6. fejezet

Aznap délután otthon, amikor végre elmúlt a fejfájásom, és bírtam végre enni valamit, kipakoltam az íróasztalomra pár lapot és a kedvenc ceruzáimat, majd nekiálltam firkálgatni valamit. Időnként megnéztem a Messengert, hogy ki elérhető, de mivel Esztit nem láttam, nem foglalkoztam az egésszel. Aztán fél óra elteltével írt Krisztián: "Akkor mi lesz a rajzolással? :)"

"Legyen belőle valami?" – kérdeztem vissza, mivel én nem akartam olyasmit ráerőltetni, amihez nem volt kedve.

"Felőlem lehet, most ráérek." – írta.

"Én is ráérek. Akkor találkozzunk?"

Mivel tizenharmadik kerületi volt, megbeszéltük, hogy a Jászai McDonald's-ban találkozunk egy óra múlva. Szerettem azt a helyet, mert szép volt a kilátás a Duna partra, de ezt nem mondtam neki, hanem hozzátettem:

"És ha lehet, a tegnapi szürke pulcsidban gyere."

"Meg sem kérdezem, miért szeretnéd… :D"

"Mert jól állt, és abban szeretnélek lerajzolni."

"Aha, és ha egy másik kapucnis pulcsiban mennék? Úgyis fekete-fehér lesz a rajz, nem?"

"Jogos, akkor gyere másikban." – hagytam rá, most sem nagyon érdekelt, hogy hülyeségeket beszéltem.

Miközben készülődtem, arra gondoltam, hogy mennyire helyes-e, amit teszek, de aztán rábeszéltem magam, hogy nem is csinálok semmi rosszat, csak találkozom egy ismerősömmel. Aki mellesleg jól nézett ki, és nem voltam iránta közömbös… De igazából az egész teljesen ártalmatlan volt, mivel valahol a lelkem mélyén tudtam, hogy Máté az, akivel lenni szeretnék. Azt viszont továbbra sem bántam, hogy nem rohantam vissza hozzá, mert neki is végig kellett gondolnia, hogy vagyok-e neki annyira fontos, hogy egy hét után még mindig velem akarjon lenni, vagy pedig belátja, hogy ez tényleg nem működik. Neki is ki kell mondania, hogy akarja-e ezt az egészet, mert egyedül kevés voltam ehhez.

Másrészt, ahogy Hanna is mondta, nem lehetettem benne biztos, hogy Máté nem találkozik lányokkal, és Krisztiánhoz amúgy is maximum a kíváncsiság hajtott, nem pedig bármilyen komoly érzelem. Még az is érdekelt, hogy a szánalmasan sivár lelkem képes-e bármilyen érzésre, kivált-e belőlem bármit az újdonság, vagy ugyanolyan közömbös maradok mindenre, mint ahogy eddig voltam.

Felvettem az egyik kedvenc sötétkék farmerem és fekete pulcsim, aztán a fürdőszobában fogat mostam, és kihúztam szemceruzával a szemem. Elraktam a rajzcuccaimat a táskámba, aztán indultam is.

A Nyugatinál felszálltam a 4-6-osra, hogy menjek egy megállót. Mivel egész nap szeles idő volt, és éppen ment le a nap, az ég rózsaszínes vörösben pompázott, én meg csodálkozva bámultam, hiszen ősz óta nem láttam ilyet. Abban a pillanatban azt gondoltam, hogy szép volt az élet. Máté jutott eszembe, sajnáltam is, hogy nem vele találkozom most…

Amikor viszont megláttam Krisztiánt a Meki előtt, már nem bántam annyira, hogy vele "kellett" lennem. Fekete dzsekiben és farmerben volt, mosolyogva üdvözölt. Most volt egy kis borostája, nem is hittem volna, hogy ennyire illik majd a kisfiús arcához, így még jobban nézett ki, mint tegnap. Adtunk egymásnak két puszit, közben éreztem az arcszeszének illatát, ettől is felnőttesebbnek tűnt, erről az illatról elsőre nem egy fiatal srác jutott eszembe. Bent kért egy sajtburger menüt, mert elmondása alapján nem fogja kibírni azt az egy órát kaja nélkül, ezért én is kértem egy sajtburgert. Az emeleten ültünk le egymással szemben, én pont ráláttam a naplementére.

Evés közben nem beszélgettünk, aminek nagyon örültem, mert nem szerettem tele szájjal beszélni, és legalább nem kellett hosszú másodpercekig feszélyezetten várni, amíg a másik lenyeli a falatot, hogy választ adjon egy kérdésre. Ezután neki is fogtam a rajzolásnak, balra húzódtam, hogy egy kicsit oldalról lássam őt.

