15. fejezet

Reggeli után feldíszítettük a karácsonyfát anyámmal, apám nem vett részt benne, mert délelőttös volt a gyógyszertárban, de volt olyan kedves és reggel behozta az udvarról a kis fát, amit egy hete vett, és beletette a talpba a nappali közepére, nekünk anyával már tényleg csak díszíteni kellett.

Végre jól éreztem magam, átjárt valamiféle meghittség, ahogy tök logikátlanul felrakosgattuk a díszeket, gagyi karácsonyi zenéket hallgattunk, a tegnapi mézeskalácsot ettük és háttérzajnak szóltak a tévéből a karácsonyi rajzfilmek. Már azt is nagyon vártam, hogy este jöjjön Norbi. Tegnap este beszélgettünk egy kicsit, elmondtam, hogy sikerült megvennem az ajándékokat, és mindent be is csomagoltam. Még elmondtuk egymásnak, hogy mennyire hiányzik a másik, aztán elköszöntünk, hogy majd nemsokára úgyis látjuk egymást.

Ebéd után kiálltam az erkélyre elszívni egy cigit, de rögtön meg is bántam, mert nagyon hideg volt odakint. Nem is esett jól a cigi, az orrom is telement a hülye füsttel, azt hiszem, pont itt volt az ideje komolyan elhatároznom, hogy leszokom róla. Nem is azért, mert most nem volt jó, hanem egyébként sem voltam büszke erre a rossz szokásomra, sem arra, hogy olyan gyenge voltam, hogy ilyesmihez kell fordulnom. Beleszagoltam a jéghideg kertvárosi levegőbe, abba a levegőbe, amit tizennyolc ével át szívtam itt, ahol felnőttem… Emlékszem, tizenhat évesen egyik lyukasórában kimentünk Fruzsival egy közeli játszótérre, és ott próbáltuk ki először a cigit, ő hozta otthonról, az apjától csórta. Ő nem nagyon bírta, köhögött tőle, nekem nem volt vele különösebb bajom, mégis ő gyújtott rá gyakrabban ezután. A szüleim teljesen ki voltak akadva, hogy néha elszívtunk egy-egy cigit, ijesztgettek a tüdőrákkal, meg mindenféle halálos betegséggel. De hát ez volt a dolguk, mégis csak gyógyszerészek voltak…

Amikor a cigi vége felé tartottam, már biztos voltam benne, hogy le akarok szokni róla. Az elmúlt kilenc hónapban egyszer sem voltam ennyire biztos ebben, egyszerűen most jött el az ideje, most értem meg rá. Azt hiszem jót tett nekem az a tegnapi templomlátogatás. Eszembe jutott, amikor Norbival beszélgettünk a Hármashatárhegyen, hogy nem tudom, hogyan tudnám a felszínre hozni a gyerek elvesztése okozta fájdalmat… úgy éreztem, most ez végre sikerült, és ez majd segít is továbblépni rajta. Tegnap valahogy felfogtam, hogy nem baj az, ha néha ilyen megpróbáltatások elé állít az élet, mert attól is csak erősebb leszek. Már nem úgy voltam vele, hogy bárcsak meg sem történt volna, hanem ha már megtörtént, akkor megpróbáltam úgy kijönni belőle, hogy abból a lehető legtöbbet tanuljak. Ezt is átéltem, pedig nem gondoltam volna, hogy velem ez valaha megtörténhet, de ezzel is csak több lettem.

Fruzsi halála után eleinte nem tudtam elképzelni, hogy én valaha ebből ki fogok mászni, de mégis így lett… megtanultam küzdeni, megtanultam csak magamra számítani, nem vágtak földhöz a kis problémák. Mondhatni pozitívabb is lettem, mint azelőtt voltam, mert már tudtam, milyen igazán szenvedni. Azt hittem, már mindent láttam, éppen ezért is volt nehéz bevallanom magamnak, hogy a gyerek elvesztése is rendesen földhöz vágott. Most voltam benne biztos először, hogy túlleszek ezen is, mint eddig minden rossz dolgon, és hogy ebből is csak jól fogok kijönni. Jobban meg fogom becsülni, hogy milyen jó dolgom van, mert tényleg az volt, hiszen mindenem megvolt… és még arról sem kellett lemondanom, hogy gyerekünk legyen, mert igaz, hogy nem jött még össze, de nem is bizonyosodott be, hogy nem lehet.

Újra éreztem, hogy van remény, hogy végre merek várni valamit a jövőtől, hiszek benne, hogy hozhat még jó dolgokat.

 ***

Norbi csak este kilenc körül érkezett meg, becsöngetett, én meg kimentem hozzá és kinyitottam a kaput, hogy be tudjon állni a kocsival. Amikor kiszállt, üdvözöltük egymást egy futó csókkal, ekkor már tudtam, hogy nincs jókedve, sőt, hisztis és nyűgös volt. A kezembe adott egy táskát, hogy cipeljem, ő meg még kivett kettőt, és elindultunk be. Szívesen megkérdeztem volna, hogy egy napra miért hozott ennyi cuccot, de most jobbnak láttam őt nem baszogatni.

Bent megvolt a színpadias üdvözlés anyámék részéről, mondták, hogy pakoljon le és jöjjön enni, ő beleegyezett, de láttam, hogy nem volt valami lelkes. Amikor felmentünk a szobába és kettesben voltunk, elsírta nekem a nagy bánatát.

–  Fél hatig dolgoztam, mert persze Dávid minden szar melót megcsináltatott velem, hát miért is mehetnék el úgy szabira, hogy előtte nem tapossa ki a belemet? Aztán rohantam haza, zuhanyoztam, meg ettem volna, de nem volt otthon semmi… mondom jól van, majd útközben veszek valamit. Bementem az M3-as Mekibe, de kurva nagy tömeg volt, és még a kaja is szar volt, amit amúgy vezetés közben fél kézzel ettem meg, szóval nagyon jó volt. Persze dugó volt az M3-ason, mert minden vidéki faszfejnek most kell hazamenni, akik kurvára nem tudnak vezetni, sem haladni. Na jó, akkor kerülök a 3-as út felé, de az az egysávos borzalom is be volt állva, mert természetesen nem csak én gondoltam erre… Laza három óra alatt ide is értem, pedig elvileg letudtam volna egy óra alatt, szóval gondolhatod mennyi kedvem van most anyádékkal jópofizni.

– De kimondta, hogy jópofizni kell anyámékkal? Adnak neked kaját, ha éhes vagy, de ha nem vagy éhes, akkor megmondod, hogy nem kérsz, és feküdj le aludni.

– Ja, persze, és majd jól megsértődnek… Meg amúgy éhes vagyok, de nincs kedvem előttük zabálni, és dumálgatni mindenféle faszságról, miközben kurvára semmihez sincs kedvem.

– Ha éhes vagy, akkor eszel tizenöt perc alatt, nem kell velük beszélgetni.

– Dehogy nem, majd odajönnek és kikérdeznek, hogy milyen volt az út.

– Akkor elmondod, hogy szar volt – mondtam, már én is kezdtem egy kicsit felcsesződni ezen a hisztin.

– De nincs kedvem, jó? Pihenni szeretnék, hagyjon mindenki békén a picsába.

– Még én is? – kérdeztem.

– Hát sokkal jobban örülnék, ha most otthon lennénk, és nem itt lent, valahogy természetesebben érezném magam. Szóval kösz, hogy lerángattál – vetette ide nekem.

– Persze, az én hibám, tényleg nem kérdeztelek meg előtte, hogy jó lesz-e így…

– Hát ha ezt tudom, le sem jöttem volna.

– Ja, az nekem is jobb lett volna, ha nem jössz le, mert csak elcseszed a jó hangulatomat.

– Örülök, hogy neked jó kedved volt, biztos jó volt egész nap aludni, amíg én melóztam. Neked könnyű, már három napja itt pihengetsz.

– Persze, nekem aztán rohadt könnyű… az sem baj hogy megvettem helyetted az ajándékokat, hogy még erre se legyen gondod.

– Még jó, ez a minimum ezek után, hogy három órán át tartott ide leérnem miattad.

– Maradtál volna otthon tényleg, nekem ezt nincs kedvem hallgatni… Idejössz, és a fejemhez vágod ezt a sok faszságot, miközben hiányoztál nekem, és vártam, hogy végre együtt legyünk, szóval kösz szépen, jól elcseszted.

– Hát te cseszted el azzal, hogy le kellett jönnünk ide.

– Bocsánat, úgy látszik csak a te családodat kell meglátogatni, az enyém le van szarva.

– Az én családom öt percre lakik tőlünk.

– Igen, mert ott élek veled Újpesten, de te biztosan nem költöznél le ide, ha én arra kérnélek.

– Hát ide az isten háta mögé biztosan nem.

– Na jó, fejezd be, elegem van belőled… húzzál haza Újpestre – morogtam, felkaptam a kabátomat és kimentem az erkélyre elvszíni egy cigit.

Ma még nem gyújtottam rá, nem is akartam, de muszáj volt, mert annyira felhúzott. Régóta nem volt velem ilyen bunkó, nem is értettem, miért pont most kellett ezt bejátszani, amikor pár nap után újra találkoztunk és elvileg hiányoztunk egymásnak. El tudtam képzelni, hogy fáradt volt, meg hogy szarul alakult a napja, de nem értettem, hogy miért rajtam kellett levezetni a feszültséget. Hallottam, hogy kiment a szobából, simán el tudtam képzelni, hogy tényleg hazamegy, és milyen gáz lesz külön tölteni a karácsonyt. Pár perc elteltével viszont nem láttam, hogy kiment volna a kocsihoz, ezért miután elszívtam a cigit, én is kimentem a szobából és lementem a földszintre.

A konyhában találtam Norbit, az asztalnál ült, anyám sorba rakosgatta ki az ételeket, apám meg ott ült vele és a kocsiról dumált neki. Ha nem lettünk volna haragban, biztosan rászóltam volna apára, hogy egy hosszú munkanap után ne fárassza Norbit még ilyenkor is a kocsikkal, de most egyáltalán nem érdekelt a férjem lelkivilága. Leültem mellé csak azért, hogy mégse hagyjam ott egyedül anyámékkal. Mosolyogva hallgatta apámat, és ahogy észrevett engem, rám is rám mosolygott, sőt, megsimogatta az arcomat. Én kérdően néztem rá, hogy mégis mi a fene ez a nagy változás, de nem mondott semmit, újra apám szövegelésére figyelt.

Közben anyám kipakolt minden lehetséges kaját, tízféle szalámit és ötféle zöldséget, majd félbevágott három zsemlét, és egyenként megkenegette őket apámnak és Norbinak. Ők megköszönték, aztán anyám hozzám fordult:

– Te mit kérsz, szívem?

– Én intézem magamnak, köszi… – mormogtam, azzal elvettem egy zsemlét.

Leült anyám is, rászólt apámra, hogy ne beszéljen már állandóan a kocsiról, így szerencsére befejeződött az erről való témázgatás. Általános dolgokról beszélgettünk, vagyis főleg apám beszélt, mi meg türelmesen hallgattuk. Norbi szinte végig figyelt, néha közbe is szólt, időnként meg csak úgy átölelte a vállam, de én semmit se reagáltam erre. Zavart, hogy anyámék előtt hogy meg tudta játszani, hogy minden rendben, de velem négyszemközt már nem volt ilyen kedves.

Amikor végeztünk a kajával, anyám megkérdezte:

– Norbika, hozzak még valamit? Teát vagy kakaót?

– Köszönöm, inkább egy kávét kérnék.

– Ilyen későn? – csodálkozott anyám, de apám rögtön rászólt:

– Juli, hagyjad már, ha kávét akar, hagy igyon kávét…

Én is szívesen megkérdeztem volna Norbitól, hogy minek az neki, de nem akartam hozzászólni. Sőt, legszívesebben meg se vártam volna, amíg anyám elkészíti neki és megissza, inkább mentem volna elszívni még egy cigit. De nyilván nem hagytam ott egyedül, unott képpel vártam, amíg végzett a kávéval. Apám se hagyott békén minket, végig ott volt, a politikáról dumált, hogy mostanában milyen jó műsorokat nézett. Kiderült, hogy naponta legalább hat politikai műsort megnéz, nem kezdtem el vele vitázni, hogy ennek mégis mi a fene értelme van, mert akkor reggelig ott ültünk volna.

Ezután felmentünk Norbival a szobámba, nem nagyon terveztem, hogy hozzászólok, gondoltam, hogy este tízkor már ideje aludni, ha már ennyire rohadt fáradt volt, ezért odaléptem a szekrényhez, és elkezdtem neki valami takarót és párnát keresgélni. Ő viszont ugyanott folytatta, ahol lent abbahagyta, mögém lépett és átölelt, majd megpuszilta az arcom.

– Azért ne hidd azt, hogy nem hiányoztál, bébi… – mormolta.

– Nem is értelek, tényleg – mondtam, továbbra sem foglalkoztam vele, inkább tovább nézelődtem a szekrényben.

Ő hosszan megpuszilta a nyakam, közben elkezdte a mellem simogatni, majd áttért a fenekemre és megjegyezte:

– Jól áll ez a nadrág.

– Kösz – mondtam.

Jól esett az érintése, de még mindig haragudtam rá egy kicsit, ezért kivettem a takarót, és meg akartam fordulni, de nem engedett el, erre így szóltam:

– Persze, azért vagy rendes hozzám, mert felállt a farkad… – közben kiszabadítottam magam, és az ágyra dobtam a takarót meg a kispárnát.

– Még nem állt fel, de nem kell sokat tenned érte – jött oda hozzám mosolyogva.

– Hát, nem fogok érte semmit se tenni – néztem rá, de én is nagyon jól tudtam, hogy ezt nem gondoltam komolyan.

Ő erre átölelt, két kezébe fogta az arcomat és megcsókolt. Már nem ellenkeztem, jó volt újra az ajkait, nyelvét ízlelgetni, éreztem is, hogy szép lassan átjárt a vágy.

– Kezdhetted volna így is… – mondtam.

– Nem, mert akkor most nem értékelnéd igazán.

– Na persze – forgattam a szemem.

– Amúgy azért voltam ideges, mert tudtam, hogy menni kell anyádékkal beszélgetni, ehelyett meg inkább lehúztam volna rólad ezt a szexi nadrágot, és jól megdugtalak volna hátulról.

– Szerencsére most megteheted…

– Erről már lekéstél… – mondta, közben elkezdte kigombolni a nadrágom. – Most hosszan elleszünk egymással, ameddig nem könyörögsz, hogy rakjam már be.

– Pedig akár most is beteheted.

– Nem… akkor akarlak megdugni, amikor már nagyon nedves vagy, tudom, hogyan lehet a legtöbbet kihozni a helyzetből – vigyorgott.

– Hát igen, azt tényleg tudod – mondtam megadóan, közben végigsimítottam a mellkasán, majd az ágyékán; éreztem, hogy milyen kemény volt. Nekem ennyi is elég volt, már nem érdekelt semmi más, csak hogy milyen jó lesz majd vele és lehetőleg minél hamarabb történjen is meg.

– Látod, mondtam neked, hogy nem kell sokat tenned érte – mondta, majd belemarkolt a hajamba és szenvedélyesen megcsókolt, nekem meg átfutott az agyamon, hogy milyen könnyű volt rávennie engem, hogy hagyjam a fenébe a távolságtartó viselkedésemet… De hát végül is, ha nekem szabad volt alkalmaznom ezt a módszert, akkor neki is; szóval hagytam, hogy magukkal sodorjanak az események.

***

Éjjel egy körül megpróbáltam őt rávenni, hogy ha még úgysem alszunk, akkor menjünk le egy kicsit a nappaliba, hogy rendesen megcsodálhassa a karácsonyfát.

– De már láttam a karácsonyfát, bébi, nem érdekel… – mormolta, közben nyújtózott egyet, úgy tett, mintha nagyon ki lenne fáradva az intenzív élmények miatt.

Végül nem hagytam annyiban a dolgot, addig kérleltem, amíg beleegyezett, hogy lemenjünk. Magunkra kaptunk pár ruhadarabot, de ő még megállt kipakolni az egyik táskából, amiből végül előkerült a Playstation 4 doboza.

– Most nem mondod, hogy képes voltál lehozni… – mondtam hitetlenkedve.

– Miért, nem fért el a kocsiban? Szépen rákötöm arra a nagy tévére, és játszom a Witcherrel, amíg te a karácsonyfára élvezkedsz.

Inkább nem szóltam semmit, hagytam, hogy megvalósítsa ezt a nagyszerű tervet. Tényleg nem érdekelte a karácsonyfa, gyorsan összeszerelte a PS-t a tévével, aztán már ment is a Witcher 3 első kiegészítője. Mivel ezzel még nem játszottam, egészen lekötötte a figyelmemet, ültünk egymás mellett a kanapén, és néztem, ahogy játszik. Nem kapcsoltunk villanyt, mert a tévé képernyője és a karácsonyfa égői elég fényt biztosítottak.

Egy óra múlva elálmosodtam, fogtam a kanapé végében lévő barna takarót, lefeküdtem és magamra terítettem. Ezt látva Norbi kikapcsolta a PS-t és a tévét, majd rám szólt:

– Na, vidd arrébb a nagy seggedet, és odabújok melléd…

– Ha így beszélsz rólam, akkor nem jöhetsz ide – morogtam, de nem sértődtem meg, mert tudtam, hogy amúgy semmi baja nincs a fenekemmel.

Nem volt valami kényelmes kettőnknek ezen a szűk helyen, össze-vissza forgolódtunk, hozzábújtam hátulról, ő meg átölelt, és próbálta egyenlően elosztani rajtunk a takarót, de nem nagyon akart összejönni, mert túl rövidnek bizonyult.

– Amúgy nagyon ocsmány ez a pléd, régen valami kutyáé volt? – kérdezte.

– Persze – nevettem. – Nem, ezt nagyanyám hagyta ránk még a szocializmus virágkorából.

Végül úgy helyezkedjünk el, hogy a mellkasára hajtottam a fejem, ő meg átölelt, és a hajamat simogatta.

– Már napok óta arra vártam, hogy így legyünk – mondtam.

– Ja, én is pont erre gondoltam, amikor végre benned voltam.

– Hmm, az is nagyon jó volt.

– Látod, te meg haza akartál engem küldeni, pedig akkor nem élted volna át azt a két fantasztikus orgazmust.

– Jó, nem gondoltam komolyan, hogy menj haza, csak mérges voltam rád… de azt hittem, hogy tényleg elmész.

– Jézusom, dehogy mentem volna, szerinted nem volt nekem elég egyszer végigszenvedni azt a kurva unalmas utat?

– Jól van, nem is örültem volna, ha itt hagysz.

– Hát persze… Azért tetszik a következetes női logikád, rám kiabálsz, hogy húzzak haza, de azért örülsz, hogy nem mentem el.

– Ez van, ha felhúzol. De ne kezdjük újra, mert úgysem lesz jó vége.

– Ebben egyet értek veled – mormogta, közben végigsimított az arcomon. – Amúgy jó itt veled, bébi…

– Nekem is jó veled – mondtam.

Arra gondoltam, hogy beszélek neki egy-két dologról, ami mostanában foglalkoztatott, de nem voltam biztos benne, hogy ez jó alkalom lenne-e komolyabb témákra. Felpillantottam rá, ő is elgondolkodva bámult ki a fejéből, de aztán rám nézett, és én így szóltam:

– Ebben a pár napban elég sokat gondoltam Fruzsira, eszembe jutott csomó emlék. De nem is értem, hogy tíz év után miért fáj még mindig nekem ez az egész.

– Szerintem ebben nincs semmi furcsa… Hirtelen veszítetted el, nem is volt időd felkészülni rá, nem tudtál tőle elköszönni.

– Hát igen, nem volt lezárva a dolog, és nem maradt más, csak kérdések, amire már sosem lesznek válaszok, még akkor sem, ha teljesen belefeszülök a dologba.

– Miért, bele vagy feszülve? – kérdezte.

– Már nem annyira, mint az elején, de néha elszégyellem magam, hogy miért nem bírom ezt elengedni.

– Nem értem, miért szégyelled, hogy valaki ennyire fontos volt neked… Biztosan örülne, ha látná, hogy ő valakinek tényleg ennyit számított.

– Tudom, de felesleges ennyire ragaszkodnom ezekhez a dolgokhoz.

– Pedig én is ragaszkodom mindenhez, ami fontos nekem.

– Jó, neked nem is félek erről beszélni. Sajnos hiába nem volt lezárva a dolog, most már igazán illene elengednem őt. Még mindig sajnálom, hogy nem része az életemnek, nem tudom, mikor fog ez elmúlni.

– Hát nem mindegy? Lehet, hogy sosem múlik el, de mi van akkor? Nyilván mindig is fogsz rá emlékezni, egy ilyen hosszú barátságot nem lehet csak úgy elfelejteni.

– Amúgy nekem a nagy boldogság helyett mindig arról szól ez az ünnep, hogy kik nincsenek itt, és ezért ilyen gyászos hangulatba kerülök – mormogtam.

– Nekem sem a kedvencem a karácsony. Amikor ki voltam tagadva otthonról, ugye akkor négy éven át mindig Miksáékkal voltam ilyenkor. Arra gondoltam, hogy karácsonykor mindennek olyan meghittnek kéne lennie, de mégsem volt az, hanem egyszerűen csak valóságos volt. De náluk a valóság az szar volt, ezért az egész olyan szánalmas volt, hogy inkább rossz érzéseim támadtak, nem pedig jók.

– És most milyen érzéseid vannak? – kérdeztem.

– Most is furcsa… Tudom, hogy minden jól van így, ahogy van, és ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy meddig lesz ez még így. Hogy jövőre is itt leszünk-e még, meg akkor is ilyen jó életünk lesz?

– Szerinted jó életünk van? – néztem a szemébe.

– Igen, miért, szerinted nem?

– De… és örülök, hogy te is így gondolod.

– Miért ne gondolnám így?

– Csak kíváncsi voltam.

– Hát tudod, mi volt velem régen, milyen szar volt minden. Azt hittem, hogy szabad vagyok, de az nem volt igazi szabadság, mert állandóan azon gyötrődtem, hogy nem tudok megfelelni az apámnak. Persze az volt a legnagyobb pofon, hogy neked sem tudtam megfelelni, és ez indított el a normális élet felé. Most már végre nem érzem azt, hogy kevés vagyok az élethez.

– Pedig néha mindenki érzi ezt, hogy kevés az élethez – mondtam, azzal végigsimítottam a karján.

– Még te is?

– Ez egyértelmű, főleg ezek után a szarságok után.

Ő így szólt:

– Amikor megismertelek, nagyon magabiztosnak tűntél, és ez nagyon tetszett is benned. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha nekem is ennyi önbizalmam lenne, végre el tudnék én is indulni valamerre az életben.

– Látod, sikerült. És miben tűntem magabiztosnak?

– Például a melóddal kapcsolatban az voltál, mondom jó lenne, ha nekem is ennyire ki lenne már alakulva az életem.

– Hát jó, de sokkal könnyebb volt ezt a karrier-dolgot komolyan venni és elhinni, hogy attól mert még jó a melóm, jó az életem is, minthogy bevalljam magamnak, hogy milyen dolgok bántanak. Én meg a lazaságot irigyeltem tőled, de azt hiszem, ezt már sokszor mondtam – mosolyogtam rá, ő meg futó csókot adott az ajkaimra.

– Én mindig is mondtam, hogy jól kiegészítjük egymást – mondta.

– Tudom, ezért hiányoztál annyira, amikor nem voltunk együtt.

Újra szorosan hozzábújtam, ő meg a hajamat kezdte simogatni. Ha már szóba jött ez a „megfelelés” dolog, gondoltam rá, hogy újra felvessem, hogy úgy érzem, én meg ebben a gyerek–dologban nem tudok neki megfelelni, de végül nem tettem. Egyrészt, mert nem is feltétlenül volt így, hiszen én is nagyon szerettem volna gyereket, másrészt olyan jó volt most vele, hogy úgy éreztem, semmilyen gond nem fenyeget minket, közösen bármit megoldunk, nem volt értelme ezen problémáznom.

Csókolózni kezdtünk, újra teljesen belefeledkeztünk egymásba.

– Ugye nem ez a legjobb hely, hogy szeretkezzünk? – kérdezte.

– Hát nem hiszem, hogy anyámék felkelnének, de talán menjünk fel inkább – mondtam.

– Kár, pedig itt a karácsonyfa tövében biztosan maradandó élmény lett volna – vigyorgott, majd újra megcsókolt.

Nagy nehezen rászántuk magunkat, hogy felmenjünk, aztán a szobába érve végre zavartalanul folytathattuk, amit elkezdtünk. Tényleg szeretkezni akart velem, nem véletlenül mondta így; lassan, minden pillanatot kiélvezve fedeztük fel újra egymást. Ő amúgy is nagyon szerette húzni az időt, most nekem sem volt ellenemre, mivel elsősorban nem a kielégülés utáni féktelen vágy hajtott, hanem az iránta érzett szeretet. Ahhoz képest, hogy nem most csináltuk először aznap éjjel, elég hamar olyan állapotba tudott hozni, hogy ne érdekeljen semmi, csak hogy minél hamarabb magamban érezhessem őt. Miután belém hatolt, hosszan csókolóztunk, és ölelgettük egymást, szinte alig mozdultunk meg, csak élveztük, hogy így elvagyunk egymással. Idővel már nem értük be ennyivel, mozgásunk egyre vadabb és követelőzőbb lett, éreztem, hogy elönt belülről a jól ismert forróság, amiből tudtam, hogy nemsokára el fogok élvezni. Hiába voltam már vele sokszor, minden alkalommal úgy éreztem, hogy ennél szebb dolog nem történhet velem, minthogy azzal, akit szeretek ilyen fantasztikus élményben tudjuk egymást részesíteni. Azt éreztem, hogy ezt soha nem fogom megunni, mert ennél jobb dolog nem is létezhetett.

***

– Ez olyan jó volt… szép lenne, ha ebből sikerülne a gyerek – mondtam utána.

Sosem voltak ilyen gondolataim, de ez most különleges alkalom volt. Persze tudtam, az élet nem tündérmese, nyilván nem karácsony előestéjén, egy igazán meghitt, szerelmes éjszakán fog összejönni a gyerek, de eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha…

Félálomban feküdtünk egymást átölelve, ahhoz is lusták voltunk, hogy betakarózzunk, még annyira a nemrég átélt élmények hatása alatt voltunk.

– Így legyen, cicám – mormogta Norbi és megpuszilta az arcomat. – Ebben a szobában mindig annyira jókat dugunk… Nem is emlékszem mikor csináltuk utoljára egy éjszakán háromszor.

– Még a nyaralás alatt – mondtam.

– Lehet, hogy ide kéne költöznünk – vigyorgott, majd felkelt, és magunkra húzta az egyik takarót.

– Persze, akkor meg ezt a helyet szoknánk meg hamar.

Nem zavartattuk magunkat, hogy fordítva fekszünk az ágyon, egymást átölelve kényelmesen elhelyezkedtünk a takaró alatt, és pillanatok alatt álomba merültünk.