11. fejezet

11. fejezet

Tomi

Este hiába értem haza fáradtan, úgy, hogy még nem is ettem, nem is öltöztem át, első gondolatom az volt, hogy föl kéne hívnom Adélt. Egy hét múlva végre pályára léphetek a sérülésem után, és feltétlenül azt akartam, hogy jöjjön ki a meccsre. Amikor ma Juhász azt mondta edzésen, hogy számít rám a meccsen, én majd kiugrottam a bőrömből örömömben, aztán rögtön Adélre gondoltam, hogy neki is látnia kéne a visszatérésemet.

Fél tíz volt, nem tudtam, hogy most vajon mit csinálhat, zavarnám-e, ha felhívnám. Végül készítettem magamnak egy kis kaját, leültem a gép elé megenni, és közben végigfutottak az agyamon az elmúlt idő eseményei. Nagyon sok minden történt, végre nem éreztem azt, hogy sok időm van a sok baromságon merengeni, és azon keseregni, hogy nekem semmi sem jön össze.

Heti háromszor bementem edzésre, utána mindig ott maradtam Váradival és Rudival gyakorolni, néha este kilencig is ott ragadtunk, mint ma is. Váradi már viccesen megjegyezte, hogy több időt tölt velünk, mint a fiaival, de nem bánta, mert tudta, hogy ezzel csak segít nekünk, nem csak a csapat érdekében, hanem a válogatottbeli jó szereplésünk miatt is. A válogatottól már kaptam meghívót a két hét múlva esedékes németországi edzőtáborba, ott derül majd ki három hét után, hogy bekerülök-e az olimpiai keretbe. Két felkészülési meccset is játszunk majd a németekkel az edzőtábor alatt, úgyhogy tulajdonképpen csak azon a két meccsen lesz lehetőségem bebizonyítani, hogy ott van a helyem az olimpiai keretben. Van legalább három riválisom is a jobbátlövő poszton, és úgy tudom, a szövetségi kapitány csak három jobbátlövőt szeretne magával vinni az olimpiára, tehát egyikőnk biztosan itthon marad. Nagyon nem szerettem volna én lenni az az egy...

A Ferencvárosban már csak a hétvégi meccs lesz, amin részt tudok venni, mert utána vége van a bajnokságnak. A Fradi negyedik helyen zár, ez már biztos, mi már tét nélkül lépünk pályára, de ha esetleg nyerünk a Veszprém ellen, akkor ők elveszítik a bajnoki címüket a Szegeddel szemben, feltéve, ha a Szeged megnyeri a maga meccsét. Juhász azt mondta, nem szabad megadnunk magunkat a Veszprémnek, bármilyen jók is, szenvedjenek csak meg a bajnoki címükért, már ha egyáltalán le tudnak minket győzni. A Veszprém biztosan ellenmondást nem tűrő stílusban jön ide, hiszen nem akarják, hogy bármi veszélyeztesse a bajnoki elsőségüket, de mi nem akarjuk nekik ajándékba adni a meccset. Én különösen nem, hiszen ha most jól játszom, az kellő önbizalmat ad majd nekem a két válogatott meccsen.

A kezem szerencsére teljesen rendbe jött. Egy darabig még nem használtam, csak gyógytornára jártam, futottam, kondiztam, de két héttel ezelőtt egyik edzés után, amikor már mindenki elment, Váradi a kezembe nyomott egy labdát.

- Na, te dobsz, én beállok a kapuba. Már készen állsz rá.

Emlékszem, hogy meg voltam illetődve, csak nézegettem a ragacsos labdát a kezemben, el sem hittem, hogy újra itt van velem. Aztán félpályáról indultam, lepattintottam párszor a labdát, majd a kilenc méteres vonalánál felugrottam, és nagy erővel bevágtam a labdát a kapu bal felső sarkába, Váradi nem tudta védeni. Akkor olyan boldogság tört rám, amilyet csak a kézilabda tud nekem adni, semmi más. A véremben száguldozott az adrenalin, úgy éreztem, semmilyen akadály nem jöhet közbe, ami most engem meg tudna fékezni. Még nagyon sokat dobáltam, jó messziről, meg üres kapura, és örömmel vettem észre, hogy a kezem tökéletesen helyrejött. Azon a héten még elmentem doktor Faragóhoz, ő is megerősítette, hogy tényleg meggyógyult a kezem, majd már hívta is be a következő betegét. Ezután teljes erőbedobással edzettem végig a csapattal a maradék egy hetet. A jövő heti meccsig minden nap megyek futni, hogy minél jobb legyen az állóképességem, és ne fáradjak el a meccs közepénél.

A pályán minden rendben volt, és ezt főleg Váradinak köszönhetem, meg persze Rudinak, az egyetlen csapattársamnak, akit igazán érdekelt, hogy visszatérek-e a csapatba, vagy sem. Őt is meghívták a válogatottba, már megbeszéltük, hogy az edzőtáborban szobatársak leszünk. Váradival sokat beszélgettünk, és ez is segített, hogy lelkileg sikerült ráhangolódnom az előttem álló feladatokra, és végre nem nehézségként, hanem kihívásként tekintettem rájuk.

Mindeközben persze sokszor eszembe jutott Adél, hogy vajon mit csinálhat, meg hogy jól érzi-e magát. Nagyon sokszor úgy éreztem, hogy jó lenne elmesélni neki, hogy mik történtek velem, meg jó lenne, ha ő is mesélne, vagy csak megnevettetne, látnám én is őt mosolyogni. Eszembe jutott, hogy milyen aranyos volt, amikor elaludt mellettem, meg amikor vonakodva bevallotta nekem, hogy szeret engem... Nagyon hiányzott a sok együtt töltött idő, pláne most, hogy végre tavasz volt, és nem volt kivel kirándulni mennem. Amikor kizöldültek a fák, Adélre gondoltam, hogy vajon boldog-e. Tudtam, hogy én boldoggá tudnám tenni, de féltem ettől. Túl nagy felelősség valaki boldogságáért felelni, főleg, hogy eddig mindig elbuktam ezt a feladatot. Erre akkor jöttem rá, amikor egy hete Rudi hazavitt edzésről kocsival, és út közben beszélgettünk.

- Jól megvagytok a barátnőddel? - kérdeztem tőle.

- Igen, köszi, megvagyunk. Már lassan öt éve együtt, szép hosszú idő – vigyorgott.

- Az biztos – mondtam.

- Na és neked most van valaki? - kérdezte Rudi.

- Nem, nincs – feleltem, és ekkor eszméltem rá, hogy az utóbbi két hónapban maximálisan leszartam a csajokat, senki nem érdekelt engem egy percig sem.

- Na, ez érdekes – vigyorgott Rudi. - Vitéz Tamásnak nincs barátnője, ez számomra újdonság.

- Most lefoglaltak az edzések – mondtam.

- Aha... Eddig is lefoglaltak az edzések, de mindig zsongtak körülötted a nők – mondta.

- Jó, az akkor volt – mondtam. - Lehet, hogy felnőttem azóta.

- Na mi van, csak nem szerelmes lettél?

- Nem – feleltem, meglepett ez a kérdés. Ha már így rátértünk a dolgokra, hozzátettem: - De van valaki, aki nagyon tetszik.

- Igen, kicsoda? Valamelyik kézis csaj? - érdeklődött Rudi.

- Nem. Adél az.

- A legjobb barátnőd? - kérdezte csodálkozva Rudi. - Nem meglepő, hogy tetszik neked, tényleg jól néz ki, meg gondolom más jó tulajdonságai is lehetnek. Miért nem jöttök össze? Félsz a visszautasítástól?

- Nem, ha elég határozott lennék, akkor biztos, hogy benne lenne – mondtam. - De már nem láttam őt két hónapja, lehet, hogy azóta van valakije.

- Ha két hónap alatt talált volna magának valakit, akkor az még nem egy mély, kialakult kapcsolat – mondta Rudi.

- Igen, erre is gondoltam, persze – mondtam, közben megérkeztünk hozzánk, kezet nyújtottam neki. - Kösz a fuvart, akkor lépek is.

- Na, ha már belekezdtél ebbe a sztoriba, akkor mondd el az egészet.

- Nem akarlak én ezzel untatni – legyintettem.

- Miért, van bárki, akivel ilyesmit meg tudsz beszélni?

- Nem, nincs, te vagy a legnormálisabb ismerősöm ilyen téren – mondtam.

- Na, hát akkor mondd, nem rohanok sehova – biztosított Rudi, majd megkérdezte: - Tehát mi a tényleges akadálya, hogy együtt legyetek Adéllel?

- Ezen sokat gondolkodtam az elmúlt időben – mondtam. - Azt hiszem, az tart vissza, hogy tudom, nem lennék elég jó neki.

Ahogy ezt kimondtam, világosodott meg bennem annak az oka, amiért nem léptem semmit, amikor Adél megölelt, meg amikor bevallotta, hogy szeret. Nem azért, mert nem akartam vele lenni, hanem mert féltem, hogy csalódni fog bennem, ezért jobbnak tartottam őt távol tartani magamtól. Na, persze, nem csak önzetlenségből akartam így, hanem azért is, hogy ne cseszegessen engem, ne hívja fel naponta a figyelmemet arra, hogy milyen tökéletlen vagyok.

- Ez érdekes – vonta fel a szemöldökét Rudi. - Sok csajnak nagyon jó lennél, akkor majd pont neki nem, aki évek óta a legjobb barátod?

- De a többi csaj más volt, ott nem érdekelt, hogy nekik jó legyen – mondtam. - Most meg tényleg azt szeretném, hogy Adélnek jó legyen, viszont amit én adni tudok, az nem lenne elég neki. Két nap után lelépne, ha úgy bánnék vele, mint mondjuk Brigivel.

- Nagyon egyszerű a megoldás – felelte Rudi. - Egyrészt, felismerted a probléma okát, ami az, hogy önző vagy. A másik meg, hogy mivel Adélt boldognak akarod látni, akkor nyilván ezért mindent meg is fogsz tenni, és vele nem leszel olyan, mint Brigivel.

- És ha én csak úgy tudok viselkedni, mint ahogy Brigivel tettem? Ha én ilyen ember vagyok? - kérdeztem vissza.

- Tomikám, embereld meg magad, és próbálj meg ezen változtatni. Ha tudod, miket csinálsz szarul, akkor azt könnyebb kijavítani. Nem kell minden nap rózsát venni egy csajnak, hogy örüljön. Egyszerűen hallgasd meg őt, bármilyen unalmas is, amit beszél, legyél türelmes, és ennyi többnyire elég. Szerintem nem is tetszene neked Adél, ha egy követelőzős hisztis picsa lenne, teljesíthetetlen igényekkel, úgyhogy nem kéne tőle félned. Na meg régóta ismered, szerintem bárki másnál jobban tudod, hogy minek örülne igazán.

- Ebben van igazság – mondtam. - De hogy túl tudok-e jutni magamon, az a jó kérdés.

- Szerintem ne tökölj sokat, hanem cselekedj – mondta Rudi. - De ha már az első lépést sem tudod megtenni felé, akkor valószínűleg tényleg alkalmatlan vagy arra, hogy bármit megtegyél érte.

- Na igen, lehet, hogy csak az első lépés nehéz... - mormogtam. - Hát, kösz a tippeket, lehet, hogy megfogadom.

- Ne gondolkozz rajta sokat – mondta Rudi.

Sajnos azóta is csak gondolkozom, az érzéseimet elemzem, különböző helyzeteket találok ki, hogy Adél mit szólna, ha bejelenteném, hogy vele akarok lenni, és mindenféle lehetőségeket dolgoztam ki a megoldásokra. Most úgy gondoltam, elhívom a meccsre, utána beszélgetünk, és majd hátha kialakul, mi lesz; meg azt is megtudhatom, ő mit szeretne. Még mindig ott motoszkált bennem a kisebbségi érzés, hogy nem vagyok neki elég jó, de már talán kezdtem felülkerekedni rajta. Ezt egyébként még sosem éreztem, mindig meg voltam győződve arról, hogy a csajoknak főnyeremény, ha én vagyok a barátjuk, és megtiszteltetés, ha velem lehetnek. Tudtam, hogy ez Adélnél sosem működne.

Tíz óra tíz perc. Na jó, nem „tökölök”, ahogy Rudi mondaná, megteszem az első lépést. Remélem, Adél még ébren lesz, és sikerül beszélnem vele, ha már végre egy hét után rászántam magam, és felhívom őt. A telefon kicsöngött, elég hamar felvette.

- Szia – mondta, egy kicsit zaklatottnak tűnt a hangja.

- Szia – mondtam én is. - Na, mi van, megzavartalak valami szexuális tevékenységben?

- Hát, nem is te lettél volna, ha nem teszed fel ezt a kérdést – mormogta. - Nem, csak nagyon furcsa, mert én is pont most akartalak felhívni.

- Tényleg? Akkor kár, hogy nem vártam még két percet, legalább láttam volna, hogy hiányzom neked – mondtam.

- Jobb, hogy hívtál, mert így legalább biztos, hogy beszélünk – mondta.

- Ez igaz – mondtam. - Na, és mit akartál mondani?

- Előbb mondd te, te hívtál fel.

- Hát jól van, persze... - sóhajtottam. - Csak el akartalak hívni a jövő szombaton esedékes meccsre, amin már én is játszani fogok.

- Hmm, jól van, elmegyek, persze – mondta. - Első meccs?

- Igen, és egyben utolsó is, mert utána vége az idénynek. De meghívtak a válogatottba, két hét múlva megyünk edzőtáborba.

- Na, az jó, gratulálok, Tomi – mondta vidámabb hangon.

- Köszönöm – mosolyodtam el. - És te mit akartál mondani?

- Hát... - kezdett bele kissé bizonytalanul. - Két hét múlva lesz a szülinapom, hétvégén megünnepeljük itthon, mint mindig; tudod, anyám is jön, meg ilyesmi, és arra gondoltam, hogy gyere át. De két hét múlva pont edzőtáborba mész, úgyhogy gondolom nem tudsz eljönni – tette hozzá kicsit csalódottan, ami bennem meglepően jó érzést ébresztett.

- Szerintem el tudok menni – mondtam. - Ha hétvégén lesz, akkor még itthon leszek, csak hétfőn indulok edzőtáborba.

- Ja, akkor jó – derült fel a hangja.

- Igen... - mondtam. Mosolyogtam, mert hirtelen éreztem, hogy nem nehéz ez. Adéllel sosem volt nehéz megbeszélni valamit. - És mi van veled?

- Hát, megvagyok... Volt ma egy érdekes estém – mondta.

- Valami csávóval? - kérdeztem.

- Nem... Egyetemi társakkal voltam kocsmázni, és beszélgettünk.

- Na, ez nem igazság, hogy másokkal mész kocsmázni, velem meg nem – morogtam, persze már egyáltalán nem vágytam kocsmába.

- De nem ittam, és mondom, beszélgettünk – mondta.

- És miről? Rólam? - kérdeztem.

- Hát, szóba kerültél... és rádöbbentem, hogy nagyon hiányzol, meg hogy milyen jó volt veled lenni – mondta, és ez örömmel töltött el.

- Nekem minden nap eszembe jutottál – mondtam. - Nagyon sok minden rád emlékeztetett, és már annyira szeretnék veled beszélgetni.

- Jó, majd beszélgethetünk – mondta.

- Ráérsz a héten? - kérdeztem.

- Sajnos nem, mert ez az utolsó előtti hét a suliban, és rengeteget kell tanulnom, mert már csak két hét van, mielőtt jegyet kapnánk, és sok zh-nk lesz – mondta.

Valahogy éreztem, hogy őszintén mondja, és nem azért, hogy elkerüljön.

- Jól van... - mondtam. - Akkor legközelebb a meccsen találkozunk?

- Hát igen, úgy néz ki. Mikor lesz pontosan?

- Szombat, Népliget, tizennyolc óra – mondtam.

- Jó, akkor ott leszek – mondta.

- Utána együtt megyünk haza.

Nem is kérdeztem, hanem kijelentettem. Evidens volt, hogy együtt megyünk haza meccs után, mint régen.

- Jó, akkor majd megvárlak. A szokásos helyen? - kérdezte, ami a népligeti csarnok főbejáratát jelentette.

- Igen, a szokásos helyen – mosolyogtam. - De régen is volt már...

- Tudom – mondta ő is ugyanilyen hangsúllyal.

- Na, hagylak aludni, hogy legyen erőd majd tanulni. Aztán akkor szombaton látjuk egymást végre – mondtam.

- Igen, neked meg jó felkészülést a meccsre.

- Köszi, Adél. Szép álmokat!

- Aludj jól! Szia Tomi.

- Szia – azzal letettem.

Valamiért úgy éreztem, hogy ebben a beszélgetésben sokkal több volt, mint amennyit kimondtunk. Nagyon reméltem, ha történik köztünk bármi is, akkor sem kellenek majd nagy szavak, hanem egyszerűen minden megtörténik úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Adél

Szerdán a suliban két óra között az előtérben üldögéltem és az egyik könyvembe mélyedtem, amikor Iván leült mellém.

- Szia – mondta. - Mi újság?

- Szia, nagyon semmi – néztem fel a könyvből. - És veled?

- Velem sem. Na, felhívtad a hercegedet? - nézett rám mosolyogva.

- Végül is ő hívott fel engem – mondtam.

- És alakul végre valami?

- Azt nem mondanám – feleltem. - De annyira nem is bánom, egyelőre örülök, hogy megint fogunk találkozni.

- Jól van, ha neked ez így jó, akkor én is örülök... - mosolygott egy kicsit gúnyosan.

- Ő a legjobb barátom – sóhajtottam.

- Persze, biztosan nagyon szoros kötelékek láncolnak titeket egymáshoz, de nem értem, hogy lehet ennyit várni valakire.

Én csak vállat vontam.

- Itt most nem erről van szó, csak szeretnék vele lenni.

- Jól van, ezt te érzed. Mindig, amikor ilyen történeteket hallok, arra gondolok, hogy én csinálom jól – mondta Iván.

- Igen, persze, te csinálod jól, mert sosem fáj neked – mondtam. - De sosem lesz igazán jó sem.

- Azt sem mondanám, hogy sosem fáj – mondta. - Fájni tud a magány is, még akkor is, ha senkivel sem szeretnék lenni.

- Próbáld meg valakivel, komolyan mondom – néztem rá.

- Igen, én rád gondoltam, de úgy látom, te most el vagy foglalva a saját dolgaiddal – mondta keserű mosollyal.

- Micsoda? - kérdeztem csodálkozva.

- Meglepődtél, mi? - kérdezte szúrós szemmel, egyáltalán nem jött zavarba.

- Az nem is kifejezés – mondtam hitetlenkedve, de azért elmosolyodtam. - Hogy jött neked ez az ötlet?

Ő csak hanyagul vállat vont.

- Nem tudom, egyszerűen megtetszettél nekem. Teljesen más vagy, mint én, és ez valamiért számomra nagyon vonzó. Nem beszélsz sokat, csak ha kérdeznek; úgy teszel, mintha nagyon zárkózott lennél, de szerintem benned igazán több van.

- Kedves tőled, hogy ezt gondolod – mondtam, bár nagyon nem tudtam ezzel mit kezdeni.

- Nincs mit köszönni, egyszerűen csak így gondolom – morogta. - De gondolom te tovább vársz a barátodra, és nem fogod nekem hagyni, hogy megfejtselek.

- Őt szeretem... - mondtam. - Azt hiszem, ha nem fog vele összejönni, akkor kimegyek külföldre – tettem hozzá, de ezt csak úgy mondtam, egyébként nem akartam így tenni.

- Jó ötlet – mondta. - Szeptembertől megyek Hollandiába egy évre, ha van kedved, gyere velem. Addigra úgyis kiderül, lesz-e valami a barátoddal.

- De miért akarod, hogy menekülési útvonalnak használjanak? - néztem rá szemöldök ráncolva.

Ő csak legyintett.

- Én is annyi mindenre használtam már a nőket, most legalább valamit visszakapok – mosolygott.

- Hát ez nagyon megható, de én nem hiszek az ilyen dolgokban... Szerintem keress valakit, aki szeret téged, biztos van ilyen, és azzal majd nem kell használnotok egymást – mondtam, de tudtam, hogy ez nagyon naivan hangzott.

- Igen, de akik szeretnek engem, azok nem érdekelnek.

- Erre nem tudok mit mondani... Szerintem ez egyszer meg fog változni.

- Persze, mint ahogy egyszer majd minden megváltozik, és minden nagyon szép lesz... - forgatta a szemét.

- Nincs okod másképp gondolni – mondtam, majd eltettem a könyvem a táskába. - Most megyek órára.

- Jól van, menj csak...

Miközben mentem fölfelé a lépcsőn, erre a furcsa beszélgetésre gondoltam, de minél hamarabb el is akartam felejteni. Igen, Iván helyes volt, és nagyon egyszerűnek hangzott, hogy menjek vele Hollandiába, mert akkor távol vagyok ettől a sok zavaros dologtól, de egy percig sem gondolkodtam rajta, hogy tényleg elmennék. Nem is Tomi miatt, hanem én egyszerűen nem hittem benne, hogy egy újabb kapcsolatba való menekülés a legjobb megoldás.

Tomival hiányzunk egymásnak, mert az egy külön világ, ha mi ketten együtt vagyunk, de nem vártam semmit a vele való találkozástól. Az a telefonbeszélgetés pénteken nekem elég üres volt, és már arra sem számítottam, hogy személyesen jobb lesz. De persze, kimegyek a meccsre, meg meghívom a szülinapomra, de én ezektől már nem vártam a megváltást. A megváltás szerintem már rég eljött volna, ha így kellett volna lennie.

***

Aznap este apa és Alex nem voltak otthon, így hallgathattam hangosan a zenét. Az ágyamon feküdtem, unottan bámultam ki az ablakon, igazából semmi sem látszott, csak az ég. Mindeközben cigiztem, és tudtam, most el fogok szívni egymás után legalább hármat. Éppen Kornt hallgattam, és az élet igazságtalanságain agyaltam.

Arra gondoltam, milyen sok szar teher nehezedik rám, és mennyi mindennek kell megfelelnem, ráadásul még ha meg is feleltem egy csomó mindennek, ki tudja, érdemes volt-e bármilyen áldozatot meghoznom... Vajon érdemes-e megint belevetnem magam egy újabb vizsgaidőszakba, érdemes-e bármit várnom Tomitól, meg egyáltalán az élettől? Úgy éreztem, hogy semmi sem érdekel. Máskor ilyenkor jól elvoltam, vagy olvastam, játszottam, futottam, ettem, de most semmit nem volt kedvem csinálni. Belefáradtam csomó mindenbe, azt hiszem.

Ahogy hallgattam a zenét, az adott valamennyi energiát, de arra gondoltam, milyen jó ezeknek az együtteseknek, bejárják a világot, és szarnak minden szabályra, amit egy átlagembernek be kell tartania. Nincs vizsga, nincs megfelelési kényszer, van biztos jövőkép... mégis néha arról szólnak a dalaik, hogy mennyire ki vannak égve. Tényleg ennyire szánalmas az ember, hogy lehet bármilyen környezetben, így is úgy is rosszul fogja érezni magát, és mindig lesznek olyan pillanatok, amikor az egész élet súlya ránehezedik? Vagyis nincs kiút ebből a szarból, mert mindig is fogom azt érezni, hogy nincsenek célok, meghalt a jókedv, minden lapos, és unalmas? Mindig vannak ilyen időszakok? Biztos vannak, hiszen eddig is voltak.

Miután elszívtam a három cigit, rosszul lettem, pedig javulásra számítottam. Azt éreztem, semmi sem volt még ennyire üres, sivár és értelmetlen. Én meg még soha nem voltam ennyire céltalan. Igazából mindig is tudtam, hogy nincs senkim, és csak magamra számíthatok, de most magammal sem voltam kibékülve, és ez aggasztott a legjobban.

Tudtam, hogy Iván hogy csinálja... Kihasználja, hogy gyenge vagyok, mert tudja, hogy senki sem figyel rám, senki nem kérdezni meg, hogy mi bánt, és hogy hogy vagyok. Úgy, hogy eljátssza a megmentő szerepét és elhiteti velem, hogy meg akar ismerni, hogy törődik velem, azt hiszi, ez elég. De nem... Tudom, hogy mire megy ki a játék, de velem nem fog játszadozni. Igen, egyszerűbb lenne, ha mindent elmondanék neki, mi fáj, milyen szar most minden... Szinte látom magam előtt a képet, ő meghallgat, elmondja a nagyszerű tanácsait, aztán másnap reggel már együtt ébredünk fel, én meg kiszolgáltatva érezném magamat; testileg, lelkileg lemeztelenítve. Nem, ezt nem adom meg senkinek, pláne nem egy olyannak, aki a sebezhetőségemet arra használná fel, hogy megkapjon. Tomi legalább nem tetteti, hogy törődik velem, viszont amikor érdeklődik utánam, akkor legalább tudom, hogy őszinte, és nem azért csinálja, mert bármilyen hátsó szándéka van. Tomi megmondta, hogy nem szerelmes belém, és jó, hogy elmondta, és nem eljátszotta, hogy fontos neki a lelkem is. Igen, az is fontos, de nem úgy... Valahogy már csak megemésztem ezt az egész Tomi-ügyet, de nem Iván segítségével, az egészen biztos.

Nyomasztott a bezártság, de most nem is volt kedvem kimenni... Ismerem már a környéket, sőt, már unom is, semmi értelme nem lenne lemenni sétálni. Gondoltam, felhívom Tomit, mert mondta, hogy szeretne velem beszélgetni a héten, de elvetettem ezt az ötletet. Most nem akartam egy másik emberre is átragasztani a rossz kedvemet, és tudtam, úgysem tudna segíteni. Vagyis, talán azzal segítene, ha átölelne, de nem úgy, mint egy barátot, hanem úgy, ahogy én szeretném. Erre nem sok esély volt, és nem is akartam magamat áltatni ezzel. Ha esetleg találkoznék Tomival, csak még rosszabb kedvem lenne, mert nem úgy alakulna a találkozó, ahogy előzőleg elterveztem. Marad tehát a szombati meccs, és remélem, akkor vége lesz ennek a bizonytalanságnak – már mindegy is volt, hogyan, csak legyen vége.

***

Szombaton háromnegyed hatkor, amikor beléptem a kézilabdacsarnokba, rögtön szembe találtam magam az előtérben Rudi barátnőjével, Annával.

- Szia Adél – köszönt vidáman.

- Szia – mosolyodtam el.

- Ülünk egymás mellé?

- Persze – mondtam.

Örültem, hogy lesz társaságom, addig sem kell egyedül a gondolataimba merülve ücsörögnöm, és bámulnom Tomit, hogy közben majd' megszakad a szívem. Persze szerencsére semmi ilyen nem volt, tulajdonképpen még jó is volt őt nézni a pályán, büszkeséggel töltött el. A meccs elején bemutatták mindkét csapat játékosait, és amikor Tomira került a sor, olyan üdvrivalgás tört ki a csarnokban, amire sosem számítottam volna. Tomin látszott, hogy imád sütkérezni a népszerűségben, mosolyogva integetett a közönségnek, méltóságteljesen feszített 3-as számú Ferencváros mezében.

A meccsen is bebizonyította, hogy a közönségnek van oka imádni őt, fantasztikusan játszott. Nagyon szoros volt a meccs, hol a Fradi, hol a Veszprém vezetett, Tomi végig vezéregyéniség volt a pályán, sok gólt dobott, meg jó passzokat adott. Nagyon elemében volt, és ekkor láttam meg ténylegesen, hogy neki ez a mindene, itt él igazán, és ezen kívül talán soha nem is lesz semmi, amiben ennyire önmaga lehet. Tudtam, hogy én sosem tudnék belőle ilyen lelkesedést kiváltani, mint amit a sport ad neki, de ezt nem bántam, és nem is voltam féltékeny. Jól is teszi, hogy nem vár semmit másoktól, legalábbis nem vár megváltást valaki más által. Rájöttem, hogy mindenki csak saját magát tudja megváltani, és ezt egy másik embertől várni hatalmas nagy hülyeség.

Szerintem általában a nők jobban hajlamosak erre, hogy várják, jöjjön a szőke herceg, aki majd elhozza a boldogságot. Persze, mesebeli királyfi nem létezik, csakis hétköznapi pasik vannak, akikkel néha igenis nehéz megküzdeni, akik okoznak fájdalmat. Nem tudom, miért gondoltam ilyesmire, lassan huszonnégy éves létemre sokkal hamarabb is rájöhettem volna erre. Vagyis, biztos rájöttem már korábban is, hogy az idealizált boldogság nem létezik, legalábbis nem úgy, ahogy mindenki lefesti. De most valahogy minden körvonalazódott bennem. Tudtam, hogy nem vagyok boldog, és valamilyen szinten elveszettnek is éreztem magam, de egyszer hátha majd én is el tudom hozni magamnak a megváltást, mint ahogy Tomi is csinálja.

A meccs végül is döntetlen lett, ami azt hiszem a Fradi szempontjából lényegtelen volt, mert bármi is lett volna az eredmény, negyedikek lettek a bajnokságban. Annával a főbejáratnál vártuk meg a mi hőseinket, közben mindenféléről beszélgettünk. Rudi elsőként jött ki az öltözőből, így Annával elindultak haza. Tomi sem késett sokat, harmadikként jött ki, csodálkoztam is, hogy ilyen hamar elkészült, általában sok időt szokott az öltözőben tölteni. Amikor észrevett, rám mosolygott, majd idejött hozzám.

- Szia, hercegnőm – mondta, még mindig mosolyogva méregetett engem.

- Hát, szia – mondtam én is. Egy kicsit bizonytalan voltam, nem tudtam, én is mosolyogjak-e, vagy maradjak távolságtartó.

Ő viszont egyáltalán nem akart távolságtartó lenni, letette a sporttáskáját a földre, majd magához ölelt. Nem hagyott nekem időt meglepődni, mert egyszerűen nem tudtam neki ellenállni. Belesimultam ölelésébe, éreztem hogy hozzám ér izmos mellkasa; a vállára hajtottam a fejemet, és csak öleltem én is őt. Finom friss illata volt, érződött, hogy nemrég zuhanyzott. A hátát simogattam, ő meg a hajamban turkált finoman, majd adott egy puszit az arcomra. Én is megpusziltam őt, majd elengedtük egymást, és csillogó tekintettel méregettük a másikat.

- Örülök, hogy eljöttél – mosolygott.

- Én is örülök – mondtam.

- De tényleg... Nagyon sokat jelentett nekem, hogy tudtam, hogy itt vagy.

- Igen, biztos ezért játszottál ennyire jól – vigyorogtam.

- Hát, az lehet – mosolygott ő is.

Hazafelé beszélgettünk, hogy mi történt velünk az utóbbi két hónapban, bár főleg csak én beszéltem, mert engem kérdezgetett, hogy hogy mennek a sulis dolgaim.

- Mire hazaérsz az edzőtáborból, a vizsgáim felén túl leszek – mondtam. - Még egy hét van a suliból, utána vizsgaidőszak, szóval kezdődik az őrület.

- Ja, mintha eddig nem lett volna éppen elég szar, nem? - kérdezte.

- Hát igen. Egyébként szombaton jön föl anyám Szolnokról, itt alszik, aztán hétfőn lemegyek vele pár napra, mert Szolnokon legalább nyugodtan tudok tanulni – mondtam.

- Apádék nem hagynak, igaz?

- Nem nagyon – feleltem.

- És mikor is tartjátok a szülinapodat? Most szombaton?

- Nem, vasárnap – mondtam. - Istvánék csak akkor érnek rá.

- Ja, értem. Akkor vasárnap menjek át?

- Igen – mondtam. - Valahogy csak elleszünk, mint eddig is.

- És a kisöcséd nem jön fel anyáddal?

- Nem, dehogy, nincs neki kedve ilyesmihez, meg nem is nagyon tudna hol aludni, maximum Alex szobájában. Anya az én szobámban fog aludni, egy élmény lesz azon a kis helyen nyomorogni.

- De egy évben csak egyszer jön, nem? - kérdezte Tomi.

- Hát igen, meg karácsony óta nem is láttam őt. Mondjuk felhívott egy hónapja, hogy nincs-e kedvem lemenni Szolnokra segíteni kapálni a kiskertjét, de valamiért nem volt kedvem – mosolyogtam.

- Azt meg tudom érteni.

Amikor megérkeztünk a házunk elé, Tomi még beszélgetni akart, ezért leültünk egy játszótér előtti padra. Én rágyújtottam egy cigire, ő engem nézett.

- Na, mi az? - kérdeztem meg. - Te már leszoktál, igaz?

- Azt nem mondanám, napi két-három szál az még nem leszokás – mondta.

- Az tényleg nem... De ne add fel, menni fog – mondtam.

- És te, nem gondolkodtál még rajta, hogy abbahagyd?

- Dehogy nem – mondtam. - Csak nem akarom igazán. Bármikor abbahagyhatnám, azt mondom, hogy jó, akkor ezentúl nincs több, de nagyon hiányozna, és nem akarom abbahagyni.

- Akkor már eléggé rászokhattál – sóhajtott Tomi.

- Persze, majd akkor abbahagyom, ha tönkrement a tüdőm – mondtam.

- Azt azért ne várd meg – mormogta.

- Jó, majd leszokom, ha huszonöt leszek.

- Oké, de szavadon foglak – nézett rám komoly arccal.

- Jól van – mosolyogtam.

Észrevettem, hogy olyan furán bámul rám, mintha nem tudná, mikor mit mondjon, hogyan szóljon hozzám, vagy az is lehet, hogy akart mondani valamit, csak nem tudta, hogy kezdje el. Én nem akartam megkönnyíteni a helyzetét, gondoltam, egy kicsit játszadozom vele, szándékosan nem veszek róla tudomást.

- Na és mi újság a lányokkal? - kérdeztem csak úgy mellékesen.

- Ja, semmi, nem foglalkoztam velük.

- Komolyan? - kérdeztem. - Ez elég meglepő.

- És te pasiztál? - kérdezte.

- Hát, nem igazán – mondtam. - Lett volna rá lehetőségem, de nem akartam.

- Miért? Még mindig nem vagy túl rajtam? - kérdezte, inkább bizonytalan volt, nem magabiztos, amilyen mindig is volt.

- Nem akarok erről beszélni, ne rontsd el a jókedvem – tértem ki a válasz elöl. Nem akartam neki megadni azt a könnyebbséget, hogy megtudja, mit érzek. Mondja csak ki, hogy mit akar, anélkül, hogy bármi előnye lenne velem szemben.

- Nem akarom elrontani a jókedved, ne félj... - mormogta. - Hidd el, nem akarlak szomorúnak látni, vagy ilyesmi.

Éreztem, hogy ez valami másra vonatkozik. Nem szólaltam meg, csak vártam, mit szeretne. De aztán nem mondott semmit, csak a földet bámulta, vagy másfelé nézett. Elnyomtam a cigit, és mivel meguntam a várakozást, kimondtam, amit gondoltam:

- Én nem tudom, hogy mi zajlik közöttünk, meg hogy állunk egymással, de egy dolgot semmiképpen sem szeretnék – mondtam, mire ő érdeklődve figyelt engem. - Nem akarok kimenni valahova külföldre, hogy soha többé ne lássuk egymást, és csak havi egy e-mailt írjak neked, amiben azt bizonygatom, hogy minden rendben velem, csodálatosan érzem magam, és teljes mértékben túl vagyok rajtad. Soha nem akarok neked hazudni, még akkor sem, ha hazudni könnyebb. Mindig is te voltál az egyetlen, akihez őszinte voltam, és ha ez megváltozna, akkor az olyan lenne, mintha magamnak is hazudnék.

- Jó, és ez most hogy jött neked? - kérdezte értetlenül.

- Ezek csak azok dolgok, amik felgyűltek, amíg nem találkoztunk – vontam vállat.

Ő szorosan mellém húzódott, átölelt.

- Nem kell hazudod nekem soha... Bár nekem ez sosem fordult meg a fejemben, hogy valami olyasmit mondjak, ami nem igaz, de azt hiszem, értelek – mondta halkan.

- Én csak nem akarom azt mondani neked, hogy jól vagyok, amikor nem vagyok jól... - mormogtam, miközben a vállának dőlve öleltem őt.

- Egyszer minden rendben lesz... Megígérem neked – mondta, szinte már suttogott a fülembe. - Csak még nem vagyok rá kész.

- De miért? - kérdeztem értetlenül.

Ő elengedett, rám nézett, majd megsimogatta az arcomat.

- Még nem akarom kimondani... - mondta. - Annyi mindent jelentesz nekem, és nem akarom csak így, itt, elcsépelt hülye mondatokkal bizonygatni az érzéseimet. Te különleges vagy, és azt szeretném, ha különleges pillanatban történne meg minden.

Én csak bólintottam, nem is hittem volna, hogy egyáltalán szándékozik lépni felém valamit, de tényleg nem értettem, hogy miért kell még húzni az agyamat. Valószínűleg csak fél, és nem hibáztattam miatta. Na, majd egyszer kiderül, mi lesz velünk, csak türelmesnek kell lennem, bár már eddig is elég türelmes voltam. Persze, várok én a végtelenségig... De nem haragudtam rá, mert valamiért éreztem, hogy megbízhatok benne, és hogy komolyan gondolja, amit mondott.

Amikor elköszöntünk egymástól a ház előtt, hosszasan ölelgettük egymást, a hajamat simogatta, néha megpuszilta az arcomat, aztán egyszer a számat is, de ennél többet már nem tett. Még szerencse, hogy most nem voltam türelmetlen, hanem egyszerűen csak élveztem, hogy úgy ér hozzám, ahogy eddig még egyszer sem. Nem tudtam, hogy ő tud ilyen gyengéd is lenni, azt hittem, ha majd egyszer bármi is történik, akkor ellentmondást nem tűrően le fog teperni. Kellemes meglepetés volt, és nagyon megnyugtató volt őt ölelni, elbódulni finom férfias illatától.

- Na, akkor vasárnap találkozunk legközelebb, ugye? - kérdezte, amikor elengedett.

- Igen, a héten sajnos végig tanulnom kell – mondtam.

- Jól van, akkor vasárnap... Hányra jöjjek? - kérdezte.

- Nem tudom, még írok SMS-t, de szerintem négy körül jó lesz.

- Rendben – mondta, majd hozzám hajolt, és adott egy puszit a számra. - Már nagyon várom, hogy újra lássalak.

- Én is – mosolyogtam, ezúttal én pusziltam meg az ő száját.

Rám mosolygott, majd elindult haza. Még egyszer hátrafordult, én intettem neki mosolyogva, majd bementem a kapun. Valamiért tetszett, hogy nem tért azonnal a lényegre, nem csókolt meg rendesen, hanem csak így, szinte félénken közeledett felém. Igen, ez sokkal szimpatikusabb volt, mint a gátlástalan, seggfogdosós énje.