– Ezt a ceruzát az előző munkahelyemről loptam, nagyon szeretem, mert nagyon szépen fog – mutattam fel neki a ceruzámat, ő meg csak udvariasan bólogatott, szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni ezzel az információval.

Mondjuk nem is hibáztattam érte, ezek csak az én dilijeim voltak. Az viszont szembetűnő volt, hogy most nem volt olyan bőbeszédű, mint tegnap. Legalábbis ezt gondoltam, mert aztán sikerült meglepnie egy kérdéssel:

– És akit lerajzolsz, azzal le is szoktál feküdni? – dőlt előre kíváncsian.

Én csak mosolyogtam ezen, aztán válaszoltam:

– Nem, általában előbb lefekszem az emberekkel, utána rajzolom le őket. Szóval bocsi, te most kimaradtál a jóból – mondtam, mire az arcára fagyott a mosoly, erre hozzátettem: – Amúgy dehogy szoktam, nehéz is lenne, rengeteg embert lerajzoltam már.

Ezután nem próbálkozott több poénnal, megkérdezte, hogy kiket rajzoltam már le.

– Például volt osztálytársakat, egyetemi társakat, az aktuális partnereket nagyon sokszor, meg a legjobb barátnőmet is nagyon sokszor… amúgy főleg lányokat, szóval örülök, hogy te most fiú létedre benne voltál – mondtam, miközben a haját rajzoltam.

Mindig is nagyon tetszett a fiúk haja, sokkal több lehetőséget láttam benne, mint a lányokéban. Sosem értettem, hogy a többi lány hogy bírt annyit foglalkozni a hajával, én vagy összefogtam, vagy kiengedtem, de semmi mást nem tudtam kezdeni vele. Viszont a fiúknak az is jól állt, ha rövid tüsi hajuk volt, vagy éppen meg volt hagyva vállig érőre, na és persze mindezt nagyszerűen lehetett variálni a különböző arcszőrzetekkel. Ha Máté kicsit extrémebb lett volna, biztos fodrászkodtam volna neki mindenféle menő frizurát, de még egy kizárólag otthonra felzselézett szolid kakastaréjban is alig volt benne. Krisztiánnak is nagyon jó volt a haja, mert nem követte azt a mai visszataszító divatot, hogy oldalt lenyírták és a tetején meghagyták, mint Zalánnak. Neki rövid volt a haja, de azért pár centire hagyta megnőni, elöl felzselézte, hogy egyenesen álljon, amitől természetes hatást keltett.

– És hogy-hogy szinte csak lányokat rajzolsz? – kérdezte Krisztián.

– Nem tudom, de úgy látom, a lányok tökre fogékonyak az ilyesmire. Ha elmondom valakinek, hogy rajzolok, akkor általában azt szokták kérni, hogy rajzoljak nekik valamit, én meg inkább őket szeretném lerajzolni, és a lányok nagy része bele is egyezik. Fiúkat már nem nagyon kérek ilyesmire, mert tudom, hogy nem igazán érdekli őket.

– Akkor érezzem magam szerencsésnek? De azért még most is egy kicsit fura nekem a helyzet.

– Ne aggódj, ez normális – mondtam. – A lányok általában ilyenkor tök izgatottak, hogy vajon hogy sikerül a rajz, a fiúk meg feszengnek, és nem értik, hogy mit keresnek ők itt.

– Akkor most megnyugodtam – mormolta, én meg csak mosolyogtam. – Na és ez miért nem érdekli a fiúkat?

– Ezt pont te kérdezed tőlem? Mondd meg inkább te.

– Én nem tudom. Nem mondanám, hogy engem nem érdekel, mert akkor nem jöttem volna el.

– Ennek örülök. Amúgy nem tudom, miért nem érdekli őket, mert én eleve nem nagyon értem a fiúkat. Mármint akikkel együtt voltam, őket nyilván egy kicsit jobban értettem, de sima ismerősökkel egyszerűen nem lehet túljutni bizonyos témákon, például a focin, a kocsikon, a nőkön, a szexen és az erőltetett vicceken… Ha bármi mást megemlítek ezeken kívül, akkor általában poénra veszik. Ha esetleg az érzéseikről kérdezem őket, akkor meg egyenesen megnémulnak.

– Érdekes figurákkal találkozhattál eddig. Fogadjunk, hogy nem sok csávóval beszélgettél.

– Hát nem nagyon sikerült velük összebarátkozni, igazából nem nagyon voltak fiú barátaim. Lányokkal sokkal egyszerűbb beszélgetni, mert sokkal könnyebben megnyílnak, de persze közülük is kevés az olyan, aki igazán érdekes dolgokról beszél.

– Akkor úgy látom, válogatós vagy – vigyorgott.

– Nem, dehogy. De tényleg egyszerűbb lenne, ha fogékonyabb lennék az élet egyszerűbb, és kevésbé értelmes dolgaira. Na, mindegy, nem untatlak ezzel, és pláne nem egy fiúnak akarok panaszkodni a fiúkról.

– Engem nem zavar, én nem veszem magamra – vont vállat, és tényleg így is tűnt.

– Akkor jó.

– De azért tényleg érdekes, hogy ezeket nekem mondtad el, ha elmondásod szerint nem tudsz fiúkkal beszélgetni.

– Jó, de te más vagy, téged régóta ismerlek – mondtam, de azt már nem árultam el neki, hogy pont emiatt nem feszengek a jelenlétében.

Tényleg nem voltam zavarban, mint általában, ha idegenekkel ismerkedtem. Mindegy volt számomra, hogy mit mondok neki, még így is, hogy talán tetszettünk egymásnak. Igazából ezzel sem nagyon foglalkoztam, hogy bejövünk-e egymásnak, örültem, hogy most nem kellett azon görcsölnöm, hogy mi lesz ebből…

Húsz perc elteltével egy kicsit meguntam a rajzolást, a vonalak egyszerűen nem akartak engedelmeskedni, nem igazán úgy nézett ki a rajz, mint amilyennek akartam. Ha nagyon jó barátok lettünk volna Krisszel, simán abbahagytam volna az egészet, de így, hogy csak miattam jött ide, nem volt képem megtenni. Egyébként igazán kellemes vonásai voltak, és jó volt, hogy végig büntetlenül nézhettem őt, de a rajzoláshoz mégsem volt most olyan nagy kedvem. Kb. háromnegyed óra elteltével, amikor már úgy ítéltem meg, hogy ennél jobban már úgysem tud sikerülni, készen álltam, hogy megmutassam neki a végeredményt.

– És egyébként mit kapok ezért cserébe? – kérdezte meg.

– Ezt – adtam neki oda tökéletesen időzítve a rajzlapot, ő érdeklődve szemügyre vette.

– Hú, jó lett, de elég minimalista.

– Igen, ez most ilyen – mondtam, azt már nem akartam hozzátenni, hogy azért, mert nem volt kedvem jobban kidolgozni.

– És legalább hasonlít is – mosolygott. – Na, de tényleg csak ennyit kapok?

– Miért, nem elég, hogy megmaradsz az örökkévalóságnak? – mosolyogtam én is.

– Hát… ööö… nem – mondta végül.

– Jó, nem is fárasztalak ilyen hatásvadász szövegekkel. Mit szeretnél cserébe?

– Menjünk el bulizni rendesen, ha már a tegnapi koncertnél leráztatok minket.

– Még tetszene is az ötlet, de mivel tegnap elmondtad, hogy miért jársz bulizni, így annyira nincs hozzá kedvem.

– Miért, mit mondtam?

– Azt, hogy részegen ölelgetsz idegen csajokat. Nem nagyon örülnék, ha piásan rám nyomulnál, vagy ha valaki másra nyomulnál, és egyedül kellene hazamennem – tettem hozzá, hagytam, hogy ezt értelmezze úgy, ahogy akarja.

– Akkor megegyezhetünk, hogyha eljössz velem bulizni, nem leszek részeg. Amúgy tegnap sem voltam az, maximum egy kicsit be voltam állva.

– Rendben, ha nem fogsz berúgni, akkor elmehetünk bulizni. És ketten leszünk, vagy hívod Zalánékat is?

– Nem tudom, elég fura buli lenne, ha csak ketten lennénk – vigyorgott, majd így szólt: – De tudom, értem, hogy mire gondolsz. Majd meglátjuk, mit sikerül most összehozni, és kiderül, hogy ő jön-e vagy sem. De eddig bármilyen buliban voltam, mindig ott volt ő is, szóval biztos jön… – vont vállat beletörődően.

– Ez valamiért nem lep meg.

Lefényképeztem a rajzot, aztán lassan úgy gondoltuk, ideje volt indulni, még kint megálltunk egy kicsit.

– Azért köszönöm szépen, ne gondold, hogy nem örülök neki – mutatta fel mosolyogva a tekercsbe hajtott papírlapot.

– Szívesen – mosolyogtam én is.

Elköszöntünk egymástól két puszival, mondta, hogy majd még úgyis egyeztetünk Messengeren. Örültem, hogy nem javasolt semmi olyat, hogy menjünk sétálni, mert nem nagyon volt hozzá kedvem, inkább egyedül akartam lenni. Átvágtam a Jászain, megálltam a Duna-parton a Margit híd közelében, nekitámaszkodtam a korlátnak, és csak bámultam a rideg, téli tájat. Próbáltam elemezni, hogy mit érzetem, de nem nagyon sikerült, mert teljes volt a káosz.

Végül is jól éreztem magam Krisztiánnal, hiányzott Máté, de az egyedüllétet is igényeltem. A három közül Mátét akartam a legjobban, nagyon visszahúzott hozzá a szívem, azt a két évet nem tudtam csak úgy elfelejteni. Krisztián aranyos volt, meg minden, de azon kívül, hogy tetszett nekem, tudtam, hogy az égvilágon semmit sem tudna adni nekem, és én sem neki. Úgy éreztem, neki sem rám van szüksége, mármint nyilván azon kívül, hogy megdugjon. Szerintem hozzá egy lazább csaj illett, nem olyan, mint én. Viszont Mátéhoz meg talán egy nálam komolyabb csaj illett volna…

Megnéztem a telefonomat, hogy írt-e Máté, de sajnos nem. Persze nem tudtam, mit vártam, mert megbeszéltük, hogy csak jövő hét szerdán keressük egymást… Eszembe jutott pár régebbi emlék, nem is tudtam, hogy miért pont ezek, és nem is biztos, hogy volt bármi jelentősége.

Amikor olyan két hónapja jártunk Mátéval, azt terveztem, hogy lassan elmondom neki, hogy biszex vagyok, ezt csak úgy megemlítettem Hannának egy Messenger beszélgetésben, mire azonnal felhívott.

– Szerintem ne mondd el neki, felesleges – mondta köszönés nélkül.

– Miért lenne felesleges?

– Mert a biszexualitásnak önmagában amúgy sincs semmi értelme.

– Már hogy ne lenne értelme?

– Mert ha egyszer egy fiúval vagy együtt, akkor csak ő számít, nem? Ha meg lánnyal, akkor meg csak ő, szóval az egész értelmetlen.

– Igen, de ez azért nem ilyen egyszerű. Attól, mert még kapcsolatban vagyok, nem szűnök meg biszex lenni – mondtam.

– Jó, de mégis mi a fenét számít, ha elmondod?

– Csak szeretném, hogy tudja rólam.

– De lesz abból bármi jó, ha tudja? Vagy idegenkedni fog a dologtól, vagy csak veri rá a nyálát, hogy úgy megnézne téged egy másik lánnyal, vagy azzal jön majd, hogy szexeljetek hármasban.

– De pont azért is el szeretném mondani neki, mert kíváncsi vagyok, hogy hogyan reagálna, érdekel a véleménye.

– Jól van, tegyél amit akarsz, de majd ne nálam érdeklődj, hogy van-e esetleg biszex lány ismerősöm, aki beszállna hozzátok.

Én csak mosolyogtam ezen.

– Kár, pedig tudom, hogy neked mindenféle ismerősöd van.

– Jó, szia, Júlia.

Mielőtt még letette volna, jót nevettem, nem értettem, hogy miért húzta fel magát az én dolgaimon. Természetesen nem értettem vele egyet, hogy nincs értelme a biszexualitásnak, és mivel Mátéval normális, őszinte kapcsolatot próbáltam kialakítani, mindenképpen el szerettem volna mondani neki, de akkor még nem tudtam, hogyan vezessem fel a témát.

Nem sokkal utána viccből megkérdezte tőlem, amikor egyik délután feküdtünk az ágyban, hogy hol voltam nyaralni az expasijaimmal, mert akkor oda nem megyünk nyáron. Én erre meg kinyögtem, hogy előtte egyetlen pasi volt az életemben, aki nem is volt a pasim, de még azelőtt volt egy csajom is, akivel nem hogy nyaralni nem mentünk, hanem kb. senki sem tudott róla, hogy együtt jártunk.

Ő csodálkozva nézett rám, aztán végül mondta, hogy nem gondolta volna, de nincs vele semmi baja. Akkor még jó ideig nem is nagyon beszélgettünk erről, legközelebb csak nyáron hozta fel a témát, amikor hazavittem őt anyámékhoz. Éjjel, amikor azt hittem, hogy ő már elaludt, kikeltem az ágyból, és meztelenül kiálltam az ablakba elszívni egy cigit. Amikor befejeztem, akkor vettem észre, hogy végig ébren volt, és engem nézett.

– Lebuktál – mosolygott.

– Nem is titkoltam – feleltem. – Na, mi lesz, kiküldesz fogat mosni?

– Nem kell, anélkül is ide jöhetsz – mondta, én meg bebújtam mellé az ágyba. – De tényleg áruld már el nekem, hogy miért cigizel? Én már két éve nem csinálom, de sokkal jobb tőle az életem.

Én csak sóhajtottam.

– Nem tudom, miért csinálom. Talán mert megnyugszom tőle, ahogy kifújom, és nézem a füstöt.

– Aha… – mormolta. – De ahhoz el kell viselni az ízét is.

– Az vele jár – mondtam, majd kis idő után megkérdeztem: – És nem gondoltad meg magad a rajzzal kapcsolatban?

– Áh, nem…

Egy hónappal azelőtt felvetettem neki, hogy lerajzolnám őt cigivel a szájában, de rögtön elvetette az ötletet, hiába mondtam neki, hogy nem kéne meggyújtani a cigit. Scott Eastwoodról találtam egy ilyen képet, és úgy gondoltam, szívesen megörökíteném így Mátét, de akkor nem tudtam rábeszélni.

– Mondtam, hogy többé nem veszem a számba azt a szart. Neked is mást kéne a szádba venni – vigyorgott.

– Mintha nem csinálnám elégszer – mormoltam.

– Tudod jól, hogy nem lehet elégszer csinálni…

Ezután én már majdnem elaludtam, amikor megjegyezte:

– Amúgy szépek a rajzaid.

– Igen? Köszi, pedig már sok rajzomat megmutattam neked.

– De a régieket még nem. Már akkor is ügyes voltál.

– Hát, köszi.

– Egyébként már sejthettem volna korábban, hogy tetszenek neked a lányok is, mert amikor mutogattad a rajzaidat, a legtöbbet lányokról csináltál… Eszti barátnőddel van köztetek valami, igaz? – mosolygott.

– Nincsen, Esztivel nem volt köztünk semmi, és nem is lesz. Egyébként nem is hiszem, hogy ő valaha tudna úgy nézni a nőkre, mint én. Az meg csak véletlen, hogy lányokat rajzolok többször, jóval több lány ismerősöm van, mint fiú, ráadásul a lányok lelkesebbek is, ha arról van szó, hogy lerajzolhatom-e őket.

– Ja, értem. De egyébként nagyon is látszik a képeiden, hogy tetszenek neked a lányok.

– Igen, és mégis hogyan?

– Csak látom, hogy mi tetszik neked bennük.

– Hát jó.

– És egyébként van hiányérzeted, hogy már régen voltál lánnyal?

– Nem igazán – feleltem.

– És nem félsz, hogy később lesz?

– Szerintem az már kijött volna ennyi idő alatt, ha lenne – mondtam.

– Szóval amikor nyallak, nem szoktál arra gondolni, hogy bárcsak egy lány csinálná neked? – vigyorgott.

– Dehogy is… – mormogtam, nem is értettem, hogy jutott eszébe ilyen hülyeség.

– És masztizás közben szoktál lányokra gondolni?

– Akkor elég sok mindenre szoktam gondolni.

– Szóval igen, jól van – mosolygott. – Erről jut eszembe, azt ígérted, mesélsz nekem kínos koleszos masztizós sztorikat – tette hozzá, és nagyon esdeklően nézett rám.

– Nem ígértem ilyesmit, mert nem volt semmilyen sztori.

– Én ezt nem hiszem el, négyen vagytok lányok egy szobában, biztosan volt valami.

– Mondom, hogy nem volt… Jó, elmondom a "legdurvábbat", de ez is egy nagy semmi.

– Na, mondom, hogy volt, és te titkolod előlem?

– Várd ki a végét, és meglátod, hogy kár volt a szóért… Egy délután egyedül maradtam, és gondoltam, ki kell használnom az alkalmat. Levettem a farmert, és pulcsiban betakaróztam az ágyon, felhúztam a lábam, és úgy tettem, mintha az egyik szobatársam törikönyvét olvasnám. Persze berontott valaki, de még épp abba tudtam hagyni, és tényleg úgy tűnt, mintha olvasnék. Mindenesetre ő elég furán nézett rám, hogy miért olvasok egy törikönyvet délután kettőkor kipirult arccal az ágyban pulcsiban, kérdezte is, hogy minden rendben van-e, én meg mondtam tök ártatlan képpel, hogy persze.

– Ő biztos nem szokta csinálni – nevetett.

– Vagy jobbak a módszerei.

– Azért a tiéd sem rossz – mosolygott, látszott, hogy nagyon örült, hogy elmeséltem ezt a jelentéktelen történetet, aztán egy kis hallgatás után megjegyezte: – Egyébként tök jó, hogy elmondtad, hogy szereted a lányokat is, hogy úgy érezted, rászolgálok a bizalomra.

– Ez csak természetes.

– És biztos vagy benne, hogy jó így, és nincs szükséged olyasmire, amit csak lánytól tudsz megkapni? – kérdezte aztán.

– Mióta együtt vagyunk, nem nagyon jutott eszembe. Egyébként sajnos a barátnőmtől sem kaptam olyan nagy dolgokat, nem nagyon sikerült megvalósítanom vele azt, amit szerettem volna.

– Ezt mire érted? A szexben, vagy hogyan?

– Hát igen, az nem nagyon működött közöttünk sajnos, pedig elég sok ötletem lett volna.

– Lehet, hogy később bánni fogod, hogy ez kimaradt az életedből.

– Ezt nem tudom előre megmondani. De csak egy jó szex reményében nem lépnék ki egy jól működő kapcsolatból, annyit nekem nem ér a dolog. Eddig mondjuk nem érdekelt, hogy azzal szexeljek, akit szeretek, de most már ez is fontos, mert sokkal jobb így. Most már nem is nagyon értem magamat, hogy hogy tudtam régen csak a szexbe belemenni.

– Nem olyan nagy dolog az. Mielőtt téged megismertelek, két évig voltam ilyen kapcsolatban egy lánnyal az egyetemről.

– És nem akartál komolyabbat?

– Vele nem, de ő sem velem.

– Vagy csak azt mondta.

– És ha úgy volt, nem mindegy? – vont vállat, aztán megpuszilta az arcom.

Ezután sok más beszélgetést felidéztem még, eszembe jutott egy ennél sokkal meghatározóbb is. Egy téli estén a konyhaasztalnál olvasta egy tankönyvét, miközben én a szokásos esti tanulós kávénkat főztem. Amikor leültem vele szembe, és átnyújtottam neki a bögrét, láttam, hogy már nem olvasott, hanem elgondolkodva meredt maga elé.

– Mi az? – kérdeztem meg mosolyogva.

– Nem is tudom… – nézett rám. – Amikor szó volt a betegségekről előadásokon, és átvettük az esettanulmányokat, ahol nem egyszer fiatal emberekről volt szó, akkor mindig arra gondoltam, hogy minden mennyire múlandó. Hogy szerencsés vagyok, hogy én nem haldoklom, hogy nincs semmi bajom, élek… Most is ezen elmélkedtem, hogy milyen jó minden úgy, ahogy van, például, hogy itt vagy velem.

– Ó, de aranyos vagy… én is sokat filózok amúgy a múlandóságról, de nem feltétlenül abban az értelemben, hogy milyen jó az az élethelyzet, amiben vagyok. Inkább csak félek, hogy nem sikerül valami maradandót alkotni.

– Igen, sejtettem, hogy te így gondolsz erre. És akkor nehezen is éled meg a pillanatot?

– Igen – mondtam, akkor jöttem rá, hogy ez tényleg mennyire így volt. – Mindig csak utólag látom, hogy régebben milyen boldog voltam, vagy hogy milyen jó dolgom volt.

– És itt és most, hogy érzed magad? – nézett rám érdeklődve.

– Jól, de valószínűleg ezt csak később fogom értékelni. Amúgy erről nem tehetsz, ezek a saját hülyeségeim.

– Hozzátartozik a nagy művész felfogásodhoz, amit én nem érthetek, ugye? – mosolyodott el.

– Nem, ez az elbaszott személyiségemhez tartozik hozzá.

– Hú, te nem szoktál így beszélni – vigyorgott, aztán komolyabbá vált az arca. – De tényleg, amikor a halálra gondolok, mindig eszembe jut, hogy milyen jó, hogy én még csinálhatom, amit szeretek, és hogy van esély, hogy később majd én mentek meg embereket.

– Néha én is ezzel áltatom magam, hogy talán lesz egy-két ember, akit meg tudok menteni.

– És hogyan? Írsz nekik egy szép verset?

– Hát ki tudja, hogy kire milyen hatással van… De a te foglalkozásod nyilván egy kézzelfoghatóbb dolog, és szerintem nagyon szép hivatás, csak nekem túl kötött lenne.

– Pedig itt is sok olyan terület van, amit még nem ismerünk, és talán soha nem is fogunk.

– Én amúgy mindig is furcsán néztem azokra, akik csak és kizárólag a tudományban bíztak, és kizártak bármiféle spiritualitást – tettem hozzá. – Már beletörődtem, hogy úgysem fogok sosem mindent megérteni.

– Azért a te esetedben ebben benne van egy nagy adag lustaság is. És hiszel valami felsőbb erőben?

– Persze, mondtam, hogy hiszek istenben, szerintem nem lehet mindent tudományosan megmagyarázni. Itt nem is a fizikára meg a kémiára gondolok, hanem csak úgy érzésekre, meg ilyenekre.

– Jó, most nem is akarlak meggyőzni, mert fáradt vagyok.

– Most kivételesen rám hagyod a fura dolgaimat? – mosolyogtam.

– Igen, rád hagyom, ma este szerencséd van.

– Hát jó… Amúgy én is szeretem veled ezeket az estéket.

– Ennek örülök.

Nemsokára felálltam, hogy elmossam a bögrém, de ő a karomnál fogva elkapott, lehúzott az ölébe, és megcsókolt. Átöleltem a vállát, a másik kezemmel meg végigsimítottam az arcán, aztán csak hagytam, hogy elvesszek az érzésben… Amikor egy kicsit elhúzódott, lassan nyitottam ki a szemem, ő már engem nézett.

– Mostanában már nem csak azért várom, hogy befejezzem az egyetemet, mert végre elkezdhetem a szakorvosit, és pénzt fogok keresni, hanem el szoktam képzelni, hogy akkor már együtt fogunk élni. Sőt, arra is szoktam gondolni, hogy addigra már lesz gyerekünk.

– Micsoda? – kérdeztem hitetlenkedve, el is mosolyodtam, mert azt hittem, csak viccelt.

Még sosem mondta azelőtt, hogy együtt szeretne velem élni, gyerekről meg még annyira sem beszéltünk.

–  Igen, te vagy az első, akivel ezek a dolgok nem megijesztenek, hanem teljesen természetesen jönnek – mondta.

– Mert biztos mostanra nőttél fel – mosolyogtam tovább.

– Ne nevess már ki, te nő… – mormolta, elsimított egy hajtincset a homlokomból. – Én mindig is szerettem volna családot, de eddig csak nálad éreztem, hogy veled tényleg szívesen belevágnék. Tényleg szeretnék majd tőled gyerekeket.

– Hát, nekem még csak annyira sem volt azelőtt senki, akivel el tudtam volna képzelni ilyesmit – mondtam. – De veled már tényleg gondoltam arra, hogy milyen szép életünk lehetne, hogy te este hazajössz a kórházból, miután hősiesen életeket menttél, aztán meg leülsz játszani a gyerekekkel, amíg én főzök valami kaját.

– Na, ez tetszik. Örülök, hogy te is gondoltál már erre.

– Persze, hiszen szeretlek. De remélem, hogy nem úgy fog kinézni a valóságban, hogy a gyerekek ordítanak, én meg idegességemben a kaját is odaégetem, te meg ezért leszel ideges, és nem is jössz haza szívesen, hanem inkább kikezdesz valamelyik nővérrel a kórházban – vigyorogtam, mire ő elnevette magát.

Egy darabig még mosolyogtunk ezen, aztán már csak komolyan méregettük egymást, és így szólt:

– Nem tudom, én veled nem szeretnék odáig jutni. És ha el is jutunk odáig, remélem, valamelyikünknek lesz majd annyi esze, hogy felismerje, és talán meg tudjuk majd beszélni, és vissza tudjuk fordítani – mondta.

– Reméljük… Vannak fenntartásaim a családdal kapcsolatban, de vagyok olyan naiv, hogy elhiszem, hogyha mindketten ezt akarjuk, akkor majd jól fog működni – mondtam. ­– Például most bármit mondhatnál nekem, elhinném.

– Mindent komolyan mondtam, úgyhogy nyugodtan elhiheted – mondta, aztán az orrát az enyémhez érintette, és újra megcsókoltuk egymást.

Visszagondolva erre, akkor tényleg el is hittem, hogy mindezt könnyedén megvalósíthatjuk majd. El sem tudtam képzelni, hogy milyen problémák állhatnak elénk, azt hittem, hogy az bőven elég volt, hogy szerettük egymást, és ugyanazt akartuk. Én mondjuk sosem úgy képzeltem el az életemet, hogy lesznek gyerekeim, inkább csak azt, hogy lesz egy társam, akivel jól elvagyunk, de Mátéval egyáltalán nem esett nehezemre beleképzelni a gyerekeket is a jövőbeli terveimbe. Sosem álmodoztam családról, és gyerekekről, de mivel mondta, hogy ezt akarja velem, könnyen átragadt rám a lelkesedése, és persze, hogy én is ezt akartam, mivel vele lett volna.

Talán most hasított belém a legerősebben a felismerés, hogy kár volt őt elengednem. Már azt a pár hibáját is elviseltem volna cserébe azért, hogy újra együtt legyünk. Már úgy éreztem, újra lett volna erőm a mindennapi harcokhoz, amik végül is nem voltak mindennaposak, csak egyszerűen már sok volt. Amiatt is okoltam magam, mert nem próbáltam meg tényleg komolyan megbeszélni vele ezt az egészet, hanem csak félmondatos utalgatásokat dobtam oda neki, amiket nyilvánvalóan nem értett, hát melyik pasi értené… És azt is sajnáltam, hogy ezt az egész "kiégés szindrómámat" sem magyaráztam el neki rendesen. Most már annyira egyszerűnek tűnt volna, hogy kézen fogom őt, elmegyünk a kedvenc helyünkre, ahol nyugodtan tudunk beszélni, és elmondom neki, hogy egy kalap szarnak érzem az életem, vannak dolgok, amik hiányoznak. Aztán még mindig ráértem volna szakítani vele akkor, ha egyáltalán nem értett volna meg engem, de így biztosan megértett volna…

Régebben sosem éreztem azt, hogy nekem elég az a jövőkép, hogy lesz családom, meg gyerekeim, úgy gondoltam, az élet ennél több, sokkal fontosabb a lelki nyugalom megtalálása, és az, hogy állandóan alkothassak valamit, mert engem csak az tudott lelkesíteni. Most viszont úgy éreztem, hogy egyelőre az is elég lenne, ha velem lenne az, akit szeretek, és hogy lenne egy ilyen boldog, de bizonytalan jövőképem, amibe lehet kapaszkodni a szar napokon. Persze, tudtam, hogy talán most a legfontosabb megtalálnom a lelki nyugalmat, és nem ilyen ábrándokba kapaszkodni.

De most nem éreztem úgy, hogy bármit is képes leszek egyhamar objektíven értékelni, mert talán az a felsőbb erő volt az, ami minden észérvet kizárva húzott vissza hozzá. Hetekig gondolkodhattam volna, hogy mi jó nekem, de semminek nem volt semmi értelme, mert mélyen valahol ott volt bennem egy érzés, ami mindent felülírt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen erősen érzek Máté iránt, és hogy ez ennyire meghatározza majd a hozzáállásomat mindenhez.

Elszorult a torkom, és megtelt könnyel a szemem, de nem akartam szégyenszemre az utcán sírni. Az sem segített, hogy szüntelenül arra gondoltam, hogy van-e még rajtam kívül ilyen szerencsétlen, aki ennyire nem tudja, hogy mit akar, és ekkora hülyét csinál magából. Egyszer nem jó az, ami van, máskor meg azt akarom visszakapni, ami volt; egy igazi döntésképtelen idiótának éreztem magam.

Jó lett volna valakivel beszélgetni, talán éppen Máténak kellett volna ezeket elmondani, de nem mertem felhívni, mert nem akartam még jobban lejáratni magamat. Elindultam hazafelé, próbáltam visszafojtani a könnyeimet, közben elhatároztam, hogy otthon majd felhívom Esztit, hogy kibeszélhessem ezeket magamból.

Amikor hazaértem, láttam, hogy nem volt nagy élet a lakásban, mindenki elvolt magában, így én is el tudtam nyugodtan vonulni a szobám rejtekébe. Levetkőztem, és lefeküdtem az ágyra, majd felhívtam Esztit, pár csörgés után felvette.

– Szia, mi újság? – kiabált bele a telefonba, nagy volt a háttérzaj.

– Szia, semmi, csak gondoltam beszélhetnénk – mondtam, de akkor már tudtam, hogy nem fogunk.

– Áh, jó lenne, csak éppen színházban vagyok, és két perc múlva kezdődik az előadás. Utána megyünk inni, szóval nem tudom, mikor tudnánk rendesen beszélni.

– Jó, nem baj, akkor érezd jól magad legalább te – mondtam.

– Miért, baj van?

– Csak a szokásos. Mindegy, majd beszélünk valamikor.

– Rendben, majd kereslek, meg majd úgyis jövök haza nemsokára, és találkozunk.

– Igen. Na jól van, akkor szia!

– Szia!

Letettem a telefont, és úgy éreztem, most már tényleg közel állok a síráshoz. Olyan jó volt mindenkinek, élték az életüket, boldogok voltak, nem voltak ilyen szánalmas problémáik, mint nekem. Jó, felhívhattam volna Hannát, hogy menjünk el inni, de ma amilyen szerencsés voltam, tuti éppen Bercivel szexel, miközben én itt fekszem sírás közeli állapotomban az ágyamon.

Krisztiánt szinte el is felejtettem, de kaptam tőle egy üzenetet Messengeren: "Megvan, hova megyünk bulizni, Hanna egyik volt gimis osztálytársa holnap házibulit tart, és jön Zalán is. Remélem, nem baj, és hogy így oké lesz."

Megírtam neki: "Persze, teljesen oké lesz."