9. fejezet

Másnap egész délelőtt iszonyú rosszul voltam, legalább ötször hánytam, mire végre megnyugodott a gyomrom. Addig viszont annyira szenvedtem, hogy a legjobban sikerült rajzaimat is odaadtam volna cserébe azért, hogy újra jól legyek. Senki sem volt otthon, anyámék dolgoztak, Zalán Krisznél aludt, Zoé meg gondolom iskolában volt. Tegnap este egyedül jöttem haza, gyalogoltam vagy fél órát a hidegben, de szerencsére voltam olyan állapotban, hogy gond nélkül hazataláljak. Itthon úgy elaludtam, mint akit fejbe vágtak, aztán erre a kínzó rosszullétre ébredtem. Végtelennek tűnő néhány óra alatt helyrejöttem, és tudtam másra is gondolni, mint arra, hogy inkább a halált választanám a szenvedés helyett. De így sem voltam előrébb, mert lelkileg is elég nyomott állapotban voltam.

Tudtam, hogy majd beszélnem kellene Krisztiánnal, mert most úgy éreztem, hogy nem volt teljesen jogos, hogy úgy kioktattam tegnap, de nem volt kedvem újra találkozni vele. Egy kicsit az is felzaklatott, hogy smároltam vele, és nem igazán élveztem. Tudtam, hogy idő kell, mire bárki más érdekelni fog, talán hónapok, évek, mint ahogy Szilvi után is két hónap kellett, mire egyáltalán rá tudtam nézni másra. Azon gondolkodtam, hogyha lánnyal smároltam volna, az jobb lett-e volna, de arra jutottam, hogy most egyébként sincs kedvem senkivel smárolni. És amúgy sem másra volt szükségem, hanem önmagamra, hogy visszataláljak ahhoz, aki voltam.

Délután kettőre járt az idő, és mivel valami csoda folytán sütött odakint a nap, elhatároztam, hogy megpróbálkozom egy futással, ha már úgysem kavargott a gyomrom. Felvettem vagy öt réteg felsőt, előkerestem a szekrényből a régi futócipőmet, elloptam Zoé egyik tréninggatyáját, és Zalán egyik kapucnis pulcsiját, aztán indultam is.

Szokatlan volt napsütésben mászkálni az utcán, de a dermesztő hideg így sem maradt el, megállapítottam, hogy jó ötlet volt felvenni ezt a sok ruhát. Hétfő lévén tele volt a város, egy kicsit furán is éreztem magam a villamoson futócuccban a sok rohanó, ideges ember között. A Jászainál szálltam le, a szigetre nem mertem még kimenni, mert tudtam, hogy úgysem bírnám körbefutni, inkább innen terveztem futni az Árpád híd felé a rakparton. Ott már nagyon kevesen voltak, mert délután kettőkor senki sem ért rá korzózni, vagy ha mégis, inkább bent maradtak a lakásban még a napsütés ellenére is.

Futottam fél órát, de időnként megálltam pár percre, mert begörcsölt a bokám. Nem esett olyan jól a futás, mert már nagyon régen voltam, de legalább nagyjából teljesítettem a tervezett távot, úgyhogy elégedett voltam magammal. Végül visszasétáltam a Jászaihoz, és mivel alacsonyan volt a vízszint, lementem egészen a partra nézelődni. Furcsa volt, hogy ennyire nyugodtan tudtam szemlélni a környezetemet, a szemben lévő szigetet, a túlparton elsuhanó autókat. Általában soha nem volt időm megállni, de ez most olyan volt, mint egy kirándulás, csak nem a természetet, hanem a várost néztem. Végre kiszakadtam a megszokott rohanásból, olyan dolgokat láttam meg, amit egyébként észre sem vettem volna, és olyan megvilágításban láttam az életemet, ahogy a hétköznapokon nem lett volna lehetőségem.

Eszembe jutott Szilvi, hogy milyen sokat futottunk együtt, és akkoriban egy Margitsziget kör megtétele még nem jelentett gondot. A szakítás után jó ideig nem is futottam, mert az is csak rá emlékeztetett, de most már egyáltalán nem zavart, hogyha néha rá gondoltam. Emlékeztem, hogy a szakítás utáni hónapokban, amikor már javában kavartunk Ádámmal, gyakran elképzeltem, hogy milyen lenne, ha Szilvivel beszélnénk egymással.

Folyton arra gondoltam, hogy leülünk ketten valahova, elmeséljük egymásnak, hogy hogy vagyunk egymás nélkül. Ő elmondja, hogy rájött, hogy tényleg szereti a lányokat, és bocsánatot kér, hogy annak ellenére, hogy szeretett engem, nem tudta kimutatni, és folyton tiltakozott, amikor megmondtam neki a frankót. Én meg bocsánatot kérek tőle amiatt, hogy mindent siettettem, hogy nem úgy bántam vele, ahogy kellett volna, és hogy nem úgy reagáltam le a helyzeteket, hogy ne legyen veszekedés. Aztán meg levonnánk azt a tanulságot, hogy ennek így kellett történnie, és mindketten megyünk tovább a magunk útján. Akkoriban sokszor lejátszottam magamban ezt a beszélgetést, és sokáig reménykedtem is, hogy majd meg fog történni, de aztán egy idő után már egyre kevesebbet gondoltam rá, míg végül rájöttem, hogy ennek nem is lenne értelme. Még nézegettem néha a Facebookját és az Instáját, de aztán egyre inkább nem érdekelt, hogy mi volt vele, elfogadtam, hogy vége van, és teljesen lezárult közöttünk az egész.

Tulajdonképpen miatta is hagytam itt ezt a várost, ami jó döntés volt, mert Debrecenben egy darabig jól éreztem magam, de most felidéztem pár emlékem a pesti időszakról. Szilvivel gyakran mászkáltunk este a belvárosban mielőtt ott aludtunk volna valamelyikünknél. Nekik is ugyanolyan régies stílusú lakásuk volt, mint anyáméknak, amit a magas mennyezet, és az általános sötétség jellemzett. Arra mindig is emlékezni fogok, hogy egyszer este, amikor már mindenki aludt náluk, kimentünk cigizni a gyéren megvilágított konyhába. Mindketten bódultak voltunk az italtól, elmélázva szívtam a cigimet, amikor egyszer csak az ölembe ült, és megcsókolt. Úgy éreztem, megállt az idő, hagytam, hogy leégjen a cigi, és akkor azt hittem, mi örökké együtt maradunk.

Volt pár jó emlékem Ádámról is. Vele gyakran jártunk ki biciklivel a Hajógyári szigetre, és üldögéltünk a stégen, de néha messzebbre is mentünk, egy békásmegyeri tóhoz. Vele minden nyugis volt, szinte sosem veszekedtünk, maximum viccesen oltogattuk egymást. Gondoltam, ha lesz valaha kapcsolatom, akkor olyat szeretnék, mint vele, csak több érzelemmel, mert érzelmi szempontból eléggé visszafogtam magam mellette, mivel tudtam, hogy úgysem fogunk összejönni, és mert Szilvi után egy kicsit tartottam tőle, hogyha újra szerelmes leszek, akkor megint fájni fog majd.

Aztán természetesen eszembe jutottak a debreceni hétköznapjaink is Mátéval. Reggelente szendvicset készítettem magunknak az egész napos suli előtt; összefutottunk csak úgy napközben, leültünk egy padra enni és beszélgetni; este hatkor meg főztem a kávét a szokásos esti tanuláshoz; aztán a nap végén általában együtt aludtunk el. Hiába lett elegem mindenből, így visszatekintve akkor nagyon is szerettem azt az életet.

Szilvivel és Ádámmal ezek csak emlékek voltak, amik már semmit sem mozgattak meg bennem, viszont Mátéhoz meg nagyon visszavágytam. Ez természetes volt, mert a vele töltött idő volt a legfrissebb élmény, de mégis azt éreztem, hogy hármuk közül Mátét szerettem a legjobban. Nem csak azért, mert ez volt az első érett, felnőtt kapcsolatom, ahol nagyjából minden megvalósult, amit szerettem volna, hanem mert az a bizonyos felsőbb erő, szeretet, vagy nem tudom mi, továbbra is húzott vissza hozzá.

Az vigasztalt egy kicsit, hogy már csak két napot kellett kibírnom, hogy újra beszéljek vele, és reméltem, hogy tudunk valami megoldást találni. Felhívhattam volna most is, de nem akartam semmit siettetni, meg akartam várni, amíg magától alakulnak a dolgok. Szilvinél is túl akaratos voltam, azt vártam, hogy minden oldódjon meg azonnal, most nem akartam még egyszer elkövetni ezt a hibát. Különben is kicsit tartottam tőle, hogy mire jutunk majd, egyáltalán egyeznek-e a jövőbeli elképzeléseink, úgyhogy emiatt is inkább kivártam.

Lassan elindultam haza, a szobámba belépve láttam, hogy villogott a telefonom, valaki írt Messengeren. Meg mertem volna rá esküdni, hogy Krisz az, de aztán kiderült, hogy Eszti írt, és ennek most sokkal jobban örültem. "Egy nappal hamarabb érkezem, ma este hatra itthon leszek, úgyhogy gyere ki a Nyugatiba, ha akarod látni, hogy leszállok a vonatról ;)"

"Hú de jó, hogy ma már jössz is. És utána megyünk valahova?"

Szinte rögtön vissza is írt, gondoltam, már biztosan a vonaton ült, és unatkozott az úton.

"Igen, gyorsan feldobom a cuccaimat a lakásba, aztán mehetünk, ahova szeretnél :)"

"Ez most nagyon jól jött :D És te mit szeretnél majd csinálni?"

"Nem is tudom… Teaház?" – írta.

"Az túl drága. Mielőtt kimennék érted, veszek teafüvet az öregtől, és itt nálunk megisszuk."

"Nekem jó lesz :)"

Ebben maradtunk, én meg mentem gyorsan zuhanyozni, mert úgy számoltam, hogy legkésőbb ötkor indulnom kell, ha még be akarok ugrani teáért is.

***

Este hétkor már kényelmesen elhelyezkedtünk a szobámban, kezünkben egy-egy bögre forró teával. A földön ültünk a szőnyegen, és szerencsére attól sem kellett tartani, hogy valaki beront, mert anyámon kívül csak Zoé volt otthon, de ő is sütit sütött a konyhában.

– Sokkal jobb ez így itt, mint a zajos teaházban – mosolygott Eszti, erre én is elmosolyodtam.

– Nem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogod mondani.

– Változnak az idők, nem hiányzik az a tolongás, ami ilyenkor télen ott van.

A tea illata felidézte bennem a teaház hangulatát. Gimiben nagyon éltük a hatodik kerületi életet, Eszti imádott teaházba járni, szerette a füstölőket, meg csak úgy merengeni a távolba, közben fontos dolgokat megvitatni, hülyéskedni, vagy kibeszélni az idióta párjainkat. Volt, hogy csak ültünk egymással szemben, egyikünk sem szólt semmit, csak elvoltunk a gondolatainkban, és ez számunkra tök normális volt. Utána kiültünk cigizni a Jókai térre, aztán vagy mentünk valami romkocsmába meginni egy-egy sört, vagy hazafelé vettük az irányt. Ez így ment minden hónapban minimum egyszer, de miután külön városba költöztünk, vége szakadt ennek, és ezután alig találkoztunk.

Szinte már nem is emlékeztem, mikor tudtunk nyugodtan így leülni beszélgetni, mindig csak sietve írtunk egymásnak, vagy pár perces telefonbeszélgetéseink voltak. Farmer és szürke pulcsi volt rajta, a haját felfogta, de több szőke tincs is az arcába, homlokába hullott, kezében a bögre teával nézelődött a falra kitett képeim között, szóval itt volt a maga teljesen egyszerű valójában. Nagyon szerettem, hogy nem volt benne semmi megjátszás, semmilyen plusz fennkölt mozdulat, mondat, egyszerűen csak önmagát adta.

– Azt mindig is imádtam – bökött a fejével az egyik kép felé, nekem oda sem kellett néznem, hogy tudjam, hogy a kis téli falut ábrázoló volt az.

Nem is tudtam, hogy honnan jött nekem az az ötlet, mert én mindig is városi gyerek voltam, de még tizennyolc évesen valahogy megjelent előttem egy hóval borított régi, falusi ház, egy délután meg is festettem az egészet, Esztinek meg azóta is az az egyik kedvence.

– Neked adom, már ezerszer mondtam.

– Nem, ennek itt a helye – mondta, aztán végignézett rajtam. – Beszéltetek azóta Mátéval?

– Nem, majd elvileg szerdán.

– És hogy vagy?

– Te vagy az első, aki megkérdezi – mondtam.

– Akkor elég sok a bunkó körülötted.

– Nem bunkók, csak mindenki elvan a maga bajával, ami érthető, mert én is elvagyok a sajátjaimmal. De egyébként megvagyok. Azért vagyok itt, hogy egy kicsit foglalkozzak magammal is végre, de igazából végig másokkal foglalkoztam.

– Na, kikkel? Találkoztatok Hannával?

– Szinte végig vele voltam, meg Zalánnal, és Zalán egyik barátjával, Krisztiánnal. Ha jól számolom, csak négy napot lógtam velük, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy megunjam ezt az egészet.

– Mit csináltatok, ittatok?

– Hát persze, gondolhatod. És amúgy hiányzott is egy kicsit a bulizás, meg a pörgés, de aztán rájöttem, hogy így sem érzem jól magam. Ami mondjuk természetes, mert most inkább az fáj, hogy nem vagyok együtt Mátéval, nem is tudtam semmire sem rendesen odafigyelni.

– Igen, ezt megértem – bólintott, majd elmosolyodott. – Nem vagyok rajtad meglepődve, hogy így próbáltad megoldani a dolgaidat, hogy hazajöttél, mert biztos azt hitted, itt majd valamire választ találsz, de kiderült, hogy itt is ugyanolyan rossz minden, mint Debrecenben.

– Most hogy mondod, ez tényleg így van – mormoltam tűnődve. – Tényleg azért jöttem haza, hogy távol legyek a gondjaimtól, de aztán láttam, hogy itt is mindenkinek vannak gondjai. Csak amíg az övékkel foglalkoztam, legalább a sajátjaimmal nem törődtem annyit. De mondjuk egy jó kis rinyáláshoz még így is mindig van kedvem.

– Akkor mondd csak, itt vagyok, és hallgatlak.

– Jó, próbálom rövidre fogni, mert én is szeretném tudni, hogy mi volt veled.

– Velem nem volt semmi különös, de majd rátérhetünk arra is, úgyhogy mesélj nyugodtan.

– Nem is tudom, hol kezdjem… Már elfáradtam, kiégtem Debrecenben, semmihez sem volt kedvem, csak hogy megszabaduljak mindentől, ami ott volt. Kiborított a suli, hogy hiába tanultam, nem jöttek az eredmények, hogy a munka csak arra volt elég, hogy ne kelljen kérnem a szüleimtől, és mindeközben nem csináltam semmi olyat, amit igazán élveztem volna. Nem rajzoltam, nem írtam egy verset sem, nem volt mit fotózni, meg a mindennapokban sem láttam semmi szépet, pedig én egyébként szeretek élni, és szeretem azt érezni, hogy van értelmük a dolgoknak. Máté meg nem értett meg egyáltalán, úgyhogy abban a pillanatban azt láttam a legjobbnak, hogy szakítsak vele.

– És most is így látod?

– Nem, most már vissza szeretnék menni hozzá, és Debrecenbe – mondtam, aztán elnevettem magam. – Szánalmas vagyok, igaz?

– Miért lennél már szánalmas? A legtöbbször csak akkor tudjuk értékelni, amink van, amikor már nincs.

– Igen, tényleg hiányoznak a debreceni hétköznapok, pedig pont ettől sokalltam be.

– És emlékszel, amikor az itteni léttől sokalltál be, és az érettségi évében végig az lebegett a szemed előtt, hogy el akarsz menni innen? – kérdezte.

Én összevontam a szemöldököm.

– Miért?

– Megoldott valamit az, hogy végül elmentél? – kérdezett tovább türelmesen.

– Igen, egy darabig… – mormoltam, majd hirtelen leesett, hogy mire próbált utalni, elkerekedett szemmel néztem rá: – Azt akarod mondani, hogy az akkori problémáim vannak még rám mindig hatással?

– Nem, az akkori problémáid biztosan nincsenek rád hatással, mert nem azok a dolgok bántanak, mint akkor, nem?

– Persze, hát az teljesen más helyzet volt, minden szempontból. Akkor csak a tinédzserkori bajaimat akartam magam mögött hagyni, például a szerelmi csalódásaimat, meg ezt a hülye családi helyzetemet.

– És most mi a különbség? Most a "hülye felnőtt problémáidat" szeretted volna magad mögött hagyni azzal, hogy eljöttél Debrecenből, és visszajöttél ide – mondta, én meg elmosolyodtam.

– Tényleg nem tudom, hogy mire akarsz rávezetni.

– Ugyan már, Julcsi, okosabb vagy te ennél – vigyorgott rám. – Arra, hogy a problémák elől nem menekülni kell, hanem meg kell őket oldani.

– Egyik elől sem akartam menekülni, csak úgy voltam vele, hogy kell egy kis szünet, és majd megoldom később.

– És, megoldottál valamit? Például anyáddal jobb lett a kapcsolatod?

– Ne is említsd… – mondtam.

Ültem lehajtott fejjel, és milliónyi gondolat cikázott a fejemben, hogy milyen volt Szilvivel, Ádámmal, milyen félelmeim voltak akkoriban.

– Igen, tulajdonképpen Szilvi után már tényleg nem akartam senkivel sem megoldani a problémáimat, mert akkora kudarcként maradt meg bennem az az egész kapcsolat – néztem rá, ő meg hagyta, hogy beszéljek. – Viszont vele meg nem adtam fel könnyen, állandóan próbálkoztam valamivel, amivel jobbá tudtam volna tenni, de mivel semmi haszna nem volt, és csak egyre rosszabb lett minden, utána már másokkal meg sem próbáltam semmit helyrehozni. Lehet, hogy Ádámmal is azért voltam olyan jól el, mert tudtam, hogy majd vége lesz, és nem kell érte küzdenem. Pedig ha ő lett volna az első az életemben, és nem Szilvi, akkor lehet, hogy megkértem volna, hogy maradjon Pesten. És lehet, hogy akkor is visszautasítást kaptam volna, de legalább megpróbáltam volna.

– Hát igen, de Ádám is eléggé biztosra ment veled, mert neki is volt valami nagy szerelme, ami nem végződött valami jól.

– Persze, ez mindkettőnknek megfelelő volt így, és valószínűleg ki sem kezdett volna velem, ha nem mondom el a Szilvivel kapcsolatos nyomoromat. Sőt, szerintem a részéről volt ebben egy olyan is, hogy azt hitte, hogy fiúkba nem tudok beleszeretni, mert mondtam neki, hogy a lányok jobban érdekelnek. És én végig tartani is akartam magam ahhoz, hogy ez Ádámmal nem komoly, de most hogy végiggondoltam a dolgokat, tényleg eléggé konfliktuskerülő lettem Szilvi után, többé nem akartam magam ráerőltetni emberekre. Ha valakinek nem tetszett valami, akkor hagytam menni őket, többé nem akartam azzal fárasztani őket és magamat, hogy a nekem tetsző irányba terelgetem őket.

– Ezt megértem, nagyon nehéz az emberekkel – mondta.

– Most amúgy anyámtól is megkaptam, hogy nem tud rólam semmit, és hogy túl zárkózott vagyok. De hát itt mindig is kívülálló voltam, mint ahogy ha apámékhoz költöztem volna, ott is az lettem volna.

– Igen, neked tényleg eléggé speciális a családi helyzeted – mosolygott.

– Hát igen… Szóval lehet, hogy Mátéval is ez volt, hogy amikor úgy tűnt, hogy már teljesen rossz felé ment el a dolog kettőnk között, akkor azért nem akartam érte küzdeni, mert Szilvivel hiába küszködtem, szarul végződött. De egyébként utólag rájöttem, hogy mit rontottam el Szilvivel.

– Na, mit? – mosolygott. – Például azt, hogy lesmároltad az utcán, miután mondta, hogy fél az ilyesmitől?

– Nem is smároltam le az utcán… – forgattam a szemem. – De egyébként igen, nagyon siettettem a változást, mindent azonnal akartam, a szexben is, meg mindenben. Rohadtul ki voltam rá éhezve, és ez látszódott is a kapcsolatunk minőségén. Ha valamit nem úgy tett, ahogy én akartam, rögtön kiakadtam rá, mert nagyon bántott, hogy hogy lehetett ilyen velem.

– Igen, de ne hibáztasd magad, ez is elég speciális eset volt, mert itt még pluszban bezavart az is, hogy Szilvi nem merte bevallani magának, hogy biszexuális, vagy leszbikus, vagy nem tudom mi volt.

– Ezt nem keverném ide, ez most lényegtelen. Azt csináltam rosszul, hogy túlságosan rá akartam erőltetni magam valakire, aki nem szeretett igazán.

– Ez hülyeség, lehet, hogy szeretett, csak nem tudta magát elfogadni, és ezért nem tudta rendesen kimutatni.

– Olyan mindegy, hogy mik voltak az okok. Nem voltam neki annyira fontos, hogy minden mást ki tudjon zárni rajtam kívül. Én meg hülye voltam, hogy ezt észrevegyem, és csak próbálkoztam tovább, de rossz módszerekkel.

– Jó, de ha ez a kapcsolat nem egy olyan lánnyal lett volna, aki nem tudja feldolgozni ezt az egészet, akkor sem ő, sem te nem viselkedtetek volna úgy.

– De, lehet, hogy igen, ki tudja. Lehet, ha mindenki előtt felvállaltuk volna a kapcsolatunkat, akkor is megcsalt volna azzal a sráccal a buliban, és lehet, hogy én is végig türelmetlen és hisztis lettem volna vele, csak más dolgokban. Szóval tényleg nem kell erre fogni, ez nem enyhítő körülmény. Mindketten hülyék voltunk, mert még tapasztalatlanok voltunk, és nem tudtuk kezelni a helyzeteket.

– Ha ragaszkodsz hozzá, hogy ez nem számít, akkor legyen, de szerintem számított.

– És ha számított, akkor mit számít? – kérdeztem, majd összenevettünk.

– Igaz – vont vállat.

Beleittam a teába, az íze is pont olyan jó volt, mint az illata, fahéjas-narancsos, Eszti nagy kedvence.

– Igazad van, sosem próbáltam megoldani a problémákat, csak a körülményektől vártam a megoldást – mondtam. – És amint rosszak lettek a körülmények Debrecenben, azonnal leléptem.

– Amúgy én megértelek, hogy besokalltál. Sokszor nekem is rossz küszködni azzal a sok szarsággal, nehéz eldönteni, hogy mi legyen, jelentkezzek-e mesterre, vagy menjek dolgozni.

– Szerintem jelentkezz, ha van egy kis esélyed, hogy abból élj, amit szeretsz, akkor szerintem megéri.

– És te hogy fogod elérni, hogy abból élj, amit szeretsz? – nézett rám.

– Még nem tudom. Én egyelőre szabadidőmben csinálom, amit szeretek. Már ha van szabadidőm.

– És érzel valamire ihletet?

– Nem is tudom, lehet csinálok egy Téli falu 2-t – vigyorogtam. – De azt már neked adom.

– Na jó, elfogadom.

Ezután csendben ittuk a teát, szórakozottan néztem, ahogy ujjaival ábrákat rajzolt a farmerjára. Végül így szóltam:

– Azt hiszem, visszamegyek Debrecenbe, megpróbálom megbeszélni a dolgokat Mátéval, de persze nem fogom vele mindenáron újrakezdeni, csak ha találunk valami megoldást.

– És mi lesz a sulival?

– Nem tudom, majd szeptemberre eldől végleg, de az biztos, hogy most jobb lesz nekem a következő félév nélkül. Keresek egy kiadó szobát is, meg valami új melót.

– Még van egy kis időd eldönteni, hogy beiratkozz-e erre a félévre.

– Szerintem nem fogok.

– És mi lesz, ha Mátéval nem jön össze újra a dolog?

– Nem tudom, akkor mély letargiába esem, és megkérlek, hogy gyere le megvigasztalni – mosolyogtam. – Amúgy tényleg az lesz a legjobb, ha visszamegyek, és majd ha meglátom, hogy megy a sulimentes élet, akkor ráérek azon gondolkodni, hogy mi legyen, hol szeretnék élni végleg, mit szeretnék dolgozni, nyilván sok minden függ attól, hogy mi lesz Mátéval. De jól mondtad, az tényleg nem megoldás, hogy mindig elmegyek onnan, ahol probléma van, és nem próbálom megoldani.

– Hát igen, a menekülés maximum csak egy átmeneti állapot lehet, de nem végleges megoldás.

– Persze, csak tudod, jó volt végre kiszabadulni az egészből.

– Tudom, ezt jó néha megcsinálni. De én arra jöttem rá, hogy a szabadság csak egy illúzió, nem lehet kitörni, mivel mindenki önmaga rabja – mondta.

– Hát igen, tény, hogy mindenki bezárja magát a saját maga korlátai közé – mormoltam, és rögtön a tegnapi füvezős este jutott eszembe, hogy hiába akartam kicsit elengedni magam, azért az már nem az én műfajom volt. – Na, most mesélj te, hogy megy a sorod Szegeden?

– Nagyon jól, nekem vannak a legjobb szobatársaim.

Kielemeztük a kolis lét szépségeit, aztán elmondta, milyen pasikkal randizott az utóbbi időben, de mivel továbbra is rémes volt a felhozatal, nem nagyon talált olyat, aki alkalmas lenne komolyabb kapcsolatra. Bár szerintem nem is nagyon akart, ő mindig is hadilábon állt a normális pasikkal.

Utána észrevette az ágyam lábánál a nagy kupacban álló régi rajzaimat, így újra végig kellett vele nézegetnem, ő meg kommentálta őket.

– Őt imádtam, mindig is ő volt a kedvencem – mutatott fel egy képet, amin egy srác gitározott.

Egy volt gimis osztálytársamat ábrázolta, Gergőnek hívták. Hosszabb, szőkésbarna haja, és borostája volt, sokáig nem is tudtam róla, hogy gitározik, sőt, igazából semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy jó volt irodalomból, de valahogy ő mindig is érdekelt engem. Egy sulis rendezvényen láttam őt először gitározni, és annyira megfogott, hogy milyen átéléssel játszott, hogy itthon emlékezetből megpróbáltam összedobni róla egy rajzot.

– Jaj, és itt van Adri – vigyorgott Eszti, amikor a következő rajzhoz ért. – Hiába próbáltalak összehozni titeket, neked nem kellett, pedig nekem a helyedben kellett volna.

– Ó, tudtam én, hogy azért hoztad őt néha teázni, mert ilyen szándékaid voltak. Amúgy tetszett is, csak ő már túl sok volt nekem, túl elvont.

– Hát, van ez így.

Miközben beszélgettünk, elkezdtem firkálgatni egy vázlatot két fehér tigrisről. Hosszában kettéosztottam a lapot, az alsó részben az egyik egy állatkert ketrecében feküdt, felül a másik meg egy folyóban úszott a dzsungelben. Nem nagyon rajzoltam még állatokat, de most ehhez volt kedvem, és úgy gondoltam, ezt a ritka alkalmat muszáj kihasználnom. Esztit egyáltalán nem zavartam ezzel, már megszokta, hogy szinte állandóan rajzoltam.

– Nem furcsa, hogy akkor még egyáltalán nem gondoltál arra, hogy ezek az emberek csak az életed egyik állomásának a részei, és ahogy mész tovább, szinte teljesen elfelejted őket, és valószínűleg soha többé nem találkozol velük? – kérdeztem.

– Ezen már gondolkodtam én is, hogy nem számít, mennyi időt töltöttünk együtt valakivel egy osztályban, egy csoportban, mert nem fognak megmaradni, csak ha nem tesztek érte mindketten.

Kb. fél tizenegyig maradt, búcsúzásnál még sírtunk egy kicsit, hogy vajon mikor látjuk egymást megint, de azt is megbeszéltük, hogy ha rendeződtek a dolgaim, meglátogatom Szegeden egy hétvégére, és aztán nagy nehezen elváltunk.

Ekkor már az egész család otthon volt, gyorsan csináltam magamnak egy szendvicset a konyhában, aztán bevittem egy tányéron a szobámba, és elkezdtem megfesteni a tigrises képet. Egy idő után úgy éreztem, jól jönne valami zene, ezért megkerestem a gépemen a mappát, amiben azok a régi rap számok voltak, amiket még Zalánnal hallgattunk. Egy időben folyton ezek mentek beszélgetős estéken, vagy csak amikor szótlanul cigiztünk a folyosón, akkoriban nagyon passzoltak a lelkiállapotomhoz. Még ennyi idő után is kívülről tudtam a szövegeket, magamban énekeltem őket.

Nem bánok semmit, voltak, akik voltak,

Éltünk, ahogy éltünk, a testvéreknek peace van.

Dobom a békét, adjatok még fényt,

Ha látom a végét, jön majd a béke.

Ez a számot akkor hallgattam sokat, amikor a Szilvivel való szakítás után szeptemberben visszatértem a futáshoz. Újra felidézte bennem az őszi tájat, és azt a szomorú, de reménnyel teli hangulatot, amikor azzal győzködtem magam, hogy nem baj, hogy így történt, és úgyis túlleszek rajta. Persze azóta tudtam, hogy úgysem fog sosem eljönni a béke, mert ha valami gond meg is oldódik, rögtön jön egy újabb. Az egész élet egy folytonosság, sosincs olyan pillanat, amikor azt mondhatom, hogy vége a bajoknak, és eljött a béke.

Eléggé belemélyedtem a festésbe, most először igazán jól éreztem magam, mert végre olyan dolgot csináltam, amihez volt kedvem, olyan emberrel beszélgettem, akivel tényleg volt miről, és végre volt egy jövőképem, amit nem gondoltam egy ködös baromságnak. Úgy terveztem, hogy keresek egy kiadó szobát Debrecenben, dolgozni fogok, megírom a szakdogámat, és próbálok időt szakítani azokra a dolgokra, amiket szeretek, és próbálom nem megint túlhajtani magam.

Amikor egy kicsit meguntam a rap számokat, kerestem valami aktuálisabbat, Lana Del Rey új albumát, amin elég sok jó szám volt, de még nem hallgattam unalomig őket. Úgy eltelt az idő, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már a vége felé tart a CD, szórakozottan dúdolgattam a számot.

I'm flying to the moon again

Dreaming about marzipan

Taking all my medicine

To take my thoughts away

I'm getting on that aeroplane

Leaving my old man again

I hope that I come back one day

To tell you that I

Really changed

Baby

Éjjel egyig festettem, elégedetten szemléltem az egyelőre félkész eredményt, és hosszú idő után először tudtam őszintén mosolyogni. Megírtam Esztinek: "Úgy érzem, semmit sem sajnálok, ami eddig velem történt."

***

Másnap már nem sok okom maradt az örömre, mert délelőtt, amikor éppen nagyon benne voltam a festésben, Nándi váratlanul hazaugrott munkából, és kopogtatott a szobaajtómon.

– Gyere – mondtam, de egyáltalán nem lelkesedtem érte, hogy bejöjjön, főleg, hogy csak ketten voltunk itthon, és biztos voltam benne, hogy cseszegetni akart.

Ő benyitott, egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, hogy nem csinálok semmi hasznosat, "csak" festegetek.

– A konyhában áll a mocsok, nem gondoltál rá, hogy felnőtt nő létedre rendet kéne rakni?

Számítottam rá, hogy ez lesz, ráadásul még azzal is felidegesített, hogy megzavart festés közben. Zoé este süti sütés után minden mosatlant kint hagyott a konyhaasztalon, még csak arra sem vette a fáradságot, hogy betegye a mosogatóba, szóval számomra ez a téma teljesen irreleváns volt.

– Azt a "mocskot" Zoé hagyta kint még tegnap, nem vagyok a szolgája, hogy pakolásszak utána – mormoltam, rá sem néztem Nándira, erre ő közelebb jött hozzám.

– De a húgod iskolában van, te meg egész nap itthon lopod a napot. Nem érdekel, hogy milyen gondjaid vannak, meg hogy mit csinálsz most; ha már egy forintot sem adsz bele a rezsibe, legalább annyit segíthetnél, hogy néha elmosogatsz.

– Így is sokkal több házimunkát végeztem ebben a négy napban, mint Zoé az utóbbi hónapban, ebben biztos vagyok – néztem fel mérgesen, de ahogy vártam, ezzel nem hatottam meg.

– Biztos vagy benne, persze, nem is laksz itt, nem tudom, honnan veszel te bármit is.

– Nyilván rengeteget változott a helyzet azóta, hogy leléptem – mondtam.

– Ne találgass, mert nem vagyok erre kíváncsi. Csináld meg, ami a dolgod, utána felőlem egész nap ülhetsz itt bent, és foglalkozhatsz a nagyon fontos dolgaiddal.

– Figyelj, szinte minden nap csináltam valamit itthon, jó? Zoénak is meg kell tanulnia, hogy ha ő nem rakja el, amit otthagyott, akkor senki sem fogja helyette megtenni. Te meg ehelyett egy kis királykisasszonyt nevelsz belőle, aki csak arra fogja vinni, hogy keres magának egy pénzes pasit, akinek majd a rabszolgája lehet. Ez egyenes út efelé.

– Szerintem meg a te életedből hiányzott nagyon egy-két atyai pofon, mert akkor most tudnád hol a helyed! Hazajössz anélkül, hogy bármit is mondanál, a mi kajánkat eszed, a mi vizünket használod, és akkor annyit nem vagy képes pofázás nélkül megtenni, hogy összerámolod a konyhát.

– Zoé is ugyanúgy a te pénzedből él, de neki valahogy sosem lettek elmondva ezek a dolgok. Igen, idejöttem pár napra hozzátok, de úgy érzem, nem kéne felhánytorgatni a feleséged lányának, ha évente párszor itt tölt egy kis időt. De tudod, engem nem is érdekel, velem hogy beszélsz, mert tudom, hogy én mindig is csak plusz egy fő leszek neked, de legalább a saját fiaddal ne így bánj.

– Majd én azt tudom, hogy bánok Zalánnal, neked semmi közöd hozzá, hogy hogy nevelem a saját fiamat. Ha jó akarsz magadnak, csináld meg a konyhát, nem mondom még egyszer.

– Különben mi lesz? – kérdeztem, felálltam, és farkasszemet néztem vele.

– Különben húzhatsz a picsába, már első este is legszívesebben ezt mondtam volna, mert akkor is ugyanígy ellenkeztél.

– Igen, de akkor nem merted, mert itt volt anya. Most viszont szabadon fenyegetsz, mert nincs itt senki rajtunk kívül, ez rohadt tökös dolog, tényleg.

– Az lesz a nagyon tökös dolog, hogy tényleg kihajítalak az utcára, ha nem fejezed be.

– Jó, hagyj békén tizenöt percig nyugodtan pakolni, és már itt sem vagyok – vontam vállat, és vártam, hogy kimenjen.

– Igen, elmész így, hogy anyádtól el sem köszöntél? Büszke lesz a lányára.

– Jaj, hagyjuk már ezeket az álszent dumákat… – forgattam a szemem.

– Nem veszed észre magad, Júlia, leszarod az édesanyádat, leszarod az itteni életet, a házimunkát, állandóan csak a saját dolgaid érdekeltek téged.

– Hát te meg leszarod a fiadat, és valamiért csak a lányod seggét nyalod, tényleg a mai napig nem értem, hogy miért, de te tudod…

– Na, most fejezd be, és húzz el a fenébe, hiába próbálnék veled bármit is megértetni – azzal kiment, és bevágta maga mögött az ajtót, én meg ott álltam ugyanolyan dühösen, mint amilyen a tinédzseréveim alatt voltam miattuk.

Erről a helyről tényleg csak menekülni lehet, hosszútávon nem lehet itt maradni, de úgy tűnt, hogy még pár napot sem. Továbbra is ugyanolyan idióta seggfejnek tartottam Nándit, akibe egy kicsi realitásérzék sem szorult, csak elvakultan védte a lányát.

Elkezdtem pakolni, úgy dobáltam be a ruháimat a sporttáskába, hogy oda sem néztem, nem húztam az időt a hajtogatással. A legvégén a festményemet tettem bele egy nagyobb mappába, ami szerencsémre pont volt itthon, nem is tudtam, hogy mit csinálok, ha nem vihettem volna magammal a képet pont most, amikor fél év után először igazán volt ihletem, és hajtott a vágy, hogy befejezzek valamit.

Negyed óra múlva indulásra kész voltam, az előtérben vettem a bakancsot, amikor Nándi kijött a nappaliból karba tett kézzel.

– Ne mondd már, hogy még ennyire nem nőttél fel, hogy dacból elmész anélkül, hogy köszöntél volna anyádnak, csak mert nincs kedved egy kis házimunkát végezni.

– Jaj, ez nem a házimunkáról szól, hanem hogy igazságtalan vagy. És de, szerencsére már felnőttem, és nem kell ezt eltűrnöm nap, mint nap.

– Szerintem meg szégyenletesen viselkedsz, azok után, amit érted tettünk.

– Mit, hogy volt tető a fejem fölött öt napig?– azzal felkaptam a kulcsomat, és kinyitottam a bejárati ajtót. – Nyugodtan mondd el anyának, hogy ez az egész az én hibám, nem érdekel, és nem haragszom senkire, nekem is sokkal jobb lesz, ha lelépek.

Erre már nem tudott mit reagálni, mert becsuktam magam mögött az ajtót, aztán gyalog indultam lefelé. Odakint rögtön kaptam az arcomba egy kis havas esőt, de csak feljebb húztam a sálamat, és mentem tovább. Eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk Esztivel, hogy nem folyton a menekülést kellene választanom, hanem meg kéne oldanom a dolgokat. Viszont úgy éreztem, itt nincs semmi, amit meg lehetne oldani.