2018. január 6., szombat

6. fejezet

Az elkövetkezendő hetek izgalommentesek voltak, elvoltunk a munkával, meg azzal a pár kellemes órával, ami a hétvégékből maradt. Szinte észre sem vettem, hogy eltelt két hónap. Annak ellenére, hogy már május közepe volt még mindig nem volt olyan nagy meleg, amire ilyenkor már számítani lehetett, de szerencsére sikerült jól kihasználnunk az első hétvégét, amikor először volt igazán szép idő.
Szombat reggel korán keltem, de már besütött a nap a hálószobába, ráadásul Norbi sem volt mellettem, pedig általában én keltem hamarabb. Kimentem a fürdőszobába arcot mosni, aztán a konyha felé vettem az irányt. Amikor megláttam őt a konyhaasztalnál ülve, elnevettem magam, mert olyan vicces látványt nyújtott. Egy félig leégett cigivel a szájában, félmeztelenül számolta a pénzét, de a fején azért ott volt a hátracsapott Yankees baseball sapka.
– Már csak az aranylánc hiányzik a nyakadból – jegyeztem meg.
– Hát, nem kaptam tőled karácsonyra, talán majd a szülinapomra – vigyorgott. – Na, felkeltél, te lustaság?
– Igen, fél órával keltem később, mint te, de már azonnal lusta vagyok… – mondtam, azzal nekiálltam kávét csinálni. – Te kérsz?
– Nem kérek, szivi, én már ittam – mondta, közben eltette a pénzt a tárcájába. – Azért szép kis összeg összejött a múlt havi túlórákból.
– Jól van, drágám, örülök neki.
– Elviszlek ma kajálni valami jó helyre – jelentette ki, de nekem nem tetszett annyira az ötlet.
– Ne szórd a pénzed, jól fog az még jönni később – néztem rá.
– Na, ne mondd meg nekem, hogy mire költsem a pénzemet. Ha már úgyis én vagyok a legnagyobb király, akkor miért nem vihetem el a királynőmet néha valahova?
– Jaj, mindjárt elolvadok… – mosolyogtam ezen a nagyszerű szövegen. – Ne étterembe vigyél, az felesleges pénzkidobás.
– Akkor hova vigyelek? – kérdezte, elnyomta a cigit, majd idejött megmosni a kezét.
– Menjünk el valahova kirándulni, még elég korán van, és nagyon szép az idő. Ja, de gondolom inkább készülni szeretnél a vizsgádra… – kaptam észbe, hiszen alig két hét múlva vizsgázik, ezen múlik, hogy hivatalosan is autószerelő lehessen.
– Készüljön a faszom a vizsgára. Két és fél kilót kerestem múlt hónapban ebben a szakmában, szerinted megbuktatnának?
– Oh, tuti nem, majd lobogtasd nekik a pénzedet és át is engednek.
– Na jól van, bébi, ne szórakozz, mondd, hogy hova szeretnél menni.
– Nem tudom… hirtelen Esztergomra gondoltam, de mi lenne, ha átmennénk a hídon Szlovákiába?
– Felőlem – vont vállat. – Ma az lesz, amit te szeretnél.
– Tényleg? Majd a szexben is az lesz?
– Nem, ott az lesz, amit én szeretnék.
– Na jó, nekem úgy is jó…
– Tudom én azt jól. Akkor mi legyen, hova menjünk pontosan?
– Mennyit vagy hajlandó vezetni? – kérdeztem.
– Hát azért ne a Magas-Tátrában gondolkodj.
– Persze, nyilván nem arra gondoltam, pedig az is szép.
– Akkor max két és fél óra távolságban legyen, annyit még kibírok.
– Jó, majd kávé után nézek valami jó helyet.
– Oké, addig én kiírok új számokat az útra.
– Jól van, tényleg újíts valamit, mert már unom Tupacot meg Eminemet – mondtam, erre felszisszent.
– Na, az én asszonyom ilyeneket ne mondjon… unja Tupacot, megáll az eszem.      – Az a csoda, hogy te ismered őt egyáltalán. Még meg se születtél, amikor ő meghalt.
– Egyrészt ez nem igaz, másrészt attól, mert még fiatal vagyok, lehet jó zenei ízlésem.
– Tudom, sokkal jobb, mintha Justin Biebert hallgatnál.
– Ezt a nevet meg se halljam ebben a házban – mormogta, azzal bement a szobába.
Megcsináltam a kávét, aztán mentem utána, bekapcsoltam a telefonomat, és megnéztem a Szlovákia térképet, hogy hova is menjünk. Mivel semmi érdekes hely nem volt közel a határhoz Esztergom környékén, ezért kitaláltam, hogy menjünk Pozsonyba, az magyar autópályán csak kétórányira volt innen. Norbi is benne volt a dologban, ezért összedobtam egy gyors reggelit, ettünk, aztán indultunk is. Megálltunk még a benzinkútnál tankolni, én váltottam eurót is, hogy majd ha megérkezünk, tudjunk valahol kajálni.
Az ilyen túrák alkalmával általában Norbi fizetette a benzint, és én meghívtam őt valami étterembe. Eleinte nem tetszett neki, hogy ezt csinálom, mondván neki nincs szüksége rá, hogy a nője fizesse a kaját. De aztán meggyőztem, hogy ez nekem nem gond, és ezzel szeretném megköszönni, hogy elvitt engem jó helyekre, ezért szép lassan megbarátkozott a helyzettel. Valamennyivel többet kerestem, mint ő, úgyhogy ez a kiadás nem vágott a földhöz. Egyszer említette, hogy neki az sem tetszik, hogy az éttermekben furán néznek ránk az emberek, hogy miért mindig én fizetek, én erre csak annyit mondtam, hogy szarjon már rá, hogy ki mit gondol, senkinek semmi köze hozzá, hogy mi hogyan élünk.
Végre nagyon jó idő volt, a húsz fok körüli levegő már melegnek számított, a póló bőven elég volt, de azért inkább elraktam egy pulcsit is. Nagyon szerettem ezeket az egynapos kirándulásokat, ilyenkor azt éreztem, hogy teljesen ki tudok szabadulni a hétköznapok gondjaiból, és végre szabad vagyok. Sok helyen jártunk már, voltunk a Balatonon szinte mindenhol, a Mátrában, különböző nagyvárosokban, mint Székesfehérvár, Veszprém, Debrecen, Pécs, Szeged, Miskolc, stb, és persze Eger, oda egy évben legalább kétszer mentünk, meglátogattuk a szüleimet, és akkor már lent maradtunk egész hétvégén. Nekem ezeknél az utazásoknál jobb program nem is kellett, szerettem új helyeket megismerni, nem volt semmilyen kötött program, azt csináltunk, amit akartunk.
Korábban egyik pasim sem vitt kirándulni, általában étterembe, színházba, sétálni vagy kocsmázni jártunk, és utólag nézve hiányzott is. Én nem igazán tudtam őket rávenni, hogy menjünk más városokat megnézni, mert ha volt is kocsijuk, maximum arra használták, hogy a dugóban araszoljanak vele munkába. Norbi szívesen vezetett, és tudott is vezetni, értett a kocsikhoz, és nem csak azért, mert autószerelő volt. Úgy nőttem fel, hogy az apám és a bátyám is értettek az autókhoz és motorokhoz, ezért én is sok mindent megtanultam ezekről, mert engem is érdekelt. Általában a volt pasijaimnál jobban ismertem a kocsikat, volt, aki azt sem tudta, hány lóerő van a segge alatt, szóval még a felhasználói szintű ismeret sem volt meg. Nekem tetszett, hogy Norbi szerette és ismerte az autókat, szerintem nem ártott, ha egy férfit érdeklik ezek a dolgok, persze nyilván ez apámék miatt alakult ki nálam. Szóval az sem volt véletlen, hogy pont Norbi vett rá újra a vezetésre…
Az is tetszett ezekben a túrákban, hogy nyugodtan jöhettem farmerban, sportcipőben és pulcsiban; régen mindig sokat kellett készülődni, ha színházba, meg elegáns étterembe mentünk. Pont elég volt nekem az előző munkahelyemen minden nap szép ruhában járni, nem akartam szabadidős programokon is az öltözékemmel foglalkozni. Egyedül a legelső barátommal nem mentünk ilyen sznob programokra. Vele még Egerben jöttem össze, sosem mentünk étterembe, csak sétáltunk a városban, koncertekre, romkocsmákba jártunk, néha elmentünk a közeli erdőkbe kirándulni, vagy átmentünk egymáshoz. Amikor Pestre kerültem, akkor a pasik többsége igényelte a színházba és puccos étterembe járást, én meg nem tiltakoztam, mert azt hittem, a felnőtt élet már csak ilyen. A pasik is általában előadták magukat, hogy minél drágább helyre vittek, annál jobban tudják, mi kell a nőknek, én meg jól bevettem ezt…
Most már egyenesen tiltakozom, ha Norbi étterembe akart menni, mert tudtam, hogy ezzel csak engem akar lenyűgözni, de nekem már az is pont elég volt, ha végre azt csináltuk, amit igazán szerettem volna. Persze, az más volt, ha városnézés közben ugrottunk be egy étterembe, mert az a program része volt, de arra nem vágytam, hogy egész este feszengjünk valami sznob helyen. Tudtam, hogy ezt ő sem szereti, na meg nem szeretett elegánsan öltözködni, ő szinte mindig sportos, kényelmes cuccokban járt. Szóval nekem teljesen jó volt minden úgy, ahogy volt, tudtam, hogy ő is szeret kirándulni, mert eleve ezért vette az autót, hogy minél több helyre el tudjon jutni vele.
Az úton végig Norbi zenéi mentek, például végig kellett hallgatni Madchild legújabb albumát, amikor már éppen kezdtem egy kicsit unni, pont megérkeztünk. Kikapcsolta a zenét és nézelődtünk, hogy hova kéne leparkolni, végül a belvárosban álltunk meg. Mondta, hogy akkor menjünk, amerre én mondom, mert ő nem ismer itt semmit. Mintha én sem életemben először jártam volna itt…
De feltaláltuk magunkat, megnéztük a belvárost, ami nem volt egy annyira érdekes hely, olyasmi volt, mint Pest belvárosa, csak tele volt tűzdelve szlovák zászlókkal. Régies kis utcák, sok történelmi emlékkel. Viszonylag sok látnivaló volt, a többségnek persze volt magyar vonatkozása, sőt, igazából majdnem mindennek… Megnéztük például a Szent Márton-dómot, ami egy viszonylag egyszerűbb egytornyos templom volt, ez volt régen a magyar királyok koronázási helye. A vár, ami engem a legjobban érdekelt nagyon közel volt ide a belvároshoz, de mondta Norbi, hogy előbb együnk valahol, mert már éhes volt, és túl sokat mászkáltunk már. Az a sok kb. egy óra volt, de nem ellenkeztem vele, mert eddig azt csináltuk, amit én akartam, ezért kerestünk egy jónak tűnő helyet, hagytam, hogy Norbi válassza ki. Szerencsére ő nem sokat tökölt ilyen dolgokon, ezért a második utunkba eső étterem mellett döntött; a jó idő miatt már ki voltak téve az asztalok és székek a teraszra, ezért oda ültünk le.
A kaja nem volt rossz, de olyan kiemelkedően jó sem, csirkét kértünk, mert azzal nem nagyon lehet mellélőni.
– Válassz magadnak valami sütit, arra meghívlak én – mondta Norbi, miután befejeztük az evést.
– Jól van, köszi, de inkább egy kávét kérek.
– Oké, nekem mindegy.
– Ugye milyen jó itt lenni? – mosolyogtam rá.
– Hát nem rossz, meg végre pólóban lehet üldögélni.
– Amikor másodszorra összejöttünk, akkor is ilyen idő volt május végén, emlékszel?
– Nem, Anett, nem emlékszem… – tette a hülyét.
– Jól van, mi mást várhatok tőled – mondtam lemondóan.
– Mennyi ideje is vagyunk együtt? – kérdezte. – Két éve?
– Igen… ha nem számolod az előtte lévő négy hónapot.
– Az a tanulópénz volt – mosolygott rám. – De amúgy durva, hogy két éve, gyorsan telik az idő.
– Örülök, hogy így gondolod, és nem azt mondod, hogy „Úristen, már két éve ezzel a hülyével vagyok”.
– Hát ez kölcsönös… de majd kérdezzük meg egymást pár év múlva.
Ő kért magának két sütit, én meg egy kávét, közben a hazaútról beszélgettünk.
– Na, akkor még elmegyünk megnézni a te váradat, amit annyira akarsz látni, de utána mi lenne, ha egy szlovák úton indulnánk el Esztergom felé? – kérdezte.
– Akkor soha nem érnénk haza.
– Miért, nem lenne kedved hozzá? Lehet, hogy látnánk csomó érdekes dolgot, meg szép tájakat. Nekem kurva unalmas lenne megint az M1-esen nyomatni két órán át.
– Hát jó, ha van kedved négy órán át unalmas egysávos utakon vezetni, akkor felőlem… – vontam vállat.
– Ha valami nagyon érdekes városon megyünk keresztül, akkor meg is állhatunk, és ott is megnézheted a várakat, meg a templomokat – vigyorgott.
– Na, egyelőre még ezt a pozsonyi várat nézzük meg. Tényleg, jártál már valaha Szlovákiában?
– Nem jártam, bébi. Ezt is veled csináltam először, mint sok minden mást.
– Hát, mint ahogy én is.
– Te is először jársz Szlovákiában?
– Nem, én valami másra gondoltam.
– Te mindig valami másra gondolsz.
A telefonomon megnéztük, hogyan menjünk haza, találtunk egy olyan utat itt Szlovákiában, amin elvileg két óra alatt el lehetett jutni Esztergomba. Ráadásul még Érsekújvár is útba esett, amit szívesen megnéztünk volna, ezért ebben maradtunk. Kifizettem az ebédet, Norbi ideadta nekem a süti meg a kávé árát, aztán a vár felé vettük az irányt, csak negyed óra sétára volt innen egy dombtetőn. Maga a vár egy fehér, négyszög alakú, négytornyos épület volt, amit a szlovákok rendesen átalakítottak az eredeti állapotához képest, nem igazán adta vissza a régmúlt idők hangulatát. Még egy-két igénytelen szobrot is elszórtak ott, de egészségükre.
Álltunk az egyik kőfalnál és a Duna túlpartján fekvő városrészt bámultuk, legalább a kilátás szép volt, ha már a vár nem. Norbinak meséltem egy kicsit a város történelméről, úgy tűnt, hogy érdekli, de amikor befejeztem, így szólt:
– És ezt mind nekem mondtad, kicsim?
– Miért, ki másnak mondtam volna? Jó, mindegy, van más téma is.
– Nyugi, azért figyeltem… nagyjából.
– Jól van, nem vagyok a történelem tanárod, és tényleg akarok mondani valamit.
– Mondjad csak, nem kell ezt így bejelenteni – nézett rám várakozóan.
Már egész ittlét alatt ki akartam nyögni neki valamit, csak eddig halogattam, de most úgy éreztem, tovább nem húzhatom a dolgot. Mégsem hazafelé, vezetés közben kellene ezt megbeszélni… Nem arról volt szó, hogy féltem volna, hogy mi szól, hanem hogy én készen álltam-e ezt kimondani. Végül kimondtam:
– Megpróbálkozhatnánk újra a gyerekkel, ha te is benne vagy.
Látszott rajta, hogy megleptem ezzel, de pozitív értelemben.
– Persze, én benne vagyok, ha te is. De letelt már egyáltalán a három hónap?
– Még nem teljesen, de kétlem, hogy egy-két hét ennyit számítana. Inkább az a fontos, hogy lelkileg rá legyek hangolódva.
– És így van?
– Igen, nagyon szeretném tényleg. De persze félek is, nehogy megint az legyen, mint múltkor.
– Igen, gondoltam. Nem mondom, hogy én nem szoktam erre gondolni, de nem szabad sokat ezen filózni. Vágjunk bele, és reménykedjünk, hogy most minden rendben lesz.
– Hát csak így lehet – mondtam.
– De tényleg nem félsz? Ha akarod, várhatunk még.
– Nem, én is így gondolom, hogy kár előre attól félni, hogy valami baj lesz. Úgy érzem, már túl vagyok az előzőn, a rossz élményeken. De ha megint összejönne, nyilván már nem merném beleélni magam.
– Jaj, de tényleg ne így gondolj erre… Olyan sok szar dolog történik a világban, de mégsem úgy éljük az életünk minden percét, hogy ezektől rettegünk. Ha összejön megint, akkor örüljünk neki, és ne gondoljunk arra, hogy bármi is rossz lesz.
Tudtam, hogy ezt komolyan mondta, és nagyon aranyos volt, hogy meg akart nyugtatni, úgy éreztem, ez is erőt ad hozzá, hogy újra teljesen pozitívan álljak hozzá a dologhoz. Nem akartam tovább várni vele, mert nagyon szerettem volna gyereket, és tudtam, ez csak akkor valósulhat meg, ha újra próbálkozunk. Tényleg nem maradt más, csak a remény, hogy most minden rendben lesz, nem félhetek attól, hogy megint elveszítem. Nem is tudom, mihez kezdenék akkor…
Belegondoltam, hogy mennyire különbözött ez a beszélgetés attól, mint amikor először eldöntöttünk, hogy legyen gyerekünk. Akkor egy vasárnap délután sétáltunk a Margitszigeten, Norbi vetette fel a dolgot, és nem kellett engem sokat győzködnie. Eleinte bizonytalan voltam az időzítés miatt, mert neki nem volt még meg a szakmája, és amúgy is stresszes időszakunk volt. De rájöttem, hogy felesleges tovább várni, mert mindketten szerettük volna, az anyagi háttér megvolt hozzá, és amúgy is, arra aztán várhatok a végtelenségig, hogy éppen ne legyen semmilyen nehézség az életünkben. Amikor eldöntöttük ezt, fel sem merült bennünk, hogy bármi is rosszul sülhet el, csak álmodoztunk róla, hogy milyen jó lesz majd igazi családként élni. Ehhez képest most teljesen máshogy állt a helyzet, pedig milyen jó lett volna, ha teljesen el tudtam volna engedni magamat és boldogan tudtam volna a jövőbe tekinteni.
Alig hogy nekivágtuk kocsival a két órás útnak, Norbi újra benyomta Madchild albumát elölről.
– Na, már tudom mire ment ki a játék… – mondtam.
– Mi a baj, szivi? – nézett rám értetlenül.
– Azért akartál a hosszabb úton hazamenni, mert még meg akarod hallgatni legalább kétszer ezt a CD-t.
– Dehogy is, eszembe sem jutott, most csak hallgatni akartam valamit. Különben is, mi a bajod ezzel a zenével?
– Nincs vele nagy bajom, elviselem, csak nem az én stílusom.
– Jó, de Linkin Parkot mégsem szeretnék hallgatni, ha nem haragszol – nézett rám bűnbánóan, de tudtam jól, hogy nagyon örül, hogy nem kell azt hallgatnia.
A Linkin Park tinédzserkorom kedvenc együttese volt, ma már nem rajongtam úgy értük, mint régen, de azért nem volt rossz néha belehallgatni a dalaikba. Fruzsival lázadó tizenöt évesekhez méltóan a „Numb” volt a közös kedvenc számunk, ezt még Norbinak is kötelező volt egyszer meghallgatnia, de nem nagyon tetszett neki.
– Amúgy elég rossz, hogy én képes vagyok a te zenéidet hallgatni, de nálad minden más műfaj ki van zárva a rapen meg hip-hop-on kívül – mondtam.
– Tudod jól, hogy ez nem igaz. Én egyszerűen csak az igényes zenét szeretem, amibe a Linkin Park nem tartozik bele.
– Igen, meg semmi olyan, amit én is szeretek.
– Na jól van, ne siránkozz itt nekem mindig… – mondta, azzal elkezdte lépetni a számokat egy másik zenét keresve.
– Aranyos vagy, de kétlem, hogy bármi olyat találnál, ami nagyon közel állna a szívemhez.
– Majd meglátod… Na, tessék – mondta, amikor odaért a keresett dalhoz.
Azonnal felismertem, a Nirvanától volt a „You Know You’re Right”, ezzel igazán sikerült meglepnie.
– Honnan tudtad, hogy szeretem ezt a számot?
– Csak tudtam, hogy szereted a Nirvanát, kiválasztottam egy random számukat, hogy örüljél – mondta ezt olyan hangsúllyal, amin érződött, hogy ő nem örül annyira.
– Köszönöm, ez nagyon kedves.
Egy darabig csendben hallgattuk a zenét, vagyis Norbi inkább csak elviselte, majd megjegyeztem:
–  Emlékszem, amikor Fruzsinak lett végre nagyon menő walkman mobilja, kiültünk a játszótérre és azon hallgattuk ezeket a zenéket.
– Hát ez valami elképesztően jó élmény lehetett, azt sem tudom, mi a fene az a walkman mobil.
– Olyan telefon, aminek volt hangszórója és lehetett rajta zenét hallgatni – mormogtam.
– Ki nem találtam volna. Gondolom olyan volt a minősége mintha egy mai telefon szólna egy akváriumból.
– Nyugodtan gúnyolódj, de akkor is nagyon jó idők voltak azok. Akkor terveztük az országos túrát, azt is kigondoltuk előre, hogy milyen számokat fogunk hallgatni útközben.
– Biztos Linkin Parkot, régen attól volt nedves a fiatal lányok bugyija – mosolygott.
– Igen, ez teljesen így volt, ahogy mondod – hagytam rá.
Amikor betöltöttem a tizenhetet, azonnal belevágtam az autós jogsiba, fél év alatt meg is lettem vele. Az apám és bátyám szerint lány létemre jól vezettem, mondták, csináljam meg motorra is a jogsit, ezért azt is elkezdtem. Ekkor tizennyolc éves voltam, jól ment a motorozás is, az oktatóm is sokat dicsért. Apám azt tervezte, hogy érettségi ajándékként kapok egy kocsit, a család majd összedobja rá az árát; már ki is nézte az egyik szomszéd eladó Peugeot 206-osát. Nekem nagyon tetszett az a kocsi, mert annak ellenére, hogy kicsi volt, nagyon jól nézett ki. Sosem szín alapján választottam autót, de ennek különösen szép kék színe volt, meg a formája is teljesen rendben volt, sokat álmodoztam róla, hogy milyen jó lesz, ha végre az enyém lesz.
Fruzsival elhatároztuk, hogy érettségi után nyári szünetben bejárjuk a kocsival az országot, megnézzük az összes jelentősebb nagyvárost, elmegyünk a Mátrába, Zemplénbe, megnézzük a legszebb hegyeket és tavakat. Földrajz órán arra használtuk az atlaszt, hogy berajzoltuk az útvonalat. Eleinte poénból szinte az összes várost bejelöltük, de egy-két hónap alatt már összeraktunk egy tök reális tervet. A szülők is benne voltak, hogy elengedjenek minket, persze azt nem vártuk, hogy ők fizessék, ezért hétvégente elmentünk alkalmi munkára, hogy nyárra összejöjjön elég pénz a kirándulásra. Nem terveztük, hogy szállodában alszunk, akartunk venni közösen egy sátrat, és útszéli kempingekben álltunk volna meg. Kb. egy hónapra mentünk volna, nagyon sok mindent kigondoltunk, például, hogy milyen jó kis tábortüzes kajákon fogunk élni, csinálunk majd babgulyást, lecsót, sütünk szalonnát, hagymát, meg húst, és milyen jól érezzük majd magunkat.
A pasijainkat nem akartuk vinni, csak ketten mentünk volna, úgy éreztük, az egyetem meg a felnőtt élet előtt belefér még egy ilyen nagyobb kiruccanás. Főleg, hogy gimi után Fruzsi mindenképpen maradt volna Egerben, mert csak a helyi egyetemre jelentkezett volna, én meg ugye Pestre akartam menni a gyógyszerészetire, úgyhogy joggal gondoltuk úgy, hogy jár nekünk ez az idő csak ketten. Neki is volt barátja, meg nekem is, emiatt kevesebbet tudtunk találkozni, de megbeszéltük, hogy ez a nyári egy hónap csak a barátságé; ha a pasijaink nem bírják ki egy hónapig nélkülük, akkor mehetnek a levesbe. Az én barátom, az első nagy szerelmem elég érdekes eset volt, tudtam, hogy ő a lányok nagy kedvence, nem is voltam benne biztos, hogy nem kacsintgatna félre. Szóval nem mondom, hogy nem aggódtam egy kicsit, de úgy voltam vele, hogy nyárig még bármi lehet, és próbáltam megbízni benne, hogy az egy hónap alatt ő sem csinál mást, csak bulizik a haverjaival.
De aztán az egész kirándulásból nem lett semmi, mert érettségi előtt fél évvel, december elején, egyik hétvégén Fruzsi és a barátja elindultak Pestre a srác rokonaihoz, és megtörtént az a végzetes baleset, egyikük sem élte túl. A barátja egyébként is sokszor elég őrült módon vezette a szakadt Suzuki Swiftjét, amire ráadásul csak úgy adták meg a műszakit, hogy a srác megvesztegette a vizsgáztatót. Az okozta a balesetet, hogy elromlott a fék, és belerohantak az előttük hirtelen fékező kisteherautóba. Persze kézifékkel még talán meg lehetett volna állni, de nyilván a srác a követési távolságot sem tartotta be, hiszen minek azt, a Forma-1-ben sem tartják be… Ki gondolta volna, hogy egy ilyen apróságból, hogy felmennek Pestre a srác rokonaihoz, egy ilyen óriási, több család életét megnyomorító tragédia lesz.
Ezután legalább egy hétig nem tértem magamhoz, nem tudtam felfogni, hogy örökre elveszítettem őt, és tényleg soha többé nem láthatom, nem beszélhetek vele. Addig a pillanatig nem tudtam, milyen az, ha valaki örökre elmegy. Azért is volt nagyon nehéz, mert egyidősek voltunk, és akkor értettem meg, hogy egy ilyen dolog velem is bármikor megtörténhet; nem csak az öregek, középkorúak, beteg emberek halhatnak meg, hanem én is, vagy bárki más a gimis ismerőseim közül. De elsősorban az fájt, hogy ő már soha többé nem lesz és hogy olyan undorítóan igazságtalan volt az élet, hogy tizennyolc évesen mindent itt kellett hagynia, mielőtt még bármi elkezdődhetett volna.
Nem hittem semmiben; az élet összes problémája; az érettségi, az egyetemi felvételi hirtelen mind nagy semmivé váltak. Vezetni sem akartam többé, nem érdekelt már az apámék által kinézett autó. A motoros forgalmi vizsgát még megcsináltam, mert már csak az volt hátra, de sosem vezettem utána motort. A barátom sem tudott megérteni, hogy miért vagyok szarul, rájöttem, hogy tizennyolc évesen nekünk nem kell férj és feleséget játszani, hogy ott vagyunk egymásnak jóban-rosszban. Hagytam őt, hagy járja a maga könnyed, tragédia-mentes útját, legalább neki megadatott, hogy nem kell ilyen fiatalon ilyen szar dolgokkal szembesülni. Nem viselte meg, hogy szakítottam vele, szerintem inkább megkönnyebbült, hogy nem kell többé engem vigasztalnia.
Ott voltam lent a pokolban és senki nem tudott kihúzni belőle. Éppen ezért csoda, hogy az érettségiig valahogy összeszedtem magam, bár tényleg nem gondoltam, hogy volt ennek bármi értelme. Annak sem tudtam örülni, hogy felvettek a gyógyszerészetire, nem volt kivel megosztani az örömöt. Az első pesti két év végére rájöttem, hogy nem akarok visszamenni Egerbe, ahova életem legnagyobb megrázkódtatásának az emléke kötött. Nem akartam már gyógyszerész lenni, mert megtetszett a munkám a cégnél, és tulajdonképpen ez volt az egyetlen dolog, ami újra adott célt az életemnek. Talán ezért is vittem ott sokra, mert nem számított, mit gondolnak mások, senkinek nem akartam megfelelni, mert aki igazán fontos volt, már soha nem láthatta, hogy mit értem el. Az emberi kapcsolataim felszínesek voltak, beleértve a pasikat is, barátokról meg ne is beszéljünk, mert azok nem voltak, maximum jó ismerősök.
Akkor hagyott alább egy kicsit a munkamániám, amikor Norbival megismerkedtem, akkoriban amúgy is egy kicsit már be voltam sokallva a munkától. Persze, a Norbival való kapcsolatomat is elcsesztem, mert elég könnyedén kidobtam őt, már megszoktam, hogy így kell ezt, ha valami nem működik. Az is hozzátartozott az igazsághoz, hogy Fruzsi balesete óta féltem minden olyan dologtól, amit nem tudtam irányítani, és mivel Norbival nem láttam a biztos jövőt, ezért inkább véget vetettem ennek az egésznek. Az sem számított, hogy ő volt az egyetlen, aki önmagamért szeretett; aki mindig meghallgatott; próbált megérteni; akivel végre először olyan volt a szex, amilyet mindig is akartam; meg akit én is igazán szerettem. Csak akkor jöttem rá, hogy milyen nagy hibát követtem el, amikor már nem keresett engem, hogy szeretne velem lenni.
Nagy szerencsém volt, hogy visszakaptam őt, hogy ő továbbra is engem akart, még mindig ugyanúgy szeretett, mint régen. Igaz, hogy összeházasodtunk, és kimondtuk, hogy örökre egymást akarjuk társunknak, de néha elgondolkodtam rajta, hogy ez mégis mennyire volt örök? A gyerek elveszítésével tulajdonképpen megismétlődött velem ugyanaz a helyzet, mint amit Fruzsival is átéltem, de az mégsem volt rám ilyen durva hatással. Csúnyán hangzik, de a gyerekkel még nem tudtam mit veszítettem, talán azért sem rázott meg annyira, hogy hónapokig depresszióba süllyedjek miatta. Persze, az álmaim oda voltak, helyettük keletkezett egy csomó félelem, de mégsem voltam annyira durván mélyen. Az is sokat jelentett nekem, hogy Norbi itt volt velem; főleg így, hogy majdnem őt is hagytam kilépni az életemből…
Még az első együtt járásunk alkalmával Norbi felvetette, hogy csináljuk meg mi ketten ezt az országos túrát, amit Fruzsival kigondoltunk, én meg bele is egyeztem. De aztán szakítottunk, utána, amikor újra összejöttünk, rájöttünk, hogy nem lehet megcsinálni. Még két hetet talán tudtunk volna hiányozni a munkából, de a szabadság első pár napján mindig olyan fáradtak voltunk, hogy ki sem akartunk mozdulni otthonról. Ha mentünk is valahova, akkor sem egyben két hétre, hanem így mint most, egy-két napra, meg még a Balatonon voltunk öt napot egyhuzamban. Szóval már teljesen úgy voltam vele, hogy ez a túra már sosem fog összejönni, ezt tinédzserkorban kellett volna megcsinálni. Nyilván most is meglenne a varázsa, mert nagyon jó lenne egy teljes hónapig kiszakadni a munkából, de egyrészt ez egyelőre lehetetlen volt, másrészt mégsem olyan lenne, mint Fruzsival. Az az idő már úgysem jön sosem vissza, Norbival az utazás már más dolgok miatt lett volna jó, mint a legjobb barátnőmmel.
Nehezen találtunk oda Érsekújvárra, mert a telefonom megbolondult és nem mutatta már az útvonalat. Az út menti táblák szlovákul voltak, ezért csak amiatt tudtuk, hogy merre kell menni, mert tudtam szlovákul a magyar városok nevét. Persze Norbi nem nagyon hitt nekem, hogy tényleg tudtam, ő meg volt győződve arról, hogy rossz irányba megyünk, ezért ezen össze is kaptunk. Amikor kiderült, hogy igazam volt, ő akkor is csak legyintett, nyilván nem ismerte volna be, hogy feleslegesen piszkált engem végig az útvonal miatt. A főtér felé sétálva én még pattogtam neki egy kicsit, de le akarta zárni a témát, és megkérdezte:
– Na jól van, kérsz egy fagyit?
– Majd később, de most inkább elszívnék egy cigit… állj már meg légyszi – mondtam, ő megállt, én meg kivettem a hátizsákjából a cigis dobozt és az öngyújtót.
– Akkor adj nekem is.
Rágyújtottunk mindketten, aztán lassan megérkeztünk a főtérre. Nem volt olyan sok látnivaló, mint Pozsonyban, de volt egy szép templom és egy szökőkút. Norbi azt akarta, hogy üljünk be egy kávézóba, mert neki rendes fagyi kehely kellett, én meg beleegyeztem. Mondta, hogy fizessem ki neki én euróban, aztán odaadja majd az árát forintban, és kérjek magamnak is valamit.
Megint a teraszra ültünk ki, én csak bámultam ki a fejemből, a lemenő nap sugarai narancssárgára festették a templom falait, nagyon szép látványt nyújtott. Fáradt voltam, de mégis jól éreztem magam, jó volt látni ilyen szép helyeket… és otthon majd annál jobban esik az alvás.
– Amúgy nem gondoltál rá, hogy le kéne szokni a cigiről? – kérdezte tőlem Norbi.
– Hogy érted? Szokjunk le közösen?
Meglepett a kérdés, mert még sosem hozta fel. Időnként említettem neki, hogy szokjon már le, ő meg azzal hárított, hogyha megszületik a gyerek, akkor végleg befejezi, de én nem hittem neki, mert látszott, hogy nem gondolja komolyan.
– Nem, úgy értem, hogy te szokj le – mondta.
– Csak én? Napi három-négy szálat szívok, szerintem neked kéne elgondolkodni, hogy nem sok-e az a napi fél doboz.
– Már nem szívok én sem annyit, csak olyan hatot-hetet. Amíg próbálkozunk a gyerekkel, nem hiszem, hogy jót tenne, ha dohányzol.
– Miért, az jót tesz, hogy te dohányzol?
– Nem, de te leszel terhes.
– Ne aggódj, amint megtudom, hogy terhes vagyok, azonnal abbahagyom. Addig csak akkor teszem le, ha te is – mondtam, ő csak a fejét csóválta.
– De nem értem, miért olyan fontos ez neked.
– És neked miért fontos? – kérdeztem vissza. – Te is leszokhatnál nyugodtan.
– De te csak pár hónapja dohányzol, így sokkal könnyebb leszokni, mint nekem, aki évek óta.
– Szerintem mindenhogy nehéz leszokni, másrészt ha évek óta dohányzol, nem gondolod, hogy neked aktuálisabb lenne?
– Jó, úgysem tudlak meggyőzni. Majd ha megszületik a gyerek, leszokom én is.
– Rendben, de remélem, ezt nem csak úgy mondod…
– Nem – mondta, de nagyon úgy tűnt, hogy tényleg csak azért mondta, hogy hagyjuk a témát.
Szívesen megkérdeztem volna, hogy akkor miért hozta fel, de nekem sem volt semmi kedvem ezt folytatni, inkább más témába kezdtem.
– Amúgy te tényleg hiszel benne, hogy minden rendben lesz? Most nem is a terhességre gondolok, hanem hogy mi lesz azután, ha megszületik a gyerek?
– Ezt hogy érted? – kérdezte szemöldök ráncolva.
– Hát hogy láthattad te is, hogy milyen szar dolgokra képes az élet, szerinted lesz valaha nyugalom, amikor minden rendben lesz? Vajon normálisan és békében tudnak majd felnőni a gyerekeink, és nekünk is nyugodt életünk lesz?
– Ezt honnan tudhatnánk előre, kicsim? Én is sok szar dolgot láttam az életben, de amúgy hidd el, az én életem most van a legjobb időszakában, még így is, hogy nem jött össze a gyerek. Legalább most nem egyedül kell feldolgoznom a problémáimat, hanem itt vagy velem. Na meg nem kilátástalan az életem, mint régen volt…
– Tényleg annak érezted az életedet? – kérdeztem.
– Amikor szakítottunk, akkor igen. Vagyis akkor jöttem rá, hogy semmi sincs rendben, és szinte mindent meg kellene változtatni. A mostanihoz képest látom igazán, hogy akkor mennyire szar volt minden.
– Amúgy velem is ez a helyzet, azóta érzem azt, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb az életem, mióta együtt élünk. De ami történt a gyerekkel, emlékeztetett, hogy bizony bármikor történhet valami szarság. Te hiszel abban, hogy sikerül egy viszonylag normális életet élni, úgy, hogy már nem csak ketten vagyunk, hanem lesz egy-két gyerekünk?
– Hinni hiszek benne, különben bele sem kezdenék. Tudod, amikor még haragban voltunk apámmal, átmentem anyámhoz beszélgetni, aztán váratlanul hazaállított a fater, és jól összeszólalkoztunk. Akkor anyám nagyon ki volt ránk akadva, apám fejéhez vágta, hogy „Ez az a család, amit megálmodtunk?”. Ez eléggé bennem maradt, de nyilván tudod, mert sokszor meséltem.
– Igen – bólintottam.
– Szóval nem vagyok naiv, nagyon jól tudom, hogy sok minden félremehet az életben, mint ahogy az én életem is majdnem félrement. Ha bármi gondunk lesz, vagy bármi baj lesz a gyerekeinkkel, legalább az a gondolat meg fog nyugtatni, hogy én mindent megtettem, amit tudtam. Nem fogok úgy viselkedni, mint a faterom, én tényleg mindent megteszek majd, amit lehet.
– És ha ő is azt érezte, hogy mindent megtett? Ha ő is minden nap tiszta lelkiismerettel feküdt le?
– Ez nem így volt. Mondta nekem, hogy tudta, hogy hibát követ el, de a büszkeség fontosabb volt, mondta, hogy én majd ne így csináljam. Én mindent meg fogok tenni, hogy észhez térítsem a kölykünket, ha ő is olyan lesz, mint én. Szóval nem szabad félni, ha meg bármi baj lesz, küzdeni kell. De én téged nem féltelek, tudom, hogy te is ilyen vagy.
– Igen… Voltak dolgok, amikről azt éreztem, ebből már sosem jövök ki jól, de mégis itt vagyok, és jól vagyok, amennyire lehet.
– Na látod… majd mindennel így lesz ezután is.
Én elmosolyodtam, ő is rám mosolygott. Nem is tudom, miért hoztam fel neki ezeket a dolgokat, egyszerűen csak kíváncsi voltam a véleményére, és úgy látszik, túl sokat agyaltam Fruzsin mostanában.
Hazafelé nem sokat beszélgettünk, csendben hallgattuk a zenét, mindketten fáradtak voltunk. Jó volt bámulni ki a fejemből, sok kisebb falun mentünk keresztül, nem sokban különböztek a magyar településektől. Amikor már Magyarországon jártunk, megkérdeztem Norbitól:
– Egyszer majd van kedved hat órát vezetni?
– Miért, hova akarsz engem vinni már megint?
– Gondoltam elmehetnénk majd pár napra Krakkóba, én már voltam ott egyszer osztálykiránduláson, de mindig is vissza akartam menni. Na, lenne kedved? – kérdeztem.
– Hát ezt nem most kellett volna megkérdezned, miután végigvezettem fél Szlovákián, de amúgy persze, van kedvem. Csak ne jövő hét hétvégén.
– Azért többet szeretnék ott lenni, mint egy hétvége, mondjuk négy-öt napot.
– Jól van, menjünk még most nyáron. Ha hazaértünk, foglalj le valamit, majd kifizetem a felét.
– Persze, amit hazaértünk, ez lesz az első dolgom… – mosolyogtam, mert úgy gondoltam, csak szórakozik.
– De tényleg, mehetünk, ha akarsz. Úgysem nagyon voltam még szabadságon ebben az évben, de azért egy Balatont is iktassunk be valamikor.
– Jó, Balatonra menjünk július elején, Krakkóba meg augusztus végén.
– Rendben, nekem jó így…
– Jaj, tök jó lesz – mosolyogtam.
– Remélem, hogy nem valami szar helyre viszel.
– Szerintem tetszeni fog neked.
– És miket fogunk megnézni? Megint várakat és templomokat?
– Igen, csak sokkal szebbek lesznek, de mehetünk múzeumba, meg ott a piactér is – mondtam direkt azokat a dolgokat, amikért ő annyira nem rajongott.
– Nagyon jól hangzik – mormogta.
– De vannak jó kaják meg jó kocsmák – tettem hozzá.
– Na, ez már egy fokkal jobb. Mindegy, elleszek én ott pár napot, mert engem is érdekel, de majd ne vidd túlzásba a kultúrprogramokat.
– Majd napközben várost nézünk, este meg berúgunk.
– Igen, és aztán nagyon jókat kefélünk – vigyorgott, erre én is csak mosolyogtam.
– Így legyen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése