Másnap egész délelőtt
iszonyú rosszul voltam, legalább ötször hánytam, mire végre megnyugodott a
gyomrom. Addig viszont annyira szenvedtem, hogy a legjobban sikerült rajzaimat
is odaadtam volna cserébe azért, hogy újra jól legyek. Senki sem volt otthon,
anyámék dolgoztak, Zalán Krisznél aludt, Zoé meg gondolom iskolában volt.
Tegnap este egyedül jöttem haza, gyalogoltam vagy fél órát a hidegben, de
szerencsére voltam olyan állapotban, hogy gond nélkül hazataláljak. Itthon úgy
elaludtam, mint akit fejbe vágtak, aztán erre a kínzó rosszullétre ébredtem.
Végtelennek tűnő néhány óra alatt helyrejöttem, és tudtam másra is gondolni,
mint arra, hogy inkább a halált választanám a szenvedés helyett. De így sem
voltam előrébb, mert lelkileg is elég nyomott állapotban voltam.
Tudtam, hogy majd beszélnem
kellene Krisztiánnal, mert most úgy éreztem, hogy nem volt teljesen jogos, hogy
úgy kioktattam tegnap, de nem volt kedvem újra találkozni vele. Egy kicsit az
is felzaklatott, hogy smároltam vele, és nem igazán élveztem. Tudtam, hogy idő
kell, mire bárki más érdekelni fog, talán hónapok, évek, mint ahogy Szilvi után
is két hónap kellett, mire egyáltalán rá tudtam nézni másra. Azon gondolkodtam,
hogyha lánnyal smároltam volna, az jobb lett-e volna, de arra jutottam, hogy
most egyébként sincs kedvem senkivel smárolni. És amúgy sem másra volt
szükségem, hanem önmagamra, hogy visszataláljak ahhoz, aki voltam.
Délután kettőre járt az idő,
és mivel valami csoda folytán sütött odakint a nap, elhatároztam, hogy
megpróbálkozom egy futással, ha már úgysem kavargott a gyomrom. Felvettem vagy
öt réteg felsőt, előkerestem a szekrényből a régi futócipőmet, elloptam Zoé
egyik tréninggatyáját, és Zalán egyik kapucnis pulcsiját, aztán indultam is.
Szokatlan volt
napsütésben mászkálni az utcán, de a dermesztő hideg így sem maradt el,
megállapítottam, hogy jó ötlet volt felvenni ezt a sok ruhát. Hétfő lévén tele
volt a város, egy kicsit furán is éreztem magam a villamoson futócuccban a sok
rohanó, ideges ember között. A Jászainál szálltam le, a szigetre nem mertem még
kimenni, mert tudtam, hogy úgysem bírnám körbefutni, inkább innen terveztem
futni az Árpád híd felé a rakparton. Ott már nagyon kevesen voltak, mert
délután kettőkor senki sem ért rá korzózni, vagy ha mégis, inkább bent maradtak
a lakásban még a napsütés ellenére is.
Futottam fél órát, de
időnként megálltam pár percre, mert begörcsölt a bokám. Nem esett olyan jól a
futás, mert már nagyon régen voltam, de legalább nagyjából teljesítettem a
tervezett távot, úgyhogy elégedett voltam magammal. Végül visszasétáltam a
Jászaihoz, és mivel alacsonyan volt a vízszint, lementem egészen a partra
nézelődni. Furcsa volt, hogy ennyire nyugodtan tudtam szemlélni a
környezetemet, a szemben lévő szigetet, a túlparton elsuhanó autókat. Általában
soha nem volt időm megállni, de ez most olyan volt, mint egy kirándulás, csak
nem a természetet, hanem a várost néztem. Végre kiszakadtam a megszokott
rohanásból, olyan dolgokat láttam meg, amit egyébként észre sem vettem volna,
és olyan megvilágításban láttam az életemet, ahogy a hétköznapokon nem lett
volna lehetőségem.
Eszembe jutott Szilvi,
hogy milyen sokat futottunk együtt, és akkoriban egy Margitsziget kör megtétele
még nem jelentett gondot. A szakítás után jó ideig nem is futottam, mert az is
csak rá emlékeztetett, de most már egyáltalán nem zavart, hogyha néha rá gondoltam.
Emlékeztem, hogy a szakítás utáni hónapokban, amikor már javában kavartunk
Ádámmal, gyakran elképzeltem, hogy milyen lenne, ha Szilvivel beszélnénk
egymással.
