5. fejezet

Másnap reggel addig nem mentem ki a szobából, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy anyáék leléptek dolgozni, és Zoé is elment suliba. Talán kicsit ciki volt, hogy ennyire kerültem mindenkit, de még véletlenül sem reggel szerettem volna összeveszni anyámmal, ráadásul Nándi orra előtt. Írtam Hannának Messengeren, hogy "Ma este buliii", amire nem válaszolt semmit, de legalább nyomott rá egy szívecskés fejet. Egyébként tényleg vártam a bulit, mert már rég voltam, pláne Hannával.

A délelőtt eltelt, olvasgattam a régi verseimet, amiket még gimiben írtam. Volt, amiket Szilvi ihletett, röhögtem is rajtuk így utólag, hogy milyen nyálasak voltak, meg tele voltak mindenféle túlzó szenvedéssel. Aztán megnézegettem a régi rajzaimat is, rájöttem, hogy mennyire elfelejtettem ezeket az embereket. Volt köztük csomó gimis osztálytárs, sőt, néhány tanár is, akiket nagy unalmamban, óra közben rajzoltam le. Egyszer a fizikatanár észrevette, csodálkoztam, hogy szidás helyett megdicsért, és megjegyezte, hogy nekem ezzel kéne foglalkozni. A mai napig nem értettem, hogy mit értett ez alatt, de a rajzolást nem tudtam volna munkaként csinálni.

Délután aludtam egyet, ami azt jelentette, hogy már egész jól voltam, ha minden stresszes gondolatot mellőzve csak úgy el tudtam aludni. De végül is ez is nagyon hiányzott az utóbbi időben, hogy csak úgy elcseszhetek egy napot semmittevéssel, ha éppen ehhez volt kedvem. Természetesen gondoltam Mátéra, és aggasztott, hogy mi lesz még ebből, mert továbbra sem voltam biztos benne, hogy tényleg jó döntés volt a szakítás, de próbáltam elengedni magam addig, amíg le nem telik az egy hét, és újra nem beszélünk. Persze tudtam, hogy csak azért nem voltam totálisan kétségbeesett, mert volt még rá remény, hogy együtt lehetünk…

Amikor felébredtem, láttam, hogy zölden villog a telefonom, tehát valaki írt Messengeren. Eszti válaszolt az üzenetemre: "Komolyan szakítottatok?? Én azt hittem, minden rendben veletek. Igazából most nem tudok mit mondani, de majd hívlak feltétlenül, hogy beszéljünk rendesen. Most annyi minden összejött, hogy ki sem látszom belőle… Addig is kitartást, és sok puszi."

Nem is tudtam, hogy lesz-e még vizsgája, vagy csak simán ennyire nem ért rá. De ezen sem csodálkoztam, mert az elmúlt két és fél évben az egyetemi pályafutásunk alatt valamelyikünk mindig el volt tűnve a baromi fontos dolgai miatt. Ő történelem szakos volt, és éppen azon stresszelt, hogy kövesse-e az álmait, és jelentkezzen-e régész mester szakra, vagy keressen pénzt, és menjen el egy multihoz dolgozni. Egyébként nekem is tervben volt, hogy Szegeden tanulok tovább vele, de amit ott jelöltem meg, arra nem lett elég pontom, ezért maradt a vésztartalék, az olasz szak Debrecenben. Ő meg ragaszkodott Szegedhez, mert Debrecenben nem volt régész mester szak, úgyhogy elváltak útjaink.

Ennyit írtam neki:

"Most itthon vagyok, nem tudsz te is feljönni pár napra? Hiányzol :"( :( "

Letettem a telefont, a kinti zajokból következtetve anya már hazaért munkából, kint tett-vett a konyhában, szóval most már ideje volt rászánnom magam, és elmondani neki, hogy halasztani fogok az egyetemen. Nagy nehezen kimásztam az ágyból, de ekkor láttam, hogy megint jött üzenetem, ezért inkább megnéztem, addig is húztam az időt. Eszti válaszolt:

"Most még pár napig biztos nem tudok felmenni, de utána talán… és te is hiányzol!!"

"Mindegy, majd hívj, és telóban kisírom neked a lelkem"

Ő erre küldött egy vigyorgós fejet, aztán egy képet, amin az ágyban feküdt, és egy tankönyvvel volt letakarva az arca: "Tegnap egész végig így szenvedtem, de a mai nap is hasonló."

Ezen elmosolyodtam, aztán megírtam neki:

"Én most túl kócos vagyok, hogy képet küldjek magamról."

"Te mindig túl kócos vagy :D Amúgy felhívhatlak most is."

"Most nem olyan jó, anyám kint van, lehet, hogy hallgatózna, most készülök elmondani neki is, hogy miért jöttem haza. És veled személyesen amúgy is sokkal jobb beszélgetni."

"Az igaz. Akkor elintézem, és keddre felmegyek, oké? Kimehetünk a jó öreg Szent István parkba."

"Ahhoz most lehet, hogy túl hideg van. De mindegy is hova megyünk, a lényeg, hogy végre találkozunk."

"Az biztos ;)"

Most már tényleg eltettem a telefont, és kimentem anyámhoz a konyhába. A bevásárló szatyorból pakolászott ki, én megálltam előtte.

– Ó, felébredtél?

– Igen – mondtam.

Próbáltam kifejezéstelen arcot vágni, hogy esetleg megússzam a kérdezősködést, de anyám nem olyan természetű volt, azonnal belekezdett:

– És mikor mész vissza Debrecenbe?

– Nem tudom – vontam vállat.

– Miért, nem tudod, mikor kezdődik a következő félév?

Én csak sóhajtottam, tudtam, hogy nemsokára kitör a balhé… Ki is tört, jól megkaptam, hogy felelőtlen vagyok, és hogy nem fog engem eltartani, ha nem lesz munkám, mert otthagytam az egyetemet, és a szokásos "mehetsz apádhoz is" elhangzott. Biztosítottam róla, hogy majd visszamegyek Debrecenbe, lesz munkám, eltartom magam, aztán majd eldöntöm, hogy mi lesz az egyetemmel, hiszen felnőtt ember vagyok, nem szorulok rá senkinek sem a tanácsaira.

 Ekkor beállított Zalán, én meg jobbnak láttam lelépni. Szerencsére ő sem jött oda kérdezősködni, hanem elvonult a szobájába, mielőtt még anyám őt is elővette volna. Gondolom másnapos volt, most az hiányzott neki a legkevésbé, hogy anyám teleordítsa a fejét. Felöltöztem, aztán indultam is Hannához, nem nagyon akartam ilyen hangulatban itthon maradni.

***

– Szóval ilyen zenét hallgatnak manapság a fiatalok? – tettem fel direkt úgy a kérdést, mint egy öregasszony, amikor éjjel egykor kiléptünk Hannával a szórakozóhelyről.

            Eszméletlen hideg volt, gyorsan a fejembe húztam a kabátom kapucniját, és még cigizni sem volt kedvem, mert akkor le kellett volna vennem a kesztyűmet.

– Igen, ilyen zenét hallgatnak a fiatalok – mormolta Hanna, aztán rágyújtott, őt nem érdekelte a hideg. – Miért, nem tetszett?

– Egynek jó volt.

Azt már nem mondtam neki, de igazából nem azt kaptam, amire vártam. Túl nagy volt a tömeg, túl hangos a zene, le is izzadtam, és végig szomjas voltam. Ha odamentünk a pulthoz meginni egy italt, akkor utána megint át kellett verekednünk magunkat az embereken, hogy lássunk valamit a színpadból. A zene egyébként nem volt olyan rossz, a magyar hiphop legjobb előadói léptek fel, bár ezt csak Hannától tudtam, mert én senkit sem ismertem. Régebben Zalánnal sokat hallgattunk rapet, de az stílusban köszönőviszonyban sem volt ezzel a zenével.

– Hé, Julcsi, Hanna! – kiáltotta valaki a hátunk mögül, mi odafordultunk.

Az öcsém és a barátja, Krisztián voltak azok, nem is értettem, hogy mit keresnek itt.

– Ti meg hogy találtatok meg minket? – kérdezte Hanna, amikor a fiúk mellénk értek.

– Nem volt nehéz kitalálni, hogy ide jöttök, mivel Face-en bejelölted, hogy részt veszel az eseményen – vigyorgott Zalán.

– Látod, kell neked állandóan feltűnősködnöd azon a szaron – mosolyogtam én is Hannára.

– Jaj, hagyjatok már.

Krisztiánra néztem, valamilyen oknál fogva örültem neki, hogy újra találkoztunk.

– Ha már úgyis összefutottunk, nem ülünk be egy sörre? – kérdezte az öcsém, amire Hanna nem túl kedvesen reagált:

– Nem érzed szánalmasnak, hogy kémkedtek utánunk?

– Bocs, nekünk is tetszett a program, nem csak miattatok jöttünk.

– De akkor is, nem tudnátok leszállni rólunk végre? – nyávogta, mire ránéztem:

– Miért, sietünk? Szerintem simán beülhetnénk még inni valahova.

– Ja, igen? – kérdezte Hanna gúnyosan. – Azt hittem, haza akarsz menni az ágyikódba sírni.

– Persze, hiszen ismersz… – forgattam a szemem.

– Na jó, felőlem iszogathatunk még, de meghívtok minket! – mutatott Hanna Zalánra és Kriszre, de az öcsém kitért a válasz elől, ehelyett mondta, hogy merre menjünk, mert ismer itt egy jó helyet.

Negyed óra múlva már a kocsmában üldögéltünk, kényelmesen elhelyezkedtünk egy asztalnál a sarokban, és a srácok tényleg meghívtak minket az első körre. Mondtam, hogy a következőt én állom, mert szerintem ebben a társaságban nekem volt csak valamennyi félretett pénzem. Hangulatos hely volt, a fal tele volt külföldi nagyvárosok képeivel, emiatt elgondolkodtam rajta, hogy milyen jó lenne egy olyan kocsmát, vagy kávézót vezetni, aminek a falát én egyedül rajzoltam tele.

Amíg én beszélgettem a fiúkkal, Hanna bunkó módon a falnak dőlve a telefonját macerálta. Zalán ebben az évben kezdett el egy hangtechnika OKJ-s képzést, Krisz pedig saját elmondása szerint az ország leggyengébb műszaki egyetemére járt, csak hogy mégis legyen valamilyen papírja, de amúgy fogalma sem volt, hogy mi akart lenni.

– Hát ez ismerős – bólintottam fáradtan az asztalra könyökölve.

– Te sem tudod, hogy mit szeretnél? – kérdezte.

– Hát nem igazán – mondtam, aztán Zalán vette át a szót.

– A volt osztályomból nagyon sokan nem mentek egyetemre, hogy egy év alatt kitalálják, hova szeretnének tovább menni. Akik meg beiratkoztak, sokan már nem is járnak oda, mert rájöttek, hogy hülyeség.

– Kevés az olyan, aki ilyen fiatalon pontosan tudja, hogy mit akar – bólintottam.

– OKJ-s jedi képzés – mondta az öcsém nagy komolyan, mire Krisz helyeselt.

– A legértelmesebb dolog, ami csak létezik.

– Most én sem gondolom hülyeségnek – mondtam.

– Na és most már elmondod, hogy miért jöttél haza? – kérdezte Zalán.

– Kihagyok fél évet az egyetemen, mert már egyszerűen elég volt a suliból; nem nagy történet.

– Akkor miért titkoltad ennyire?

– Mert túl szarul voltam ahhoz, hogy értelmesen beszélgessek másokkal.

– De Hannával mégis tudtál beszélgetni – bökött a fejével Hanna felé, aki szemöldök ráncolva pötyögött valamit a telóján, el nem tudtam képzelni, hogy milyen beszélgetőpartnert talált magának éjjel fél kettőkor, de mondjuk volt kikből választani.

Én csak vállat vontam.

– Nem tudom, ő meg Eszti azok, akikkel még ilyenkor is könnyű beszélgetni. De ne haragudj, hogy kerültelek, nem akartalak megbántani.

– Nem baj, most már mindegy.

– Amúgy aranyos tőled, hogy akartál velem beszélni, Zoé például teljes mértékben leszart engem.

– Zoét inkább hagyjuk is… – mormogta. – A család kis elkényeztetett hercegnője magán kívül senkit sem vesz észre.

– Látom, hogy nem érzed valami túl jól magad közöttük, mert alig voltál otthon.

– Hát most minek, semmi értelme… Ha otthon vagyok, csak baszogatnak a tanulással, vagy számon kérnek, hogy miért értem haza olyan későn. Akkor inkább ott alszom valakinél, így nem tudják, hogy hajnalban hánykor értem volna haza.

– Megértelek – mondtam.

– Nagyon ki vagyok akadva Zoéra, mióta megengedték neki, hogy házibulit rendezzen otthon a tizenkilencedik szülinapján. Nekünk ezt sosem engedték volna, de neki mindent szabad.

– Ne is mondd, ez reménytelen, én is ezért léptem le, nem bírtam nézni ezeket a különbségeket.

– Remélem, találok majd valami jó melót, és én is léphetek nemsokára – sóhajtott az öcsém, majd Krisz rám nézett:

– De ahogy látom, neked sem hozta meg a megváltást az önálló élet.

– Hát azon most hosszan tudnék elmélkedni, hogy mi hozza el a megváltást, de inkább nem akarlak titeket untatni.

Krisz csak mosolygott, én is elmosolyodtam, de aztán Hanna közbeszólt:

– Ez az, kérlek tényleg ne is untass minket.

Én ránéztem, ő továbbra is a telefonjába volt merülve, meg is kérdeztem:

– Neked nem mindegy? Amúgy is unod magad.

Hanna csak legyintett, Zalán megkérdezte tőle:

– Tényleg, együtt vagy még azzal a Bécivel?

– Berci, de igen, együtt vagyunk – nézett rá rosszallóan.

Minden alkalommal, ha egymás mellé keveredtek, Zalán flörtölt Hannával, amit végül is megtehetett, mert ők nem voltak testvérek, de egyszer már mondtam nekik, hogy ha esetleg összeházasodnának, hivatalosan is megkapnánk az "ország legbetegebb családja" címet. Persze Hannának esze ágában sem volt kikezdeni Zalánnal, az öcsém túl kispályás volt az ő ízléséhez. A mostani barátja, Berci tipikus nagymenő volt, mindent el tudott intézni, például Hannának csak egy szavába került, és a srác megdobta őt egy Sziget heti bérlettel. Berci még csak nem is nézett ki jól, de emiatt az "enyém az egész város" kisugárzásával ragadtak rá a nők. Még én is kénytelen voltam elismerni, hogy tényleg volt benne valami, persze én sosem tudtam volna egy ilyen típusú sráccal együtt lenni.

 Zalán most is próbálkozott mindenféle hülye dumával, mint általában minden lánynál, de aztán hamar megunta, mert Hanna elég mogorva arcot vágott ezekre. Az öcsém inkább hozzám fordult:

– Asszem jöhet a második kör pia.

– Jól van, én benne vagyok.

Hoztam magunknak újabb négy sört, ezután az volt a téma, hogy ki volt a legjobb fellépő a bulin, Zalán és Hanna természetesen most sem értettek egyet. Hanna istenített egy-két arcot, de Zalán csak "nyálas kis buzik"-nak nevezte őket, mert ő a klasszikus rapre esküdött. Miközben hallgattam a gyerekes veszekedésüket, időnként rajta felejtettem a tekintetem Krisztiánon, ennyi ital után nem éreztem cikinek, hogy bámultam őt. Szürke kapucnis pulcsiban volt, szőke haja fel volt borzolva, azon gondolkodtam, hogy mikor lett ez a gyerek ennyire jóképű. Szívesen le is rajzoltam volna, de még egyelőre nem akartam ezzel rárontani, ahhoz többet kellett volna innom.

Azon gondolkodtam, hogy tök jó volt így minden, hogy csak úgy beültünk ide inni, és közben nem nyomasztott semmi, hogy másnap suli, munka, vagy hogy nincs kész a házim, és elfelejtettem valami beadandót. Ahogy így végignéztem rajtuk, megirigyeltem tőlük ezt a lazaságot, hogy még ha nyomasztotta is őket valami, teljesen le tudták szarni, hagyták, hogy sodródjanak az eseményekkel, és minden helyzetben jól tudták magukat érezni. Nekik ez ráadásul nem is egy különleges élethelyzet volt, mint nekem, amikor eljöttem a főbb kötelességem helyszínéről, hanem tényleg ez volt az életük. Irigyeltem őket, arra gondoltam, nekem is így kéne csinálnom.

A harmadik kört Krisztián fizette, kezdtem egyre jobban feloldódni, már hangosan röhögtünk Zalán egyik idióta viccén, végre Hanna is jobban bekapcsolódott a társalgásba. Az öcsém anyánk faszságait kezdte kiparodizálni, aztán mi is beszálltunk Hannával, csak mi apánk hülye szokásait figuráztuk ki, például hogy milyen bénán használja az okostelefont. Krisztián is jókat röhögött ezeket a sztorikon, de én azért megmondtam neki:

– Valószínűleg a miénk a legelcseszettebb család a városban, sajnálom, hogy ezt kell hallgatnod.

– Ja, már csak Zoé hiányzik, hogy teljes legyen a kép – mondta a srác, mire Zalán közbeszólt:

– Csak a magad nevében beszélj, nekem baszottul nem hiányzik. Na, hozok még inni!

– Szerintem már nem kéne többet – vigyorogtam nem túl meggyőzően, szóval az öcsém gyorsan el is húzott piáért.

Ezután rövideket ittunk, mindenféle téma előkerült, szerintem csak azért nem kezdtünk el kínos szex-sztorikat mesélni, mert túl sokan voltunk testvérek, és nem feltétlen voltunk kíváncsiak egymás szexuális életére. Azért volt miről beszélgetni, Zalán eldicsekedett a legújabb hódításaival, bár ezt nem tudom, kinek mondta, mert sem engem, sem Hannát nem igazán érdekelte. Aztán Krisszel felváltva szidták a volt általános iskolai ofőjüket, ebbe már én is be tudtam kapcsolódni, mert én is abba a suliba jártam. Szóba került még a büdös tesiterem és WC, a biosz szertár, ahova Zalán járt hatodik óra után különböző lányokkal smárolni. De az is kiderült, hogy hetedikben ellopták onnan Krisszel és egy másik társukkal az iskolai csontváz lábát.

– Én vittem haza, de apa egyszer elvette tőlem, mert meg akartam vele suhintani Zoét, amikor éppen rátört a hisztiroham – vigyorgott az öcsém.

– Te, tényleg, most hol van az a láb? Még mindig nálad? – kérdezte Krisztián.

– Nem tudom, hol van, de keressük meg! – pattant fel Zalán olyan lelkesedéssel, mintha ez lenne most a legfontosabb dolog a világon.

Mi Hannával egymásra néztünk, tudtuk, hogy ideje volt indulni, bár azért már mi is be voltunk állva annyira, hogy jót röhögjünk a hülye öcsémen. Az utcán nem is tudtuk, hogy jó felé indultunk-e el, minden esetre menet közben megbeszéltünk, hogy ki hol tölti az éjszakát. Mondtam Hannának, hogy ma náluk aludnék, mert nem akartam másnaposan anyám reggeli porszívózására kelni, Zalán is ugyanezt figyelembe véve Krisztiánhoz kéredzkedett be.

– Csak megjegyzem, hogy veled szívesebben aludnék – vigyorgott az öcsém Hannára, mire ő így szólt:

– Nem kell magyarázkodnod, hogy Krisszel alszol, semmi bajom a melegekkel.

Én elkezdtem röhögni, persze Zalán és Krisztián már nem tartották ezt annyira viccesnek. Ezután az öcsém és Hanna mentek elől, folytatták ezt a szópárbajt, de utána már azon veszekedtek, hogy a DC vagy a Marvel jobb-e, szóval gyors volt a témaváltás. Mi egy kicsit lemaradva tőlük követtük őket Krisztiánnal, és mivel látta rajtam, hogy fáztam, átölelte a vállamat, én meg a derekába kapaszkodtam. Teljesen természetesnek tűnt, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, persze ebben az is közrejátszott, hogy megszoktam, hogy Mátéval is mindig pont így sétáltunk.

Tudtam, hogy itt a legmegfelelőbb pillanat, hogy megkérdezzem tőle, hogy majd lerajzolhatom-e őt, de őt teljesen megihlette ez a DC-Marvel vita, azt ecsetelte, hogy kik a legjobb a csajok a szuperhősös filmekből.

– Hát nem tudom… – motyogtam, miután végighallgattam. – Igen, Jennifer Lawrence tényleg elég dögös volt az X-Menben, de aki nekem talán a legjobban tetszik, az Elisabeth Olsen volt a Bosszúállókban.

– Ja, hát mondjuk ő sem rossz, igen – bólintott elgondolkodva, mintha valami nagyon komoly kérdést vitattunk volna meg.

Eszembe jutott, vajon feltűnt-e neki, hogy lányokról beszélgettünk, de gyanítottam, hogy Zalán már elpletykálta neki, hogy jártam lánnyal, mivel egy-két évvel utána elmondtam az öcsémnek nagyvonalakban a Szilvivel történteket. Ő nem is csodálkozott különösebben, inkább örült, hogy tudok véleményt mondani a csajairól; bár nem meglepő módon nem igazán egyezett az ízlésünk. Ha Krisszel tényleg olyan jóban voltak, akkor simán elmondta neki; de egyáltalán nem is érdekelt, hogy ő mit gondolt erről. Főleg nem most, amikor már amúgy is sokat ittam.

– És amúgy csak a filmeket szereted? Szoktál olvasni? – kérdeztem.

– Nem nagyon, mindig inkább csak tervezem, hogy olvasok.

– Én is csak tervezem. Jó lenne többet sportolni, többet olvasni… többet élni.

– Én is sokszor elhatároztam, hogy mostantól komolyabban veszek dolgokat, de aztán mindig itt kötök ki – nevette el magát. – Elmegyek inni, és idegen csajokat ölelgetek – azzal, hogy ezt nyomatékosítsa, kicsit megszorította a vállamat. – De hát nem tehetek róla, én ezt szeretem, mert ez könnyű. És jó.

– Pedig első látásra nem is gondoltam rólad. Legalábbis normálisabbnak tűnsz, mint Zalán.

– Hát nem tudom, mégis mi a normális? Hogy ugatnak a szülők, a tanárok, hogy mit kéne tenned, milyennek kéne lenned? Jobb inkább elmenni a haverokkal lazítani, és vagy akad valami csaj, vagy nem.

Gondoltam, hogy most azért volt ennyire őszinte, mert ivott, ő mindig is csendesebb srác volt, akinek józanul ritkán lehetett hallani a véleményét. De persze, tizenöt évesen láttam utoljára, azóta biztosan sokat változott.

– Na és milyen egy ilyen este után másnap reggel felkelni? – kérdeztem.

– Ezt hogy érted?

– Boldogan kelsz fel, és arra gondolsz, hogy megérte, vagy még rosszabbul érzed magad? – kérdeztem, tudtam, hogy velem holnap az utóbbi fog megtörténni.

– Arra gondolok, hogy megérte, de utána egész nap semmihez sincs kedvem, például bemenni a suliba. De talán megint jó lenne egy állandó barátnő, talán ez az, ami szokott néha hiányozni. Tudod, akinek nem kell másnap reggel megkérdezni a nevét, meg aki anélkül is hoz neked egy kávét és szendvicset, hogy megkérnéd rá.

– Hát ez a boldog párkapcsolat alapja, az biztos – mosolyogtam.

– Csak egy baj van ezzel, hogy kapcsolatban lenni egy idő után nem olyan jó, mint ilyen estéken mindig másokkal ismerkedni, amiből aztán talán lesz valami.

– Szóval ez izgalmas? – kérdeztem. – Lehet, hogy engem zavarna, hogy nincs meg a stabilitás.

– Amiatt ne aggódj, mert stabilitás amúgy sem létezik.

– De azért vannak jobban és kevésbé kiszámítható helyzetek. De mondjuk az elmúlt idők szarságai után ezt már nem merem olyan magabiztosan kijelenteni.

– Ez az, akkor meg ne foglalkozz vele.

Lassan megérkeztünk a Nyugatihoz, ahol Hannával másfele kellett továbbmennünk, mint a srácoknak. Meg is álltunk, Zalán és Hanna még beszélgettek valami faszságról, ezért kihasználva az alkalmat megkérdeztem Krisztiántól:

– Majd csinálnék rólad egy rajzot, benne vagy?

Ő meglepetésében csak felnevetett, aztán így szólt:

– Öhm, persze. De nem bírok sokáig egy helyben ülni.

– Nem is kell, és maximum egy óra alatt megvagyok vele.

– Jól van. Akkor majd rád írok Messengeren, de te is írhatsz.

Ebben maradtunk, adtunk egymásnak két puszit, aztán Zalántól is elköszöntem, és elindultunk Hannával hozzájuk.

***

Másnap reggel csak lassan esett le, hogy Hanna szobájában voltam; egy matracon feküdtem a földön, ő meg mellettem aludt az ágyán. Beletelt még negyed órába, amíg teljesen éber nem lettem, közben azt is érzékeltem, hogy fájt a fejem, és émelyegtem, szóval valószínűleg egy darabig nem fogok tudni semmit sem enni. Eszembe jutott a tegnap este, hogy nem volt-e egy kicsit fura, hogy megkérdeztem Krisztől, hogy lerajzolhatom-e, de aztán hamar rendeztem magamban a kérdést, mivel továbbra sem érdekelt, hogy mit gondolt rólam az öcsém barátja.

Az viszont már jobban foglalkoztatott, hogy mégis mit láttam ebben a srácban, ami tetszett benne, hiszen fiatalabb volt nálam, és az érdeklődési köreink enyhén szólva sem hasonlítottak. De mégis vártam, hogy találkozzunk; még így is, hogy tudtam, nem lesz ebből semmi, csak egyszerűen szívesen voltam vele. A kezembe temettem az arcom, tudtam, hogy nagyon nem lesz jó, ha belebonyolódok ebbe, nekem most tényleg egyedüllétre volt szükségem, és nem arra, hogy összeszűrjem a levet az első szembejövő helyes sráccal.

– Hát veled meg mi van? – kérdezte Hanna hirtelen, ijedten leengedtem a kezem, és ránéztem.

Álmosan, felkönyökölve pislogott le rám az ágyból.

– Csak a szokásos, magamat sajnáltatom, hogy mennyire hülye vagyok – sóhajtottam.

– Na most éppen miért vagy hülye?

– Inkább el sem mondom, annyira ciki – mondtam, azzal a fejemre húztam a párnámat, de Hanna sikeresen elvette tőlem.

– Úgyis el fogod mondani, ne színészkedj már!

– Hát… – adtam meg magam. – Azt hiszem, tetszik nekem egy kicsit Krisztián – néztem rá, és vártam a lecseszést, de ő csak vállat vont.

– Jó, és? ­– kérdezte közömbös arccal.

– Mi az, hogy "és"? Ő Zalán haverja, akivel tizenhárom évesen káromkodva Mortal Combatoztak a nappalinkban.

– De már nem tizenhárom éves. Amúgy elég helyes, nem csodálom, hogy megtetszett neked.

– Igen, de én most túl szét vagyok este ahhoz, hogy belekeverjem magam bármi ilyen hülyeségbe. És Máté miatt is bűntudatom van, hogy ő vár rám, én meg pasizgatok.

– Honnan tudod, hogy vár rád? Lehet, hogy már meg is dugott valakit, ne légy már ennyire jóhiszemű. Most azt csinálsz, amit akarsz, és szerintem használd ki, mert ha újra összejöttök, akkor tényleg nem illik másokkal lefeküdni.

– "Nem illik" – nevettem fel. – Hát nem tudom, az biztos, hogy ez most nagyon nem hiányzott nekem, amúgy is elég bonyolult volt minden.

– De az élet már csak ilyen, ne is számíts rá, hogy majd bármi megoldódik egyszerűen.

– Ez mondjuk tényleg így van. Képzeld, még azt is megbeszéltem vele, hogy majd lerajzolom… – mormoltam.

– Hát akkor hogyha nem is jön vele össze semmi, legalább lesz egy rajzod róla – vigyorgott, én meg inkább már csak a fejemet csóváltam, de ő folytatta: – Emiatt tényleg ne érezd rosszul magad, nem tehetsz róla, és ne is idegeskedd el az egészet, hanem hagyd, hogy történjenek a dolgok. És majd útközben meglátod, hogy jó-e vagy sem.

– Persze, így kéne csinálni, csak olyan szánalmas vagyok, hogy mostanában semmit sem tudok élvezni.

– Ne agyalj ezen sem. Meg Mátén sem, hidd el, ő is jól elvan, és éli az életét.

– Hát nem tudom… Inkább próbálok nem a pasikkal foglalkozni, hanem azon leszek, hogy a művészethez térjek vissza.

– Ja, és lehet, hogy majd Krisztián lesz az új… izé… múzsád – mosolygott rám, mire én kivettem a kezéből a párnámat, és az arcába dobtam.