2. fejezet

Este kilencre értem fel Pestre, a nagy hideg ellenére nem késett a vonat. A Nyugatiból anyámék felé vettem az irányt a hatodik kerületbe, de épp csak le akartam tenni a cuccaimat, hogy utána meglátogassam apámnál a kedvenc féltesómat, Hannát. Nem mintha különbséget tettem volna a féltesóim között, de valahogy Hannával sikerült leginkább megtalálnom a közös hangot, pedig néha úgy éreztem, nem is különbözhettünk volna jobban.

Elég fura volt a családi helyzetem, és akkor még finoman fogalmaztam. Egy éves koromban elváltak a szüleim, én anyámnál maradtam a hatodik kerületi családi fészekben, és ott is nőttem fel, szóval sosem tudtam, hogy milyen, ha a szüleim együtt vannak. Mondjuk szerintem nem is illettek egymáshoz. Apám kamionosként dolgozott, de amikor megszülettem, elment a BKV-hoz buszsofőrnek, hogy többet tudjon a családdal lenni. Egy idő után hiányozni kezdett neki a kamionozás nyújtotta szabadság, anyám meg teljesen ellenezte azt az életformát, hogy apám hetekig távol legyen otthonról, de azt hiszem, apámnak erre szüksége volt. Anyámban amúgy semmi lazaság nem volt, semmi olyan dolgot nem értett meg, ami eltért a normálistól, apámhoz is csak azért ment hozzá, mert azt az ígéretet kapta tőle, hogy befejezi a kamionozást. De aztán apám hamar újrakezdte, mert nem bírta a hétköznapi, családos életformát, neki kellett, hogy egyedül ellehessen a gondolatai között a hosszú utak alatt, szerintem ő így tudott igazán kikapcsolódni. Szóval megint kamionozni kezdett, és elváltak anyámmal.

Ezután mindketten gyorsan belecsaptak a lecsóba, apámnak egy éven belül lett új felesége, akit Andinak hívtak. Ő ápolónőként dolgozott egy kórházban, úgyhogy sokat kellett éjszakáznia, nagyon fontos volt neki a munkája, nem érdekelte, hogy apám sokat volt távol. Miután összeházasodtak, egy évvel később született meg a húgom, Hanna. Ők a tizenharmadik kerületben laktak, bármikor szívesen láttak engem, Andinak is családtagnak számítottam. Ő egyébként elég kedves volt hozzám mindig is, de pont ugyanannyira elvolt a saját világában, mint apám, úgyhogy annyira nem kerültünk közel egymáshoz. Apámmal egyébként jó volt a kapcsolatom, fél szavakból is értettük egymást, de ritkán beszéltünk, mert ő folyton úton volt, és mióta leköltöztem Debrecenbe, még ritkábban találkoztunk. Most hirtelen nem is emlékeztem, mikor láttam őt utoljára.

Anyám szintén a válás után egy évvel jött össze Nándival, aki egy egyszerű gondolkodású villanyszerelő volt, de legalább minden este hazament munka után. Két-, illetve három év után már jöttek is a gyerekek, először az öcsém, Zalán, aztán a húgom, Zoé. Az első emlékeim szerint mi így öten voltunk egy család, akkoriban azzal menőztem az oviban, hogy nekem két apukám van, mert Nándira is apámként tekintettem. Persze, ezt csak akkor láttam így; utána, amikor nagyobb lettem, hamar rájöttem, hogy Nándi nem olyan ember volt, akit apámként tisztelhettem, sőt, egyébként sem volt benne semmi tiszteletreméltó. Annak ellenére, hogy anyám könyvelőként magasabb végzettségű volt nála, eléggé összeillettek Nándival, mert mindketten ugyanolyan sótlanok voltak. Valahol szomorú volt, hogy így vélekedtem az anyámról, de már rég túltettem magam azon, hogy ő ilyen volt.

Érettségi után költöztem le Debrecenbe, addig velük éltem. Az utolsó két-három évet nagyon nehezen bírtam otthon, mert állandóan mentek a veszekedések. Nándi látványosan kivételezett Zoéval, az ő egyetlen pici lányával, Zalán meg sokat csavargott a haverokkal, ami mindig jó okot adott a vitákra. Zalán három-, Zoé négy évvel volt fiatalabb nálam, az öcsémmel mindig is sokkal jobban kijöttem, viszonylag sokat is lógtunk együtt. Ő már leérettségizett, egy OKJ-s képzést csinált éppen, vagyis inkább bejárt, amikor kedve volt hozzá, Zoé meg ebben az évben fog érettségizni. Vele nem volt sok közös bennünk, ő eleve Nándi feltétlen védelmét élvezte velem és Zalánnal szemben, ez meg azt eredményezte, hogy Zalánnal magasan szartunk a fejére. Zoé egy elkényeztetett picsa volt, sosem tudtunk semmiről beszélgetni, és persze ha bármi rosszat csináltunk, rögtön futott árulkodni apucihoz. Az még talán érthető is lett volna, hogy Nándi velem szemben mindig Zoénak adott igazat, mert én nem a lánya voltam, de ha Zoé Zalánra panaszkodott, Nándi akkor is mindig az öcsémet hibáztatta, csak mert ő idősebb volt. Na meg még ráadásul fiú is volt, gondolom a buta agyával azt hitte, hogy egy lány több védelemre szorult. Nem tudtam, Zalán kire hasonlíthatott, mert nem volt ostoba, mint az apja, és nem volt unalmas, mint anyánk, de nem is érdekelt, legalább valaki normális volt ebben a családban. Velem anyám és Nándi azért veszekedtek rengeteget kamaszkoromban, mert csak akkor voltam otthon, ha éppen művészkedni akartam, és nem szerettem, ha hozzám szóltak, úgyhogy ilyenkor mindig megkaptam, hogy milyen elviselhetetlen vagyok. A jegyeim pedig nagyjából jók voltak, de ez sem hatotta meg őket, teljesen elegem lett belőlük, emiatt is határoztam el, hogy másik városban kezdem meg az egyetemet.

Néha elgondolkodtam rajta, hogy inkább költözzek át apámékhoz, de az ő lakásukban nem lehetett volna külön szobám, és tudtam, hogy az én hirtelen természetű húgommal, Hannával képtelen lennék egy fedél alatt élni. Tökéletesen megvoltunk úgy, hogy heti, vagy éppen havi egyszer-kétszer találkoztunk, és olyankor többnyire a jó oldalát mutatta, de tudtam, hogy hosszútávon nem tudtuk volna elviselni egymást. Amúgy apám felesége, Andi gyakran mondogatta, hogy nyugodtan költözzek hozzájuk, de ilyenkor a külön szoba hiányára hivatkozva mindig kedvesen visszautasítottam az ajánlatot.

Most anyámék nem tudtak az érkezésemről, és igazából ilyen érzelmi fél hulla állapotomban nem is nagyon volt kedvem elmondani az igazi okokat, úgyhogy azon voltam, hogy minél hamarabb húzhassak át Hannához. Még neki sem szóltam, hogy megyek, szóval csak reméltem, hogy otthon találom; sőt ez az ötlet igazából nekem is csak a pályaudvarra érkezésem pillanatában jutott eszembe. A Nyugatitól laza tíz perc alatt meg is érkeztem anyámékhoz. A Csengery utcában laktak, egy omladozó, körfolyosós, macskakővel borított belsőudvaros bérházban. A kerülettel amúgy semmi bajom nem volt, szerettem itt élni, tele volt régi épületekkel, amik miatt volt egy különös, művészi hangulata. Ez még inkább igaz volt a körút másik oldalára, ahol volt romkocsma, kávézó, teázó, meg ilyen nagyon jó kis boltok, amik tele voltak olyan hasznos kacatokkal, mint például füstölők, béke jeles cuccok, karkötők, nyakláncok, kis szobrocskák, nagy oldaltáskák, meg mindenféle más dolog. A legjobb barátnőm, Eszti imádta ezeket a boltokat, én inkább távol tartottam magam tőlük, de tény, hogy ezek is csak színesítették az itteni életet. Általános iskolába, és gimibe is a hatodik kerületbe jártam, Eszti is közel lakott, szóval nyugodtan mondhattam, hogy elég sok emlékem fűződött a helyhez.

 A házunkból természetesen nem hiányozhattak a pesti társasházi élet legalapvetőbb kellékei, a nyugdíjas és ingyenélő szomszédok. Most is, ahogy beügyeskedtem magam a kapun, a vállamon a dögnehéz sporttáskával és a kezemben két idétlen zacskóval, egy éppen kifelé igyekvő Trump-frizurás öregasszony rosszalló tekintetének kereszttüzében találtam magam, mivel hogy "elálltam az utat", ahelyett, hogy inkább megtartotta volna nekem az ajtót. Már majdnem rászóltam, hogy "na mi van, elfogytak a sorozatok, hogy ilyen későn kint tetszik lenni?", de most egyáltalán nem volt erőm kötözködni vele.

Amikor beléptem a lakásba, szinte azonnal láttam, hogy nem volt szerencsém, mert mindenki otthon volt, még az éjszaka királya, Zalán is. Zoét kivéve mindenki megrohamozott kérdésekkel, hogy hogy kerülök ide ilyen hirtelen. Karácsonykor láttuk egymást utoljára, és úgy volt, hogy a következő félév végéig már nem is jövök haza a meló, suli és Máté miatt, de most nem volt kedvem elmagyarázni nekik, hogy otthagytam a diákmunkát, a sulit egyelőre nem folytatom, és hát Máté… vele meg szakítottam.

Csak annyit mondtam, hogy "alkotói szabadságon vagyok", és egyelőre nem tudom, meddig maradok, majd kiderül. Anya azonnal leültetett volna vacsorázni, de mondtam, hogy megyek Hannához. Nándi erre felhördült, hogy ilyen későn nem mehetek sehova, mert veszélyes, én meg már majdnem otthagytam azzal a szöveggel, hogy "nem vagy az apám", de aztán inkább csak simán otthagytam. Anyám még utánam kiabált, hogy "Júlia, tényleg ne menj ki ilyen későn!", de nem hallgattam rá sem, már vettem is a cipőmet az előtérben. Csak akkor szólított Júliának, ha mérges volt rám (ami valamiért Hannának is szokása volt), nekem meg ilyenkor eszem ágában sem volt szót fogadni. Különben is, lassan huszonhárom évesen már nem ott tartottam, hogy szót fogadjak anyunak.

Miközben kötöttem a bakancsomat, kijött hozzám Zalán, megkérdezte, hogy ne kísérjen-e el Hannához, legalább beszélgethetünk hármasban, de mondtam, hogy most "női dolgokról" lesz szó, úgyhogy ezzel sikeresen elvettem a kedvét. Azért még megvárta, hogy bekössem mindkét cipőm, a falnak támaszkodva bámult engem, hátha vele megosztom, miért jöttem haza. El is akartam neki mondani mindenképpen, de nem most. Amikor felálltam, biztatásképp még megpaskoltam az arcát; mosolyogni is akartam, csak nem ment.

Külsőre amúgy nem hasonlítottunk egymásra, ő és Zoé anyánk és Nándi szőke, kék szemét örökölte. Apjához hasonlóan az öcsém is jó magas volt, bő gatyában járt, és márkás kapucnis pulcsikban. Mint a mai srácok nagy részének, oldalt rövid volt a haja, a tetején meg volt hagyva hosszabbnak, most éppen nagyon menőn hátrafésülte. Ha hanyagolta volna ezt a nevetséges hajat és az egy számmal nagyobb ruhákból álló hip-hop stílust, még akár jól is nézhetett volna ki. Persze, az én véleményem egyáltalán nem számított, és amúgy sosem volt gondja a csajozással, sőt…

Elköszöntem tőle, és még azért beköszöntem mindenkinek, hogy "majd jövök", aztán kiléptem az ajtón. Ha más nem, az jól esett, hogy végre nem kellett azt a nehéz táskát cipelnem, de változatlanul szarul voltam. Folyton Mátén agyaltam, és egyre jobban elbizonytalanodtam, hogy nem tudtuk-e volna megoldani a problémáinkat. Megnéztem a telefonomat, nem keresett azóta, szóval lehet, hogy még örült is, hogy otthagytam, és már bele is vetette magát az éjszakába és a csajozásba. Mondjuk ezt nehezen tudtam róla elképzelni, mert nem volt nagy bulizós, de ha arra gondoltam, hogy most esetleg más lánnyal volt, elöntött a düh, és összeszorult a szívem. Próbáltam nem rá gondolni, majd Hannának úgyis elmondok értelmesen és összefüggően mindent, de mégis össze-vissza csapongtak az érzéseim. Néha elöntött a pánik, de aztán talán láttam egy halvány reménysugarat, hogy minden jobb lesz majd, de ez csak pillanatokra volt így, mert egyébként egy végtelen fekete massza volt a lelkem.

Gyalog mentem Hannáékhoz, útközben azért megírtam neki Messengeren, hogy számítson rám. De tudtam, hogy tök felesleges volt, mert soha sem válaszolt az üzijeimre. Egyszer végigpörgettem a Messengerét, a kétszázadik online embernél meguntam, viszont megértettem, hogy miért nem szokott visszaírni.

Nem voltak sokan az utcán, de ez január végén, este kilenckor nem volt meglepő.  Húsz perc séta után meg is érkeztem a Nyugati és Lehel tér között található lakótelephez, felcsöngettem hozzájuk.

– Igen? – szólt bele valaki barátságtalanul, már ebből tudtam, hogy Hanna volt az.

– Julcsi vagyok – mondtam.

– Gyere – mondta változatlanul kedves hangon.

Felmentem a negyedikre, Hanna melegítőgatyában és pulcsiban, kócosan, felvont szemöldökkel állt az ajtófélfának dőlve. Mi már jobban hasonlítottunk egymásra, neki világosbarna haja és szeme volt, de ez semmit sem számított, mert elég gyakran váltogatta a hajszínét, most éppen barnás vöröses volt. A sminkkel sem volt túl óvatos, a szemét mindig megpakolta egy kiló szemfestékkel, és szerette a feltűnő színű szájfényt és rúzst is. Ezzel szemben én utáltam, ha bármilyen smink volt rajtam, mert mindenhol nyomot hagyott, meg már amúgy sem volt kedvem ilyen dolgokkal szarakodni. Mondjuk az tetszett, amikor egyszer az exbarátnőm, Szilvi összecsókolgatott részegen a vörös rúzsával, de az más volt…

– Hali – vigyorogtam Hannára, aztán hozzátettem: – Visszatértem.

– Nem is tudom, hova ájuljak örömömben – mormogta, megöleltük egymást, de aztán eltolt magától: – Hideg vagy.

– Te meg morci… megzavartalak valamiben?

– Nem, csak ilyenkor már nem vagyok felkészülve vendégek érkezésére.

– Nem akarok amúgy sokat kellemetlenkedni, nem is mennék be, hanem menjünk fel a tetőre egy kicsit beszélni. Aztán azt csinálsz, amit akarsz.

– Rendben, már úgyis rég voltam.

Megvártam Hannát, amíg átöltözik, aztán felgyalogoltunk a tizedikre, és kimentünk a tetőre. Nagy, lapos tér volt, derékig érő kőfallal határolva, de nem mentünk ki a szélére, hanem megláttunk középen az ajtó mellett. A pesti oldal és a Parlament jól látszott innen, a Budai Vár és a Gellérthegy már takarásban voltak, de azért így sem volt csúnya a kilátás. Egy időben állandóan itt lógtunk, Hanna gyakran hozta fel ide az osztálytársait, meg a pasijait, és elmondása alapján itt csókolózott először. Én időnként egyedül is feljöttem, szerettem itt nézelődni, és gondolkodni; úgy éreztem, most is ez a legmegfelelőbb hely a beszélgetéshez.

Ránéztem Hannára, csak most vettem észre, hogy egy csillogó, szőrös, szürke kabát volt rajta, mindig is imádta az ilyen hivalkodó cuccokat.

– Úristen, ez honnan van? – kérdeztem, majd végigsimítottam a kabát anyagán, olyan volt, mint egy selymes plüssállat. – Nem is rossz.

– Ugye? Turkálóból szereztem, szerintem is nagyon jó – mondta büszkén, majd elővett a zsebéből két szál töltött cigit, és felém nyújtotta.

– Áh, nem kell – morogtam, igazából most jöttem rá, hogy mióta eljöttem Debrecenből nem is cigiztem. És nem is ettem, nem ittam, pedig korgott a gyomrom, mégsem voltam éhes.

– Hú, akkor komoly lehet a gond. Na, mesélj, mi az oka hirtelen látogatásodnak? – azzal rágyújtott.

Én röviden elmondtam neki a dolgot, hogy halasztani fogok az egyetemen, mert elég volt a sok igazságtalanságból, hogy elfáradtam a sok munkától, és hogy ezután megpróbálom egy kicsit összeszedni magam, de még nem tudom, hogyan. Aztán elmondtam, hogy szakítottam Mátéval, ezt már nem hagyta szó nélkül:

– Amúgy is elég szar volt az életed, miért kellett még szakítanod is vele? Meg most tényleg, mi volt a bajod szegény sráccal?

Erre hirtelen nem is tudtam mit válaszolni, de aztán szép sorban eszembe jutottak a dolgok:

– Most semmilyen szempontból nem érzem jól magam, és hozzá sem éreztem magam elég jónak. Nincs most az életemnek olyan területe, ahol úgy érzem, hogy meg tudok felelni. Neki sem tudtam megfelelni, és nem akartam vele bajlódni. Mert amikor elmondtam neki, hogy mi bajom, nem értette, nem lehetett vele semmit sem megbeszélni. De hát miért is értene, neki minden rendben van az életével – mondtam, majd halkan hozzátettem: – Úgyhogy jobb lesz így.

– Jó, de ezeket elmondhattad volna neki, még mielőtt szakítottál vele.

– Minek, nem érted, hogy egy kis együttérzést sem mutatott? Teljesen különbözünk egymástól, teljesen más az életünk, szóval feleslegesen vártam volna bármit is. Az volt az érzésem, hogy hosszútávon nem lennénk boldogok, ezért bármilyen szar is most, meg kellett tennem. De nem hittem volna, hogy ennyire szar lesz, azt hittem, teljesen semleges leszek, mint ahogy az utóbbi időben semmi sem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet.

– Akkor elég hülye voltál, hogy ezt gondoltad. Hogy lehetne semlegesnek maradni egy kétéves kapcsolat befejezése után? Az még a pasiknak sem megy olyan könnyen szerintem.

– Neki tuti könnyen megy, annyi érzés nincs benne, mint egy szelet sajtban.

– Jaj, ugyan már… Azt várhatod, hogy egy pasi kimutassa az érzéseit, és ha nem mondod el nekik egyértelműen, hogy mi bajod van, akkor soha nem fogják kitalálni, úgyhogy nem értem, mit vársz.

– Nem is tudom, mondjuk olyasmit várok, hogy ne baszogasson mindenért, ami nem tetszik neki, ne higgye magát felsőbbrendűnek nálam, vagy csak simán ne szóljon be amiatt, hogy mihez kezdek az életemmel.

– Ha nem érdekelné, hogy mihez kezdesz az életeddel, akkor meg az lenne a bajod. Nem lesz soha olyan, hogy kilép a mesekönyvből a szőke herceg, aki ugyanolyan, mint te, és semmi problémátok nem lesz… – mondta, aztán a fejéhez kapott: – Ja, vagy várj, most következőnek lányt akarsz? Mert akkor a herceg szót cseréld ki hercegnőre.

– Nem akarok én senkit – sóhajtottam lemondóan.

– Öröm veled beszélgetni.

Hannának eddig három-négy kapcsolata volt, de ettől már igazi szakértőnek hitte magát a témában. Ő egyébként is túl racionálisan nézte a dolgokat, főleg, ha mások problémáiról volt szó; nekem meg mindig is nehéz volt az ésszerűségre hagyatkozni. Szerinte naiv voltam, és most már én is kezdtem elhinni, hogy az vagyok…

– Na jó, ezzel nem segítesz, hogy te is itt okoskodsz nekem, kívülről mindig könnyű beszélni – mondtam.

– Te jöttél ide – tárta szét a karját értetlenül. – Akkor mégis mit tehetnék érted?

– Nem tudom. Csinálhatnánk közösen valamit, például elmehetnénk bulizni, mert nagyon rég voltam már. Vagy csak elkísérhetnél fotózni a városba. Vagy lerajzolnálak.

– Lerajzolnál, megint? Hát nem tudtál még betelni a sugárzó szépségemmel? – vigyorgott, de aztán hozzátette: – Jó, mehetünk bulizni, majd nézek valami jót.

– Az jó lenne, úgyis régen lógtunk már együtt rendesen.

– Hát igen, nem is tudom, kinek a hibájából, ki lépett le a városból – nézett rám szúrós szemmel. – De amúgy mázlid van, mert mostanában ráérek, már letudtam a vizsgákat, és Berci sem fog haragudni, ha miattad hanyagolom őt.

– Jaj, nem kell hanyagolni, ne hülyéskedj – mormogtam.

– Tudom, nem is hanyagolnám, csak vicceltem.

Hanna nemzetközi tanulmányokon volt elsőéves, éppen csak annyira vette komolyan, hogy mindenből átmenjen. Egyébként bulinak fogta fel az egyetemet, vagyis inkább a társasági életet, ráadásul így még a pasijára, Bercire is volt ideje. Hanna nem dolgozott, apánk úgyis mindig adott neki pénzt, felesleges volt törnie magát. Apa engem is támogatott annyival, amiből tudtam fizetni a kollégiumot és a kaja egy részét, de ez a megélhetéshez kevés volt, ezért mindig dolgoztam a suli mellett. Szerencsére nem volt gondom a pénzzel, mert jól be tudtam osztani, de Hannához képest mindenképpen csórónak számítottam. Persze felesleges volt összehasonlítanom magam vele, mert teljesen mások voltak az életkörülményeink.  

Eltaposta a cigi csikket, majd színpadiasan sóhajtott, én meg így szóltam:

– Akár mehetünk is, mert már kezdek fázni.

– Igen, tényleg rohadt hideg van. Nem alszol ma itt? Vagy felőlem be is költözhetsz… Tényleg, most meddig maradsz Pesten? – kérdezte.

– Nem tudom, fogalmam sincs. Most engedélyezek magamnak pár napot, hogy ne kelljen ilyenekről gondolkodnom, utána úgyis vissza kell menni Debrecenbe munkát keresni, meg valami kiadó szobát, mert passzív félévvel nem maradhatok a koliban. De még belegondolni is fárasztó ebbe az egészbe.

– Akkor kérdezem még egyszer, miért nem költözöl hozzánk? És akkor nem kéne Debrecenben maradnod, hanem itt lakhatnál Pesten.

– Köszi, de nem telepedek be a szobádba, nekem kell a magánszféra.

– Hát az a kollégiumban is nagyon megvolt másik három emberrel egy szobában.

– Ott legalább megvolt annak az illúziója, hogy a magam ura vagyok, és senki sem parancsolgat nekem. Itt meg apánk beleszólna mindenbe.

– Alig van itthon.

– Tudom, de akkor is… nem szeretnék veled egy szobában lenni, gondolom te sem.

– Fél évet kibírnék valahogy. De akkor költözz vissza anyádékhoz, ott van külön szobád.

– Isten ments, többé nem leszek Zoéval és Nándival egy háztartásban. Amúgy is vissza kell mennem Debrecenbe, lehet elkezdek egy tanfolyamot, elmegyek egy multihoz gyakornoknak, elkezdem írni a szakdogámat, aztán majd az egyetemre is visszamegyek.

– Milyen sok minden egyszerre… Tudod mi fog ebből megvalósulni? Dolgozol, aztán este zokogsz a latopod fölött, hogy nincs ihlet a szakdogához, és nincs egy normális ember a városban, aki még rád nézne.

– Aranyos vagy, mondták már? – kérdeztem fintorogva, majd kinyitottam az ajtót. – Szerintem menjünk.

– Oké – mondta, azzal elindultunk le. – Ha esetleg be akartál volna köszönni apának, akkor nem nyert, mert éppen Stuttgartban van.

– Nem akartam beköszönni, tudtam róla, hogy nincs otthon. Tegnap írt Viberen csupa nagybetűvel, hogy üdvözöl engem Tirolból.

– Ne már, nem tudom, mit nyomkodhatott összevissza, pedig már ezer éve megtanítottam a telefon használatára.

– Szerintem még mindig azon sír, hogy ezeken az "újfajta telefonokon" nincsenek gombok… – mondtam.

A lakás ajtajában elköszöntünk egymástól, hogy majd másnap beszélünk. Hanna még azért bepróbálkozott, hogy aludjak ma itt, de mondtam, hogy nem vagyok álmos, és ez a kis séta még jót is tesz nekem, de amikor az utcán mentem hazafelé, már nem voltam biztos benne, hogy nekem bármi is jót tenne. Annak mindenképpen örültem, hogy most végre olyan dolgokat fogok csinálni, amikre eddig nem volt időm, és hogy talán elindíthatom az életemet olyan irányba, amilyenbe mindig is akartam.

Viszont az nem hagyott nyugodni, hogy Hanna szerint rosszul döntöttem Mátéval kapcsolatban, mert valahol én is éreztem, hogy így volt. Nem illettünk össze, nem hasonlítottunk egymásra, adta a tipikus értetlen pasis viselkedést, de ez talán még nem volt elég jó ok arra, hogy szakítsak vele, talán meg kellett volna próbálnunk rendbe hozni.

Végül is ezen kívül semmi rosszat nem tett velem, és alapjába véve elég megbízható volt. Még egy este sem telt el, de máris hiányzott, és már azt is megbántam, hogy a macit felelőtlen módon lent hagytam Debrecenben. Eszembe jutott pár közös élmény Mátéval, például a szokásos esti tanulás előtti kávézások; a sorozatok, amiket együtt néztünk; a bevásárlások, amikor az volt a menőbb, aki kisebb címletekben tudott fizetni; amikor elém jött az egyetem elé, vagy éppen amikor én vártam őt a suli előtt beázott cipőben, de nem érdekelt, mert vele akartam lenni.

Még a kapcsolatunk elején felírtuk a nevünket egy szívecskébe a falra a templomtoronyban, akkor tényleg elhittem, hogy minket egymásnak találtak ki. Vajon tényleg akkora gond volt, hogy ne tudtuk volna megbeszélni? De aztán előkúszott az a gondolatom, hogy ő talán sosem értene meg engem annyira, hogy mellette ki tudjak teljesedni… de biztos, hogy így volt? Nem inkább csak elvakított a saját nyomorom?

Ahogy ezekről elmélkedtem, csörögni kezdett a telefonom. Biztosra vettem, hogy anyám volt az, mert aggódott értem, ezért türelmetlenül kaptam elő, de aztán annál nagyobb volt a meglepetés, amikor láttam, hogy Máté keresett.