1. fejezet
„...Halasi passzolja Vitéznek a labdát, Vitéz
ugrik és lő... de lent marad a földön, és úgy néz ki, nagy a baj. Kedves
nézőink, nagy a baj, a Európa-bajnoki elődöntőben Vitéz Tamás, a válogatott
kiválósága megsérült, nagyon fájlalja a kezét. A csapatorvos berohan a pályára,
közben visszanézhetjük, hogy mi történt... Igen, a horvát meglökte Vitézt,
rosszul esett, a dobókezére nehezedett egész testsúlya. Nagyon rosszkor jött
ez, kedves nézőink, az elődöntő hajrájában veszítjük el a csúcsformában
kézilabdázó Vitéz Tamást...”
Eddig bírtam nézni, utána bezártam a Youtube-ot.
Már egy hónapja történt, de csak most szántam rá magamat, hogy megnézzem,
hogyan is történt ez a sérülés, ami azóta is megkeseríti az életemet. Nem volt
jó ötlet megnézni ezt a videót, pedig eleinte bíztam benne, hogy ez majd
visszarángat a földre, és felfogjam, lesznek még jó meccsek.
A kezem eltört azon a bizonyos kézilabdameccsen,
amit a magyar válogatott színeiben a horvátok ellen játszottunk az EB
elődöntőben. Igaza volt a kommentátornak, a lehető legrosszabbkor jött nekem ez
a sérülés. Huszonkét évesen, egy évvel ezelőtt a világbajnokságon mutatkoztam
be a felnőtt válogatottban, többnyire kezdőként kaptam szerepet, egészen a
döntőig meneteltünk, ahol sajnos kikaptunk. Egy évvel később, a fájdalmas
emlékű ezüst után nagy reményekkel vágtunk neki az Európa-bajnokságnak, az
elődöntőig minden simán ment, de a meccs utolsó öt percében kidőltem a sorból.
Úgy látszik, ez megzavarhatta a csapatot, pedig sok klasszis játékosunk van, és
kikaptunk. Két nap múlva a srácok megnyerték a bronzmérkőzést, de én azt már a
lelátóról nézhettem, és begipszelt kézzel állhattam a dobogóra.
A klubcsapatom, a Ferencváros egyáltalán nem
örült, hogy nélkülözniük kell engem a bajnoki szezonban, mert a csapat egyik
kulcsembere voltam jobb átlövőként. Az EB óta itthon „pihentetem” a kezemet,
lényegében semmit nem tudok vele csinálni, a jobb kezemet használom mindenre.
Kimenni sincs kedvem, mert a legnagyobb februári hidegben az ember valahogy nem
vágyik sétálgatásra, tehát egy hónapja bent rohadok a szobámban. Anyámmal élek
együtt, vele még egész jól kijövök, de nagyanyámmal nem, aki gyakran jön
hozzánk látogatóba, mert otthon unatkozik nagyapám társaságában. A nagyapám
sosem látogat meg minket, ő nem szeret kimozdulni otthonról, de én nem is
bánom, nagyanyámat sem könnyű elviselni.
A barátnőm, Brigi néha feljön ide, de nem nagyon
villanyoznak fel a látogatásai. Ő a Ferencváros női csapatában játszik, nálam
egy évvel idősebb, fél éve vagyunk együtt. Nagyon jó csaj, de tényleg sosem
lesz jobb kedvem, ha vele találkozom, néha már unom is a találkozóinkat.
Folyton a kézilabdáról beszélgetünk, vagyis ő beszél, én meg hümmögök; nem
szeretem hallani, hogy mit csinálnak edzésen, mik történtek a
csapattársaival... Nagyon hiányoznak az edzések, és nem akarom, hogy bármi is
erre emlékeztessen, ezért vagyok kedvtelen, ha a kézilabda szóba kerül. Bár a
legjobb barátnőm, Adél szerint engem most minden elkedvetlenít.
Adél nem lakik messze a mi tizenharmadik kerületi
lakótelepi lakásunktól, a szomszéd épületben
él, még ovis korunkban ismerkedtünk meg a telep játszóterén, és tök
véletlenül egy általános iskolai osztályba kerültünk az egyik közeli suliban. Ő
az egyetlen igaz barátom, lehet, hogy furcsa, hogy lány, de Adél már gyerekként
is nagyon vagány kiscsaj volt, nagyon szerettem vele lenni. Ő is hiperaktív
volt, mint én, imádtunk együtt focizni, labdát dobálni, benne voltunk minden
rosszban, és persze jóban. Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy ő az egyetlen az
életemben, akivel mindent megbeszélhetek; úgyhogy nem csak a sportokban
jeleskedett, hanem nagyon megértő barát is volt. Ő most harmadéves az
egyetemen, idén fog diplomázni, ami miatt nincs túl sok ideje, de hetente
egyszer még így is találkozunk. Brigit nem nagyon zavarja ez a barátság, de le
is szarnám magasról, ha zavarná. Még egy olyan barátom úgysem lesz soha, mint
Adél.
Sokan nem hisznek a fiú-lány barátságban, de
nálunk ez jól működik. Igaz, egyszer átléptünk egy határt, de sosem szabtunk
magunknak feltételeket, hogy mit szabad, és mit nem. Adélt öt hónapja dobta ki
„élete szerelme”, Zoli, akivel négy évig voltak együtt, és azt hitte, ez örökre
így is marad. Nagyon maga alatt volt, amikor a srác lelépett. Egy hónap
elteltével volt egy beszélgetésem Adéllel, én megjegyeztem, hogy úgy látom, már
kezd helyrejönni a szakítás után, de ő azt mondta, hogy ez a látszat, igazából
eléggé meg van tépázva az önbizalma. Én ezen eléggé meglepődtem, mert ő mindig
is nagyon magabiztos volt, de azon az estén tényleg egy kicsit elveszettnek
tűnt. Mondta, hogy nem érzi magát jó nőnek, aki kell a pasiknak. Én
megnyugtattam, hogy bárki mázlistának érezheti magát, aki megkapja őt, aztán
egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókoltam őt. A legfurcsább mégis az volt az
egészben, hogy nem ellenkezett, hanem tök természetesen fogadta a
közeledésemet. Lehet, hogy továbbmentünk volna, de nekem ott volt Brigi, ezért
abbahagytuk. Pedig ha nem lett volna barátnőm, én biztos nem akartam volna
ennyinél megállni, de így nem is nagyon gondolkodtam a lehetséges folytatásban.
Voltak időszakok, amikor tudtam, hogy többet érzek
Adél iránt, mint szimpla barátság, de ezt nem mondtam meg neki, és összesen
kétszer fordult ilyen elő. Mindkétszer azt vettem észre, hogy nagyon várom,
hogy találkozzunk, és csak vele akarok lenni, senki más nem érdekel. Először
tizenhét éves koromban volt ez, de akkor még nem mertem semmit lépni, mert
féltettem a barátságunkat, aztán meg szép lassan el is múlt ez az érzés.
Másodszor már biztosan léptem volna valamit, ez húsz éves koromban volt, de
Adél eszméletlenül szerelmes volt a barátjába, Zolikába, akivel akkor már két
éve együtt volt, így szépen befogtam a pofámat, nem akartam elrontani a
kapcsolatát. Én is találtam magamnak egy lányt, és már nem gondoltam rá.
Egyébként jó csajnak találom Adélt, sötétvörös haja és zöldeskék szeme van, az
alakja is nagyon rendben van, de mégsem az az első dolog, ami eszembe jut róla,
hogy ő „jó csaj”. Ő sokkal több ennél, nincs ember a világon, aki nála jobban
ismerne engem.
Mégis, most ebben a nehéz időszakban, amikor már
egy hónapja szenvedek a begipszelt kezemmel, még az ő társasága sem tud
feldobni. Néha elég ideges vagyok, mert zavar a bezártság, mindig is nagy volt
a mozgásigényem, és törött kézzel most el voltam tiltva minden sportos tevékenységtől.
Emiatt anyámmal és nagyanyámmal is sokkal türelmetlenebb vagyok, nem mintha
egyébként annyira türelmes lennék hozzájuk... Szeretnék külön élni, de anyám
nem tud fenntartani egyedül egy lakást, és jelen pillanatban én sem vagyok
költözőképes állapotomban, pedig anyagiakban már talán jól állok. Nem
költekezek ész nélkül, mert gondolok a jövőre, de már nem vonok meg mindent
magamtól, mint régen. A szüleim kilenc éves koromban váltak el, azóta anyám
nevel és tart el engem, de amióta fizetést kapok a kézilabdáért, én is
beszállok a költségekbe. Sosem éltünk nagy lábon, igaz, apám küldött pénzt, de
mindig egyre kevesebbet, és egyre ritkábban találkoztunk.
A válás után eleinte minden hétvégén elmentünk
valahova apámmal, Fradi focimeccsre vagy moziba, de szép lassan ritkultak ezek
a találkozók. Anyám nem akarta, hogy magamba forduljak, mert az imádott apám
elhagyott minket, ezért beíratott kézilabdázni. És miért pont a kézilabdára
esett a választás? Tíz éves koromban egyik délután anyám bekapcsolta a TV-t, éppen
kézilabdameccs ment, és megkérdezte, nincs-e kedvem ezt a sportot űzni. Én
rávágtam, hogy de, így kerestünk csapatot, ami nem lehetett más, mint a
Ferencváros. Már kis srácként is nagy Fradi drukker voltam, így hajlandó voltam
heti háromszor, tíz éves fejjel megtenni a Dózsa György út – Népliget távot
metróval, hogy a kedvenc csapatomban játszhassak. Azóta is a Fradiban vagyok,
és semmilyen más magyar csapatban nem akarok játszani. Ha valaha el is hagyom a
Ferencvárost, akkor külföldre megyek játszani.
Egyelőre viszont az volt a legnagyobb álmom, hogy
a sérülésemből felépülve visszakerüljek a Fradi kezdőcsapatába, és persze a
válogatottba, hiszen nyár végén lesz az olimpia, ahova mindenképpen szerettem
volna kijutni. Azt mondták, a teljes felépülés kb. négy hónapot vesz igénybe,
hat hét, amíg összeforr a csont, utána egy hónap, amikor elkezdhetek könnyített
edzéseket végezni, de összesen négy hónap, amíg rendesen edzhetek. Ez baromi
hosszú idő, és lehet, hogy már eltelt egy hónap, de nem tudom, hogy fogom kibírni
a további hármat. Még ha minden rendben is megy, csak a bajnokság végére fogok
felépülni, így maximum két-három meccsen fogok pályára lépni a Fradiban, és nem
tudom, hogy ez alapján lesz-e helyem a válogatott olimpiai keretében. Már
kaptam visszajelzéseket a Fradi és a válogatott edzőjétől is, hogy számítanak
rám, de tudom, hogy semmi sem biztos ebben a sportágban. Nagyon sok jó jobb
átlövője van a magyar klubcsapatoknak, újra be kell majd verekednem magam a
válogatottba, és nagyon remélem, hogy az olimpiáig ez sikerül is. Nagyon nagy
csalódás lenne, ha csak otthon TV-n tudnám nézni a csapat olimpiai meccseit.
Szerintem nem is nézném.
Ránéztem az órára, még csak este hat volt, a
lefekvéshez korán volt, de mást nem volt kedvem csinálni. Azon gondolkodtam,
hogy felhívom Adélt, hogy jöjjön fel CS-re, és játsszunk együtt, de ekkor
megcsörrent a telefonom. Láttam, hogy Brigi hív. Legalább két napja nem
találkoztunk, és kb. azóta nem is kerestem, csak Skype-on beszéltünk egyszer.
Felvettem a telefont.
- Hát szia... - köszöntem.
- Szia drágám – mondta Brigi, hangja nem tűnt
mérgesnek, én meg örültem, hogy úgy néz ki, megúszom a lebaszást.
Nem tudom, miért baszott volna le, de a lányoknak
ez a hobbijuk, szeretnek feleslegesen pörögni.
- Mi újság? - kérdeztem olyan kedvesen, ahogy
tudtam, valójában most nem volt senkivel sem kedvem beszélgetni.
- Nagyon semmi, most jövök hazafelé edzésről.
- Aha – mondtam.
Na, már megint az edzés... Nem értem, Brigi hogy
nem jött még rá egy hónap után, hogy nem szeretem, ha az edzést, vagy a
kézilabdát emlegeti.
- És te hogy vagy? - kérdezte. - Mit csináltál ma?
- Semmit, elvoltam, gépeztem. Igazából elég szarul
vagyok – mondtam.
- Ki kéne mozdulnod. Gyere át egy óra múlva, és
másnapra jól leszel – mondta csilingelő hangon.
- Áh, most biztos nem megyek sehova, hideg van, és
sötét, mellesleg el van törve a kezem.
- Tudom, Tomi, mindenre ez a kifogás – morogta
Brigi csalódottan, már éreztem, hogy gyülekeznek a viharfelhők.
- Majd ha rendbe jön a testem, rendbe jön a lelkem
is – mondtam.
- Igen, ezt is mondtad már ezerszer – mormogta
barátnőm. - De unom, hogy csak mert eltört a kezed, már minden jót megvonsz
magadtól, és tőlem is egyre távolabb kerültél.
- Jaj, dehogy kerültem tőled távol, egyszerűen
most egyedüllétre van szükségem – mondtam.
- Igen, már egy hónapja... Pedig én tényleg
szeretnék segíteni.
- Nem tudsz segíteni – mondtam. - Na, jól van, én
most pihenek, te is pihenj, biztos fárasztó volt az edzés.
- Kösz a bunkó beszólásodat – morogta Brigi.
- Jól van, holnap gyere föl, ha annyira szeretnéd,
de előtte hívj fel – mondtam engesztelésképpen. Nem akartam vele összeveszni,
és valamit ki kellett találnom, hogy megelőzzem a szóváltást.
- Még meglátom, ráérek-e – mondta Brigi. - Holnap
készülünk a Vác elleni meccsre, nem tudom, meddig fog tartani.
- Jó, majd hívj, mielőtt jössz – mondtam, de Brigi
kijelentése inkább rádöbbentett arra, hogy mennyire hiányoznak a meccsek, és
emiatt még jobban elment a kedvem a vele való beszélgetéstől.
- Igen, majd hívlak – mondta, azzal lerakta.
Az ágyra dobtam a telefonomat, majd kibámultam az
ablakon. Kevés kiábrándítóbb dolog van a lakótelepre nehezedő gennyes hidegnél
és sötétségnél, Brigi igazán megérthetné, hogy nincs kedvem ilyenkor átmenni
hozzá. Nem lakott túl messze, csak négy metrómegállót kellett volna menni, de
nem volt kedvem felöltözni, és kimenni ebbe a lehangoló időbe. Persze, az más,
ha edzésről jöttem hazafelé, akkor leszartam, milyen idő van, még jól is esett
hazafelé utazni a metrón. Úgy éreztem, ha ép lenne a bal kezem, most még a
legnagyobb hóviharban is szívesen indulnék el edzeni.
Éppen ki akartam menni a konyhába, de megint
megszólalt a telefonom; azt hittem megint Brigi lesz az, de láttam, hogy az
egyik haverom, Jani hív. Nagy ma a forgalom – gondoltam, miközben felvettem a telefont.
- Csá, mi van? - szóltam bele.
- Szevasz Tomikám, mi a franc van veled? -
kérdezte jókedvűen.
- Megy a punnyadás – mondtam.
- Sejtettem – mondta Jani. - Na, figyelj, pont
emiatt nincs kedved kijönni egy kicsit bulizni?
- Bulizni törött kézzel? - vontam fel a
szemöldököm.
- Persze, így még könnyebben lehet csajozni, mert
megsajnálnak – röhögött Jani.
- Hagyj már a faszságaiddal – mondtam. - Pont most
ráztam le a csajomat, mert egyedül akartam lenni, akkor gondolhatod, hogy nincs
kedvem bulizni.
- De így egy besavanyodott fasz leszel, haver,
kell a vérfrissítés. Elhiszem, hogy nem akarsz a csajoddal lenni, mert mindig
az ő képét bámulod; viszont ha kijössz, végre új arcokkal találkozhatsz – tolta
a rizsát Jani. - Na meg aztán nincs kedvem egyedül menni ebbe a házibuliba,
ezért is akartam, hogy gyere velem.
- És hogyhogy egyedül mennél? - kérdeztem.
- Az egyik edzőtársam hívott meg, akit annyira nem
ismerek, szerintem tök új emberek lesznek ott, és ezért akarom, hogy gyere el.
Felelevenítjük a régi szép időket, amikor teljesen ismeretlen arcokkal
buliztunk együtt, meg olyan csajokkal voltunk együtt, akikre másnap nem is
emlékeztünk.
- Nem vagyok nosztalgikus hangulatomban – mondtam.
- Tomikám, valahol el kell kezdeni... Mert
gondolom nem akarsz egy ilyen bepenészedett faszként megdögleni, nem? -
kérdezte.
- Majd ha meggyógyul a kezem, nem leszek
besavanyodott fasz – morogtam.
Végül is igaza volt abban, hogy attól mert még a
csajommal nem akarok találkozni, vele elmehetnék bulizni. Tényleg csak Brigit
láttam ebben az egy hónapban, meg néha Adélt, de sehol sem voltam, alig
mozdultam ki. Brigivel is csak a szobában ültünk, tévéztünk és szexeltünk, és
hiába tűnik ez jó programnak, annyira nem dobott fel. Briginek nem kell
könyörögni, hogy találkozzunk, általában keres ő engem magától is, és szexben
is ő a kezdeményezőbb; talán ezért is fásultam bele egy kicsit az életbe. Jobb
lenne, ha néha érezném, hogy hiányzik nekem a csajom, és nem lógna folyton
rajtam, de így egyszerűen már unom a társaságát. A buli jó ötletnek tűnik abból
a szempontból, hogy ha kimozdulok, és látom a sok szánalmas ribancot, majd
visszavágyom az életembe, és szívesen dugom meg Brigit. Persze ezt így nem
gondoltam végig, de ilyen gondolatok motoszkáltak a fejemben, amikor úgy
döntöttem, mégis elmegyek.
- Jól van, megyek veled – mondtam.
- Fasza, egy óra múlva arra kanyarodom, és
megyünk. Na csá – mondta Jani, azzal le is tette a telefont.
Kimentem a fürdőszobába, hogy nagyjából rendbe
szedjem magam. Ezt a helyiséget utáltam a legjobban a lakásban, télen mindig is
baromi szar volt itt fürdeni, mert nagyon fáztam, valamiért itt mindig hideg
volt, néha még nyáron is. Most, hogy be van gipszelve a kezem, még rosszabb a
fürdés, de szerencsére egy kézzel is meg tudom oldani. Mégse akarom behívni anyámat,
hogy fürdessen meg...
A tükörben néztem magam, valamiért nagyon karikás
volt a szemem, pedig volt elég időm pihenni. Egyébként odafigyelek a külsőmre,
de most nem annyira érdekelt. Megállapítottam, hogy nem gáz, ha nem nyírom a
hajam havonta, és az egyhetes borosta is jól áll. Azelőtt mindig nagyon
odafigyeltem arra, hogy a hajam precízen le legyen nyírva, és maximum egy
centiig növesztettem, utána megint jöhetett a hajnyíró gép. A borostát nem
szerettem, legrosszabb esetben háromnaponta borotválkoztam. Most, hogy ezeket a
dolgokat maximálisan leszartam, úgy tűnt, mintha éveket öregedtem volna, de
persze így is jól néztem ki.
