2016. június 5., vasárnap

14. fejezet

A megbeszélt helyre mentem, már ott toporgott Miksa, szemmel láthatóan elég türelmetlen volt; amikor meglátott, rögtön elindult felém.
- Hello – mondtam, majd kezet fogtunk. – Na mi van?
- Roxiról van szó – mondta.
- Mi van vele? Jól van, ugye? – kérdeztem.
Nem mintha aggódtam volna Roxiért, de mégis csak a barátom testvére volt, nem akartam, hogy baja legyen, és hogy Miksának emiatt fájjon a feje.
- Ja, nincs nagy baj, de mondott valamit. Mindegy, kezdem az elejéről.
- Jól van – mondtam, közben félrevonultunk egy fa alá, egy viszonylag csendesebb helyre.
- Tehát… Roxi ma hazajött a pasijától, de végleg, tehát haza fog költözni. Fater volt csak otthon, ő már megint csatak részeg volt, tehát csak én beszéltem a nővéremmel – meséltem színtelen hangon, tudtam, hogy nem csak olyan egyszerű ez a sztori, hogy Roxi szakított a csávójával. – Tehát nagyon szar állapotban volt, sírt, meg szerintem ivott is, mert tényleg nagyon ki volt borulva. Szakítottak a csávóval, vagyis inkább az az agresszív állat elküldte onnan Roxit a gecibe, mondta, hogy jöjjön vissza hozzánk, mert nem bírja elviselni.
- Aha – bólogattam, vártam, mi fog ebből kisülni.
- Aztán Roxi rákezdett, hogy ő mekkora szerencsétlen, és elkezdte sorolni, hogy kik hagyták már ott őt, és téged is megemlített – nézett rám várakozóan.
Sejtettem, hogy ide fogunk kilyukadni, meg hogy ez a beszélgetés egyszer bekövetkezik, és nagyon tartottam tőle, hogy Miksa hogyan fog reagálni.
- Ezt mondta? – kérdeztem vissza, hogy húzzam az időt.
- Igen. Persze, belementem a részletekbe, mert tudni akartam, hogy mégis miért említi meg a legjobb haveromat. Aztán azt mondta, hogy ti kavartatok még régen, amikor ő tizenhét volt, te meg tizenhat. Igaz ez? – nézett rám olyan tekintettel, hogy nagyon reméli, hogy nem igaz, mert ha az, akkor kinyír.
- Igen, igaz – mondtam ki, nem érdekelt engem ez az egész, majd kidumálom… - De az nem igaz, hogy én hagytam ott.
Ám ezt Miksa már meg sem hallotta, teljesen le volt döbbenve, hogy mi ketten Roxival valaha „együtt voltunk”. Olyan dühösen nézett rám, ahogy még sosem láttam azelőtt.
- Te megdugtad a nővéremet? – kérdezte.
- Elmeséljem, hogy volt az egész? – kérdeztem, próbáltam nyugodt maradni, de Miksa meg sem hallotta, csak azt bírta felfogni, hogy igaz a hír.
- Nem hiszem el, hogy pont te tetted ezt! Mégis hogy gondoltad, hogy csak úgy megdugod a nővéremet? Nem gondoltad, hogy ez kibaszottul kurvára nem szabad? Hát hol van itt a barátaid tisztelete? Meg leszarom, hogy megdugod, de akkor már vedd feleségül.
- Mi van? – kérdeztem vissza. – Mi az, hogy vegyem feleségül? Jól is néznénk ki, ha te minden nőt feleségül vettél volna, akit megdugtál.
- De ez a tisztelet irántam, érted? Ha már megdugod a nővéremet, akkor ne úgy bánj vele is, mint egy útszéli kurvával, hanem vedd feleségül.
- Neked mi a szar bajod van? Te akarsz nekem a tiszteletről beszélni, amikor még életedben nem volt rendesen nőd? Meg azt akarod hogy vegyem feleségül, miközben neked kapcsolatod sem volt még? Te tudod, hogy milyen dolgokkal dobálózol? – kérdeztem.
- Ezzel túl messzire mentél, érted? – kiabált vissza Miksa, szinte kétségbeesett volt a hangja. – Nem hiszem el, hogy ezt tetted egy baráttal, nem hiszem el, hogy ezt tetted velem, hogy megdugtad a nővéremet, aztán meg cserbenhagytad!
- Figyelj, meghallgatsz, elmesélhetem, hogy hogy volt? – kérdeztem.
- Nem érdekel a kibaszott magyarázkodásod, leszarom, érted? Hogy volt képed megdugni Roxit, mi? Miközben én mondtam, hogy jöjjetek össze, te meg adtad az ártatlant, hogy neked nem tetszik; de arra már jó volt, hogy megdugd, ugye?
- Mondom, el akarom mondani hogy volt ez az egész, mert amíg nem tudod a részleteket, nem tudsz erről véleményt mondani!
- Ez a véleményem – mondta Miksa, azzal a lábam elé köpött. – Hogy tudtál ilyet tenni a legjobb barátoddal, a legjobb barátod családjával? Mindig is te voltál a legjobb haverom, én sosem számítottam tőled ilyen szintű kétszínűségre.
Én nem hagytam magam, megfogtam a vállát és ránéztem:
- Idefigyelj, te barom, el akarom mesélni, hogy hogy történt a dolog, meg hogy miért nem mondtam el eddig, rendben?
- Én akkor sem hiszem el, hogy ezt csináltad, és végig hazudtál nekem – mondta, azzal durván ellökte a kezem.
- Megvolt az okom, hogy miért, mert tudtam, hogy így fogsz viselkedni; és közel sem akkora ügy ez, amilyennek beállítod. De hagy mondjam már el, jó?
- De mit akarsz ezen elmondani? Tudom mi van, megdugtad Roxit, aztán meg otthagytad, mint mindenkit – mondta, szinte már ordibáltunk egymással.
- Figyelj, mondom hogy nem én hagytam őt ott! – kiáltottam, hátha most már lekötöm a figyelmét. – Ő lépett le, és utána totál ellenséges lett velem, de nem én hagytam ott, érted?
- Biztos azért hagyott ott, mert valami faszságot csináltál vele…
- Nem csináltam vele semmit, fogd már fel, de hagy kezdjem már az elejéről légy szíves… - mondtam, azzal bele is kezdtem a sztoriba, nem akartam már többet könyörögni neki, hogy hagy meséljek: - Tehát, én tizenhat voltam, volt valami buli, ő odajött hozzám, és konkrétan lesmárolt, aztán meg egymást követték az események, ahogy ez így lenni szokott. Részeg voltam, másnapra megbántam, mondtam, hogy ez nagy hiba volt, stb… De ő javasolta, hogy folytassuk, mert neki nem kell komoly kapcsolat, most jó leszek én is neki, így még lefeküdtünk egymással kétszer, érted, csak kétszer! Aztán ő ejtett engem, mert talált magának valaki mást.
- De csak erre kellett neked Roxi, hogy megdughasd? Meg sem fordult a fejedben hogy komolyan vedd őt? – kérdezte Miksa dühösen.
- Ember, tizenhat voltam, ő meg tizenhét! – kiáltottam. – Ha nem lépett volna le tőlem egy megbízhatatlan, faszfej csávóval, akkor még ki tudja, mi lehetett volna ebből az egészből, de ő lelépett, és utána úgy kezelt, mint egy utolsó senkit, érted? És valld be, hogy Roxinak mindig is a zűrös, rosszindulatú, igénytelen pasik jöttek be, akik szarként bántak vele. Nem értem, engem miért említett velük egy lapon, ő szakított meg velem minden kapcsolatot, nem én hagytam ott őt.
- És most mi van? – kérdezte Miksa. – Nem gondoltál rá, hogy most megvigasztalhatnád őt?
- Miért vigasztaljam mégis? – kérdeztem megütközve. – Ember, öt éve nem volt semmilyen kapcsolat közöttünk, szinte szóba sem állt velem azon kívül, hogy sértegetett. Nem én tehetek róla, hogy rossz pasikat választott, miért nekem kéne őt vigasztalni? Tudom, hogy a nővéred, és szereted őt, meg minden, de én nem fogok ilyen dolgokat csinálni, érted? Majd szépen kimászik a szarból, amit csinált magának, és majd meggondolja, milyen pasikat választ magának legközelebb.
Miksa erre nem mondott semmit, csak hallgatott, aztán rágyújtott egy cigire.
- Igen, tudom, hogy hülye a nővérem, de én nem tudom, hogyan tudnék neki segíteni. Lehet, hogy mindig is nagy szarnak tartottál engem, de azért vagyok otthon olyan sokat, hogyha apám nekiáll műsorozni, akkor ha gond van, meg tudjam védeni anyámat. Szóval próbálok én segíteni az embereknek, csak nem tudom, hogyan.
Szerencsére úgy tűnt, végre rájött, hogy nem engem kell vádolnia ebben a helyzetben.
- De figyelj, ezt nem neked kell megoldanod… semmi közöd hozzá, anyádék hogyan oldják meg a magánéletüket; ha anyád tűri, hogy apád állandóan ordít, akkor megérdemli.
- De ez nem ilyen egyszerű – mondta Miksa, azzal kifújta a füstöt.
Sosem beszélgettünk még azelőtt ilyen dolgokról, nem tudtam, hogy tud ő ilyen is lenni. Nem hittem volna, hogy önzetlenségből marad otthon, nem azért, mert lusta. Na jó, szerintem azért a lustaság is benne volt egy kicsit a dolgokban, de akkor is.
- Szerintem a legjobbat akkor teheted mindenkivel, ha otthagyjátok apádat egyedül – mondtam. – Fogd meg muterodat és költözzetek el ketten, vagy akár Roxival és hagyjátok apádat a francba; nehogy már tönkretegye az életeteket.
- De anyám sosem hagyná ott apámat, ő hisz abban, hogyha valakivel kimondta az igent Isten színe előtt akkor az örökké szól – mormogta Miksa.
- Akkor költözz el egyedül – mondtam.
- De sajnálom anyámat.
Én csöndben voltam, mert nem tudtam, mit tennék a helyében, ez tényleg egy nagyon szar helyzet volt.
- Még megpróbálhatod, hogy elmész dolgozni, gyűjtesz két-három hónapig, utána odaállsz muter elé, megmondod, hogy kivettél valahol egy lakást, és menjetek el otthonról együtt. Ebből látná, hogy van hova mennie, nem neki kell ezt megoldani, hátha így menne.
- Hát, talán – mormogta elmélázva. – Nem tudom, de ez az egész engem teljesen felőröl. Még emlékszem, amikor a fater régen normális volt. Íjat meg nyilakat készítettünk ketten a kertben aztán kimentünk az erdőbe és megtanított engem célba lőni… most meg egy kegyetlen barom lett belőle.
- Hagyjátok ott a gecibe – mondtam. – Nem neked kell őt gondoznod, és ez nem is muterod feladata… Az apád nem egy gyerek, aki gondozásra szorul, hanem egy alkoholista, aki megkeseríti a családja életét.
- Tudom, de anyám nem hagyná ő ott – ismételte Miksa.
- Miért, hányszor kérdezted meg muterodat, hogy otthagyná-e őt? – néztem rá, ő meg lehajtotta a fejét és megvonta a vállát, én folytattam: - Esetleg kérdezd meg úgy, hogy már lenne hova menni, hátha életében először büszke lehetne a fiára.
Miksa csak horkantva felnevetett.
- Na, mert te is olyan gyakran tetted büszkévé a szüleidet.
- Tudom, hogy nem így volt, de attól, mert még az én életem egy nagy kalap szar, attól még segíthetek a barátaimnak – mondtam, azzal én is rágyújtottam egy cigire.
- Hát, sajnálom haver – mormogta.
- Én is sajnálom a Roxival történeteket – mondtam.
- Ez még mindig hihetetlen nekem… de mindegy, megértem, hogy Roxival nem lehetett akkor értelmesen beszélgetni, sajnos ez azóta sem változott sokat.
- Elég kár… és most hogy van? – kérdeztem, ő csak legyintett.
- Túl lesz rajta… most még sajnáltatja magát egy kicsit, aztán majd úgyis rohan a következő idióta faszfejhez. Sajnos ebben igazad van, neki mindig is a zűrös faszfejek kellettek.
- És mi van veled? – kérdeztem, őt bámultam, ahogy állt ott megtörten.
- Ezt hogy érted? – nézett rám szemöldök ráncolva.
- Nem éreztél soha késztetést, hogy otthagyd ezt a mocskot és teljesen új életet kezdj? – kérdeztem meg, mert most meg lehetett, ez egy ilyen pillanat volt.
- Dehogynem, de még hányszor – sóhajtott.
- Akkor kezdd el – mondtam. – Azt hiszem, rászánom magam, és megcsinálom az érettségit.
- Igen? – kérdezett vissza csodálkozva. – A ribi miatt?
- Nem, azért mert így lenne lehetőségem előrelépni a munkámban – mondtam. – A „ribivel” nem beszéltem azóta sem, és amúgy ne hívd így.
- Jól van, csináld meg az érettségit, bajod nem lesz belőle – mondta, majd hozzátette: - Csak az a baj, boldogságot ez sem ad.
- Hát miért, az talán ad boldogságot, hogy otthon ülsz egész nap, aztán este meg elmész berúgni és idegen csajokat kefélsz meg? – kérdeztem.
- De én nem tudnám azt csinálni, amit te, hogy csak egy nő van – mondta. – Nekem fontos a család, meg egyszer én is szeretnék, de félek, hogy ez nem fog sosem megvalósulni, mert el sem tudom képzelni, hogy milyen az, ha csak egy csaj van velem mindig.
- Hát, erre nem lehet felkészülni, ez majd jön magától. De ne csak azt nézd egy csajban, mint eddig, hogy hogyan lehet őket megfektetni, hanem próbálj meg beszélgetni is velük.
- Jó, talán – mondta, de láttam, hogy csak azért mondja, hogy rám hagyja a dolgokat, mert nincs kedve folytatni a beszélgetést.
- Na, én megyek, mert holnap is meló van – mondtam.
- Jól van, kösz haver, hogy ilyenkor iderángathattalak – mormogta.
- Nem gond. Én meg köszönöm, hogy előbb megkérdeztél engem, minthogy elhitted volna Roxinak, hogy otthagytam őt.
- Ja, hát nincs mit… bár biztos lesz még pár álmatlan éjszakám, hogy ti ketten… érted.
Én erre nem tudtam mit mondani, de aztán kezet nyújtott és így szólt:
- Na, jó éjt, haver!
- Neked is – mondtam, aztán elindultam le a metróba, ő meg gyalog ment tovább a Váci úton, nem is értettem, miért nem velem jön a metróhoz.
Próbáltam nem sokat rágódni ezen a beszélgetésen, mert sok értelme nem volt. Örültem neki, hogy Miksa nem akart engem megverni, miután megtudta, hogy lefeküdtem Roxival; régebben ugyanis sokszor elképzeltem ezt az eshetőséget. Aztán azon járattam az agyam, hogy milyen szánalmas, hogy Miksának is tudtam tanácsokat adni, mint ahogy Csontinak is, de a saját életemben alig van bármi változás. Igen, megpróbálom összehozni az érettségit, de ez nekem még nem volt elég, mert érzelmileg még mindig teljesen padlón voltam, és tudtam, ez nem is változik, amíg meg nem próbálok Anettel beszélni.
Otthon Bence és Zoli a szobáikban voltak, ezért enyém volt a konyha, nyugodtan csinálhattam magamnak sonkás rántottát, majd megettem a konyhaasztalnál. Nem volt rossz a srácokkal lakni, nem baszogattuk egymást, meg nem voltunk útba egymásnak, nem kellett harcolni a fürdőszobáért, stb… szóval elég nyugis volt, ők is sokat dolgoztak, meg én is, nem azok a Miksa-féle otthonülős, délben kelős emberek voltak.
Kaja után bekopogtam Bence szobájába, ő meg kiszólt:
- Jöhetsz – így benyitottam.
Az ágyban feküdt és egy filmet nézett a tévéjén.
- Na mi van? – kérdezte.
- Megnézhetek valamit a gépeden? – kérdeztem, nem akartam az öreg laptopomra várni, amíg tíz perc után méltóztatik bekapcsolni.
- Persze – mondta.
Leültem az asztalához, majd elkezdtem keresgélni, hogy hogy lehet a lehető legrövidebb idő alatt leérettségizni a lehető legkevesebb pénzért, és az sem gond, ha keveset kell hozzá tanulni. Úgy láttam, egy év a minimum, ami alatt meg lehet csinálni, mivel megvolt az első két osztályom. Azt nem láttam sehol, mennyibe kerülne a dolog, de kiírtam egy-két telefonszámot, majd felhívom őket másnap. Továbbra sem jött meg hozzá a kedvem, de úgy láttam, hogy van, ahol péntek délután meg szombat reggel van tanítás, és az sem kötelező, szóval talán nem lesz olyan durva a dolog.
- Mit nézel ilyen elmélyülten? – kérdezte Bence, kikelt az ágyból és odaállt mögém. Én nem is mondtam semmit, úgyis látta. – Na, megcsinálod mégis csak?
- Igen, úgy néz ki –sóhajtottam.
- És hogy jött ez neked? A csaj miatt?
- Nem, nem a csaj miatt - feleltem.
- Komolyan? – csodálkozott.
- Ja, a főnök azt mondta, hogyha megcsinálom az autószerelő szakmát, akkor lehetek a helyettese, dupla fizetést kapok, meg ilyesmi… Még ha ez nem is jönne össze, akkor sem lenne rossz, ha meglenne a szakma, mert akkor majd lehetek vállalkozó, lehet saját műhelyem.
- Na, ez a beszéd – mosolygott Bence. – Örülök, hogy találtál valami értelmes célt, szerintem ez tök jó ötlet. Na és most mi lesz a nővel akkor?
- Nem tudom, mi lenne – mormogtam. – De ha már ennyire érdekel a téma, akkor nézzük meg őt Facebookon. Remélem nem olyan képek vannak kint neki, ahol más csávóval smárol.
- Hát ja… nézzük meg az enyémen, ha akarod – mondta, én meg beütöttem a Facebookot, Bence már be volt jelentkezve.
Megkerestem Anettet, és mivel láttam, hogy a kezdőlapon nincs feltűntetve, hogy lenne kapcsolata, rákattintottam a képeire. Tényleg nagyon reméltem, hogy nem lesz ott semmilyen csávó, és szerencsére nem volt. Három kép volt kint, ami a szakításunk után készült, az egyik egy kocsmában volt, az volt aláírva, hogy „kézilabdás csapatépítés”. Valami csaj kommentelt alá, hogy „Ez inkább agysejt leépítés volt”, Anett meg ezt írta neki: „Ne is mondd”. A másik két kép sem volt túl érdekes, az egyiken egy barna hajú csajjal volt, akit még sosem láttam, ezt írta a kép alá a csaj: „Munka előtti kávézás”. Nekem Anett sosem említette, hogy bárkivel is ilyen jóban van a munkahelyéről, hogy reggel még külön találkozik vele kávézni… de mindegy, legalább nem pasival volt. A harmadik kép meg egy moziplakát volt egy olyan filmről, amit nem is ismertem. Visszamentem a második képre, és csak bámultam őt. Nem volt benne semmi különös, hosszú ujjú fekete felsőben volt, nem volt kisminkelve, csak aranyosan vigyorgott; de már ez is elég volt, hogy ellenállhatatlan vágyat érezzek, hogy a közelében legyek, megöleljem, megcsókoljam…
- Jaj, hát miért ennyire kibaszottul jó nő – sóhajtottam, azzal be is zártam az egész Facebookot.
- Na, akkor mi lesz? – nézett rám Bence. – Úgy látszik, nincs pasija.
- Majd beszélek vele… - mondtam, azzal felálltam a géptől. – Kösz a lehetőséget.
- Nincs mit. Aztán tényleg beszélj a csajjal, elég szar lenne, ha most ijednél be.
- Ja, tudom, de megoldom – mondtam, de még fogalmam sem volt, hogyan fogom megoldani.

***

Aznap éjjel Anettel álmodtam, ugyanabban a cuccban volt, mint a képen a kávézóban, csak most velem volt ugyanott, és rám mosolygott pont ugyanúgy, mint régen. Beszélgettünk, aztán csókolóztunk, majd megkérdeztem, hogy akkor most minden megint rendben van-e köztünk, ő meg nem értette, mi van, azt mondta, eddig sem volt semmi gond. Aztán meg egyszer csak fogta magát és lelépett, én meg próbáltam őt megkeresni a városban; egyre kétségbeesettebb lettem, hogy végre újra együtt voltunk, és akkor azonnal elveszítettem megint.
Hajnalban felriadtam, a kezemmel őt kerestem, de rájöttem, hogy nincs sehol, és nem is lesz. Felültem az ágyban, a kezembe temettem az arcom, és megfogadtam magamnak, hogy ez így nem mehet tovább, másnap feltétlenül beszélnem kell vele. Lesz, ami lesz, de muszáj megtudnom, hogy ő is gondol-e még rám, és most tényleg úgy voltam vele, hogy haljak meg, ha nem keresem fel őt most már tényleg.

***

A nagy terveim csúsztak még egy kicsit, mert másnap, kedden elmentem munka után beiratkozni az érettségire, így ha minden jól megy, jövő júniusban kész is lesz az egész. Az utolsó két évet, ami nekem hiányzik, elvileg megtanulom egy év alatt, de mondták, hogy ehhez azért nem árt látogatni az órákat. Aznap már későn értem haza, nem akartam ilyenkor zaklatni Anettet, ezért megint úgy feküdtem le, hogy na, akkor majd másnap.
Eljött a másnap, már nagyon úgy voltam vele, hogy jó, akkor ma este végre beszélek is vele, de munkahelyen történt egy nagyszerű esemény, ami megint elterelte a figyelmemet a volt csajomról. Öt után pár perccel, amikor Viktor és Robi már hazamentek, én is le akartam lépni korábba, de előbb beszélni akartam Dáviddal.
- Akkor megcsinálom az érettségit, de amikor kezdődik a tanítás, már nem tudok hatig maradni, mert gondolom hétköznap is kéne valamennyit tanulnom. Ez gond lenne? – kérdeztem.
- Nem gond, de azért heti egyszer-kétszer szükségem lenne a segítségedre, ha jön egy komolyabb autó, amit nem tudok egyedül megcsinálni. De amúgy persze, menj haza nyugodtan hamarabb és tanulj, ez majd később úgyis megtérül – mondta.
- Jól van, köszi szépen – mondtam. – Aztán persze, bent maradok majd tovább, ha szükség van rám.
Már éppen mondani akartam, hogy ma is lelépnék korábban, de beállított egy kedves vevő.
- Haló Dávidkám, nyitva vagytok még? – kérdezte.
Ötvenes éveiben járó öltönyös ember volt, bár nem azt a benyomást keltette, hogy tele lenne pénzzel.
- Szervusz Janikám, persze – mondta Dávid. – Csak így, bejelentkezés nélkül jössz?
- Ne haragudj, de most jártam a környéken, és eszembe jutott, hogy behoznám a verdát egy nagyszervizre. Nem baj, ha begurítom most?
- Hozzad csak, Janikám.
„Janika” nemsokára beállt a BMW-jével a garázsba, én jobban szemügyre vettem a kocsit, amíg Dáviddal beszélgettek. Eléggé megakadt a szemem az autón, egy 98-as fekete 316i volt, külsőre nagyon szép állapotban volt.
- … most akarom eladni, gondoltam, rendbe hozhatnátok annyira, hogy megérjen hét kilót is. Egyelőre csak négy kilót mernék érte kérni, de ha ti megcsináljátok kettőért, és eladom hétért, akkor nyerek egy százast az üzleten – magyarázta Jani, én közbeszóltam:
- Nem adná el nekem most négyszázért? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Jani úgy tett, mintha csak most venne észre.
- Neked, öcsi? – kérdezte. – Költened kell a javításra is bőven, mert nincs tökéletes állapotban.
- Az már az én gondom – mondtam. – De önnek nyilván jól jönne, hogy valaki már megveszi másnap négyszázért, így nem kell előbb kiadni kétszázat a javításra, és még nem is biztos, hogy elmegy hétszázért, tehát nem olyan biztos, hogy nyerne rajta egy százast. Viszont ha most elviszem négyszázért, akkor mindenki jól járna.
Jani Dávid felé fordult elgondolkodva.
- Nem mond hülyeséget, hát legyen így – mondta aztán, Dávid így szólt:
- Jó, akkor holnapig átnézzük Norbival a kocsit, aztán majd felhívlak, hogy meg akarja-e még mindig venni, és ha nem, akkor megbeszéljük a részleteket, hogy mit javítsak rajta.
- Rendben – bólintott Jani, majd kezet nyújtott Dávidnak, majd nekem is. – Ha megvennéd, akkor jó boltot csinálnál vele, mert már tíz éve az enyém, és nem hajtottam ki a lelkét, meg rendesen volt szervizelve.
Amikor Jani elment, Dáviddal nekiálltunk megnézni a kocsit, hogy milyen hibái vannak jelen pillanatban.
- Ha megveszed, akkor mi ketten ingyen megcsináljuk a szerelést, az alkatrészeket meg meg tudom szerezni elég olcsón. Szóval neked ez nem lesz kétszázezer, hanem maximum nyolcvan, és az is csak az alkatrész – mondta Dávid.
- Hmm, az komoly – vigyorogtam, én meg már rögtön úgy néztem az autóra, hogy ez az enyém lesz.
Volt rá pénzem, mert az utóbbi időben viszonylag sok pénzem összegyűlt, nem nagyon költöttem semmire. Ha megvenném, akkor a szervizzel, meg átíratással együtt is bőven maradna még a megtakarításomból. A fenntartása sem lenne drága, mert nem minden nap használnám, hanem maximum hétvégéken mennék kirándulni vele. Aztán ha bármi baja lenne, Dáviddal elintézzük, meg én magam is meg tudnám szerelni egy idő után.
- Na, úgy néz ki, nincsenek komoly hibái – mondta Dávid, miután átnéztük a kocsit. – Meg hát ismerem Jancsi barátomat, mindig is nagyon vigyázott erre az autóra, rendszeresen hozta hozzám karbantartani.
- De akkor miért adja el? – kérdeztem.
- Mert kinőtte – mondta Dávid. – Mindig is mondta, hogy ő ennél nagyobb, erősebb és újabb kocsit szeretne. Nem is csoda, hogy már nem kell neki, mert igaz, hogy nagy BMW-buzi, de ez a háromajtós, lassan húsz éves, száz lóerős csoda inkább a te korosztályodnak fekszik.
- Akkor megteszed légyszi, hogy holnap felhívod, hogy jöjjön a lóvéért? – kérdeztem.
- Persze… de biztos, hogy meg akarod te ezt venni? Annyira hirtelen döntésnek tűnik ez nekem. Nem akarsz még körülnézni?
- Nem – mondtam. – Öt éve tervezem, hogy veszek autót, de eddig ez az egyetlen, amire azt mondtam, hogy na, ez kell nekem. Nem terveztem soha, hogy milyet veszek, de ez pont megfelel árban is, meg mindenben. Legalább ennek a kocsinak van stílusa, megakad rajta az ember szeme.
- Na igen, stílusa az biztos van – mormogta Dávid. – Na, vigyük ki egy kicsit hátra, nézzük, rendesen indul-e. Igen, te vezeted, nyilvánvalóan – tette hozzá a reménykedő képemet látván.
Kipróbáltuk a kocsit, Dávid arról magyarázott, hogy szerinte akár már most is elindulhatnék vele hosszabb távra, mert azért viszonylag rendben van a kocsi. Szinte meg sem hallottam, hogy mit mondott, ugyanis a vezetés teljesen lekötötte a figyelmemet. Végre lesz saját autóm, és így, hogy egyszer csak besétált hozzám a garázsba… persze, vártam rá öt évet, de akkor is hirtelen jött ez most. Egy pillanatra lenéztem a kormányra, ott volt középen a BMW logó, én meg elmosolyodtam, hogy ez a kocsi remélhetőleg hamarosan az enyém lesz. Sosem tudtam pontosan, milyen márkájú autót szeretnék majd; az volt a fontos, hogy valami megtetsszen benne, és ez pont ilyen volt. Vezetni is kényelmes volt, meg jól is ment… azt gondoltam, ez tökéletes választás lesz, reméltem, hogy a tulaj is beleegyezik, hogy akkor biztosan eladja nekem.
Dáviddal elköszöntünk egymástól, mondta, majd holnap, ha megveszem a kocsit Janitól, akkor elkezdjük rajta a szükséges munkálatokat. Amikor vártam a villamost, és az órámra néztem, rájöttem, hogy azt már megint elbasztam, hogy Anettel beszéljek… már este nyolc óra volt, ilyenkor már úgysem akarna találkozni velem. Na, majd holnap.

***

Természetesen a másnapból sem lett semmi, mert Jani beállított a műhelybe délután négykor, hogy írjuk alá a papírokat. Én előzőleg aznap reggel elmentem a bankba kivenni a négy kilót, tehát késtem a munkából, ezért tovább akartam maradni. Jani sajnálkozott egy fél órát, hogy milyen kár, hogy meg kell válnia a szeretett autójától, aztán arról kezdett beszélni, hogy nincs nagy gond, mert most vesz magának egy másikat. Mondta még, hogy használjam egészséggel az autót, és az sem baj, ha vigyázok rá. Ekkor már délután fél hat volt, és ezután is dolgoztunk Dáviddal egy kicsit az autómon, ami végre az ÉN autóm volt. Mondta, hogy holnap rendel egy-két alkatrészt, aztán ha hétfőre megérkeznek, akkor be is szereljük őket, és keddre már gond nélkül vihetem bárhova.
Amikor aznap este elszabadultam melóból, már megint nagyon késő volt, szintén este nyolc volt, így ma sem tudtam Anettel beszélni. Mindegy, másnap péntek, már bármi lesz is, nem fogok túlórázni, eljövök ötkor a melóból, és beszélek vele.
Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam, hogy milyen sűrű hetem volt. Előbb az érettségi, aztán a kocsi, ezek mind pozitív dolgok, amik hozzáadnak valamit az életemhez. Az érettségihez nem volt sok kedvem, de most már mindegy, már belevágtam, és megcsinálom, egy évet kibírok. Utána az autószerelő suli már gyerekjáték lesz; és még ha Dávid ki is rúgna, vagy bármi gond lenne, már akkor is megélnék ebből a szakmából valahogy. Persze eszem ágában sem volt lelépni Dávidtól, mert nagyon sokat segített nekem, és beláttam, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy végre összeszedtem magam.
Ha nem jöttem volna hozzá dolgozni, akkor nem vettem volna rá magam az érettségire, meg nem lenne autóm sem. És továbbra is azt érezném, hogy egy kibaszott senki vagyok, aki nem érdemli meg, hogy bármi jó történjen vele az életben.
Így már könnyebb lesz Anett elé is odaállni azzal, hogy megváltoztam. Nem kell kamuznom, már tényleg van valami jövőképem, és tudom, hogy még hosszú út áll előttem, és nehéz lesz, de éreztem magamban erőt, hogy megcsináljam az érettségit, és meglegyen a szakma is. Ha Anett visszautasítana, legalább tudnám, hogy amiatt van, mert már nem szeret engem, és nem azért, mert még mindig ugyanaz a céltalan balfasz vagyok, mint régen.

Ettől függetlenül nagyon féltem a találkozástól és az elutasítástól, de úgy voltam vele, hogy ha már arra rászántam magam, hogy beiratkoztam érettségire, akkor a volt csajomtól sem kéne megijednem… Nem tudtam még pontosan, hogy hogy akarom őt elhívni találkozni. Valószínű, hogy felhívom majd, és ha nem veszi fel, akkor odamegyek a lakásához. Tudom, egy kicsit tolakodó leszek, de végre pontot akartam tenni ennek az ügynek a végére. Nem fogok rányomulni, csak azt akartam elérni, hogy meghallgasson pár percig. Ha nem akar már velem lenni, akkor is jó lesz ezt megtenni, legalább azért, hogy lássa, hogy végre jutottam valahova. De az mégis csak nyújthat valamennyi vigaszt, hogy akárhogy is lesz, nem miatta csináltam ezeket a dolgokat, hanem magam miatt, és ezt a jó utat nélküle is folytatni fogom. Persze, akkor lenne minden a helyén, ha visszakapnám őt. Holnap kiderül…

13. fejezet

Két hét alatt lett munkám, de lejártam érte a lábamat. Minden embert megkérdeztem, akivel valaha összeevett engem a fene, de sehol nem volt semmi. Még Miksát is megkérdeztem, de természetesen ő is csak a vállát vonogatta; mondta, hogy Fóton van egy konzervgyár, ahova ő mostanában jár, de csak éjszakai munka van náluk, és az is csak hétvégén. Mondtam, hogy kösz, ez nem kell, így két hét keresgélés után tulajdonképpen véletlenül talált rám a lehetőség.
Péntek este beállítottam Sanyihoz, megbeszéltük, hogy ideadja a Hondát. El akartam menni egy kicsit kocsikázni Esztergom felé a kedvenc kanyargós utamon, addig is gondolkodom, hogy szombat reggel hova tudok még elugrani munkaügyben.
- Nem kell egy Honda Civic? – kezdte Sanyi azonnal, amint beléptem hozzá a műhelybe.
Éppen a kezét törölgette egy amúgy is koszos törölközővel; úgy tűnt, letudta a műszakot mára.
- Áh, nem hiszem – mondtam.
- Na, gyere öreg, nézd meg – mutatott Sanyi az előtte álló autóra, én meg odasétáltam, és vetettem rá pár pillantást.
Rikító zöld színe volt, az oldalán két fekete csíkkal, fel volt díszítve, mint egy karácsonyfa, volt légterelője, meg lökhárítója is.
- Milyen motor van benne? – kérdeztem.
- Sima 1.4-es, miért? – kérdezett vissza Sanyi.
- Na, ennyi… kívülről álomszép, de a lényeg pont hiányzik belőle. Szóval tuti nem kell.
- Pedig ötszázért a tiéd, ennyiért adja majd a tulaj. Most hoztam rendbe, és hidd el, nem ajánlgatnám, ha szar lenne.
- Elhiszem, de nem kell, nem az én stílusom – mondta. – Különben jelenleg melóm sincs, nem is tudnék most autót venni, de ezt már mondtam.
- Mit mondtál, hogy nincs melód? – kérdezte értetlenül. – Nem mondtad, hogy nem dolgozol.
- Mi, tényleg nem mondtam? – kérdeztem.
Ezek szerint annyira megkérdeztem minden boldog boldogtalant melóval kapcsolatban, hogy már úgy összefolyt minden, hogy úgy emlékeztem, Sanyival is beszéltem már erről.
- Nem mondtad. Nem jössz vissza ide dolgozni? – kérdezte azonnal. – A mostani segédem, Ricsike, egy balfasz, simán kirúgom, ha jönnél.
Ez jó ajánlat volt, mert itt sem kerestem keveset, viszont tudtam, hogyha Sanyi ballábbal kel fel, akkor egy rémálom vele dolgozni. Most viszont nem voltam olyan helyzetben, hogy válogatni tudjak, de azért még tettem egy próbát:
- Nem is tudom, Sanyikám… ez egyszer már nem működött. Nem tudsz valaki mást esetleg, akinek szüksége lenne a szaktudásomra? – kérdeztem.
- Hát ha már ilyen farok vagy, hogy hozzám nem akarsz visszajönni, akkor gondolkodom még. Na, vidd a kocsit, aztán teletankolva hozd ám vissza – azzal idedobta nekem a kulcsot.
- Rendben, de remélem, azért még van benne annyi, hogy eljussak a legközelebbi kútig – mormogtam. – Na, szevasz, majd hívj, ha van valami meló-ügyben.
- Jól van, így lesz – bólintott Sanyi. – Jó vezetést!
- Köszi – mondtam, azzal kimentem a kocsihoz.
Beszálltam, vetettem egy pillantást a műszerfalra, szerencsére még félig volt a benzintartály, szóval ez a kis kirándulás nem fáj majd olyan sokba nekem. Éppen be akartam indítani a kocsit, amikor Sanyi idesietett hozzám, kezében még mindig ott volt a törölköző, én kinyitottam az ajtót, hogy halljam, mit akar.
- Na, ne menj még, eszembe jutott, hogy van egy autószerelő ismerősöm, akihez talán mehetnél.
- Na, az jó lenne – mondtam.
- Megadom a számát, hívd fel még ma, még csak hét óra van, biztos nem zavarnád. Károlyi Dávidnak hívják, öreg cimborám, még nála tanultam a szakmát. Sosem elégedett a segédekkel, van, hogy egyszerre hárman is dolgoznak nála, tehetsz egy próbát.
- Jah, tehát akkor egy ilyen öreg háklis faszfej? – kérdeztem.
- Hát, ha rendesen dolgozol, akkor ő is rendes lesz. Azt mondta, én voltam a legjobb tanítványa, szóval nyugodtan mondd, hogy én ajánlottalak – mondta Sanyi, majd elmondta az öreg számát, én felírtam a telefonomba.
- Kösz főnök, akkor fel is hívom – mondtam.
- Nincs mit, hívd, járj szerencsével – mondta Sanyi, azzal ment vissza a műhelybe.
Én megnyomtam a hívás gombot, kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Egy mogorva hang szólt bele a telefonba, gyorsan bemutatkoztam, mondtam, hogy Sanyi adta meg a számát, majd a lényegre is tértem:
- Azt szeretném kérdezni, lenne-e lehetőség önnél dolgozni autószerelő segédként.
- Mennyit dolgoztál Sanyinál? – kérdezte.
- Több, mint fél évet – mondtam.
- Hát, ha ő ajánl téged, meg ennyi ideig vele dolgoztál, akkor valamit már csak tudsz – morogta Dávid. – Az a nagy helyzet, hogy éppen megváltam két tanítványomtól, mert lejárt a gyakorlati idejük a suliban, és nem akarták folytatni itt a közös munkát, nem bírták a hajtást. Tudod, én már csak olyan megszállott vagyok, hogy hiába van már délután öt, ha nincs kész a kocsi, akkor itt maradok, és megcsinálom; és értékelem, ha valamelyik segédem is itt marad még legalább egy órát segíteni nekem. Ilyenkor aznapra nyilván egy kicsivel több pénzt adok. Szóval tehetünk egy próbát, ha számolsz azzal, hogy a munkaidőd reggel fél kilenctől este hatig is elhúzódhat.
- Rendben, vállalom – mondtam komoly hangon, közben persze nagyon örültem, hogy végre találtam melót.
- Nagyszerű. Akkor hétfőn gyere fél kilencre. Azt fogjuk csinálni, hogy két hétig próbaidőn leszel, és ha nem talállak jónak, akkor elköszönünk egymástól, de természetesen kifizetlek. Ha megfelelsz, akkor felveszlek, a havi fizetésed százhúsz ezer forint lesz, és be foglak jelenteni.
- Jól hangzik, akkor ott leszek fél kilenckor; hova is menjek pontosan? – kérdeztem, közben majd kiugrottam a bőrömből, hogy viszonylag jó fizetést fogok kapni, és életemben először be is leszek jelentve.
Dávid elmondta a címet, mondta, hogy üdvözli Sanyit, majd elköszöntünk egymástól. Annyira örültem, hogy kiszálltam a kocsiból, lezártam az ajtaját, majd visszamentem Sanyihoz. Már indulni készült, lekapcsolta a villanyt a műhelyben.
- Na mi van, Norbi? – kérdezte.
- Képzeld, mondta a mestered, hogy hétfőn kezdhetek nála. Lesz két hét próbaidő, aztán meg lehet, hogy felvenne úgy, hogy bejelentene.
- Ja, hát az öreg már csak ilyen, neki telik ilyesmire – vigyorgott Sanyi. – Na, örülök, hogy lett melód, látod, Sanyi haverodra mindig tudsz számítani. Aztán dolgozz rendesen, mert az öreg megköveteli a minőségi munkát.
- Jól van, hát sokat tanultam itt, szerintem jó lesz ez.
Amikor már elhagytam a várost, és Esztergom felé tartottam a nyugis, kihalt kedvenc utamon, kerestem valami zenét, hogy még hangulatosabb legyen ez a kis utazás. Bekapcsoltam Sanyi MP3-át, mivel itthagyta a kocsiban. Mivel nagy Placebo-rajongó volt, tele volt Placebo számokkal, de most nem érdekelt, ez is megteszi.
Örültem, hogy az új meló végre lelkesített egy kicsit, azért ez nem rossz lehetőség, végre be leszek jelentve, és a pénz sem olyan rossz. Azon nem is gondolkodtam, hogy a két hét után azt mondja az ember, hogy nem maradhatok. Ismertem már magam, tudom, hogy jól dolgozom, pláne így, hogy már csináltam ilyen munkát Sanyinál. Most nem is leszek annyira motiválatlan, mint a kisboltban, mert azért autókkal foglalkozni sokkal érdekesebb, mint nyanyáknak mutogatni a boltban, hogy hol vannak az akciós termékek. Szóval végre valaminek tudtam örülni egy kicsit, de tudtam, hogy még messze vagyok attól, hogy minden rendben legyen, ezek csak kis lépések.
A kocsiban ülve azon gondolkodtam, hogy lassan már itt az ideje, hogy megvegyem magamnak az autót, és akkor bármikor mehetek ilyen magányos túrákra. Viszont most nem annyira lelkesített az autóvásárlás gondolata. Mióta ültem Zsolt Mitsubishi Lancer-ében, már minimum olyan autót szeretnék, és az nem volt olcsó; egy olcsó és régi autó meg nem adná vissza azt az élményt. Szóval nem volt még rá pénzem, és nem is tudom, mikor lesz, de majd ha végre autót veszek, akkor egy igazán jót szeretnék, amire nem lesz kár éveken át költeni.
Viszont végre megint a jövőről gondolkodom, ez már jó jel.
Az „English Summer Rain” ment éppen, ezt a számot egészen kedveltem, békésen hallgattam, aztán rájöttem, hogy ez tulajdonképpen rólam szól, meg a mostani állapotomról. „I’m in the basement, you’re in the sky, I’m in the basement baby, drop on by”
Hirtelen azon kezdtem el gondolkodni, hogy mekkora baromság volt elhinnem, hogy Anettel működni fog majd ez az egész. Eleve öt évvel idősebb volt nálam, egyáltalán nem olyan körökben mozgott, mint én. Neki normális gyerekkora volt, jó tanuló volt, felnőttként meg jó munkája lett, volt pénze, nem kellett attól tartania, hogy mi lesz vele másnap. Nem is értem, miért hívtam el randira, mit reméltem én ettől…
De tisztán emlékszem, miért is hívtam fel végül: mert nem tudtam meglenni nélküle. Igaz, már akkor is azt éreztem, hogy mi nem egymásnak lettünk kitalálva, de egyszerűen belezúgtam, és azt hiszem, ő is belém. Persze, azért sok közös dolog is volt bennünk. Annak ellenére, hogy a munkában sikeres volt, azt hiszem ő sem nagyon találta a helyét az életben mióta meghalt a legjobb barátnője. Aztán ő is nagyszájú volt, mint én, mindig kimondta mire gondol, nem kamuzott nekem sosem, nem játszotta meg magát. Tudom, ez aztán azt eredményezte, hogy szakított velem, de ezt leszámítva nagyon tetszett, hogy mindig megmondta a frankót; az sem volt semmi, ahogy az exét otthagyta a családi vacsora közepén. Még az is hasonlóság volt, hogy a szüleink nem ismertek el minket, igaz, szerintem az ő esete súlyosabb volt, mert az még talán érthető, hogy az én szüleim mérgesek rám, mert otthagytam a gimit; viszont Anett sikeres volt a munkájában és nagyon jól keresett. Ráadásul egyedül, az ő támogatásuk nélkül taposta ki a maga útját, és mégis az a kedvenc témája a szüleinek, hogy bírálják a döntését, ahelyett hogy nagyon büszkék lennének rá. Nagyon tetszett nekem benne, hogy ennyire határozott nő volt, ez engem nem ijesztett meg egyáltalán, mert ez nem úgy nyilvánult meg, hogy folyton parancsolgatni akart nekem; sőt, velem teljesen más volt. Éreztem, hogy szüksége van rám, meg hogy szeret engem, és fel tud nézni rám… egészen addig a veszekedésig.
Ha volt valami, ami miatt egy kicsit haragudtam rá, az az volt, hogy szakított velem. Oké, megértem, hogy nem akart azzal fárasztani engem, hogy nőjek fel hozzá, meg alapítsunk családot, mert én még szerinte nem vagyok erre érett. De anyámnak igaza volt, szerintem ez csak egy ésszerű döntés volt, talán a régi rossz tapasztalatok miatt. Be akartam bizonyítani neki, hogy rám számíthat, én tényleg őt akarom, és nem fogom cserbenhagyni, mint ahogy mások tették. Csak féltem, mit fog szólni, hogy még mindig nem akarom letenni az érettségit, meg hogy nem az lesz-e az első reakciója, hogy rám bassza az ajtót.
Szívem szerint már most beállítottam volna hozzá és lezavartam volna vele azt a beszélgetést, hogy nem bánta-e meg ezt az egészet; viszont nem mertem menni, mert egyrészt féltem, hogy nagyon elutasító lesz, másrészt mi van, ha mással találom őt. Nem is bírtam elképzelni megalázóbb helyzetet, minthogy a lakásán más csávóval látnám őt; abban a lakásban, ahol mi ketten olyan jól elvoltunk, meg aminek szinte az összes helyiségében istenieket keféltünk. Nem tudtam elhinni, hogy mással is ezt tenné. Jó, igazságtalan voltam, mert én is lefeküdtem azóta Fannival, tehát én is szexeltem már mióta szakítottunk, de most nem bírnék összejönni senkivel, és nem is akarok lefeküdni senkivel. Éppen ezért nagyon szar lenne, ha kiderülne, hogy ő valaki mással jár, és azzal is olyan örömteli keféléseket él át, mint velem.
Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy mi van, hogyha nem is jött össze senkivel, most éppen otthon van, valami nyálas romantikus filmet néz, mint a lányok általában és közben a szőke hercegről álmodozik (vagyis rólam, persze). Aztán beállítanék, megölelném, megcsókolnám, aztán kiélnénk egymással a négy hónap alatt elnyomott vágyainkat, és újra minden rendben lenne. Persze, nyilván… fel is röhögtem erre a gondolatra.
Inkább elkapcsoltam a Placebo-t, megpróbáltam vidámabb számokat keresni. Tudtam, hogy beszélnem kell majd Anettel előbb-utóbb, ha másért nem, azért, hogy megtudjam, megbánta-e a szakítást, vagy sem. Ha boldogan éli az életét, legalább lezárhatom magamban ezt a történetet, véglegesen tiszta lappal tudok indulni, mert nem rágódnék azon, hogy mi történt volna, ha nem keresem fel őt. Most viszont még féltem szembenézni a lehetséges elutasítástól, de már kezdtem ráhangolódni a gondolatra, hogy valamikor muszáj találkoznom vele.
Egészen elbaszódott a jó hangulatom, már szinte eszembe sem jutott, hogy milyen jó, hogy lett állásom. Örültem neki továbbra is, de tudtam, igazán boldog akkor lehetnék, ha Anett velem lenne.

***

Az elkövetkezendő két hétben csak a munkára koncentráltam, úgy dolgoztam, mint egy robot. Dávid műhelye sokkal modernebb volt, mint Sanyié, ráadásul a műhely mögött még volt egy kisebb aszfaltos pálya is, ahol az autókat szokta tesztelni, hogy jól működnek-e. Dávidnak valóban elég kellemetlen stílusa volt, de ezt egy óra alatt meg lehetett szokni, és tényleg sokat követelt, de ha azt jól meg tudtam csinálni, akkor meg is dicsért. Két srác volt még a segéde, Viktor és Robi rajtuk eléggé láttam, hogy tartanak Dávidtól.
Az öreg gyakran azt csinálta, hogy odaállított hármunkat egy autó elé, hogy találjuk meg, mi benne a hiba. A másik két srácnak fogalma sem volt róla, hiába nézegették, de én általában kitaláltam a dolgokat, vagy ha nem is, próbálkoztam valamivel. Egyik ebédszünetben mondta Viktor és Robi, hogy ő nem bírják az öreget, frusztrálva érzik magukat, ha kérdez, és amúgy sem szeretnek itt dolgozni. Viktor autószerelőnek tanult éppen és a gyakorlatát tölti itt, Robi meg szabadúszó, mint én, így ő még annyira sem szeretett itt lenni, mint Viktor. Én nem értettem, mi bajuk Dáviddal, sosem szólt rájuk bunkón, szerintem csak rossz volt a két srácnak, hogy nem megy nekik ez az egész, és sosem tudnak semmit sem kinyögni, ha Dávid kérdez tőlük valamit. Általában ötkor rögtön leléptek, ha vége volt a munkaidőnek, én viszont mindig maradtam legalább hatig.
Egészen jó volt itt dolgozni, nekem tetszett, hogy Dávid folyton kérdezett, és fontosnak tartotta, hogy nekünk is legyen véleményünk a folyamatokról, ne csak utasításokat hajtsunk végre, mintha szolgák lennénk. Érdekes volt újra autókkal foglalkozni, és szerencsére nem mindig olyan tragacsokat hoztak be, mint amik Sanyihoz kerültek. Egyszer hozott valaki egy sportosabb kivitelű Nissant, nekem nagyon megtetszett, de a másik két srác le sem szarta. Pont, amikor letelt a két hét, akkor kellett tesztelni a Nissant hátul a pályán, Dávid mondta, hogy elvihetem pár körre én a kocsit, mivel nagyon sokat segítettem abban, hogy megint a régi legyen. És közölte, hogy amúgy fel vagyok véve. Szóval tök jó volt, vezethettem a Nissant, még így is jó élmény volt, hogy körbe-körbe mentem egy zárt pályán, plusz még a melóhelyem is véglegessé vált. Egy hónap után, amikor megkaptam az első fizetésemet, jóval többet kaptam, mint százhúsz, mert szinte minden nap túlóráztam.
Egyik este, amikor Dáviddal ketten voltunk a műhelyben, éppen egy Suzukin végeztük az utolsó simításokat, megjegyezte:
- Tudod Norbikám, nagyon elégedett vagyok veled, nagyon jól dolgozol.
- Köszi, örülök, hogy így gondolod – mondtam.
- Bizony így van – mondta Dávid. – Az összes segédem mindig sokkal hamarabb lelép a munkából, utálnak túlórázni. Igazából öt évente ha egyszer találok magam mellé egy valamire való kollégát… Neked mi is a szakmád?
- Nincs szakmám – mondtam.
- Pedig neked ezt kéne csinálnod, jó vagy ebben – magyarázta. – Ha megcsinálod a szakmát, akkor felveszlek magam mellé szerelőnek, dupla annyi pénzért, mint most.
Erre nagyon meglepődtem, elkerekedett szemmel csak ennyit bírtam szólni:
- Komolyan?
- Persze… Tudom, vajon miért beszélek ilyen dolgokról, hiszen még csak egy hónapja dolgozol itt… de mondom, nagyon ritkán találok jó segédet, benned meg megvan a tehetség, hogy sokra vidd ebben a szakmában. Tudod, én már öreg vagyok, nem akarok már napi tíz órát melózni, de eddig nem találtam senkit sem, akire rá merném itt bízni a dolgokat, ha én délután egykor haza akarok menni. De ha te megcsinálod az autószerelő szakmát, veled itt merném hagyni a boltot. Látom, hogy jól kommunikálsz a tulajdonosokkal, még akkor is, ha még azt sem tudja értelmesen kinyögni, hogy mi baja az autónak. Vannak jó ötleteid, meg ügyesen meg tudod oldani a problémákat… A mai fiatalokat már nehéz megértenem, inkább futnak haza GTA-zni, meg nem tudom, milyen más szar autós játékokat játszani, minthogy itt vezessék az igazi autókat… Mert látod fiam, neked is odaadtam a Nissant, hogy vezesd a pályán, ne mondd, hogy a számítógépes játékok jobbak ennél.
- Hát nem jobbak – mondtam, bár én is szerettem játszani, de nem olyan túlzott módon, mint Viktorék, akik egész nap valami online játékról dumáltak.
- Na szóval ezekre a kis játékbuzikra nyilván nem fogom rábízni az autókat, de rád minden további nélkül rád bíznám… De ezt csak akkor lehetne kivitelezni, ha meglenne róla a papírod, de ne ijedj meg, nem egy nagy dolog, egy éves a képzés, a gyakorlatot meg itt csinálod, az elmélet meg simán megy munka mellet. Azt hiszem, úgy van, hogy hétköznap délután kétszer kell bejárni az elméleti órákra, és ennyi is az egész, egy nagy semmi, meg te már amúgy sem vagy kezdő, szóval simán megcsinálod. Na, benne vagy? Ha egy év múlva megvan a papírod, akkor felveszlek szerelőnek, a dupláját kapod a mostani pénzednek. Mindenki jól jár, nekem végre lenne egy emberem, akire rá tudnám bízni itt a dolgokat.
- Én benne lennék, mester, nagyon jól hangzik az egész, de az a baj, hogy nincs érettségim, és anélkül meg nem tudom megcsinálni az autószerelő sulit.
- Micsoda, nincs érettségid? – kérdezte csodálkozva Dávid. – Akkor csináld meg minél hamarabb, úgy tudom, vannak ilyen egyéves gyorstalpaló tanfolyamok arra is. Aztán meg csináld meg az autószerelő képzést. Ez két év lenne, annyit még hajlandó lennék várni rád, meg közben sok mindent tudnék itt neked tanítani.
Én csak hümmögtem, nem tudtam erre mit mondani. Rögtön arra gondoltam, hogyha Dávidnak most azonnal megmondom, hogy jó, megcsinálom az érettségit, akkor az elég nagy szemétség lenne Anettel szemben, hiszen amikor ő mondta, akkor szartam az egészre. Faszság lenne, hogy egy idegen miatt megcsinálnám, de Anettnek meg nemet mondtam…
- Értem… utánanézek a dolognak.
- Minek, az érettséginek? – kérdezte Dávid.
- Igen – sóhajtottam.
Továbbra sem volt semmi kedvem hozzá, hogy megcsináljam, és talán amiatt, mert Dávid azt ígérte most nekem, hogy két év múlva kétszáznegyvenet fogok keresni, nem is érte meg. De amikor beteg voltam, megfogadtam, hogy megpróbálom kitalálni, hogy mi legyen velem; és most tulajdonképpen az ölembe hullott ez a lehetőség. Egy ilyen senkit, mint én, nem minden nap dicsér meg egy autószerelő mester, és nem mindenkinek mondja egy hónap után, hogy legyen az utódja. Ebben az ajánlatban legalább láttam valami kézzelfoghatót; amikor Anett mondta nekem, hogy csináljam meg az érettségit, azt csak szimpla baszogatásnak fogtam fel.
- Jó, de ne gondolkodj rajta sokat, játsszunk tiszta lapokkal – mondta Dávid.
- Természetesen… - mondtam.
Egy kicsit még szöszöltünk csendben a Suzukin, azon gondolkodtam, hogy ez milyen jó lehetőség, és azon sajnálkoztam, hogy le kell hozzá tennem az érettségit. Nagyon nem volt kedvem megcsinálni, majd keresek valami olyan lehetőséget, hogy a lehető legkevesebb tanulással és a legrövidebb idő alatt meg lehet csinálni ezt a szart. Ha mégis rávenném magam, hogy megcsinálom, tökre bűntudatom lenne Anett miatt, hogy az ő kedvéért persze nem csináltam meg. A legegyszerűbb dolog az lenne, ha megmondanám Anettnek, hogy igaza volt, az érettségivel tényleg sokkal több lehetőségem lenne; és ennyi hónap szenvedés után igazán visszajöhetne hozzám. De annyira hülyének érezném magam, ha ezt mondanám… lehet a képembe röhögne, és megkérdezné: „Még csak most jöttél rá?” Vagy már régen más csávóval lenne, mert nem érte meg neki kivárni, amíg megjön az eszem.
- És miért nem csináltad meg eddig az érettségit? – kérdezte Dávid, érdeklődve nézett rám.
Én csak vállat vontam.
- Suli helyett inkább elmentem dolgozni – feleltem.
- De hány évesen?
- Tizenhét voltam, aztán el is költöztem otthonról, és onnantól kezdve egyedül tartom el magam.
- Szar volt otthon lenni? Volt valami gond a szüleiddel?
- Nem, inkább velem volt a baj - mondtam.
- Értem. Ha gondolod, beszélgethetünk erről.
- Ezen kívül nem nagyon tudok mit mondani.
Na igen, a családom az egyik dolog a sok közül, amit otthagytam rohadni a szarban, és egyszer még apámmal is szembe kell néznem, hogy bocsánatot kérjek tőle. Anyámmal a bizonyos veszekedés után csak kétszer beszéltem telefonon, úgy hallottam, már nem volt rám mérges, kérdezte is, hogy mi van Anettel, beszéltem-e már vele. Mondtam, hogy nem, aztán elmondtam neki, hogy új helyre kellett költöznöm, meg hogy munkát keresek, de ne aggódjon értem, mert van pénzem és megvagyok. Erre azt mondta anya, hogy nem a pénz miatt aggódik miattam…
Apámról természetesen nem mertem őt megkérdezni, és tudtam, ha majd oda akarok állni elé egyszer, akkor szükségem lesz anyám segítségére, hogy addigra meglágyítsa egy kicsit apám szívét.
- Na és egyébként azért maradsz mindig ilyen sokáig itt, mert nincs minden rendben? – kérdezte Dávid.
- Hogy érted ezt? – néztem rá.
- Hát hogy el akarod terelni a figyelmedet valami rosszról, ezért dolgozol ennyit?
- Mindig történik valami rossz, megszoktam már – vontam vállat ismét.
Pedig Dávidnak igaza volt, tényleg azért dolgoztam ilyen sokat, hogy elfáradjak, és amikor hazaérek, szinte rögtön el tudjak aludni és ne legyen erőm magamat sajnáltatni. De most semmiképpen nem akartam neki erről picsogni; elmondtam már Bencének, Miksának és anyámnak is, hogy mi bajom van, nem akartam még egy embert beavatni. Elegem volt már a nyávogásból.
Dávid nem firtatta a dolgokat, így lassan elköszöntünk egymástól, én is mentem haza, meg ő is. Megnéztem a telefonomat, este fél nyolc volt; mire hazaérek, nyolc lesz, eszem valamit, aztán alszom, mert másnap kelek hétkor és jövök megint. Az volt a legrosszabb ebben szar depressziós állapotban, hogy nem lelkesített semmi, nem voltak céljaim, nem akartam semmit sem; de most, hogy dolgozom, meg van ez a lehetőség, hogy két év múlva autószerelő tudnék lenni jó pénzért, így már egy kicsit könnyebb volt. Már megvolt annak az illúziója, hogy csinálok valamit, hogy valaminek van értelme. Valószínűleg megcsinálom az érettségit is, meg az autószerelő szakmát, és hátha leszek végre valaki. Ezt nem baszhatom el, mint minden mást az életben.
Tudtam, hogy Anettel is beszélnem kell, mert csak az adna nekem igazi boldogságot, ha vele lennék; egyébként minden csak látszat volt. Akármennyire is nem voltam hozzászokva, muszáj megmondanom neki, hogy szeretem őt és azt akarom, hogy újra az enyém legyen, és nem adhatom fel, ha elsőre nemet mond. Sosem futottam a nők után, mindig ők találtak meg engem, de Bencének igaza volt, csak a felszínes, unalmas nők buktak rám, mert én is egy felszínes majom voltam, akinek mindegy volt, kit dugok meg, csak jó csaj legyen; az ilyen ribancoknak pont megfeleltem én is. Most viszont más volt a helyzet, Anettel ez értékes kapcsolat volt, és igenis muszáj tennem valamit érte, ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy megkap az ember és utána nem kell rá vigyázni.
Minél hamarabb beszélni akartam vele, nem akartam tovább húzni, de nagyon féltem attól, hogy elutasító és érzéketlen lesz, mintha nem éltünk volna át együtt azt a sok szép dolgot. Ha lenne pasija, akkor meg még jobban kiborulnék, persze azért megpróbálnám rávenni, hogy dobja őt miattam. Tudom, furcsa, hogy miért verem magam ennyire egy négy hónapos kapcsolat miatt, lehet, hogy ez neki nem olyan nagy dolog, hiszen az előző is másfél évig tartott neki; de nekem ez volt az első rendes kapcsolatom, és érzelmileg mély nyomot hagyott bennem. Ezt meg akartam neki mondani, de még nem tudtam, hogyan beszéljek vele. Ha felhívnám, hogy akarok valamit mondani neki, lehet, hogy rám teszi a telefont; ha meg átmegyek hozzá, lehet, hogy belebotlanék az éppen aktuális pasijába, vagy éppen nem is lenne otthon. Szóval még nem tudtam, hogy legyen, de majd kitalálom.
Ekkor megcsörrent a telefonom, Miksa hívott, én meg felvettem.
- Hello – szóltam bele.
- Szia Norbi, figyelj, beszélnünk kéne valamiről – mondta olyan komoly hangon, amilyet szinte még sosem hallottam tőle.
- Jól van – mondtam. – Mikor, most? Most indulok még csak melóból, még Budán vagyok.
- Jó, akkor találkozzunk félúton, az Árpád hídnál, rendben?
- Oké, az aluljáróban? Vagy a buszmegállóban? – kérdeztem.
- Gyere fel az aluljáróból, az Újpest felőli oldalon, nem a buszmegállónál, hanem a lakótelepnél.
- Rendben, kb. húsz perc és ott leszek.
- Jó, akkor ott. Szia!
- Hello – mondtam, azzal lenyomtam.

Kíváncsi voltam, mit akarhat, sosem beszélt még velem ilyen komolyan; reméltem, hogy nincs semmi gond. De ha olyan nagy baj lenne, akkor már csak rögtön megmondta volna telefonban…