1. fejezet

Egy hideg januári estén, egy katasztrofális vizsgaidőszak után hoztam meg a döntést, hogy tartok egy félévnyi szünetet az egyetemen. A következő lett volna az utolsó félévem, de mivel már teljesen ki voltam merülve, úgy éreztem, hogy nem tudom összeszedni magam még egyszer. Szerettem volna egy kis időt csak magamra fordítani, amikor nyugodtan tudok dolgozni, nagyjából összeállítani a szakdolgozatomat, és kitalálni, mi legyen az életemmel.

Elindultam a kollégiumból a barátomhoz, Mátéhoz. Megbeszéltük, hogy ma nála alszom, és egyébként is vele akartam megosztani elsőként a tervemet. Mindketten a Debreceni Egyetemre jártunk, én olasz szakon voltam harmadéves, ő meg az orvosin ötödéves. Egy kicsit több, mint két éve voltunk együtt, itt találkoztunk Debrecenben, ő eredetileg nyíregyházi volt, én meg budapesti. Neki kézenfekvő volt, hogy Debrecenbe szeretne egyetemre járni, mert közel volt Nyíregyhez, nekem viszont csak az volt az egyetlen szempont, amiért ide jelentkeztem, mert így végre elköltözhettem otthonról.

Úgy sejtettem, hogy Máté nem fogja pártolni az ötletemet, mert ő eddig nem igazán tudta megérteni, hogy a suli nekem miért ment olyan nehezen. Ő mindig is jó tanuló volt, sosem sokallt be, és sokkal jobban teljesített az orvosin, mint én egy ilyen semmi bölcsész szakon. Mostanában amúgy is sokat veszekedtünk, vagyis nem is igazán veszekedtünk, inkább sok volt a nézeteltérés. Ő vizsgaidőszakban rengeteget tanult, ezért szinte az volt az összes közös programunk, hogy együtt tanultunk, vagy néztem, ahogy ő tanult, pedig néha szívesen kimozdultam volna vele valahova. Szóval tudtam, hogy most sem fog megérteni, felelőtlennek fog tartani, hogy elpazarolok egy félévet, de nem érdekelt. Mindenképpen meg akartam mondani neki, hogy hogy döntöttem, és biztosan tudtam, hogy nem fog rajta semmit sem változtatni a véleménye. Teljesen ki voltam merülve, stresszes voltam, semmi sem úgy alakult, ahogy szerettem volna, most kellett egy kis sulimentes időszak. Mindent üresnek és céltalannak éreztem, mintha a gondokon kívül semmit nem kaptam volna az élettől, egyszerűen muszáj volt kilépnem ebből valahogy.

Átvágtam az egyetemvároson, Máté csak tíz percre lakott innen, ezért nem kellett sokat kint lennem ebben a hideg időben. Miközben kerülgettem a járdán a pocsolyákat, azon gondolkodtam, hogy mit fogok csinálni a szabad félévben, és már ezek a kezdetleges tervek is feldobtak egy kicsit. Mielőtt még nem voltam ennyire kiégve, sok mindennel foglalkoztam, szerettem fotózni, rajzolni, verseket írni, de az utóbbi időben a kedvtelenség és az időhiány miatt teljesen elhanyagoltam ezeket a dolgaimat. Persze, ihlet is kellett volna, de az sem volt, ami nem volt meglepő, ha lelkileg padlón van az ember. De most kigondoltam, hogy lefényképezem a kedvenc helyeimet Debrecenben, és Pesten is elmegyek oda, ahol már rég jártam, és ahova visszavágytam. Aztán le is rajzolnék valamit ezek közül a helyek közül, vagy akár embereket is, azt is már nagyon régen nem csináltam. Régóta tervbe volt véve, hogy beiratkozom fotós tanfolyamra is, hogy ne csak a digitális gépet ismerjem, hanem megtanuljak például filmet előhívni…

Egész jó kedvem lett, mire odaértem Mátéhoz. Egy háromemeletes régi társasházban béreltek egy lakást ketten egy csoporttársával, külön szobájuk volt, szóval ha már az én négyfős kollégiumi szobámban nem tudtunk kettesben lenni, legalább itt nála megtehettük. Máté kócosan, egy szál bokszeralsóban nyitott ajtót, most kelhetett ki az ágyból.

– Egy kis délutáni alvás? – kérdeztem mosolyogva, miután beengedett, és becsukta mögöttem az ajtót.

– Hát igen – mondta a szemét dörzsölgetve, aztán adott egy puszit a számra.

Nemrég tudta le a vizsgáit, végre volt ideje pihenni, neki elég is volt két-három alvással eltöltött nap, és ismét újult erővel vágott neki a következő félévnek. Nem értettem, hogy csinálta…

Miután levettem a cipőmet, kabátomat, és kezet mostam, bementünk a szobájába. Leültem az ágyra, ő meg magára ügyeskedett egy pólót, majd az asztalán össze-vissza heverő jegyzeteit kezdte rendezgetni.

Magas, barna hajú, barna szemű, jóképű srác volt, a borostája karakteressé tette az arcát, nekem meg mindig is tetszettek a borostás vagy szakállas férfiak. Általában egyszerűbben öltözködött; farmerban, pólóban és sportcipőben járt, és ez illett is hozzá. Amikor először megláttam őt, a tekintete fogott meg, mert volt benne valami megmagyarázhatatlan mélység, amitől rögtön úgy éreztem, hogy megbízhatok benne. Pasi nem gyakran volt rám olyan hatással, mint ő, szinte elsőre belézúgtam.

Nekem barna szemem volt, és hosszú barna hajam, de én vele ellentétben nem voltam magas, volt köztünk vagy harminc centi különbség. Sosem volt bajom a külsőmmel, de úgy éreztem, nem sok különleges volt bennem. Talán a szemem és az ajkam alatti anyajegy tetszett csak igazán, de egyébként átlagosnak tartottam magam. Még volt egy hosszú forradás az alkarom belső felén, amit egy gyerekkori balesetben szereztem. Akkoriban nagyon szégyelltem, még nyáron is hosszúujjban jártam, de aztán ahogy telt az idő, egyre jobban megbarátkoztam vele, és már nem rejtegettem, mivel úgysem tehettem semmit ellene.

– Zoli hazautazott pár napra, úgyhogy most nyugodtan meztelenkedhetünk az egész lakásban – pillantott rám Máté mosolyogva.

– Az jó, akkor legalább végre csak ketten leszünk.

– Ja, ritka alkalmak egyike.

– És hogy vagy? – kérdeztem.

– Megvagyok, délelőtt edzettem, aztán ettem, és aludtam. És te hogy vagy? Túltetted már magad azon a szaron? – utalt a tegnapi sikertelen vizsgámra, ami a harmadik ilyen volt az idei hatból.

– Ne is említsd – sóhajtottam, majd úgy gondoltam, el is mondom neki, amit akartam: – Nem fogok beiratkozni a következő félévre.

– Na, most csak emiatt ne legyél ennyire letörve – nézett rám biztatóan, de mielőtt még jött volna a többi dologgal, közbeszóltam:

– Nem csak emiatt vagyok letörve, ez már nagyon régóta tart, csak most nyitottam ki a szememet. És ne is próbálj rábeszélni, hogy folytassam, mert nem fogom. Most gondolkodom fél évig, aztán meglátom, hogy hogyan tovább.

Egy pillanatig csak néztünk egymásra, aztán elfordította a fejét, és folytatta a pakolást.

– Jó, akkor csináld ezt – mondta már sokkal ridegebben, ami újra visszarántott a semleges, rossz hangulatomba.

– Jó, és te miért csinálod ezt? – kérdeztem.

– Mit? – nézett rám értetlenül.

– Hogy meg sem próbálsz megérteni, és meg sem kérdezed, hogy mi bajom van.

– Julcsi, mi bajod van? – kérdezte meg kötelességből.

Én viszont azt akartam, hogy tudja, még ha nem is érdekelte, úgyhogy elkezdtem mondani:

– Nem tudom, észrevetted-e, de pár hónapja nem csináltam semmi olyan dolgot, ami fontos volt nekem, például a rajzolást és fényképezést, mert úgy érzem, hogy teljesen betemetett ez a sok teendő, ami a sulival és a munkával jár. Vagyis a munkával még nem is volt bajom, de a sulit egyszerűen nem nekem találták ki. Szeretnék újra a régi dolgaimmal foglalkozni, és kitalálni, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel, mert az biztos, hogy nem azt, ami most van.

– Hát nem tudom, kicsim, de ebből áll az élet, csinálod a dolgaidat, aztán egyszer majd a sok munka megtérül. Nem az a megoldás, hogy kihátrálsz az egyetemből, mert ez oda fog vezetni, hogy fél év múlva nem akarod majd folytatni.

– Jó, és akkor mi van? Akkor kevesebb leszek?

– Én nem mondtam ilyet – morogta. – Csak nem értem, miért kell ezen hisztizni.

– Igen, tudom, hogy nem érted, nem is próbálod megérteni. Nagyon sokszor elmondtam már neked, hogy amit neked jelent az orvosi, meg a karate, nekem ugyanazt jelentik a hobbijaim, csak én már nagyon régóta nem tudtam ezekkel foglalkozni. És ne viselkedj úgy, mintha személyes sértésnek vennéd tőlem ezt az egészet.

– Nem veszem annak, csak nem értem, hogy most mit fogsz csinálni. Bezárkózol, és elmenekülsz a világ elől?

– Nem menekülök, de ne mondd már ezt olyan lekezelően! Mostanában mindig ilyen vagy velem, meg sem próbálsz egy kicsit empatikusabb lenni, teljesen érzéketlen vagy felém. Ennek így most mi értelme? – néztem a szemébe, mire abbahagyta a pakolást, és ő is rám nézett.

Tekintete értetlenséget, és megdöbbenést tükrözött.

– Azért, mert rámutatok a hibáidra, ne akard azt kihozni ebből, hogy nem szeretlek. Ki fogja neked megmondani, hogy hülyeséget csinálsz, ha nem az, aki szeret téged és jót akar neked, talán a szomszéd, vagy a pénztáros?

–  Valahogy nem éreztem azt, hogy jót akarnál nekem, sőt, szerintem nem is ismersz engem igazán, ha azt hiszed, hogy azzal jót tennél nekem, ha rábeszélnél, hogy folytassam a sulit. Ne magadból indulj ki; attól, mert még neked úgy lenne a jó, nekem nem.

– Rövidtávon lehet, hogy jó lenne, de hosszútávon megbánnád, és ezt nem szeretném. Ha kihagysz fél évet, utána még annyira sem lenne kedved tanulni, mint most, és elveszne a két és fél éves munkád, ami ebben benne van.

– Látod, most is csak ezt hajtod, ahelyett, hogy csak elfogadnád, hogy hogy döntöttem. Unalmas már minden nap megvívni veled ezeket az apró kis harcokat, hallgatni, hogy mit nem csinálok jól. Persze ha én meg rád szólok, hogy szerintem te mit nem csinálsz jól, akkor meg sem hallod, vagy csak elkezdesz rám vigyorogni, mintha semmi sem történt volna.

Azért mondtam ki ezeket, mert úgy éreztem, az ő viselkedése sem segít ezen a mostani fásult állapotomon. Mellette úgy éreztem magam, hogy ő mindig mindent tud, én meg hülye vagyok, hogy nem értem ezeket a dolgokat. Nem azért, mert tényleg hülyének nézett volna, hanem ha próbáltam jól érezni magam, valamivel mindig elvette a kedvem. Egyszer például egy hosszú és fárasztó nap után beültünk valahova enni, én pizzát kértem, ezután ő negyed órán át arról beszélt nekem, hogy szerinte túl sok egészségtelen kaját eszem, és túl keveset sportolok. Egyébként igaza volt, és biztos el is ismertem volna, ha nem egy olyan napon mondja, amikor már szemmel láthatóan is nagyon kivoltam az egész napos sulis hülyeségektől.

Amiatt is sokat cseszegetett, mert időnként dohányoztam. Egyetem előtt ő is cigizett, de miután első évben végig kellett nézniük egy huszonnyolc éves, tüdőrákban elhunyt ember boncolását, azonnal letette a cigit. Engem úgy ismert meg, hogy tudta, hogy néha dohányzom, és eleinte nem is érdekelte, de egyszer elmesélte az ő leszokásának a történetét, és azután azzal fárasztott, hogy ha motiváció kell a leszokásban, akkor majd bevisz engem is egy boncolásra, meg videókat is linkelgetett nekem arról, hogy hogy néz ki egy dohányos tüdő. Ez a téma azóta sem volt lezárva; és ha rágyújtottam, néha nem bírt elmenni mellette, csak mondta a magáét.

Ezzel szemben én hiába kérleltem őt vizsgaidőszakban, hogy legalább egy este menjünk ki egy kicsit valahova, ő mondta, hogy nem szeretne, de menjek nyugodtan nélküle. Persze így én sem akartam, ezért egész este nem csináltunk semmi érdekeset. Ezeket végiggondolva úgy éreztem, hogy elég volt, már nagyon belefáradtam ebbe is. Nem akartam senkinek sem megfelelni, teljes magányra volt szükségem, hogy ne kelljen foglalkoznom senkinek a véleményével. Még az övével sem, hiába szerettem őt.

Felálltam az ágyról, és így szóltam:

– Szerintem ennek már nincs értelme, már nem olyan, mint régen… Nem érzem, hogy fontos lennék neked, és hogy hagynál azt csinálni, amit szeretnék. Én mindig megértettem mindent, amit te szerettél volna, én meg szinte semmit nem tehettem anélkül, hogy veled kellett volna viaskodnom.

– Nem érted, hogy csak segíteni akartam? De ezt hiába magyarázom neked, ha nem éred fel ésszel.

– Te meg azt nem éred fel ésszel, hogy nincs rá szükségem, hogy valaki mindig megmondja nekem, hogy mit tegyek.

– Szerintem akkor is gondolkodj pár napig, nem kell egy-két pofára esés után azonnal kijelenteni, hogy félbehagyod az egyetemet.

A hangjában nem volt semmi kedvesség, inkább kioktatás, nekem meg ez most csak olaj volt a tűzre.

– Az kevés, hogy "gondolkodjak pár napig".

– Akkor mit szeretnél? – lépett elém a szemembe nézve.

Egy kicsi megértést sem láttam rajta, én meg úgy éreztem, hosszú lenne magyarázkodni, és nem volt kedvem megint ahhoz, hogy elbeszéljünk egymás mellett.

– Szerintem most már elengedhetnénk egymást. Ezzel a viselkedéssel úgysem segítesz nekem, nekem nem erre van most szükségem.

– Milyen viselkedéssel? – kérdezte, most már egy kicsit kezdett kiakadni. – Azt nem veszed észre, hogy te hogy viselkedsz? Nem is akarod átgondolni, hogy milyen hülyeséget készülsz csinálni. Nem hallgatsz rám, és minden mondatomat direkt félreérted, hogy sajnáltathasd magad.

– Látod, te is pont ugyanígy kiforgatod a szavaim, és nekem ez már nem hiányzik. Én nem akarok megváltozni, és te sem tudsz másmilyen lenni, mint amilyen most vagy, pont ezért itt az ideje, hogy abbahagyjuk egymás cseszegetését, és mindenki élje az életét olyan szabályok szerint, ahogy ő akarja. Te majd a következő csajodra erőltesd rá ezt az egész egészséges életmód baromságot, ami amúgy ki tudja, menyire egészséges. Én meg majd belehalok a cigibe és a pizzába.

Erre már nem is dühös volt az arca, hanem zavarodott, amiért mondjuk nem is hibáztathattam, mert nyilván nem értette, hogy jött ez ide.

– Ezt most miért mondtad? Jézusom…

– Pont ez az, nem akarom megvárni, amíg megérted, hogy miért mondtam. Tényleg kár egymás idejét erre pazarolni.

Azzal kimentem az előszobába, és felkaptam a kabátomat. Már a cipőmet vettem, amikor kijött hozzám.

– Tehát akkor most szakítani akarsz? – kérdezte, és csak mosolygott rajtam, mint anya a hülyegyerekére, de ez természetesen nem változtatott a dolgokon.

– Igen! – kiáltottam, hogy lássa, komolyan gondolom, erre meg már szabályosan vigyorgott rám.

– Igen? Jól átgondolt döntésnek tűnik. Ha annyira szakítani akarsz, miért nem viszed magaddal a cuccaidat is? Tudod, ott van a fogkeféd és a köntösöd a fürdőszobában, meg a szobámban még pár dolog.

– Már felvettem a cipőm, szóval megköszönném, ha összegyűjtenéd őket egy zacskóba, és ideadnád.

– Én nem foglak innen kidobni, szóval ha kellenek, szedd össze magadnak – mondta még mindig mosolyogva, amivel csak tovább bosszantott.

– Tudod mit, nem kellenek. Majd add oda őket a következő barátnődnek – azzal otthagytam, és kimentem az ajtón.

***

Egyedül sétáltam a sötét utcán, a történteken gondolkodtam. Nem voltam mérges, nem indulatból szakítottam, inkább fáradtságból, hogy ez nekem nem kell. Most minden megfojtott, minden terhet jelentett. Ha már a párkapcsolatomra sem tudtam örömforrásként tekinteni, hanem ez egy plusz nehezítő tényező volt, akkor ennek nem volt semmi értelme. Ürességet éreztem, vagyis pontosabban nem éreztem semmit. Semmi haragot, talán csak egy kis csalódottságot. Az eszemmel tudtam, hogy jó döntés volt, de nem éreztem megkönnyebbülést sem. Tényleg csak ürességet, üres volt a lelkem.

De talán nem volt baj, mert legalább megtettem az első lépést afelé, hogy ne így érezzek, és végre kezembe vegyem az életem. Persze egy kis lelkesedés sem volt bennem, de valahol hittem benne, hogy ez változhat. Most az volt a nagy terv, hogy hazamegyek Pestre valamennyi időre, és megpróbálom magam jól érezni. Ez csak egy hirtelen ötlet volt, eredetileg új munkát akartam keresni itt Debrecenben, és majd csak később akartam felmenni, de most úgy éreztem, nem volt miért itt maradnom. Vizsgaidőszak előtt úgyis otthagytam az előző munkahelyemet, Mátéval szakítottunk, a csoporttársaim miatt nem érte meg itt lennem… A legjobb barátnőm, Eszti Szegedre járt egyetemre, még őt meglátogathattam volna, de nem akartam ilyen hirtelen beállítani hozzá, Pestre anyámékhoz viszont bármikor beállíthattam, szóval inkább ezt a lehetőséget választottam.

A kollégiumi szobában most nem volt senki, aminek nagyon örültem, mivel az egyik lány imádott faggatni olyan dolgokról, amihez semmi köze nem volt. Elővettem az ágyam alól a sporttáskámat, és elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Mivel nem tudtam, meddig maradok, ezért nem csak a legfontosabb dolgaimat kellett összekészítenem, úgyhogy pakolás közben volt bőven időm gondolkodni. Amikor az ágyam végében álló plüssmacira tévedt a tekintetem, amit Mátétól kaptam, hirtelen belém hasított az érzés, hogy milyen hülye voltam. Eddig teljesen természetes volt, hogy a macit ölelve alszom el, és közben rá gondolok, de most mi lesz ezzel is, mint ahogy mindennel? Az egyetemi órák előtti közös reggelikkel, a jó éjt üzenetekkel, az együttalvásokkal, a közös főzésekkel, filmnézésekkel?

Leültem az ágyra, mert hirtelen nem tudtam, hogyan tovább. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire fájt a szakítás. Eddig azt hittem, nem voltak érzéseim, hát most már tudtam, hogy voltak… Újra végig kellett gondolnom, és emlékeztetnem magam, hogy miért tettem jól, amit tettem. Ez nem volt annyira hirtelen döntés, csak most éreztem magamban annyi erőt, hogy megtegyem, de már régebben is voltak olyan gondolataim, hogy jobb lenne nekünk külön.

Máté sokkal kiegyensúlyozottabb volt nálam, tudta, hogy mit akart kezdeni az életével, én meg csak annyit tudtam, hogy mit nem. Neki ment minden, amibe belekezdett, én mindenhol csak falakba ütköztem. Ő hét éves kora óta karatézott, én semmi mellett nem tudtam ilyen sokáig kitartani. Neki egyben volt a családja, az enyémről meg inkább ne is beszéljünk… Ő tudott mindent objektíven nézni, én meg egyáltalán nem tudtam kizárni az érzéseimet. A sok különbség még nem is lett volna baj, de az utóbbi időben egyáltalán nem értettük egymást.

Azzal biztattam magam, hogy nekem olyan kell, aki megért, de most nem tudtam hinni benne, hogy engem fog még valaki szeretni, meg hogy én bárkiben is meg tudnék bízni, és én tudom szeretni. Azt biztosan tudtam, hogy nem fogom magam azzal megalázni, hogy visszakönyörgöm magam Mátéhoz csak azért, mert most szarul éreztem magam. Majd túlélem valahogy, de ebben az állapotban nagyobb hülyeség lett volna vele lennem, mint így külön. Azt már nem tudtam, hogy fogom kibírni, mert most nagyon szenvedtem. Rossz volt megtapasztalni, hogy nem a jó érzéseim tértek vissza, hanem a reményveszettség és fájdalom.

Valahogy összeszedtem magam, összepakoltam mindent, majd a hátamra kaptam a táskám, és az ajtóhoz mentem. A macit az ágyamon hagytam, még gondoltam, utoljára rápillantok, de végül nem néztem vissza, kiléptem a szobából.

***

Legalább annyi jó történt velem, hogy sikerült jegyet kapnom egy éppen induló vonatra, úgyhogy nem kellett órákat töltenem az állomáson. Máskor a két és fél órás út alatt zenét hallgattam és gondolkodtam mindenről, kivéve az életemről, leginkább álmodoztam. Most viszont még zenét hallgatni sem volt kedvem, mert biztosan előhozták volna a negatív érzéseimet, már éppen így is elég szomorú voltam. Az ablaknak könyökölve, könnyes szemmel néztem bele az elsuhanó feketeségbe, az elmúlt idők emlékei akaratlanul is bekúsztak a fejembe.

Mátéval két hónappal azután jöttünk össze, hogy elkezdtem az egyetemet. Amikor megérkeztem Debrecenbe, magamhoz képest elég aktív társasági életet éltem, a csoporttársaimmal szinte naponta járkáltunk el. Nem is mindig a piálás miatt, egyszerűen csak beültünk valahova beszélgetni. Máté az egyik csoporttársamnak a valakijének a valakije volt, és egyszer velünk tartott egy ilyen alkalommal. Én szinte észre sem vettem őt, mert hamar megállapítottam, hogy "túl jó pasi" hozzám, olyannak tartottam, akivel nem érdemes foglalkozni, mert csak önmagába tud igazán szerelmes lenni. Amikor elmentem italért egyedül, utánam jött, és megkérdezte, hogy az egyetemre járok-e, mert nem látott még addig.

Rögtön tudtam, hogy elsőre tévesen ítéltem meg őt. Érdekesnek és izgalmasnak találtam, még azelőtt éreztem, hogy szívesen beszélgetnék vele órákon át, mielőtt tényleg válthattunk volna pár szót. Azt viszont nem igazán értettem, hogy én vajon mivel hívhattam fel magamra a figyelmét. Nem voltam kiöltözve, egy farmer és vékony pulcsi volt rajtam, a hajamat hátrafogtam, és csak a szememet festettem ki, úgyhogy meglepő volt, hogy pont engem nézett ki magának.

Nem volt valami nagy szám a beszélgetésünk, mert enyhén zavarban voltam, hogy olyan áthatóan nézett, és akaratlanul is elképzeltem, ahogy a borostás arca a bőrömhöz ér. Bemutatkoztunk egymásnak, aztán elmondta, hogy az orvosira jár. Meséltünk magunkról egy kicsit, de én főleg inkább idétlenül vigyorogtam. Ezzel nem vettem el a kedvét, mert mondta, hogy találkozhatnánk majd kettesben is, aztán elkérte a számom, mert hogy nincs Facebookja. Utána visszament a többiekhez, én meg azon elmélkedtem, hogy vajon mennyire nézett hülyének. Nem éppen társasági emberként volt egy ilyen fóbiám, hogy az első pár találkozás alkalmával mindig azon stresszeltem, hogy vajon mit gondolhat rólam a másik. Szerencsére semmivel sem ijesztettem el őt, mert két nap múlva felhívott, hogy van-e kedvem sétálni vele a városban. Igazából nem is nagyon feszengtem az első pár alkalommal, mivel tényleg szinte bármiről tudtam vele beszélgetni, és viszonylag könnyen feloldódtam mellette. Már elsőre is nagyon tetszett benne, hogy nem volt olyan komolytalan, mint az addig megismert pasik többsége, ő érettebbnek tűnt külsőre és belsőre is a többieknél, aztán a kapcsolatunk alatt kiderült, hogy tényleg így is volt.

Aztán jöttek az első kudarcok az egyetemen, az első kioktatások tőle, hogy mit hogyan kéne csinálnom. Eleinte észre sem vettem, hogy semmit sem sikerült normálisan megbeszélnünk, mert még a jó dolgok elég nagy többségben voltak; de ahogy szinte sorban tűnt el minden maradék jó az életemből, úgy eszméltem rá, hogy nem működik a kapcsolatunk. Nem is tudtam pontosan, hogy mi történt. Amikor egyetemre jöttem, tele voltam nagy tervekkel, hogy verseket írok, fényképezek, rajzolok, ismerkedem jófej emberekkel; és ezek mellett dolgozom is. Aztán egy idő után azt vettem észre, hogy minden időmet a munka és a suli töltötte ki, a hobbijaimhoz nem volt semmi kedvem, a nagy bandázások a csoporttársakkal abbamaradtak, és Mátéval is megromlottak a dolgok.

Szép lassan már nem jártunk el sehova, nem figyelt arra, amit mondtam, nem törődött úgy velem, mint az elején. Ő úgy próbált meg segíteni, hogy kioktatott, amikor már amúgy is minden bajom volt, és elég sebezhető voltam. Ha próbáltam vele beszélni, hogy mostanában nem jó valami, elviccelte a helyzetet, és nem vett engem komolyan. Most azért szakítottam, mert úgy gondoltam, ezt már nem lehetett máshogy megoldani, bármennyire is fájt a döntésem.

Úgy éreztem, most még jobban el vagyok veszve, mint azelőtt voltam, de próbáltam magam azzal vigasztalni, hogy ez csak átmeneti állapot, és majd úgyis kitalálom, hogy mihez kezdjek. És majd ha ez megtörténik, találok valaki olyat, aki elfogad engem úgy, ahogy voltam, de ezt jelen helyzetben el sem tudtam képzelni.

Tulajdonképpen ez volt az első olyan kapcsolatom, ami egy darabig működött úgy, ahogy egy rendes kapcsolatnak működnie kellett. Az azt megelőzőek nem ilyenek voltak. Volt egy srác, akivel egy éven át szexkapcsolatban voltam, akkor ez volt számomra a legjobb, ami velem történhetett, mert el akartam felejteni az első szerelmemet. Aki amúgy egy lány volt.