7. fejezet

– Mégis ki tart vasárnap házibulit? Ennek a házigazda gyereknek nincsenek szülei? – kérdeztem Hannától másnap reggel, amikor felhívtam Messengeren.

– Nem lesznek otthon a szülők, hétfő délig wellnesseznek valahol. És mielőtt megkérdeznéd, senkinek nincs suli másnap, mert mindenki most vizsgázott le. Kivéve Zalánt, de neki mikor vetette vissza a bulizási szándékait az iskola?

– Erre mindketten tudjuk a választ. Mindegy, akkor este bulizunk, hova kell menni?

– Tőlünk két utcára lesz, találkozzunk nálunk, és akkor odamegyünk ketten.

– Jó, akkor szólok Krisznek, hogy jöjjön oda ő is – mondtam.

– Igaz, ő írt rám, hogy tudok-e jó bulit. És akkor most mi van veletek, kéz a kézben fogtok érkezni?

– Az túlzás, csak megbeszéltük, hogy együtt megyünk.

– Na és tényleg, lerajzoltad már? – kérdezte.

– Igen, találkoztunk tegnap a Jászai Mekiben.

– Naaaa, hát mondd már, hogy mi történt!

– Semmi. Igen, tudom, más normális emberek a helyemben dugtak volna egy jót, de nem történt semmi. Utána kimentem a Duna-partra, és az elcseszett életemen gondolkodtam, meg azon, hogy még mindig szeretem Mátét. Aztán itthon tovább sajnáltattam magam, bámultam a plafont és a tévét, összedobtam egy-két rajz vázlatot, de később összefirkáltam az egészet, és inkább lefeküdtem aludni.

– Ez elég rosszul hangzik, felhívhattál volna.

– Felhívtam Esztit, de nem ért rá, gondoltam más ember előtt már nem égetem magam.

– De én a testvéred vagyok, tudod, hogy engem bármikor hívhatsz.

– Aranyos vagy, de jó volt ez így. Ma este úgyis leiszom magam, az egy rövid időre helyre tesz.

– Hát de ez a baj, hogy csak rövid időre. És akkor most mi van Mátéval, szeretnéd újra megpróbálni vele? – kérdezte.

– Azt hiszem, igen. De félek, hogy rossz döntést hozok, és később, ha lesz két-három gyerekünk, már nem tudok kilépni belőle.

– Jaj, ez olyan hülyeség, negyven évesen is el lehet válni – horkant fel. – Azt meg mégis honnan lehetne előre tudni, hogy jó döntést hozunk-e? Ha úgy érzed, hogy igen, akkor most, a jelenben csak ez számít.

– Igen, de ezt annyira könnyű mondani.

– Tudom, nem vagyok a helyedben – hagyta rám. – És mi van Krisztiánnal?

– Szerinted mi lenne, mégis mit akarnék tőle?

– Én nem tudom, te mondtad, hogy tetszik.

– Jó, de ha te is mindenkivel összejönnél, aki tetszik, elég sok pasid lenne – mondtam.

– Áh, ezt inkább hagyjuk… Szóval Mátét szereted, de azért bulikázni elmész Krisszel, jól van.

– Igen, üdv ebben a káoszban, amit az életemnek nevezek.

– Remélem, hamar kijössz belőle – mondta.

– Hát sejtem, hogy így még a szokásosnál is elviselhetetlenebb vagyok, és igazából nem is akarlak téged terhelni a gondjaimmal.

– Ne haragudj, de megint jó nagy hülyeséget mondtál. Ha valakit szeretek, és akivel szívesen vagyok, akkor ezzel elfogadtam azt is, hogy vannak problémái, és azok ugyanúgy rám is tartoznak, már ha megtisztel vele az illető, hogy elmondja.

– Te egy csodálatos ember vagy – mormoltam. – De tényleg, örülök, hogy mindent elmondhattam neked.

– Tedd így ezután is. Na, és mi a mai programod?

– Először is lezuhanyzom, mert tegnap este kimaradt, aztán eszem, és szerintem kimegyek egy kicsit fényképezni a városba.

– Menjek veled?

– Nem muszáj, most elvagyok egyedül.

– Jól van. Akkor majd este találkozunk, gyertek ide nyolcra.

– Rendben, megírom Krisznek.

Így is tettem, megadtam Krisztiánnak Hanna címét, és hogy ott találkozunk este nyolckor, ezután felkeltem az ágyból, és lefutottam a szokásos fürdőszoba-konyha kört. Éppen megittam a reggeli kávét, amikor benyitott anyám, és elkezdett kipakolni a bevásárlószatyorból.

– Jó reggelt! – köszönt. – Nagyon hideg van odakint.

– Szia! Hát az tök jó, mert épp ma szántam rá magamat, hogy végre kimenjek fotózni.

– Nem baj, nem lesz semmi bajod egy kis hidegtől, menj csak ki, még jót is fog tenni.

– Jó lenne, ha jót tenne – mondtam.

Elővettem a hozzávalókat a reggeli melegszendvicsemhez, de mielőtt nekiálltam volna elkészíteni, megkérdeztem tőle:

– Te kérsz?

– Nem köszönöm, még bolt előtt ettem egy müzlit – mondta, majd sóhajtott, leült a konyhaasztalhoz, és engem méregetett.

Én nem foglalkoztam vele, elkezdtem megkenni a kenyereket. Az elmúlt pár napban alig beszéltünk, de ezt akár érthetném az elmúlt évekre is. Tudtam, hogy pont ő is ugyanerre gondolt, ezért egy kicsit feszélyezett voltam, nem voltam felkészülve semmilyen számonkérésre.

– Alig tudok rólad valamit – mondta végül.

Én nem néztem fel, csak elmosolyodtam, nem is értettem, miért mondta ezt, mert ez sosem rajtam múlt.

– Akkor már ketten vagyunk. Mármint akik alig tudnak rólam valamit.

Egy darabig hallgatott, én meg betettem a szendvicseket a sütőbe, utána neki háttal elmostam a kávésbögrémet.

– Zalán említette, hogy szakítottatok Mátéval, tényleg így van? Sajnálnám, ha igen, mert jó gyerek volt, úgy láttam, hogy szeretett téged.

Hát igen, anyám tényleg kedvelte Mátét, sokszor hangoztatta nekem, hogy ezt a fiút soha ne engedjem el, és az is imponált neki, hogy orvosnak tanult. Szerintem már elképzelte az életünket nagy házzal, kutyával, gyerekekkel, autóval, meg minden olyan kellékkel, ami beleillett az ideális felső középosztálybeli létbe. Belegondoltam, hogy milyen messze vagyok ettől, és hogy nem is ezt szeretném, nekem megfelelt az albérlet és a tömegközlekedés, mert nem a külsőségek tették széppé az életet. Bár jelen pillanatban magam sem igazán tudtam, hogy mik tették széppé az életet.

– Milyen kis pletykás az öcsém.

Csak ennyit mondtam, aztán leültem hozzá az asztalhoz, és vártam, hogy megsüljön a szendvics.

– Valahol nem jó ez így, hogy te másik városban élsz, és teljesen elszigeteled magadat, én meg tényleg nem tudok rólad semmit – ismételte anyám, én meg csak lehajtott fejjel hallgattam. – Úgy kellett belőled kihúzni, hogy miért jöttél haza, nem mondtad el az egyetemet, nem mondtad el Mátét… Én megértem, hogy már önálló életed van, de nem rossz így, ennyire magányosan?

Én ránéztem.

– Miért gondolod, hogy magányos vagyok, csak mert nektek nem mondtam el? Tudod, amikor megérkeztem, ott volt mindenki egy kupacban, nem akartam Nándi előtt elmondani ezeket. És jól is tettem, mert sem ő, sem Zoé nem kérdeztek tőlem semmit, úgyhogy tényleg jó döntés volt.

– Miért, te talán kérdeztél tőlük bármit is?

– Szerintem nem nekem kéne a nevelőapámat kérdezgetni, hogy hogy van. Zoét meg inkább hagyjuk, én sokáig folyton próbáltam nyitni felé, de falakba ütköztem, persze, hogy elment a kedvem.

– De ő a húgod, Julcsi. Rossz látni, hogy Zalánnal így összetartotok, és őt mindenből kizárjátok – mondta rosszallóan, én meg erre megint csak mosolyogni tudtam.

– Talán mert Zoénak egyszerűbb volt mindent Nándin keresztül elérnie az akaratos stílusával. Mi Zalánnal nem bújunk senkinek a háta mögé, intézzük az életünket, ahogy tudjuk, és igen, követünk el hibákat, mint mindenki, aki nem az apja védőszárnyai alatt nő fel. Annyiszor mondtam, hogy vedd már ezt észre, de sosem figyeltél rám. De lehet, hogy pont ezért nem ismered a gyerekeidet, mert nem szeretnéd igazán kinyitni a szemedet.

– Én meg azt mondtam nektek sokszor, hogy én is helytelenítem Zoé viselkedését, nekem sem tetszik, ahogy így megvezeti az apját. Viszont hogy ti ketten Zalánnal nem foglalkoztok senkivel, azért van, mert mindketten piszkosul önzőek vagytok – mondta inkább fáradtan, mint vádlón.

– Ja, lehet, hogy azok vagyunk, de nem magunktól lettünk ilyenek.

– Jössz megint azzal az elméleteddel, hogy elidegenedett világban élünk, igaz? – kérdezte, én meg felnevettem.

– Áh, mindegy, nem keresek kifogásokat – vontam vállat. – De egyébként ha aggódnál, nem rossz magányosan, el tudom magam foglalni egyedül is, és igazából ez tök jó. Biztos apától örököltem ezt a képességet, tényleg nagyon jó, hogy nem kell állandóan valaki után kajtatni, ha jól akarom magam érezni.

– Igen, te már gyerekként is ilyen voltál, rajzoltál, meséket írtál, jól elvoltál. Azt viszont sosem értettem, hogy amikor már nagyobb voltál, miért nem jöttél ki szinte soha hozzánk, miért kuksoltál inkább bent.

– Egyrészt, mert nem volt valami nyugodt itthon a hangulat az állandó vitáktól, másrészt, ha éppen ahhoz volt kedvem, hogy rajzoljak vagy olvassak a szobámban, akkor azt akartam csinálni… Abból lett elegem, hogy soha senki nem hagyott békén, senki nem hagyta, hogy azt tegyek, amit szeretnék. Mátéval is ez volt a probléma, ha éppen tudni akarod.

– Látod, amit nem tanultál meg itthon, azt már később nehéz. Mindenféle kapcsolatban tudni kell alkalmazkodni, különben nem fog működni.

– Szerintem meg tudnod kell szabadon engedni a másikat, és nem cseszegetni csak azért, mert te nem érted, hogy amit csinál, az miért jó neki.

– Igen, de ha az egyik folyton szabadon van, akkor lehet a másik azt érzi, hogy nem is állnak egymáshoz igazán közel – nézett rám anyám jelentőségteljesen, nekem meg már nem volt kedvem ezt tovább folytatni.

– Jó, erről most nagyon sokáig beszélgethetnénk, de inkább hagyjuk – mondtam, azzal felálltam megnézni, hogy mi van a szendvicsekkel. – Ha már mondtad, hogy keveset beszélünk, evés közben mesélhetnél valami könnyed anya-lánya témáról, például, hogy milyen filmeket láttál mostanában, vagy milyen könyveket olvastál.

– Mesélj te, ez inkább a te világod.

– Hát jó, például nemrég láttam egy tök jó filmet… de nem hiszem, hogy tetszene neked, tipikus művészfilm volt egy nem szokványos szerelmi háromszögről – vigyorogtam, mire ő lemondóan sóhajtott.

***

Este Zalán kitalálta, hogy jönne velem Hannához, ami végül is érthető volt, hiszen egy helyre mentünk bulizni, de készülődés közben eléggé az agyamra ment, folyton azt hajtogatta, mennyire szét fogja csapni magát. Az anyámmal folytatott reggeli beszélgetés hatására gondoltam rá, hogy hívjam-e esetleg Zoét is velünk, de aztán elvetettem az ötletet, hiszen úgyis csak veszekednénk, ő nem ismer ott senkit, és ha netán seggrészegen jönne haza, Nándi még engem cseszne le, hogy rosszba vittem szegény lányát.

Anyánk még elköszönt tőlünk az előtérben, és jó szórakozást kívánt, aztán elindultunk. Nagyon hideg, latyakos idő volt, most sem esett jól kint lenni, mint ahogy délelőtt sem, amikor kimentem fényképezni. Főleg a Jászai környékén sétáltam, aztán elindultam a Parlament felé, csináltam pár képet ebben a január végi sivárságban. Nem lettek életem legjobb képei, de majd kipróbálom, hogy fekete-fehérben jobban mutatnak-e.

Zalánra pillantottam, éppen azon ügyeskedett, hogy előszedjen egy szál cigit a dobozból, és hirtelen bevillant, hogy ők ketten mennyire hasonlítanak Hannával. Amikor rágyújtott, megkérdeztem tőle:

– Szerinted nem kéne néha Zoét is magunkkal hívnunk?

Értetlenkedve pillantott rám.

– Miért kéne?

– Nem tudom, lehet, hogy nem kéne mindenből kizárnunk – mondtam, kíváncsi voltam, hogy mit gondolt erről.

– Miért, mondta, hogy akar jönni, vagy mi?

– Nem, de talán megkérdezhettük volna.

– Figyelj, Zoénak megvan a maga jó kis hercegnős élete. Képzeld el a leggagyibb amerikai tinivígjátékot, és abból a gyíkarc menőcsajokat és –pasikat, na, olyan az ő baráti köre. Azt hiszem, már attól lehánynám őket, ha öt percet velük kéne töltenem, és ő is így van a mi barátainkkal.

– Jó, de én nem is arra gondoltam, hogy vegyítsük a baráti köreinket, mert annak tényleg nem lenne semmi értelme, hanem hogy menjünk el valahova hárman.

– Aha, és hova? – tette fel a jogos kérdést, én meg gondolkodóba estem, hogy régen, amikor még gyerekek voltunk, hova vitt minket anya és Nándi, aztán kimondtam az első dolgot, ami eszembe jutott:

– Állatkert? – néztem Zalánra, ő meg egyszerűen csak kinevetett.

– Jó, persze, őt majd otthagyjuk a majomketrecnél, mi meg megyünk a kardfogú tigrishez.

– Már nincs is kardfogú tigris, te bolond.

– Tudom, de neked minden viccet el kell rontani.

– Ez nem is volt vicces.

Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, csak a lépteink visszhangzottak a csendes utcán, néha rápillantottam, ő csendben szívta a cigijét, láttam, hogy ezen kívül nem is érdekli őt semmi más.

– Anya azt mondta, hogy önzők vagyunk – mondtam aztán, mire ő csak felmordult.

– Igen, és Zoé nem önző? Meg anya és apa? Úgy bírom, amikor mondogatják ezeket a faszságokat, és arra nem is gondolnak, hogy ők mit csesztek el velünk.

– Hát szerintem sem törődnek velünk… – mormoltam.

– Persze, hogy nem. Csak annyit tesznek, hogy cseszegetnek minket az iskolával, de azt már baromira nem értik, hogy én miért ragadok meg minden alkalmat, csak hogy ne kelljen otthon aludnom, és azt sem értették soha, hogy te miért nem szeretted, ha előrángattak a szobádból.

– Hmm, miért, te értetted, hogy miért nem szerettem?

– Persze, hogy értettem, nem vagyok én bunkó.

– Nem gondoltam, hogy az vagy – mondtam, majd hozzátettem: – Anya szerint nem tudok alkalmazkodni, és ezért is ment tönkre a kapcsolatom Mátéval.

– Miért, szerinted így van?

– Nem, szerintem pont, hogy én tudtam hozzá alkalmazkodni, ő volt erre képtelen.

– Hát akkor meg, szard le – vont vállat.

– Jó, de nem is tudom… Lehet, hogy tényleg önzőn hangzik, hogy azért szakítottam vele, mert magammal akartam foglalkozni.

– Miért, mindenki csak magával foglalkozik, ebben nőttünk fel – mondta.

– Elég baj.

Ezután már nem beszélgettünk ilyesmiről, én meg elgondolkodtam róla, hogy tulajdonképpen ezért is félek egy kicsit visszamenni Mátéhoz, mert lehet, hogy egy idő után minden kezdődne elölről, ugyanígy nem értenénk egymást, mint az utóbbi pár hónapban. Szerinte is önző lennék, szerintem meg ő lenne önző, és ez így menne tovább, amíg újra véget nem érne a kapcsolatunk. Viszont ennek ellenére mégis úgy éreztem, jó lenne még egy esélyt adni a dolognak.

Újra voltak érzéseim, de semmit sem segített, mivel állandóan őrlődtem. Újrakezdtem volna Mátéval, közben azon tépelődtem, hogy működik-e majd a kapcsolat, hogy békén hagy-e majd engem, amikor olyan kedvem van, vagy továbbra sem fog engem érteni, és vajon én fogom-e őt érteni. Nem gondoltam volna, de így most még rosszabb volt, mint amikor zombiként léteztem, mert most szétszakítottak ezek az ellentétes érzések.

Csak annak tudtam örülni, hogy ma este nem kell szembenéznem semmilyen gonddal, majd iszom valamennyit, és ennyi. Nem igazán szoktam ilyet csinálni, mindig próbáltam megfelelni, úszni az árral szemben, leküzdeni minden akadályt. Mindig újra próbálkoztam, ha nem sikerült egy vizsga, mindig mindent meg akartam beszélni, ha volt egy problémánk, elmentem a végsőkig, csak hogy ne bántsak meg senkit. Jó érzés volt a tudat, hogy most nem kell erőlködni, az már a jövő gondja lesz, hogy ezután hogy érzem majd magam.

Húsz percen belül megérkeztünk Hannáék háza elé, Krisztián már ott állt a kapuban. Zalánnal köszöntek egymásnak egy színpadias kézfogás-puszival, aztán mi is adtunk egymásnak puszit Krisztiánnal.

– Hol van a mi Hannánk? – kérdezte az öcsém.

– Nem tudom, de reméltem, hogy jó helyre jöttem – mondta Krisz, mire én megnyugtattam, hogy igen.

Ekkor megjelent Hanna a gyönyörű szürke szőrmés kabátjában, a bulizós sminkje sem hiányozhatott az arcáról. Megvolt az ilyenkor illendő puszilkodás mindenkivel, aztán indultunk is.

– Na mi van, Béci nem is jön? – kérdezte Zalán kaján vigyorral az arcán, mire Hanna így szólt:

– Még mindig Bercinek hívják, és de, majd jön, csak még dolga van.

– És mégis mi a fasz dolga lehet valakinek vasárnap este? – folytatta az öcsém.

Bennem is felmerült volna ugyanez a kérdés, ha nem tudtam volna, hogy Berci tényleg az az ember volt, akinek bármikor bármilyen dolga akadhatott.

– Ha nem lopnád a napot, akkor talán megértenéd, hogy más emberek mást is csinálnak lustálkodáson és bulizáson kívül – morogta Hanna, én hozzátettem:

– Igen, a helyi maffiózók nem érnek rá lustálkodni.

Ez természetesen nem tetszett Hannának, de a srácok elkezdtek röhögni, erre a húgom másra terelte a szót.

– A buli házigazdája Lilla lesz, aki amúgy nagyon aranyos lány, és tényleg nagyon kedves is lesz mindenkihez, amíg nem hányjátok szét a lakást, nem hamuztok össze-vissza, és nem szexeltek az ágyában.

– Oh, basszus, hát akkor mit lehet majd csinálni? – kérdezte Zalán kétségbeesetten, de Hanna jobbnak látta válaszra sem méltatni.

***

Volt mit csinálni a buliban, de elég laposan indult. Egy miénkhez hasonló körfolyosós régi házban volt, már ahogy közeledtünk Lilla lakása felé, az öreg nénik csúnyán méregettek minket az ablakokból. Bent ugyanaz a régies stílus fogadott minket, Lilla elmondása szerint a nagyanyjáé volt a lakás, aki nemrég halt meg, azért volt ilyen öreges a berendezés, szóval az a tény, hogy egy halott öregasszony lakásában fogunk bulizni sem dobott fel minket különösebben.

Ezután Lilla megmutatta a lakás főbb helyszíneit. Először is a konyhát, ahol az asztalon sorban állt a pia és a rágcsálnivaló, utána a nappalit, ahol volt szélen egy kanapé, és még pár szék, ahol üldögéltek az emberek. Középen lett volna a táncparkett, de még mindenki túl józan volt, hogy felpattanjon táncolni. Ennek ellenére a zene már üvöltött a hangfalakból, úgy láttam, egy laptop előtt ülő srác nyomta Youtube-ról, éppen valami népszerű nyávogós popzene ment.

– Asszem én még ehhez túl józan vagyok, úgyhogy meglátogatom a konyhát – vigyorgott Zalán, aztán ránk nézett, hogy kövessük.

Nekem sem volt jobb ötletem, mentem vele, jött Krisz is, de Hanna ottmaradt beszélgetni az ismerőseivel. Sokan voltak a konyhában, töltögettek maguknak a sokféle pia közül, mi is ittunk hárman egy-egy rövidet, amitől egyből jobban éreztem magam. Visszamentünk a szobába, láttuk, hogy még továbbra is ült mindenki, ezért leültünk mi is, beszélgettünk, meg hülyeségen röhögtünk. Kicsit úgy éreztem magam, mint a suli diszkóban tizenhárom évesen, hogy hiába szólt a zene, mindenki túl szégyellős volt, hogy táncoljon. Persze itt hamar feloldódtak az emberek, öt perc sem telt el, és két lány a konyhából belépve azonnal elkezdett a szoba közepén vonaglani, ezután egyre többen becsatlakoztak. Zalán csak huhogott és füttyögött a csajoknak, aztán beállt ő is. Hannát már nem is láttam, gondoltam, biztos kiment italért.

– Na, menjünk mi is? – kérdezte Krisztián, fejével a táncolók felé bökve.

– Miután ittunk még egyet, persze – mosolyogtam.

Én pia nélkül sosem tudtam táncolni, mondjuk azzal sem, csak úgy elhittem, hogy tudok. Krisznek nem kellett kétszer mondani, gyorsan hozott két pohár voda-kólát, megittuk, aztán már húzott magával a többiek közé. Nem is igazán táncoltunk, hanem inkább idétlenül ugráltunk, mindenesetre egyikünket sem zavarta.

Régen sem buliztam sokszor, de egy évben párszor mégis jó volt kicsit elmenni kiengedni a gőzt, most is pont ezt éreztem, hogy ez nagyon rám fért már. Végigugráltunk pár számot, aztán kimentünk a konyhába még inni egy kicsit, de nem fértünk oda az asztalhoz a tömeg miatt. Megláttam Hannát, hogy a pasijával, Bercivel beszélget, ezek szerint csak befutott ez a nagymenő. Nagydarab, szőkésbarna hajú srác volt, fekete ingben feszített, karján arany órával, és úgy mosolygott Hannára, mintha ő lenne itt a legnagyobb macsó, pedig még csak nem is volt jóképű. Ránk ügyet sem vetettek, ezért én sem törtem magam, hogy odamenjek köszönni, inkább Kriszhez fordultam:

– Nem jössz ki velem cigizni a folyosóra?

– Oké, de azért viszek ki egy kis folyadékot – azzal odafurakodott az asztalhoz, és elvett egy üveg pezsgőt.

Kimentünk az előtérbe a kabátjainkért, de mivel Hanna szürke szőrmekabátját előbb láttam meg, mint a sajátomat, inkább azt vettem magamra.

– Azóta kíváncsi vagyok, hogy hogy áll rajtam, mióta megláttam – mondtam már kint a folyosón.

A korlátnak támaszkodtunk, onnan néztünk le a sötét udvarra. Senki sem mászkált kint, csak a bentről kihallatszódó zene törte meg a csöndet. Krisztián végigmért engem a kabátban, majd vigyorogva így szólt:

– Jól nézel ki.

– Kösz – mosolyogtam én is, tudtam, hogy most már elég bátorra ittam magam ahhoz, hogy vegyek mindenféle poént, vagy hogy akár teljesen hülyét csináljak magamból.

Ő nagyot kortyolt a pezsgősüvegből, majd elfintorodott, és átnyújtotta nekem.

– Kérsz?

– Úgy látom, nem valami jó.

– Hát igen, ilyen noname szar, de egynek elmegy.

– Inkább kihagyom – mondtam, majd újra előre néztem, beszívtam az éjszaka hűvös, tiszta levegőjét.

– Nem cigizni jöttél ki amúgy? – kérdezte, és ezzel eszembe juttatta, hogy eredetileg tényleg ez volt a tervem.

Elkezdtem kotorászni a zsebemben, de mivel Hanna kabátja volt rajtam, csak pár cigipapírt és egy kis zacskó dohányt találtam.

– Na, ezzel nem sokra megyek.

– Akkor menjünk vissza a te kabátodért?

– Nem kell, jó itt így is, már untam azt a nagy zajt.

Ő nem szólt semmit, csak ivott az üvegből, én meg beszéltem, mert ebben az állapotomban szerettem untatni az embereket mindenféle jelentéktelen sztorimmal.

– Azért szoktam rá a cigire, mert kellett valami mentség, hogy nyugodtan ott tudjam hagyni a többieket, és el tudjak lenni egy kicsit magamban, amíg fújtam a füstöt.

– És hány évesen szoktál rá?

– Azt hiszem, olyan tizennyolc körül, amikor minden napra jutott valami változás – mondtam.

– Az egész jó, Zalán már tizenöt éves kora óta füstöl.

– Igen, azt hiszem, egyszerre szoktunk rá. Nyári szünetben gyakran kiültünk titokban a lépcsőházba cigizni, és elmeséltük egymásnak, hogy éppen ki tetszik nekünk, meg ilyen hülyeségeket. Tök idilli volt, meg minden, csak néha Zoé beárult minket Nándinál.

– Ezen most lepődjek meg? – mosolygott rám. – Igen, azok a nyarak nekem is hiányoznak. Tizennégy-tizenöt évesen Zalán átgurult hozzám a BMX-ével mackónaciban, félig kint volt az alsógatyája; aztán mentünk, én deszkával, ő a BMX-szel, és éjfélig nyomtuk a Deákon.

Erre én is elmosolyodtam.

– De ti legalább még most is megtehetitek ezt, még ha nem is lesz pont ugyanolyan. Mert gyerekkor ugye csak egy volt, olyan már semmi sem lesz – mondtam, és Eszti jutott eszembe.

– Azért kell ilyen jó bulikba jönni, hogy később már ne bánj meg semmit.

– Miért, szerinted az az élet rendje, hogy fiatalon kibulizod magad, aztán a húszas éveid vége felé megállapodsz, és áttérsz a nyugis családi életre? – kérdeztem, szerencsére érezte, hogy nem kötekedni akarok.

– Nem tudom, hogy ez-e az élet rendje, nem gondolkodtam még ezen, és nem is hiszek az ilyesmiben.

– Miben, hogy van valami kimondatlan rendszer, hogy hogyan kéne viselkedni?

– Ja, olyasmi – bólintott.

– Engem amúgy totál megijeszt, hogy mi vár rám, mert már láttam belőle dolgokat – mondtam. – Amúgy persze, tudom, milyen az, amikor nem nyafogok, és csinálom a dolgom, de borzasztóan ki lehet égni. És akkor vannak emberek, amik így vállalnak gyereket, hogy már totál elfásultak az életben.

– Lehet, hogy az egy plusz lendületet hoz az életükbe.

– Hmm, ezek szerint, ha én inkább plusz teherként tekintek a gyerekvállalásra, akkor nem való nekem a nyugis családi élet.

– Én nem mondtam ilyet.

– Tudom, én magam sem tudom, mit gondoljak erről.

De ahogy ezt kimondtam, tudtam, hogy mikor vágytam igazán családra: amikor Mátéval minden rendben volt, és szerettük egymást. Ez ilyen egyszerű volt. Természetes volt, hogyha szarul voltam, nem erre vágytam, hanem a szétesett lelkemet próbáltam kétségbeesetten összerakni.

Ekkor meghallottam, hogy valakik hangosan röhögnek lent a lépcsőházban, gondoltam, hogy valami hangos lakó esett haza. Amikor észrevettem, hogy erre az emeletre jönnek, már tudtam, hogy Zalán öcsém csinálta a fesztivált. Így is volt, amikor már csak pár méterre voltak tőlünk, láttam, hogy tényleg ő volt az; két csajjal érkezett, és vidáman magyarázott arról, hogy milyen jó itt a buli. Minket észre sem vett, csak bementek a lakásba, én a fejemet csóváltam mosolyogva.

– Hihetetlen, hogy mindig talál valami szerencsétlen lányt, aki vevő a dumájára; most éppen kettőt is.

– Ő már csak ilyen – vont vállat. – Amúgy ha gondolod, visszamehetnénk.

– Jó, menjünk – egyeztem bele.

Hiába beszéltük meg, hogy nem nagyon fogunk inni, bent a konyhában kihasználva az alkalmat, hogy most csak két ember volt bent, szinte azonnal letelepedtük a piás asztalhoz. Csináltam magunknak egy-egy vodka-narancsot a jó kis spáros vodkából és narancsléből, aztán rögtön utána ittunk még egyet. Belegondolva magától értetődő volt, hogy mégis ittunk, mert én eleve ezért jöttem, ő meg már megszokhatta, hogy mindig ezt teszi.

Megborzongtam, miután felhajtottam a második pohár piát, aztán teljesen átjárt a forróság, és hirtelen meg is szédültem egy kicsit. Krisztiánra néztem, elmélyülten bámult engem, úgy tűnt, nem érdekelte, hogy milyen hatással van rám az alkohol. Én eleinte csak azért néztem őt, hogy nem látok-e belőle kettőt, de miután bebizonyosodtam róla, hogy ennyi piától még nem kell ettől félnem, én is elmerültem a tekintetében. Elképzeltem, hogy mit csinálnánk, ha csak ketten lennénk egy szobában, és most úgy éreztem, bármiben benne lennék. Tudtam, hogy meg akar csókolni, én meg úgy voltam vele, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, legalább megtudom, hogy ilyen hosszú idő után milyen érzés más pasival csókolózni. Már elgondoltam, hogy milyen lesz, ahogy végigsimítok a borostáján, aztán beletúrok a hajába, érzem közelről az illatát… de mielőtt még bármi ilyesmi történhetett volna, az egyik jelenlévő csaj nekitántorodott az asztalnak, és levert egy üveg bort, aminek a tartalmából jutott a cipőnkre és nadrágunkra is, hiába rántottam el a lábam.

A csaj nem is kért bocsánatot, valószínűleg nem is volt semminek tudatában, mert csak ködös tekintettel nevetgélt.

– Akkor lesz egy utunk a fürdőszobába – mormolta Krisz, és felálltunk.

Egy kicsit megszédültem, de szerencsére hamar kitisztult a fejem, legalábbis ezt éreztem. Bementünk a fürdőszobába, ott már nem volt rajtunk kívül senki. Mivel Krisztiánnak jobban eláztatta a nadrágját a bor, odaengedtem a csaphoz, én meg leültem a kád szélére, és onnan néztem őt, ahogy egy vizes törölközővel tisztogatta a farmerét.

Lehet, hogy máskor szóltam volna, hogy talán nem kéne más törölközőjét ilyesmire használni, de most ez érdekelt a legkevésbé.

– Neked kell? – kérdezte, és felém nyújtotta.

Lenéztem, nekem csak a fekete nadrágom szárának az alja lett olyan, és a cipőmön sem hagyott különösebb nyomot, szóval csak megráztam a fejem. Ezután hosszan néztünk egymás szemébe, ő tétován egy kicsit közelebb jött, mire én egy szexinek szánt biztató mosolyt villantottam rá, és most tényleg nem is érdekelt, hogy valójában mennyire volt szexi. Minden esetre ő vette a lapot, végigsimított az arcomon, de még mielőtt lehajolhatott volna, valaki berontott hozzánk, így aztán gyorsan elkapta a kezét.

Zalán volt az, úgy tűnt, hogy semmit sem vett észre ebből a kis közjátékból; türelmetlenül felkiáltott:

– Na végre megvagytok! Le kell lépnünk, mert egy vén kurva kihívta a rendőrséget, szóval a bulinak már úgyis lőttek.

– Jól van, de miért kell rohanni? – kérdeztem.

– Nem akarok összefutni a zsarukkal. Ha nem jöttök, akkor lelépek nélkületek!

– De mit vagy így beszarva, maximum igazoltatnak.

– Majd kint elmondom! – azzal kiviharzott, mi meg mentünk utána, csak reméltem, hogy nem csinált semmi hülyeséget.