2018. január 6., szombat

13. fejezet

Huszadikán délután már lent is voltam Egerben, szerencsére még pont elkerültem az ünnepekre érkező nagy tömeget. A busz sem késett sokat, ahhoz képest, hogy viszonylag rossz idő volt. Sajnos hónak nyoma sem volt, valami havas eső szerű dolog esett az égből, ami csak latyakot hagyott maga után a földön. Már a buszon sokkal jobban éreztem magam, örültem, hogy végre kiszakadtam ebből az őrültekházából. Kiadták feladatnak munkahelyen, hogy minden megoldatlan ügyet meg kell oldani, hogy a lengyeleknek minél kevesebb gondjuk legyen majd. December közepéig sikerült mindent felhalmozódott problémát kezelni, de addig nagy volt a hajtás, szinte minden nap túlóráztunk. Utána viszont már egész jó volt a helyzet, csak a napi munkát kellett megcsinálni, és mehettünk is haza. Ennek ellenére nagyon örültem, hogy januárig a munkahely közelébe sem megyek. Időközben kiderült, hogy az újév második hetében már mennünk is kell Lengyelországba, szerencsére sikerült elintézni, hogy együtt mehessünk Nikivel. Próbáltam úgy hozzáállni ehhez az úthoz, hogy milyen jó dolgom van, hogy ingyen utazhatok egy másik országba a cég pénzén, de valahogy mégsem dobott fel, hogy látni fogom Varsót a szürke januári időben.
Egyébként a csapból is a karácsony folyt, egész Budapest fel volt díszítve mindenféle karácsonyi égőkkel és minden nagyobb bevásárlóközpont tele volt aggatva csicsás díszekkel. A munkahelyen is szinte minden csapatnak volt külön karácsonyfája, ami egységesen a cég színeiben, a piros-zöldben pompázott. Szerintem elég bénán néztek ki, a piros-zöld díszítés engem inkább 1848-as szabadságharcra emlékeztetett, mint a karácsonyra, de valószínűleg ezzel egyedül voltam. Szóval ennyire voltam meghatva a karácsonytól, semennyire. Nem vettem még senkinek egy darab ajándékot sem, mert sem időm, sem energiám nem volt rá. Most Egerben bőven lesz időm elintézni, bemegyek a szépen kicsicsázott plázába, és a sok mindent az utolsó pillanatra hagyó szerencsétlenekkel együtt majd kétségbeesetten keresgélek a nagyszerű termékek között. Meg majd kimegyek a Dobó István térre a szokásos karácsonyi vásárra is, és akiket kevésbé szeretek, azok majd kapnak egy nagyon ronda kesztyűt vagy sapkát. Nem, igazából, akit nem szeretek, azok nem kapnak ajándékot… Amíg megérkeztem Egerbe, kiagyaltam, hogy majd veszek valamit Norbinak, a szüleimnek, bátyámnak, nagymamámnak, a többi hülye rokon meg nem kap semmit, őket szerencsére idén nem fogom látni, mert ők karácsony másnapján szoktak átcsődülni a szüleimhez.
Délutánra megérkeztem, de alig láttam valamit a házból, mert olyan szürke, felhős idő volt, ráadásul nemsokára sötétedett is. A szüleim amúgy a kertvárosban laktak, ugyanabban a házban, ahol felnőttem. Mindig elfogott egy furcsa érzés, ha ide jöttem, egy szomorú, nosztalgikus hangulat, hogy nagyon jó volt itt élni, de tudtam, hogy többé már úgysem lesz sosem ez az otthonom. Azokra az időkre emlékeztem ilyenkor, amikor Fruzsival kint ültünk a játszótéren, szólt a Nirvana és a Linkin Park, és szartunk bele a világ gondjaiba; de ez már úgysem lesz így sosem.
Amikor beléptem a házba, csak apám volt otthon, anyám dolgozott, tartotta a frontot a gyógyszertárban. Éppen nagy színpadiasan a kezét törölgetve jött fel a pincéből, mondta, hogy motort szerelt, de tudtam, hogy maximum csak meghúzott két csavart. Nem is hagyta, hogy felmenjek a szobámba lerakni a cuccaimat, azonnal leültetett az asztalhoz, hogy egyek egy kis gulyáslevest, amit délelőtt főzött. Tudtam, hogy kár ellenkezni, ezért leültünk és evés közben végighallgattam apám mondandóját. Elmesélte, hogy miket cseréltetett ki a motorokon meg az autón, szóval megtudtam csomó fontos dolgot. Amikor már megettem a levest, megkérdezte, hogy velem mi újság, de már nem volt kedvem beszélgetni, ezért mondtam, hogy felmegyek végre, szerelgesse nyugodtan a motorokat.
