10. fejezet

Egy hét után már feladtam, hogy visszacsábítsam magamhoz Anettet, írogattam neki, meg hívogattam, de csak egy rövid üzenetben tudatta velem, hogy ő nem akar azzal foglalkozni, hogy embert faragjon belőlem, úgyhogy hagyjam őt békén. Szép lassan úrrá lett rajtam a rosszkedv, a kétségbeesés, meg minden negatív érzés, ahogy felfogtam, hogy tényleg kidobott engem, és elveszítettem őt. Őt, az egyetlen csajt, akibe valaha szerelmes voltam. Olyan hirtelen történt ez az egész, hogy nem is volt időm cselekedni közben semmit. Amikor elküldött, azt hittem, ez még bőven visszafordítható, de kiderült, hogy ő komolyan gondolja, hogy szakítsunk.

Haragudtam rá, mert velem együtt kidobta azt a sok szép emléket, a sok lehetőséget, ami ebben a kapcsolatban volt. Szar volt rájönni, hogy ő nem ugyanúgy gondolkodott a dolgokról, mint én, hogy neki megérte előre azon aggódni, hogy majd mi lesz, ahelyett, hogy belevágtunk volna az összeköltözésbe, és mindent hagytunk volna úgy alakulni, ahogy lennie kellene. Persze, elmondása szerint ő pont ezt a hozzáállásomat nem szerette, máskor meg azt mondta, azt szereti bennem, hogy nem izgulom túl a dolgokat, szóval faszom se érti a nőket… Éppen ezért pár napig még „zaklattam” őt, hátha szeretné, hogy visszamenjek hozzá, de vagy nem válaszolt, vagy csak annyit írt, hogy hagyjam békén.

Amikor igazán leesett nekem, hogy már nem tudom visszakapni őt, akkor durván beállt nálam az elveszettség érzése, meg egy undorító depresszió-szerű valami, ami miatt úgy éreztem, nincs is kedvem kikelni az ágyból és bármit is tenni. Dolgozni persze mentem, de teljesen kedvtelen voltam, és bármit is csináltam, nem javult a dolog. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy megint együtt vagyunk, aztán amikor felébredtem, annyira szarul voltam, hogy majdnem el is sírtam magam, de persze az sem enyhített volna semmit ezen az állapotomon. Végül csak azért lettem egy kicsit jobban, mert ennél szarabbul már úgysem lehettem, egyszerűen törvényszerű volt a javulás.

Jogos volt a kérdés, hogyha ennyire szenvedtem, akkor miért nem mentem vissza hozzá, hogy akkor megcsinálom az érettségit, mert nem éri meg magamat kínozni, akkor már inkább az érettségi; de erre nem volt jó válasz. Azt hiszem, nem akartam beismerni a vereséget, meg nem akartam letenni az érettségit sem.

Próbáltam azzal vigasztalni magam, hogy nekem egy hozzám hasonló lánnyal kell együtt lennem, aki nem ennyire munkamániás, és nem hiszi magát ennyire felsőbbrendűnek, és aki nem kérdőjelezi meg a komoly szándékaimat; de az egyetlen baj az egészben az volt, hogy én senki mással nem akartam lenni, csak vele, mert senki sem váltott ki belőlem semmilyen érzést rajta kívül.

Szóval szépen lassan felőröltem magam, egyik rossz dolog követte a másikat.

***

Egy fagyos decemberi éjszakán Bencével ketten deszkáztunk a Deákon, nagyon hideg volt, de mivel nem volt jeges a pálya, csapattuk a dolgokat, mint két elvetemült. A fülemben ordított Eminem zenéje; de a trükkök véghezvitele alatt is azon filóztam, milyen jó lehetett volna Anettel a karácsony, és milyen szar, hogy megint Miksáéknál kell „ünnepelni”.

Amikor megálltunk elszívni egy cigit, Bence megkérdezte:

- Na mi van veled mostanában, tesó? El vagy tűnve, nem szólsz egy szót sem, tiszta élőhalott vagy…

- Ja, így is érzem magam.

- Mi történt? – kérdezte.

- Szakítottunk a csajommal – mondtam.

- Elmúlt a nagy szerelem? – vigyorgott.

- Szerinted ha elmúlt volna, akkor ilyen roncs lennék? – kérdeztem fásultan, nem volt kedvem most poénkodni.

- Akkor mesélj, mi történt…

Én röviden előadtam a sztorit, ő így szólt:

- Hát de emlékszel, mondtam én neked hogy ez a nő túl komoly hozzád… neki felnőttes gondolkodása van, te meg szarsz bele az egészbe. Oké, hogy olyan komolyan gondoltad a dolgokat, hogy elvennéd őt, meg őt akarod örökre, de kurvára megértem, hogy nem látta rajtad, hogy mégis hogyan meg miből akarod ezt megcsinálni.

- Na, azt ne mondd, hogy vele értesz egyet… - morogtam.

- De, cseszettül vele értek egyet; sőt úgy gondolom, hogy kurva hálásnak kellett volna lenned, hogy egyáltalán szóba állt veled, aztán meg adott neked egy esélyt, hogy bebizonyítsd, tényleg lehet veled bármit is kezdeni.

- Hülye vagy, baszd meg, nem vagyok én senkinek sem a kutyája.

- Jó, de akkor is igaza van a nőnek… Én is mondtam már neked, hogy simán jöhetnél hozzánk dolgozni a raktárba, aztán egy idő után úgyis előléptetnének eladónak, mert értesz a műszaki cuccokhoz, és azok már jól keresnek, jobban, mint te most. Vagy te is ugyanúgy lehetnél raktárvezető, mint én, nekem csak egy évbe telt ez az előrelépés, és már nézem is a következő lehetőséget. Simán el tudnám intézni, hogy te legyél az utódom, de persze, nem csinálod meg az érettségit. Nekem is csak érettségim van, ez a mai világban alapkövetelmény minden civilizált helyre.

- Ha te is csak az érettségiről tudsz nekem papolni, akkor inkább kussolj – morogtam, azzal kifújtam a cigifüstöt.

- Jól van, hála istennek nem engem akarsz feleségül venni – mondta Bence, azzal cigivel a szájában visszagurult a pályára.

***

Miksa már sokkal jobban egyetértett velem, ő aztán megerősített engem a tévhitemben. Egyik szombat este Újpesten voltunk náluk, a szobájában Playstation-öztünk és vedeltünk, ott volt még Balázs is, ketten osztották felváltva a volt csajom.

- Az a nő egy hülye volt, jól tetted, hogy eljöttél tőle a gecibe, nehogy már ő ugasson arról, hogy mit kellene tenned – morogta Miksa, közben gólt lőtt Cristiano Ronaldoval a Fifa 14-ben, majd felhajtott egy felest.

- Ez az testvér, a nőnek kuss a neve – mondta Balázs a képernyőre meredve.

Egy kicsit ideges volt, mert vesztésre állt Miksával szemben; én csak néztem a meccsüket, közben az üvegből ittam a Jack Daniel’s-t. Miksa így szólt:

- Ja, milyen világot élünk, hogy a csajok mondják meg a fasziknak, hogy mi legyen… ha mindenáron a szájukat akarják használni, akkor maximum leszophatnak – mondta, azzal lőtt megint egy gólt, ezúttal Benzemával, mire így kiáltott: - Hát ezt bevertem, geci!!! – azzal megpaskolta Balázs hátát, aki persze nem örült ennek egyáltalán. – Hát de most nincs igazam, haver? – nézett rám Miksa.

- De, már hogy ne lenne igazad – mondtam, azzal beleittam az üvegbe, közben azt gondoltam, hogy milyen hülyék ezek.

- Ja, szépen az történt volna veled, mint azzal a szerencsétlen Gábor gyerekkel, lett egy komoly kapcsolata, aztán már nem is láttuk többé… - mondta Miksa, én ezen hangosan fel is röhögtem, úgy mondta, mintha Gábort az ufók vitték volna el, vagy beszippantotta volna egy fekete lyuk.

- Meg az is milyen dolog, hogy a csajnak csak a pénz számít, utálom az ilyen pénzéhes ribancokat, akiknek csak az a fontos, hogy a faszi pénzes legyen. Aztán pár év múlva azt is elvárná, hogy te tartsd el őt – folytatta Balázs.

- Hát igen – bólintottam, majd megint nagyot húztam az üvegből, de persze tudtam, hogy hülyeséget beszél a srác, mivel Anett nem azért akarta, hogy legyen érettségim, hogy őt eltartsam, hanem hogy nekem jó legyen és több pénzem legyen.

- Jajj, haver, nehogy eltarts egy nőt is, egy idő után azt veszed észre, hogy amíg te keményen dolgozol azért, hogy neki meglegyen a lóvé a műkörömre, hajvasalóra, meg ilyen buziságokra, addig ő mással kefél a saját ágyadban – mondta Miksa nagy bölcsen.

Érdekes volt, hogy mindketten hogy beszélnek erről az egészről, mintha igazi szakértői lennének a témának. Nekik szerintem még sosem volt rendes kapcsolatuk, eltartaniuk meg még annyira sem kellett senkit, mivel mindketten ingyenélő kis gecik voltak. Miksa egy hónapban egyszer elmegy alkalmi munkára, csak hogy itthon ki tudja fizetni a rezsit, de egyébként simán eltartatja magát az imádott anyjával; akinek még annyit sem segít, hogy hazacipelje helyette a bevásárlásból a nehéz cuccokat. Balázs a nagyszüleivel lakik, akik elvakultan szeretik őt, elvileg most az ő pénzükön jár szobafestő tanfolyamra, de az utolsó részletet amit a sulira kapott, azt inkább elkurvázta; és mondanom sem kell, a tanfolyam óráit sem sűrűn látogatja.

Már régóta nem ittam ilyen sokat, éppen ezért elég gyorsan beálltam, de Miksáék is kidőltek hajnal kettőre. Miksa az ágyán aludt, Balázst meg a földön érte az álommanó, én meg kimentem hányni egyet; kicsit sajnáltam is a jó Jack Daniel’s-t, de igazából leszartam. Szerencsére Roxi már nem lakott itt, összeköltözött valami lecsúszott füves faszfejjel, szóval nem kellett attól tartanom, hogy összefutok vele; a szülők meg ilyenkor már aludtak; hallottam is Miksa apjának horkolását… az is jól alszik a piától, akárcsak a fia.

Visszamentem a szobába, fogtam egy takarót, és lefeküdtem a kanapéra, betakaróztam így farmerben és pulcsiban. Tudom, ritka igénytelen alvás volt, de ez van, nincs jobb. Elővettem a telefonomat, és tudom, hogy nem kellett volna, de megnyitottam a Skype-ot, és elkezdtem mindenféle faszságot írogatni Anettnek, leginkább azt, hogy nagyon hiányzik nekem, szeretném őt visszakapni. Aztán már főleg olyan dolgokat írtam, hogy nagyon jó lenne vele újra szexelni, és nyilvánvalóan ez neki is hiányzik, szóval abbahagyhatná ezt a távolságtartó viselkedést. Elkezdtem azt is részletezni, hogy jelen pillanatban mit tennék vele és mennyire rohadtul kívánom; persze ezt nem éppen szalonképes stílusban adtam elő.

Aztán mivel érthető módon így hajnalban erre nem kaptam semmi választ, kikapcsoltam a rohadt telefonomat, letettem a földre; és azon gondolkodtam, kimenjek-e WC-re kiverni a farkamat, vagy aludjak inkább. Addig gondolkodtam ezen, amíg nagy nehezen bealudtam.

***

Reggel nyolckor ébredtem, hallottam, hogy a konyhában már megy a műsor, Miksa szülei veszekedtek valamin. Miksa még aludt, viszont Balázs is kezdett ébredezni.

- Na húzzunk innen a gecibe – mormogtam, közben lassan kitakaróztam.

Kegyetlenül fájt a fejem, arra gondoltam, hogy kérek gyógyszert Miksa szüleitől, nem érdekel, hogy veszekednek, hazáig így nem bírom ki. De láttam, hogy Balázs előhúz pár doboz gyógyszert Miksa éjjeliszekrény fiókjából.

- Adj nekem is, baszd meg, mert megdöglöm – mondtam erőtlenül.

- Milyet kérsz? – kérdezte Balázs.

- A legerősebbet – mondtam, ő meg idedobott nekem egy dobozt, én csak utólag néztem meg, mi az. Jól van, ez tényleg erős.

Amikor az utcán voltunk Balázzsal, már enyhült a fejfájásom, de beugrottam egy kisboltba venni vizet is, mert muszáj volt innom. Balázs nem volt olyan szarul, mint én, de valószínűleg ő edzettebb volt az ivásban.

Újpest-központban álltunk, és vártuk a villamost, néztem a kihalt téli reggeli utcát; ahogy beszélgettünk, látszott a leheletünk a fagyban. A faszom se akart itt lenni; ha minden normálisan menne, most éppen Anettet dugnám a jó meleg szobában.

- Nem kellett volna felkelteni a hülyegyereket, hogy lelépünk? – kérdezte tőlem Balázs.

- Minek, majd a szülei elmondják neki, hogy hazamentünk.

- Szerinted észrevettek minket egyáltalán?

- Faszomat se érdekli – mondtam.

- Nagyon komoly, ahogy Miksa apja osztja az észt, én nem tudom, Miksa hogy bír így aludni…

- Hát megszokta már, így nőtt fel – mondtam.

- Szar lehet neki – tűnődött Balázs.

Na, mert neked aztán olyan jó, meg szegény nagyszüleidnek, hogy ilyen tróger unokájuk van, aki még egy szobafestő tanfolyamra sem bír eljárni úgy, hogy ezen kívül semmi más dolga nincs. De nem mondtam neki, szartam én a fejére.

Öt perc múlva itt volt a villamos, de addigra már szarrá fagytam a hidegben. Balázs a Gyöngyösinél szállt le, ott lakik a lakótelepen, én meg mentem beljebb a Tizenháromba.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire hazaértem, és végre befeküdtem az ágyamba. Már jobban voltam, de még mindig nem volt az igazi. Szerencsére álmos voltam, ezért nem kellett ébren lennem, és azon tépelődnöm, hogy mennyire szarul vagyok testileg-lelkileg.

Amikor felébredtem, már sötét volt, pedig még csak délután négy felé járt az idő, szóval nagyon lehangoló volt minden. A konyhában ettem egy szendvicset, mert már valamilyen szinten jól voltam. Így viszont újra előtérbe kerültek a hülye lelki problémák, hogy magányos vagyok, hiányzik Anett, szenvedek attól, hogy nincs velem.

Erről eszembe jutott, hogy milyen dolgokat írtam neki éjjel, és elszégyelltem magam… hát igen, ezt cseszettül nem kellett volna. A szobámban leültem az ágyra, bekapcsoltam a telefonomat, és visszaolvastam, mit írtam neki pontosan. Jézusom… hát tényleg nem fogalmaztam valami szépen, amikor azt részleteztem, hogy mennyire hiányzik vele a szex.

Írtam egy rövid bocsánatkérő üzenetet: „Ne haragudj, nem akartam így kifejezni magam.”