Folyton arra gondoltam,
hogy leülünk ketten valahova, elmeséljük egymásnak, hogy hogy vagyunk egymás
nélkül. Ő elmondja, hogy rájött, hogy tényleg szereti a lányokat, és bocsánatot
kér, hogy annak ellenére, hogy szeretett engem, nem tudta kimutatni, és folyton
tiltakozott, amikor megmondtam neki a frankót. Én meg bocsánatot kérek tőle
amiatt, hogy mindent siettettem, hogy nem úgy bántam vele, ahogy kellett volna,
és hogy nem úgy reagáltam le a helyzeteket, hogy ne legyen veszekedés. Aztán
meg levonnánk azt a tanulságot, hogy ennek így kellett történnie, és mindketten
megyünk tovább a magunk útján. Akkoriban sokszor lejátszottam magamban ezt a
beszélgetést, és sokáig reménykedtem is, hogy majd meg fog történni, de aztán
egy idő után már egyre kevesebbet gondoltam rá, míg végül rájöttem, hogy ennek nem
is lenne értelme. Még nézegettem néha a Facebookját és az Instáját, de aztán
egyre inkább nem érdekelt, hogy mi volt vele, elfogadtam, hogy vége van, és
teljesen lezárult közöttünk az egész.
Tulajdonképpen miatta is
hagytam itt ezt a várost, ami jó döntés volt, mert Debrecenben egy darabig jól
éreztem magam, de most felidéztem pár emlékem a pesti időszakról. Szilvivel
gyakran mászkáltunk este a belvárosban mielőtt ott aludtunk volna valamelyikünknél.
Nekik is ugyanolyan régies stílusú lakásuk volt, mint anyáméknak, amit a magas
mennyezet, és az általános sötétség jellemzett. Arra mindig is emlékezni fogok,
hogy egyszer este, amikor már mindenki aludt náluk, kimentünk cigizni a gyéren
megvilágított konyhába. Mindketten bódultak voltunk az italtól, elmélázva
szívtam a cigimet, amikor egyszer csak az ölembe ült, és megcsókolt. Úgy
éreztem, megállt az idő, hagytam, hogy leégjen a cigi, és akkor azt hittem, mi
örökké együtt maradunk.
Volt pár jó emlékem
Ádámról is. Vele gyakran jártunk ki biciklivel a Hajógyári szigetre, és
üldögéltünk a stégen, de néha messzebbre is mentünk, egy békásmegyeri tóhoz.
Vele minden nyugis volt, szinte sosem veszekedtünk, maximum viccesen oltogattuk
egymást. Gondoltam, ha lesz valaha kapcsolatom, akkor olyat szeretnék, mint
vele, csak több érzelemmel, mert érzelmi szempontból eléggé visszafogtam magam
mellette, mivel tudtam, hogy úgysem fogunk összejönni, és mert Szilvi után egy
kicsit tartottam tőle, hogyha újra szerelmes leszek, akkor megint fájni fog
majd.
Aztán természetesen
eszembe jutottak a debreceni hétköznapjaink is Mátéval. Reggelente szendvicset
készítettem magunknak az egész napos suli előtt; összefutottunk csak úgy napközben,
leültünk egy padra enni és beszélgetni; este hatkor meg főztem a kávét a
szokásos esti tanuláshoz; aztán a nap végén általában együtt aludtunk el. Hiába
lett elegem mindenből, így visszatekintve akkor nagyon is szerettem azt az
életet.
Szilvivel és Ádámmal ezek
csak emlékek voltak, amik már semmit sem mozgattak meg bennem, viszont Mátéhoz
meg nagyon visszavágytam. Ez természetes volt, mert a vele töltött idő volt a legfrissebb
élmény, de mégis azt éreztem, hogy hármuk közül Mátét szerettem a legjobban.
Nem csak azért, mert ez volt az első érett, felnőtt kapcsolatom, ahol nagyjából
minden megvalósult, amit szerettem volna, hanem mert az a bizonyos felsőbb erő,
szeretet, vagy nem tudom mi, továbbra is húzott vissza hozzá.
Az vigasztalt egy kicsit,
hogy már csak két napot kellett kibírnom, hogy újra beszéljek vele, és
reméltem, hogy tudunk valami megoldást találni. Felhívhattam volna most is, de
nem akartam semmit siettetni, meg akartam várni, amíg magától alakulnak a
dolgok. Szilvinél is túl akaratos voltam, azt vártam, hogy minden oldódjon meg
azonnal, most nem akartam még egyszer elkövetni ezt a hibát. Különben is kicsit
tartottam tőle, hogy mire jutunk majd, egyáltalán egyeznek-e a jövőbeli
elképzeléseink, úgyhogy emiatt is inkább kivártam.
Lassan elindultam haza, a
szobámba belépve láttam, hogy villogott a telefonom, valaki írt Messengeren. Meg
mertem volna rá esküdni, hogy Krisz az, de aztán kiderült, hogy Eszti írt, és
ennek most sokkal jobban örültem. "Egy nappal hamarabb érkezem, ma este
hatra itthon leszek, úgyhogy gyere ki a Nyugatiba, ha akarod látni, hogy
leszállok a vonatról ;)"
"Hú de jó, hogy ma
már jössz is. És utána megyünk valahova?"
Szinte rögtön vissza is
írt, gondoltam, már biztosan a vonaton ült, és unatkozott az úton.
"Igen, gyorsan feldobom
a cuccaimat a lakásba, aztán mehetünk, ahova szeretnél :)"
"Ez most nagyon jól
jött :D És te mit szeretnél majd csinálni?"
"Nem is tudom…
Teaház?" – írta.
"Az túl drága.
Mielőtt kimennék érted, veszek teafüvet az öregtől, és itt nálunk
megisszuk."
"Nekem jó lesz
:)"
Ebben maradtunk, én meg
mentem gyorsan zuhanyozni, mert úgy számoltam, hogy legkésőbb ötkor indulnom
kell, ha még be akarok ugrani teáért is.
***
Este hétkor már
kényelmesen elhelyezkedtünk a szobámban, kezünkben egy-egy bögre forró teával.
A földön ültünk a szőnyegen, és szerencsére attól sem kellett tartani, hogy
valaki beront, mert anyámon kívül csak Zoé volt otthon, de ő is sütit sütött a
konyhában.
– Sokkal jobb ez így itt,
mint a zajos teaházban – mosolygott Eszti, erre én is elmosolyodtam.
– Nem gondoltam volna,
hogy valaha ezt fogod mondani.
– Változnak az idők, nem
hiányzik az a tolongás, ami ilyenkor télen ott van.
A tea illata felidézte
bennem a teaház hangulatát. Gimiben nagyon éltük a hatodik kerületi életet,
Eszti imádott teaházba járni, szerette a füstölőket, meg csak úgy merengeni a
távolba, közben fontos dolgokat megvitatni, hülyéskedni, vagy kibeszélni az
idióta párjainkat. Volt, hogy csak ültünk egymással szemben, egyikünk sem szólt
semmit, csak elvoltunk a gondolatainkban, és ez számunkra tök normális volt. Utána
kiültünk cigizni a Jókai térre, aztán vagy mentünk valami romkocsmába meginni
egy-egy sört, vagy hazafelé vettük az irányt. Ez így ment minden hónapban
minimum egyszer, de miután külön városba költöztünk, vége szakadt ennek, és
ezután alig találkoztunk.
Szinte már nem is
emlékeztem, mikor tudtunk nyugodtan így leülni beszélgetni, mindig csak sietve
írtunk egymásnak, vagy pár perces telefonbeszélgetéseink voltak. Farmer és
szürke pulcsi volt rajta, a haját felfogta, de több szőke tincs is az arcába,
homlokába hullott, kezében a bögre teával nézelődött a falra kitett képeim
között, szóval itt volt a maga teljesen egyszerű valójában. Nagyon szerettem,
hogy nem volt benne semmi megjátszás, semmilyen plusz fennkölt mozdulat,
mondat, egyszerűen csak önmagát adta.
– Azt mindig is imádtam –
bökött a fejével az egyik kép felé, nekem oda sem kellett néznem, hogy tudjam,
hogy a kis téli falut ábrázoló volt az.
Nem is tudtam, hogy honnan
jött nekem az az ötlet, mert én mindig is városi gyerek voltam, de még
tizennyolc évesen valahogy megjelent előttem egy hóval borított régi, falusi
ház, egy délután meg is festettem az egészet, Esztinek meg azóta is az az egyik
kedvence.
– Neked adom, már
ezerszer mondtam.
– Nem, ennek itt a helye
– mondta, aztán végignézett rajtam. – Beszéltetek azóta Mátéval?
– Nem, majd elvileg
szerdán.
– És hogy vagy?
– Te vagy az első, aki
megkérdezi – mondtam.
– Akkor elég sok a bunkó
körülötted.
– Nem bunkók, csak
mindenki elvan a maga bajával, ami érthető, mert én is elvagyok a sajátjaimmal.
De egyébként megvagyok. Azért vagyok itt, hogy egy kicsit foglalkozzak magammal
is végre, de igazából végig másokkal foglalkoztam.
– Na, kikkel?
Találkoztatok Hannával?
– Szinte végig vele
voltam, meg Zalánnal, és Zalán egyik barátjával, Krisztiánnal. Ha jól számolom,
csak négy napot lógtam velük, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy megunjam ezt
az egészet.
– Mit csináltatok,
ittatok?
– Hát persze,
gondolhatod. És amúgy hiányzott is egy kicsit a bulizás, meg a pörgés, de aztán
rájöttem, hogy így sem érzem jól magam. Ami mondjuk természetes, mert most
inkább az fáj, hogy nem vagyok együtt Mátéval, nem is tudtam semmire sem
rendesen odafigyelni.
– Igen, ezt megértem –
bólintott, majd elmosolyodott. – Nem vagyok rajtad meglepődve, hogy így
próbáltad megoldani a dolgaidat, hogy hazajöttél, mert biztos azt hitted, itt majd
valamire választ találsz, de kiderült, hogy itt is ugyanolyan rossz minden,
mint Debrecenben.
– Most hogy mondod, ez
tényleg így van – mormoltam tűnődve. – Tényleg azért jöttem haza, hogy távol
legyek a gondjaimtól, de aztán láttam, hogy itt is mindenkinek vannak gondjai.
Csak amíg az övékkel foglalkoztam, legalább a sajátjaimmal nem törődtem annyit.
De mondjuk egy jó kis rinyáláshoz még így is mindig van kedvem.
– Akkor mondd csak, itt
vagyok, és hallgatlak.
– Jó, próbálom rövidre
fogni, mert én is szeretném tudni, hogy mi volt veled.
– Velem nem volt semmi
különös, de majd rátérhetünk arra is, úgyhogy mesélj nyugodtan.
– Nem is tudom, hol
kezdjem… Már elfáradtam, kiégtem Debrecenben, semmihez sem volt kedvem, csak
hogy megszabaduljak mindentől, ami ott volt. Kiborított a suli, hogy hiába
tanultam, nem jöttek az eredmények, hogy a munka csak arra volt elég, hogy ne
kelljen kérnem a szüleimtől, és mindeközben nem csináltam semmi olyat, amit
igazán élveztem volna. Nem rajzoltam, nem írtam egy verset sem, nem volt mit
fotózni, meg a mindennapokban sem láttam semmi szépet, pedig én egyébként
szeretek élni, és szeretem azt érezni, hogy van értelmük a dolgoknak. Máté meg
nem értett meg egyáltalán, úgyhogy abban a pillanatban azt láttam a legjobbnak,
hogy szakítsak vele.
– És most is így látod?
– Nem, most már vissza
szeretnék menni hozzá, és Debrecenbe – mondtam, aztán elnevettem magam. –
Szánalmas vagyok, igaz?
– Miért lennél már
szánalmas? A legtöbbször csak akkor tudjuk értékelni, amink van, amikor már
nincs.
– Igen, tényleg
hiányoznak a debreceni hétköznapok, pedig pont ettől sokalltam be.
– És emlékszel, amikor az
itteni léttől sokalltál be, és az érettségi évében végig az lebegett a szemed
előtt, hogy el akarsz menni innen? – kérdezte.
Én összevontam a
szemöldököm.
– Miért?
– Megoldott valamit az,
hogy végül elmentél? – kérdezett tovább türelmesen.
– Igen, egy darabig… –
mormoltam, majd hirtelen leesett, hogy mire próbált utalni, elkerekedett
szemmel néztem rá: – Azt akarod mondani, hogy az akkori problémáim vannak még
rám mindig hatással?
– Nem, az akkori
problémáid biztosan nincsenek rád hatással, mert nem azok a dolgok bántanak,
mint akkor, nem?
– Persze, hát az teljesen
más helyzet volt, minden szempontból. Akkor csak a tinédzserkori bajaimat
akartam magam mögött hagyni, például a szerelmi csalódásaimat, meg ezt a hülye
családi helyzetemet.
– És most mi a különbség?
Most a "hülye felnőtt problémáidat" szeretted volna magad mögött
hagyni azzal, hogy eljöttél Debrecenből, és visszajöttél ide – mondta, én meg
elmosolyodtam.
– Tényleg nem tudom, hogy
mire akarsz rávezetni.
– Ugyan már, Julcsi,
okosabb vagy te ennél – vigyorgott rám. – Arra, hogy a problémák elől nem
menekülni kell, hanem meg kell őket oldani.
– Egyik elől sem akartam
menekülni, csak úgy voltam vele, hogy kell egy kis szünet, és majd megoldom
később.
– És, megoldottál
valamit? Például anyáddal jobb lett a kapcsolatod?
– Ne is említsd… –
mondtam.
Ültem lehajtott fejjel,
és milliónyi gondolat cikázott a fejemben, hogy milyen volt Szilvivel, Ádámmal,
milyen félelmeim voltak akkoriban.
– Igen, tulajdonképpen
Szilvi után már tényleg nem akartam senkivel sem megoldani a problémáimat, mert
akkora kudarcként maradt meg bennem az az egész kapcsolat – néztem rá, ő meg
hagyta, hogy beszéljek. – Viszont vele meg nem adtam fel könnyen, állandóan
próbálkoztam valamivel, amivel jobbá tudtam volna tenni, de mivel semmi haszna
nem volt, és csak egyre rosszabb lett minden, utána már másokkal meg sem
próbáltam semmit helyrehozni. Lehet, hogy Ádámmal is azért voltam olyan jól el,
mert tudtam, hogy majd vége lesz, és nem kell érte küzdenem. Pedig ha ő lett
volna az első az életemben, és nem Szilvi, akkor lehet, hogy megkértem volna,
hogy maradjon Pesten. És lehet, hogy akkor is visszautasítást kaptam volna, de
legalább megpróbáltam volna.
– Hát igen, de Ádám is
eléggé biztosra ment veled, mert neki is volt valami nagy szerelme, ami nem
végződött valami jól.
– Persze, ez
mindkettőnknek megfelelő volt így, és valószínűleg ki sem kezdett volna velem,
ha nem mondom el a Szilvivel kapcsolatos nyomoromat. Sőt, szerintem a részéről
volt ebben egy olyan is, hogy azt hitte, hogy fiúkba nem tudok beleszeretni,
mert mondtam neki, hogy a lányok jobban érdekelnek. És én végig tartani is
akartam magam ahhoz, hogy ez Ádámmal nem komoly, de most hogy végiggondoltam a
dolgokat, tényleg eléggé konfliktuskerülő lettem Szilvi után, többé nem akartam
magam ráerőltetni emberekre. Ha valakinek nem tetszett valami, akkor hagytam
menni őket, többé nem akartam azzal fárasztani őket és magamat, hogy a nekem
tetsző irányba terelgetem őket.
– Ezt megértem, nagyon
nehéz az emberekkel – mondta.
– Most amúgy anyámtól is
megkaptam, hogy nem tud rólam semmit, és hogy túl zárkózott vagyok. De hát itt
mindig is kívülálló voltam, mint ahogy ha apámékhoz költöztem volna, ott is az
lettem volna.
– Igen, neked tényleg
eléggé speciális a családi helyzeted – mosolygott.
– Hát igen… Szóval lehet,
hogy Mátéval is ez volt, hogy amikor úgy tűnt, hogy már teljesen rossz felé
ment el a dolog kettőnk között, akkor azért nem akartam érte küzdeni, mert
Szilvivel hiába küszködtem, szarul végződött. De egyébként utólag rájöttem,
hogy mit rontottam el Szilvivel.
– Na, mit? – mosolygott.
– Például azt, hogy lesmároltad az utcán, miután mondta, hogy fél az
ilyesmitől?
– Nem is smároltam le az
utcán… – forgattam a szemem. – De egyébként igen, nagyon siettettem a
változást, mindent azonnal akartam, a szexben is, meg mindenben. Rohadtul ki
voltam rá éhezve, és ez látszódott is a kapcsolatunk minőségén. Ha valamit nem
úgy tett, ahogy én akartam, rögtön kiakadtam rá, mert nagyon bántott, hogy hogy
lehetett ilyen velem.
– Igen, de ne hibáztasd
magad, ez is elég speciális eset volt, mert itt még pluszban bezavart az is,
hogy Szilvi nem merte bevallani magának, hogy biszexuális, vagy leszbikus, vagy
nem tudom mi volt.
– Ezt nem keverném ide,
ez most lényegtelen. Azt csináltam rosszul, hogy túlságosan rá akartam
erőltetni magam valakire, aki nem szeretett igazán.
– Ez hülyeség, lehet,
hogy szeretett, csak nem tudta magát elfogadni, és ezért nem tudta rendesen
kimutatni.
– Olyan mindegy, hogy mik
voltak az okok. Nem voltam neki annyira fontos, hogy minden mást ki tudjon
zárni rajtam kívül. Én meg hülye voltam, hogy ezt észrevegyem, és csak
próbálkoztam tovább, de rossz módszerekkel.
– Jó, de ha ez a
kapcsolat nem egy olyan lánnyal lett volna, aki nem tudja feldolgozni ezt az
egészet, akkor sem ő, sem te nem viselkedtetek volna úgy.
– De, lehet, hogy igen,
ki tudja. Lehet, ha mindenki előtt felvállaltuk volna a kapcsolatunkat, akkor
is megcsalt volna azzal a sráccal a buliban, és lehet, hogy én is végig türelmetlen
és hisztis lettem volna vele, csak más dolgokban. Szóval tényleg nem kell erre
fogni, ez nem enyhítő körülmény. Mindketten hülyék voltunk, mert még
tapasztalatlanok voltunk, és nem tudtuk kezelni a helyzeteket.
– Ha ragaszkodsz hozzá,
hogy ez nem számít, akkor legyen, de szerintem számított.
– És ha számított, akkor
mit számít? – kérdeztem, majd összenevettünk.
– Igaz – vont vállat.
Beleittam a teába, az íze
is pont olyan jó volt, mint az illata, fahéjas-narancsos, Eszti nagy kedvence.
– Igazad van, sosem
próbáltam megoldani a problémákat, csak a körülményektől vártam a megoldást –
mondtam. – És amint rosszak lettek a körülmények Debrecenben, azonnal leléptem.
– Amúgy én megértelek,
hogy besokalltál. Sokszor nekem is rossz küszködni azzal a sok szarsággal,
nehéz eldönteni, hogy mi legyen, jelentkezzek-e mesterre, vagy menjek dolgozni.
– Szerintem jelentkezz,
ha van egy kis esélyed, hogy abból élj, amit szeretsz, akkor szerintem megéri.
– És te hogy fogod
elérni, hogy abból élj, amit szeretsz? – nézett rám.
– Még nem tudom. Én
egyelőre szabadidőmben csinálom, amit szeretek. Már ha van szabadidőm.
– És érzel valamire
ihletet?
– Nem is tudom, lehet
csinálok egy Téli falu 2-t – vigyorogtam. – De azt már neked adom.
– Na jó, elfogadom.
Ezután csendben ittuk a
teát, szórakozottan néztem, ahogy ujjaival ábrákat rajzolt a farmerjára. Végül
így szóltam:
– Azt hiszem,
visszamegyek Debrecenbe, megpróbálom megbeszélni a dolgokat Mátéval, de persze
nem fogom vele mindenáron újrakezdeni, csak ha találunk valami megoldást.
– És mi lesz a sulival?
– Nem tudom, majd
szeptemberre eldől végleg, de az biztos, hogy most jobb lesz nekem a következő
félév nélkül. Keresek egy kiadó szobát is, meg valami új melót.
– Még van egy kis időd
eldönteni, hogy beiratkozz-e erre a félévre.
– Szerintem nem fogok.
– És mi lesz, ha Mátéval
nem jön össze újra a dolog?
– Nem tudom, akkor mély
letargiába esem, és megkérlek, hogy gyere le megvigasztalni – mosolyogtam. –
Amúgy tényleg az lesz a legjobb, ha visszamegyek, és majd ha meglátom, hogy
megy a sulimentes élet, akkor ráérek azon gondolkodni, hogy mi legyen, hol
szeretnék élni végleg, mit szeretnék dolgozni, nyilván sok minden függ attól,
hogy mi lesz Mátéval. De jól mondtad, az tényleg nem megoldás, hogy mindig
elmegyek onnan, ahol probléma van, és nem próbálom megoldani.
– Hát igen, a menekülés
maximum csak egy átmeneti állapot lehet, de nem végleges megoldás.
– Persze, csak tudod, jó
volt végre kiszabadulni az egészből.
– Tudom, ezt jó néha
megcsinálni. De én arra jöttem rá, hogy a szabadság csak egy illúzió, nem lehet
kitörni, mivel mindenki önmaga rabja – mondta.
– Hát igen, tény, hogy
mindenki bezárja magát a saját maga korlátai közé – mormoltam, és rögtön a tegnapi
füvezős este jutott eszembe, hogy hiába akartam kicsit elengedni magam, azért az
már nem az én műfajom volt. – Na, most mesélj te, hogy megy a sorod Szegeden?
– Nagyon jól, nekem
vannak a legjobb szobatársaim.
Kielemeztük a kolis lét
szépségeit, aztán elmondta, milyen pasikkal randizott az utóbbi időben, de
mivel továbbra is rémes volt a felhozatal, nem nagyon talált olyat, aki
alkalmas lenne komolyabb kapcsolatra. Bár szerintem nem is nagyon akart, ő
mindig is hadilábon állt a normális pasikkal.
Utána észrevette az ágyam
lábánál a nagy kupacban álló régi rajzaimat, így újra végig kellett vele
nézegetnem, ő meg kommentálta őket.
– Őt imádtam, mindig is ő
volt a kedvencem – mutatott fel egy képet, amin egy srác gitározott.
Egy volt gimis
osztálytársamat ábrázolta, Gergőnek hívták. Hosszabb, szőkésbarna haja, és
borostája volt, sokáig nem is tudtam róla, hogy gitározik, sőt, igazából semmit
sem tudtam róla azon kívül, hogy jó volt irodalomból, de valahogy ő mindig is
érdekelt engem. Egy sulis rendezvényen láttam őt először gitározni, és annyira
megfogott, hogy milyen átéléssel játszott, hogy itthon emlékezetből
megpróbáltam összedobni róla egy rajzot.
– Jaj, és itt van Adri –
vigyorgott Eszti, amikor a következő rajzhoz ért. – Hiába próbáltalak
összehozni titeket, neked nem kellett, pedig nekem a helyedben kellett volna.
– Ó, tudtam én, hogy
azért hoztad őt néha teázni, mert ilyen szándékaid voltak. Amúgy tetszett is,
csak ő már túl sok volt nekem, túl elvont.
– Hát, van ez így.
Miközben beszélgettünk,
elkezdtem firkálgatni egy vázlatot két fehér tigrisről. Hosszában
kettéosztottam a lapot, az alsó részben az egyik egy állatkert ketrecében
feküdt, felül a másik meg egy folyóban úszott a dzsungelben. Nem nagyon
rajzoltam még állatokat, de most ehhez volt kedvem, és úgy gondoltam, ezt a
ritka alkalmat muszáj kihasználnom. Esztit egyáltalán nem zavartam ezzel, már
megszokta, hogy szinte állandóan rajzoltam.
– Nem furcsa, hogy akkor
még egyáltalán nem gondoltál arra, hogy ezek az emberek csak az életed egyik
állomásának a részei, és ahogy mész tovább, szinte teljesen elfelejted őket, és
valószínűleg soha többé nem találkozol velük? – kérdeztem.
– Ezen már gondolkodtam
én is, hogy nem számít, mennyi időt töltöttünk együtt valakivel egy osztályban,
egy csoportban, mert nem fognak megmaradni, csak ha nem tesztek érte mindketten.
Kb. fél tizenegyig
maradt, búcsúzásnál még sírtunk egy kicsit, hogy vajon mikor látjuk egymást
megint, de azt is megbeszéltük, hogy ha rendeződtek a dolgaim, meglátogatom Szegeden
egy hétvégére, és aztán nagy nehezen elváltunk.
Ekkor már az egész család
otthon volt, gyorsan csináltam magamnak egy szendvicset a konyhában, aztán
bevittem egy tányéron a szobámba, és elkezdtem megfesteni a tigrises képet. Egy
idő után úgy éreztem, jól jönne valami zene, ezért megkerestem a gépemen a
mappát, amiben azok a régi rap számok voltak, amiket még Zalánnal hallgattunk. Egy
időben folyton ezek mentek beszélgetős estéken, vagy csak amikor szótlanul
cigiztünk a folyosón, akkoriban nagyon passzoltak a lelkiállapotomhoz. Még
ennyi idő után is kívülről tudtam a szövegeket, magamban énekeltem őket.
Nem
bánok semmit, voltak, akik voltak,
Éltünk,
ahogy éltünk, a testvéreknek peace van.
Dobom
a békét, adjatok még fényt,
Ha
látom a végét, jön majd a béke.
Ez a számot akkor
hallgattam sokat, amikor a Szilvivel való szakítás után szeptemberben
visszatértem a futáshoz. Újra felidézte bennem az őszi tájat, és azt a szomorú,
de reménnyel teli hangulatot, amikor azzal győzködtem magam, hogy nem baj, hogy
így történt, és úgyis túlleszek rajta. Persze azóta tudtam, hogy úgysem fog
sosem eljönni a béke, mert ha valami gond meg is oldódik, rögtön jön egy újabb.
Az egész élet egy folytonosság, sosincs olyan pillanat, amikor azt mondhatom,
hogy vége a bajoknak, és eljött a béke.
Eléggé belemélyedtem a
festésbe, most először igazán jól éreztem magam, mert végre olyan dolgot
csináltam, amihez volt kedvem, olyan emberrel beszélgettem, akivel tényleg volt
miről, és végre volt egy jövőképem, amit nem gondoltam egy ködös baromságnak. Úgy
terveztem, hogy keresek egy kiadó szobát Debrecenben, dolgozni fogok, megírom a
szakdogámat, és próbálok időt szakítani azokra a dolgokra, amiket szeretek, és
próbálom nem megint túlhajtani magam.
Amikor egy kicsit
meguntam a rap számokat, kerestem valami aktuálisabbat, Lana Del Rey új
albumát, amin elég sok jó szám volt, de még nem hallgattam unalomig őket. Úgy
eltelt az idő, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már a vége felé tart a
CD, szórakozottan dúdolgattam a számot.
I'm flying to the moon again
Dreaming about marzipan
Taking all my medicine
To take my thoughts away
I'm getting on that aeroplane
Leaving my old man again
I hope that I come back one
day
To tell you that I
Really changed
Baby
Éjjel egyig festettem,
elégedetten szemléltem az egyelőre félkész eredményt, és hosszú idő után
először tudtam őszintén mosolyogni. Megírtam Esztinek: "Úgy érzem, semmit
sem sajnálok, ami eddig velem történt."
***
Másnap már nem sok okom
maradt az örömre, mert délelőtt, amikor éppen nagyon benne voltam a festésben,
Nándi váratlanul hazaugrott munkából, és kopogtatott a szobaajtómon.
– Gyere – mondtam, de
egyáltalán nem lelkesedtem érte, hogy bejöjjön, főleg, hogy csak ketten voltunk
itthon, és biztos voltam benne, hogy cseszegetni akart.
Ő benyitott, egy pillanat
alatt felmérte a helyzetet, hogy nem csinálok semmi hasznosat, "csak"
festegetek.
– A konyhában áll a
mocsok, nem gondoltál rá, hogy felnőtt nő létedre rendet kéne rakni?
Számítottam rá, hogy ez
lesz, ráadásul még azzal is felidegesített, hogy megzavart festés közben. Zoé este
süti sütés után minden mosatlant kint hagyott a konyhaasztalon, még csak arra
sem vette a fáradságot, hogy betegye a mosogatóba, szóval számomra ez a téma
teljesen irreleváns volt.
– Azt a
"mocskot" Zoé hagyta kint még tegnap, nem vagyok a szolgája, hogy
pakolásszak utána – mormoltam, rá sem néztem Nándira, erre ő közelebb jött
hozzám.
– De a húgod iskolában
van, te meg egész nap itthon lopod a napot. Nem érdekel, hogy milyen gondjaid
vannak, meg hogy mit csinálsz most; ha már egy forintot sem adsz bele a
rezsibe, legalább annyit segíthetnél, hogy néha elmosogatsz.
– Így is sokkal több
házimunkát végeztem ebben a négy napban, mint Zoé az utóbbi hónapban, ebben
biztos vagyok – néztem fel mérgesen, de ahogy vártam, ezzel nem hatottam meg.
– Biztos vagy benne,
persze, nem is laksz itt, nem tudom, honnan veszel te bármit is.
– Nyilván rengeteget
változott a helyzet azóta, hogy leléptem – mondtam.
– Ne találgass, mert nem
vagyok erre kíváncsi. Csináld meg, ami a dolgod, utána felőlem egész nap
ülhetsz itt bent, és foglalkozhatsz a nagyon fontos dolgaiddal.
– Figyelj, szinte minden
nap csináltam valamit itthon, jó? Zoénak is meg kell tanulnia, hogy ha ő nem rakja
el, amit otthagyott, akkor senki sem fogja helyette megtenni. Te meg ehelyett
egy kis királykisasszonyt nevelsz belőle, aki csak arra fogja vinni, hogy keres
magának egy pénzes pasit, akinek majd a rabszolgája lehet. Ez egyenes út efelé.
– Szerintem meg a te
életedből hiányzott nagyon egy-két atyai pofon, mert akkor most tudnád hol a
helyed! Hazajössz anélkül, hogy bármit is mondanál, a mi kajánkat eszed, a mi
vizünket használod, és akkor annyit nem vagy képes pofázás nélkül megtenni,
hogy összerámolod a konyhát.
– Zoé is ugyanúgy a te
pénzedből él, de neki valahogy sosem lettek elmondva ezek a dolgok. Igen,
idejöttem pár napra hozzátok, de úgy érzem, nem kéne felhánytorgatni a
feleséged lányának, ha évente párszor itt tölt egy kis időt. De tudod, engem
nem is érdekel, velem hogy beszélsz, mert tudom, hogy én mindig is csak plusz
egy fő leszek neked, de legalább a saját fiaddal ne így bánj.
– Majd én azt tudom, hogy
bánok Zalánnal, neked semmi közöd hozzá, hogy hogy nevelem a saját fiamat. Ha
jó akarsz magadnak, csináld meg a konyhát, nem mondom még egyszer.
– Különben mi lesz? –
kérdeztem, felálltam, és farkasszemet néztem vele.
– Különben húzhatsz a
picsába, már első este is legszívesebben ezt mondtam volna, mert akkor is
ugyanígy ellenkeztél.
– Igen, de akkor nem
merted, mert itt volt anya. Most viszont szabadon fenyegetsz, mert nincs itt
senki rajtunk kívül, ez rohadt tökös dolog, tényleg.
– Az lesz a nagyon tökös
dolog, hogy tényleg kihajítalak az utcára, ha nem fejezed be.
– Jó, hagyj békén tizenöt
percig nyugodtan pakolni, és már itt sem vagyok – vontam vállat, és vártam,
hogy kimenjen.
– Igen, elmész így, hogy
anyádtól el sem köszöntél? Büszke lesz a lányára.
– Jaj, hagyjuk már ezeket
az álszent dumákat… – forgattam a szemem.
– Nem veszed észre magad,
Júlia, leszarod az édesanyádat, leszarod az itteni életet, a házimunkát,
állandóan csak a saját dolgaid érdekeltek téged.
– Hát te meg leszarod a
fiadat, és valamiért csak a lányod seggét nyalod, tényleg a mai napig nem
értem, hogy miért, de te tudod…
– Na, most fejezd be, és
húzz el a fenébe, hiába próbálnék veled bármit is megértetni – azzal kiment, és
bevágta maga mögött az ajtót, én meg ott álltam ugyanolyan dühösen, mint amilyen
a tinédzseréveim alatt voltam miattuk.
Erről a helyről tényleg
csak menekülni lehet, hosszútávon nem lehet itt maradni, de úgy tűnt, hogy még
pár napot sem. Továbbra is ugyanolyan idióta seggfejnek tartottam Nándit, akibe
egy kicsi realitásérzék sem szorult, csak elvakultan védte a lányát.
Elkezdtem pakolni, úgy
dobáltam be a ruháimat a sporttáskába, hogy oda sem néztem, nem húztam az időt
a hajtogatással. A legvégén a festményemet tettem bele egy nagyobb mappába, ami
szerencsémre pont volt itthon, nem is tudtam, hogy mit csinálok, ha nem
vihettem volna magammal a képet pont most, amikor fél év után először igazán
volt ihletem, és hajtott a vágy, hogy befejezzek valamit.
Negyed óra múlva
indulásra kész voltam, az előtérben vettem a bakancsot, amikor Nándi kijött a
nappaliból karba tett kézzel.
– Ne mondd már, hogy még
ennyire nem nőttél fel, hogy dacból elmész anélkül, hogy köszöntél volna
anyádnak, csak mert nincs kedved egy kis házimunkát végezni.
– Jaj, ez nem a
házimunkáról szól, hanem hogy igazságtalan vagy. És de, szerencsére már
felnőttem, és nem kell ezt eltűrnöm nap, mint nap.
– Szerintem meg
szégyenletesen viselkedsz, azok után, amit érted tettünk.
– Mit, hogy volt tető a
fejem fölött öt napig?– azzal felkaptam a kulcsomat, és kinyitottam a bejárati
ajtót. – Nyugodtan mondd el anyának, hogy ez az egész az én hibám, nem érdekel,
és nem haragszom senkire, nekem is sokkal jobb lesz, ha lelépek.
Erre már nem tudott mit
reagálni, mert becsuktam magam mögött az ajtót, aztán gyalog indultam lefelé.
Odakint rögtön kaptam az arcomba egy kis havas esőt, de csak feljebb húztam a
sálamat, és mentem tovább. Eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk Esztivel,
hogy nem folyton a menekülést kellene választanom, hanem meg kéne oldanom a
dolgokat. Viszont úgy éreztem, itt nincs semmi, amit meg lehetne oldani.