2. fejezet

2. fejezet

Adél

Már nagyon elegem volt a hideg időből, de amikor este hatkor végre vége lett az utolsó órámnak is, boldogan léptem ki a suli kapuján a februári fagyba. Elindultam a metró felé, közben bekapcsoltam a mobilomat, hogy megnézzem, esetleg keresett-e valaki. Azért utálom bekapcsolva hagyni a telefont napközben, mert apám meg a bátyám mindig a lehető leghülyébb időpontban keresnek meg fel a leghülyébb kéréseikkel, nekem meg nincs kedvem mindig elmondani, hogy suliban vagyok. Inkább kikapcsolom, és fogják tudni, hogy nem érek rá. Ezt a szabályt csak nemrég vezettem be, de elég jól működik, legalább nem cseszegetnek a baromságaikkal.

Most csak egy nem fogadott hívásom és egy SMS-em volt, mindkettő Tomitól jött, előbb hívott, utána küldte ezt az üzenetet: „Na, úgy látom el vagy foglalva, de majd ha végre itthon leszel, felhívhatnál. Pussza.” Éppen vissza akartam hívni, de ekkor hallottam, hogy valaki szól.

- Hé, Adél, várj!

Én hátrafordultam, az egyik csoporttársam, Balázs volt az. Mostanában gyakrabban beszélgetünk, mint eddig, de nem mondhatnám, hogy annyira jóban vagyunk. Bár szerintem tetszem neki, de erről igyekszem tudomást sem venni, és semmit sem kimutatni. Nem volt ronda srác, de nekem nem tetszett.

- Nincs kedved eljönni kávézni? - kérdezte, amikor ideért hozzám.

- Hát, ne haragudj, de nincs, elég fáradt vagyok, egész nap bent voltam – mondtam.

- Biztos nem jössz? - kérdezte. - Beszélgethetnénk végre sulin kívül is.

- Hát igen, jó lenne, de most már szeretnék tényleg hazamenni, fárasztó napom volt. De majd máskor találkozhatunk – tettem hozzá, csak hogy békén hagyjon.

- Jó, rendben, akkor majd máskor – mondta. Szemmel láthatóan nem bántottam meg nagyon. - Akkor holnap találkozunk! - azzal intett nekem, majd elindult a másik irányba.

- Szia! - köszöntem neki.

Igazából nem volt béna srác, sőt, a fél egyetem odáig volt érte, mert helyes volt, és még normális is. De engem mégsem hozott lázba. Azért ráztam le, mert inkább Tomival akartam lenni. Ő közel lakik, átjön, elmondja, miért keresett, vagy én megyek föl hozzá, minden esetre nem kell jól kinézni, és nem kell feszengeni. Egy ilyen hosszú nap után bájologni volt a legkevésbé kedvem.

Felhívtam, két csöngetés után felvette:

- Na, megvolt a mai orgazmus? - kérdezte.

- Ezt a sulira érted? - kérdeztem vissza.

- Persze, de nyugodtan mesélj, ha volt más is – mondta jókedvűen.

- Jó, mindent elmondok... - mosolyogtam. - Na, miért kerestél?

- Hát, esetleg beszélhetnénk, történt egy-két dolog, meg már egyébként is rég beszéltünk.

- Jól van, hétkor gyere át, addigra megkajálok – mondtam.

- Én már ebédeltem rég – mondta elégedetten.

- Jó, de én este hétkor ebédelek, nekem csak ez jutott... - mondtam.

- Sajnállak is érte. Na, akkor hétre ott vagyok nálatok.

- Rendben, várlak – mondtam. - Szia!

- Szióka! - azzal letette.

Elraktam a telefont a zsebembe, majd elindultam a metróhoz, hogy végre valahára hazaérjek. Tomival ezer éve barátok vagyunk, még gyerekkorunkban ismerkedtünk meg, amikor nem volt ciki, hogy egy fiú és lány együtt lógjon. Jó, mondhatnám, hogy egyébként sem ciki, de voltak idők, amikor az volt. Egy általános iskolába jártunk, alsóban még tényleg nem nagyon számított, hogy ki fiú és ki lány, mindenki jól elvolt mindenkivel. Ötödikben aztán látványosan szétszakadtak a fiúk és lányok két csoportra, kivéve Tomit és engem, mi ugyanúgy legjobb barátok maradtunk. Nem mondom, hogy ez nem okozott problémákat, mert sokan azt találgatták, hogy biztos járunk, de az idő rácáfolt erre, mivel látták, hogy nem jöttünk össze, egy év alatt leszoktak a pletykálkodásról.

A számomra is nehéz rész hetedikben következett, amikor Tomi egyszerűen meg volt kattanva a nemi érés okozta zűrzavarok miatt. A fiú osztálytársaimnak az volt a hobbijuk, hogy a lányokat kergették, és mindenáron le akarták őket tapizni, és természetesen ebből a nagy buliból Tomi sem maradhatott ki. Sajnos gyakran engem sem kímélt meg, szünetekben a folyosón néha rácsapott a fenekemre, meg folyton ölelgetni és simogatni akart, pont ugyanúgy, mint a többi valamennyire jól kinéző lány osztálytársamat. Engem ez nagyon idegesített; nem mintha nem lett volna jó megölelni őt, de zavart, hogy mással is pont ugyanezt csinálta. Sulin kívül egyébként normális volt, csak akkor volt ilyen hülye, ha ott volt vele a többi srác is. Akkor telt be nálam a pohár, amikor hetedik év végén a vonaton utaztunk osztálykirándulásra; pár lánnyal voltam egy fülkében, amikor beállított Tomi és egy-két srác, akik rögtön elkezdték a szokásos baromságaikat. Tomi leült mellém, és így szólt: „Jaj, Adél, te annyira jó csaj vagy, úgy megdugnálak.” Sokszor mondott ilyeneket, nem csak nekem, hanem a többi lánynak is, de nálam elszakadt a cérna, és mindenki előtt lekevertem neki egy pofont, majd fogtam a cuccaimat és átmentem egy másik fülkébe. Ezután egy napig nem is beszéltünk, nyilván érezte, hogy nagyon elegem lett belőle. Aztán következő nap este idejött hozzám, és bocsánatot kért, amiért bunkó volt velem, én meg természetesen megbocsátottam neki. Megöleltük egymást, és bevallottuk, hogy fontosak vagyunk egymásnak, és nem akarjuk, hogy ez a barátság valaha véget érjen. Azt hiszem, akkor beszéltünk először egymással igazán komolyan.

Azóta sem nagyon hangoztattuk, hogy mennyit jelentünk egymásnak, de nem is kellett ezt kimondani, tudtuk, és éreztük, hogy egymáson kívül igazából mindenki leszar minket. Nagyon szerettem Tomival lenni, gyakran kimentem a meccseire, meg csomó új dolgot hozott az életembe. Ő tanított meg még gyerekként biciklizni, azóta is sokat bringázunk; na meg rengeteg jó játékot mutatott a számítógépen, szeretünk együtt filmeket nézni, és ő szerettette meg velem a kirándulást is. Mostanában nincs sok időnk egymásra, de valahogy mindig találunk rá lehetőséget, hogy találkozzunk. Amíg együtt voltam a barátommal, Zolival, az alatt a négy év alatt tényleg nem Tomi volt a legfontosabb az életemben, de fontos volt, mint barát. A szakítás után minden idegen volt, még Tomi is egy kicsit, de nagyon rendes volt, és mindig hajlandó volt beszélni velem, ha felkerestem; de keresett ő is magától.

De az tényleg furcsa volt, hogy pár hónapja, amikor elmondtam neki, hogy kissé szarul vagyok a szakítás miatt, akkor úgy próbált meg vigasztalni, hogy megcsókolt. Ezt azóta sem tudom hova tenni. Mármint, olyan aranyos volt, általában nem úgy törekszik arra, hogy jó kedvre derítsen, hogy elkezdi játszani az érzelgőst, hanem valami jó programmal vagy jópofa dologgal megpróbál felvidítani. De ez most teljesen más volt, most mintha valóban azt akarta volna, hogy ne érezzem rosszul magamat. Ezt az oldalát annyira nem is ismerem, lehet, hogy pont emiatt változott meg bennem valami iránta. Nem tudom, hogy mi, de valami megváltozott.

Mint ahogy az életem is megváltozott, hiszen egy négy éves kapcsolat után valamilyen szinten mindent újra kell kezdeni. A már kialakult szokásaimat el kell felejtenem, és újak jönnek helyette. Hétvégén nem tudok elvonulni Zoliékhoz tanulni, hanem otthon kell megpróbálnom koncentrálni, ami nem könnyű. Elég bonyolult a családi életem, nem mindig úgy éltem, ahogy most.

A szüleim tizenegy éves koromban váltak el, mi költöztünk el anyukámmal egy kicsit messzebbre, a bátyám, Alex meg apukámnál maradt. Nem tudom, miért alakult ez így, minden esetre szinte egyik pillanatról a másikra veszítettem el az apukámat és a tesómat, és ez számomra olyan kis gyerek létemre szinte feldolgozhatatlan volt. Ettől függetlenül anyukámmal egész jó volt a viszonyom, de fél év múlva megismerkedett egy másik férfival, akihez hozzá is ment feleségül. Nekem elég rossz volt, hogy egy idegent kell kerülgetnem a lakásban, és irigykedve néztem apát és Alexet, hogy milyen jól élnek ők ketten, nem zavar be egy harmadik fél. Sőt, anya azonnal terhes lett a nevelőapámtól, Feritől, és megszületett a féltestvérem, a kis Ferike. Így éldegéltünk mi négyen, tulajdonképpen nem volt rossz, mert jól elvoltam a kisöcsémmel, és már Ferit is egészen elfogadtam, bár sokat nem beszéltünk soha. Ferinek egy idegesítő tulajdonsága volt, hogy szeretett a haverjaival lógni, és ezt még családapaként sem akarta feladni. Általában kocsmába mentek, és hajnalban jöttek haza; igaz, nem fordult elő sokszor, kb. egyszer egy héten, de anyát nagyon zavarta. Amikor tizenhét éves lettem, Feri Szolnokon kapott egy sokkal jobb állást, így azt akarta, hogy az egész család költözzön le vele. Anya persze belement, és a kis Ferinek sem volt ebbe semmi beleszólása, egyedül én nem akartam menni. Nagyon szerettem Pesten lakni, és nem akartam itthagyni a barátaimat, a sulit, és végre ki akartam próbálni, hogy milyen apáéknál lakni.

Hát, nem olyan nagy buli, mint amilyennek tűnt eleinte. Először nagyon jó volt, hogy nem volt semmi rendszeresség, és hogy mindig azt csinálhattam, amit akartam, de egy idő után rájöttem, hogy elég szar magamnak megfőzni az ebédet tizennyolc éves fejjel, és hogy mindig én mosogatok a két lusta dög helyett. Apám és a bátyám igazi művészlelkek, és eszerint élnek, ami néha jó, néha elviselhetetlen. Mindketten zenélnek, apám szerintem sosem nő fel, még mindig megvan a gimnáziumban alapított hobbizenekara. Alex szintén énekel és gitározik egy másik zenekarban, amit ő maga hozott össze az ismerősi köréből. Néha, ha úgy van kedvük, apám és Alex éjfélkor előkapják a gitárt, felteszik az erősítőre, és hagy szóljon... Nem számít, hogy én másnap korán kelek, mert ők azt csinálnak, amit akarnak. A pozitív ebben a nagy lazaságban legalább az volt, hogy az egy szem barátom, Zoli, akivel tizennyolc éves koromban jöttem össze, bármikor nálunk aludhatott. Amíg apámék egész éjjel zenéltek, mi a másik szobában Zolival végigszexeltük az időt. Most, huszonhárom évesen innen is elvágyódom, szeretnék végre egyedül lakni, és nagyon remélem, hogy az én leendő családom sosem fog szétesni, és idáig jutni.

A bátyám egyébként rejtély számomra. Mindig zárkózott volt, de voltak barátai, sosem volt gond az önbizalmával. Viszont keveset beszélt, mert szerinte sok beszédnek sok az alja, és ehhez nagyon tartotta magát. Néha nagyon szívesen beszélgetnék vele, mert úgy érzem, sok közös témánk lenne, de egyszerűen nem tudom, hogy kezdjek bele egy komolyabb beszélgetésbe. Ő sosem kérdez, maximum megkérdezi, mi újság, de sosem merülünk bele semmibe mélyebben. Mellesleg alig van itthon, egy német cégnél intézi a bejövő hívásokat, ez a munkája. Mivel a német volt az egyetlen tantárgy, amiben jó volt a középiskolában, evidens volt, hogy ezzel akar foglalkozni, bár nem veszi túl komolyan a munkát. A legfontosabb számára a zenekara, ezt kétségtelenül apától örökölte, bár folyton a zenéről vitatkoznak.

Apa a régebbi rockzenét szereti, mint például a Guns 'n' Roses, Rolling Stones, Pink Floyd, és maximum a Nirvana. Ezzel szemben Alex kedvenc bandája a Placebo, a saját bandájával indie rockot játszanak, és nagyon szereti az olyan együtteseket, mint a The Killers, Arctic Monkeys vagy a Keane. Apám szerint ez nem zene, és folyton ettől a véget nem érő vitától zeng a ház. Szerintem teljesen felesleges ez az egész, mert én szeretem a Nirvanát és a Placebót is, nem kell ennyire komolyan venni ezt, de nekik ez az életük. Amikor megemlítem, hogy szerintem a Korn a legjobb, akkor mindketten egyszerre hurrognak le, úgyhogy inkább nem emlegetem. A Korn a kedvenc együttesem, de nem csak rockot hallgatok, hanem mindenféle más zenét is, szerintük ez még nagyobb bűn, de nem érdekel. Én nem örököltem apa zenei tehetségét, nem tudok énekelni, sem hangszeren játszani, de Alex mindenképpen továbbviszi a hagyományokat. Apa ötéves kora óta tanítgatta Alexet gitározni, és sikerrel járt, mert a bátyám nagyon megszerette ezt az egészet. Tizennégy évesen kedvelte meg a Placebót, azóta rendíthetetlen a rajongása, és mindig tagja volt valamilyen zenekarnak. A haját akkor, tizennégy évesen be is festette feketére; én azt hittem, azért, hogy úgy nézzen ki, mint Brian Molko, a Placebo énekese, de Alex bevallása szerint csakis azért, mert a vörös hajszín nem túl rockos. Azóta is fekete a haja, igaz, sok szeplő van az arcán, mint minden vörösnek.

Én szerencsére nem vagyok nagyon szeplős, ez az örökség főleg Alexnek jutott, bár a vörös haj nálam is megvan. Anyának van vörös haja és rengeteg szeplője a családban, én tényleg örülök, hogy nekem szeplőből nem jutott sok. Rengeteg ismerősöm mondta, hogy mennyire irigyelnek a ritka szép hajszínem miatt, de én sosem tartottam ezt nagy dolognak. Nem akartam, hogy a külsőm alapján ítéljenek meg, és egyébként rendszerint félre is ismertek. Kívülről olyannak tűnök, akit nyilvánvalóan a lányos dolgok, mint például a szépségápolás érdekel, de ez nagyon nem így van. A legjobb barátom egy fiú, két pasival élek együtt, és sokkal inkább tudok azonosulni a pasis dogokkal, mint a lányosakkal. Nőiesen öltözködöm, de nem festem a körmöm, sem a szemem, tényleg nem érdekel az ilyesmi. Viszont órákig tudok a gép előtt ülve játszani, szívesen megnézek mindenféle meccset, szeretem az akciófilmeket is, meg mindent, amit a pasik körülöttem kitalálnak éppen. Nem is szeretek lányokkal lenni, maximum hasonló felfogásúakkal, mint én, de eddig nem sokkal találkoztam.

Mielőtt hazamentem volna, elugrottam a boltba, mert gondoltam, hogy otthon nincs mit enni, így vettem tésztát meg bolognai szószt. Nálunk már csak így van, mindenki maga felel a kajájáért, apa meg általában megeszi a maradékokat, vagy nagy ritkán ő is főz valamit. Nem eszem valami változatosan, általában minden héten spagetti, pizza, vagy lasagne az étel, na meg csirke minden mennyiségben, mert azt nem nehéz elkészíteni. Apa mindig cseszeget, hogy főzhetnék ezeken kívül mást is, de biztosan nem a diplomázás évében fogom bővíteni a főzőtudásomat, örülök, ha szendvicsen kívül eszem mást is. Nem könnyű rendet tartani, ha az egész életem egy nagy káosz, pedig eléggé vágyom a rendszerességre. De apáéknál pont ez nincs meg... Már nagyon belefáradtam, hogy mindent nekem kell megcsinálni utánuk, a mosástól kezdve a takarításig, és egyszerűen sehogy sem tudom őket rávenni, hogy legyenek rendesebbek. Ha már a lakásban áll a kosz, csak én csinálom meg amikor hullafáradtan hazaesem a suliból.

Amikor hazaértem, már otthon terpeszkedett a két jómadár, én a szobámban átöltöztem, majd kimentem a konyhába és elkezdtem megcsinálni a nagyon bonyolult bolognai spagettit. Erre Alex természetesen kidugta az orrát a nappaliból.

- Na, mi a kaja? - kérdezte.

- Amit főztél magadnak – mondtam.

- Aha, persze... Szóval most megint bunkó vagy velem – mondta rosszallóan.

- Ma nem dolgoztál, igaz? Lett volna egy egész napod kaját csinálni az egész családnak, legalább most lenne mit ennem.

- Minek nézel te engem, szakácsnak? - kérdezett vissza Alex.

- Jó, igaz, egyedül a pelenkádat sem tudod kicserélni. Nyugi, lesz mit enned, hagyok neked, mert úgysem bírom megenni az egészet.

- Ez kibaszott kedves tőled, hugi – mosolyodott el elégedetten Alex, majd vissza is ment a nappaliba.

Körülbelül ennyi a kapcsolatom a bátyámmal, ő mindig kér tőlem valamit, játssza a nagy művészt, és egész nap nem csinál semmit, közben meg ilyen jelentéktelen szóváltások mennek közöttünk. El akarja velem hitetni, hogy ő egy tehetetlen gyerek szintjén van, de tudom, hogy csak azért csinálja, hogy mindent megtegyek helyette. Egyszer eldugtam előle az összes ételt, és olyan lusta volt, hogy csak egy nappal később ment le vásárolni, de legalább magától megcsinálta.

Amikor elkészült az étel, hagytam kint Alexnek is egy tányérral, bekiabáltam neki a nappaliba, hogy jöhet enni, majd én is bevonultam a kajámmal a szobámba. Amíg anyáéknál laktam, mind a négyen együtt ettünk az asztalnál, de itt apáéknál ez egyáltalán nem divat. Nem mintha hiányozna ez a szokás, tényleg csak az hiányzik, hogy egyáltalán legyen itthon étel.

Amikor megettem az ebédemet, az üres tányért bedobtam a mosatlanba, majd visszamentem a szobámba, kinyitottam az ablakot, megálltam előtte és rágyújtottam egy cigire. A dohányzásra csak nemrég szoktam rá, kb. amikor Zolival szakítottunk, de már előtte is rágyújtottam néha. Nem értettem, minek csinálom, mert régen tökre elítéltem, és tulajdonképpen most is rossz szokásnak tartom; de akkor is tök jó volt bámulni ki a fejemből és közben dohányozni. Nem érzem azt, hogy megnyugszom tőle, de legalább arra a kis időre teljesen kikapcsol az agyam. A szobám egyébként elég kicsi, csak az ágy, íróasztal és a ruhásszekrény fér be, de nekem megfelelő volt. Az ablak szép nagy volt, mindig sok fény áradt be; mindig is szerettem az ablakban nézelődni. Nem volt semmi különös a kilátásban, csak a lakótelepi szokásos hangulat, de az mindig megvolt. Se nem szomorú, se nem vidám, olyan semmilyen, de mégis valamilyen.

Még a cigi felénél sem tartottam, amikor hallottam, hogy apa odakint szívélyesen beszélget valakivel, gondolom Tomi jött meg. Észre sem vettem, máris hét óra lett... milyen érdekes, ahogy rohan az idő, már szinte el is telt az egész nap anélkül, hogy bármi jót csináltam volna. Ekkor benyitott a szobámba Tomi, rám mosolygott.

- Na szia, látom zavarlak – mondta.

- Dehogy zavarsz, csak ezt még elszívom – mutattam fel a cigit.

- Jól van, én addig lefekszem ide, és bámulom a seggedet – mondta, azzal kérdezés nélkül levetette magát az ágyra; továbbra is engem méregetett mosolyogva.

- Felőlem aztán bámulhatod – vontam vállat, majd ismét az ablak felé fordultam.

A mi viszonyunk igazából sosem ilyen testvéri viszony volt, hogy úgy tekintettem rá, mint a bátyámra; én mindig is „pasiszámba” vettem őt. Tomi nagyon jól nézett ki, szívesen jártam volna egy olyan sráccal, aki külsőleg hasonlít rá. Sokszor gondolkoztam rajta, hogyha megkérném, hogy feküdjünk le egymással, akkor biztosan benne lenne, és nem csak a levegőbe beszél, amikor a szexszel kapcsolatban viccelődik velem. De én valahogy sosem mertem bevállalni, hogy tényleg legyen köztünk valami, egyszerűen beletörődtem, hogy mi csak barátok vagyunk. Pedig ha nem ismertem volna őt, biztosan teljesen odalennék érte.

- Nem igaz, hogy ezer év után végre átjövök, és akkor is bagózol – mondta Tomi rosszallóan.

- Ma arra sem volt időm, hogy egy cigit elszívjak, te meg egész nap otthon ültél – mondtam.

- Hidd el, hogy mennék én, felszántanám a pályát is, ha arról lenne szó... - morogta.

- Jó, tudom – mondtam.

Tudtam, hogy nagyon rosszul érinti a sérülése, és hogy nem jókedvéből ücsörög otthon, nehezen viseli a tétlenséget.

- Na és hogy megy a suli? - kérdezte Tomi csak úgy mellékesen.

- Szarul, már előre látom, hogy utálni fogom ezt a félévet. Ma is gondolkodnom kellett, hogy szünetben pisilni menjek-e el, vagy kajáljak, mert csak egyikre volt idő – mondtam.

- Miért, hát nem félórás szüneteitek vannak?

- De, csak mindig tovább tartották az órákat a hülye tanárok, mert nem találták a termet, és jól elkéstek.

- Jól hangzik – mondta Tomi. - Akkor most idegbeteg leszel az év hátralévő részében?

- Csak amíg tart a  tanév – mondtam. - Aztán remélem, hogy örökre vége ennek.

- Azt én is – bólintott.

- Na és miért kerestél? - néztem rá.

- Hát, ez hosszú... Majd ha teljesen rám figyelsz, elmondom.

- Most is figyelek – mondtam.

- Persze, szívjad csak azt a szart nyugodtan, majd utána elmondom... Amúgy mi a francnak szoktál rá, nem is illik hozzád, te mindig is normális voltál.

- Hát látszólag az voltam – mosolyogtam.

- De nem, tényleg... - erősködött Tomi. - Nem jöttél velem bulizni, nem iszol, a hosszú távú kapcsolatra szavazol, tényleg nem illik hozzád a dohányzás.

- Valami hibája kell, hogy legyen az embernek. Ahogy az idióta Feri nevelőapám mondaná: valamiben meg kell dögleni.

- De akkor már inkább a sok szexbe dögölj bele – vigyorodott el Tomi.

- Abba nem lehet – zártam le a témát.

- Akkor is szokj le a cigiről – mondta.

- Nem szokom le, csak napi öt szálat szívok, ennyi jár nekem, jó? És ne cseszegess, a hülye Zoli is olyan nagy ügyet csinált belőle, ha elszívtam egy szálat... utána már nem is akart velem smárolni.

- Velem nem lesznek ilyen problémák, én még így is szívesen smárolok veled – vigyorgott ismét Tomi.

- Ez olyan megnyugtató... - mondtam gúnyosan.

- De amúgy hogy lehet betartani a napi öt szálat? - kérdezte Tomi. - Ha már dohányzol, csináld rendesen, szívj el legalább fél dobozzal.

- Megtenném én, de baromi drága a cigi, így is négynaponta kell venni – mondtam.

- Ja, értem... hát nagyon nagyvilági vagy, még a dohányzást is pénzhez kötöd – ugratott tovább.

- Jól van, majd ha dolgozni fogok, csak a te kedvedért elfüstölöm az összes fizetésemet.

- Ja, és majd nekem kell téged eltartani... - mosolygott Tomi.

- Csak vicceltem – mondtam, azzal elnyomtam az ablakpárkányon a cigit, a csikket kidobtam a hatodik emeletről, majd becsuktam az ablakot, mert kezdett hideg lenni. - Na, mondd, miért jöttél – mosolyogtam Tomira, leültem vele szembe az íróasztal székére.

- Hát, képzeld, Brigi szakított velem – mondta, láttam rajta valamennyi bizonytalanságot, de persze próbált úgy tenni, mint akit ez az egész nem érdekel, és csak mellékesen említi.

- Komolyan? - kérdeztem vissza. Nem volt nagyon meglepő, mert szerintem nem volt híresen jó a kapcsolatuk, de nem gondoltam volna, hogy a csaj besokall. Mert gondoltam, erről van szó. - Mi történt?

Tomi röviden előadta, hogy este hívta őt Brigi, hogy találkozzanak, de ő nemet mondott, viszont amikor Jani hívta, akkor vele elment bulizni. A buliban Tomi egy kiscsajjal beszélgetett, aki közös képet csinált vele, amit később feltett a Facebookra, amit természetesen Brigi azonnal kiszúrt, mert a csaj megjelölte Tomit a képen, és ebből lett a balhé.

- Na, ezért nincs nekem Facebookom, egy dedós baromság – mondtam.

- Ennyit mondasz az egészre? - kérdezett vissza Tomi megütközve.

- Jó, nyilván a vita a Facebook nélkül is megtörtént volna, csak talán később. Hát, nem tudom, mit mondjak... Ha már ahhoz sem volt kedved, hogy találkozz vele, akkor miért sajnálod, hogy lelépett? - kérdeztem.

- Lehet, hogy mostanában nem volt sok kedvem találkozni vele, de ha végre érezném, hogy jön a tavasz, meg már egészséges lennék, akkor biztos visszatért volna a jókedvem... Én nem akartam szakítani vele, nem is gondolkodtam ezen.

- És szerinted miért szakított veled? - kérdeztem.

A választ persze tudtam, nyilván azért, mert Tomi leszarta szegény lányt, mint ahogy az előző barátnőit is. Az előzőekkel sem akart ő szakítani, hanem leléptek mert Tomi megunta őket.

- Fogalmam sincs... - vont vállat Tomi értetlenül. - Attól, mert még nem nyaltam ki a seggét, mellettem biztos jövője lett volna, nem szakítottam volna vele.

- De ez nem elég egy nőnek – mondtam. - Nem foglalkoztál vele eleget, és hiába nem érdekelt téged más csaj, csak emiatt már nem tudott veled maradni.

- Szerintem meg igenis fontos, hogy megbízhatsz a barátodban, hogy tudod, nem fog elhajtani. Hiszen téged is elhagytak, és szerintem nem volt jó.

- Nem, Tomi, ebben nincs igazad, nem az a legszarabb, ha elhagynak. Nekem szörnyű volt, mert nem volt semmilyen ok, amiért kidobott engem, de te igenis tehetsz róla, amiért Brigi elhagyott. És ez jobb, mert legalább tanulsz belőle, de én a saját szakításomból semmit sem tanultam, mert elvileg semmi rosszat nem csináltam, egyszerűen csak kiszeretett belőlem. Szóval te még visszaszerezheted Brigit, ha megváltozol.

- Majd visszajön magától, én nem fogom strapálni magamat – dőlt hátra elégedetten. - Azt mondta, soha többé nem akar látni engem, hát akkor így járt.

- Az, hogy soha többé nem akar látni téged, az nem igaz – mondtam. - A csajok néha benyomják a hisztit, és mondanak ilyeneket, de igazából csak tesztelni akar téged, hogy utánamész-e, és ebből látni fogja, hogy mennyire fontos neked. Ez már igazából a legutolsó kétségbeesett próbálkozás, de néha bejön.

- Hát én nem fogok senki után futkározni, ha már azt mondta, hogy nem akar engem látni, akkor most megkapja, amire vágyott.

- Szerintem te borzasztó vagy barátnak, én biztosan nem járnék veled – mondtam teljesen őszintén.

- Kösz szépen a bókot, erre most szükségem volt.

- De tényleg gondolkozz el ezen... Bár gondolom, ha egyszer majd igazán belezúgsz valakibe, akkor azzal nem így fogsz viselkedni. Legalábbis remélem, mert gáz lenne, ha azzal is ilyen önző lennél – mondtam.

- Szóval akkor az volt a baj, hogy nem voltam belé szerelmes? - kérdezte.

- Azt te tudhatod, hogy szerelmes voltál-e belé... - mondtam. - De szerintem nem voltál az, szerintem ha valaki szerelmes, az nem olyan, mint te. Ha teljesen odalettél volna érte, akkor biztosan nem hanyagoltad volna őt egy hónapon keresztül.

- Azért ő is próbált megfojtani a szeretetével, nem csoda, ha menekültem ez elől.

- Jó, ez már részletkérdés, ha fontos lett volna, megbeszéltétek volna.

- Na ja, lehet... - mondta Tomi.

- Amúgy szerintem nagyon nincs erről mit beszélni, mert nem akarod visszaszerezni; ezért csak azt próbáld meg megérteni, hogy miért hagyott el, hátha tanulsz belőle.

- Nem hiszem, hogy a közeljövőben tanulok belőle – mondta Tomi.

- Majd csak felnősz végre... - mosolyogtam rá.

Igazából ezért nem tudtam soha komolyan venni Tomit, mert ő sem vette komolyan a csajokat. Nem éreztem soha, hogy bármelyik csajáért megtette volna legalább a minimumot, hogy néha felhívja őket, elviszi őket valami jó helyre kajálni, vagy csak szimplán valami olyat tesz, amivel a csaj kedvében járhat. Nyilván azt hiszi, hogy a szex, meg egy-két minimum jó cselekedet elég a nőknek, hogy mellette maradjanak. Az mondjuk biztos, hogy a szex tényleg jó lenne Tomival, de ez azért kevés, hogy egy kapcsolat működjön. Nem tudom, hogy engem is úgy elhanyagolna-e, mint a többi lányt, mert azt már sokszor bebizonyította, hogy hozzám tud rendes lenni, ha akar. Sőt, velem néha sokkal figyelmesebb volt, mint a barátnőivel; lehet, hogy ez azért volt, mert úgy érezte, mindig is megfelelési kényszere volt a nőkkel. Mert az tényleg igaz volt, hogy Brigi nagyon ráakaszkodott, és elhiszem, hogy idegesítő, hogy folyton bizonyítania kell a szeretetét a csajnak, és nem csoda, ha menekülni akart az ilyen helyzet elöl. Én biztos nem telepednék rá Tomira, időm sem lenne mindig vele foglalkozni, de akkor sem bíztam benne, hogyha összejönnénk, velem rendesebb lenne-e, mint a többi csajjal.

Egyébként amíg Zolival voltam, természetesen nem gondoltam rá, hogy milyen lenne Tomival, de utána néha eszembe jutott, főleg mióta csókolóztunk. Nem azért, mert mindenáron pasi kell nekem, kapcsolat nélkül nem tudok létezni, és a legegyszerűbb, ha összejövök a legjobb barátommal, akit már úgyis ismerek, hanem mert... nem is nagyon tudtam, hogy miért gondoltam ilyesmire. Egyszerűen csak gondoltam rá, mert alapvetően tetszett nekem Tomi, és muszáj volt végiggondolnom, hogy működne-e köztünk a dolog, de arra jutottam, hogy nem működne, és az a legjobb, ha csak barátok maradunk, mert barátként legalább nem csalódtam benne.

Nagyon rossz volt, amikor Zoli otthagyott arra hivatkozva, hogy egyedül akar lenni, nem akar kapcsolatban élni, meg hogy úgy érzi, már nem szerelmes belém; és ezt Tomival biztosan nem bírnám ki. Az meg még rosszabb lenne, hogy utána biztosan nem tudnánk barátok maradni, én meg semmiképpen nem akartam őt elveszíteni. Egyelőre nem akartam senkivel sem kapcsolatot kezdeni, mert nem éreztem, hogy bárki igazán tetszene. Azt hiszem, most sokkal jobban megnézném, hogy kivel állok szóba, és nem csak úgy vaktában beleugranék valamibe, mint Zolival. Persze, a szerelemben nem lehet józan maradni, de nem akarok még egyszer csalódni, mert eléggé fájt nekem, hogy a volt barátom minden előzmény nélkül csak úgy otthagyott, pedig nekem nagyon jó volt mellette. Azt hittem, hogy tényleg el fog venni feleségül, mint ahogy ígérgette, szóval egy ilyen helyzetben tényleg villámcsapásként ért, hogy kitalálta, hogy nem szeret már, és jól lelépett. Szerintem biztos más csaj volt a dologban, de ez persze sosem derült ki, mivel hogy nincs Facebookom, nem kémleltem folyton Zoli Facebookját, és azóta nem is láttuk egymást.

Az első hónap nagyon rossz volt, kissé elhagyatottnak és remény veszettnek éreztem magamat, és mindenféle képlékeny álomképet alkottam a valóságról, csak hogy ne keljen szembenéznem a tényekkel. Aznap este néztem először szembe a valósággal, amikor Tomi megcsókolt, azelőtt bevallottam neki, hogy igenis szarul vagyok. Ezután változott meg valami, de nem tudom, hogy Tomi miatt, vagy egyébként... De visszaálltam az életbe, és már újra jól érzem magam, nem is akarok azonnal beleugrani semmilyen pasi karjaiba.

- Hallod, engem is megdobhatnál egy cigivel – szólt Tomi.

- Jaj, miért, vissza akarsz szokni? - kérdeztem. - Nem adok, örülj, hogy leszoktál róla.

- Figyelj, ha te azt mondod, hogy jár neked a cigi, akkor nekem duplán jár, mert szakított velem a csajom, és meg is vagyok nyomorítva – pillantott a begipszelt kezére.

- Te szegény, nem vagy megnyomorítva, ezzel ne viccelj... - mondtam, majd átnyújtottam neki a doboz cigit. - Végül is álszentség lenne azt mondanom, hogy ne cigizz, ha már én is csinálom, úgyhogy nesze...

- Kösz, drágám... - mondta, azzal elvette a dobozt. - De legalább gyújtsd meg nekem basszus, hát fél kézzel csak bénáznék vele.

- Jól van, persze... - mondtam, leültem mellé, kivettem egy szálat a dobozból, meggyújtottam egy  öngyújtóval, majd átnyújtottam neki.

- Kösz szépen – mondta, jól leszívta az első slukkot, majd amikor kifújta, így szólt fintorogva: - Nem is emlékeztem, hogy ez ilyen erős... hogy bírod te ezt minden nap?

- Megszokja az ember – vontam vállat, majd odaadtam neki a hamutálat is. - Tessék, mégse hamuzz az ágyamba.

- Ja, jó, persze... - mondta. - Hát, ha nem zavar, hogy szinte meggyullad tőle a szád, akkor tutira rászoktál már.

- Ez nem kérdés, sajnos.

- És mikor akarsz mégis leszokni? Nem akarom, hogy sokáig csináld ezt.

- Majd ha egyszer terhes leszek, akkor leszokom – mondtam.

- Hú, tényleg, te szeded azokat a bogyókat, nem is szabad cigizned – vonta fel a szemöldökét Tomi.

- Na ezt meg honnan veszed? - kérdeztem.

- Elolvastam a betegtájékoztatót még régebben, amíg te kint voltál a konyhában. Szóval nem is szabadna ezt csinálod, és te az életeddel játszol... - morogta Tomi.

- Azért nem ilyen súlyos a helyzet, csak nem ajánlatos dohányozni, ha szeded... és fiatal korban nem olyan veszélyes.

- Hát jó, te életed... - vont vállat Tomi, majd ismét mélyet szippantott a cigiből.

- Mint ahogy a tiéd is – mondtam.

- Én nem fogok megint rászokni.

- Úgy legyen – hagytam rá.

Egyébként igaza volt, már hat éve szedtem fogamzásgátlót, és azzal tényleg nem ajánlatos dohányozni, de ez főleg idősebbekre érvényes. A gyógyszert egyébként egészségügyi okokból szedem; tizenhat évesen túl sokszor maradt ki a havim, már szinte háromhavonta jelentkezett csak, így elmentem orvoshoz, aki megállapította, hogy a méhem le van maradva a fejlődésben. Azt mondta, ha egyáltalán szeretnék gyereket, akkor el kell kezdenem fogamzásgátlót szedni, hogy a hormonok elősegítsék a fejlődést. Ezután negyedévente kellett kontrollra mennem, és úgy tűnik, hogy van javulás. Remélem, lesz majd gyerekem, bár egyelőre nem szeretnék, de tudom, hogy egyszer biztos meggondolom magam. Majd egyszer szeretnék családot, én tényleg hiszek abban, hogy az én gyerekeimnek nem kell ingázniuk az anyjuk és apjuk között, hanem sikerül egyben tartani a családot. Néha eszembe jutnak ezek a dolgok, és ilyenkor úgy érzem, hogy nagyon sajnálnám, ha nem lehetne gyerekem.

- Mész holnap suliba? - kérdezte Tomi.

- Megyek sajnos, nyolckor előadás van... - mondtam.

- Nem értem, hogy bírod ezt, én már rég ellógtam volna mindent.

- Hát az te vagy, édes – mondtam.

- Ha nem mennél be holnap, gondoltam most megnézhetnénk egy filmet.

- De muszáj bemennem, különben  is simán elaludnék a filmen – mondtam.

- Az nem baj, te aludj nyugodtan, én addig nézem – vigyorgott Tomi. - De remélem, meztelenül alszol majd...

- Persze, csakis a te kedvedért... - mormogtam. - Jó, nézzünk meg egy Family Guy részt, szerintem azon nem alszom még el.

- Hát, azt már eléggé unom, de nézzük... - vont vállat Tomi. - Legalább addig sem otthon vagyok.

- Miért, megint gáz van otthon? - kérdeztem.

- Nem, nincs... - rázta a fejét. - Csak nem jó egyedül, és szeretek veled lenni.

- Hát én is veled, ez nem kérdés – mosolyogtam, azzal felálltam, és megkerestem a gépen a Family Guyt.