A szobámban kipakoltam pár cuccomat, megállapítottam, hogy itt nem sok minden változott, úgy láttam, anya ki is takarított a tiszteletemre. Szerettem a szobámat, még mindig elég otthonos volt és azért sok szép emlék kötött ide. Ez egyébként igaz volt a városra is, jó volt újra itt lenni. Már vártam, hogy kimenjek megnézi a karácsonyi vásárt, meg a várba is fel akartam menni. Jó lesz újra látni ezeket a helyeket, alapjába véve szerettem a szülővárosomat, még így is, hogy életem legszarabb élménye ide kötött és hogy már nem akartam itt élni.
Leültem az ágyra és felhívtam a bátyámat, hogy van-e kedve találkozni.
– Szia, csak nem itt vagy már? – vette fel Krisztián a második csörgésre.
– Szia, de, már megérkeztem.
– Na, mikor látjuk egymást így egy év után?
– Pont ezért hívtalak, hogy most ráérek.
– Jól van, pont végeztem mára a munkával. Hova menjünk, mit szeretnél csinálni?
– Nem tudom, gyere át, és beszélgessünk – mondtam.
– Az nem jó, apa megint a motorokkal fog engem fárasztani, nem tudunk majd normálisan beszélgetni.
– Ez igaz, ma már nem lenne türelmem még egyszer végighallgatni őt.
– Na, már neked is előadta magát? – nevetett. – Akkor fél óra múlva gyere ki az utca végébe a főúthoz, felveszlek, és kitaláljuk, hogy mi legyen.
Ebben maradtunk, még kipakoltam, utána indultam, hogy találkozzam vele. Apám éppen egy politikai beszélgetős műsort nézett, amikor elköszöntem tőle; már azt hittem meg tudok lógni, de csak megkérdezte:
– Hova mész? Nem várod meg anyádat?
– Nem, apa. Találkozom Krisztiánnal.
– Hát miért nem ide jön az a hülyegyerek?
– Mert ki akartam nézni a karácsonyi vásárba – mondtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
– Jó, ha minden áron fagyoskodni akartok… – legyintett, azzal visszafordult a tévé felé.
Odakint rögtön rágyújtottam egy cigire, majd elindultam a hideg, néptelen utcán. Nagy volt a csönd, és már rég besötétedett, de a közvilágítás miatt egész barátságos volt a környék és szerencsére már semmi nem esett. A jéghideg levegőben füstszag terjengett, valahol a közelben fát tüzelhettek. Pont elszívtam a cigit, mire Krisztián megérkezett a régi Audi A3-asával, ezért nem kellett azokra a számon kérő kérdésekre faarcot vágnom hogy „Jaj istenem, miért dohányzol?”, hanem csak simán megöleltük egymást.
Krisztián sem változott szinte semmit, még mindig tipikus szépfiú volt, szőke haját a legújabb divat szerint vágatta, menő márkás kabátban, farmerben és sportcipőben volt, és drága parfümtől illatozott. Ennek ellenére egyáltalán nem keltett puhány benyomást, kifejezetten férfias külseje volt. Fizikai munkából élt, asztalosként vezetett vállalkozást; szabadidejében konditerembe járt edzeni, és úgy cserélgette a motorjait, mint mások a nőit. Hiába volt oda érte szinte az összes nő, akivel összehozta őt a sors, Krisztián magányos farkas volt, aki a motorozásnak meg az edzésnek élt, sőt, szerintem a kocsiját is jobban szerette, mint bármelyik eddigi barátnőjét. Amúgy nem bánt rosszul a nőkkel, sosem volt bunkó velük, de egyikkel sem tartott túl sokáig a dolog. Szerintem gimi óta nem volt senkibe sem komolyan belezúgva, akkor volt a leghosszabb kapcsolata, ami egy évig tartott. Nemrég múlt harminc éves, de nem úgy tűnt, hogy megviselte őt ez a kerek évforduló és mindenáron meg akart volna állapodni. Ugyanúgy élte tovább az életét, mint azelőtt, legalábbis eddig nekem nem mesélt semmi új fejleményről, de most úgyis volt lehetőségem kifaggatni.
Így, hogy nem éltünk egy városban, elég keveset beszéltünk, talán havi egyszer hívtuk fel egymást, meg néha Skype-on írogattunk egymásnak. Ha találkoztunk, akkor viszont meg sem érződött, hogy régen találkoztunk, bármiről bármennyit tudtunk beszélgetni.
– Na, most már megvan, hogy hova kell mennünk – mondtam, amikor beszálltunk a kocsiba. – Kérdezte apa, hogy miért nem jössz át, és mondtam, hogy azért, mert meg akarom nézni a karácsonyi vásárt, szóval elvihetnél oda.
– Jó, még mindig jobb, mint újra végighallgatni a motorszerelési akcióit – sóhajtott.
– De karácsonykor ugye átjössz?
– Persze. Sőt, engem bíztak meg a megtisztelő feladattal, hogy huszonnegyedikén reggel hozzam el mamát Miskolcról.
– Akkor ő is velünk lesz szenteste? – kérdeztem.
– Igen, hát tudod, hogy ki nem hagyná.
– Ja, de így van ez jól – mondtam.
Nagyanyám apám anyja volt, már a nyolcvanat taposta, de szellemileg még egész jó állapotban volt. Nem volt kedvenc unokája, egyformán szeretett Krisztiánt és engem, nem kivételezett egyikünkkel sem. Ő valahogy mindig tudta, hogy milyen ajándékot vegyen nekünk karácsonyra meg születésnapra, sosem tudta le a dolgot valami sablon kötött pulcsival vagy hasonló gagyi cuccal. Már Norbi is találkozott vele párszor, mondta neki mama, hogy tegezheti, hiszen már ő is a családhoz tartozik, Norbi meg csodálkozott, hogy ilyen jófej a nagyanyám.
– Amúgy tudom, hogy cigizel, szóval nem kell tovább titkolóznod – jegyezte meg Krisztián félúton.
Ezzel sikerült meglepnie, hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.
– És honnan tudod? – kérdeztem végül.
– Érzem a szagát a kabátodon.
– Ja, jó… – morogtam.
Krisztián az egészséges életmód híve volt, már évek óta alkoholt sem ivott, a cigit szerintem még sosem próbálta, ezért aztán mindent követ megmozgatott, hogy lebeszéljen róla, amikor először rászoktam.
– De nem fogok neked szentbeszédet tartani, azt csinálsz, amit akarsz – mondta.
– Ez kedves tőled… – hagytam rá.
Erről már tényleg nem beszéltünk többet, nemsokára meg is érkeztünk a Dobó térhez, és lefoglalt minket a karácsonyi vásár. Hétköznap lévén nem volt nagy tömeg, ezért Krisztián nagy örömére mindent jól szemügyre tudtam venni. Vettem is pár dolgot, anyának illatos gyertyákat, mert imádta az ilyen cuccokat, apának meg egy sapkát és bögrét, ezért legalább az ajándékok egy része le volt tudva. Krisztián végig nagyon unta a dolgot, egy kókuszos kürtőskalácsot rágcsálva percenként kérdezgette, hogy mikor megyünk már, ezért rászóltam:
– Mióta eszel te édességet amúgy?
– Ez cukormentes – hazudta szemrebbenés nélkül.
– Na persze, ez a hely aztán hemzseg az egészséges ételektől.
– Jól van, na, néha nekem is lehet… – morogta.
Én csak mosolyogtam rajta, aztán mondtam neki, hogy nemsokára megyünk, még bírjon már ki tíz percet. Ezer éve nem voltam itt, pedig gimis koromban sokat lógtam a téren. Ha lyukas óránk volt a suliban és jó idő volt, elsétáltunk idáig és élveztük a napsütést, meg egyébként is sokszor jöttünk ide Fruzsival, most is jó volt ide visszatérni.
Igazából minden feltétel adott volt, hogy végre karácsonyi hangulatom legyen. A környezet, a szépen feldíszített tér, az illatok a levegőben mind arra bíztattak, hogy felejtsek el mindent és csak lebegjek ebben a csodálatos karácsonyi gondtalanságban, de nem tudtam teljesen kiélvezni, mert nem voltam gondtalan. Mintha egy burok vett volna körül, hogy rám nem hathat ez az egész, nem adhatom át magam teljesen a pozitív érzéseknek. Utáltam ezt, de nem tudtam mit tenni ellene. Nem voltam depressziós, még csak nem is volt feltétlenül rossz kedvem, hanem benne ragadtam egy semleges maszlagban, amiből úgy éreztem, semmi sem tud kimozdítani.
Krisztián állandó nyávogása is idegesített, de azért bepróbálkoztam nála, hogy van-e kedve felmenni a várba, ami egyébként a tér végében volt, tehát nem lett volna egy megerőltető séta. Persze azonnal tiltakozott:
– Majd az uraddal romantikáztok ott kettesben.
– Jól van, tudtam, hogy nem akarsz jönni – mormogtam. – Akkor viszont menjünk innen, nem fárasztalak tovább.
– Na, köszönöm – vigyorgott, mire én csak a szemem forgattam.
Hozzá mentünk, nem lakott messze innen, de Egerben nincsenek is olyan nagy távolságok, mint Pesten. Krisztián hitelre vette a lakást, ami egy régebbi házban található a belváros szélén, de maga a lakás teljesen fel volt újítva és modern berendezésekkel volt felszerelve. Két ember még kényelmesen elfért benne, de több már nem igazán. Mondjuk nem is féltettem attól a bátyámat, hogy hamarosan gyerekei lesznek…
A nappaliban ültünk le a kanapéra, Krisztián hozott két poharat és egy egyliteres gyümölcslevet, majd töltött mindkettőnknek. Akartam valami megjegyzést tenni, hogy te aztán vadul nyomod, de nem tettem, mert a Hármashatárhegyi beszélgetés óta én sem ittam alkoholt, és jól is volt ez így. Szemben velünk volt a tévé, de szerencsére nem kapcsolta be, ez annyira tipikus öreges szokás lett volna, hogy a vendéget leszarva mindegy mi, csak valami menjen a háttérben. Sokszor voltam így vendégségben sajnos… A tévéje olyan nagy volt, mint otthon a miénk, de Krisztiánnak nem csak Playstation 4-e volt, hanem az előző három széria gépei is ott sorakoztak tejesen működőképes állapotukban. Kicsit sem volt fanatikus.
Én kényelmesen elterpeszkedtem a kanapén, örültem, hogy végre nem kell viselkedni, mint egy megbeszélésen, nyílegyenes háttal ülni és úgy tenni, mintha figyelnék.
– Hallottam, hogy kiszervezték a munkádat Lengyelországba – kezdte Krisztián a témázást, közben az arcomat fürkészte, gondolom várta, hogy mindjárt elkezdek neki erről siránkozni.
Én viszont nem szóltam semmit, csak vállat vontam.
– Látom nem hatott meg – jegyezte meg végül.
– Így van, nem érdekel – néztem rá.
– Ajaj, akkor más baj van – mondta. – Na, öntsd ki nekem a szíved.
– Nincs baj, csak már nem érdekelnek az olyan dolgok, mint a meló.
– Akkor milyen dolgok érdekelnek? – kérdezte, közben beleivott az italába.
– Hát ez az, hogy semmi sem érdekel, kedvtelen vagyok.
– És mióta tart ez?
– Nem tudom pontosan – mondtam, és ezen tényleg el kellett gondolkodnom. – Mióta rájöttem, hogy nem fogom könnyen megkapni, amit szeretnék, ha egyáltalán valaha meg fogom kapni.
– Miért, mit szeretnél? – kérdezte érdeklődve.
Tudtam, hogy nem tudja, miről beszélek, pedig jó lett volna, ha kitalálja és nem nekem kéne elmondanom.
– Hát gyereket.
Ő bólintott, majd így szólt:
– Miért, szerinted, ha meglesz, akkor nem lesznek gondjaid? Vagy hogy akkor majd boldog leszel? Ne várd a csodát, hanem élvezd a jelent, és hidd el, hogy ez a legjobb, amit mondhatok neked.
– Jó, de ez nem ilyen egyszerű – mondtam, pedig tudtam, hogy nagy igazság van abban, amit mondott.
– De, ez pont ilyen egyszerű – mondta, nem engedte, hogy közbeszóljak, levágott nekem egy monológot: – Amikor kinézek egy új motort, mindig arra számítok, hogy ez majd sokkal jobb lesz, mint az előző, de amikor végre az enyém lesz, nem adja meg azt a boldogságot, amire számítok. Egyszerűen nem olyan, mint ahogy elképzeltem, nem olyan, amire vágytam. Arról nem is beszélve, hogy még a vásárlás után is csomót kell rá költenem, mert van ilyen-olyan hibája, de még ha elviszem szervizbe, az sem garantálja, hogy nem robbanok le vele az út közepén. Szóval szerinted, ha lenne gyereked, nyugodt életed lenne, és nyugodtan hátra tudnál dőlni, hogy jaj de kurva jó az életed, minden rendben van? Soha nem lesz olyan, hogy minden rendben lesz.
– Tudom, és értem is, amit mondasz, meg felfogtam már, hogy ez így nem jó, de nem tudok mit tenni. És nem csak ezzel van a bajom, hanem ott van mindenféle más is. Hol ez bánt, hol az… Van, amikor meg semmi sem bánt, de akkor sem érzem kifejezettem jól magam.
– És mi bánt még?
Tette fel a kérdést, pedig nem hittem volna, hogy érdekli. Nagyon értékeltem, hogy hagyta, hogy kibeszéljem magamat.
– Néha az is zavar, hogy ez az egész Norbi ötlete volt. Én még nem is gondoltam a gyerekvállalásra, de mivel ő annyira szeretett volna, engem is belelkesített a dologgal. Tudom, hogy én magam is nagyon szeretném ezt, de időnként az az érzésem támad, hogy meg kell neki felelnem.
– És tényleg így van? Ő mit mondott erről? – kérdezte.
– Mit mondott volna, nyilván azt, amit hallani szeretnék, hogy ő nem vár el tőlem semmit, meg ne stresszeljek ezen. De azt úgyis csak ő tudhatja, hogy mennyire gondolta ezt komolyan.
– Na, látom, azt a részét nem fogadtad meg, hogy ne stresszelj, mert pont azt csinálod. Amúgy az a te bajod, hogy görcsösen akarsz mindent, például a melódra is úgy rá voltál régen feszülve. Tényleg nyugodj le, mert ennek így nincs értelme.
– Igen, de régen a munkamániám csak pótcselekvés volt Fruzsi elvesztése miatt.
– És ha ez is egy pótcselekvés, hogy túlzottan akarod a gyereket? A kérdés csak az, hogy mi miatt.
– Na igen, ezt még nem mondtam, de ez a harmadik dolog, ami miatt szarul vagyok, az előző gyerek elvesztése.
– De hát mikor volt már az, ne hülyéskedj – mormolta, majd gyorsan hozzátette: – Jó, tudom, én nem tudhatom, hogy ez milyen.
– Hát nem egy kellemes dolog. Szóval ez a három érzés kavarog bennem állandóan összevissza… zavar, hogy nem tudom, lesz-e gyerekünk; közben sokat gondolok az előzőre, meg ott van az is, hogy nehogy csalódást okozzak Norbinak.
– Hát neked sem lehet könnyű, hogy ilyen sok szarságba belelovalod magad – sóhajtott. – Norbi miatt meg ne aggódj, ne gondolj olyasmire, hogy csalódást okozol neki, szerintem így is kurva jól járt veled, és ezt nagyon jól tudja.
– Nem biztos, hogy tudja. Az ember könnyen megszokja, ami minden nap ott van az orra előtt. Előbb utóbb az ilyesmit már nem becsüljük meg.
– Miért, te is így vagy Norbival?
– Nem, de néha túl természetesnek veszem, hogy együtt vagyunk.
– Az megint más dolog – legyintett. – Amúgy meg törődj bele, hogy különbözőek vagytok, ő jobban akarja a gyereket, te meg kevésbé, emiatt ne fájjon a fejed. Amúgy sem nagyon illetek össze, nem ezen fog múlni.
– Mi az, hogy nem illünk össze?
– Miért, szerinted egy kívülállónak az jön le, hogy titeket egymásnak szánt a sors? Amikor először megláttalak téged vele, gondoltam jól van, most kell neked valaki, akivel elszórakozol, és ezzel nincs is baj az eddigi karót nyelt faszkalap exeid után. Azt hittem, majd ha megjön az eszed, találsz valakit a két véglett között, erre meg hozzámentél – vigyorgott, majd hozzátette: – De persze te tudod, én nem akarok belepofázni a dolgaidba.
– Neked meg van engedve, hogy belepofázz az életembe.
– Pedig nem akarok, hidd el. Amúgy meg nyilván érthető, hogy hozzámentél, mert vele bepótolhatod az elvesztegetett fiatalkorodat.
– Mi van? – néztem rá értetlenül.
– Jaja, neked kimaradt a fiatalkor, Anett. Amikor Fruzsi meghalt, teljesen megváltoztál, hirtelen felnőttél, Pesten elkezdted komolyan venni a melódat és teljesen odavoltál magadtól, hogy te már milyen fasza csaj vagy.
– Ez azért nem igaz, nem voltam beképzelt.
– Nem, de túl magabiztos voltál. Na, szóval azt hitted már felnőttél, pedig tudtam, hogy ez nem tizenkilenc-húsz éves korában jön el végleg az embernek, és hogy ez majd vissza fog ütni. A komolyképű, idősebb barátaid után aztán összejöttél egy húsz éves csávóval. Mondom ez igen, erre aztán nem számítottam tőled, de nincs is ezzel semmi gond. Aztán meg hozzámentél feleségül, mondom ez kész – vigyorgott, de én nem értettem, hogy mi olyan mulatságos.
– Most mit szórakozol ezen?
– De nem is ez a legviccesebb, hanem az, hogy ő még nálad is jobban szeretne gyereket, én ezt nem néztem volna ki Norbiból.
– Hát pedig attól, mert még fiatalabb nálam, akarhat gyereket.
– Lehet, persze, csak nem jellemző – mondta.
– És amúgy van vele valami bajod? Norbival.
– Nekem aztán nincs, te hisztizel a semmin. Tényleg ne hisztizz, és élvezd az életet, mert ugye sosem tudhatjuk, hogy mikor ér véget… de ezt pár éve a saját szemeddel láthattad.
– Most Fruzsit miért kellett ide keverni, nincs éppen elég szar téma?
– Hát akkor meg már mit számít. Amúgy meg hogy is lenne bajom Norbival? Neki is van Playstationje, rossz ember nem lehet.
– Jézusom…
– Amúgy hidd el, neki sincs veled semmi baja, úgyhogy megnyugodhatnál már. Azt, hogy mit hoz a jövő, nem tudhatod, és ami volt, elmúlt.
– Húha, micsoda filozófus lett belőled.
– De nincs igazam? – nézett rám komolyan. – Ez az idő soha többé nem jön vissza, és bánni fogod, hogy így elpazaroltad az önsajnálattal.
– Igen, igazad van, de egyelőre nem tudok mit tenni ellene.
– Pedig magától nem fog helyrejönni. Beszélgessetek, és mondj el neki mindent, amit nekem is.
– Már rég elmondtam neki és megbeszéltük.
– Akkor meg örülj neki, hogy meg tudtátok beszélni. Mások ilyenkor elfordulnak egymástól, veszekednek, hibáztatják a másikat, vagy csak elhidegülnek egymástól. Becsüld meg azt, ami van, mert lehet, hogy egy nap hirtelen vége lesz mindennek.
Erről megint Fruzsit juttatta eszembe, ezért úgy gondoltam, hogy ideje lezárni ezt az egészet. Próbáltam megfogadni, amit mondott, a jelenre koncentrálni, ezért inkább az ő dolgaira tereltem a szót. Tényleg érdekelt, hiszen legalább egy éve nem beszéltem vele rendesen.
Ő ugyanolyan örömmel beszélt a következő lehetséges motorjáról, mint apám a saját motorjairól, ezért nem is nagyon értettem, hogy miért nem beszélik meg egymás között, de gyanítottam azért, mert apa feltétlenül Krisztiánra akarná erőltetni a véleményét, hogy milyet vegyen. Így most nekem Krisztián felsorolt vagy tíz fajta motort, elmondta az összes előnyét és hátrányát, és hogy egyszerűen nem tud dönteni. Én szívesen meghallgattam, mert valamennyire értettem a dologhoz, ebben nőttem fel, na meg én is akartam motorozni Fruzsi balesetéig. Már ki is néztem magamnak (pontosabban Krisztián nézett ki nekem) egy Suzuki GSF 250-est, hogy az lesz az első motorom, és majd ha már kinőttem, jöhetnek a nagyobbak. Persze ebből nem lett semmi, és már nem is akartam, hogy legyen, mert örültem, hogy az autóval újra meg tudtam barátkozni. Krisztián viszont nyugodtan megoszthatta velem bármikor a motorvásárlás nagy dilemmáját, meg néha elvitt egy próbakörre a legújabb motorjaival. Mindig csak egy motorja volt, több már nem fért bele anyagilag, de soha nincs egy évnél tovább egy sem a tulajdonában, mert mindig másikra vágyik. Mondjuk nehéz is olyan motort választani, ami egyben jó terepre, gyorsulásra, nyugis túrázásra, szóval megértettem ezt a mániáját. Ha volt rá pénze, fizesse csak minden évben az átíratási költséget meg a szervizt…
– Ja, amúgy képzeld, most van barátnőm – mondta mosolyogva, én meg hirtelen megértettem, hogy miért mondogatta állandóan, hogy élvezzem az életet, látszott rajta, hogy ő jelen pillanatban nagyon élvezi.
– Na, mesélj róla – kértem.
– Hát úgy érzem, hogy ez komoly lesz…
Kiderült, hogy Zsuzsinak hívják, és egyetemre jár mesterre, meg is kérdeztem, hogy hány éves.
– Huszonnégy – felelte.
– Persze, neked lehet hat évvel fiatalabb csajod, azzal semmi gond, de hogy az én férjem öt évvel fiatalabb, azon már jókat nevetsz – jegyeztem meg csak úgy mellékesen.
– Igen, mert az tök ritka, ha a nő az idősebb, meg szerintem ez tök vicces – közben úgy vigyorgott, mint egy gyerek. – Nekem csak is a fiatalabbak jönnek be, idősebb nálam nem játszik.
– Hát kinek mi… Én sem gondoltam volna, hogy valaha fiatalabb sráccal leszek együtt.
– Jaja, és már hozzá is mentél – vigyorgott még mindig, aztán szerencsére visszatért az ő Zsuzsijához. – Képzeld, nem pofázik bele a motorozásba, sőt, mondta, hogy nagyon szeretne velem jönni, ha jó idő lesz.
– Miért, mióta vagytok együtt, ha még nem tudtatok motorozni menni?
– Nem tudom… kb. másfél hónapja.
– És ennyiből már tudod, hogy komoly lesz? – kérdeztem.
Csak azért volt ez nekem szokatlan, mert még fél éves kapcsolatra sem mondta soha, hogy komolynak érezné, sőt, soha egyik nőjét sem vette komolyan.
– Már régóta ismerjük egymást – mondta magától értetődően.
– Igen, milyen régóta?
– Nem tudom, nagyon régóta, az egyik haverom húga.
– És mit szól ehhez a haverod?
Ő csak vállat vont.
– Nem vagyunk annyira jóban, hogy megfenyegetett, hogyha nem bánok jól a húgával, akkor szétveri a pofámat.
– Miért, ehhez jóban kell lenni? – kérdeztem mosolyogva.
– Ja, ehhez már kell egy elég közvetlen viszony. De nyilván jól bánok vele, egy ilyen nő ritka kincs, aki elsőre megértette, hogy a kocsimban nem szabad enni és körmöt festeni.
– Hülye vagy – mondtam, már szabályosan röhögtem, hogy ezt mennyire komolyan gondolta.
Jellemző volt, hogy Krisztián életében először akkor lett komolyan szerelmes, amikor én nem voltam túl jó passzban. Nem arról volt szó, hogy féltékeny lettem volna rá, hanem hogy nem tudtam annyira osztozni a boldogságában, mint szerettem volna.
Este tízig dumálgattunk, meg játszottam egy kicsit a Playstation 1-en a gyerekkori kedvenc játékommal, a Crash-sel, Krisztián meg csak nézte a kezdeti bénázásomat. Fél tizenegyre visszavitt anyáékhoz, de már nem ment be köszönni nekik ilyen későn.
Apám már aludt, már az előszobában hallottam, hogy horkol a hálóban. Anya viszont fent maradt csak amiatt, hogy üdvözöljön engem, aztán kimentünk a konyhába, készített nekem vacsorát, és amíg ettem, beszélgettünk. Nem került szóba semmilyen komoly téma, anyám amúgy sem az a típus volt, akivel ilyen dolgokról tudtam beszélgetni. Annak ellenére, hogy gyógyszerész volt, amihez elég komoly szakértelem kellett, anyámat nem nagyon érdekelte a valóság. Imádott kertészkedni, meg jól elvolt ő a maga világában. Néha beleszólt az életembe, például nagyon nehezményezte, hogy otthagytam az egyetemet, de érdekes módon a többi döntésemet nem kritizálta, például azt sem, hogy hozzámentem Norbihoz. Igaz, amikor mondtam neki, hogy egy öt évvel fiatalabb sráccal vagyok együtt, akkor kicsit ki volt akadva, de amikor személyesen megismerte Norbit, már elhallgatott a témával kapcsolatban.
Vacsoránál arról mesélt nekem, hogy hogy megy a gyógyszertár, hogy bírja elviselni apám motor- és kocsi mániáját, hogy milyen jó sorozatot látott a tévében… Kérdezett rólam is, hogy mi újság velem, én is beszéltem neki tök átlagos dolgokról, és teljesen jó volt ez így estére.
Ezután jó éjszakát kívántunk egymásnak, mentem zuhanyozni a fönti fürdőszobába, aztán be is feküdtem az ágyamba. Az aktuális könyvemet már kikészítettem magamnak, de még mielőtt elaludtam volna olvasás közben, írtam egy SMS-t Norbinak, hogy amúgy megérkeztem és álmodjon szépeket. Még mielőtt kinyithattam volna a könyvet, rögtön fel is hívott.
– Na szia – köszöntem.
– Szia bébi – mondta vidám hangon, hallottam, hogy a háttérben beszélgetnek, ezek szerint elment valahova otthonról. – Majd visszahívlak, most éppen PS-ezünk Bencével.
– Ja, nálunk vagytok? – kérdeztem. – De nem muszáj visszahívni, szerintem már úgyis aludni fogok.
– Na, ne hülyéskedj, majd ha elmentek, akkor felhívlak – mondta, közben Bence belekiabált a telefonba:
– Szia Anett!
– Na, hagy beszéljek vele! – hallottam Niki hangját.
– Adom Niki barátnédet – mondta Norbi. – De majd hívlak nemsokára.
– Jaj, de nem fontos, szívem… – mondtam.
– De, fontos. Na, szia kicsim – mondta.
– Szia – mondtam, de ekkor már beleszólt Niki:
– Na hello, te mentettél attól, hogy halálra unjam magam – mondta fojtott hangon.
– Szia, nem számítottam rá, hogy ma még beszélni fogunk mi ketten – mondtam.
– Hát ne is mondd… Na, kijöttem a konyhába. Bencénél voltam éppen, amikor Norbi felhívta, hogy lenne-e kedve átjönni hozzá videojátékozni, ő meg mondta, hogy most nem, mert itt vagyok nála. Aztán Norbi mondta, hogy akkor hozzon engem is, és így kerültem ide… de aaah, nagyon unatkozom – mondta pont ugyanannyira szenvedve, mint amikor a munkahelyen nincs kedve dolgozni.
– Hát beszélgessetek.
– Nem lehet, mert játszanak, szerinted ilyenkor lehet velük értelmesen beszélni? Kár, hogy nem vagy itt.
– Na igen, ezt én is sajnálom.
– És neked hogy telik a szabadság?
– Jól, köszi, ma beszélgettem egy jót a tesómmal, nem nagyon hiányzik a munka.
– Elhiszem. Nekünk már szinte nincs mit csinálni, ezért egész nap neteztem, de megfájdult a fejem… aztán most itt ülök, és nézem, ahogy a pasim videojátékozik a férjeddel.
– Hát olvassál, pont ott vannak a könyveim az előszoba polcon, válassz valamit.
– Na jó, megnézem milyen szex könyveket olvasol.
– Semmilyet. Ja, erről jut eszembe, Norbi összepakolt, mielőtt jöttetek?
– Nem, Anett, az összes szexuális segédeszközötök szép sorban ki volt rakva az ágyra.
– Jól van, persze… – mormogtam.
– Na, akkor nézzük, milyen könyveid vannak… Nagy-Britannia története, Margaret Thatcher: Életem, Churchill I-II, jézusom, ez is egyfajta perverzió, ugye tudod?
– Most mit van, az angol történelem nagyon érdekes… – mondtam, de ő csak sorolta tovább:
Európa utazása: integrációtörténet, Az angliai csata, Magyarország a második világháborúban Te most komolyan ilyeneket olvasol? De várj, ezek a kedvenceim: Lenin, Sztálin és Hitler, A második világháború okai, Trianon 1920… El nem tudom képzelni, hogy te lefekvés előtt ezzel szórakoztatod magad.
– Nem csak ezzel – vigyorogtam.
– Jó, kímélj meg a részletektől. Na, de vannak itt jobbak is, például A katedrális, abban azért már történnek izgi dolgok, de persze, kitalálom, te ezt is csak a történelmi háttere miatt olvastad, ugye?
– Hát persze. De nem tudom, mi a bajod a könyveimmel, te végeztél politológián, neked szeretned kéne ezt a témát.
– Pont ezért nagyon meguntam, sőt, a híres Brad Pittes filmed sem nagyon tetszett.
– Nem vagy te egy kicsit befásulva? – kérdeztem.
– De, lehet… de hát év vége van, fáradt vagyok. Szóval most megyek, összeszedem a pasimat, megmondom neki, hogy velem foglalkozzon, ne a játékkal. Ja, de ezt A katedrálist magammal viszem, jó?
– Vidd, jó szórakozást hozzá.
Elköszöntünk egymástól, én meg olvasni kezdtem a könyvem, ami a változatosság kedvéért az orosz cárokról szólt. Lehet, hogy Nikinek, meg az emberek kilencvenkilenc százalékának ez unalmas volt, de én szerettem a történelmet, és most végre volt is időm olvasni.
Norbira terelődtek a gondolataim, hogy ilyenkor éjfél körül még milyen élénk volt, pedig amikor otthon voltam, akkor általában már este tízkor bealudt. De nem vettem magamra, mert most én is még simán fent voltam, és amíg Krisztiánnal beszélgettem, észre sem vettem, hogy elment az idő. Néha kell külön is lenni, hogy az embert új élmények érjék a másik nélkül is, szerintem ez teljesen rendben volt így.
A könyv annyira érdekes volt, hogy nem is akartam még aludni, egy órán keresztül fent voltam és olvastam. Ekkor hívott Norbi, de azt hittem, simán elfelejti.
– Szia – mondtam, közben félretettem a könyvet, és elnyújtóztam az ágyban.
– Szia kicsim… bocsi, csak még zuhanyoztam, miután elmentek Bencéék.
– Ja, semmi gond, mondom, hogy nem is kellett volna hívnod.
– Na, most miért vagy ilyen elutasító?
– Nem vagyok elutasító, csak nem akarok rád telepedni.
– Jaj, hagyd már ezt a hülyeséget. Ha most itt lennél, nagyon is jó lenne, ha rám másznál.
– Oh, tényleg? Pedig ha otthon vagyok, simán elalszol mellettem.
– Hát de tudod, hogy van ez, mindig az kell, ami nincs… Meg azért ne mondd, hogy elhanyagollak.
– Jó, tényleg nem – mondtam. – Na és mit tennél, ha ott lennék?
– Azt, ami a legjobb neked, tündérem.
– Basszus, mióta vagy te ilyen érzelgős? – nevettem el magam.
– Én mindig is ilyen voltam, csak te nem akartad észrevenni.
– Persze…
– De amúgy jó lenne, ha most itt lennél abban a múltkori szexi harisnyában.
– Ennyire tetszett?
– Igen, nagyon… főleg abban a pózban hátulról, végig elég szép látvány volt. Amúgy most meztelen vagy?
– Igen, persze. Már úgy megszoktam, hogy nem is tudok ruhában aludni.
– Ja, csak vigyázz, nehogy meglássanak anyádék.
– Anyámék nem jönnek fel ide, ezt te is tudod.
– Még szerencse, láttak volna érdekes dolgokat. És amúgy jól telt a napod?
– Jól, köszi, végre találkoztam Krisztiánnal. Holnap meg megyek, megveszem az ajándékokat.
– Na, az nagyon jó, akkor vedd már meg anyáméknak is légyszi, amit megbeszéltünk, aztán majd visszaadom.
– De mit is beszéltünk meg? – kérdeztem.
Ő szépen elmagyarázta újra, hogy mit és hol vegyek a szüleinek, meg milyen könyveket a bátyjának, én megkérdeztem:
– De ha ennyire jól tudsz mindent, akkor miért nem te intézed?
– Mert én dolgozom, te meg holnap úgyis mész vásárolni. Mellesleg semmi kedvem még meló után a plázában nyomorogni a tömegben.
– Jól van – hagytam rá, azt már nem akartam mondai neki, hogy remélem, a saját ajándékomat nem velem akarja megvetetni.
Ezután már nem beszélgettünk semmi értelmesről, csak nyáladztunk egymásnak, hogy mennyire hiányzik a másik, aztán elköszöntünk. Lekapcsoltam a villanyt, és próbáltam aludni, de egyelőre nem tudtam. A Krisztiánnal való beszélgetésen gondolkodtam, meg azon a nagyszerű és evidens tanácsán, hogy ne gondoljak a jövőre, élvezzem a jelent… Neki most könnyű volt, mert szerelmes volt abba a csajba, ilyenkor mindent sokkal szebbnek lát az ember, meg könnyebben veszi az akadályokat. Aztán ha egyszer neki is gondjai lesznek, majd vakarja a fejét, hogy hogyan oldja meg, vagy egyszerűen csak dobja a lányt, ahogy szokta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése