1. fejezet

I. fejezet

Délutáni pihenésemből felébredve azonnal rájöttem, hogy késésben vagyok a próbáról, így megpróbáltam a lehető leggyorsabban elkészülni. Megígértem a srácoknak, hogy pontos leszek, de azonnal tudtam, hogy sajnos csalódást kell okoznom nekik.

 Átkutattam az egész szobát a dalszöveges füzetem után, végül megtaláltam a legevidensebb helyen, a táskámban – előzőleg készítettem oda, hogy indulásnál meglegyen. Felkaptam tehát a táskámat, levágtattam a lépcsőn, majd futottam a buszmegállóhoz, szerencsére azonnal jött a busz, volt is hely, úgyhogy végre volt időm kifújni magam. Az órámra néztem, még épp, hogy időben voltam, igyekeztem megnyugodni.

A nevem Mia Henneberg, én vagyok az énekesnője a Lost Words nevű bandának, kb. fél éve próbálok együtt az ikrekkel, James és Kyle Milnerrel, rock zenét játszunk.  Nemsokára végre lehetőségünk lesz megmutatni magunkat a nagyközönségnek egy közelgő tehetségkutatón, ahol a győztes lemezt is készíthet. Mivel nem New Yorkban vagy Los Angelesben, hanem a Coloradói Denver városában élek, itt ez is nagy kiugrási lehetőségnek számít, és én fokozatosan szeretném felépíteni a karrieremet, nem akarok rögtön beleugrani a mélyvízbe.

Amióta az eszemet tudom, a zenének élek, énekelek és zongorázom. Már egész kicsi koromban is tudtam, hogy a rock az én műfajom, nekem egyszerűen ez a fajta zene tetszett, csak ezt nem találtam sekélyesnek, és nem is untam meg fél nap alatt. Mindig is énekeltem valamilyen bandában, de sajnos ezek a próbálkozások elég értelmetlenek voltak, mert a bandáim tagjai csak kamaszkori fellángolásból zenéltek, ezért hamar szét is váltak útjaink. Pont ezért nem is volt lehetőségem szélesebb körben bemutatni az énektudásomat, igaz, tavaly indultam a suli „Ki mit tud” versenyén, egymagam elzongoráztam és énekeltem a Metallica egyik számát, meg is nyertem, de egy úttal mindenki szépen el is felejtett. Pedig, emlékszem, amikor én első éves voltam, mennyire felnéztem a „Ki mit tud”-on induló különleges hangokra. Úgy látszik, ez csak nekem volt nagy szám…

Annak ellenére, hogy a rockot szeretem, külsőre nem vagyok annyira feltűnő jelenség. Vannak napok, amikor szeretek kiöltözni, merészebb ruhákat felvenni, de általában megmaradok az egyszerűbb cuccoknál. Mindenki azt mondja, hogy legalább két évvel fiatalabbnak nézek ki, mert alacsony vagyok, és még az arcom is elég kislányos, de szerencsére azt sosem mondják, milyen kis cuki vagyok. Barna hajam és szemem van, és sajnos igazat kell adnom az embereknek, valóban fiatalabbnak tűnök a koromnál, de ezt igyekszem az öltözködésemmel, meg némi sminkkel ellensúlyozni. Általában a fiúk is úgy gondolják, hogy én nem szexi vagyok, hanem aranyos, persze nem mintha olyan sok srác lett volna már odáig értem…

A mostani  zenekarommal egy koncerten találkoztam, mondták, hogy énekesnőt keresnek, és éppen akkor egész véletlenül én is szabadúszó voltam, így csatlakoztam hozzájuk. Azért lett a nevünk Lost Words, mert eleinte nem igazán tudtunk egymással miről beszélgetni, de a sok közös munka után már mindig volt valami téma. James gitározik, Kyle dobol, az én feladatom az éneklés, a szövegírás, a zongora, a rend fenntartása… ami nem mindig megy, mert én magam is nagyon hajszolt életet élek.

Általában iskola után azonnal bezuhanok az ágyba aludni, aztán próbálunk estig, utána tanulok, és jó esetben, ha nem jut eszembe semmilyen dalszöveg-ötlet, hajnali egy-kettő körül lefekszem aludni. Most vagyok végzős a középiskolában, nemsokára itt az év végi vizsga, bár most, a tavasz beköszöntével ez érdekel a legkevésbé. Nem szeretek iskolába járni, nem érzem ott jól magam, azt hiszem, mindig is kissé kívülálló voltam. Persze, azért bejárok, de nem szívesen… Mindössze egy barátom van ott, Megannek hívják, már általános iskola óta ismerjük egymást, igaz, hogy teljesen más dolgokat szeretünk az életben, de nagyon jól kijövünk. A többiek viszont tényleg nem az én világom, nagyon várom már, hogy vége legyen az iskolának. Hosszú távú terveim viszont nincsenek utána, szeretnék a bandával sikereket elérni, lehetőleg minél szélesebb körben. A szüleim egy kicsit helytelenítik, hogy nem akarok főiskolára menni, de egyszerűen ez engem nem érdekel, tudom, hogy valamiből úgyis meg fogok élni…

Nem szeretném elpazarolni a tehetségemet, inkább elindulok szerencsét próbálni, mint hogy megrohadjak az iskolapadban. Persze, úgy tervezem, hogy előtte még dolgozok valamit, és némi pénzzel a zsebemben próbálok meg elindulni a siker rögös útján. Ezt az ikreknek még nem mondtam, de szerintem ők sem szeretnének belesüllyedni a szürke hétköznapokba, így biztosan velem tartanak majd. Szeretek Denverben élni, nekem fontos azt érezni, hogy van hova hazajönni, ezért nem nagyon szeretnék sokat távol lenni a várostól… De ha arra gondolok, hogy a koncerten a hatalmas tömeg kívülről ordítja velem együtt a dalszövegeimet, gondolkodás nélkül elmennék akár Los Angelesig is. Tehát kár tagadni, vonz a hírnév, és nem csak Denver környékén szeretnék ismert lenni.

Öt perc késéssel érkeztem meg az ikrekhez, a garázs ajtaja nyitva volt, már ott vártak engem. Meglepetten vettem észre, hogy James nem hangolta a gitárját, és Kyle sem a doboknál ül, hanem mindketten tétován mászkáltak föl alá a garázsban, egymásnak sugdostak valamit.  Amikor észrevettek engem, elhalkultak, felém fordultak.

- Sziasztok! – köszöntem. – Ne haragudjatok, hogy késtem, elaludtam… Viszont most már kezdhetjük a próbát, megírtam pár szöveget, nagyjából van is elképzelésem, hogy nézzen ki a dal, kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá… - hadartam, de James közbeszólt:

- Mia, szeretnénk mondani valamit… - mondta kissé bizonytalanul.

Láttam rajtuk, hogy valami gond van, ez nyugtalansággal töltött el. Kyle folytatta:

- Az a helyzet, hogy nem akarjuk folytatni a közös munkát, mert nekünk túl sok a heti öt próba, szeretnénk szórakozni is.

Na, erre álmomban sem számítottam.

- Micsoda? Azt hittem az a baj, hogy elutaztok egy hétre, és ezért nem tudunk próbálni, vagy mit tudom én… Ezt komolyan gondoljátok? – kérdeztem döbbenten.

- Igen… Rengeteg ez a heti öt próba, minden délutánunk erre megy el, nekünk azért ez annyira nem fontos… - mondta Kyle, próbálta bánatos hangnemben előadni ezt az egészet, de hangjában cseppnyi bűnbánást sem véltem felfedezni.

- De nemsokára itt a tehetségkutató, legalább azt várjátok meg, és utána lépjetek ki! – kiáltottam.

El sem hittem, hogy a cél előtt szeretnék feladni…

- De Mia, ha egyszer ki szeretnénk lépni, minek várjuk meg a tehetségkutatót? Hogy rögtön utána feloszoljunk? – nézett rám értetlenül Kyle.

- Ha megnyernénk a tehetségkutatót, már egész biztosan nem akarnátok kilépni – mondtam.

- De minket ez az egész már nem érdekel annyira… Tudod, Carpe Diem van… élj a mának – mondta James bölcsen. – Minek gürizzünk valamiért, ami csak másfél hónap múlva lesz, miközben ma este elmehetnénk helyette bulizni?

- Ez olyan hülyeség! – mondtam. – Sosem lesz belőletek igazi zenész, ha nem dolgoztok meg érte, és nem fektettek bele kellő energiát!

- Igen, de értsd meg, minket ez már nem érdekel… nem akarunk híres zenészek lenni, elég nekünk a normális élet, ahol a bulizás és a zenélés egyenlő mértékben van jelen, és a zene nem szorít ki minden mást – mondta James.

- Hát, nagyon szarul csináljátok, erre csak ezt tudom mondani…

- Persze, tudjuk, Mia, hogy csak te tudhatsz mindent, csak te csinálsz mindent jól, de már fél éve itt rohadunk ebben az istenverte garázsban, szeretnénk végre szórakozni is – mondta James.

- Hát ez nagyon szar kifogás, ennyi erővel miért nem azt mondjátok, hogy csökkentsük le a próbák számát? – kérdeztem.

- Azért, mert azzal te úgysem lennél elégedett, neked csak az a jó, ha itt pöröghetsz, mindent feláldozhatsz a bandáért. Biztos lesznek, akik értékelik az áldozatkészségedet, de nekünk túlságosan feszített ez a tempó, a bandán kívül lassan már nincs is életünk – mondta James, Kyle átvette a szót:

- Szerintem neked is lassítanod kéne, van élet a zenén kívül is.

- Na, nekem erről ti semmit ne mondjatok, fogalmatok sincs, hogy milyen megdolgozni a sikerért, nektek folyton csak a bulizáson jár az eszetek… én úgy gondoltam, majd bulizunk pár év múlva százezer ember előtt – mondtam mérgesen, el sem hittem, hogy így cserbenhagynak.

- Álmodik a nyomor… persze, százezer ember, szállj már le a földre! – morogta James.

- És most megyünk, ne haragudj – mondta Kyle.

- Igen, végre szórakozunk fél év után… - mondta James.

- Hát jó, menjetek csak, seggfejek… - mormogtam, majd sarkon fordultam, és elindultam vissza a buszmegállóba.

Olyan volt ez, mint egy rossz álom. Végre valahára jó zenészekkel dolgoztam együtt, már csak egy karnyújtásnyira voltunk a tehetségkutatóra írt dal elkészítésével, erre meg így itt hagynak, egyedül… Jól átbasztak – csak ez járt a fejemben.

Nem fogok tudni másfél hónap alatt találni egy másik bandát, ha esetleg mégis sikerülne, még össze kell szoknunk, nem indulhatunk azonnal egy tehetségkutatón… Pedig az a rohadt dal szinte már kész volt a fejemben.

Nem hittem el, hogy már megint valami a terveim útjába állt. Néha elgondolkoztam rajta, jobb lenne, ha nem zenekarral akarnék érvényesülni, hanem egyedül kéne csinálni a dolgaimat, ám ezt mindig elvetettem, hiszen én magam is rock együttesek zenéjét hallgatom, na meg ott van az az érzés, hogy tartozol valahova, közös a cél… Azt hiszem, soha életemben nem voltam még ilyen közel ahhoz, hogy tényleg szólóénekesként akarjak érvényesülni.

Ám mielőtt még nagyon belelovaltam volna magam ilyen képtelen gondolatokba, jött a busz, én felszálltam, a helyemen ülve úgy gondoltam, fel kellene hívnom valakit.

Két ember jöhetett számításba, az egyik az osztálytársam, Megan, a másik Zoe, aki szintén zenél, de már nagyon régóta nem beszéltünk.

Végül Megan mellett döntöttem, a telefon már sokadszorra csöngött ki, úgy voltam vele, hogy leteszem, de ekkor beleszólt Megan:

- Szia, hát neked nem próbád van? – kérdezte csodálkozva a nagy háttérzajban.

- De, úgy volt… - morogtam, többet egyelőre nem tudtam kinyögni, csak bámultam ki az ablakon.

- Akkor valami komoly baj van… Mi történt? – kérdezte.

- A srácok úgy döntöttek, hogy otthagyják a bandát, és az estéket inkább bulizással, mintsem próbákkal akarják eltölteni – mondtam.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Megan.

- Igen, én is így gondoltam…

- És a tehetségkutatón sem indultok?

Ez a kérdés nagyon felidegesített, persze nem Meganre lettem mérges, hanem hogy szóba hozta ezt a lehetetlen helyzetet.

- Nem indulunk, feloszlottunk, nem hallottad?

- Jól van, na… - morogta. – Ma este akkor mit fogsz csinálni?

- Na, ez egy jó kérdés… Nem tudom – mondtam. – Szerintem leülök otthon, és írok pár dalt, utána megpróbálom őket eljátszani a zongoránál… De már minek… nincs bandám – mondtam, úgy éreztem, szinte a sírás kerülget erre a gondolatra, olyan indulatok forrtak bennem.

- Ne menj most haza, gyere el a bulimra, majd beszélgetünk – mondta Megan.

- Ja, tényleg ma bulit tartasz… - morogtam.

Általában sosem jegyeztem meg, ki mikor rendez valamilyen összejövetelt, ez számomra csak akkor volt érdekes, ha meghívtak minket fellépőként. Mivel ez nem fordult elő túl gyakran, én vagy próbáltam a zenekarral, vagy végre otthon pihentem, amíg az évfolyamtársaim buliztak.

- Igen, úgyhogy gyere el szépen. Még viszonylag kevesen vagyunk, egyelőre józan is vagyok, szóval igyekezz, és beszélgetünk egy kicsit, mielőtt elszabadulna a pokol – mondta Megan vidáman.

- Jó, rendben, húsz percen belül ott leszek – mondtam, majd leraktam a telefont.

Már fél éve biztosan nem voltam semmilyen buliban, pedig Megan szinte minden hétvégén rendez valami csődületet, mert a szülei elutaznak kikapcsolódni. Megannek ugyanolyan mániája volt a saját házibulijait megszervezni, mint nekem a dalszerzés. Néha cseszegetett, hogy sosem jövök el, de megértette, hogy nekem fontosabbak a próbák. Hát, ezentúl akár minden hétvégén lézenghetek a bulijain, mert már nem kell próbákra járnom...

Változatlan letargikus hangulatban érkeztem meg Meganékhez, az óriási kertes házhoz. Valóban nem voltak még sokan, csupán pár osztálytársunk volt jelen. Én morogtam nekik valamit köszönésképpen, de ekkor megjelent Megan, és kiinvitált a kertbe beszélgetni. Figyelmesen hallgatott, miközben kisírtam neki az összes bánatomat.

- … komolyan mondom, ez sokkal rosszabb, mint egy szakítás. Amikor Dave-vel szakítottunk, legalább tudtam, hogy nincs vége az életemnek, mert a zene mindig itt lesz nekem, most viszont már ebben sem bízhatok… Annyira szerettem volna indulni ezen a tehetségkutatón.

- Jaj, Mia, most ne törj le emiatt, a zene továbbra is megmarad neked, csak a banda oszlott fel. Keresel új tagokat, és tudsz indulni a tehetségkutatón is.

- Igen, de nem ezen… másfél hónap alatt nem lehet normális arcokat találni, akikkel annyira megegyezik a stílusunk, hogy össze tudunk dobni egy épkézláb számot, amivel esélyesként indulhatunk… Az ikrekkel is két-három hónap kellett, amíg összeállt rendesen egy szám.

- Figyelj már ide… - szólt Megan türelmetlenül. – Vannak neked is kész számaid, nyilván a jövőbeli bandádnak is lesznek, szóval ne nyafogj nekem, hanem tessék nekiállni bandát toborozni. Akár a sulin belül is tudsz keresgélni.

- Egyszer már kerestem az iskolából embereket, és rémes volt a felhozatal. Én egy profi bandát szeretnék, akik szintén profi énekesnőt keresnek.

- Ez nagyon nagyképűen hangzik – mosolygott.

- A profit arra értem, hogy nem akar kiszállni első héten, és tényleg érdekli a zene…

- Mia, téged meg túlságosan érdekel ez az egész… - mondta Megan. – Most buli van, lazíts, üsd ki magad, holnap segítek neked bandát találni, jó?

- Ne nevettess, Megan, úgysem találsz senkit, már nincs is kedvem semmihez… - morogtam.

- Fogadok veled, hogy egyedül találok neked megfelelő bandát – mosolygott Megan. – Adj rá nekem egy hetet.

- Felőlem… - vontam vállat. – Inkább megkérdezem Sam-et, ő előbb tudna segíteni.

- Ki az a Sam? – kérdezte Megan.

- A suli énektanára, téged is tanított egy évig – morogtam.

- Ja, igen, az egyetlen tanár, akivel jóban vagy… - bólintott. – Na, figyelj csajszi, ne búsulj nekem, hanem gyere szépen táncolni, vagy akár énekelni is tudsz, mert lesz karaoke.

- Persze, majd énekelek nektek Britney Spearst, meg különböző japán zenéket, amit a többiek szeretnek… Kösz, de egyelőre szerintem visszavonulok a hintához, és elszívok egy cigit.

- Jól van, tegyél, amit szeretnél, csak ne szomorkodj, kérlek… - mondta Megan, megveregette a vállamat. – Még nem dőlt el semmi, csak tizennyolc éves leszel.

- Ja, egy reményvesztett tizennyolc éves… - mondtam. – Tudsz adni egy szál cigit?

- Miért, neked nincs? – csodálkozott Megan, majd előhúzott a farzsebéből egy dobozzal.

- Nincs, tudod jól, hogy csak krízishelyzetekben dohányzom – mondtam.

- Hát, jól van. Neked adom az egészet, de csak óvatosan – mondta Megan, azzal a kezembe nyomta a dobozt.

- Köszi… és gyújtót nem kapok? Vagy csináljak tüzet a kert végében kövekkel?

- Jól van már, nesze… - mondta, miután előkapott egy öngyújtót is a zsebéből.

- Köszönöm szépen – mondtam.

- Nincs mit… De majd gyere be, jó? Úgy látom, egyre többen vagyunk, kezd party hangulat kerekedni – mondta Megan, boldogan kémlelte az ablakot.

- Jó, feltétlenül be fogok jönni – mondtam kissé ironikusan, majd sarkon fordultam, és elmentem a kert végébe a hintákhoz, leültem az egyikbe.

Miközben az öngyújtóval babráltam, úgy éreztem, egyszerűen kivetett magából az élet. Álszentekkel vagyok körülvéve… nagyot csalódtam az ikrekben. Lehet, hogy túl naiv vagyok, hogy elhittem, hogy manapság még fontos valakinek a csapatszellem, az emberek képesek együtt dolgozni a közös sikerért, és nem csak lusta, buliőrült idiótákkal van tele a világ. Persze, nyilván nem mindenki ilyen, csak én fogtam ki a rossz embereket…

De mindig ez van… Sosem volt szerencsém abban, hogy a megfelelő emberekkel hozzon össze az élet. Vagy nem voltak zeneileg elég képzettek, vagy nem vették komolyan, vagy elköltöztek…

Az önsajnálat után megpróbáltam valami megoldásra gondolni, már az is eszembe ötlött, hogy hirdetéseket nézzek, vagy akár én is adjak fel egyet, de valahogy egyik sem volt túl biztató. A tehetségkutatóra már úgysem tudjuk összekapni magunkat…

Eszembe jutott Zoe, hogy ő is hátha tudna segíteni. Ő volt az egyetlen lányismerősöm, aki szintén a rockot szerette, ő maga basszusgitáron játszott a barátja bandájában. Annyira lefoglalta az utóbbi időben a banda, hogy szinte csak Facebookon beszélgettünk egymással, de mostanában ott sem, mivel én nem szoktam feljárni. Szóval szépen békén hagytuk egymást, neki is mozgalmas élete van, nekem is. Sőt, ő sokkal őrültebb dolgokat művel, mint én, rendszeresen jár koncertekre, szóval még annyi ideje sincs, mint nekem, így eldöntöttem, nem most jött el az ideje, hogy felkeressem.

Nem tudom, meddig ültem kint a hintában, de három cigit már biztosan elszívtam, és közben be is sötétedett, már nem is láttam a házhoz vezető utat. Úgy voltam vele, még elszívom a negyediket is, utána visszamegyek, ám ekkor megjelent egy árny, leült a mellettem lévő hintába.

Olivia volt az, a pompomlány csapat oszlopos tagja, az én tökéletes ellentétem, egykori legjobb barátnőm. Persze, tíz éves korunkig még nem ütköztek ki ezek a különbözőségek, ő ekkor kezdett el foglalkozni az öltözködés és sminkelés rejtelmeivel, én meg elkezdtem a zeneiskolai tanulmányaimat, így teljesen más irányba indult el az életünk. Osztálytársak vagyunk, de végig szkeptikusan és megvetően néztünk egymásra. Amikor megnyertem a tehetségkutatót, próbált nekem nyalizni, de nem dőltem be neki, pont eleget szemétkedett velem. Igazság szerint mindig oda-vissza aláztuk egymást, egy időben próbáltam elásni a csatabárdot, de ez miatta nem működött, így megmaradt az ellenséges viszony köztünk.

- Nahát, Mia, így egyedül? – kérdezte gúnyosan.

- Már nem vagyok egyedül sajnos, hisz itt rontod a levegőt – mondtam.

Olivia elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést.

- Hallottam, mi történt… Otthagyott az a két tetovált szipus majom – mosolygott elégedetten.

- Ezt ki mondta, Megan? – kérdeztem nyugodtan, nem szándékoztam felidegesíteni magam rajta. Ő mindig is véresen komolyan vette a köztünk zajló szópárbajokat, de engem már egyszerűen untatott.

- Nem pont ő, de tudod, hogy van ez, gyorsan terjednek a hírek – mondta még mindig vidáman.

- Jó, és azért jöttél ki, hogy elmondd nekem azt, amit már én is tudtam? – kérdeztem, azzal mélyet szippantottam a cigiből, majd kifújtam a füstöt.

- Nem, hanem mert eszembe jutott valami, amit gondoltam elmondok neked – mondta.

- Igen, és ezt nekem muszáj meghallgatnom? – kérdeztem.

- Természetesen nem kötelezhetlek rá, de érdekes dologról van szó.

Sóhajtottam.

- Jól van, mondd csak a beteges elképzelésedet – mondtam, reménykedtem benne, hogyha megadom neki azt az örömöt, hogy kibeszélni magát, annál hamarabb békén hagy. Mint egy rossz gyerek…

- Szerintem nem beteges, nagyon is van benne igazság – mondta Olivia, majd belekezdett mondandójába: - Tudod, minden filmben az olyan fekete bárányok, mint te, a végére megváltoznak, népszerűek, normálisak, sikeresek lesznek. De az az érzésem, hogy te sosem fogsz megváltozni, mindig is csak egy különc maradsz – fejezte be, várva, hogy mit szólok.

- Igen? Tovább? – kérdeztem.

- Ennyi – mondta.

- Oh, hát ezen törted annyira a fejed? Nem kellett volna, tudom, hogy mit gondolsz rólam – mondtam könnyedén. – Különben én is mondanék valamit, ha már itt vagy… Az én történetemben meg te vagy a negatív hős, ugyanúgy, mint én a tiédben. Na, szerintem most már elhúzhatsz – mondtam, azzal jelentős füstmennyiséget juttattam a levegőbe.

- Én komolyan mondom, Mia… - mondta Olivia miközben felállt.

- Jól van, egészségedre – mondtam.

Végre elment, vártam egy keveset, majd én is bementem a házba. Egy kicsit sem érdekelt, hogy mit mondott Olivia, egyszerűen az olyanok véleménye hidegen hagyott, akik nem ismernek engem, és nem tudják, mire vagyok képes. Lehet, hogy a kiugrás még késik, de eljön majd az is… Olivia nyilván próbálkozott, hogy egy amúgy is rossz pillanatomban rúgjon belém még egyet, de igazából ez egy kicsit visszahozott a földre. Újra felébredt bennem a motiváció, a „csak azért is megmutatom” érzés, hogy az ilyen kisemberek, akik most próbálnak elkedvetleníteni, egyszer majd meglepetten vegyék észre, hogy szart sem tudtak rólam soha.

Egy valamiben viszont igaza volt Oliviának, Kyle és James tényleg „szipusok” voltak, és a különböző könnyű drogokat sem vetették meg. Engem ez eléggé zavart, de elnéztem nekik, mert csak ritkán voltak beállva a próbán, és lehet, hogy túlságosan vak voltam velük kapcsolatban, annyira szerettem volna hinni a bandában. És még így is ők voltak a legnormálisabbak, akikkel valaha összehozott az élet... Tulajdonképpen az az egyetlen előnye, hogy feloszlott a banda, hogy legközelebb hátha találok olyanokat, akik nem drogoznak.

A nappaliban már állt a bál, az évfolyamtársaink többsége ellepte a helyiséget. Volt néhány alsóbb éves is, de egyáltalán nem voltak megszeppenve, hogy a „nagyokkal” bulizhatnak együtt, már ők voltak a legrészegebbek.

Megant a konyhában találtam meg kissé spicces állapotban.

- Na, elszívtad az összes cigit? – kérdezte.

- Nem… - mondtam.

- Hallod, melyik lemezt tettem be? Amit még jó pár éve mi ketten állítottunk össze – mondta Megan.

- Hát, ezek már nagyon régi számok – mondtam, azzal kimentünk a nappaliba, és leültünk a kanapéra.

Megan rögtön szóba elegyedett a mellette ülő osztálytársunkkal, én meg a zenére kezdtem figyelni. Kívülről fújtam, hogy mik vannak a CD-n, felcsendült Kelly Clarksontól a "Since U Been Gone", utána jött egy kis Good Charlotte, Linkin Park, majd az egyik kedvenc számom, a Nirvanától a "Come as You Are". Néztem, hogy mit reagálnak rá az idétlenül táncoló emberek, de úgy láttam, nem annyira tetszett nekik, mivel szinte senki sem szerette az ilyen zenéket. Végezetül egy Green Day szám jött, azt még el tudták viselni, de aztán hangosan követelni kezdték, hogy karaokezni szeretnének, így Megan felállt, hogy eleget tegyen a kívánságuknak. Így felcsendült a sok Lady Gaga, LMFAO, Rihanna szám szép sorjában, én meg úgy éreztem, lassan el kell menekülnöm innen.

Én egyáltalán nem hallgatok ilyesmit, de egy darabig még hajlandó voltam elviselni.  Közben átfutott az agyamon, hogy az olyan zenéktől, amiket én szeretek, az itteniek biztosan megőrülnének, mondván, hogy „tele van sötét gondolatokkal és csak a halálról szólnak.” Pedig ez nem igaz, egyszerűen csak beskatulyázzák az olyan dolgokat, amiket nem ismernek. Tényleg, szinte egyáltalán nem ismerik, akiket én szoktam hallgatni, például a Nirvanát, The White Stripest, Metallicát, Kornt, Guns 'n' Rosest, stb... Vagy ott van a Nightwish, egy finn metál banda, szerintem még életükben nem hallottak róla, talán még azt sem tudják, hol van Finnország…

Kicsit elszomorodtam, hogy ők mennyire mások, mint én, és valószínűleg sosem fognak megérteni engem az „átlagemberek”. Pont ezért szerettem volna egy olyan bandában énekelni, ahol elfogadnak, értik, hogy mit jelentenek ezek a zenék, és nem csak azt látják, mennyire kívülálló vagyok. Persze, voltak „rocker” barátaim, de ők nem zenéltek, hanem koncertekre jártak, ott berúgtak, beszívtak, aztán hajnalban hazafelé jövet törtek-zúztak az utcán. Néha voltam velük egy-egy ilyen buliban, de engem sokkal jobban vonzott a saját koncert gondolata, ezért próbáltam inkább bulizás helyett az aktuális bandáimmal. Most se banda, se tehetségkutató, se fellépés… csak itt ülök egy csapat Lady Gaga rajongó társaságában…

Ekkor visszaült mellém Megan, így szóltam:

- Szerintem most hazamegyek, majd hétfőn beszélünk a suliban…

- Ne hülyéskedj Mia, még nincs is éjfél, már le akarsz lépni? – kérdezte Megan megütközve.

- Igen, szeretnék pihenni. De ha nem ütöd ki magad nagyon, holnap elmehetnénk sétálni a parkba – mondtam.

- Hát, azt nem ígérem… - mondta.

- Jó, akkor majd hétfőn a suliban… - mondtam, azzal felálltam.

- Biztos nem maradsz? – kérdezte.

- Egész biztos… - mondtam.

- Hát jó… Kikísérnélek, csak pont most tettem le végre a seggemet…

- Jól van, semmi gond, ki tudok menni egyedül. Na, szia, akkor majd látjuk egymást…

- Szia.

Én elindultam ki, elköszöntem még egy-két embertől útközben, de szerintem nem hallották… Az utca csendes volt, elővettem a telefonomat és a fülhallgatót, kerestem egy hangulatomnak megfelelő zenét, majd lesétáltam hazáig a tíz buszmegállónyi távolságot.