbi. – Attól, mert még nem végeztem
egyetemet, nem vagyok egy buta tuskó, szóval néha leereszkedhetsz a szintemre.
– Tudom, itt most nem is erről van szó – szabadkozott.
– De itt pont erről van szó, hogy lenézel engem.
– Ha így érzed, akkor ne haragudj emiatt sem – mondta Attila
kelletlenül.
– És csak azért jöttél, mert apáék beszéltek rá?
– Nem. El tudom én magam is dönteni, hogy mit szeretnék.
Akkor elfogadjátok a bocsánatkérésem? – nézett ránk Attila, kezet nyújtott
Norbinak.
– Nahát, az én tökéletes bátyám kezet akar velem fogni, ezt
is megértük… – gúnyolódott Norbi, de azért megfogta a bátyja kezét. – Igen,
elfogadom.
– És te, Anett? – nézett rám Attila.
– Én is, természetesen – mondtam.
– Te se haragudj azokért, amit mondtam – mondta Norbi a
bátyjának. – Elismerem a munkádat, igazából nem gondolom azt, hogy egész nap
nem csinálsz semmit, és nyilván az egyetemet is nehéz volt elvégezni, szóval
nem érdemtelenül tartasz ott, ahol tartasz.
Úgy látszott, ez váratlanul érte Attilát, kissé meghatódott.
– Nekem is elismerésem öcskös, hogy leérettségiztél és jó munkád
van. És sajnálom tényleg a gyereketeket, nem akartam ezzel kapcsolatban semmi
rosszat mondani – mondta, látszott rajta, hogy szégyelli magát.
– Jól van, tesóm, semmi gond. Én is szoktam meggondolatlanul
faszságokat beszélni.
– Te se haragudj, Anett – mondta Attila még egyszer, lassan
úgy éreztem, kezd egy kicsit túlzás lenni ez az össze-vissza bocsánatkérés,
ezért mosolyogva megnyugtattam:
– Jól van, semmi gond, tényleg. Nem jössz be inni egy teát?
– kérdeztem meg; a konyhában azt hiszem nem hagytunk semmilyen kínos cuccot.
– Nem, köszönöm, megyek is haza, csak ezért zavartalak
titeket.
– Ne vigyelek haza? – kérdezte Norbi, de aztán eszébe
jutott: – Jah, basszus, nem tudlak, mert ittam ebédnél.
– Amúgy sem fárasztottalak volna vele – legyintett Attila,
majd megmutatta az óráját. – Kerek nyolc perc volt idáig sétálni, ki fogom
bírni hazáig is.
– Hát jól van, tudom, hogy nem szeretsz autóval járni –
vigyorgott Norbi. – De egyszer elmehetnénk valahova a verdával, mondjuk
Visegrádra, közben tudnánk dumálni.
– Jó, menjünk, jövő hét vége felé hívj fel.
– Jól van, hívni is foglak.
Elköszöntünk tőle, Norbi becsukta az ajtót, majd
visszamentünk a szobába.
– Na, végre a bátyám rájött, hogy ő is ugyanolyan halandó
ember, mint én – mondta, azzal leült az ágyra, és megkereste a Jóbarátok
második részét.
– Hát igen, és meglepően gyorsan leesett neki.
Tényleg nem hittem volna, hogy Attila beállít hozzánk
bocsánatot kérni; azt hittem, hogy továbbra is keresztül fognak nézni egymáson
a családi összejövetelek alkalmával, mert ő túl büszke ahhoz, hogy beismerje,
hogy hibázott. Reméltem, hogy ezután már rendben lesz a kettejük viszonya, és
tudnak majd jó testvérekhez méltóan normálisan beszélgetni. Nekem is sokat
jelentett, hogy jóban voltam a bátyámmal, még így is, hogy messze laktunk
egymástól. Legalább tudtam, hogy távolság ellenére valakire biztosan bármikor
számíthatok.
***
Hétfőn munkában csak kettőkor tudtam először leszaladni cigizni,
mert egész nap a spanyolokat kellett
kísérgetnem, velük is kellett ebédelnem, mert meg kellett mutatnom, hogy hol
vannak itt étkezési lehetőségek. Már ennyi is elég volt, hogy nagyon megunjam
őket, nem tudtam, hogy fogok még velük négy napot kibírni. Niki lekísért engem
cigizni, vittem neki a tegnapi kókuszos sütiből.
– Hát ez nagyon jó… – nyammogta elégedetten. – Norbi anyja
csinálta?
– Aha – mondtam, közben kifújtam a füstöt.
– Üdvözletemet küldöm neki. Főnyeremény lehet egy ilyen
anyós.
– Hát amúgy igen, az a nő egy igazi példakép.
– Tényleg, ennyire jóban vagytok? – mosolygott Niki.
– Nem vagyunk annyira közeli kapcsolatban, de nagyon
kedvelem őt. Rögtön elfogadott és megszeretett engem, csak mert a fia felesége
vagyok, anélkül, hogy ismert volna. Látszik,
hogy mindenre képes a családjáért, Norbit sem hagyta cserben abban az
időszakban, amikor nem volt jóban az apjával.
– Hát, de ez egy anya dolga nem, hogy mindig kiálljon a
gyermekéért?
– Igen, de neki akkor is nagy szíve van.
– Így van ez jól.
Egy darabig csendben voltunk, Niki ette a sütit, én meg
elszívtam a cigit. Még nem akartam visszamenni a spanyolokhoz, ezért
rágyújtottam még egyre, csak hogy húzzam az időt. Ekkor megláttam Robit, ahogy az
utca végéből errefelé közelített, nagyon reméltem, hogy nem jön ide okoskodni.
Sajnos nem volt szerencsém, mert vigyorogva megállt előttünk; nem zavartatta
magát, hogy Nikit nem is ismerte.
– Mi újság, főnök? Nem is tudtam, hogy te cigizel.
– Régi rossz szokásom – mormoltam. – És te, Robikám,
bevásároltál? – néztem a kezében lévő pékséges zacskókra.
– Igen, kell valamit ebédelni.
– Jaja, a Fornettinél nincs is jobb ebéd – mondta Niki, majd
sóhajtott: – Ezek a mai fiatalok.
Én ezen elmosolyodtam, de Robi szinte meg sem hallotta,
nekem címezte a következő mondatot:
– Amúgy látom, hogy ma eléggé kicsípted magad a spanyolok
miatt – vigyorgott.
Gondolom arra célzott, hogy ma kivételesen fehér blúzt és
fekete gatyát vettem fel, nem a hagyományos farmer-póló összeállítást.
– Hát lehet, hogy a Lonsdale pulcsimmal nem tettem volna
rájuk valami jó benyomást. Te viszont tehetnél jobb benyomást Rékára, mert
reggel nekem pattogott, hogy már megint miért tetted fel a lábadat az asztalra.
– Uh, és te erre mit mondtál? – kérdezte Robi, de nem úgy tűnt,
mint akit tényleg nagyon izgat Réka véleménye.
– Mit mondtam volna? Hogy veled közölje, ha valami
problémája van, én nem vagyok itt senkinek sem az anyukája.
– Jól megmondtad neki – mondta a srác kaján mosollyal. – De
amúgy főnök, most komolyan, minden nap járhatnál így, nem csak a spanyolok
miatt, hanem mert jól áll, meg minden. Na, mentem – azzal már itt sem volt,
elindult vissza az irodába.
– De szemtelen a kis taknyos – vigyorgott Niki, én csak fintorogtam
erre.
– Mindenkivel ilyen.
– Na, persze… Valld be hogy te vagy a fiatal fiúk vágyainak
tárgya.
– Jaj, fejezd már be. Ő különben sem olyan fiatal, huszonhat
éves.
– Ja, igaz, ő neked már öregnek számít a huszonkét éves
férjedhez képest – szívatott tovább.
– Ő sehol sincs az én huszonkét éves férjemhez képest.
– Na, milyen durci valaki, mi a gond? – mosolygott még
mindig.
– Semmi… Csak unom már nagyon ezeket a hülye embereket, nem
értem miért kell nekem velük foglalkoznom.
– Hát igen, tudom… – mondta együtt érzőn. – Amúgy nem vagyok
veled túl igazságos, hogy a fiatal pasikkal viccelődök… Tudod kire szoktam
mostanában gondolni? – kérdezte.
– Na, kire? – kérdeztem kíváncsian.
– Bencére, tudod, Norbi haverjára.
– Komolyan? – ezzel most meglepett. – És mi van a kanadai
sráccal?
– Hát, elvagyunk, de azt veszem észre, hogy egyre gyakrabban
jut eszembe Bence.
– De mit értesz ez alatt
pontosan?
– Hát hogy vele szeretnék lenni.
– Na, ezt tényleg nem gondoltam volna – mosolyogtam.
– Ne örülj, mert megvolt az oka, hogy miért nem vagyunk
együtt, nem akarta elkötelezni magát, bla-bla-bla…
– De nem úgy volt, hogy te sem?
– Hát, én talán összejöttem volna vele, hogyha láttam volna
rajta, hogy komolyan gondolja a dolgot. De így meg csak én is azt mondtam neki,
hogy én sem szeretnék kapcsolatot.
– Hát, kár… – mondtam.
– Na igen, de manapság már kinek tudod kimutatni az igazi
érzéseidet? Mindig meg kell játszanod magad annak függvényében, hogy a másiknak
éppen mit mondhatsz el. Ha elmondom egy fiúnak, hogy fontos nekem, akkor
kihasznál; a „barátok” szintén. –
Megértelek – mondtam. – Szerinted én miért szakítottam olyan könnyen Norbival?
Mert teljesen megmérgeztek már a rossz tapasztalatok, és csak később jöttem rá,
hogy ezt nagyon nem kellett volna.
– Igen, mostanában sokszor azt veszem észre, hogy basszus,
ez a vonat már elment. Jó, persze, hogyan is tudtam volna ezt másképp csinálni?
Ha összejöttem volna Bencével, valószínűleg szar lett volna vele. Szerintem
ezerből egyszer működhet a kapcsolat fiatalabb sráccal, nektek összejött, de
ebből nem következik az, hogy nekem is menne.
– Hát látod, hogy én is majdnem elcsesztem az egyetlen
kapcsolatomat, ami működött, szóval én sem tudok ebben jó tanácsot adni. De
szerintem is ritka, hogy működik fiatalabb sráccal, nézd meg például ezeket a
Robi-féle hülyegyerekeket, el tudod őket képzelni a gyerekeid apjaként? Vagy,
hogy ne mondjak ilyen drasztikus példát, el tudod képzelni, hogy akármit
megtesz érted önzetlenül?
– Az ilyen itteni huszonéves srácokból nem nézek ki
ilyesmit. Hihetetlenül elkényeztetett kis majmoknak tűnnek, maximum annyit
tudnak csinálni egy nővel, hogy megdugják.
– Vagy még azt sem – tettem hozzá.
– Na, ezek szerint neked is volt már ilyen? – nézett rám
vigyorogva.
– Inkább ne is beszéljünk róla…
– Rendben. Visszatérve Bencére, tudod milyen jókat
beszélgettünk? Nem hinnéd róla, de tök jól látta a dolgokat, még politikáról is
tudtunk beszélgetni, ami nekem fontos. Pedig ő egy egyszerű srác volt, mármint nem
ilyen beképzelt majom gyerek, mint az itteniek, hanem tudta, hol a helye a
világban, de mégis magabiztos volt… szóval érted.
– Igen, értem. Azt hiszem, nekem is ez tetszett meg
Norbiban, nagyon jó volt, hogy valakivel úgy tudok beszélgetni, hogy nem kell
végre megjátszanom magam, meg nem kell előadnom, hogy milyen sebezhetetlen
vagyok. Már elsőre elmeséltem neki a Fruzsis történetet.
– Az nem semmi, azt nekem is sokáig nem mesélted.
Időközben elszívtam a cigit, kidobtam a csikket a kukába.
– És akkor most az lesz, hogy én biztatlak hónapokig, hogy
hívd fel Bencét, mint te engem régen, hogy keressem meg Norbit?
– Nem tudom… majd ráírok Facebookon – mondta nagy lazán,
mint akit már nem is érdekel az egész, én jót mosolyogtam rajta, szórakoztató
volt ez a magabiztosság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése