8. fejezet

Épphogy sikerült magunkra kapnunk a kabátunkat Krisztiánnal, Zalán már elindult kifelé az ajtón, mi meg loholtunk utána. Lilla és egy-két barátja kint veszekedett vélhetően azzal az öregasszonnyal, aki felnyomta a bulit a rendőrségen, ezért amíg lefele rohantunk a lépcsőn, hallgathattuk a banya artikulálatlan üvöltését.

– …itt öregek és betegek laknak, akiknek pihenniük kell, szégyellje magát, hogy idehordja ezt a részeg csőcseléket, akik dübörögnek, és nem lehet tőlük aludni…

– Jézusom – mormoltam magamban.

Zalán máskor ki szokta használni az ilyen helyzeteket, hogy beszóljon a néniknek valami olyasmit, hogy "Miért akar pihenni, kell az energia a piacozáshoz?", de most leszarta ezt a vitát, úgyhogy biztos nyomós oka lehetett, hogy nem akart találkozni a rendőrökkel. Jobb is volt, hogy hamar elhagytuk a házat, mert ez a néni teli tüdőből szórta a szitkokat, egy igazán idegesítő példány volt.

Az utcán szinte futva tettünk meg még három háztömböt, és amikor Zalán végre nem bírta tovább szusszal, megállt egy kapualjban. Kezeit a térdére támasztotta, kapkodta a levegőt, de közben diadalittasan vigyorogva nézett fel ránk:

– De jó, leráztuk őket!

– Kiket? Nem is üldözött minket senki – néztem rá szánakozva.

– De így már tuti nem találnak ránk.

– Most már elárulod, miért kellett ilyen sürgősen menekülnöd?

Zalán arcára még elégedettebb vigyor ült ki, Krisztián meg a fejéhez kapott.

– Jaj, baszd meg, én tudom… – mormolta.

Én kíváncsian figyeltem, az öcsém lassan felemelkedett, kivett a zsebéből egy közepes méretű átlátszó műanyag tasakot, és meglebegtette az orrom előtt.

– Nem is látom, mi van benne… – mondtam, de aztán azonnal leesett, hogy fű volt az. – Basszus, de hülye vagy, vidd innen a fenébe.

Ő viszont jó mókának tartotta, hogy idegesítsen, hangosan röhögve szinte az arcomba tolta. Én el akartam venni tőle, de nem hagyta, és majdnem összeverekedtünk, de aztán Krisztián közénk állt.

– Na, nyugi, srácok. Te meg tedd már el, ne legyél ilyen fasz Julcsival – szólt rá Zalánra, erre az öcsém elröhögte magát, de azért végre visszatette a zsebébe a füvet.

– És ti amúgy dugtok, vagy mi van veletek? – nézett ránk.

Még ennyi pia után sem tudtam volna semmilyen jó választ adni erre a kérdésre, de szerencsére nem is kellett, mert megjelent az utcában Hanna és Berci kézen fogva, ezért innentől a húgom kötötte le Zalán minden figyelmét.

– Na, jöttek a rendőrök? – kérdezte tőlük.

– Még nem, de már úton vannak – mondta Berci, amikor megálltak előttünk.

– Áh, hülye vén szipirtyó, pedig az egyik kiscsajnak nagyon bejöttem, tuti lett volna valami, és persze lassan készültem elszívni az első spanglit is.

– Miért, van nálad? – csillant fel Berci szeme.

– Ja, de mivel kidobtak a lakásból, most mégis hogy szívjam el?

– Gyertek fel hozzánk, anya úgyis éjszakás – mondta Hanna.

– Na, ez már mindjárt jobban hangzik, akkor folytatódhat a buli!

– Azért nem, baszki, nem fogod szétszedni a szüleim lakását. Csak csendben leülünk a nappaliban, és beszélgetünk – mondta Hanna, mire én konkrétan kinevettem.

– Ezt te sem gondoltad komolyan!

– Áh, de nem jó így, kevés a csaj, ráadásul az egyik foglalt, a másik meg a nővérem… – mormolta Zalán.

– Tényleg, hol hagytad a csajokat? – kérdezte Krisztián.

– Hát fent vannak, vagy mit tudom én… de remélem, hazatalálnak. Na, akkor mehetünk?

– Persze, mehetünk, hacsak nem akarsz még tíz csajt keríteni – mondta Hanna.

Sikerült komolyabb összeszólalkozás nélkül megtenni a négy háztömböt, Krisztián végig mellettem jött, és valami nemrég kijött játékról beszélt nekem, de nem sokat fogtam fel belőle. Legszívesebben hazamentem volna, mert úgy éreztem, hogy nekem pont ennyi elég volt a bulizásból. Nem akartam velük lenni, és ahhoz sem volt kedvem, hogy őket nézzem, ahogy beszívnak. Csak azért nem léptem le, mert hülyén nézett volna ki, ha otthagyom Hanna és Berci nyakán Zalánt és Krisztiánt, az öcsém esetleg még kitalálja, hogy otthon, vagy az utcán szeretné elszívni a füvet. Meg azért nem haltam bele Krisztián közelségébe sem, most is átkarolta a vállam, így még egyelőre egész jól elvoltam ebben a hamis biztonságban.

Fent a lakásban Hanna beterelt minket a nappaliba, aztán magunkra hagyott minket, hogy keres valami piát. Zalán a dohányzóasztalnál rögtön nekiállt elkészíteni a cigiket, Berci pedig izgatottan leste minden mozdulatát, nekem meg átfutott az agyamon, hogy milyen gáz, hogy ennyire kell nekik ez a szar. Krisztián még mindig a játékról dumált nekem, de továbbra sem nagyon tudtam odafigyelni. Úgy éreztem, mára teljesen használhatatlan vagyok, és jobb lenne inkább aludni még azelőtt, hogy még többet innék, és még szarabb lenne a másnap, de azzal vigasztaltam magam, hogy az így is, úgy is szar lesz. Hanna nemsokára visszatért egy nagy tálcával, volt rajta egy üveg bor és vodka, meg öt különféle méretű és típusú pohár.

– Biztos jó ötlet ezt így vegyíteni? – néztem a két üvegre, mire ő csak vállat vont, és leült közénk.

– Majd adj egyet nekem is, a Sziget óta nem szívtam – nézett Zalánra, én csodálkozva megjegyeztem:

– Nem is tudtam, hogy ennyire rá vagy kattanva.

– Rá vagyok kattanva, mert nyár óta most először elszívok egyet? Te barlangban élsz, Julcsi?

– Bocs, nem is tudtam, hogy egyáltalán próbáltad.

– Persze, vagy négyszer-ötször, az semmi.

Berci közbeszólt:

– Na, akkor most játsszuk azt, hogy mindenki elmondja egy titkát, amit eddig nem tudott róla a másik. Kezdjük is veled, Julcsi. Mi olyat tettél már életben, amivel nem szoktál dicsekedni? Például a szexben? Engedted már seggbe?

– Ez nem is titok, mindenkinek ezzel szoktam dicsekedni – mormoltam.

– Akkor bevállalósabb vagy, mint a húgod – vigyorgott, mire Hanna oldalba lökte.

– Nem kussolnál?

Mielőtt még bármit szólhattam volna, Zalán kezdte kifejteni a nagy életbölcsességeit.

– Kár őket titkokról kérdezgetni, cimbora, mert teljesen egyértelmű, hogy minden nő imádja, ha jó keményen megbasszák őket, de persze ezt soha nem fogják bevallani.

Berci nevetésben tört ki, Hanna húzta a száját, Krisztián meg csak elmosolyodott. Úgy éreztem, muszáj volt közbeszólnom.

– Jó látni, hogy milyen sokat tudtok a nőkről – mondtam. – Szerintetek az a bevállalós aki "engedi" seggbe, meg minden nő imádja, ha keményen megbasszák őket, hát persze. Először is, az már rég rossz, ha valaki csak enged valamit, akkor nagyon bénák vagytok, ha a csajotok csak a ti kedvetekért rátok hagy dolgokat. Másodszor, ha csak arra koncentráltok, hogy keményen megbasszátok a csajt, egészen biztos, hogy nem fogja élvezni.

– Hát persze, Julcsi, biztos kurva sokat tudsz erről az egészről – röhögött még mindig Berci, az öcsém hasonló értelmes fejjel méregetett, de én magabiztosan így szóltam:

– Nálatok nem nehéz többet tudnom, mert pornón szocializálódott hülyegyerekek vagytok.

Tudtam, hogy pia nélkül nem lettem volna ilyen bátor, de ettől függetlenül jól esett megmondani nekik a véleményemet.

– Ja, voltál életedben két faszival, biztos mindent tudsz a szexről – morogta Berci.

– Most hogy jön ide, hogy hány "faszival" voltam, mégis mi a fenét tudsz te rólam? Akárhány faszival is voltam, látom, hogy hülyeségeket beszéltek… – mondtam, de aztán Hanna a kezembe nyomott egy pohár bort, és így szólt:

– Na jó, kezd egy kicsit elharapózni ez a beszélgetés, szerintem hagyjuk, és inkább igyunk, meg persze jöhetne már a cigi is.

– Jó, már adom is… – vigyorgott Zalán, azzal Hanna kezébe nyomta az első elkészített darabot.

– Ezt idd meg nyugodtan, én felmegyek a tetőre, amíg füstöltök – azzal Krisztián kezébe nyomtam a poharamat, és felálltam.

Zalán utánam szólt:

– Ne mondd már, hogy már ez is zavar!

– Nem zavar, csináljátok nyugodtan, csak én addig elszívok egy sima cigit a tetőn.

– De egytől nem lesz semmi bajod – nézett rám Krisz.

– Tudom, hogy nem lesz, de engem ez akkor sem érdekel – vontam vállat.

– Na, de miért? – vigyorgott Berci.

– Mert nem egy ilyen szartól szeretném magam jobban érezni.

– Ó, hát akkor mitől, az alkoholtól? – kérdezte gúnyosan.

– Hát ez az, ennyi már pont elég volt – mondtam, aztán tényleg otthagytam őket.

Még elmentem mosdóba, majd kezet mostam a fürdőszobában. A tükörben láttam, hogy milyen sápadt voltam, és hogy a szemfestékem is elkenődött egy kicsit. Megpróbáltam az ujjammal igazítani rajta, amennyire lehetett, de hamar feladtam; végül is kit érdekelt, hogy hogy néztem ki.

Ekkor kopogtak.

– Bejöhetek? – hallottam Krisztián hangját.

– Persze – mondtam.

Belépett az ajtón, becsukta maga mögött, és idejött hozzám. Úgy nézett ki, mint aki nem tudja, hogy pontosan mit szeretne mondani, ezért én megelőztem:

– Nem kell magyarázkodnod, engem tényleg nem érdekel, hogy mit csináltok…

– Nem ezért jöttem – vágott a szavamba, majd az arcomra tette a kezét.

– Ja, jó.

            Hosszan néztük egymást, neki sem volt tiszta a tekintete, tudtam, hogyha nem ittunk volna, akkor nem kezdeményezne, és én sem akarnék Mátén kívül senkivel csókolózni. Most sem voltam biztos benne, hogy tényleg akarom-e, de aztán ajkai az enyémhez értek, és a kíváncsiságom legyőzte a kétségeimet. Meglepődtem, hogy milyen gyengéd volt, hogy nem rohant le, nem nyomott a falhoz, nem tapizott mindenhol, és ez tetszett, mert elsőre pont ezt szerettem. Nyelveink hamar megtalálták egymást, jól eső, kellemes érzések öntöttek el, de közel sem volt olyan, mint Mátéval.

Felidéztem, hogyan csókolt Máté, aztán hogy hogyan szeretkeztünk, hogy milyen vágyat éreztem iránta, hogy milyen vadul csináltuk, hogy mennyire érezni akartam őt minden pillanatban. Elöntött a forróság, de tudtam, hogy csak a gondolataim miatt. Lassan elhúzódott tőlem, én kerültem a tekintetét.

– Biztos nem maradsz? – kérdezte, én meg hirtelen nem is tudtam, hogy mire gondolt.

– Ja, nem, tényleg felmegyek.

– Majd megyek utánad.

– Jó.

Ő visszament a nappaliba, én meg vettem a kabátomat, és elindultam a tetőre. Fent szokatlanul tiszta idő volt télhez képest, még a hold is látszott. De nagyon hideg volt, látszott a leheletem is, remegő kézzel vettem elő egy szál cigit, és gyújtottam rá; és nem is feltétlenül a hidegtől remegtem.

Nem azért nem akartam füvezni, mert elítéltem volna, hanem mert féltem tőle, hogy most ilyen elcseszett állapotomban túl jó lenne. Lehet, hogy maradi gondolkodású voltam, de nem tetszett, hogy Hanna is pont ugyanolyan lelkes lett a fűtől, mint Zalán. Az öcsémen nem lepődtem meg egyáltalán, tudtam, hogy milyen, de azt hittem, Hannának több esze van annál, hogy bezsongjon egy füves cigitől. Nem tudtam, hogy Berci volt-e rá ilyen hatással, mert egyébként Hanna is hajlamos volt nagyvilági életet élni apánk pénzéből, de azt nem gondoltam volna, hogy ebbe a piáláson kívül a fű is beletartozott.

Persze, voltak olyan emberek, akik még ennél is durvább dolgokat tettek, szóval nem volt meglepő, hogy nekik természetes volt a füvezés, egyszerűen csak nem akartam, hogy ettől várjanak bármit is. Tudtam, hogy valószínűleg túlbonyolítottam ezt a kérdést, de még régen megfogadtam, hogy sosem próbálok ki semmi olyasmit, aminek köze van a drogokhoz. Most megfordult a fejemben, hogy talán jól betépve igazán jól esne az alkotás, meg ha így lefeküdnék Krisztiánnal, akkor talán élvezném is, de ezzel csak önmagamat csaptam volna be, mert az ilyen dolgokat mindenféle tudatmódosító nélkül kellett élvezni, mert akkor volt az igazi. Úgy voltam vele, hogy ezek nélkül kell megtalálni azt, ami boldoggá tesz, mert az ad hosszú távon stabilitást. Az ivással most én is a könnyebb megoldást választottam, de azzal győzködtem magam, hogy ez csak ideiglenes volt.  

Egy kicsit egyébként megkönnyebbültem, ahogy rájöttem, hogy nem maradok ki semmiből, ha én nem így élek, mint ők. Eddig mindig mindenhol meg akartam felelni, és akkor azt képzeltem, mennyivel könnyebb lehet úgy minden, hogy nincs rajtam semmilyen felelősség, csak sodródhatok az árral, egyik buliból ki, másikba be, egyik ágyból ki, másikba be. De rájöttem, hogy ez nem volt nekem való, pont elég volt annyi bizonytalanság az életembe, amit Szilvivel és Ádámmal átéltem, azóta inkább a biztos pontokat kerestem.

Egy normális kapcsolatot többre értékeltem; fárasztó volt az ehhez hasonló kavarásokkal foglalkozni, mint amit Krisztiánnal csináltunk. Nem gondoltam róla sem semmi rosszat, aranyos srác volt, de csak annyi közünk volt egymáshoz, hogy tetszettünk egymásnak; és szerintem neki is nyilvánvaló volt, hogy ebből nem lesz semmi. Már kezdettől fogva így tekintettem erre az egészre, nem hittem abban, hogy a szerelmi bánatra az a megoldás, hogy ilyen gyorsan össze kell jönni valaki mással, akivel ugyanazokat a hibákat követem el, mint az előzővel, vagy még súlyosabbakat, mert nem volt időm végiggondolkodni, hogy hol csesztem el a dolgokat.

Nem tudtam, mennyi esély volt Mátéval újrakezdeni, de már nagyon vártam a szerdát, hogy újra beszélhessek vele, hogy komolyan gondolja-e még, hogy legyünk együtt. Ha a szívemre hallgattam, újra össze akartam vele jönni, de féltem, hogy ezzel még jobban megégetném magam, mintha annyiban hagytam volna az egészet, beletörődtem volna, hogy ez nem működik, és megpróbáltam volna nélküle boldogulni.

Abban viszont biztos voltam, hogy akár vele, vagy nélküle, de mindenképpen muszáj eldöntenem, hogy hogyan tovább az életemben. Fejezzem-e be a sulit, vagy inkább kezdjek dolgozni teljes állásban, és inkább a rajzolást és a fényképezést vegyem-e komolyan… Ezzel már muszáj volt foglalkozni, de nem igazán dobott fel a gondolat, hogy ezt egy másnaposan indított reggelen kell elkezdenem. Továbbra is feszítette a lelkemet a bizonytalanság, de talán már nem olyan mértékben, mint ahogy eddig.

Visszagondoltam azokra az időkre, amikor Mátéval járni kezdtünk, hogy akkoriban mennyire rendben éreztem magam körül mindent. Volt csomó tervem, volt jövőképem, volt barátom, jófej emberekkel laktam egy szobában, szerettem rajzolni, mindig volt valami ötletem… Nem is gondoltam rá, hogy a felnőtt élet tele van olyan feladatokkal, amikre akkoriban egyáltalán nem álltam készen, és még talán most sem igazán álltam készen. Ráadásul nekem még nem is voltak olyan nagy problémáim, mint pár korombelinek, akinek a helyemben nem lett volna hova hazamenniük, akinek gondoskodnia kellett valamelyik szülőjéről, akiknek azért kell elmenniük dolgozni félbehagyva a tanulmányaikat, mert a szülőknek nem volt pénzük támogatni őket…

Ahogy csapongtak a fejemben a gondolatok, felidéztem egy beszélgetést Mátéval, amikor az első randijaink egyikén kiültünk egy parkba, és észrevettem, hogy furán méregeti az alkaromon a hegeket.

– Ezt gyerekkoromban szereztem – mondtam neki, csak hogy megelőzzem az esetleges félreértéseket. – Nekiszaladtam egy üveglapnak a nagyszüleim kertjében, ami eltört, és szétvágta a kezem. Teli torokból ordítottam, a nagymamám meg kirohant hozzám, köré csavart valamit, ami elállította a vérzést, aztán mentünk a kórházba. Arra azóta sem gondolok vissza szívesen.

Ő elmosolyodott.

– Miért, olyan szar élmény volt a kórház?

– Hát biztos nem tartozik a legjobb gyerekkori emlékeim közé.

– Én egyszer hét évesen elestem a biciklivel, és betörtem a fejem, engem akkor vittek először kórházba, de nekem nagyon tetszett – mondtam.

– Ez most komoly? Nem féltél?

– Dehogy, minden nagyon érdekes volt. A gyerekorvosnál én oltás után nem matricát kaptam, hanem megengedte, hogy körülnézzek a rendelőben, azt is szerettem.

– Jézusom, pedig a normális gyerekek nem szeretnek oltásra járni, mert félnek tőle, ugye tudod?

– Féltem is, de az vigasztalt, hogy a doki utána mindig mutatott valami érdekeset, például meghallgathattam a sztetoszkóppal a szívverésemet, ami akkor elég nagy szám volt.

– Ja, az a hideg izé az, amit ha hozzám érintenek, mindig kérik, ahogy sóhajtsak? – vigyorogtam.

– Igen, az a hideg izé az – mormolta.

– Hát nekem is megvoltak a magam dilijei gyerekkoromban. Voltak képzeletbeli állataim, mert anyám még egy aranyhörcsögöt sem engedett a lakásban tartani, ezért én a láthatatlan kutyáimhoz és macskáimhoz beszéltem. Még sok mindent készítettem papírból is; csináltam házakat, rajzoltam hozzá kétdimenziós embereket és állatokat, aztán kivágtam, és odaragasztottam őket.

– Biztos jól nézhetett ki.

– Igen, de sajnos már nincsenek meg. És te gyerekkorod óta tudtad, hogy orvos akarsz lenni?

– Nem, dehogy. Tizennyolc éves koromig nem tudtam, hogy mi akarok lenni, de a biológiát és az orvostudományt még mindig érdekesnek tartottam. Aztán anyám megkérdezte, hogy nem szeretnék-e ezzel foglalkozni, mondjuk nem akarok-e vegyészmérnök lenni, vagy valami hasonló. Mondtam, hogy végül is de, aztán készültem a biosz és kémia érettségire, még különórára is jártam. Úgy gondoltam, hogy a kémiát, biológiát és a vegyészmérnökit jelölöm meg, de aztán rájöttem, hogy ennyi erővel az orvosit is megpróbálhatnám. Fél év alatt átértékelődött bennem ez az egész, és azt vettem észre, hogy az orvosi az elsődleges célom.

– Jól hangzik. És tudod már, hogy milyen orvos szeretnél lenni?

– Ezt még nem döntöttem el, mert érdekel a mikrobiológia, meg a szemészet is, ez két teljesen különböző munkakör lenne, de majd kialakul. És te mit akarsz kezdeni az olasz szakkal?

– Nem tudom, inkább később majd a hobbijaimmal akarok kezdeni valamit. Csak azért választottam az olasz szakot, mert olasz tagozatos osztályba jártam gimibe, már jól tudtam a nyelvet, és egyetemen is miért ne folytathatnám, legalább addig sem lakom otthon…

Aztán beszéltem neki a családomról, hogy folyton mentek otthon a veszekedések, de akkor még az előző kapcsolataimat nem akartam szóba hozni. Utána ő is mesélt a családjáról, hogy náluk viszonylag nyugis volt a helyzet, aztán hozzátette, hogy nem irigyel, hogy sehol sem igazán találtam a helyemet.

Akkoriban tök nyugodt voltam, hogy többé nem kell ilyeneken aggódnom, mert megtaláltam a helyemet Debrecenben, tanultam, dolgoztam, éltem az életemet. Persze, sosem gondoltam azt, hogy most már nem lesznek problémáim, és nem jönnek rosszabb időszakok, de azt hittem, hogy ha már nem függök a szülőktől, minden sokkal könnyebb lesz. Hát, nem lett az. Visszagondolva a gimis időszakra, sokkal egyszerűbb volt felkészülni egy utált fizika dogára, letudni otthon a házimunkát, utána meg kimenni Esztivel a Duna partra, elszívni pár cigit, meginni egy zsebpénzen vásárolt kólát vagy sört, mint a mostani idők, amikor szintén minden egy nagy káosz volt, és ráadásul magamon kívül senkit sem okolhattam érte.

Rájöttem arra is, hogy Mátéval jobban hasonlítottunk egymásra, mint eredetileg hittem. Amikor még csináltunk közös programokat az otthoni tanuláson kívül, jól éreztem magam vele; jártunk kirándulni, moziba, beültünk mindenféle helyekre, sétáltunk, beszélgettünk, közösen kaját csináltunk. Szerettem, amikor mesélt nekem a dolgairól, amikhez én egyáltalán nem értettem, de ő türelmesen és lelkesen magyarázott, én meg érdeklődve hallgattam. Ő sem bánta, ha teljesen hihetetlen időpontokban arra kértem, hogy hagy rajzolhassam vagy fényképezhessem le őt, és az sem volt gond, ha a városban meg kellett állni a kedvemért, ha valamiről akartam egy képet csinálni. Szóval mindent összevetve jól éreztem magam abban a világban, amit ketten teremtettünk magunknak, csak nem tudtam, hogy ezt valaha sikerül-e visszahozni.

Ekkor kinyílt az ajtó, már el is felejtettem, hogy Krisztián azt ígérte, hogy feljön hozzám. Rám mosolygott, és megcsókolt, de inkább egy hosszú szájra puszi volt. Utána vettem észre a kezében a borosüveget, átnyújtotta nekem, de nem kértem, aztán csak néztem, hogy iszik belőle. Végül kinyögtem, de magam sem értettem, hogy minek:

– Rájöttem, hogy mégsem irigyellek titeket.

– Mi? – kérdezte értetlenül, most még ködösebb volt a tekintete.

– Amikor először ültünk négyesben a kocsmában, arra gondoltam, hogy nektek tök jó, hogy fiatalabbak vagytok, mint én, nektek még csomó lehetőségetek és időtök van eldönteni, hogy mit akartok kezdeni magatokkal. Tudom, még én se vagyok öreg, de nekem már nem ez az elvárásom magammal szemben, hogy minden hétvégén vagy akár hétköznap bulizgassak, hanem hogy próbáljak meg saját lábra állni. De azért jó volt nézni titeket, hogy nektek még nem nyomja ilyen teher a vállatokat, és gondtalanok vagytok. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem irigylésre méltó a ti helyzetetek sem. Hanna egy hülyével van együtt, és nem tudom, vannak-e egyáltalán olyan ambíciói, hogy valaha ne a szülei pénzén éljen. Zalánt meg úgy látom, semmi sem érdekli az iváson kívül, és nem is nagyon küszködik, hogy el tudjon költözni otthonról.

– Aha, és én? Rólam mit gondolsz? – nézett a szemembe.

– Igazából nem tudom… Rólad is ugyanazt, mint Zalánról, hogy jobb sorsra lennél érdemes, és hogy valahogy… komolytalan vagy.

– Értem – morogta. – Én meg azt gondolom rólad, hogy túl komoly vagy.

– Miért, mert nem ti vagytok a példa?

– Nem, hanem mert állandóan szomorú vagy. Ja, igen, ha rád nézek, mindig ott van a szemedben egy kis szomorúság, és én ezt nem tudom megérteni.

Nem is gondoltam volna, hogy tényleg ilyennek lát engem, de azért válaszoltam:

– Egyrészt, most szar időszakom van, másrészt igen, igazad van, ritkán tudom igazán jól érezni magam, mert valahogy mindig bekúsznak a negatív gondolatok a fejembe.

– Értem, de ha már lerészegedsz, ne ezen gondolkodj most sem, hanem élvezd a helyzetet. Igen, egy-két slukk füves cigibe nem haltál volna bele, meg abba sem, ha mondjuk megdugtalak volna a mosógépen.

– Miért, ezt akartad? – kérdeztem csodálkozva.

 Rájöttem, hogy mennyire naiv voltam, nyilván ő is gondolt rá, hogy szexeljünk, mint ahogy én is, csak nem gondoltam, hogy tényleg meg is akarja tenni.

– Hát most miért ne, érted? – tárta szét a karját. – De éreztem, hogy neked meg sem fordult a fejedben, de ha szeretted volna, akkor simán megtehettük volna.

– Ja, biztos valami baj van velem, mert nem akartam veled dugni a mosógépen, miközben a többiek kint voltak a nappaliban.

– És most lenézel ezért, mert nekem nem lett volna ezzel problémám?

– Nem… – kezdtem, de ő közbevágott.

– Tudsz te egyáltalán bármit rólunk? Rólam, vagy Zalánról?

– Mit kéne tudnom azon kívül, hogy idióta hülye kölykök vagytok, akik csak azért nem csinálnak semmi értelmeset, mert félnek a felnőtt élettel járó felelősségtől?

– Szóval ma szórod az áldást, Zalánt és Bercit is lehülyegyerekezted már.

– Miért, nem szolgáltak rá?

– Úgy viselkedsz, mintha különb lennél tőlünk. Akkor mégis miért vagy itt velünk?

– Ha tudni akarod, rég leléptem volna, csak gondoltam, hogyha már beszív az idióta öcsém, akkor itt maradok, és megvárom, hogy utána együtt tudjunk hazamenni.

– Jó, te dolgod. De az biztos, hogyha annyira jól menne neked, akkor nem itt tengődnél köztünk.

– Nem is mondtam sosem, hogy jól megy nekem… Na jó, szerintem hagyjuk – mondtam, ő bólintott, aztán szótlanul elindult vissza, én követtem.

Jó volt a hangulat a lakásban, Berci a kisasztalnál sorban gyártotta a szalámis szendvicseket, és ugyanilyen gyorsasággal sorban fogyasztotta is őket, már kezdtem érteni a túlsúlya okát. Közben Zalán röhögtette őt, még azon is nevettek, hogy Berci hogyan keni a kenyeret, Krisztián csatlakozott hozzájuk, rögtön lopott tőlük egy szendvicset.

Hanna a kanapénak dőlve üldögélt, és ábrándos tekintettel nézte a srácokat, én leültem mellé, ő lassan felém fordult, majd a vállamnak dőlt.

– Amúgy ez nem segít – mondta még mindig a fiúkat nézve.

– Micsoda?

– Hát hogy itt vagy. Ettől nem lesz jobb neked.

– Tudom – mondtam.

A többiek nem is figyeltek ránk, csak tömték magukba a szendvicseket, Hanna felsóhajtott:

– Jaj, Julcsi, rajzolj nekem valamit.

– Bármikor bármit. Mit szeretnél?

Felhúzta a felsője ujját, és az alkarjára mutatott, de mindezt olyan sebességgel, amin még egy lajhár is túltett volna.

– Ide azt a fecsegő poszáta jelet, tudod, a Hunger gamesből.

– Öhm, nem úgy volt, hogy utáljuk azt a filmet fecsegő poszátástól-mindenestől?

Erre már nem tudott érdemi választ adni, de azért megkerestem a telefonomon a logót, és egy tollal elkezdtem felrajzolni a karjára. Ennek nem volt semmi értelme, mert majd úgyis lekopik, de most a rajzolás pont jó ürügy volt, hogy ne kelljen a srácokkal foglalkoznom.