2016. március 27., vasárnap

1. fejezet

1. fejezet



„...Halasi passzolja Vitéznek a labdát, Vitéz ugrik és lő... de lent marad a földön, és úgy néz ki, nagy a baj. Kedves nézőink, nagy a baj, a Európa-bajnoki elődöntőben Vitéz Tamás, a válogatott kiválósága megsérült, nagyon fájlalja a kezét. A csapatorvos berohan a pályára, közben visszanézhetjük, hogy mi történt... Igen, a horvát meglökte Vitézt, rosszul esett, a dobókezére nehezedett egész testsúlya. Nagyon rosszkor jött ez, kedves nézőink, az elődöntő hajrájában veszítjük el a csúcsformában kézilabdázó Vitéz Tamást...”

Eddig bírtam nézni, utána bezártam a Youtube-ot. Már egy hónapja történt, de csak most szántam rá magamat, hogy megnézzem, hogyan is történt ez a sérülés, ami azóta is megkeseríti az életemet. Nem volt jó ötlet megnézni ezt a videót, pedig eleinte bíztam benne, hogy ez majd visszarángat a földre, és felfogjam, lesznek még jó meccsek.
A kezem eltört azon a bizonyos kézilabdameccsen, amit a magyar válogatott színeiben a horvátok ellen játszottunk az EB elődöntőben. Igaza volt a kommentátornak, a lehető legrosszabbkor jött nekem ez a sérülés. Huszonkét évesen, egy évvel ezelőtt a világbajnokságon mutatkoztam be a felnőtt válogatottban, többnyire kezdőként kaptam szerepet, egészen a döntőig meneteltünk, ahol sajnos kikaptunk. Egy évvel később, a fájdalmas emlékű ezüst után nagy reményekkel vágtunk neki az Európa-bajnokságnak, az elődöntőig minden simán ment, de a meccs utolsó öt percében kidőltem a sorból. Úgy látszik, ez megzavarhatta a csapatot, pedig sok klasszis játékosunk van, és kikaptunk. Két nap múlva a srácok megnyerték a bronzmérkőzést, de én azt már a lelátóról nézhettem, és begipszelt kézzel állhattam a dobogóra.
A klubcsapatom, a Ferencváros egyáltalán nem örült, hogy nélkülözniük kell engem a bajnoki szezonban, mert a csapat egyik kulcsembere voltam jobb átlövőként. Az EB óta itthon „pihentetem” a kezemet, lényegében semmit nem tudok vele csinálni, a jobb kezemet használom mindenre. Kimenni sincs kedvem, mert a legnagyobb februári hidegben az ember valahogy nem vágyik sétálgatásra, tehát egy hónapja bent rohadok a szobámban. Anyámmal élek együtt, vele még egész jól kijövök, de nagyanyámmal nem, aki gyakran jön hozzánk látogatóba, mert otthon unatkozik nagyapám társaságában. A nagyapám sosem látogat meg minket, ő nem szeret kimozdulni otthonról, de én nem is bánom, nagyanyámat sem könnyű elviselni.
A barátnőm, Brigi néha feljön ide, de nem nagyon villanyoznak fel a látogatásai. Ő a Ferencváros női csapatában játszik, nálam egy évvel idősebb, fél éve vagyunk együtt. Nagyon jó csaj, de tényleg sosem lesz jobb kedvem, ha vele találkozom, néha már unom is a találkozóinkat. Folyton a kézilabdáról beszélgetünk, vagyis ő beszél, én meg hümmögök; nem szeretem hallani, hogy mit csinálnak edzésen, mik történtek a csapattársaival... Nagyon hiányoznak az edzések, és nem akarom, hogy bármi is erre emlékeztessen, ezért vagyok kedvtelen, ha a kézilabda szóba kerül. Bár a legjobb barátnőm, Adél szerint engem most minden elkedvetlenít.
Adél nem lakik messze a mi tizenharmadik kerületi lakótelepi lakásunktól, a szomszéd épületben  él, még ovis korunkban ismerkedtünk meg a telep játszóterén, és tök véletlenül egy általános iskolai osztályba kerültünk az egyik közeli suliban. Ő az egyetlen igaz barátom, lehet, hogy furcsa, hogy lány, de Adél már gyerekként is nagyon vagány kiscsaj volt, nagyon szerettem vele lenni. Ő is hiperaktív volt, mint én, imádtunk együtt focizni, labdát dobálni, benne voltunk minden rosszban, és persze jóban. Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ő az egyetlen az életemben, akivel mindent megbeszélhetek; úgyhogy nem csak a sportokban jeleskedett, hanem nagyon megértő barát is volt. Ő most harmadéves az egyetemen, idén fog diplomázni, ami miatt nincs túl sok ideje, de hetente egyszer még így is találkozunk. Brigit nem nagyon zavarja ez a barátság, de le is szarnám magasról, ha zavarná. Még egy olyan barátom úgysem lesz soha, mint Adél.
Sokan nem hisznek a fiú-lány barátságban, de nálunk ez jól működik. Igaz, egyszer átléptünk egy határt, de sosem szabtunk magunknak feltételeket, hogy mit szabad, és mit nem. Adélt öt hónapja dobta ki „élete szerelme”, Zoli, akivel négy évig voltak együtt, és azt hitte, ez örökre így is marad. Nagyon maga alatt volt, amikor a srác lelépett. Egy hónap elteltével volt egy beszélgetésem Adéllel, én megjegyeztem, hogy úgy látom, már kezd helyrejönni a szakítás után, de ő azt mondta, hogy ez a látszat, igazából eléggé meg van tépázva az önbizalma. Én ezen eléggé meglepődtem, mert ő mindig is nagyon magabiztos volt, de azon az estén tényleg egy kicsit elveszettnek tűnt. Mondta, hogy nem érzi magát jó nőnek, aki kell a pasiknak. Én megnyugtattam, hogy bárki mázlistának érezheti magát, aki megkapja őt, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókoltam őt. A legfurcsább mégis az volt az egészben, hogy nem ellenkezett, hanem tök természetesen fogadta a közeledésemet. Lehet, hogy továbbmentünk volna, de nekem ott volt Brigi, ezért abbahagytuk. Pedig ha nem lett volna barátnőm, én biztos nem akartam volna ennyinél megállni, de így nem is nagyon gondolkodtam a lehetséges folytatásban.
Voltak időszakok, amikor tudtam, hogy többet érzek Adél iránt, mint szimpla barátság, de ezt nem mondtam meg neki, és összesen kétszer fordult ilyen elő. Mindkétszer azt vettem észre, hogy nagyon várom, hogy találkozzunk, és csak vele akarok lenni, senki más nem érdekel. Először tizenhét éves koromban volt ez, de akkor még nem mertem semmit lépni, mert féltettem a barátságunkat, aztán meg szép lassan el is múlt ez az érzés. Másodszor már biztosan léptem volna valamit, ez húsz éves koromban volt, de Adél eszméletlenül szerelmes volt a barátjába, Zolikába, akivel akkor már két éve együtt volt, így szépen befogtam a pofámat, nem akartam elrontani a kapcsolatát. Én is találtam magamnak egy lányt, és már nem gondoltam rá. Egyébként jó csajnak találom Adélt, sötétvörös haja és zöldeskék szeme van, az alakja is nagyon rendben van, de mégsem az az első dolog, ami eszembe jut róla, hogy ő „jó csaj”. Ő sokkal több ennél, nincs ember a világon, aki nála jobban ismerne engem.
Mégis, most ebben a nehéz időszakban, amikor már egy hónapja szenvedek a begipszelt kezemmel, még az ő társasága sem tud feldobni. Néha elég ideges vagyok, mert zavar a bezártság, mindig is nagy volt a mozgásigényem, és törött kézzel most el voltam tiltva minden sportos tevékenységtől. Emiatt anyámmal és nagyanyámmal is sokkal türelmetlenebb vagyok, nem mintha egyébként annyira türelmes lennék hozzájuk... Szeretnék külön élni, de anyám nem tud fenntartani egyedül egy lakást, és jelen pillanatban én sem vagyok költözőképes állapotomban, pedig anyagiakban már talán jól állok. Nem költekezek ész nélkül, mert gondolok a jövőre, de már nem vonok meg mindent magamtól, mint régen. A szüleim kilenc éves koromban váltak el, azóta anyám nevel és tart el engem, de amióta fizetést kapok a kézilabdáért, én is beszállok a költségekbe. Sosem éltünk nagy lábon, igaz, apám küldött pénzt, de mindig egyre kevesebbet, és egyre ritkábban találkoztunk.
A válás után eleinte minden hétvégén elmentünk valahova apámmal, Fradi focimeccsre vagy moziba, de szép lassan ritkultak ezek a találkozók. Anyám nem akarta, hogy magamba forduljak, mert az imádott apám elhagyott minket, ezért beíratott kézilabdázni. És miért pont a kézilabdára esett a választás? Tíz éves koromban egyik délután anyám bekapcsolta a TV-t, éppen kézilabdameccs ment, és megkérdezte, nincs-e kedvem ezt a sportot űzni. Én rávágtam, hogy de, így kerestünk csapatot, ami nem lehetett más, mint a Ferencváros. Már kis srácként is nagy Fradi drukker voltam, így hajlandó voltam heti háromszor, tíz éves fejjel megtenni a Dózsa György út – Népliget távot metróval, hogy a kedvenc csapatomban játszhassak. Azóta is a Fradiban vagyok, és semmilyen más magyar csapatban nem akarok játszani. Ha valaha el is hagyom a Ferencvárost, akkor külföldre megyek játszani.
Egyelőre viszont az volt a legnagyobb álmom, hogy a sérülésemből felépülve visszakerüljek a Fradi kezdőcsapatába, és persze a válogatottba, hiszen nyár végén lesz az olimpia, ahova mindenképpen szerettem volna kijutni. Azt mondták, a teljes felépülés kb. négy hónapot vesz igénybe, hat hét, amíg összeforr a csont, utána egy hónap, amikor elkezdhetek könnyített edzéseket végezni, de összesen négy hónap, amíg rendesen edzhetek. Ez baromi hosszú idő, és lehet, hogy már eltelt egy hónap, de nem tudom, hogy fogom kibírni a további hármat. Még ha minden rendben is megy, csak a bajnokság végére fogok felépülni, így maximum két-három meccsen fogok pályára lépni a Fradiban, és nem tudom, hogy ez alapján lesz-e helyem a válogatott olimpiai keretében. Már kaptam visszajelzéseket a Fradi és a válogatott edzőjétől is, hogy számítanak rám, de tudom, hogy semmi sem biztos ebben a sportágban. Nagyon sok jó jobb átlövője van a magyar klubcsapatoknak, újra be kell majd verekednem magam a válogatottba, és nagyon remélem, hogy az olimpiáig ez sikerül is. Nagyon nagy csalódás lenne, ha csak otthon TV-n tudnám nézni a csapat olimpiai meccseit. Szerintem nem is nézném.
Ránéztem az órára, még csak este hat volt, a lefekvéshez korán volt, de mást nem volt kedvem csinálni. Azon gondolkodtam, hogy felhívom Adélt, hogy jöjjön fel CS-re, és játsszunk együtt, de ekkor megcsörrent a telefonom. Láttam, hogy Brigi hív. Legalább két napja nem találkoztunk, és kb. azóta nem is kerestem, csak Skype-on beszéltünk egyszer. Felvettem a telefont.
- Hát szia... - köszöntem.
- Szia drágám – mondta Brigi, hangja nem tűnt mérgesnek, én meg örültem, hogy úgy néz ki, megúszom a lebaszást.
Nem tudom, miért baszott volna le, de a lányoknak ez a hobbijuk, szeretnek feleslegesen pörögni.
- Mi újság? - kérdeztem olyan kedvesen, ahogy tudtam, valójában most nem volt senkivel sem kedvem beszélgetni.
- Nagyon semmi, most jövök hazafelé edzésről.
- Aha – mondtam.
Na, már megint az edzés... Nem értem, Brigi hogy nem jött még rá egy hónap után, hogy nem szeretem, ha az edzést, vagy a kézilabdát emlegeti.
- És te hogy vagy? - kérdezte. - Mit csináltál ma?
- Semmit, elvoltam, gépeztem. Igazából elég szarul vagyok – mondtam.
- Ki kéne mozdulnod. Gyere át egy óra múlva, és másnapra jól leszel – mondta csilingelő hangon.
- Áh, most biztos nem megyek sehova, hideg van, és sötét, mellesleg el van törve a kezem.
- Tudom, Tomi, mindenre ez a kifogás – morogta Brigi csalódottan, már éreztem, hogy gyülekeznek a viharfelhők.
- Majd ha rendbe jön a testem, rendbe jön a lelkem is – mondtam.
- Igen, ezt is mondtad már ezerszer – mormogta barátnőm. - De unom, hogy csak mert eltört a kezed, már minden jót megvonsz magadtól, és tőlem is egyre távolabb kerültél.
- Jaj, dehogy kerültem tőled távol, egyszerűen most egyedüllétre van szükségem – mondtam.
- Igen, már egy hónapja... Pedig én tényleg szeretnék segíteni.
- Nem tudsz segíteni – mondtam. - Na, jól van, én most pihenek, te is pihenj, biztos fárasztó volt az edzés.
- Kösz a bunkó beszólásodat – morogta Brigi.
- Jól van, holnap gyere föl, ha annyira szeretnéd, de előtte hívj fel – mondtam engesztelésképpen. Nem akartam vele összeveszni, és valamit ki kellett találnom, hogy megelőzzem a szóváltást.
- Még meglátom, ráérek-e – mondta Brigi. - Holnap készülünk a Vác elleni meccsre, nem tudom, meddig fog tartani.
- Jó, majd hívj, mielőtt jössz – mondtam, de Brigi kijelentése inkább rádöbbentett arra, hogy mennyire hiányoznak a meccsek, és emiatt még jobban elment a kedvem a vele való beszélgetéstől.
- Igen, majd hívlak – mondta, azzal lerakta.
Az ágyra dobtam a telefonomat, majd kibámultam az ablakon. Kevés kiábrándítóbb dolog van a lakótelepre nehezedő gennyes hidegnél és sötétségnél, Brigi igazán megérthetné, hogy nincs kedvem ilyenkor átmenni hozzá. Nem lakott túl messze, csak négy metrómegállót kellett volna menni, de nem volt kedvem felöltözni, és kimenni ebbe a lehangoló időbe. Persze, az más, ha edzésről jöttem hazafelé, akkor leszartam, milyen idő van, még jól is esett hazafelé utazni a metrón. Úgy éreztem, ha ép lenne a bal kezem, most még a legnagyobb hóviharban is szívesen indulnék el edzeni.
Éppen ki akartam menni a konyhába, de megint megszólalt a telefonom; azt hittem megint Brigi lesz az, de láttam, hogy az egyik haverom, Jani hív. Nagy ma a forgalom – gondoltam, miközben felvettem a telefont.
- Csá, mi van? - szóltam bele.
- Szevasz Tomikám, mi a franc van veled? - kérdezte jókedvűen.
- Megy a punnyadás – mondtam.
- Sejtettem – mondta Jani. - Na, figyelj, pont emiatt nincs kedved kijönni egy kicsit bulizni?
- Bulizni törött kézzel? - vontam fel a szemöldököm.
- Persze, így még könnyebben lehet csajozni, mert megsajnálnak – röhögött Jani.
- Hagyj már a faszságaiddal – mondtam. - Pont most ráztam le a csajomat, mert egyedül akartam lenni, akkor gondolhatod, hogy nincs kedvem bulizni.
- De így egy besavanyodott fasz leszel, haver, kell a vérfrissítés. Elhiszem, hogy nem akarsz a csajoddal lenni, mert mindig az ő képét bámulod; viszont ha kijössz, végre új arcokkal találkozhatsz – tolta a rizsát Jani. - Na meg aztán nincs kedvem egyedül menni ebbe a házibuliba, ezért is akartam, hogy gyere velem.
- És hogyhogy egyedül mennél? - kérdeztem.
- Az egyik edzőtársam hívott meg, akit annyira nem ismerek, szerintem tök új emberek lesznek ott, és ezért akarom, hogy gyere el. Felelevenítjük a régi szép időket, amikor teljesen ismeretlen arcokkal buliztunk együtt, meg olyan csajokkal voltunk együtt, akikre másnap nem is emlékeztünk.
- Nem vagyok nosztalgikus hangulatomban – mondtam.
- Tomikám, valahol el kell kezdeni... Mert gondolom nem akarsz egy ilyen bepenészedett faszként megdögleni, nem? - kérdezte.
- Majd ha meggyógyul a kezem, nem leszek besavanyodott fasz – morogtam.
Végül is igaza volt abban, hogy attól mert még a csajommal nem akarok találkozni, vele elmehetnék bulizni. Tényleg csak Brigit láttam ebben az egy hónapban, meg néha Adélt, de sehol sem voltam, alig mozdultam ki. Brigivel is csak a szobában ültünk, tévéztünk és szexeltünk, és hiába tűnik ez jó programnak, annyira nem dobott fel. Briginek nem kell könyörögni, hogy találkozzunk, általában keres ő engem magától is, és szexben is ő a kezdeményezőbb; talán ezért is fásultam bele egy kicsit az életbe. Jobb lenne, ha néha érezném, hogy hiányzik nekem a csajom, és nem lógna folyton rajtam, de így egyszerűen már unom a társaságát. A buli jó ötletnek tűnik abból a szempontból, hogy ha kimozdulok, és látom a sok szánalmas ribancot, majd visszavágyom az életembe, és szívesen dugom meg Brigit. Persze ezt így nem gondoltam végig, de ilyen gondolatok motoszkáltak a fejemben, amikor úgy döntöttem, mégis elmegyek.
- Jól van, megyek veled – mondtam.
- Fasza, egy óra múlva arra kanyarodom, és megyünk. Na csá – mondta Jani, azzal le is tette a telefont.
Kimentem a fürdőszobába, hogy nagyjából rendbe szedjem magam. Ezt a helyiséget utáltam a legjobban a lakásban, télen mindig is baromi szar volt itt fürdeni, mert nagyon fáztam, valamiért itt mindig hideg volt, néha még nyáron is. Most, hogy be van gipszelve a kezem, még rosszabb a fürdés, de szerencsére egy kézzel is meg tudom oldani. Mégse akarom behívni anyámat, hogy fürdessen meg...
A tükörben néztem magam, valamiért nagyon karikás volt a szemem, pedig volt elég időm pihenni. Egyébként odafigyelek a külsőmre, de most nem annyira érdekelt. Megállapítottam, hogy nem gáz, ha nem nyírom a hajam havonta, és az egyhetes borosta is jól áll. Azelőtt mindig nagyon odafigyeltem arra, hogy a hajam precízen le legyen nyírva, és maximum egy centiig növesztettem, utána megint jöhetett a hajnyíró gép. A borostát nem szerettem, legrosszabb esetben háromnaponta borotválkoztam. Most, hogy ezeket a dolgokat maximálisan leszartam, úgy tűnt, mintha éveket öregedtem volna, de persze így is jól néztem ki.
Bátran állíthatom, hogy jól nézek ki, barna hajam és szemem volt, mindig is tetszettem a csajoknak. A kézilabda miatt sosem kellett külön a konditeremben izzadnom, a testemmel is elégedett voltam, és ez a magabiztosság nyilván látszott rajtam, mert Adél többször megjegyezte, hogy egy beképzelt tapló vagyok. Persze ezt csak félig mondta komolyan, de igaza volt, bár ezt nem vallottam volna be neki. Igaz, hogy a külsőm és a nők terén magabiztos vagyok, de az élet többi területén nem így volt, sok feszültség gyűlt fel bennem különböző okok miatt. Tehát ha beképzelt bunkónak tűnök, az azért van, mert bizonyos dolgokban nagyon is bizonytalan vagyok. Hiába tudtam ezt, nem akartam rajta változtatni, mert minden jól ment eddig. A kényszerpihenő alatt sok mindenről gondolkodtam, és rájöttem, hogy nagyjából jól mennek a dolgaim, csak ki kell várnom türelmesen, hogy újra játszhassak, és akkor már tényleg minden rendben lesz. Elköltözök innen, minden hétvégén újra meccs lesz, talán Brigivel is jól alakulnak majd a dolgok... ezek voltak a rövidebb távú terveim, utána majd meglátjuk.
Janit a gimiből ismerem, sokat lógtunk együtt, főleg hétköznap, mert hétvégén meccseim voltak. Emiatt nem igazán írtam leckét, elég rossz tanuló voltam, mert a sport és az egyéb elfoglaltságaim miatt szartam az egészre, de szerencsére nálunk a gimiben mindenki hülye volt, így nem tűntem ki közülük. Sőt, az irodalom meg a történelem egész érdekes tárgyak voltak, de nem volt időm mélyen  elmerülni bennük. Az osztályomba elég rossz életű srácok, és ribancos lányok jártak, sajnos vagy nem sajnos, sok hülyeségüket én is átvettem. Sokat buliztunk együtt, néha Adélt is hívtam, de ő nem bírta ezeket az embereket, ezért nem jött túl gyakran. Ő egy sokkal jobb gimibe járt, náluk főleg a tanulás ment, és nem a baromkodás. Persze én is éreztem, hogy ezek mind felszínes haverkodások a többiekkel, de egész jó volt egy ilyen csapatban nyomulni, ahol ráadásul én is elég nagy tiszteletnek örvendtem. A kézilabdát természetesen nem hanyagoltam el, fontosabb volt sokkal, mint a bulizás, de az edzések és a meccsek okozta feszültség után jó volt kiengedni a gőzt az osztálytársaimmal.
Most, három évvel az érettségi után már nem nagyon járunk össze, egyedül Janival mentünk ide-oda. Azt hiszem, kinőttem ezt a bulizós időszakot, inkább ülök itthon és nézek valami érdekes műsort a Tv-ben, vagy játszom a gépen, vagy sétálok, vagy inkább csak pihenek. Most viszont úgy éreztem, elegem lett a pihenésből, és ebből az egész tétlenségből. Brigi folyton rajtam lóg, Adél meg pont nem ér rá a nagyon fontos szakdolgozata miatt, én meg egész nap itthon penészedek, és mindenféle idióta játékot kipróbáltam már, most már változatosságra vágytam. Jani nem rossz arc, bár nincs állandó munkája, és mindig máshol lopja a napot, de egész jól kijövünk egymással. Ő kung-fu edzésre jár már hét éve, és emiatt az átlagos simlis embereknél fegyelmezettebb életet él, de ő sem tudja átlépni az árnyékát. A szülei elváltak, az anyjánál lakott, de nem bírta elviselni, így most egy havernál lakik, és azt hiszem, a szülei válása teljesen elcseszte az életét. Nekem legalább az anyám egész normális volt, na meg ott volt a kézilabda, és ezek mind kordában tartották a rosszabbik énemet.
Megfürödtem, majd gondolkodtam, levágjam-e a borostámat végre, de úgy döntöttem, hogy nem teszem, így elindultam a szobámba keresni valami normális pólót, amiből rendesen kilóg a begipszelt kezem. Elég idiótán éreztem így magam, de már leszartam, majd pár pohár pia biztosan feloldja a gátlásaimat.
Egy óra múlva Jani megérkezett a ház elé a szakadt Fordjával, én már lent vártam őt. Baromi hideg volt, reméltem, hogy ahova megyünk, lesz fűtés. Sajnos volt már olyan, ahol nem volt, és hiába ittunk, nem melegedtünk fel, és le kellett lépni. Már legalább három hónapja nem voltam sehol szórakozni, így nagyon bíztam benne, hogy jó esténk lesz.
- Csá haver – nyújtott kezet Jani, amikor beszálltam mellé a kocsiba.
- Hello – mondtam, azzal kezet fogtunk.
Becsaptam az ajtót, majd Jani elindította a Fordot.
- Fasza hideg van ebben a kocsiban is – jegyeztem meg.
- Jól van, csak neked van pénzed az ilyen luxuscikkekre – szólt Jani. - Dupla pulcsit kellett volna  venni.
- És hova megyünk, remélem nem az Északi sarkra – mondtam.
- Áh, nem, elvileg egy rendes kertes házba. Az edzőtársam szülei elutaztak, és most kihasználhatja a ház adta lehetőségeket. Csak elég messze van, Pesterzsébeten, szóval megyünk még egy darabig.
- Jól van, felőlem... - vontam vállat.
- Hidd el, jó buli lesz – mondta Jani. - Igaz, hogy nem ismerek szinte senkit, de remélem, a csajok rendben lesznek.
- Miért, nők is lesznek? - kérdeztem gúnyosan.
- Már hogy a bánatba ne lennének. És ne feledd, bármit teszel ma este, a csajod előtt titokban marad – mondta bizalmasan.
- Nem is szoktál Brigivel találkozni, hogy tudna meg bármit is tőled? - kérdeztem.
- Mit tudom én, véletlenül elpofázom Facebookon... - mondta Jani.
- De egyébként is tök mindegy, mert nem fogom megcsalni – mondtam.
- Én ezt a helyedben nem jelenteném ki előre.
- Miért, eddig sem csaltam meg senkit, meg most sem érzem úgy, hogy bárki más kellene – mondtam.
- Na ne mondd már, hogy soha senkit nem csaltál meg! - nézett rám Jani. - Mi volt az a csaj a tizenegyedikes osztálykiránduláson?
- Jó, az az egy... - hagytam rá. - Meg még ott volt Adél pár hónapja, de ezt leszámítva jól viselkedtem.
Jani hirtelen még a vezetésről is elfeledkezett, olyan hirtelen fordult felém:
- Végre megdugtad Adélt? - nézett rám vigyorogva, de azért visszatért a kormányhoz.
- Dehogy dugtam meg, csak smároltunk – mondtam. - De ezt már mondtam neked.
- Ah, nagyon unalmas vagy – morogta Jani csalódottan. - Igazán megdughatnád már, már több, mint tíz éve együtt nyomultok... én simán megtenném.
- Veled kibaszottul nem is állna szóba – mondtam.
- Igen, tudom, mert egy sznob picsa... de azért pár menetre jó lenne – tette hozzá.
- Nagy faszkalap vagy, szállj le végre Adélről – mondtam.
- Jól van, baszd meg, akkor szerencsétlenkedj csak...
- Nekem legalább van kivel dugnom, mert ott van Brigi, de neked még csajod sincs... - mondtam, és belegondolva ez a kijelentés nagyon gyerekesen hangzott, de Janival mindig is csak ilyen dedós faszságokról beszélgettünk.
- Figyelj, nekem minden napra más csajom van – vágott vissza Jani.
Ezzel befejeztük ezt a hülye beszélgetést, és másról kezdtünk el társalogni. Nagyjából elmeséltük egymásnak, hogy mi történt az utóbbi időben, közben meg a sötét és fagyos várost kémleltem az ablakon keresztül. El nem tudtam képzelni, hogy ilyen lélekromboló és kísérteties időben hogy van bárkinek is hangulata bulit rendezni, és elhinni, hogy jól fogják magukat érezni.

***

Végül jól éreztük magunkat, igaz, a pia nagyban hozzájárult ehhez. Csak két sört ittam, de jól fejbe baszott, mert már nagyon elszoktam tőle. Reggel volt, a szobámban feküdtem az ágyban, rögtön beugrott, hogy mit csináltunk az este. Ez a jó, ha nem baszik be teljesen az ember, legalább emlékszik, mi történt...
Amikor megérkeztünk, még Jani számára is rengeteg volt az idegen arc, de hamar sikerült velük megtalálni a közös hangot egy kis pia után. Mindenki sorra gurította le az italokat, én meg egy idő után azt vettem észre, hogy körülöttem mindenki berúgott, és csak én vagyok nagyjából józan. Éppen azon agyaltam egy széken ülve, hogy hogyan fogok hazamenni innen, amikor leült mellém egy kissé spicces állapotban lévő kiscsaj. Tök lazán megkérdezte, hogy én vagyok-e Vitéz Tamás, mire mondtam, hogy igen, erre meg elkezdett belőle ömleni a szó. Mondta, hogy látta az EB meccseinket a tv-ben, és nagyon sajnálja, hogy megsérültem, mert én voltam a kedvence a csapatból. Nem igazán meglepő, ha felismernek, de mégis, ez a csaj egy kicsit furcsa volt nekem már első pillantásra. Nagyon fiatalnak tűnt, de ezt jó sok sminkkel akarta ellensúlyozni; a téli hideg ellenére miniszoknyában és kivágott felsőben feszített, látszólag nagyon vonzónak akart tűnni, de mégis egy kicsit elesett képet keltett. Nem tudtam hova tenni, nem úgy tűnt, mint aki néz kézilabda meccseket...
Aztán beszélgetni kezdtünk, elmesélte, hogy tizenhét éves létére abbahagyta a sulit, mert dolgozni akar, hogy a barátjával meg tudjanak élni, akit kitettek otthonról. Most egy lakásban élnek együtt legalább öt haverral, mondta, sosem tudja pontosan, kibe botlik ott, mert gyorsan cserélődnek az emberek. A barátja sem bánik vele jól, a buliba is egyedül jött, mert a csávó otthon akart maradni füvezni. Még mindig nem értettem, hogy egy ilyen szétesett életű csajt mit érdekli a kézilabda, de aztán mondta, hogy a bátyja, aki két éve külföldre költözött, szintén kézilabdázott, és ő szerettette meg vele ezt a sportot. Mondta, hogy nagyon hiányzik neki a bátyja, és láttam is rajta, hogy tényleg elszomorodott. Aztán hirtelen előkapta a telefonját, hogy csináljunk egy közös képet, mert a bátyjának látnia kell, hogy Vitéz Tamással volt egy buliban. Én természetesen jó pofát vágtam a dologhoz, csinált pár képet kettőnkről, aztán tovább beszélt volna, de én leállítottam, hogy mennem kell. Nem akartam megbántani, meg semmi bajom nem is volt vele, de nagyon lehangolt ez az egész beszélgetés. Mindig nagyon rossz látni, ha valakinek kisiklott az élete, és elég szar érzés, hogy egy ártatlan tizenhét éves kiscsaj oda jutott, hogy feladja a sulit, mert a füves barátjával akar összebútorozni. Valahogy hazajutottam, az utcán kérdezősködtem, mire kell felszállni, jobb ötletem nem volt, hiszen Jani és a többiek nem voltak olyan állapotban, hogy megmondják, hogy tudok hazamenni.
Végül is nem bántam meg, hogy elmentem ebbe a buliba, de a csajra gondolva megint elfogott a rossz érzés. Sajnáltam őt, na meg mindenkit, akinek ilyen szar élet jutott. A volt osztálytársaim is ilyenek voltak, és amíg közöttük voltam, fel sem tűnt, hogy mennyire nyomorúságosak; csak most tudatosult bennem igazán, hogy nem túl egészséges ilyen emberek között lenni, meg ilyen életet élni. Nem tudom, mit fogok mondani, ha Jani hív megint magával.
A délelőtt gyorsan eltelt, főleg gépeztem, letöltöttem kétféle játékot, de egyik sem tetszett túlságosan. Ezután arra gondoltam, felhívom Adélt, hogy jöjjön fel játszani valamit online, de aztán eszembe jutott, hogy iskolában van. Hát igen, a normális emberek vagy dolgoznak, vagy iskolában vannak, nem otthon leledzenek, mint én. Egyébként be kéne járnom a héten legalább három edzésre, hogy képben legyek a csapattal kapcsolatban, hogy nézzem én is a figurákat, amiket a többiek gyakorolnak, meg persze, hogy tisztában legyek a legújabb taktikával. Az utóbbi egy hétben csak egyszer voltam hajlandó elmenni a Népligetbe megnézni az edzést, mert utálok csak néző lenni. Ez olyan, mint amikor rendes szex helyett farokverés van. Bár edzésnézésnél még a farokverés is jobb...
Ilyen furcsa gondolatok cikáztak a fejemben, amikor valaki csöngetett az ajtón. Anyám biztos nem lehet, mert még dolgozik; Adél sem hiszem, hogy lógna az iskolából; Jani nem szokott így felugrani... bassza meg, tutira a nagyi lesz az, most semmi kedvem nem volt vele cseverészni. De igazából sosincs kedvem vele társalogni, mert mindig jön a hülye öreg témáival. A kedvenc elfoglaltsága engem baszogatni, hogy legyen valami végzettségem érettségin kívül, mert ha abbahagyom a kézilabdát, nem fogok tudni munkát találni. Most, hogy megsérültem, ezek a mondandók gyakoribbá váltak, és kibaszottul idegesítettek. Ezerszer elmondtam neki, hogy majd elvégzek egy edzői tanfolyamot, mert biztosan tudtam, hogy a kézilabda befejezése után edző akarok lenni. Pláne női csapat edzője, az milyen jó buli lenne már...
Felálltam a székről, és úgy ahogy voltam, egy szál bokszerben elindultam ajtót nyitni. Nagyon reméltem, hogy nem mama az, és nem hozza a hülye kinyomtatott papírjait OKJ-s képzésekről. Sajnos jól ért az internetezéshez, így bármi szart ki tud nekem nyomtatni.
Kinyitottam az ajtót; nem nagyanyám volt az, hanem az én egyetlen párom, Brigi, meglehetősen feldúlt állapotban. Én próbáltam erről tudomást sem venni, jókedvűen így szóltam:
- Na szia, hát nem is szóltál, hogy jössz – mondtam, azzal megpróbáltam megölelni, de ő elhúzódott tőlem. Valamiért számítottam rá.
- Tomi, beszélni akarok veled – morogta.
- Nekem nincs kedvem beszélgetni, de ha annyira akarod, hát mondjad – mondtam, azzal beengedtem.
Ő lerúgta a cipőjét, levette a kabátját, majd bementünk a szobámba. Nyilván arról akar beszélni, hogy nem foglalkozom vele mostanában... szerintem meg nem kéne ennyire komolyan vennie ezt, mert ha végre megint kézizhetek, akkor mindenhez sokkal több kedvem lesz az élet többi területén.
Leültem az ágyra, Brigi meg karba tett kézzel megállt előttem. A földet bámultam, nem volt kedvem belenézni villámló tekintetébe. Nem értem, a csajoknak mire jó ez az állandó műsorozás, de reméltem, hogy hamar befejezi.
- Láttam a Facebookot – szólalt meg Brigi.
- Jó neked, én nem láttam – mondtam, végül ránéztem, fogalmam sem volt, mit akar tőlem.
- Persze, gondoltam, hogy nem láttad, te kis ártatlanság – mondta gúnyosan, majd rám várt, hogy előszedjek valamit az emlékeimből, de én csak a vállamat vonogatva és a fejemet csóválva néztem rá. Nem tudom, mit láthatott ott, de nekem tiszta a lelkiismeretem.
- Szabad a gazda, nyögd ki, mit láttál – sóhajtottam, éreztem, hogy valami extrém nagy balhé lesz ebből.
- Egy ismeretlen csaj megjelölt téged egy képen, a kép alá meg az volt írva, hogy „A tegnapi buliban Vitéz Tamás is ott volt”, vagy valami ilyesmi – mondta vádló hangon.
- Jó, és? - kérdeztem szenvtelenül, nem értettem, mi ezzel a probléma, és nem is akartam hagyni, hogy ilyen apró faszságokból nagy ügyet csináljon.
- Hát először is, engem leráztál, de bulizni elmész... Ráadásul más hülye libákkal szívesebben vagy, mint velem, és ez elég gáz. Tök bunkó voltál velem tegnap, egy rendes mondatot nem lehetett belőled kihúzni, de másokkal meg szívesen vagy... Nem értem, mire jó ez az egész, meg hogy miért is vagy velem egyáltalán, ha ennyire nem érdekellek.
- Jó, és most azért jöttél, hogy balhézz velem? Egy kicsit te is elgondolkodhatnál, hogy te hogy viselkedsz – mondtam.
- Szerintem normálisan viselkedek, de teljesen mindegy, te úgysem így gondolod... szerinted csak is te vagy a tökéletes, aki mindig mindent jól csinál, és az összes ember hülye rajtad kívül – mondta Brigi.
- Ha így viselkedsz, akkor igen, te is hülye vagy – mondtam. - Itt balhézol velem mindig, de ha egy kicsit leszállnál rólam, már sokkal jobban érezném magam. Van nekem elég bajom, nem kell, hogy még te is kezdd.
- Ja, jó, akkor egy bajjal kevesebb, mert nincs kedvem tovább veled lenni, ez az egy hónap teljesen kikészített – mondta Brigi. - Szakítsunk.
- Jó – vontam vállat, ez volt az egyetlen dolog, amit ilyen helyzetben mondani tudtam. Ha el akar menni, hát menjen, én nem fogom visszatartani, és úgysem tudom megváltoztatni a véleményét. És tényleg elegem volt az állandó balhézásaiból.
- Akkor jó, kész, ennyi? - nézett rám várakozóan.
Nyilván azt akarja, hogy sírjam el magam, és könyörögjek, hogy ne legyen vége, vagy mit tudom én, mit akar tőlem, de ha már kimondta, hogy legyen vége, akkor legyen...
- Igen, ennyi, hát te jöttél ide, mint egy nemnormális, nekem sincs így kedvem ehhez az egészhez – mondtam dühösen.
Az arca eltorzult a haragtól, így szólt:
- Jól van tudtam én, hogy leszarod a kapcsolatunkat! Soha többé nem akarlak látni! - kiáltotta, azzal kiviharzott a szobából, majd a lakásból.
Jól van, menjél csak, baszd meg – gondoltam, de ez az első elkeseredett gondolatom volt. Sosem szerettem a balhékat, nem szeretem, ha valaki így rám száll, de ezen kívül nem volt rossz Brigivel. Nem akartam igazán, hogy szakítsunk, de ennél több energiát én nem akartam neki szentelni, mint eddig, és neki ez nem elég, tehát akkor mindegy is... Amikor kimentem bezárni kulcsra a bejárati ajtót, még mindig nem tudtam felfogni, hogy ez megtörtént.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése