Épphogy sikerült magunkra
kapnunk a kabátunkat Krisztiánnal, Zalán már elindult kifelé az ajtón, mi meg
loholtunk utána. Lilla és egy-két barátja kint veszekedett vélhetően azzal az
öregasszonnyal, aki felnyomta a bulit a rendőrségen, ezért amíg lefele
rohantunk a lépcsőn, hallgathattuk a banya artikulálatlan üvöltését.
– …itt öregek és betegek
laknak, akiknek pihenniük kell, szégyellje magát, hogy idehordja ezt a részeg
csőcseléket, akik dübörögnek, és nem lehet tőlük aludni…
– Jézusom – mormoltam
magamban.
Zalán máskor ki szokta használni
az ilyen helyzeteket, hogy beszóljon a néniknek valami olyasmit, hogy
"Miért akar pihenni, kell az energia a piacozáshoz?", de most leszarta
ezt a vitát, úgyhogy biztos nyomós oka lehetett, hogy nem akart találkozni a
rendőrökkel. Jobb is volt, hogy hamar elhagytuk a házat, mert ez a néni teli
tüdőből szórta a szitkokat, egy igazán idegesítő példány volt.
Az utcán szinte futva
tettünk meg még három háztömböt, és amikor Zalán végre nem bírta tovább
szusszal, megállt egy kapualjban. Kezeit a térdére támasztotta, kapkodta a
levegőt, de közben diadalittasan vigyorogva nézett fel ránk:
– De jó, leráztuk őket!
– Kiket? Nem is üldözött
minket senki – néztem rá szánakozva.
– De így már tuti nem
találnak ránk.
– Most már elárulod, miért
kellett ilyen sürgősen menekülnöd?
Zalán arcára még
elégedettebb vigyor ült ki, Krisztián meg a fejéhez kapott.
– Jaj, baszd meg, én
tudom… – mormolta.
Én kíváncsian figyeltem,
az öcsém lassan felemelkedett, kivett a zsebéből egy közepes méretű átlátszó
műanyag tasakot, és meglebegtette az orrom előtt.
– Nem is látom, mi van
benne… – mondtam, de aztán azonnal leesett, hogy fű volt az. – Basszus, de
hülye vagy, vidd innen a fenébe.
Ő viszont jó mókának
tartotta, hogy idegesítsen, hangosan röhögve szinte az arcomba tolta. Én el
akartam venni tőle, de nem hagyta, és majdnem összeverekedtünk, de aztán
Krisztián közénk állt.
– Na, nyugi, srácok. Te
meg tedd már el, ne legyél ilyen fasz Julcsival – szólt rá Zalánra, erre az
öcsém elröhögte magát, de azért végre visszatette a zsebébe a füvet.
– És ti amúgy dugtok,
vagy mi van veletek? – nézett ránk.
Még ennyi pia után sem
tudtam volna semmilyen jó választ adni erre a kérdésre, de szerencsére nem is
kellett, mert megjelent az utcában Hanna és Berci kézen fogva, ezért innentől a
húgom kötötte le Zalán minden figyelmét.
– Na, jöttek a rendőrök?
– kérdezte tőlük.
– Még nem, de már úton
vannak – mondta Berci, amikor megálltak előttünk.
– Áh, hülye vén
szipirtyó, pedig az egyik kiscsajnak nagyon bejöttem, tuti lett volna valami,
és persze lassan készültem elszívni az első spanglit is.
– Miért, van nálad? –
csillant fel Berci szeme.
– Ja, de mivel kidobtak a
lakásból, most mégis hogy szívjam el?
– Gyertek fel hozzánk,
anya úgyis éjszakás – mondta Hanna.
– Na, ez már mindjárt
jobban hangzik, akkor folytatódhat a buli!
– Azért nem, baszki, nem
fogod szétszedni a szüleim lakását. Csak csendben leülünk a nappaliban, és
beszélgetünk – mondta Hanna, mire én konkrétan kinevettem.
– Ezt te sem gondoltad
komolyan!
– Áh, de nem jó így,
kevés a csaj, ráadásul az egyik foglalt, a másik meg a nővérem… – mormolta
Zalán.
– Tényleg, hol hagytad a
csajokat? – kérdezte Krisztián.
– Hát fent vannak, vagy
mit tudom én… de remélem, hazatalálnak. Na, akkor mehetünk?
– Persze, mehetünk,
hacsak nem akarsz még tíz csajt keríteni – mondta Hanna.
Sikerült komolyabb
összeszólalkozás nélkül megtenni a négy háztömböt, Krisztián végig mellettem
jött, és valami nemrég kijött játékról beszélt nekem, de nem sokat fogtam fel
belőle. Legszívesebben hazamentem volna, mert úgy éreztem, hogy nekem pont
ennyi elég volt a bulizásból. Nem akartam velük lenni, és ahhoz sem volt
kedvem, hogy őket nézzem, ahogy beszívnak. Csak azért nem léptem le, mert
hülyén nézett volna ki, ha otthagyom Hanna és Berci nyakán Zalánt és
Krisztiánt, az öcsém esetleg még kitalálja, hogy otthon, vagy az utcán szeretné
elszívni a füvet. Meg azért nem haltam bele Krisztián közelségébe sem, most is
átkarolta a vállam, így még egyelőre egész jól elvoltam ebben a hamis
biztonságban.
Fent a lakásban Hanna
beterelt minket a nappaliba, aztán magunkra hagyott minket, hogy keres valami
piát. Zalán a dohányzóasztalnál rögtön nekiállt elkészíteni a cigiket, Berci
pedig izgatottan leste minden mozdulatát, nekem meg átfutott az agyamon, hogy
milyen gáz, hogy ennyire kell nekik ez a szar. Krisztián még mindig a játékról
dumált nekem, de továbbra sem nagyon tudtam odafigyelni. Úgy éreztem, mára
teljesen használhatatlan vagyok, és jobb lenne inkább aludni még azelőtt, hogy
még többet innék, és még szarabb lenne a másnap, de azzal vigasztaltam magam,
hogy az így is, úgy is szar lesz. Hanna nemsokára visszatért egy nagy tálcával,
volt rajta egy üveg bor és vodka, meg öt különféle méretű és típusú pohár.
– Biztos jó ötlet ezt így
vegyíteni? – néztem a két üvegre, mire ő csak vállat vont, és leült közénk.
– Majd adj egyet nekem
is, a Sziget óta nem szívtam – nézett Zalánra, én csodálkozva megjegyeztem:
– Nem is tudtam, hogy
ennyire rá vagy kattanva.
– Rá vagyok kattanva,
mert nyár óta most először elszívok egyet? Te barlangban élsz, Julcsi?
– Bocs, nem is tudtam,
hogy egyáltalán próbáltad.
– Persze, vagy
négyszer-ötször, az semmi.
Berci közbeszólt:
– Na, akkor most játsszuk
azt, hogy mindenki elmondja egy titkát, amit eddig nem tudott róla a másik. Kezdjük
is veled, Julcsi. Mi olyat tettél már életben, amivel nem szoktál dicsekedni?
Például a szexben? Engedted már seggbe?
– Ez nem is titok, mindenkinek
ezzel szoktam dicsekedni – mormoltam.
– Akkor bevállalósabb
vagy, mint a húgod – vigyorgott, mire Hanna oldalba lökte.
– Nem kussolnál?
Mielőtt még bármit
szólhattam volna, Zalán kezdte kifejteni a nagy életbölcsességeit.
– Kár őket titkokról
kérdezgetni, cimbora, mert teljesen egyértelmű, hogy minden nő imádja, ha jó
keményen megbasszák őket, de persze ezt soha nem fogják bevallani.
Berci nevetésben tört ki,
Hanna húzta a száját, Krisztián meg csak elmosolyodott. Úgy éreztem, muszáj
volt közbeszólnom.
– Jó látni, hogy milyen
sokat tudtok a nőkről – mondtam. – Szerintetek az a bevállalós aki
"engedi" seggbe, meg minden nő imádja, ha keményen megbasszák őket,
hát persze. Először is, az már rég rossz, ha valaki csak enged valamit, akkor
nagyon bénák vagytok, ha a csajotok csak a ti kedvetekért rátok hagy dolgokat.
Másodszor, ha csak arra koncentráltok, hogy keményen megbasszátok a csajt,
egészen biztos, hogy nem fogja élvezni.
– Hát persze, Julcsi, biztos
kurva sokat tudsz erről az egészről – röhögött még mindig Berci, az öcsém hasonló
értelmes fejjel méregetett, de én magabiztosan így szóltam:
– Nálatok nem nehéz
többet tudnom, mert pornón szocializálódott hülyegyerekek vagytok.
Tudtam, hogy pia nélkül
nem lettem volna ilyen bátor, de ettől függetlenül jól esett megmondani nekik a
véleményemet.
– Ja, voltál életedben
két faszival, biztos mindent tudsz a szexről – morogta Berci.
– Most hogy jön ide, hogy
hány "faszival" voltam, mégis mi a fenét tudsz te rólam? Akárhány
faszival is voltam, látom, hogy hülyeségeket beszéltek… – mondtam, de aztán
Hanna a kezembe nyomott egy pohár bort, és így szólt:
– Na jó, kezd egy kicsit
elharapózni ez a beszélgetés, szerintem hagyjuk, és inkább igyunk, meg persze
jöhetne már a cigi is.
– Jó, már adom is… –
vigyorgott Zalán, azzal Hanna kezébe nyomta az első elkészített darabot.
– Ezt idd meg nyugodtan,
én felmegyek a tetőre, amíg füstöltök – azzal Krisztián kezébe nyomtam a
poharamat, és felálltam.
Zalán utánam szólt:
– Ne mondd már, hogy már
ez is zavar!
– Nem zavar, csináljátok
nyugodtan, csak én addig elszívok egy sima cigit a tetőn.
– De egytől nem lesz
semmi bajod – nézett rám Krisz.
– Tudom, hogy nem lesz,
de engem ez akkor sem érdekel – vontam vállat.
– Na, de miért? –
vigyorgott Berci.
– Mert nem egy ilyen
szartól szeretném magam jobban érezni.
– Ó, hát akkor mitől, az
alkoholtól? – kérdezte gúnyosan.
– Hát ez az, ennyi már
pont elég volt – mondtam, aztán tényleg otthagytam őket.
Még elmentem mosdóba, majd
kezet mostam a fürdőszobában. A tükörben láttam, hogy milyen sápadt voltam, és
hogy a szemfestékem is elkenődött egy kicsit. Megpróbáltam az ujjammal
igazítani rajta, amennyire lehetett, de hamar feladtam; végül is kit érdekelt,
hogy hogy néztem ki.
Ekkor kopogtak.
– Bejöhetek? – hallottam
Krisztián hangját.
– Persze – mondtam.
Belépett az ajtón,
becsukta maga mögött, és idejött hozzám. Úgy nézett ki, mint aki nem tudja,
hogy pontosan mit szeretne mondani, ezért én megelőztem:
– Nem kell
magyarázkodnod, engem tényleg nem érdekel, hogy mit csináltok…
– Nem ezért jöttem –
vágott a szavamba, majd az arcomra tette a kezét.
– Ja, jó.
Hosszan
néztük egymást, neki sem volt tiszta a tekintete, tudtam, hogyha nem ittunk
volna, akkor nem kezdeményezne, és én sem akarnék Mátén kívül senkivel
csókolózni. Most sem voltam biztos benne, hogy tényleg akarom-e, de aztán ajkai
az enyémhez értek, és a kíváncsiságom legyőzte a kétségeimet. Meglepődtem, hogy
milyen gyengéd volt, hogy nem rohant le, nem nyomott a falhoz, nem tapizott
mindenhol, és ez tetszett, mert elsőre pont ezt szerettem. Nyelveink hamar
megtalálták egymást, jól eső, kellemes érzések öntöttek el, de közel sem volt olyan,
mint Mátéval.
Felidéztem, hogyan
csókolt Máté, aztán hogy hogyan szeretkeztünk, hogy milyen vágyat éreztem
iránta, hogy milyen vadul csináltuk, hogy mennyire érezni akartam őt minden
pillanatban. Elöntött a forróság, de tudtam, hogy csak a gondolataim miatt. Lassan
elhúzódott tőlem, én kerültem a tekintetét.
– Biztos nem maradsz? –
kérdezte, én meg hirtelen nem is tudtam, hogy mire gondolt.
– Ja, nem, tényleg
felmegyek.
– Majd megyek utánad.
– Jó.
Ő visszament a nappaliba,
én meg vettem a kabátomat, és elindultam a tetőre. Fent szokatlanul tiszta idő
volt télhez képest, még a hold is látszott. De nagyon hideg volt, látszott a
leheletem is, remegő kézzel vettem elő egy szál cigit, és gyújtottam rá; és nem
is feltétlenül a hidegtől remegtem.
Nem azért nem akartam
füvezni, mert elítéltem volna, hanem mert féltem tőle, hogy most ilyen elcseszett
állapotomban túl jó lenne. Lehet, hogy maradi gondolkodású voltam, de nem
tetszett, hogy Hanna is pont ugyanolyan lelkes lett a fűtől, mint Zalán. Az
öcsémen nem lepődtem meg egyáltalán, tudtam, hogy milyen, de azt hittem,
Hannának több esze van annál, hogy bezsongjon egy füves cigitől. Nem tudtam,
hogy Berci volt-e rá ilyen hatással, mert egyébként Hanna is hajlamos volt
nagyvilági életet élni apánk pénzéből, de azt nem gondoltam volna, hogy ebbe a
piáláson kívül a fű is beletartozott.
Persze, voltak olyan
emberek, akik még ennél is durvább dolgokat tettek, szóval nem volt meglepő,
hogy nekik természetes volt a füvezés, egyszerűen csak nem akartam, hogy ettől
várjanak bármit is. Tudtam, hogy valószínűleg túlbonyolítottam ezt a kérdést, de
még régen megfogadtam, hogy sosem próbálok ki semmi olyasmit, aminek köze van a
drogokhoz. Most megfordult a fejemben, hogy talán jól betépve igazán jól esne
az alkotás, meg ha így lefeküdnék Krisztiánnal, akkor talán élvezném is, de
ezzel csak önmagamat csaptam volna be, mert az ilyen dolgokat mindenféle
tudatmódosító nélkül kellett élvezni, mert akkor volt az igazi. Úgy voltam
vele, hogy ezek nélkül kell megtalálni azt, ami boldoggá tesz, mert az ad
hosszú távon stabilitást. Az ivással most én is a könnyebb megoldást
választottam, de azzal győzködtem magam, hogy ez csak ideiglenes volt.
Egy kicsit egyébként
megkönnyebbültem, ahogy rájöttem, hogy nem maradok ki semmiből, ha én nem így
élek, mint ők. Eddig mindig mindenhol meg akartam felelni, és akkor azt
képzeltem, mennyivel könnyebb lehet úgy minden, hogy nincs rajtam semmilyen
felelősség, csak sodródhatok az árral, egyik buliból ki, másikba be, egyik ágyból
ki, másikba be. De rájöttem, hogy ez nem volt nekem való, pont elég volt annyi
bizonytalanság az életembe, amit Szilvivel és Ádámmal átéltem, azóta inkább a
biztos pontokat kerestem.
Egy normális kapcsolatot
többre értékeltem; fárasztó volt az ehhez hasonló kavarásokkal foglalkozni,
mint amit Krisztiánnal csináltunk. Nem gondoltam róla sem semmi rosszat,
aranyos srác volt, de csak annyi közünk volt egymáshoz, hogy tetszettünk
egymásnak; és szerintem neki is nyilvánvaló volt, hogy ebből nem lesz semmi. Már
kezdettől fogva így tekintettem erre az egészre, nem hittem abban, hogy a
szerelmi bánatra az a megoldás, hogy ilyen gyorsan össze kell jönni valaki
mással, akivel ugyanazokat a hibákat követem el, mint az előzővel, vagy még
súlyosabbakat, mert nem volt időm végiggondolkodni, hogy hol csesztem el a
dolgokat.
Nem tudtam, mennyi esély
volt Mátéval újrakezdeni, de már nagyon vártam a szerdát, hogy újra
beszélhessek vele, hogy komolyan gondolja-e még, hogy legyünk együtt. Ha a
szívemre hallgattam, újra össze akartam vele jönni, de féltem, hogy ezzel még
jobban megégetném magam, mintha annyiban hagytam volna az egészet, beletörődtem
volna, hogy ez nem működik, és megpróbáltam volna nélküle boldogulni.
Abban viszont biztos
voltam, hogy akár vele, vagy nélküle, de mindenképpen muszáj eldöntenem, hogy
hogyan tovább az életemben. Fejezzem-e be a sulit, vagy inkább kezdjek dolgozni
teljes állásban, és inkább a rajzolást és a fényképezést vegyem-e komolyan… Ezzel
már muszáj volt foglalkozni, de nem igazán dobott fel a gondolat, hogy ezt egy
másnaposan indított reggelen kell elkezdenem. Továbbra is feszítette a lelkemet
a bizonytalanság, de talán már nem olyan mértékben, mint ahogy eddig.
Visszagondoltam azokra az
időkre, amikor Mátéval járni kezdtünk, hogy akkoriban mennyire rendben éreztem
magam körül mindent. Volt csomó tervem, volt jövőképem, volt barátom, jófej
emberekkel laktam egy szobában, szerettem rajzolni, mindig volt valami ötletem…
Nem is gondoltam rá, hogy a felnőtt élet tele van olyan feladatokkal, amikre
akkoriban egyáltalán nem álltam készen, és még talán most sem igazán álltam
készen. Ráadásul nekem még nem is voltak olyan nagy problémáim, mint pár korombelinek,
akinek a helyemben nem lett volna hova hazamenniük, akinek gondoskodnia kellett
valamelyik szülőjéről, akiknek azért kell elmenniük dolgozni félbehagyva a
tanulmányaikat, mert a szülőknek nem volt pénzük támogatni őket…
Ahogy csapongtak a
fejemben a gondolatok, felidéztem egy beszélgetést Mátéval, amikor az első
randijaink egyikén kiültünk egy parkba, és észrevettem, hogy furán méregeti az
alkaromon a hegeket.
– Ezt gyerekkoromban
szereztem – mondtam neki, csak hogy megelőzzem az esetleges félreértéseket. – Nekiszaladtam
egy üveglapnak a nagyszüleim kertjében, ami eltört, és szétvágta a kezem. Teli
torokból ordítottam, a nagymamám meg kirohant hozzám, köré csavart valamit, ami
elállította a vérzést, aztán mentünk a kórházba. Arra azóta sem gondolok vissza
szívesen.
Ő elmosolyodott.
– Miért, olyan szar
élmény volt a kórház?
– Hát biztos nem tartozik
a legjobb gyerekkori emlékeim közé.
– Én egyszer hét évesen
elestem a biciklivel, és betörtem a fejem, engem akkor vittek először kórházba,
de nekem nagyon tetszett – mondtam.
– Ez most komoly? Nem
féltél?
– Dehogy, minden nagyon érdekes
volt. A gyerekorvosnál én oltás után nem matricát kaptam, hanem megengedte,
hogy körülnézzek a rendelőben, azt is szerettem.
– Jézusom, pedig a
normális gyerekek nem szeretnek oltásra járni, mert félnek tőle, ugye tudod?
– Féltem is, de az
vigasztalt, hogy a doki utána mindig mutatott valami érdekeset, például
meghallgathattam a sztetoszkóppal a szívverésemet, ami akkor elég nagy szám
volt.
– Ja, az a hideg izé az,
amit ha hozzám érintenek, mindig kérik, ahogy sóhajtsak? – vigyorogtam.
– Igen, az a hideg izé az
– mormolta.
– Hát nekem is megvoltak
a magam dilijei gyerekkoromban. Voltak képzeletbeli állataim, mert anyám még
egy aranyhörcsögöt sem engedett a lakásban tartani, ezért én a láthatatlan
kutyáimhoz és macskáimhoz beszéltem. Még sok mindent készítettem papírból is;
csináltam házakat, rajzoltam hozzá kétdimenziós embereket és állatokat, aztán
kivágtam, és odaragasztottam őket.
– Biztos jól nézhetett
ki.
– Igen, de sajnos már
nincsenek meg. És te gyerekkorod óta tudtad, hogy orvos akarsz lenni?
– Nem, dehogy. Tizennyolc
éves koromig nem tudtam, hogy mi akarok lenni, de a biológiát és az
orvostudományt még mindig érdekesnek tartottam. Aztán anyám megkérdezte, hogy
nem szeretnék-e ezzel foglalkozni, mondjuk nem akarok-e vegyészmérnök lenni,
vagy valami hasonló. Mondtam, hogy végül is de, aztán készültem a biosz és
kémia érettségire, még különórára is jártam. Úgy gondoltam, hogy a kémiát,
biológiát és a vegyészmérnökit jelölöm meg, de aztán rájöttem, hogy ennyi
erővel az orvosit is megpróbálhatnám. Fél év alatt átértékelődött bennem ez az
egész, és azt vettem észre, hogy az orvosi az elsődleges célom.
– Jól hangzik. És tudod már,
hogy milyen orvos szeretnél lenni?
– Ezt még nem döntöttem
el, mert érdekel a mikrobiológia, meg a szemészet is, ez két teljesen különböző
munkakör lenne, de majd kialakul. És te mit akarsz kezdeni az olasz szakkal?
– Nem tudom, inkább
később majd a hobbijaimmal akarok kezdeni valamit. Csak azért választottam az
olasz szakot, mert olasz tagozatos osztályba jártam gimibe, már jól tudtam a
nyelvet, és egyetemen is miért ne folytathatnám, legalább addig sem lakom
otthon…
Aztán beszéltem neki a
családomról, hogy folyton mentek otthon a veszekedések, de akkor még az előző
kapcsolataimat nem akartam szóba hozni. Utána ő is mesélt a családjáról, hogy
náluk viszonylag nyugis volt a helyzet, aztán hozzátette, hogy nem irigyel,
hogy sehol sem igazán találtam a helyemet.
Akkoriban tök nyugodt
voltam, hogy többé nem kell ilyeneken aggódnom, mert megtaláltam a helyemet
Debrecenben, tanultam, dolgoztam, éltem az életemet. Persze, sosem gondoltam
azt, hogy most már nem lesznek problémáim, és nem jönnek rosszabb időszakok, de
azt hittem, hogy ha már nem függök a szülőktől, minden sokkal könnyebb lesz.
Hát, nem lett az. Visszagondolva a gimis időszakra, sokkal egyszerűbb volt
felkészülni egy utált fizika dogára, letudni otthon a házimunkát, utána meg
kimenni Esztivel a Duna partra, elszívni pár cigit, meginni egy zsebpénzen
vásárolt kólát vagy sört, mint a mostani idők, amikor szintén minden egy nagy
káosz volt, és ráadásul magamon kívül senkit sem okolhattam érte.
Rájöttem arra is, hogy
Mátéval jobban hasonlítottunk egymásra, mint eredetileg hittem. Amikor még
csináltunk közös programokat az otthoni tanuláson kívül, jól éreztem magam
vele; jártunk kirándulni, moziba, beültünk mindenféle helyekre, sétáltunk,
beszélgettünk, közösen kaját csináltunk. Szerettem, amikor mesélt nekem a
dolgairól, amikhez én egyáltalán nem értettem, de ő türelmesen és lelkesen
magyarázott, én meg érdeklődve hallgattam. Ő sem bánta, ha teljesen hihetetlen
időpontokban arra kértem, hogy hagy rajzolhassam vagy fényképezhessem le őt, és
az sem volt gond, ha a városban meg kellett állni a kedvemért, ha valamiről
akartam egy képet csinálni. Szóval mindent összevetve jól éreztem magam abban a
világban, amit ketten teremtettünk magunknak, csak nem tudtam, hogy ezt valaha
sikerül-e visszahozni.
Ekkor kinyílt az ajtó, már
el is felejtettem, hogy Krisztián azt ígérte, hogy feljön hozzám. Rám
mosolygott, és megcsókolt, de inkább egy hosszú szájra puszi volt. Utána vettem
észre a kezében a borosüveget, átnyújtotta nekem, de nem kértem, aztán csak
néztem, hogy iszik belőle. Végül kinyögtem, de magam sem értettem, hogy minek:
– Rájöttem, hogy mégsem
irigyellek titeket.
– Mi? – kérdezte
értetlenül, most még ködösebb volt a tekintete.
– Amikor először ültünk
négyesben a kocsmában, arra gondoltam, hogy nektek tök jó, hogy fiatalabbak
vagytok, mint én, nektek még csomó lehetőségetek és időtök van eldönteni, hogy
mit akartok kezdeni magatokkal. Tudom, még én se vagyok öreg, de nekem már nem
ez az elvárásom magammal szemben, hogy minden hétvégén vagy akár hétköznap
bulizgassak, hanem hogy próbáljak meg saját lábra állni. De azért jó volt nézni
titeket, hogy nektek még nem nyomja ilyen teher a vállatokat, és gondtalanok
vagytok. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem irigylésre méltó a ti helyzetetek
sem. Hanna egy hülyével van együtt, és nem tudom, vannak-e egyáltalán olyan
ambíciói, hogy valaha ne a szülei pénzén éljen. Zalánt meg úgy látom, semmi sem
érdekli az iváson kívül, és nem is nagyon küszködik, hogy el tudjon költözni
otthonról.
– Aha, és én? Rólam mit
gondolsz? – nézett a szemembe.
– Igazából nem tudom…
Rólad is ugyanazt, mint Zalánról, hogy jobb sorsra lennél érdemes, és hogy
valahogy… komolytalan vagy.
– Értem – morogta. – Én
meg azt gondolom rólad, hogy túl komoly vagy.
– Miért, mert nem ti
vagytok a példa?
– Nem, hanem mert
állandóan szomorú vagy. Ja, igen, ha rád nézek, mindig ott van a szemedben egy
kis szomorúság, és én ezt nem tudom megérteni.
Nem is gondoltam volna,
hogy tényleg ilyennek lát engem, de azért válaszoltam:
– Egyrészt, most szar
időszakom van, másrészt igen, igazad van, ritkán tudom igazán jól érezni magam,
mert valahogy mindig bekúsznak a negatív gondolatok a fejembe.
– Értem, de ha már
lerészegedsz, ne ezen gondolkodj most sem, hanem élvezd a helyzetet. Igen,
egy-két slukk füves cigibe nem haltál volna bele, meg abba sem, ha mondjuk
megdugtalak volna a mosógépen.
– Miért, ezt akartad? –
kérdeztem csodálkozva.
Rájöttem, hogy mennyire naiv voltam, nyilván ő
is gondolt rá, hogy szexeljünk, mint ahogy én is, csak nem gondoltam, hogy
tényleg meg is akarja tenni.
– Hát most miért ne,
érted? – tárta szét a karját. – De éreztem, hogy neked meg sem fordult a
fejedben, de ha szeretted volna, akkor simán megtehettük volna.
– Ja, biztos valami baj
van velem, mert nem akartam veled dugni a mosógépen, miközben a többiek kint
voltak a nappaliban.
– És most lenézel ezért,
mert nekem nem lett volna ezzel problémám?
– Nem… – kezdtem, de ő
közbevágott.
– Tudsz te egyáltalán
bármit rólunk? Rólam, vagy Zalánról?
– Mit kéne tudnom azon
kívül, hogy idióta hülye kölykök vagytok, akik csak azért nem csinálnak semmi
értelmeset, mert félnek a felnőtt élettel járó felelősségtől?
– Szóval ma szórod az
áldást, Zalánt és Bercit is lehülyegyerekezted már.
– Miért, nem szolgáltak
rá?
– Úgy viselkedsz, mintha különb
lennél tőlünk. Akkor mégis miért vagy itt velünk?
– Ha tudni akarod, rég
leléptem volna, csak gondoltam, hogyha már beszív az idióta öcsém, akkor itt
maradok, és megvárom, hogy utána együtt tudjunk hazamenni.
– Jó, te dolgod. De az
biztos, hogyha annyira jól menne neked, akkor nem itt tengődnél köztünk.
– Nem is mondtam sosem,
hogy jól megy nekem… Na jó, szerintem hagyjuk – mondtam, ő bólintott, aztán
szótlanul elindult vissza, én követtem.
Jó volt a hangulat a
lakásban, Berci a kisasztalnál sorban gyártotta a szalámis szendvicseket, és
ugyanilyen gyorsasággal sorban fogyasztotta is őket, már kezdtem érteni a
túlsúlya okát. Közben Zalán röhögtette őt, még azon is nevettek, hogy Berci
hogyan keni a kenyeret, Krisztián csatlakozott hozzájuk, rögtön lopott tőlük
egy szendvicset.
Hanna a kanapénak dőlve
üldögélt, és ábrándos tekintettel nézte a srácokat, én leültem mellé, ő lassan
felém fordult, majd a vállamnak dőlt.
– Amúgy ez nem segít –
mondta még mindig a fiúkat nézve.
– Micsoda?
– Hát hogy itt vagy.
Ettől nem lesz jobb neked.
– Tudom – mondtam.
A többiek nem is
figyeltek ránk, csak tömték magukba a szendvicseket, Hanna felsóhajtott:
– Jaj, Julcsi, rajzolj
nekem valamit.
– Bármikor bármit. Mit
szeretnél?
Felhúzta a felsője ujját,
és az alkarjára mutatott, de mindezt olyan sebességgel, amin még egy lajhár is
túltett volna.
– Ide azt a fecsegő
poszáta jelet, tudod, a Hunger gamesből.
– Öhm, nem úgy volt, hogy
utáljuk azt a filmet fecsegő poszátástól-mindenestől?
Erre már nem tudott
érdemi választ adni, de azért megkerestem a telefonomon a logót, és egy tollal
elkezdtem felrajzolni a karjára. Ennek nem volt semmi értelme, mert majd úgyis lekopik,
de most a rajzolás pont jó ürügy volt, hogy ne kelljen a srácokkal
foglalkoznom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése