3. fejezet

Nem is gondolkodtam, felvettem a telefont.

– Szia – szóltam bele.

– Szia – mondta. – Még nem aludtál?

– Nem, és te?

– Én sem.

Már nem csengett olyan magabiztosan a hangja, mint amikor elváltunk, inkább fáradtnak tűnt. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak, de aztán ő kezdett beszélni:

– Ha tényleg úgy gondoltad, hogy szakítani akarsz, akkor szerintem beszéljük ezt meg, mert nem akarom csak így ennyiben hagyni… nem szeretnélek csak így elengedni.

Legszívesebben rávágtam volna, hogy én sem akarom őt elengedni, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy figyelmeztessem magam, most nincs itt az ideje semmiféle érzelgősségnek. Talán végre volt rá lehetőségünk, hogy normálisan megbeszéljük a problémáinkat, nem akartam ezt semmiféle szentimentális sírással elrontani.

– Jó, és miről szeretnél beszélni? – kérdeztem.

– Hát… Nem tudtam aludni, rólad gondolkodtam, hogy valamit nagyon elronthattam. Ha már te sem alszol, ne menjek oda a koli elé? Lehet, ezt mégsem telefonban kéne.

– Már Pesten vagyok.

– Igen? – kérdezte meglepetéssel vegyes csalódottsággal. – Nem vesztegetted az idődet.

– Most úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha feljövök egy időre.

– Tényleg nagyon menekülni akarsz – mondta, én meg azon csodálkoztam, hogy nem volt a hangjában semmi rosszallás.

– Nem is menekülni, csak újra élni egy kicsit – mondtam.

– Ez is mutatja, hogy nem úgy bántam veled, ahogy kellett volna. Talán nem figyeltem rád eléggé.

– Most helyeseljek? – kérdeztem.

Annyira furcsa volt, hogy beismerte, hogy ő is tehetett a kialakult helyzetről, hogy megsajnáltam, és nem is akartam őt hibáztatni, ezért megpróbáltam normálisan megfogalmazni, hogy miben hibázott.

– Amúgy nekem csak az esett rosszul, hogy nem értetted meg, hogy különbözőek vagyunk, és nekem más dolgokra van igényem, mint neked. Engem például nem tesz boldoggá a hónapokon át tartó otthon ülés, viszont néha pont arra van szükségem, hogy egy kicsit elvonuljak csinálni a dolgaimat, a rajzolást, fotózást, ilyeneket…

– De miért nem mondtad ezeket?

– Nagyon sokszor szóltam, hogy mit szeretnék, csak te nem figyeltél rám – mondtam.

– Most amúgy utcán vagy? Olyan furán visszhangzik minden.

– Igen, utcán vagyok, megyek haza, de ne tereld a szót.

– Nem terelem. Menj is haza, mert nem akarom, hogy valami bajod legyen.

– Köszi, de tudok vigyázni magamra.

– Jól van, persze… Amúgy én figyeltem rád, de tudom, hogy néha nem mondtam semmit, vagy túl negatív voltam, de nem gondoltam, hogy ezzel akkora bajt okozok, hogy szakítasz.

– Hát… nem azt mondom, hogy az egész a te hibád, mivel mostanában az életem sem alakult valami jól. De úgy éreztem, hogy nem állsz mellettem, és már nem éreztem hozzá semmi energiát, hogy "megküzdjek" veled. És szerinted az jó kapcsolat, hogyha az egyik küzdelemként fogja fel?

– Most mondhatnám azt, hogy a rosszban is tarts ki mellettem, és hogy egy kapcsolaton egy idő után dolgozni kell, ha azt akarjuk, hogy működjön, de szerintem te most pont ezt hiányoltad tőlem. De azért szerintem mégis csak meg kellett volna ezt beszélnünk, ahelyett, hogy csak úgy leléptél volna.

– Mondom, már sokszor próbáltam ezt megbeszélni veled. Nekem most térre, időre és levegőre van szükségem.

– Aha… Sajnálom, hogy nem vettem észre – mondta őszintének tűnő hangon.

– Azért nem vetted észre, mert nem illünk össze, van ez így. És ne gondold azt, hogy érzéketlen vagyok, nagyon szar nekem, hogy így alakult.

– Azért én nem zárnám le ennyivel, hogy nem illünk össze. Nemrég még úgy tűnt, nagyon is összeillünk, vagy ha nem is volt így, egyikünket sem zavarta. Szerintem vissza lehetne hozni azt a régebbi állapotot.

– Szerintem meg egyszerűbb lenne, ha inkább összejönnél egy orvosis csajjal, akivel sokkal jobban hasonlítotok egymásra, és nem kéne folyton beszólnod neki, hogy mit hogy csináljon, mert eleve úgy csinálja, ahogy neked tetszik.

– Julcsi, ez nem így megy. Először is, tudod nagyon jól, hogy voltam már "orvosis csajjal", de ő veled ellentétben nem olyan nő volt, akit én hosszútávon el tudtam volna képzelni magam mellett. Másodszor pedig, ezt is mondtam már, hogy azért "cseszegettelek", mert jót akartam neked, nem tudtam, hogy ezzel ilyen nagy lelki sérüléseket okozok.

– Nem is erről van szó, csak ezzel valahogy elhitetted velem, hogy semmi sem jó velem kapcsolatban.

– Pedig ez nem így van, én nagyon sok dolgot szeretek benned.

– Igen, én is benned, de én most egy kicsit ki vagyok készülve, és ilyenkor nem az kell nekem, hogy még te is belém rúgj.

– Jó, és van valami megoldás, biztos, hogy nem lehet valahogy visszacsinálni? – kérdezte.

Egyáltalán nem volt kétségbeesett, inkább határozott, de ő tényleg mindig is olyan volt, aki inkább cselekedett, mintsem sajnáltatta volna magát.

– Nem tudom… – mondtam.

– Térjünk vissza erre később? Akarsz még velem beszélni, vagy hagyjalak békén?

– Igen, szeretnék még veled beszélni, és jó lenne újrakezdeni, de félek, hogy egy idő után minden kezdődne elölről.

– Azért én még egy esélyt adnék a dolognak, mert bánnám, ha meg sem próbáltuk volna rendbe hozni. Azt hiszem, az lehetne a megoldás, ha többet beszélgetnénk.

– Igen, az tényleg jó lenne, ha mindent meg tudnánk beszélni, te pedig nem ítélkeznél. Ha valami nem tetszik, mondd meg, de fogadd el az érveimet.

– Igen, így gondoltam… Úgy látom, hogy bizonytalan vagy, de én csak akkor szeretném megpróbálni, ha biztosan ezt szeretnéd. Mert ha egy hét múlva megint eljátszod ugyanezt, és lelépsz, akkor nem volt semmi értelme az újrakezdésnek sem.

– Akkor várjuk még? – kérdeztem.

– Szerintem ez lenne a legjobb. Tapasztald meg, hogy milyen nélkülem, és ha nem tetszik, akkor próbáljuk meg újra. Ha viszont nélkülem jobb neked, akkor már el is dőlt a kérdés.

– Nem hiszem, hogy jobb lenne nélküled. De most talán szükségem van egy kis időre egyedül.

– Igen, azt látom… Mikor beszéljünk legközelebb? Majd keresel?

– Kereshetsz te is – mondtam.

– Majd írok egy hét múlva, jövőhét szerdán.

– Jó, legyen így – egyeztem bele.

– Rendben. De addig ne beszéljünk, hogy tényleg lásd, milyen nélkülem.

– Így te is fogod látni, hogy nélkülem milyen – mondtam. – Úgyhogy az a helyzet is előállhat, hogy neked tetszik meg majd az egyedüllét.

– Elméletileg lehetséges, de ahogy most vagyok, nem hiszem, hogy így lesz. Viszont ha neked jobb lesz nélkülem, akkor mondd meg őszintén, mert még az is jobb, mint áltatni a másikat. Most is csak azért hívtalak fel, mert úgy érzem, nem vagy te annyira biztos a szakításban.

– Ezt jól látod. De hátha most sikerül egy kicsit összerakni a dolgokat.

– Remélem. Akkor szerdán kereslek.

– Jó… hátha akkor többet tudok mondani.

– Hát igen… De vigyázz magadra, ne csinálj semmi hülyeséget – tette hozzá egy kis csönd után.

– Nem is terveztem.

– Na jó, akkor most már hagylak. Jó éjszakát!

– Köszi, jó éjszakát – mondtam én is, aztán ő letette.

Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy talán mégsem végleges Mátéval a szakítás, és hogy hagy nekem egy kis időt, hogy ezt az egész káoszt elrendezzem magamban. És ha nem sikerül, legrosszabb esetben is annyi lesz, mint ami most van, hogy nem leszünk együtt és megpróbálunk külön boldogulni. Igaza volt abban, hogy most tényleg nem volt szabad így visszamennem hozzá, hogy még nem vagyok rendben. Ha holnap első dolgom lett volna beállítani hozzá, (amit egyébként legszívesebben csináltam volna), az hatalmas önbecsapás lett volna. Akkor azzal áltattam volna magam, hogy minden rendben van, csak mert újra együtt vagyok Mátéval, pedig attól még ugyanúgy romokban heverne az életem.

Most fordult elő másodszor, hogy a nehezebb utat választottam. Elméletileg tudnom kellett volna, hogy mire számíthatok, de erre sosem lehetett eléggé felkészülni.

***

Este tizenegy is elmúlt, amikor hazaértem, reméltem, hogy már mindenki alszik, és békén hagynak, de nem így lett, anyám még bejött egy kicsit a szobámba kérdezősködni, hogy miért jöttem vissza Debrecenből. Nem mondtam neki semmit, mert tudtam, hogy kiakadna, ha megtudná, hogy halasztok az egyetemen, nem akartam, hogy ilyen későn felkiabálja az egész házat. Végül szerencsére feladta, és kiment, én meg végre tudtam a konyhában nyugodtan enni pár falatot, aztán elmentem zuhanyozni. Éjfél körül kerültem ágyba, de akkor is csak a telómat nyomkodtam, megírtam Messengeren Esztinek, hogy mi történt, de egyelőre nem számítottam válaszra, mert nem volt elérhető. Utána sokáig feküdtem abban az állapotban, hogy túl fáradt voltam, hogy bármi értelmeset csináljak, de ahhoz meg túl éber, hogy aludjak.

Valahogy sikerült elaludnom, de hajnalban felriadtam, mert eszembe jutott, hogy nem kértem meg senkit a kolis szobatársaim közül, hogy vigyázzanak a cuccaimra, amíg vissza nem megyek, és ki nem költözöm. Hirtelen elöntött a pánik, hogy mi lesz a plüssmacimmal, de aztán megnyugtattam magam, hogy egyikőjük, Heni úgyis ottmaradt a koliban, és rá tudom bízni a dolgaimat, csak holnap meg írnom kell neki. Meg egyébként is, kinek kéne egy plüssmackó, előbb nyúlnák le a cigimet vagy az aprómat. Már egy kicsit untam magam, hogy ennyire ráparáztam erre a hülyeségre is, ezért megfogadtam, hogy megpróbálok nem gondolni semmi olyanra, amit "otthagytam" Debrecenben. Nem hiába jöttem el, ki kellett zárnom a gondolataimból a sulit, Mátét, meg az elcseszett életemet, majd itt Pesten megcsinálom azt, amire ott nem volt lehetőségem.

Nem tudtam visszaaludni, ezért kiagyaltam egy nagyszerű haditervet, hogy lemegyek az éjjel-nappaliba egy kávéért, és mivel van kulcsom apámékhoz, felmegyek a tetőre, nézem a kilátást, és elszívok pár cigit. Amikor már majdnem rászántam magam, hogy kikeljek az ágyból, mégis csak túl fáradtnak éreztem magam, és egy idő után elnyomott az álom.

***

  

Tíz körül keltem, már senki sem volt otthon, anyáék gondolom dolgoztak, Zalán és Zoé pedig suliban voltak. Reggeliztem, a fürdőszoba ablaknál elszívtam egy cigit, aztán átmentem Hannához, még írt Messengeren, hogy menjek nyugodtan, mert unatkozik, és legalább megbeszélhetjük, hova menjünk bulizni. Vittem a laptopomat, meg a rajzcuccaimat, hogy amíg dumálunk, lerajzolhassam őt.

Náluk sem volt otthon senki, az anyja dolgozott, apa meg ki tudja, éppen melyik országban volt.

– Hogy is hívják azt az embert, aki megihleti a másikat? Mert szerintem én pont ilyen vagyok neked – mondta Hanna, amikor már egy órája rajzoltam őt.

A szobájában ültünk a szőnyegen, szemmel láthatóan már unta ezt a programot.

– Ne nyávogj, nagyon jól tudod, hogy beszélhetsz, mozoghatsz, nem kell nyílegyenes háttal és faarccal ülnöd – mondtam.

– Na, Júlia, hogy hívják azt, aki megihlet?

– Múzsa, erre gondoltál? – kérdeztem.

– Igen, az! Na, én vagyok a te múzsád.

– Nagyon sokat kellene neked tenned ahhoz, hogy az legyél. Számomra Eszti az egyetlen, és örök, senki sem léphet a helyébe.

– Azért Máténak sikerült, láttam azokat a szexi fekete-fehér képeket.

– A legújabbakat még nem is láttad, majd ha kész vagyok, megmutatom.

– És mikor leszel már végre kész? – türelmetlenkedett. – Máskor ez nem tartott ennyi ideig.

– Kicsit kijöttem a gyakorlatból.

Ez tényleg így volt, most nem ment úgy a rajzolás, mint régen, talán azért, mert kedvem sem igazán volt hozzá. Egyszerűen nem úgy jöttek a vonalak, ahogy szerettem volna, és nem is esett olyan jól, mint amikor volt ihletem. Azért persze jó volt, de nem annyira, mint máskor. Most úgy éreztem, az sem dobna fel, ha Eszti lenne itt előttem, pedig az ő vonásait már annyira ismertem, hogy talán csukott szemmel is le tudtam volna őt rajzolni. Nyolcadik óta voltunk legjobb barátnők, szerintem már legalább ötszáz rajzot készítettem róla. Nem tudom, miért alakult ez így, de természetes volt, hogy amikor átmentem hozzá, vagy ő átjött, mindig gyorsan összedobtam róla valami rajzot. Vele mindig könnyű dolgom volt, mert igazi klasszikus szépségként nagyon rendben voltak az arányai. Szőke és szeplős volt, az a tipikus minden pasi álma csaj, akibe általánosban mindenki szerelmes volt. Tudtam, hogy a pasik mit szerettek benne, viszont engem érdekes módon sosem vonzott, nekem az olyan lányok tetszettek, akik nem voltak tökéletesek, és persze nem is volt baj, hogy nem bonyolítottuk ilyesmivel a barátságunkat. Ahhoz amúgy különös tehetsége volt, hogy mindig hülye pasikat fogott ki, mert ő a normálisak mellett unatkozott, de most már a bunkókból is elege volt, mondta is, hogy most egy darabig inkább nem pasizik.

– Na, megvagyok – mondtam, azzal felmutattam Hannának a rajzot.

– Uh, nagyon szép vagyok – fintorodott el. – Ha egy nagy szemű, szilikonos szájú manó lennék, még hasonlítanék is.

Én szemöldök ráncolva megnéztem még egyszer a képet, és valóban nem ez lett életem alkotása.

– Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy a rajz nem fénykép, hanem mindig egy aktuális lelkiállapotot tükröz – mondtam.

– Aha, akkor köszi, hogy pont rajtam élted ki a lelkiállapotodat.

– Jaj, ne hülyéskedj, ennyire nem lett szar – mondtam, azzal lefényképeztem a rajzot.

Mindig mindent lefényképeztem, amit rajzoltam. Nem azért, mert így szerettem volna nyomon követni a fejlődésem, hanem mert egyszerűen azt akartam, hogy meglegyenek, ez már szinte kényszerességnek számított tőlem. Ezután átnyújtottam Hannának a papírt.

– Kiragaszthatod a faladra.

– Köszönöm, ennél szebb ajándékot még sosem kaptam… Na, mutasd meg a legújabb fényképeidet.

– Jó, de ha jól emlékszem, fél év is eltelt, mióta csináltam őket, szóval ennyire újak.

– Akkor tényleg rohadtul ki lehetsz égve.

– Kösz…

Elővettem a laptopomat, és megnyitottam a fényképes mappámat, ő meg mellém húzódott, hogy mindent jól lásson. Ezeket a képeket még Debrecenben csináltam, főleg Máté volt rajtuk különböző élethelyzetekben. Volt, amin tanult, aludt, vagy kócosan ült a konyhaasztalnál egy trikóban. A következő egy parkban készült a padon, egy másik pedig az egyetem folyosóján. Emlékszem, aznap későn végzett az egyetemen, én meg beugrottam hozzá, de túl korán érkeztem, ezért beültem hátra a neurológia előadásra, amiből amúgy csak minden második szót értettem, de már attól okosnak éreztem magam, hogy egyáltalán ott voltam. Miután vége lett, és kiürült a folyosó, akkor csináltam Mátéról a képet. A következő azt örökítette meg, amikor már végre kint voltunk az épületből, ő meg emiatt idióta örömködő fejet vágott, most is elnevettem magam rajta.

– Na jó, hagyjuk, mert ez is csak eszembe juttatja, hogy mennyire hiányzik – mondtam, azzal be akartam zárni a mappát, de Hanna kivette a kezemből a laptopot.

– Akkor te ne nézd, de én látni akarom – mondta, és tovább léptette a képeket, én meg csak sóhajtottam, és inkább tényleg nem néztem oda. – Juj, ezek a szemek! – kiáltott fel színpadiasan, mire a laptopra pillantottam.

Természetesen ez is Mátét ábrázolta, direkt beállt távolba merengő pózba, és tényleg fájdalmasan vonzó volt.

– Nagy barom voltál, hogy szakítottál vele – csóválta a fejét Hanna.

– Befejeznéd?

– Jó, bocs… de akkor is.

Amikor megnézett minden képet, visszaadta a laptopomat.

– Jók, de én nem értek hozzá. Azt viszont áruld már el nekem, hogy miért erőlteted ezeket a fekete-fehér képeket?

– Nem tudom, ez tetszik.

– Persze, mert a lelked is fekete-fehér – vigyorgott.

Én inkább ráhagytam, nem akartam most mélyebben belemenni ebbe. Szerencsére nem piszkált többet, ezután szedelőzködni kezdtem, ő felajánlotta, hogy hazakísér, mert úgyis be akar ugrani a Westendbe, és legalább meg tudjuk beszélni a buli részleteit. Ő menet közben tekert magának egy cigit, pedig felajánlottam neki, hogy vegyen egy szálat az én dobozos cigimből, de mondta, hogy ő nem olyan sznob, hogy ilyen drága cigit szívjon. Én csak nevettem rajta, és rágyújtottam. Végül arról nem is beszéltünk, hogy hova menjünk bulizni, helyette az élet értelméről elmélkedtem.

– Amúgy igen, lehet, hogy ki vagyok égve, de tényleg csak arról szól minden, hogy tanuljak, dolgozzak, keressek jó pénzt, menjek férjhez, és szüljek gyerekeket, különben kilógok a sorból? Engem most ez érdekel a legkevésbé, én egyszerűen a jelentéktelenségtől félek a legjobban, érted? Hogy nem sikerül semmit sem létrehozni, és nem leszek semmivel sem különlegesebb másoknál.

Ő hallgatott, az kötötte le a figyelmét, hogy sikerült összeraknia azt az egy szál cigit, és végre ő is rágyújthatott.

– Nem is mondasz semmit? – kérdeztem.

– Figyelj, ezt még át kell gondolnom, hogy értelmes választ tudjak adni. Csütörtök délután nem egészen ilyen témák körül forognak a gondolataim.

– Azt el tudom képzelni, hogy mik körül forognak a gondolataid – mosolyogtam, mire ő is elvigyorodott.

– Hát tény, hogy nem a világmegváltásról.

Amikor megérkeztünk hozzánk, Hanna a kapuban készített magának még egy cigit, mondta, hogy várjam meg, amíg elszívja. Nekem úgysem volt jobb dolgom, vártam.

– Olyan jól megbeszéltük a bulit is – mormoltam zsebre dugott kézzel.

– Tényleg, a buli! – kapott a fejéhez. – Ne aggódj, már kinéztem jó programot, holnap este a belvárosban lesz egy hip-hop est, élő fellépők, meg minden.

– Élő fellépők, tényleg? – gúnyolódtam. – Nem inkább azt akartad mondani, hogy élő zene?

– De, valami olyasmi – legyintett türelmetlenül. – Mindegy, a lényeg az, hogy jó lesz, ott lesz csomó híres előadó, holnap este nyolcra megyünk kapunyitásra.

– Hova mentek este nyolcra? Mert arra mi is benevezünk! – hallottam az öcsém hangját a hátam mögül, mire Hannával odafordultunk.

Tényleg Zalán volt az, most érhetett haza a suliból, vagy ki tudja, honnan. Ott volt mellette valami magas haverja, akiről nem is vettem különösebben tudomást, mert még sosem láttam.

Nekem nem lett volna gond, ha jönnek velünk bulizni, de még mielőtt bármit mondhattam volna, Hanna így szólt flegmán:

– Még csak az kéne, hogy te is gyere.

– Miért, mi bajod is velem pontosan? Régen elég jól megfértünk egymás mellett – mondta Zalán.

– Az lehet, most viszont lányos bulit tartunk Julcsival, mert ki kell hevernie, hogy szakított a szép szemű barátjával, nem gyerekfelvigyázóst akarunk játszani.

– Csak egy évvel vagyok fiatalabb, ne legyél már annyira eltelve magadtól – mondta, majd hozzám fordult: – Nem is mondtad, hogy szakítottatok Mátéval, mi történt?

– Ezt nem itt szeretném megbeszélni, sőt, szerintem még egyáltalán nem szeretném megbeszélni – mondtam.

– Jó, akkor ne beszéld meg, de miért nem mehetünk veletek bulizni?

– Ahogy ő mondta, ez most "lányos buli" lesz – vontam vállat, de fogalmam sem volt, mit kell ez alatt érteni.

Sőt, nem is igazán értettem Hanna miért volt ilyen elutasító Zalánnal, mert legjobb tudomásom szerint jóban voltak, régebben tényleg volt olyan, hogy hármasban lógtunk. De azt sem zártam ki, hogy a húgom egyszerűen csak kettesben szeretett volna lenni velem, és nem volt kedve másokhoz, szóval nem kezdtem erősködni, hogy jöhessen Zalán is. De ő nem hagyta magát lepattintani:

– Pedig nem árt két felnőtt férfi mellétek, mi fogunk majd megvédeni titeket a részeg suttyóktól, akik tapizzák a seggeteket, igaz, Krisz? – fordult a haverjához, mire az bólintott.

– Ja, abszolút.

– Krisz? – néztem végre a srácra, és most már volt egy sejtésem, hogy ki lehet ő. – Az általános iskolai legjobb barát?

– Igen, barátok vagyunk azóta is, nem tudtad? – vont vállat az öcsém, mint aki nem érti, mit csodálkozom ezen.

– Jó, csak egyáltalán nem így emlékeztem rád – néztem vissza Krisztiánra, mire ő csak mosolygott.

Talán akkor láttam őt utoljára, amikor Zalánnal tizenöt évesek voltak, addig gyakran feljártak hozzánk gépezni. Utána már Zalán nem nagyon volt otthon a sok feszültség miatt, gyakran aludt másnál, és onnantól Krisztiánt sem hozta fel. Viszont azelőtt néha én is beálltam közéjük Tekkenezni, meg amikor Krisz kiröhögött, hogy a Harry Potterrel játszom, gyorsan lenyomtam Fifa Streetben, hogy ne legyen már akkora szája. Szóval jóban voltunk, de fel sem tűnt, hogy már lassan öt éve nem találkoztunk.

Nagyon sokat változott azóta, nem véletlenül nem ismertem meg. Régen alacsonyabb volt, az arcát pattanások borították, és az akkori tinifiú divat szerint szőke haját hagyta megnőni vállig érőre. Most viszont már rövid volt a haja, és sötétebb lett, szinte barnának tűnt, a pattanásai helyét pedig hegek vették át az arcán, de nem volt feltűnő. Még mindig elég kölyökképű volt, az ilyen fiúk általában nem jöttek be, de meg kellett állapítanom, hogy ő kifejezetten tetszett, különösen a csibészesen csillogó kék szeme fogott meg.

– Miért, miben változtam? – kérdezte, én meg hirtelen nem is tudtam mit mondani, azt hiszem kicsit belefeledkeztem abba a ténybe, hogy milyen jó pasi lett az öcsém idétlen barátjából.

– Nem is tudom… úgy mindenben, például megnőttél – mondtam végül.

Zalán elkezdett röhögni, de Hanna is elmosolyodott.

– Erre most tudnék valamit mondani, de inkább hagyjuk – vigyorgott az öcsém, amire csak egy rosszalló nézéssel válaszoltam.

Nemsokára szétszéledtünk, Hanna és Krisztián mentek a dolgukra, mi meg Zalánnal a lakás felé vettük az irányt. Amíg felértünk, kérdezgetett, hogy hova megyünk bulizni Hannával, és hogy miért szakítottunk Mátéval, de mivel még mindig nem volt kedvem beszélgetni vele erről, fent inkább mindketten bezárkóztunk a szobánkba.