Bátran állíthatom, hogy jól nézek ki, barna hajam
és szemem volt, mindig is tetszettem a csajoknak. A kézilabda miatt sosem kellett
külön a konditeremben izzadnom, a testemmel is elégedett voltam, és ez a
magabiztosság nyilván látszott rajtam, mert Adél többször megjegyezte, hogy egy
beképzelt tapló vagyok. Persze ezt csak félig mondta komolyan, de igaza volt,
bár ezt nem vallottam volna be neki. Igaz, hogy a külsőm és a nők terén
magabiztos vagyok, de az élet többi területén nem így volt, sok feszültség
gyűlt fel bennem különböző okok miatt. Tehát ha beképzelt bunkónak tűnök, az
azért van, mert bizonyos dolgokban nagyon is bizonytalan vagyok. Hiába tudtam
ezt, nem akartam rajta változtatni, mert minden jól ment eddig. A
kényszerpihenő alatt sok mindenről gondolkodtam, és rájöttem, hogy nagyjából
jól mennek a dolgaim, csak ki kell várnom türelmesen, hogy újra játszhassak, és
akkor már tényleg minden rendben lesz. Elköltözök innen, minden hétvégén újra
meccs lesz, talán Brigivel is jól alakulnak majd a dolgok... ezek voltak a
rövidebb távú terveim, utána majd meglátjuk.
Janit a gimiből ismerem, sokat lógtunk együtt,
főleg hétköznap, mert hétvégén meccseim voltak. Emiatt nem igazán írtam leckét,
elég rossz tanuló voltam, mert a sport és az egyéb elfoglaltságaim miatt
szartam az egészre, de szerencsére nálunk a gimiben mindenki hülye volt, így
nem tűntem ki közülük. Sőt, az irodalom meg a történelem egész érdekes tárgyak
voltak, de nem volt időm mélyen
elmerülni bennük. Az osztályomba elég rossz életű srácok, és ribancos
lányok jártak, sajnos vagy nem sajnos, sok hülyeségüket én is átvettem. Sokat buliztunk
együtt, néha Adélt is hívtam, de ő nem bírta ezeket az embereket, ezért nem
jött túl gyakran. Ő egy sokkal jobb gimibe járt, náluk főleg a tanulás ment, és
nem a baromkodás. Persze én is éreztem, hogy ezek mind felszínes haverkodások a
többiekkel, de egész jó volt egy ilyen csapatban nyomulni, ahol ráadásul én is
elég nagy tiszteletnek örvendtem. A kézilabdát természetesen nem hanyagoltam
el, fontosabb volt sokkal, mint a bulizás, de az edzések és a meccsek okozta
feszültség után jó volt kiengedni a gőzt az osztálytársaimmal.
Most, három évvel az érettségi után már nem nagyon
járunk össze, egyedül Janival mentünk ide-oda. Azt hiszem, kinőttem ezt a
bulizós időszakot, inkább ülök itthon és nézek valami érdekes műsort a Tv-ben,
vagy játszom a gépen, vagy sétálok, vagy inkább csak pihenek. Most viszont úgy
éreztem, elegem lett a pihenésből, és ebből az egész tétlenségből. Brigi
folyton rajtam lóg, Adél meg pont nem ér rá a nagyon fontos szakdolgozata
miatt, én meg egész nap itthon penészedek, és mindenféle idióta játékot
kipróbáltam már, most már változatosságra vágytam. Jani nem rossz arc, bár
nincs állandó munkája, és mindig máshol lopja a napot, de egész jól kijövünk
egymással. Ő kung-fu edzésre jár már hét éve, és emiatt az átlagos simlis
embereknél fegyelmezettebb életet él, de ő sem tudja átlépni az árnyékát. A
szülei elváltak, az anyjánál lakott, de nem bírta elviselni, így most egy
havernál lakik, és azt hiszem, a szülei válása teljesen elcseszte az életét.
Nekem legalább az anyám egész normális volt, na meg ott volt a kézilabda, és ezek
mind kordában tartották a rosszabbik énemet.
Megfürödtem, majd gondolkodtam, levágjam-e a
borostámat végre, de úgy döntöttem, hogy nem teszem, így elindultam a szobámba
keresni valami normális pólót, amiből rendesen kilóg a begipszelt kezem. Elég
idiótán éreztem így magam, de már leszartam, majd pár pohár pia biztosan
feloldja a gátlásaimat.
Egy óra múlva Jani megérkezett a ház elé a szakadt
Fordjával, én már lent vártam őt. Baromi hideg volt, reméltem, hogy ahova
megyünk, lesz fűtés. Sajnos volt már olyan, ahol nem volt, és hiába ittunk, nem
melegedtünk fel, és le kellett lépni. Már legalább három hónapja nem voltam
sehol szórakozni, így nagyon bíztam benne, hogy jó esténk lesz.
- Csá haver – nyújtott kezet Jani, amikor
beszálltam mellé a kocsiba.
- Hello – mondtam, azzal kezet fogtunk.
Becsaptam az ajtót, majd Jani elindította a
Fordot.
- Fasza hideg van ebben a kocsiban is – jegyeztem
meg.
- Jól van, csak neked van pénzed az ilyen
luxuscikkekre – szólt Jani. - Dupla pulcsit kellett volna venni.
- És hova megyünk, remélem nem az Északi sarkra –
mondtam.
- Áh, nem, elvileg egy rendes kertes házba. Az
edzőtársam szülei elutaztak, és most kihasználhatja a ház adta lehetőségeket.
Csak elég messze van, Pesterzsébeten, szóval megyünk még egy darabig.
- Jól van, felőlem... - vontam vállat.
- Hidd el, jó buli lesz – mondta Jani. - Igaz,
hogy nem ismerek szinte senkit, de remélem, a csajok rendben lesznek.
- Miért, nők is lesznek? - kérdeztem gúnyosan.
- Már hogy a bánatba ne lennének. És ne feledd,
bármit teszel ma este, a csajod előtt titokban marad – mondta bizalmasan.
- Nem is szoktál Brigivel találkozni, hogy tudna
meg bármit is tőled? - kérdeztem.
- Mit tudom én, véletlenül elpofázom Facebookon...
- mondta Jani.
- De egyébként is tök mindegy, mert nem fogom megcsalni
– mondtam.
- Én ezt a helyedben nem jelenteném ki előre.
- Miért, eddig sem csaltam meg senkit, meg most
sem érzem úgy, hogy bárki más kellene – mondtam.
- Na ne mondd már, hogy soha senkit nem csaltál
meg! - nézett rám Jani. - Mi volt az a csaj a tizenegyedikes
osztálykiránduláson?
- Jó, az az egy... - hagytam rá. - Meg még ott
volt Adél pár hónapja, de ezt leszámítva jól viselkedtem.
Jani hirtelen még a vezetésről is elfeledkezett,
olyan hirtelen fordult felém:
- Végre megdugtad Adélt? - nézett rám vigyorogva,
de azért visszatért a kormányhoz.
- Dehogy dugtam meg, csak smároltunk – mondtam. -
De ezt már mondtam neked.
- Ah, nagyon unalmas vagy – morogta Jani
csalódottan. - Igazán megdughatnád már, már több, mint tíz éve együtt
nyomultok... én simán megtenném.
- Veled kibaszottul nem is állna szóba – mondtam.
- Igen, tudom, mert egy sznob picsa... de azért
pár menetre jó lenne – tette hozzá.
- Nagy faszkalap vagy, szállj le végre Adélről –
mondtam.
- Jól van, baszd meg, akkor szerencsétlenkedj
csak...
- Nekem legalább van kivel dugnom, mert ott van
Brigi, de neked még csajod sincs... - mondtam, és belegondolva ez a kijelentés
nagyon gyerekesen hangzott, de Janival mindig is csak ilyen dedós faszságokról
beszélgettünk.
- Figyelj, nekem minden napra más csajom van –
vágott vissza Jani.
Ezzel befejeztük ezt a hülye beszélgetést, és
másról kezdtünk el társalogni. Nagyjából elmeséltük egymásnak, hogy mi történt
az utóbbi időben, közben meg a sötét és fagyos várost kémleltem az ablakon
keresztül. El nem tudtam képzelni, hogy ilyen lélekromboló és kísérteties
időben hogy van bárkinek is hangulata bulit rendezni, és elhinni, hogy jól
fogják magukat érezni.
***
Végül jól éreztük magunkat, igaz, a pia nagyban
hozzájárult ehhez. Csak két sört ittam, de jól fejbe baszott, mert már nagyon
elszoktam tőle. Reggel volt, a szobámban feküdtem az ágyban, rögtön beugrott,
hogy mit csináltunk az este. Ez a jó, ha nem baszik be teljesen az ember,
legalább emlékszik, mi történt...
Amikor megérkeztünk, még Jani számára is rengeteg
volt az idegen arc, de hamar sikerült velük megtalálni a közös hangot egy kis
pia után. Mindenki sorra gurította le az italokat, én meg egy idő után azt
vettem észre, hogy körülöttem mindenki berúgott, és csak én vagyok nagyjából
józan. Éppen azon agyaltam egy széken ülve, hogy hogyan fogok hazamenni innen,
amikor leült mellém egy kissé spicces állapotban lévő kiscsaj. Tök lazán
megkérdezte, hogy én vagyok-e Vitéz Tamás, mire mondtam, hogy igen, erre meg
elkezdett belőle ömleni a szó. Mondta, hogy látta az EB meccseinket a tv-ben,
és nagyon sajnálja, hogy megsérültem, mert én voltam a kedvence a csapatból.
Nem igazán meglepő, ha felismernek, de mégis, ez a csaj egy kicsit furcsa volt
nekem már első pillantásra. Nagyon fiatalnak tűnt, de ezt jó sok sminkkel
akarta ellensúlyozni; a téli hideg ellenére miniszoknyában és kivágott felsőben
feszített, látszólag nagyon vonzónak akart tűnni, de mégis egy kicsit elesett
képet keltett. Nem tudtam hova tenni, nem úgy tűnt, mint aki néz kézilabda
meccseket...
Aztán beszélgetni kezdtünk, elmesélte, hogy
tizenhét éves létére abbahagyta a sulit, mert dolgozni akar, hogy a barátjával
meg tudjanak élni, akit kitettek otthonról. Most egy lakásban élnek együtt
legalább öt haverral, mondta, sosem tudja pontosan, kibe botlik ott, mert
gyorsan cserélődnek az emberek. A barátja sem bánik vele jól, a buliba is
egyedül jött, mert a csávó otthon akart maradni füvezni. Még mindig nem
értettem, hogy egy ilyen szétesett életű csajt mit érdekli a kézilabda, de
aztán mondta, hogy a bátyja, aki két éve külföldre költözött, szintén
kézilabdázott, és ő szerettette meg vele ezt a sportot. Mondta, hogy nagyon
hiányzik neki a bátyja, és láttam is rajta, hogy tényleg elszomorodott. Aztán
hirtelen előkapta a telefonját, hogy csináljunk egy közös képet, mert a
bátyjának látnia kell, hogy Vitéz Tamással volt egy buliban. Én természetesen
jó pofát vágtam a dologhoz, csinált pár képet kettőnkről, aztán tovább beszélt
volna, de én leállítottam, hogy mennem kell. Nem akartam megbántani, meg semmi
bajom nem is volt vele, de nagyon lehangolt ez az egész beszélgetés. Mindig
nagyon rossz látni, ha valakinek kisiklott az élete, és elég szar érzés, hogy
egy ártatlan tizenhét éves kiscsaj oda jutott, hogy feladja a sulit, mert a
füves barátjával akar összebútorozni. Valahogy hazajutottam, az utcán
kérdezősködtem, mire kell felszállni, jobb ötletem nem volt, hiszen Jani és a
többiek nem voltak olyan állapotban, hogy megmondják, hogy tudok hazamenni.
Végül is nem bántam meg, hogy elmentem ebbe a
buliba, de a csajra gondolva megint elfogott a rossz érzés. Sajnáltam őt, na
meg mindenkit, akinek ilyen szar élet jutott. A volt osztálytársaim is ilyenek
voltak, és amíg közöttük voltam, fel sem tűnt, hogy mennyire nyomorúságosak;
csak most tudatosult bennem igazán, hogy nem túl egészséges ilyen emberek
között lenni, meg ilyen életet élni. Nem tudom, mit fogok mondani, ha Jani hív
megint magával.
A délelőtt gyorsan eltelt, főleg gépeztem,
letöltöttem kétféle játékot, de egyik sem tetszett túlságosan. Ezután arra
gondoltam, felhívom Adélt, hogy jöjjön fel játszani valamit online, de aztán
eszembe jutott, hogy iskolában van. Hát igen, a normális emberek vagy
dolgoznak, vagy iskolában vannak, nem otthon leledzenek, mint én. Egyébként be
kéne járnom a héten legalább három edzésre, hogy képben legyek a csapattal
kapcsolatban, hogy nézzem én is a figurákat, amiket a többiek gyakorolnak, meg
persze, hogy tisztában legyek a legújabb taktikával. Az utóbbi egy hétben csak
egyszer voltam hajlandó elmenni a Népligetbe megnézni az edzést, mert utálok
csak néző lenni. Ez olyan, mint amikor rendes szex helyett farokverés van. Bár
edzésnézésnél még a farokverés is jobb...
Ilyen furcsa gondolatok cikáztak a fejemben,
amikor valaki csöngetett az ajtón. Anyám biztos nem lehet, mert még dolgozik;
Adél sem hiszem, hogy lógna az iskolából; Jani nem szokott így felugrani...
bassza meg, tutira a nagyi lesz az, most semmi kedvem nem volt vele
cseverészni. De igazából sosincs kedvem vele társalogni, mert mindig jön a
hülye öreg témáival. A kedvenc elfoglaltsága engem baszogatni, hogy legyen
valami végzettségem érettségin kívül, mert ha abbahagyom a kézilabdát, nem
fogok tudni munkát találni. Most, hogy megsérültem, ezek a mondandók gyakoribbá
váltak, és kibaszottul idegesítettek. Ezerszer elmondtam neki, hogy majd
elvégzek egy edzői tanfolyamot, mert biztosan tudtam, hogy a kézilabda
befejezése után edző akarok lenni. Pláne női csapat edzője, az milyen jó buli
lenne már...
Felálltam a székről, és úgy ahogy voltam, egy szál
bokszerben elindultam ajtót nyitni. Nagyon reméltem, hogy nem mama az, és nem
hozza a hülye kinyomtatott papírjait OKJ-s képzésekről. Sajnos jól ért az
internetezéshez, így bármi szart ki tud nekem nyomtatni.
Kinyitottam az ajtót; nem nagyanyám volt az, hanem
az én egyetlen párom, Brigi, meglehetősen feldúlt állapotban. Én próbáltam
erről tudomást sem venni, jókedvűen így szóltam:
- Na szia, hát nem is szóltál, hogy jössz –
mondtam, azzal megpróbáltam megölelni, de ő elhúzódott tőlem. Valamiért
számítottam rá.
- Tomi, beszélni akarok veled – morogta.
- Nekem nincs kedvem beszélgetni, de ha annyira
akarod, hát mondjad – mondtam, azzal beengedtem.
Ő lerúgta a cipőjét, levette a kabátját, majd
bementünk a szobámba. Nyilván arról akar beszélni, hogy nem foglalkozom vele
mostanában... szerintem meg nem kéne ennyire komolyan vennie ezt, mert ha végre
megint kézizhetek, akkor mindenhez sokkal több kedvem lesz az élet többi
területén.
Leültem az ágyra, Brigi meg karba tett kézzel
megállt előttem. A földet bámultam, nem volt kedvem belenézni villámló
tekintetébe. Nem értem, a csajoknak mire jó ez az állandó műsorozás, de
reméltem, hogy hamar befejezi.
- Láttam a Facebookot – szólalt meg Brigi.
- Jó neked, én nem láttam – mondtam, végül
ránéztem, fogalmam sem volt, mit akar tőlem.
- Persze, gondoltam, hogy nem láttad, te kis
ártatlanság – mondta gúnyosan, majd rám várt, hogy előszedjek valamit az
emlékeimből, de én csak a vállamat vonogatva és a fejemet csóválva néztem rá.
Nem tudom, mit láthatott ott, de nekem tiszta a lelkiismeretem.
- Szabad a gazda, nyögd ki, mit láttál –
sóhajtottam, éreztem, hogy valami extrém nagy balhé lesz ebből.
- Egy ismeretlen csaj megjelölt téged egy képen, a
kép alá meg az volt írva, hogy „A tegnapi buliban Vitéz Tamás is ott volt”,
vagy valami ilyesmi – mondta vádló hangon.
- Jó, és? - kérdeztem szenvtelenül, nem értettem,
mi ezzel a probléma, és nem is akartam hagyni, hogy ilyen apró faszságokból
nagy ügyet csináljon.
- Hát először is, engem leráztál, de bulizni
elmész... Ráadásul más hülye libákkal szívesebben vagy, mint velem, és ez elég
gáz. Tök bunkó voltál velem tegnap, egy rendes mondatot nem lehetett belőled
kihúzni, de másokkal meg szívesen vagy... Nem értem, mire jó ez az egész, meg
hogy miért is vagy velem egyáltalán, ha ennyire nem érdekellek.
- Jó, és most azért jöttél, hogy balhézz velem?
Egy kicsit te is elgondolkodhatnál, hogy te hogy viselkedsz – mondtam.
- Szerintem normálisan viselkedek, de teljesen
mindegy, te úgysem így gondolod... szerinted csak is te vagy a tökéletes, aki
mindig mindent jól csinál, és az összes ember hülye rajtad kívül – mondta
Brigi.
- Ha így viselkedsz, akkor igen, te is hülye vagy
– mondtam. - Itt balhézol velem mindig, de ha egy kicsit leszállnál rólam, már
sokkal jobban érezném magam. Van nekem elég bajom, nem kell, hogy még te is
kezdd.
- Ja, jó, akkor egy bajjal kevesebb, mert nincs
kedvem tovább veled lenni, ez az egy hónap teljesen kikészített – mondta Brigi.
- Szakítsunk.
- Jó – vontam vállat, ez volt az egyetlen dolog,
amit ilyen helyzetben mondani tudtam. Ha el akar menni, hát menjen, én nem
fogom visszatartani, és úgysem tudom megváltoztatni a véleményét. És tényleg
elegem volt az állandó balhézásaiból.
- Akkor jó, kész, ennyi? - nézett rám várakozóan.
Nyilván azt akarja, hogy sírjam el magam, és
könyörögjek, hogy ne legyen vége, vagy mit tudom én, mit akar tőlem, de ha már
kimondta, hogy legyen vége, akkor legyen...
- Igen, ennyi, hát te jöttél ide, mint egy
nemnormális, nekem sincs így kedvem ehhez az egészhez – mondtam dühösen.
Az arca eltorzult a haragtól, így szólt:
- Jól van tudtam én, hogy leszarod a
kapcsolatunkat! Soha többé nem akarlak látni! - kiáltotta, azzal kiviharzott a
szobából, majd a lakásból.
Jól van, menjél csak, baszd meg – gondoltam, de
ez az első elkeseredett gondolatom volt. Sosem szerettem a balhékat, nem
szeretem, ha valaki így rám száll, de ezen kívül nem volt rossz Brigivel. Nem
akartam igazán, hogy szakítsunk, de ennél több energiát én nem akartam neki
szentelni, mint eddig, és neki ez nem elég, tehát akkor mindegy is... Amikor
kimentem bezárni kulcsra a bejárati ajtót, még mindig nem tudtam felfogni, hogy
ez megtörtént.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése