17. fejezet

Három évvel később

Szétnéztem a zsúfolt lakásban, mindenhol a gyerekek játékai hevertek, de nem volt erőm összeszedni őket. Emberemlékezet óta nem volt egy nyugodt szombatunk nélkülük, és most, hogy leadtuk őket Norbi szüleihez, a nap minden percét valami kellemes dologgal akartam tölteni, nem pakolászással.

Persze, továbbra is élénken emlékeztem azokra az időkre, amikor nem az volt a legnagyobb problémám, hogy halálosan le voltam miattuk fáradva, és ölni tudtam volna pár szabad percért, amit csak magamra fordíthattam…

Márciusban, szinte pontosan egy évvel a magzat elvesztése után derült ki, hogy sikerült teherbe esnem. Örültem neki, hogy legalább ez összejött végre, de már nem ugrottunk ki a bőrünkből miatta, inkább csak reménykedtünk, hogy ezúttal minden rendben lesz. Amikor túl voltam a kritikus három hónapon, egy kicsit fellélegeztem, de inkább csak az ötödik hónap után kezdtem igazán hinni benne, hogy nem lesz semmi gond.

Aztán amikor megszületett, és először tartottam őt a karjaimban, el sem hittem, hogy ez tényleg megtörténik, és hogy velem történik… Olyan sokszor elképzeltem, de az semmi nem volt a valósághoz képest. El is sírtam magam, Norbi közben átölelt, meg a fejemet puszilgatta, tudtam, hogy ő is meg volt hatódva. A születésekor tudtuk meg, hogy lány lett, nem is akartuk előre tudni, úgyis teljesen mindegy volt… Izabellának neveztük el.

December közepén mentünk haza a kórházból, úgyhogy végre összejöhetett a közös családi karácsony, amiről annyit álmodoztam. Szenteste csak hárman voltunk, feldíszítettük a lakást, volt karácsonyfa is, meg minden, ami kellett. Tudtam, hogy a kicsi még semmit sem fogott fel ebből az egészből, de mégis jó volt így, jobb nem is lehetett volna.

Ha már ennyire jó volt minden, pár hónap múlva a sors úgy gondolta, hogy megajándékoz egy nem várt jó dologgal, hagy örüljek még jobban…

Egyik este szeretkezés után én már félálomban voltam, amikor Norbi így szólt:

– Szerintem nem sikerült időben kivenni, úgyhogy lehet nem ártana bevenned valami tablettát.

Csak lassan fogtam fel, hogy mit mondott, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

– Olyan „tablettát” csak orvos tud felírni, nekem meg nincs kedvem most az ügyeletre rohangálni – mormogtam. – De hogyhogy nem sikerült kivenni, mi történt?

– Nem tudom, amikor kihúztam, már elkezdődött, sosem volt még ilyen…

– Mindegy, úgysem lesz semmi – mondtam, és ezt így is gondoltam, nem csak az alvás utáni vágy mondatta ezt velem.

– Miért vagy ilyen biztos benne?

– Mert amikor próbálkoztunk, és az összes belém ment, akkor sem sikerült hónapokon keresztül.

– Na jól van, nekem mindegy… - mondta, azzal bebújt mellém az ágyba. – De ha esetleg összejön az újabb gyerek, akkor már mindenképpen kell egy nagyobb kocsi, úgyhogy megvesszük a Mazdát, rendben?

– Rendben, persze – hagytam rá. – De ennyitől úgysem fog összejönni.

– Szerintem meg simán, de nekem mindegy.

– Amúgy ha nem szeretnéd mindig kikapdosni a vége előtt, akkor felíratok magamnak gyógyszert.

– Ja, tényleg sokkal kellemesebb lenne, de emiatt ne mérgezd magad gyógyszerekkel.

– Majd még meglátom, kikérdezem az orvost… én is megszoktam, hogy végig bennem vagy, lehet, hogy ha nem olyan káros, akkor ennyi áldozatot megérne.

– Hát igen, ha most összejön a gyerek, akkor utána főleg.

– De nem fog összejönni…

Már el is felejtettem ezt a kis balesetet, de rögtön eszembe jutott, amikor pár hét múlva feltűnt, hogy már nem jött meg egy ideje. Azért reménykedtem, hogy csak véletlen egybeesésről van szó, de azért minél hamarabb ki akartam deríteni, hogy most mégis mi volt a helyzet. Nem akartam még egy babát, úgy éreztem, hogy korai lenne még. Iza négy hónapos volt akkor, jól elvoltam vele, örültem, hogy nagyjából mindennel sikerült elboldogulnom, hogy a gyerek körüli teendők ellenére Norbival sem romlott meg a kapcsolatunk. Így még pont mindent egyensúlyban tudtam tartani, de úgy éreztem, hogy egy baba érkezése már felborítaná a dolgokat. Nem azzal volt a gond, hogy nem akartunk második gyereket, egyszerűen csak rossz volt időzítés. De hát végül is már megszokhattam, hogy az élet sosem úgy adta a dolgokat, ahogy kértem.

Három nap alatt bírtam eljutni odáig, hogy vegyek egy tesztet, és mivel még mindig nem jött meg, másnap reggel megcsináltam. Tulajdonképpen nem ért nagy meglepetésként, hogy újra gyereket várok, de azért egy kicsit lesokkolódtam, hogy most mi lesz… Tudtam, hogy még egy darabig nem tudunk elköltözni ebből a másfél szobás albérletből, meg hogy így még később tudok visszamenni dolgozni. De a legjobban az aggasztott, hogy hogy fogok én elboldogulni két kisgyerekkel, hiszen Iza még csak egy éves lesz, mire megszületik a kistesó… ha egyáltalán megszületik, persze. Vegyes érzéseim voltak, de azt semmiképpen nem akartam, hogy úgy járjak, mint legelőször, és az abortusz sem merült fel bennem egy percig sem. Inkább csak féltem, hogy hogyan fogom ezt megoldani.

Norbi egyébként sokat segített nekem Izával, szerencsére nem azt volt, hogy azt hitte, milyen jó buli, hogy gyerekünk van, de én majd mindent megcsinálok, neki meg csak néha rá kell mosolyognia a kislányára. Láttam rajta, hogy ki akarja venni a részét a gyereknevelésből, munkából hazajövet sosem volt annyira fáradt, hogy ne foglalkozzon valamennyit Izával. Addig én egy kicsit rendbe szedtem a lakást, vagy éppen magamat, mert néha azt sem tudtam, hol állt a fejem. Nehezen viseltem amúgy, hogy éjszakánként néha többször fel kellett kelnem hozzá, de legalább Norbi is gyakran felkelt velem, ő is próbálta nyugtatgatni Izát. Néha elnéztem őket így ezeken a hajnalokon, és átfutott az agyamon, hogy eleinte nem gondoltam volna, hogy eljutunk idáig Norbival. Már sosem leszünk teljesen idegenek egymásnak, mert a gyerekünk örökre összeköt minket, ez egyszerre volt nagyszerű és félelmetes.

Aznap sokat gondolkodtam rajta, hogy hogy mondom el neki, hogy megint terhes vagyok, meg hogy milyen aggályokat sorolok fel neki ezzel kapcsolatban. Szokásosan hatkor jött haza, de este fél tízig húztam-halasztottam a dolgot, pedig sok alkalmam lett volna elmondanom neki. Zuhanyzás után visszamentem a szobába, Norbi az ágyon ülve, a karjában Izával meccset nézett, lelkesen magyarázott neki a pályán történtekről, ő meg csak figyelt a nagy kék szemével. Én tudtam, hogy itt a nagy alkalom, a Manchester United-Juventus BL negyeddöntő kellős közepén…

– Ennek a gyereknek az első szava „gól” lesz – néztem Izára, miközben leültem hozzájuk.

– Remélem is… majd megyünk együtt meccsekre, rendes Újpest-drukker lesz belőle.

– Egy lánynak ez minden álma – mosolyogtam.

– A kettő nem zárja ki egymást.

– Hát lehet, hogy nemsokára a fiadnak is magyarázhatod, hogy miért az Old Trafford a legszebb stadion Angliában – néztem rá jelentőségteljesen, de ő nem vette a lapot.

– Majd egyszer biztos – mormogta.

Túlságosan lekötötte őt Iza meg a meccs, igazából az is csoda volt, hogy képes volt egyszerre két dologra figyelni. Félidőben pont elaludt a lányunk, bevittem a kisszobába lefektetni, utána visszamentem Norbihoz. Láttam, hogy unatkozik, mert még nem kezdődött a második félidő, tehát most már tényleg meg kellett mondanom.

– Na szóval azt akartam neked kinyögni, hogy úgy néz ki, megint gyereket várok – mondtam, miközben leültem mellé.

– Micsoda? – nézett rám elképedve. – Ez már biztos? Már csináltál tesztet?

– Igen, ma reggel… és mivel már másfél hetet késik, elég esélyes a dolog.

– Húha… – mondta maga elé. – Hát akkor remélem, tényleg így is lesz… kicsit ez most meglepett… de biztos jó lesz… de hallod… na, mondtam neked, hogy összejön, látod? Én megmondtam – mondta nagy büszkén, miután összerakta magában a dolgokat.

– Továbbra sem értem, hogyan sikerülhetett, de nem is ez a lényeg.

– Persze, ha nem neked van igazad, az már nem lényeges – mondta rosszallóan, majd hozzátette: – Amúgy azért jött össze, mert most nem voltunk ráfeszülve, most minden rendben ment, és ezt nyilván megérezte.

– Ki érezte meg? – kérdeztem.

– Hát a gyerek, így már szívesen jön közénk.

– Micsoda okfejtés – vigyorogtam, de tudtam, hogy volt benne igazság.

Amikor minden vágyam volt egy gyerek, akkor persze, hogy nem jött, de most, hogy egyáltalán nem is gondoltam a dologra, a legkisebb hiba után is besikerült.

Ő hozzám hajolt, és megcsókolt, láttam, hogy boldogan csillogott a szeme, ez egy kis erőt adott nekem, hogy ne féljek már annyira.

– De azért te is örülsz, ugye, bébi? – kérdezte.

– Persze, hogy örülök – mondtam.

Ez így is volt, és nem akartam azzal elrontani a pillanatot, hogy felsorolom az összes dolgot, hogy miért is félek ettől. Főleg, hogy már csak babonából sem akartam előre rinyálni, hogy milyen nehéz lenne két gyerekkel, hiszen egyáltalán nem volt biztos, hogy megmarad… azt akartam, hogy megszülessen, az már a legkevesebb gond volt, hogy így kétszer olyan nehéz lesz.

– Na basszus, azt hittem nyugis meccsnézés lesz este, és bealszom úgy a hetvenedik perc környékén, de most teljesen felélénkültem… - vigyorgott. – Annyi energia van bennem, hogy körbe tudnám futni a Margitszigetet.

– Hát van egy tippem, hogy inkább hogyan vezesd le ezt a rengeteg energiát.

– Keféljünk egy eszméletlen jót?

– Nem, takarítsd ki az egész lakást, amíg én alszom, már más a prioritás – néztem rá komolyan, de mielőtt még kezdte volna elhinni, elmosolyodtam. – Igen, én is erre gondoltam, mi másra…

Még mielőtt igazán belemerülhettünk volna a dologba, eszébe jutott egy nagyon fontos dolog:

– Tényleg, szivi… Azt ígérted, ha jön a második gyerek, akkor megvesszük a Mazdát – közben úgy nézett rám, mint akinek valóra vált egy álma.

Én gyors fejszámolást végeztem az anyagi helyzetükről, figyelembe véve, hogy már két gyerekről kell majd gondoskodnunk, de végül megadtam magam:

– Jó, azt hiszem, belefér.

Ő elvigyorodott, nem is tudtam, minek örült jobban, a gyereknek vagy a kocsinak.

***

Végül még a második gyerek születése előtt megvettük a kocsit, így Norbi már azzal vitte le Izát a szüleimhez Egerbe, mielőtt még bevonultam volna a kórházba. Logikusabb lett volna, hogy azt az egy hetet inkább Éváéknál tölti, hiszen nagyon közel laktak hozzánk, de azt szerettem volna, ha az én szüleimet is megszokja, Norbi szüleit sokkal gyakrabban látta. Norbinak meg kapóra jött ez a kis utazás, mert legalább mehetett hosszabb útra is a Mazdával, szóval egyáltalán nem volt ellenére, hogy levigye őt Egerbe.

A második terhesség végül is nem volt rosszabb, mint az előző, mert nagyjából már tudtam előre, hogy mi fog történni. Ugyanez volt a szüléssel is, persze amikor először megláttam a kisbabánkat, arra az érzésre nem lehetett felkészülni, hiába éltem már át egyszer. Most tudni szerettük volna előre, hogy fiú lesz-e vagy lány, úgyhogy nem volt meglepetés, hogy fiú lett. Mondtam Norbinak, hogy így legalább van rá esély, hogy rajta kívül valaki más is szeretni fogja a focit a családban, de ő megnyugtatott, hogy a focit Iza is szeretni fogja…

Előzőleg megbeszéltük, hogy Csanádnak vagy Zalánnak fogjuk elnevezni, majd ott helyszínen eldöntjük, hogy mégis melyik legyen. De mivel úgy éreztük, hogy egyik sem illik hozzá, teljesen tanácstalanok lettünk. Végül jobb híján ő is Norbi lett, úgy éreztük, hogy teljesen jó név lesz ez neki, majd Norbikának vagy kis Norbinak fogjuk szólítani.

Szóval ez volt a nagy történet, így lett két gyerekünk. Most lett teljes a kép, ekkor tudtam csak igazán megérteni, hogy minden időszaknak megvan a maga szépsége és nehézsége. Amit én is sejtettem, így sem volt problémamentes az életem, sok napba beleszürkültem, időnként teljesen feleslegesnek éreztem magam, úgy éreztem, nem csinálok semmi hasznosat. Norbi sem értékelte a fáradozásimat, volt egy-két hullámvölgy, amikor minden kis szarságért egymást hibáztattuk, és néha durván odamondogattunk egymásnak. Végül rájöttünk, hogy ennek így semmi értelme, és megpróbáltuk visszafogni magunkat, nem kimondani az első hülyeséget, ami eszünkbe jutott. Végül is mindketten ezt akartuk, csak egy kicsit nehéz volt beismerni, hogy nem lett semmi könnyebb, sőt, nehezebb lett.

Már nem volt az, hogy gondoltunk egyet, és elmentünk valahova hétvégére, már azt is komolyan meg kellett szervezni, hogy elmenjünk négyesben a Hajógyári szigetre vagy bármilyen játszótérre. Az sem nagyon adatott meg, hogy csak úgy leültem olvasni, Norbi meg Playstationözni, mert ha az egyik gyerek éppen nyugiban volt, akkor a másiknak volt valami nyűgje. Hát igen, ekkor sajnáltam csak igazán, hogy amikor még csak ketten voltunk, nem tudtam kiélvezni a szabadságot, mert azon gyötrődtem, hogy vajon lesz-e gyerekünk. De végül is sejtettem, hogy ez lesz.

Iza két és fél éves, Norbika egy év két hónapos volt, most kezdtem őt is leszoktatni a babakocsiról, ezért aztán dupla annyi idő volt odaérni a játszótérre, mint eddig. Szerencsére Iza nagyon gondoskodó volt az öccsével, végig fogta a kezét, ahogy sétáltunk az utcán, úgyhogy legalább attól nem kellett félnem, hogy amíg Norbika is megszokja az utcán való közlekedést, Iza unalmában kiszalad az útra a kocsik közé. Igen, hülyén hangzott, de különösen figyeltem az ilyen dolgokra, nagyon nem akartam, hogy amíg egy pillanatig nem nézek oda, valami nagy hülyeséget csináljanak. Mondjuk Izára nem is volt annyira jellemző az ilyesmi, de volt egy sejtésem, hogy Norbikára eléggé oda kell majd figyelni.

Amúgy azt nagyon szerettem ezekben a napokban, hogy végignézhettem, ahogy megtanulnak járni, beszélni, hogy minden nap tanulnak egy új szót vagy bármilyen új dolgot. Nem maradtam le semmiről, úgyhogy nagyon értékeltem, hogy otthon tudtam velük maradni, nemsokára úgyis mehetek vissza dolgozni, aztán kezdem az idegenvezetői tanfolyamot is.

Nikivel szerencsére továbbra is barátok maradtunk, gyakran találkoztunk, ezért ez egy kicsit enyhített azon az érzésemen, hogy el vagyok zárva a külvilágtól. A gyerekekkel is összebarátkozott, nem is tudtam Nikiről, hogy ilyen sok türelme van a kicsikhez, és ennyire szereti őket. Bencével továbbra is együtt voltak, már egy éve együtt laktak egy tizenharmadik kerületi albérletben, mondta, hogy minden rendben van velük, és hogy náluk is hamarosan jön az esküvő meg gyerek.

Norbi haverjai is jól voltak, Miksának lett jó munkája egy számítógépes boltban. Gabival már nem voltak együtt, de lett új barátnője, akivel elvileg jól megvoltak. Dani és Laci végül magukhoz költöztették a barátnőiket abba az újpesti lakásba, úgyhogy most négyen éldegélnek ott.

Krisztián feleségül vette a Zsuzsikáját, szóval eléggé bejött neki ez a párkapcsolat. Amúgy tényleg jófej csaj volt, és szerencsére úgy láttam, hogy nagyon is összeillenek a hülye bátyámmal, talán ő képes lesz elviselni a sok baromságát. A szüleim is jól voltak szerencsére, ők is nagyon örültek a két unokának.

Mivel Norbi szülei itt laktak szinte a szomszédban, ők többet voltak a gyerekekkel, de nem kértük meg őket gyakran, hogy vigyázzanak rájuk, mert nem akartunk az agyukra menni. Amikor Norbika született, Éva az elején gyakran átjött segíteni nekem, nem akartam még hétvégre is lepasszolni hozzájuk a gyerekeket.

Most viszont muszáj volt, mert már hetek óta nem voltunk kettesben Norbival, mindketten fáradtak voltunk, és szükségünk volt egy kis szünetre. Szombat reggel tehát Norbi átvitte a gyerekeket Éváékhoz, én addig megpróbáltam egy kis rendet rakni legalább a mi szobánkban. Amikor hazaért, nem sokáig húztuk az időt, rögtön egymásnak estünk a konyhában. Szinte már nem is emlékeztem, mikor csináltuk legutóbb napközben; általában csak lefekvés előtt, vagy fürdés közben sikerült összehoznunk, éppen ezért már ez is változatosságot jelentett, hogy dugtunk egyet a konyhaasztalon.

Ezután a szobában foglaltuk el magunkat, ő PS-ezett, a legundorítóbb zombis játékkal kezdett játszani, amit olyankor be sem kapcsolt, ha a gyerekek itthon voltak, én meg folytattam a könyvem, amit hónapokkal ezelőtt kezdtem el olvasni. Hát igen, mostanában nem volt szükségem olvasásra esténként, hogy el tudjak aludni, igazából örültem, hogy volt még erőm zuhanyozni, mielőtt beájultam volna az ágyba.

A nagy nyugalom közepette azért tudtam, hogy lenne mit csinálni a lakásban, de megpróbáltam ezt most elengedni. Kettő körül rendeltünk kaját, mivel nem volt kedvem főzni, de amíg vártuk az ételt, rászántam magam, hogy legalább a gyerekek játékait összeszedjem, és visszavigyem a szobájukba. Evés után lepihentünk, megbeszéltük, hogy utána kimegyünk Dobogókőre egy kicsit nézelődni. Amikor két óra alvás után felkeltem, az az érzésem támadt, hogy jó volt ugyan ez a kis egyedüllét, de már hiányoznak a gyerekek. Furcsa volt, hogy hetek óta erre vágytam, hogy végre ketten legyünk, hogy végre csönd legyen, és ne kiabálják már tele a fejem, ne kelljen minden másodpercben rájuk figyelnem, de most mégis azt éreztem, nem bánnám, ha már újra itt lennének velünk. Ezt viszont nem akartam elmondani Norbinak, biztos ki lenne rám akadva, hogy akkor miért nyaggattam annyit, hogy adjuk le őket a szüleihez; és különben is, lehet, hogy most neki is jót tenne egy kis nélkülük töltött idő.

Amikor készülődtünk, Norbi megjegyezte:

– Emlékszem, mit mondott nekem Miksa, amikor bemutattalak nekik téged az Újpest meccsen…

– Na vajon mit, erre nem árt felkészülni…

– Azt mondta, hogy vigyázzak veled, mert egyszer csak azt veszem észre, hogy otthon ülök két síró gyerekkel, és a haverok majd nélkülem mennek meccsre és kocsmázni – nézett rám vigyorogva.

– Ó, te szegény, hát mikor szóltam egy rossz szót is, ha elmentél a haverokkal? – mosolyogtam.

– Tudom, nem is ezért mondtam. Miksa úgy mondta ezt, mintha ez mekkora baj lenne, de én igazából már akkor tudtam, hogy ezt szeretném majd veled. Faszom se akar már huszonévesen állandóan kocsmázni a barátokkal, és azt lesni, hogy mikor nyílik megint alkalom egy kis züllésre.

– Hát örülök, ha így gondolod. Különben is, Miksa már lassan többet ül otthon, mint te.

– Ja, neki is már csak a síró gyerekek hiányoznak.

– Az is lesz előbb utóbb…

Továbbra sem akartam neki megemlíteni, hogy úgy érzem, már elég időt töltöttünk a gyerekek nélkül; úgy voltam vele, majd Dobogókő után úgyis értük megyünk, aztán az esti fürdésnél bőven lesz még lehetőségük jól lefárasztani minket.

Miután felvettük a cipőt az előszobában, Norbi szórakozottan keresgélte a kocsi kulcsot; láttam, hogy megakadt a szeme a sarokban keverő két gyerekülésen. Egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt:

– Figyelj, bébi, tudom, hogy azt beszéltük, hogy a mai nap csak kettőnké, de olyan jó lenne a gyerekeket is magunkkal vinni Dobogókőre. Nem ugrunk be értük anyámékhoz?

Én elmosolyodtam, láttam rajta, hogy mennyire szeretné. Azt hiszem, semmi sem lehetett egyértelműbb, hogy mit válaszoltam erre a kérdésre.

Vége