Felkeltem az ágyról, előkerestem a szekrényemben az egyik kedvenc téli sapkámat, gondoltam elmegyek sétálni egyet, aztán meglátogatom Miksát, hogy kipihente-e már a macskajajt, és van-e kedve valamit csinálni. Ekkor pittyegett a telefonom, Anettől jött az üzenet:

„Nem haragszom, már sikerült kijózanodni?”

Na, ezek szerint vágta a szitut, hogy részeg voltam.

„Ja, sikerült. Mi van veled, bébi?” – írtam neki gyorsan, hátha még válaszol erre valamit.

„Megvagyok”, csak ennyit írt, én még egyszer elnézést kértem.

„Tényleg ne haragudj hogy ilyen trágár szavakkal írtam le az irántad érzett dolgokat”

„Azt, hogy kanos voltál?”

„Igen, meg hogy szerelmes vagyok beléd”

„Ez annyira nem jött le, főleg az előbbiről írtál. Na mindegy, nem haragszom, csak ne írj nekem többet, rendben?”

„Hát pedig régen milyen jó dolgokat írogattunk egymásnak”

„Erre most nem tudok mit mondani…”

Ja, erre én sem tudtam sok mindent reagálni. Kis idő után megkérdeztem, csak hogy tovább fájdítsam a lelkemet:

„Gondolsz még rám, hiányzom neked?” Ő azonnal írt:

„Persze, hogy hiányzol, éppen ezért ne írj nekem légy szíves”

„De ha mindkettőnknek szar egymás nélkül, miért nem jövünk össze újra?”

„Mert nem tudunk megfelelni egymásnak, azért”

„Ez egy faszság, és hidd el, minden problémánkat megoldanánk, ha majd lenne valami gond”

„Mondom, én nem akarlak téged bekorlátozni, meg nem akarom, hogy miattam csinálj olyan dolgokat, amik ennyire ellenedre vannak, mert aztán közben jön majd a szemrehányás. Felfogtam, hogy nem illünk össze, jó lenne, ha rájönnél te is végre”

„Szerintem összeillünk, te is ugyanolyan csökönyösen hajtod a magadét, mint én J”

„J Jó lenne, ha ez ilyen egyszerű lenne”

„Az is, ne bonyolítsd túl” – mondtam, hevesen dobogott a szívem, reménykedtem, hátha lesz ebből valami, megkérdeztem: „Menjek át?”

„Ne, ezt már lezártuk. Lehet hogy egy hétig megint minden jó lenne, de aztán megint kijönnének az ellentétek. Én már letettem erről az egészről, tényleg hagyjuk egymást, jó?”

Én csak sóhajtottam, szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy ha most ott állnék előtte, megölelném, megcsókolnám, és újra szeretkeznénk egy jót, akkor is így vélekedne-e; de nem akartam magam tovább égetni, nyilván arra is azt mondaná, hogy hagyjam őt békén. Persze nagyon jól tudtam, ha ez a beszélgetés személyesen zajlana, akkor nem lenne ilyen határozott; és idegesített is, hogy miért jó ez neki, hogy ezt a fos Skype-on intézzük; akkor inkább keressen magának egy kockafejű buzigyereket. Kiléptem a Skype-ból anélkül, hogy bármit is írtam volna; majd felhívtam Miksát. Fel voltam dúlva, tudtam, hogy ma este megint be fogok baszni, és ebben Miksára mindig számíthattam.

***

Karácsonykor elgondolkodtam, hogy minden pont ugyanolyan szar, mint tavaly, ha nem még szarabb. Miksáéknál voltam megint, szerencsére Roxi szentestére sem akart hazatalálni, a füves majom pasijának a családjával karácsonyozott. Az ajándékozás „csodálatos” volt, Miksa vett ajándékot a szüleinek, az anyja, Edit is megajándékozta őt, de a drága apukától, Bélától senki nem kapott semmit. Én vittem két doboz Milka szaloncukrot, alkoholt nem akartam adni, hiszen a hülye fasz Béla így is nulla-huszonnégyben piál; így ennek legalább Edit meg Miksa örültek. Én kaptam tőlük egy üveg Bailey’s-t, ami jól esett, mert ez volt a kedvencem.

Ezután Playstationöztünk Miksával a szobában, majd amikor Edit lelépett az éjféli misére, kimentünk az udvarra elszívni egy cigit. Vittem a piát is, amit kaptam, az üvegből ittam ezt is.

Szóval ugyanaz, mint tavaly, ugyanúgy kint cigiztünk, ugyanazt a piát ittuk, Edit és Béla ugyanúgy külön utakon jártak, Roxi ugyanúgy nem volt itt, és Anettel ugyanúgy nem voltunk együtt. Mondjuk tavaly legalább tudtam, hogy majd egyszer nyáron láthatom őt, és ha minden jól megy, ebből még lehet valami, de most erre már nem volt semmi remény.

Éjjel egy körül nem tudtam elaludni, gondolom Miksa úgyis mindjárt alszik, ezért elővettem a telefonomat, írtam Anettnek egy üzit Skype-on hogy „Boldog karácsonyt, bébi”. Nem beszéltünk a legutóbbi Skype üzenetváltás óta, nem is számítottam rá, hogy erre fog válaszolni. Ezután próbáltam keresni valami érdekes játékot a telón, de Miksa így szólt:

- Mit világítasz, haver?

- Zavar? Mert akkor elrakom – mondtam.

- Nem zavar, csak kérdezem, hogy mi van… nem tudsz aludni?

- Ja, valahogy úgy – mondtam.

- Mióta szakítottál a ribanccal, már nem vagy önmagad… - mormogta.

- Hát tudom, sajnos… folyton rá gondolok, vissza akarom őt kapni, érted?

Tudtam, hogy főleg az ital beszél belőlem, és tudtam, hogy szar ötlet ezeket a dolgokat pont Miksának elmondani, de igazából megváltás volt egy kicsit beszélni erről.

- Most is neki írtál? – kérdezte.

- Ja – mondtam.

- De ne csináld ezt… régen annyira vágtad ezeket a dolgokat, annyira tudtad, hogyan kell felhívni magadra a pinák figyelmét. Le kell szarni őket haver, le kell szarni… Azt csinálnám a helyedben, hogy szándékosan arra járkálnék, amerre a csaj szokott mászkálni, aztán ha végre összefutok vele, tudod mit csinálnék, barátom? Tudod, mit csinálnék?

- Mit, basszus? – kérdeztem.

- Átnéznék rajta! Érted, átnéznék rajta a gecibe, mert ezt érdemli! – mondta Miksa indulatosan. – Aztán elgondolkodna, hogy mit baszott el, és hogy vajon mi történt, hogy már nem futsz utána… aztán majd ő fog keresni téged, és akkor eldöntheted, hogy visszafogadod, vagy mehet szépen a levesbe, ahova való.

- Értem, amit mondasz, de ezt nem csak ő baszta el, hanem én is. Tényleg szarul reagáltam a dolgokra, amikor felvetette, hogy csináljam meg az érettségit.

- Jaj, ne csinálj már mártírt magadból egy pina miatt… majd jön még más is, akivel érdemes lesz foglalkozni.

- Jó, de mikor? – kérdeztem. – Már eltelt egy hónap, de semmit nem javult a dolog, ugyanúgy hiányzik, meg ugyanúgy vissza akarom kapni őt.

- De miért nem csajozol? Biztos, hogy sokkal jobb libák is jutnának neked.

- Nem tudom, eszembe sem jutott, hogy most csajozzak.

- Pedig csináld ezt szerintem… majd elmegyünk bulizni, aztán amikor egyszerre három tinipicsa ül az öledbe, akkor már nem is fogsz emlékezni a volt csajodra.

- De engem már nem érdekelnek a tinipicsák, nem adnak ők nekem semmit, és nem is értenek semmihez.

- Akkor keress idősebb csajokat, úgy látom, most azokra buksz, biztosan nekik is bejönnél; szóval én nem értem, mi van veled Norbikám.

 - Az, hogy engem most csak ez az egy csaj érdekel – mormogtam.

- Majd elmúlik… örülj, hogy nem maradtál vele, úgysem tudott volna téged elfogadni. Az ilyen úri picsák nem értik azt, hogy mi miben nőttünk fel, meg min mentünk keresztül, miért lettünk ilyenek… Na, most már én alszom, mert nagyon fáradt vagyok, ne haragudj, testvér…

- Jól van, jó éjt – mondtam.

Azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen Miksa is beletörődött a sorsába. Az apja alkoholista, az anyja egy gyengekezű hithű katolikus asszony, a nővére egy kurva; megvan tehát a mentség, hogy miért nem kell dolgozni, miért kell inni, cigizni, miért nem kell semmire sem vinni az életben. Kifogást keresni azt mindig könnyű, hát itt nőttünk fel az utcán, miért is legyen belőlünk normális ember, miért legyen egy rendes nőnk, aki szeret minket, miért legyenek normális gyerekeink, akiknek már nem olyan élet jut, mint nekünk…

Nekem ráadásul még normális volt a családom, csak ahogy az aggódó anyukák mondják, „rossz társaságba keveredtem”, az ilyen Miksa-féle srácokkal kezdtem el lógni. A faterom egy szigorú ember volt, és amikor lázadozni kezdtem a szigor ellen, még inkább bekeményített. Azt akarta, legyen belőlem focista, hiszen jól ment nekem, de kirúgtak, és nekem eszem ágában sem volt új csapatot keresni, inkább a sulit is otthagytam, és dolgoztam. Most először életemben elgondolkodtam azon, hogy jól csináltam-e ezt, és nem kéne tényleg mindent elölről kezdeni. Kár, hogy nem kezdhetem elölről, befejeztem volna a sulit, és most lenne egy vállalkozásom, és nyilván Anett is jobban megbízna bennem, ha azt mondanám neki, hogy örökre őt akarom. Persze, ha normális életet éltem volna, Anettel sem találkoztam volna…

Azon töprengtem, most vajon kész vagyok-e arra, hogy megmondjam Anettnek, hogy rendbe hozom az életem, és szeretném, hogy visszajöjjön hozzám, mert nem bírok nélküle létezni. De nem, nem tudok mindent újrakezdeni, azt sem tudom, hol kezdjem el a dolgokat, és nem is akarom kitalálni. Neki olyan könnyű, neki minden ki van alakulva, nem lesz neki jó végignézni azt, ahogyan én küszködök a dolgokkal; olyan dolgokkal, ami neki már teljesen természetes. Talán abban igaza van Miksának, hogy egy ilyen nő nem érthet meg engem igazán; neki jól alakultak a dolgok amikor elkezdte a felnőtt életet, nekem meg nem, én már az elején elbasztam sok mindent. Nem tudom, hogy mennyire lenne lelkes azután is, miután látná, hogy nekem sok küzdelem árán sikerülne akár csak a felét elérnem, mint amit ő elért. Talán igaza van Anettnek, hogy nem illünk össze.

Ezekkel a nyugtalanító gondolatokkal aludtam el, valahogy úgy éreztem, egyszer bekattanok még ettől az állandó dilemmázástól.

9. fejezet

Mikor romlik el minden? Természetesen akkor, ha az ember úgy érzi, hogy minden rendben van, és emiatt azt gondolja, hogy egy következő szintre léphet, mert hát mi baj lehet, majd akkor is minden rendben lesz. Sajnos nem így lett, szépen elbasztuk a kapcsoltunkat, de kezdem is az elején…

Egy héttel az esztergomi kirándulás után hétvégén Anettnél voltunk, szombat délután az ágyban döglöttünk, aztán hozott egy földrajzi atlaszt, és megmutatta az útvonalat, amit még régen Fruzsival berajzoltak.

- Látom, semmit nem hagytatok ki – néztem az egész országot behálózó ceruzával odafirkált vonalakra.

- Igen, de nekünk nyilván le kell rövidíteni, mert a világon ennyi szabadnap nincs, ami ehhez kéne. Te hova szeretnél menni mindenképpen?

- A Balatonra, ha már nyáron megyünk – mondtam. – De meghagyom neked a szervezést, jobban értesz ezekhez a dolgokhoz. Én majd biztosítom a kocsit.

- Jó, de nem akarom egyedül kitalálni, hogy hova menjünk.

- Nyugodtan, nekem ezek a városok nem sok mindent mondanak, mivel nem voltam még sehol sem, nekem úgyis mindegy.

- Jaj, ne mondd már ezt – mondta. – Csak van valamilyen hely ahova régóta szeretnél menni.

- Hát talán… a Kékestetőre.

- Jó, az nagyon jó hely, voltam már ott… majd megszállunk egy hegyi faházban, nagyon hangulatos lesz – mosolygott.

- Jól van bébi – mondtam, majd kivettem a kezéből a könyvet, leraktam a földre, aztán átöleltem őt.

- Látom, nagyon érdekel a dolog… - mondta, de azért ő is átölelt és megpuszilta az arcomat.

- Dehogy nem érdekel, de majd akkor leszek sokkal lelkesebb, ha már úton leszünk… most inkább veled szeretnék foglalkozni – vigyorogtam, azzal megcsókoltam.

- De hát még csak fél órája hagytuk abba - mosolygott, de láttam rajta, hogy örült a helyzetnek…

***

Aznap este a tévét kapcsolgattam, végre találtam egy érdekes műsort, ekkor Anett idehozott nekem egy szendvicset, amit vacsorára készített, majd ő is leült mellém enni.

- Köszönöm – mondtam.

- Nincs mit. Na, mi megy? – nézett a tévére.

- Áh, nem tudom, valami tankos dokumentumfilm… - mormogtam. – Ha nem érdekel, lekapcsolhatjuk.

- Jó, inkább beszélgessünk – mondta, én meg lekapcsoltam a tévét. - Képzeld, az egyik munkatársam tagja egy amatőr kézilabdacsapatnak, mondta, hogyha van kedvem, menjek én is velük edzeni. Heti kétszer van, és nincs is messze innen.

- Ez jó ötlet, támogatom – mondtam.

- Hát én is örültem, mert ugye középsuliban végig kézilabdáztam; jó lesz megint sportolni valamit.

- Az sosem árt… legalább jobb lesz a segged.

- Miért, most rossz? – vonta fel a szemöldökét.

- Nem, de lehetne kisebb is – mondtam szenvtelenül.

- Igen? De szex közben mégis szereted fogdosni.

- Persze… de ez nem azt jelenti hogy nincs mit javítani rajta – mosolyogtam.

- Na jól van, Norbika… - mormogta Anett, de láttam, hogy nem volt mérges; ezt is szerettem benne, hogy ilyen dolgokat simán meg lehetett neki mondani.

Egy darabig csendben ettünk, aztán megkérdeztem:

- Mikor szeretnél majd gyerekeket?

- Micsoda? – kérdezett vissza meglepetten, de aztán válaszolt: - Hát nem tudom… miért kérdezed?

- Csak érdekel, hogy el tudod velem képzelni a jövődet?

- Hogy majd gyerekeink legyenek? – kérdezte.

- Igen, meg hogy összeköltözzünk, összeházasodjunk… szoktál erre gondolni? – kérdeztem.

- Persze, de nem most a közeljövőben szeretném ezt.

- Hát akkor?

- És te? – kérdezett vissza. – Te vagy még csak húsz éves, nem tudom te mennyire vagy felkészülve ilyen szintű elkötelezettségre.

- Hát arra, hogy összeköltözzünk már simán, még akár arra is, hogy elvegyelek… gyerekek meg majd jöhetnek pár év múlva – mondtam.

Láttam, hogy nagyon meglepte, hogy ilyen témákat hoztam fel, de úgy éreztem, hogy valamikor meg kellett ezt vele osztanom, mert eddig még nem beszéltünk erről, és tudni akartam, neki milyen tervei vannak velem. Én teljesen úgy éreztem, hogy én benne mindent megtaláltam, amit kerestem; szerettem őt, és azt akartam, hogy mindig is ő maradjon a társam.

 - Jó, ez szépen hangzik de hogy fogjuk kivitelezni? Szeretnél ideköltözni? – kérdezte.

- Hát igen, és akkor felesben fizetünk mindent a lakás után, meg ha közösen veszünk kaját, akkor azt is – mondtam.

- Igen, csak az a gond, ezt a lakást nyolcvanezerért bérlem, tehát annak a fele negyven, a rezsi meg olyan húszezer fejenként. Tehát neked kb. hatvanat kéne fizetni minden hónapban, ami a duplája annak, amit most fizetsz a szobáért.

Hú, basszus, ez tényleg sok – gondoltam magamban, de csak ennyit mondtam:

- Ennyi még belefér.

- Jó, de akkor hogy teszel félre a kocsira? Meg egyáltalán, így hogy teszel félre bármire is? – kérdezte.

- Ne aggódj ezen – mondtam.

- Hát jó, de azért ezek fontos kérdések, mert azt sem engeded, hogy besegítsek a kocsi vásárlásba; és mivel mondtad, hogy majd gyerekeket is szeretnél, ott sem mindegy azért, hogy mennyit tudunk rájuk költeni; és elég hülyén nézne ki, ha akkor sem engednéd, hogy én többet fizessek. Meg egyáltalán, ha bármit akarunk venni magunknak közösen, nekem jóval hamarabb összegyűlik rá a pénz, majd akkor se engeded hogy megvegyem, csak ha neked is összegyűlik?

- Mit tudom én, szerinted én ilyen dolgokon gondolkodom? Én csak együtt akarok veled élni – mondtam.

- Pedig ezen is muszáj gondolkodni – mondta.

- Aha, szóval akkor te nem is tudod elképzelni, hogy ez jól működjön? – kérdezem.

- Így nem, hogy keveset keresel, és azt sem engeded, hogy segítsek. Előbb-utóbb ez azért fog még gondot okozni.

- Ja, és még te mondtad, hogy neked nem fontos a pénz – mondtam gúnyosan.

Egyáltalán nem ilyen reakcióra számítottam, amikor felvetettem ezt az egészet. Azt hittem, örülni fog, hogy szeretnék vele összeköltözni, nem hittem volna, hogy mindent ennyire nekiáll kielemezni.

- Persze, nem fontos, de ha már együtt élnénk, meg tényleg komolyan tervezünk egymással, akkor el kell fogadnod, hogy én jóval többet keresek, ezért csomó mindent az én pénzemből fogunk megvenni. És eddig, ahogy megismertelek, ez nem esne neked olyan jól.

Én csak hallgattam, elképzeltem a helyzetet, hogy mondjuk elromlik a tűzhely, akkor nekem hirtelen tényleg nem lesz rá pénzem, és neki kéne megvennie. Tudom, neki nem nagy áldozat, de az én büszkeségemet nagyon sértené a dolog. Ő folytatta:

- És a kaján nem akarok spórolni, úgyhogy ha a felét szeretnéd fizetni, az sem lenne olcsó. Az meg olyan szar megoldás lenne, hogy külön rakjuk a hűtőben az ételeinket.

- Hát igen – mondtam. – Mennyit költesz havonta megélhetésre mindennel együtt?

- Nem tudom, ez változó, de átlagosan százötvenet. Éltem már havi nyolcvanezerből, és szar volt nagyon; már nem akarom számolgatni a pénzt, de ez nem azt jelenti, hogy pazarolnék.

- Értem, csak amit te elköltesz, az nekem a teljes fizetésem – mondtam.

- Hát igen… Szóval szerinted ez így hogy működne? – nézett rám.

- Nem tudom, nyilván idővel én is többet keresnék majd – vontam vállat. – Mivel nem nagyon szoktál főzni, a saját kajáját intézi magának mindenki hétköznap, hétvégén meg majd főzünk együtt valamit. Az albérlet felét meg kifizetem… Tessék, ennyi.

- Jó, de mégis mivel szeretnél több pénzt keresni? – folytatta tovább, pedig azt hittem lezártuk. – Ne haragudj, hogy ezt mondom, de a te végzettségeddel csoda, hogy egyáltalán százötvenet keresel, és ez sincs bejelentve.

Éreztem, hogy kicsit kezdem elveszíteni a türelmemet.

- Jó, és mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem, ő a szemembe nézett és így szólt:

- Azt, hogy szerintem meg kéne csinálnod az érettségit meg egy szakmát, és simán keresnél kétszáz felett is, és akkor már egyikünket se zavarná a különbség. Nekem is jó lenne, mert nem kellene feladni ezt az életszínvonalat, és neked is, mert nyugodt szívvel meg tudnád magadnak venni az autót, és semmiben nem lennél rám szorulva. Aztán ha összeházasodnánk, akkor lehetünk közös kasszán is.

Ebből az egészből nekem csak annyi jutott el az agyamig, hogy azt akarja, csináljam meg az érettségit; ami ellen minden porcikám tiltakozott.

- Azt felejtsd el, hogy leérettségizzek, az biztos, hogy nem megyek vissza az iskolába… nekem dolgoznom kell.

- Ki mondta, hogy menj vissza az iskolába? Munka mellett is le lehet érettségizni, sokan csinálták már ezt. Meg munka mellett is lehet szakmát szerezni.

- Ja, szóval arra megy ki az egész, hogy amíg nincs érettségim, te nem tudod velem komolyan elképzelni a jövőt? – kérdeztem mérgesen, erre már ő sem válaszolt olyan türelmesen:

- Dehogyis, ne gondolj már hülyeségeket! Összeköltözhetünk simán, csak nem lenne rossz, ha közben befejeznéd a sulit és csinálnál egy szakmát, mert így legalább látnám, hogy halad valamerre az életed, és egy idő után már nem menne el az összes fizetésed a megélhetésre.

 - Mondtam, hogy felejtsd el az érettségit, nem fogom megcsinálni, anélkül is lehet boldogulni. Attól mert még neked a jó élet négyszázezer forintos fizetésnél kezdődik, nekem nem… képzeld, kurva jól tudtam félretenni, mielőtt megismertelek volna, csak mivel mindig értelmetlen faszságokat kajálunk, ahelyett, hogy főznénk, így elmegy csomó pénz.

- Látod, erről beszélek… nekem napi tíz óra munka után nincs kedvem főzni, és ezután sem szeretnék. Nem azért, mert nagyképű vagyok, hanem mert így kényelmes. Nem szeretnék miattad máshogy cselekedni; de mondjuk ha bevállalod hogy megcsinálod az érettségit, akkor főzök akár minden nap.

- De mondom, hogy nem fogom megcsinálni… és miért fontos ez neked? Tényleg a pénz miatt, vagy mert ciki olyan emberrel együtt lenni akinek nincs érettségije?

- Persze, hogy a pénz miatt! Ha ciki lett volna veled együtt lenni mert nincs érettségid, akkor eleve össze sem jöttem volna veled. De így hogy együtt szeretnénk élni, meg össze akarunk házasodni, már más a helyzet… nem túl szép dolog amikor közös háztartásban minden fel van címkézve, hogy micsoda kié. Azt szeretném, hogy minden közös lenne, és hogy neked se legyen amiatt rossz, mert sok mindent az én pénzemből vettünk.

- Oké, egy dolgot megteszek, hogy keresek jobban fizető melót, de leérettségizni nem fogok! – mondtam.

- De miért is nem? – kérdezte Anett, már nála is elszakadt a cérna. – Te egy okos, értelmes ember vagy, meg tudod csinálni azt a rohadt érettségit! Öt éve dolgozol egyfolytában, szorgalmas vagy, és kitartó, ha lenne egy jó szakmád, sokkal több pénzt kereshetnél ezekkel a jó tulajdonságokkal.

Nekem túlságosan az agyamra telepedett a lila köd, minthogy felfogjam, hogy tulajdonképpen megdicsért engem.

- Nem értelek téged… eddig semmilyen célzást nem tettél rá, hogy érettségizzek le, miért most mondtad ki? Mióta együtt vagyunk, már mióta készülsz mondani nekem, hogy legyen érettségim?

- Akartam én neked mindig is mondani, de tudod miért nem siettem vele? – kérdezte indulatosan, majd meg is válaszolta a saját kérdését: - Mert teljesen biztos voltam benne, hogy egyet fogsz velem érteni, ezért egyáltalán nem idegesítettem magam ezen az egészen.

- Igen, azt hitted, egyetértek veled? – kérdeztem. – Mégis miből gondoltad ezt? Amikor először és utoljára beszéltünk az érettségimről, mondtam, hogy hagyj békén ezzel a témával.

- De az még a legelején volt, és akkor még nem is ismertelek annyira, azt hittem, hogy dacból elutasítod a dolgot. Azóta meg eltelt már egy kis idő, lassan egy év, és most már a barátom vagy, elvileg komolyan tervezünk együtt, és én ennél sokkal komolyabbnak ismertelek meg.

- Nem változott a véleményem, és továbbra sem fog, semmi értelme az iskolának… lehet te úgy nőttél fel, hogy ez milyen kurva fontos, de én láttam a saját szememmel, hogy semmi értelme.

- Na, komolyan? – kérdezte gúnyosan. – Nekem is csak egy érettségim van, és nézd meg hova jutottam, viszont enélkül nehéz lett volna.

- Az egyetlen szerencséd, hogy bekerültél ehhez a céghez, a többi már csak a kitartáson múlt, hogy mit tudtál ott elérni. Ez egy zárt világ, az élet kurvára nem erről szól, te teljesen el vagy tájolódva…

- Figyelj, a bátyám is asztalos, kétkezi munkát végez, magasról leszarom, hogy nem egy irodában dolgozol. Nekem az a fontos, hogy a jövendőbeli férjem és gyerekeim apja ne tébláboljon élete végéig egy rendes szakma nélkül, és össze-vissza dolgozzon hol autószerelőként, hol a zöldségesnél, hol a kisboltban… ennyi rendszerességet sem lehet tőled elvárni?

- De most komolyan ennyire rohadtul fontosak neked a külsőségek? – kérdeztem.

- Még mindig nem érted? – mondta. – Pont, hogy nem a külsőségek fontosak, hanem azt akarom, hogy jó életünk legyen, mindent megosszunk közösen, soha ne legyen téma a pénz, de ez csak úgy lenne jó, ha te is legalább megpróbálnál több pénzt keresni a mostaninál. És akkor komolyan nem érdekelne, hogy én többet keresek, mert tudom, hogy irreális kérés, hogy te is pont ugyanannyit keress, mint én, de ha látnám, hogy van egy szakmád és állandó, bejelentett munkád, akkor sosem fordulna meg a fejemben, hogy te nem teszel bele ugyanannyi energiát a dolgokba.

- Igen, mert szerinted ez csak a pénzen múlik? Az nem számít, hogy szeretlek, meg hogy a gyerekeinket is szeretni fogom, és hogy sokkal jobban számíthatsz rám, mint azokra a kockafejű puhapöcsökre, akik szarul bántak veled? Anett, én mikor bántam veled rosszul? Nehogy már a szaros végzettségem alapján ítélj meg engem.

- Te nem érted, hogy miről beszélek! – mondta. – Téged, mint embert nagyon szeretlek, szerelmes vagyok beléd, de ha normális életet szeretnénk együtt, akkor ez a hozzáállás nem jó, nem elég.

- Miért, miért ne lenne elég? Most nem élünk normális életet? Nem tudom milyen nagy igényeid, meg elvárásaid vannak, de szerintem csak kifogásokat keresel, hogy ne kelljen velem élned.

- Igen, kifogásokat keresek, tényleg? – kérdezett vissza. – Tudod, hogy most hogy élünk? Állandóan itt vagyunk nálam, és nem nálad; itt használod a vizet, itt kajálsz, és tudom, hogy sokszor te hozod a kaját, de ha ideköltöznél, ez nem ilyen egyszerűen menne, ennél sokkal több kiadásod lenne.

- Aha, igen, nem értem, miért gondolod, hogy azt én nem tudnám kifizetni…

- Mondjuk azért, mert tudom, hogy nem tudod kifizetni. Elmenne az összes pénzed a megélhetésre; és akkor még hol van a kocsid, a saját igényeid, a nyaralás, és ha jönnének a gyerekek, akkor még több kiadás lenne.

- Először is, ha főznénk, sokkal kevesebb pénz menne el kajára, így a kocsira és a nyaralásra is félre tudnék tenni. Mire jönnének a gyerekek, addigra meg jobb munkám lenne, több pénzem lenne; ez ennyire egyszerű. Különben is, iszonyat nagy pazarlás egy szaros albérletre kiadni havi nyolcvanezer forintot.

- Tényleg? De legalább itt elférek, elférnek a cuccaim, jó környéken van. Amíg egyetemre jártam, csak egy kis szobám volt, és úgy sem tudtam félretenni, tudom, hogy milyen szar keveset keresni és kis helyen nyomorogni. És az sem hiányzik nekem, hogy megszabd nekem, mire érdemes költeni és mire nem.

- Én csak azt akarom, hogy leszállj a földre, és vedd észre, hogy nem normális dolog egy nőnek egyedül nyolcvanezer forintos albérletben lakni; de még ketten is találnánk egy olyat, ami csak hatvanba kerül és ott is simán elférnénk.

- Na, ez meg a másik, hogy neked számít az a havi tízezer forint spórolás, de engem nem érdekel, én nem akarok azért elköltözni innen hogy spóroljak havi tízezret.

- Ahhoz képest, hogy régen elvileg szegény voltál, most nagyon el vagy szállva magadtól, és hülyeségekre költesz, drága albérletre, meg drága gyorskajákra – mondtam.

- Szerintem meg tudod mire megy el neked kurva sok pénz ami felesleges? A cigire.

- Persze, a cigire, amiből néha te is szoktál venni, kösz, hogy pont ezt hozod fel nekem.

- Ha nem dohányoznál folyton az orrom alá, nem is akarnék cigizni.

- Mi az hogy folyton, napi négy-öt szálat szívok! – mondtam. – És egyáltalán nem visz el sok pénzt; inkább a te luxuscikkeid olyanok, mintha az ablakon dobálnám ki a pénzt.

- Jó, szerintem hagyjuk ezt a vitát, mert megfájdul tőle a fejem – mondta, azzal felállt, és kiment a konyhába.

- Tessék, az igazság már fáj! – kiáltottam utána.

- Nem az igazság fáj, csak unom ezt az egészet, és befejeztem! – mondta, ezután visszajött, majd a fürdőszobába ment be.

Bennem még forrt a düh, szívesen utána mentem volna és még sok dolgot a fejéhez vágtam volna, de inkább maradtam, mert én sem akartam tovább folytatni ezt. Csalódott voltam, hogy nem vágta rá azonnal, hogy együtt akar velem élni, és hogy azzal tette egyenlővé a közös jövőnket, hogy megszerzem-e az érettségit. Nem tudtam, mit tegyek, és hogy hogyan beszéljem rá, hogy nem kell az az érettségi, enélkül is jó lesz majd nekünk együtt, és enélkül is boldogulok majd. Nem akartam, hogy ilyen korlátolt legyen, hogy azt higgye, mint a többi ember, hogy érettségi nélkül nem megyek semmire.

Egy kis idő után hallottam, hogy Anett zuhanyozni kezd, ezért bementem hozzá.

- Csatlakozhatok? – kérdeztem.

- Gyere – mondta.

Levettem a nadrágomat, elhúztam a függönyt és beálltam mellé. Rögtön átöleltem és megcsókoltam, az arcát simogattam; szívesen megmondtam volna neki, hogy semmiképpen nem akarom őt elveszíteni, de azt hiszem, ezt most szavak nélkül is jól kifejeztem, mert ő is hasonló szenvedéllyel fogadta a közeledésemet.

***

Legközelebb sajnos nem sikerült ilyen jól lezárni a vitát, elég csúnya vége lett. Na de ismét az elején kezdem…

Egy hét telt el, nem került szóba sem az érettségi, sem az együtt élés, de azért egy kicsi feszültség mégis csak volt közöttünk, ezt azért érezni lehetett. Végül én hoztam szóba a dolgot, amikor vasárnap este a kanapén üldögéltünk.

- Na, akkor ideköltözhetek? – vágtam a dolgok közepébe, ahogy azt kell.

- Miért, meggondoltad magad, megcsinálod az érettségit? – kérdezett vissza Anett.

- Ne mondd már, hogy még mindig itt tartasz… - fogtam a fejem.

- Te meg azt ne mondd, hogy nem gondoltad meg magad – morogta.

- Anett, az elején azt mondtad nekem, hogy téged nem érdekel a pénz, nem érdekel, hogy mennyit keresek, akkor most miért mondod ezeket? – kérdeztem.

- Hát ha csak együtt járunk, úgy nem is érdekel, de ha már komolyan tervezünk egymással, akkor már érdekel, hogy egy kicsit komolyabban vedd az életedet is. És nem azért, mert a külsőségek érdekelnek, hanem hogy ne legyenek konfliktusok abból, hogy mit ki fizessen; mert amíg ekkora különbségek vannak, addig ez így nem fog működni.

- Aha, mert nem akarod, hogy működjön – mondtam. – Ezek csak kifogások.

- Igen, tényleg most azt kell bizonygatnom neked, hogy szeretnék veled élni? Ha ennyire nem ismersz, akkor kár erről beszélni… nyilván ha nem gondolnám veled komolyan, akkor is bemutattalak volna a szüleimnek, meg mondogatnám, hogy szeretlek, hiszen olyan jó buli így huszonöt évesen két ember idejét is húzni.

- Na jó, ha téged annyira rohadtul megnyugtat, akkor veszek egy érettségi bizonyítványt valahol, és nesze, lesz érettségim – mondtam mérgesen.

- Na, ha ilyet tennél, akkor nem is állnék veled szóba többé. Egyrészt, ez nem is törvényes, másrészt milyen példát akarsz így mutatni a gyerekeidnek? Mondjuk az egyik gyereked nem akar tanulni, majd azt mondod neki, hogy semmi gond, kapsz karácsonyra egy érettségit apától?

- Hát te teljesen hülye vagy, nehogy már egy gyerek úgy nézzen fel az apjára, hogy van-e érettségije, vagy nincs.

- Persze, de ha nem akar tanulni a gyerek, nem lenne sokkal jobb érzés neki azt mondani, hogy te is utáltál tanulni, de mégis megcsináltad az érettségit?

- Nem tudom, azt hiszed én ilyesmin gondolkozom előre? – kérdeztem. – De az biztos, hogy én nem tagadnám ki a gyerekemet, mint engem apám, csak mert nem lett érettségim.

- Igen, de miért nem akarod megcsinálni? Nem olyan nehéz, és utána sokkal több lehetőséged lenne, csomó mindent lehetne tanulni utána, amiből jól meg lehet élni. És én végig melletted állnék, és segítenék, ha tudok.

- Miért, egyébként meg nem? – kérdeztem.

- Miért, neked jó lenne valaki mellett, akiről tudod, hogy esze ágában sincs egy kicsit előrébb lépni és tenni azért, hogy az álmai valóra váljanak?

- Nem érdekelne, ha jól megvagyunk – mondtam szenvtelenül.

- De miért nem tekinted ezt egy jó lehetőségnek, hogy jobbá tedd az életed? – kérdezte. – Én is ugyanúgy segítenék neked ebben, mint ahogy te segítettél nekem a vezetésben.

- Az azért nem ugyanaz… te fél óra alatt visszarázódtál a vezetésbe, nekem meg legalább egy év lenne, hogy megcsináljam az érettségit.

- És, most ez olyan nagy szám? Munka után, meg hétvégén tanulnál egy kicsit, aztán amikor végre megvan a papír, te is ugyanúgy megköszönöd nekem, hogy rávettelek erre, mint én neked a vezetést.

- Ja, persze, minden nap tanuljak munka után, hát hol élsz te, szerinted ez minden álmom munka után, meg hétvégén? – kérdeztem vissza. – És mondom, egy szaros autót újra vezetni egyáltalán nem nagy kihívás, egy nagy lófasz az egész.

- Tényleg, ismerve a hátterét a dolognak, szerinted ez tőlem egy nagy lófasz volt? – kérdezte. – Nem neked kellett végignézned tizennyolc évesen, hogy a legjobb barátod hamvait szétszórják a temetőben, mert meghalt egy kibaszott autóban! Ráadásul neked semmilyen lelki akadálya nincsen annak, hogy megcsináld az érettségit, egyszerűen csak lusta vagy.

- Komolyan gondolod hogy lusta vagyok? Többet dolgoztam életemben, mint te!

- És nagyon sokra mentél vele – mondta. – Fél évvel érettségi előtt halt meg Fruzsi, szerinted nekem mennyi kedvem volt érettségizni? Mégis megcsináltam.

- Megcsináltad, persze, mégis mi más dolgod volt azon kívül? Nem kellett dolgoznod, nem neked kellet azon agyalni, hogy mit fogsz enni másnap.

- Milyen lelketlen vagy, komolyan… - mormogta. – Szándékosan semmit nem akarsz felfogni abból, amiről beszélek, ennyire önfejű vagy…

- De tudtad, hogy én ilyen vagyok, most mit vársz tőlem? – kérdeztem.

- Nem, én azt hittem, te ennél okosabb vagy.

- Én sem gondoltam volna rólad, hogy te az alapján ítélsz meg engem, hogy van-e érettségim, vagy nincs.

- Még ennyi idő után sem érted, hogy miről beszélek – sóhajtott. – Szerintem egy kapcsolat arról szól, hogy építsük egymást, tudom, hogy egyikünk sem tökéletes, de pont az ilyen alkalmak jók arra, hogy tudjuk segíteni egymást. De persze, itt csak nekem kéne fejlődnöm, te úgy vagy jó, ahogy vagy – tette hozzá gúnyosan.

- Nem erről van szó, egyszerűen ez nekem túl nagy áldozat.

- De meg sem próbáltad… De nyilván én vagyok a hülye, hogy akár egy kis változást is elvárok tőled.

- Már így is rengeteget változtam, mióta veled vagyok, neked tényleg nem elég ennyi ami eddig volt? – kérdeztem.

- Te említetted, hogy legyen ennél komolyabb a dolog, de hogyan, ha saját magadat sem veszed komolyan? Ne alacsonyítsd le magadat annyira, hogy egy boltban akarsz dolgozni, amikor ennél te sokkal többre vagy képes.

- De nem csinálnám örökre ezt, ez csak most van így.

- Jó, akkor mit szeretnél majd csinálni?

- Nem tudom, majd kitalálom – mondtam.

- Látod, erről beszélek… tudom, hogy eddig csak sodródtál, és nem vállaltál felelősséget semmiért, de ha most szeretnél tényleg megállapodni, akkor ez a viselkedés nem lesz elég. Ha gyereket szeretnél, nem lesz elég az a pénz, amit most keresel, vagy ha elég is lesz, nem marad már semmi sem magadra. És különben család mellett nem fér az bele, hogy félévente váltogatod a munkahelyeidet.

- Úgy imádom, hogy a rosszat vetíted előre, miközben nekem tényleg komoly terveim vannak veled, és biztos vagyok benne, hogy útközben minden felmerülő gondot megoldanék – mondtam, majd felálltam. – Kimegyek cigizni, mert úgy felbasztad az agyam; úgy viselkedsz, mint egy felszínes picsa.

- Jó, menj is, mert nem is bírlak látni – mondta, azzal kiment a konyhába.

Ki akartam menni az erkélyre elszívni egy cigit, de mivel észrevettem, hogy elfogyott a cigi, ezért felöltöztem, és lementem a sarki dohányboltba. Vettem egy doboz Marlborót, már az utcán elszívtam egyet, aztán visszamentem abban a reményben, hogy Anett már megnyugodott, és valahogy meg tudjuk oldani ezt az egészet.

Az előszobában levettem a kabátom meg a cipőmet, majd bementem a nappaliba, Anett kijött hozzám a konyhából és megállt előttem.

- Na, most már minden oké? – kérdeztem.

- Nem… rájöttem, hogy nem teszem jól, hogy olyan dolgokat várok el tőled, ami egyáltalán nem illik hozzád; te tényleg nem ilyen vagy, hogy képes vagy szabályok szerint élni. A másik dolog meg hogy még fiatal vagy, én nem akarlak lekötni és beszabályozni – mondta színtelen hangon.

- Most mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem, mert nagyon úgy hangzott, mint egy szakítós szöveg, és meg is ijedtem ettől.

- Azt, hogy nem kell miattam megváltoznod, és látom, hogy ez neked túl nagy kérés, és nem jó, ha az ember nem maga dönt a változásról – mondta, de tudtam, hogy ez nem azt jelenti, hogy akkor most minden rendben; így is lett: - Elsőre úgy tűnt, hogy nem illünk össze, de aztán miután összejöttünk, azt hittem, hogy minden rendben lesz, de most látom, hogy mi tényleg nagyon különbözünk, teljesen más az értékrendünk. Nem akarom tőled elvárni, hogy húsz évesen felelősségteljes felnőtt emberként viselkedj, úgyhogy elengedlek, és éld úgy az életed, ahogy szeretnéd.

- Te most viccelsz velem? Szerinted én most fogom magam és elmegyek és élem az életemet? Én veled akarok maradni – mondtam.

- De én azt szeretném, hogy elmenj – nézett rám, de láttam rajta, hogy nehezére esik neki ezt kimondani. – Nem akarlak lekorlátozni, és hülye voltam, hogy azt hittem, hogy ez működhet így. Húsz éves vagy, lehet, hogy öt év múlva amúgy is lelépsz mellőlem; neked még ki kell élned magad, hülyeség lenne ha elvárnám tőled hogy tényleg vegyél feleségül ilyen fiatalon, meg legyenek gyerekeink.

- Figyelj, ne találd ki helyettem, hogy én mit szeretnék. Én teljesen kész vagyok arra, hogy elvegyelek feleségül, és pár év múlva gyerekeink is lehetnek – mondtam, akkor még azt hittem, hogy menthető a helyzet.

- Dehogy vagy rá kész; basszus, húsz éves vagy, én húsz évesen azt sem tudtam, mi lesz velem; ezért is hülyeség most tőled bármit is elvárnom. Majd kitalálod egyedül, mi lesz veled; lehet, hogy te csak harminc évesen jössz rá az életed értelmére, de én nem akarom megvárni, hogy mikor esik le neked, hogy igazam volt az érettségivel kapcsolatban.

- Akkor a szaros érettségi miatt most kidobsz engem? – kérdeztem mérgesen és egyben kétségbeesetten, én kurvára nem akartam őt elveszíteni. – És mi van a sok szép dologgal, amit együtt éltünk át?

- Tudom, ezt én sem felejtettem el, de a kapcsolatunk úgy látszik nem működne, ha szintet lépnénk.

- Ja, vagyis tök jó volt engem arra használni, hogy együtt lógjunk, keféljünk, bulizzunk, élvezzük az életet, de ha már komolyan akarok veled tervezni, akkor már ki vagyok baszva.

- Nem, én is komolyan terveztem veled, de amilyen hisztit csináltál az érettségiből, amiatt nem tudlak komolyan venni, én úgy látom, te még nem nőttél fel… és nem akarlak téged olyan szerepbe belekényszeríteni, amire nem vagy felkészülve, tehát ne érettségizz le, ha nem akarsz, menj és éld az életedet, ahogy szeretnéd; én nem akarok ebben részt venni.

Én nem szóltam semmit, úgy éreztem magam, mint akit jól átbasztak… tudtam, hogy valamilyen szinten ezt én basztam el, de kurvára igazságtalan volt, ahogy viselkedett velem, legalábbis akkor még így éreztem. A tekintetébe bámultam, úgy láttam meg is lepődött, hogy nem ugattam vissza neki semmit; néztem az arcát, láttam, hogy csillog a szeme a könnyektől. Tudtam, hogy ha most megölelném, és elmondanám, hogy mennyire szeretem, és csak őt akarom örökre, akkor még meg tudnám menteni a dolgokat; de nem tudtam rávenni magam, hogy térden csússzak előtte. Azt hiszem, éppen elégszer bizonyítottam neki, hogy szeretem őt, és éppen elégszer mondtam el neki, hogy vele akarok élni, ha ő mindenképpen véget akar vetni ennek a szaros érettségim miatt, akkor hagyom. Túl büszke voltam ahhoz, hogy bizonygassam neki a nyilvánvaló dolgokat.

Odaléptem hozzá, és nyugodt hangon megkérdeztem:

- Biztos hogy azt akarod, hogy menjek el?

Láttam, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik, de aztán így szólt:

- Igen, menj el.

Én értettem a szóból, mentem az előszobába felvenni a cipőmet, még láttam, hogy ő bemegy a szobájába. Felvettem a kabátomat is, majd távoztam. Lent az utcán rögtön rágyújtottam egy cigire, majd felnéztem az erkélyre, hogy vajon néz-e engem, de nem láttam semmit a sötétben. Elindultam haza, akkor még azt hittem, pár nap múlva úgyis visszamegyek, aztán még úgyis együtt leszünk.