2016. március 28., hétfő

10. fejezet

10. fejezet


Adél

Miután péntek délután vége lett a csodálatosan unalmas előadásunknak, lefárasztva vánszorogtunk ki a teremből Lillával.
- Hát, ez jó szar volt – foglalta röviden össze az óra lényegét Lilla.
- Igen... - sóhajtottam.
- Na, jössz este megint? - kérdezte.
- Jöhetek - bólintottam. - Hánykor találkozunk?
- Legyen hét, és itt, a suli előtt – mondta.
- Jó, rendben – bólintottam.
Elköszöntünk egymástól, majd mindketten elindultunk haza. Az órámra néztem, de most a dátum jobban érdekelt, mint az idő. Hmm, lassan már két hónapja nem láttam Tomit... Nem mintha tudnám fejből, hogy melyik nap láttam őt utoljára, de körülbelül két hónap volt az eltelt idő. A sejtésem beigazolódott, nem keresett meg azzal, hogy csakis engem akar, és nem tud nélkülem létezni, de még ennek sokkal enyhébb változatával sem. Egyszer felhívott, hogy mi van velem, kicsit beszélgettünk, de elég távolságtartók voltunk egymással. Ez elszomorított, ezért én nem kerestem őt, ő meg úgy látszik, nem akar engem zavarni. Egyszer sem futottunk össze véletlenül a környéken, ami azért furcsa egy kicsit, hiszen a szomszéd épületben lakik.
Nem nagyon tudtam, hogy hol tartok most, és nem is nagyon volt időm gondolkodni. Egyre több házi dolgozatot kellett írnunk különböző órákra, na meg kiselőadásokat is kellett tartani, és projektmunkát készíteni, ráadásul mindemellett még ott volt a szakdolgozat is. Csak néha tudtam egy kicsit megállni, és igyekeztem, hogy akkor ne a rossz dolgok jussanak eszembe. Minden héten legalább négyszer körbefutottam a szigetet, ami miatt nagyon jó formába kerültem, és nem is fáradtam el olyan könnyen a szellemi tevékenységekben sem.
Mindezek mellett bekerültem egy elég érdekes társaságba is. Az egyetemen hamar híre ment, hogy kikosaraztam Balázst, ami nem értettem, hogy történhetett meg, hiszen nem beszéltem erről senkinek. Hirtelen sokan megtanulták a nevemet, és nekem nagyon furcsa volt egy számomra ilyen jelentéktelen dologban hírnevet szerezni. Azt vettem észre, hogy az emberek megbámulnak a folyosón, bizonyos lányok lenézően néztek rám, hogy mégis ki a franc vagyok én, aki nem akar járni a suli legjobb pasijával. Engem ez az egész nem érdekelt, gyerekes hülyeségnek tartottam ezt a felhajtást. A kedélyek nemsokára lecsillapodtak, amikor Balázst meglátták valakivel smárolni a folyosón, és ezután már a srác új párja volt a téma. Akkoriban Lilla megkérdezte, hogy nincs-e kedvem kocsmázni menni vele, és két ismerősével, én meg igent mondtam, mert nem volt jobb dolgom.
Persze én nem ittam, csak figyeltem őket, ahogy szépen lassan mindhárman spiccesek lesznek, közben meg beszélgettünk mindenféle marhaságról, és néha értelmes dolgokról. Jól elvoltak ők hárman, de engem sem hagytak ki a kérdésekből. Én mindenre mondtam valamit, de magamtól első alkalommal még nem beszéltem, inkább csak felmértem a terepet. Egy srác volt köztük, Ivánnak hívták, és kétségtelenül ő volt a csapat hangja. Sosem szerettem a nagyszájú embereket, de ő nagyon okos volt, szóval nem bántam, ha beszélt. Töri szakos volt, de mondta, hogy neki itt az egyetemen már nem tanítanak semmi újat, és már várja a mesterképzést, hátha majd ott. Mindenféle filozofikus témát bedobott, amin igazán el lehetett gondolkodni, az est végére szinte már azt éreztem, hogy ez sok egy kicsit. Lillán kívül a csapat harmadik tagja egy Szabina nevű lány volt, aki szintén szociológiára járt, csak egy évvel alattunk. Lilla és Szabina szobatársak a kollégiumban, és elvileg második évtől kezdve lettek jóban Ivánnal, mert kiderült, hogy Szabinával ugyanabból a városból jöttek, és azóta néha együtt lógtak hármasban. Csodálkoztam, hogy Iván nem népszerűbb a suliban, mert azon kívül, hogy okos volt, még jól is nézett ki. Szőke haja és kék szeme volt, de ennek ellenére határozott vonásai voltak, megakadt rajta az ember szeme.
Eddig kb. ötször voltam velük kocsmázni, amíg ők piáltak, én elszívtam egy-két cigit. Persze megkaptam a magamét, hogy ez milyen szar szokás, és inkább igyak helyette, de nem tudtak meggyőzni. Egy idő után már annyira győzködtek az ivással, hogy én kezdtem el őket cigivel kínálgatni, és ekkor szerencsére leállították magukat.
Ma este is ugyanabba a kicsi, levegőtlen kocsmába mentünk, mint eddig. Amíg még józanok voltak, viszonylag józan témák kerültek terítékre, arról beszélgettünk, hogy ki mit csinált a héten. Én Lilla mellett ültem, velem szemben Iván volt, mellette meg Szabina. Mindenki elpanaszkodta, hogy milyen fárasztó hete volt, aztán én is elmondtam, hogy voltam futni, meg főleg tanultam. Iván fenn is akadt ezen a témán.
- Na és hol szoktál te futkározni?
- A Margitszigeten, mindig teszek egy kört – mondtam.
- És ezt mennyi idő alatt? - kíváncsiskodott tovább Iván.
- Hát, olyan fél óra, ha formában vagyok.
Szabina közbeszólt:
- Úristen, én azt sem értem, hogy lehet egyáltalán fél órán keresztül futni – csodálkozott.
- Csak elkezdeni nehéz, de utána már elég jó – mondtam.
- Na és milyen régóta csinálod te ezt az egészet? - kérdezgetett tovább Iván.
- Általában egész évben sportolok, kivéve a telet, akkor inkább otthon vagyok. Akkor kezdtem el futni, amikor már minden csapatsportot meguntam, mert senki sem passzolt, bunkók voltak, így inkább egyedül akartam lenni. Pedig kipróbáltam a kosárlabdát, meg a kézilabdát is, de inkább abbahagytam.
- Aha, és ez mikor volt? - faggatott Iván.
- Tizenöt évesen – mondtam.
- Húha, már tizenöt éves korodra megutáltad az embereket? Az azért komoly – nevette el magát.
Lilla közbeszólt:
- És azóta is elég antiszociális – mosolygott.
- Hé, nem is vagyok az – mosolyogtam én is. - Bár nem szoktam mindenki nyakába ugrani, mint a legtöbben, inkább a nyugisabb társaságot keresem.
- Na jól van, már csak egy kérdésem lenne ezzel a futással kapcsolatban – szólt Iván.
- Hát kérdezd csak – mondtam.
- A testet mennyire formálja? Szóval mondjuk neked kockahasad van tőle?
Ezen mindhárman elnevettük magunkat.
- Hát, igen, mondjuk nekem az van, de nem a futástól, hanem mert egy évig jártam konditerembe is, mostanában meg néha csinálok felüléseket.
- Na, mutasd meg a hasadat akkor – kapott az alkalmon Iván, mire a másik két lány megint elnevette magát, én is elmosolyodtam.
- Dehogy mutatom, csak a pasik szoktak ilyesmivel hencegni – mondtam.
- Hát igen, Adél jól ismeri a pasikat – jegyezte meg Lilla. - Elég sok pasi veszi körbe.
- Igen? - kérdezte Iván.
- Igen, a bátyám, apám, legjobb barátom, néha látom a bátyám haverjait, aztán régebben sokat voltam a legjobb barátom csapattársaival is... - mondtam.
- Értem – bólintott Iván.
- Ehhez képest jól pofára ejtetted Balázst – vigyorgott Szabina.
- Nem volt az nagy pofára ejtés, csak megmondtam, hogy nem szeretnék kapcsolatot – mondtam, feltűnt, hogy már elég hosszú ideje én vagyok a téma, és ez eddig még nem nagyon fordult elő.
- Valószínűleg te vagy az egyetlen lány, aki így gondolja – sóhajtott Iván.
- Nekem sem kéne Balázs, nekem van barátom – mondta Lilla.
- Na, Lilluska, te csak maradj csöndben – szólt rá Iván, én meg nem értettem, ez mire utalhat. Mielőtt rákérdezhettem volna, Szabina így szólt:
- Én azért kíváncsi vagyok Balázsra, hogy mitől olyan nagy szám, úgyhogy nekem jöhet.
- Balázs: háromból egy nő ezt ajánlja – mondta Iván, mire mindannyian elmosolyodtunk.
- Azért szerintem inkább négy nőből három lenne, ha már az egyetemet nézzük – pontosított Szabina.
- Na, Adél, most tényleg, miért ejtetted őt? - kérdezte Iván. - Kicsi volt a farka?
- Jaj, el sem jutottunk odáig, csak beszélgettünk – mondtam. - És azt hiszem, azért nem akartam tőle semmit, mert unalmas volt. Nem tudom, egyszerűen csak nem érdekelt – vontam vállat.
Ezzel a válasszal mindhárman megelégedtek, bár még Szabina megjegyezte, hogy nem érti az érdektelenségemet Balázs felé, de ezután inkább rendeltek még sört. Nekem is akartak hozni, de mondtam ismét, hogy nem kérek.
- De ez olyan gáz, hogy nem iszol – terelődött megint erre a szó a harmadik korsó sörük után Iván jóvoltából. - Olyan, mintha kém lennél közöttünk.
- Valakinek észnél kell lennie – mondtam. - És tényleg fogjátok be, én sem kezdek el prédikálni, hogy miért ne igyatok.
- Hát igen, ez jogos – mondta Lilla.
- Na jól van, most, hogy eleget ittunk, lenne hozzád egy kérdésem – nézett rám Iván.
- Na és mi az? - kérdeztem vissza.
- Téged mi hozott ide, a fakultatív pszicho szakkörbe? - kérdezte tök komoly képpel, én meg nem is értettem, mit akar, Lilláék meg nevetgélni kezdtek.
- Ezt magyarázzátok el inkább – mondtam. - Milyen pszicho szakkör?
- Hát itt senkinek sincs rendben a lelke, és általában csak olyanok csatlakoznak hozzánk, akiknek szintén komoly problémáik vannak az életében – mondta Iván. - Azzal, hogy beszélgetünk egymással, eltereljük a figyelmünket a sok baromságról, meg esetleg megpróbálunk segíteni egymásnak.
- Ja, és akkor arra vagy kíváncsi, hogy nekem milyen lelki gyötrelmeim vannak? - kérdeztem.
- Igen, elmondhatnád – mondta Iván. - És mielőtt megkérdezed, azért sejtem, hogy van valami, mert jókedvéből senki sem lóg velünk.
Én Lillára néztem.
- Szóval akkor neked is van valami problémád? - kérdeztem tőle.
- Igen, itt mindannyiunknak van – mondta Lilla. - De már mondtam neked... félig-meddig.
- Nem emlékszem – vallottam be.
- Na, akkor elmondom teljesen – mondta erre.
Szabina így szólt:
- Én mi is elmondhatjuk Ivánnal, ha így jobban érzed magam.
- Ez egy kicsit furcsán hangzik nekem – néztem rájuk. - Szóval eredetileg ti azért ültök össze, hogy megbeszéljétek a problémáitokat?
- Valami ilyesmi – bólintott Iván. - Mi hárman azért lettünk jóban, mert baromi magányosak voltunk, és megértettük egymás bajait. Néha csatlakoztak hozzánk mások, mint most te is, és leginkább azért jöttek, hogy addig se kelljen a szarságokra gondolni. Te meg újabban sokat vagy velünk, csak azt akarom kérdezni, van-e valami oka.
- Igen, van, de én nem akarlak titeket ezzel terhelni – mondtam.
- Nem terhelsz minket – mondta Szabina. - Tudod, ha gondolkozol a dolgokon, az legtöbbször nem vezet megoldásra, mert a gondolatok csak értelmetlen foszlányokat alkotnak a fejedben, de ha szavakba öntöd a gondolataidat, akkor megvilágosodsz, nem is gondolnád, hogy mennyit segít.
- Én nem úgy voltam nevelve, hogy beszéljem ki magamból a bajaimat – mondtam.
- Miért, hogy lettél nevelve? - kérdezte Iván, a másik két lány érdeklődve figyelt engem.
Tényleg mint valami csoportterápia... De belekezdtem.
- A bátyámmal és az apámmal élek tizenhét éves korom óta, lassan huszonnégy leszek, szóval ez elég hosszú idő. Ők aztán nem tudtak mit kezdeni a nyafogással, meg a hisztikkel, de még a normálisan elmondott bajokkal sem. Ők leszarták az összes bajt, teljesen lázadó életet élnek, ezért sosem mondtam el nekik semmit. Az elején még próbálkoztam, de nem vezetett eredményre, így hagytam is a francba. Azóta meg próbálok mindent magamban tartani, ami bánt.
- Az pedig nem jó – mondta Iván.
- Igen, tudom... De ott volt a legjobb barátom, vele azért nagyjából meg tudtam beszélni, ha volt valami... de általában nem volt semmi, az az igazság.
- Szóval gondtalan volt az életed? - kérdezte Szabina.
- Azt nem mondanám, de nagy gondjaim nem voltak szerencsére – mondtam.
- Na, de azt mondd el, hogy most mi van – kérte Iván. - Vagy előbb szeretnéd, ha mi is elmondanánk?
- Inkább mondjátok el ti, mert kicsit fura ez nekem – mondtam.
- Na jó, ki akar kezdeni? - nézett Iván a két lányra.
- Majd én – mondta Lilla. - Tudod, mondtam, hogy három éve van barátom, és két éve távkapcsolatban élünk.
- Igen – mondtam.
- Na, és azt is mondtam, hogy főleg azért járok el piálgatni, meg ide-oda, hogy eltereljem róla a figyelmemet, meg a rossz érzéseket, hogy nem vagyunk együtt. Egyszer annyira jól sikerült elterelni a figyelmemet, hogy lefeküdtem egy másik sráccal. A barátomnak ezt nem mondtam el, és hiába történt ez egy éve, mindig félek, hogy kiderül... És persze bűntudatom is van, hiába volt régen – fejezte be Lilla.
- És azt is tedd hozzá, hogy abban sem vagy biztos, hogy a barátoddal maradsz-e – mondta Iván.
- Ja, igen, az meg a másik... Nagyon bizonytalan vagyok már vele kapcsolatban, nem nagyon érzem azt, hogy elég havonta kétszer találkozni. Viszont biztos vagyok benne, hogy szarul érintené, ha otthagynám, meg nekem sem lenne jó nélküle, de vele sem az igazi... főleg, hogy nem is vagyok vele. Szóval bonyolult – mondta Lilla.
- És a pszicho szakkörrel sikerült megtalálnod a megoldást? - kérdeztem, próbáltam elfojtani egy mosolyt.
Iván így szólt:
- Nem a megoldást keressük... A megoldást mindenki maga találja meg, mi csak abban segítünk, hogy meghallgatjuk az illetőt.
- Értem – bólintottam. Logikusnak hangzott.
- Most mondom én – szólt Szabina. - Az az én történetem röviden, hogy egyetem előtt két évig jártam a barátommal, de anyám elcsábította tőlem.
- Komolyan? - néztem rá csodálkozva.
- Igen, és azóta is együtt vannak, még szerencse, hogy nem lakom otthon. Azóta nem is beszéltem anyámmal, szóval mondhatni egyedül vagyok, mert apám nincs, csak a nagyanyámmal tudok beszélgetni, aki itt él Pesten. De vele sem megy túl jól a beszélgetés, úgyhogy csak élek bele a vakvilágba.
- És nyáron hova mész lakni? - kérdeztem.
- Maradok a kollégiumban, mert meg lehet oldani. Még szerencse, hogy Lilla a szobatársam, mert már rég megőrültem volna – sóhajtott Szabina. - Szóval nekem csak az anyám volt, senki más, és ő is becsapott, megalázott... Még a másik ember, akire tudtam volna számítani, az a barátom volt, de hát szépen összeesküdtek ellenem.
- Ez nagyon durva – mondtam megdöbbenve.
- Igen, az. Azóta volt két barátom, de egyikben sem tudtam megbízni, szépen elüldöztem őket a féltékenységemmel, mert már betegesen azt hittem róluk, hogy megcsalnak, ha éppen nem velem voltak.
- Nagymamáddal nem tudtál erről beszélni? - kérdeztem.
- De, beszéltünk róla, de csak annyit tett, hogy kitagadta anyámat az örökségből, de ez nekem semmilyen vigaszt nem nyújtott.
Én csak egyetértően bólintottam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lelki terhet hordoz magával... bár Lilla helyzete sem volt könnyű. Iván következett.
- Nekem meghalt az anyám, amikor tizenhárom éves voltam, az apám nevelt engem, meg később a következő felesége. Ezt csak azért említem meg, mert lehet, hogy köze van az anyám halálának ahhoz, hogy sosem sikerült normális kapcsolatot kialakítanom a nőkkel. Sok barátnőm volt már, de ha szexuális értelemben meguntam őket, akkor szakítottam velük, és sosem voltam szerelmes. Nem akarok egyedül meghalni, de valószínű, hogy így ez lesz belőle.
- Nem biztos... - mondtam. - Egyébként a bátyám is ilyen, mint te, és ő tizennégy éves kora óta anya nélkül él, és ő sem értékeli a nőket. Sosem gondoltam volna, hogy van összefüggés a kettő között.
- De ebben én sem vagyok biztos... - mondta Iván. - Csak feltételezem.
- Szerintem az én bátyámat apám rontotta el, mert ő is pont ugyanilyen, mint te.
- De akkor hogy lett mégis két gyereke apádnak? - kérdezte.
- Azt nem tudom... Anyámat szerette, úgy tudom, de aztán tizenhat év együttlét után mégis elváltak.
- Tizenhat év...! Az baromi sok; hidd el, apád nem olyan mint én. Ha nekem kéne tizenhat évet eltöltenem valaki mellett, inkább a Dunába ugranék – mondta Iván.
- Lehet, hogy egyszer te is megváltozol – mondtam.
- Ja, mi is ezt mondtuk neki – bólogatott Szabina.
- Csak a megfelelő csajjal kellene összejönnie – mondta Lilla.
- Igen, ezt én is így gondolom – mondtam.
- Persze, hogy így gondoljátok, mert lányok vagytok, és reménykedtek... - morogta Iván. - A lányok azt hiszik, hogy meg lehet változtatni a pasit, de szerintem nem lehet.
- Tényleg nem lehet? - kérdeztem.
- Nem... Csak akkor változunk, ha mi is akarjuk, meg ha elég fontos a csaj. De nekem ilyen még soha nem volt, mindig ott volt bennem az érzés, hogy nehogy már más kedvéért feladjam önmagam egy részét.
- Pedig erről szól a család – mondtam. - Legalábbis, azt hiszem, erről kéne szólnia.
- Hát, igen, filozofálgatunk az ideális családról, miközben az egyikünknek sem volt soha, vagy csak nagyon rövid ideig – mondta Szabina.
- Nekem még együtt vannak a szüleim – szólt Lilla.
- Jó, négyből egy, nem túl jó arány – szólt Iván.
- De olyan mindegy, nem nagyon kedvelik egymást, én úgy látom – sóhajtott Lilla.
- Meg olyan elbaszott lelkű emberek, mint mi hárman, nem éppen jó adottságokkal indulunk egy jó kapcsolatba – mondta Iván.
- De ez durva, hogy így beszéltek magatokról – mondtam.
- De tényleg azok vagyunk, most mit szépítsük... - vont vállat Szabina. - Persze, megpróbálom leküzdeni a féltékenységemet, de nem nagyon sikerült eddig.
- Majd egyszer fog sikerülni – mondtam. - Szerintem előbb-utóbb mindenki leküzdi önmaga rossz tulajdonságait.
- Na jó, most mesélj te – kérte Iván. - Tehát mit, vagy kit akarsz elfelejteni?
- Nem hiszem, hogy ez felér a ti gondjaitokkal – mondtam.
- Az mindegy, és ilyen nincs is, hogy nagy, meg kis gond. Ha valami bánt, mondd csak – biztatott Szabina.
Egy pillanatra gondolkodtam, hogy tényleg elmondjam-e, de aztán kimondtam, hiszen semmit sem veszíthetek vele.
- Én beleszerettem a legjobb barátomba – mondtam vonakodva. - Nagyon régóta jóban vagyunk, ezért elmondtam neki, hogy szeretem, de ő nem szeret engem, mégis felajánlotta, hogy legyünk együtt, de én nemet mondtam neki. Azóta meg igazból azt sem tudom, hol vagyok.
- Szóval akkor a klasszikus szerelmi bánat tipikus esete? - kérdezte Iván. - De jó is lehet, nekem még ilyen soha nem volt.
Ezen elmosolyodtam, majd Lilla megkérdezte:
- Vitéz Tamásról van szó?
- Igen, róla – mondtam.
- Miért, ki az? - kérdezte Iván és Szabina.
- Kézilabdázó, a magyar válogatottban is volt párszor – mondtam.
- Hát, mi nem nézünk kézilabdát, de biztos jó lehet – vont vállat Iván. - Szóval nemet mondtál? De miért, ha szereted? Büszkeségből?
- Igen, olyasmi – mondtam. - Meg ő mindig is eléggé elhanyagolta a barátnőit, és úgy gondolom, ha nem szeret engem, akkor engem is ugyanúgy elhanyagolna. Aztán még ott van az is, hogy én szerelmes vagyok belé, és végig tudom, hogy ő nem úgy szeret engem, kicsit feszélyezne. Meg azt szeretném, hogy ő kezdeményezzen, és ne én, de azóta sem keresett.
- És mióta nem láttad? - kérdezte Iván.
- Két hónapja. És nagyon hiányzik, mert barátok voltunk, és eléggé része volt az életemnek. Elvileg azért nem hív, mert én mondtam, hogy el akarom őt felejteni, mármint ki akarok belőle szeretni, és talán ha enyhültek ezek az érzések, akkor majd én keresem őt. Csak olyan szánalmas, hogy még így is én várom, hogy ő keressen, mert hátha rájött, hogy kellek neki.
- Ez nem szánalmas – mondta Szabina. - Természetes emberi reakció.
- Hát ja, vagyis inkább lányos reakció. Te is azt akarod, hogy változzon meg a csávó – mondta Iván.
- Nem akarom, hogy változzon meg, csak hogy szeressen engem, és tegye meg értem a minimumot – mondtam.
- Ez teljesen jogos – mondta Lilla. - És elég furcsa, hogy visszautasítottad, szerintem nagyon sokan belementek volna – tette hozzá, Szabina egyetértően bólogatott.
- De néha úgy érzem, hogy megbántam – mondtam.
- Szerintem hívd el egy baráti találkozóra, és majd valami úgyis szóba kerül kettőtök között – mondta Lilla.
- Igen, ugyanaz. Én szeretem őt, ő nem szeret engem, de azért összejönne velem, mert nagyon jó velem lenni – mondtam.
- És mert nyilván lefeküdne veled – egészített ki Iván.
- Na igen, ez meg a másik – mondtam.
- Nem feküdtetek le eddig? - kérdezte Iván.
- Dehogy – mondtam. - Nem szoktam lefeküdni olyanokkal, akikkel nem vagyok együtt.
- Na, hallod ezt, Lilla – vigyorgott rá Iván.
- Fogd be – mormogta Lilla.
- Jól van, bocs – szólt Iván, majd rám nézett: - Egyébként ha hiányzik neked a kis barátod, akkor hívd fel nyugodtan. Aztán feküdjetek le egymással, hiszen az élet rövid. Te mondtad, hogy szereted őt, akkor szeresd a hibáival együtt is.
- Kösz, de ezt a bölcs tanácsot szerintem nem fogadom meg – mondtam.
- De azért fogadjunk, hogy ma éjjel nem fogsz tudni aludni, mert elültettem a bogarat a füledbe – mosolygott Iván önelégülten.
Igen, ez tényleg így volt, de nem mondtam volna meg neki. Te mondtad, hogy szereted őt, akkor szeresd a hibáival együtt is. Pont ezt mondtam Tominak is, hogy a hibái ellenére is belé tudtam szeretni.... Ivánék meg azt mondták, hogy ők hárman milyen elcseszettek, én ezt sosem mondtam volna magamra, de kezdtem máshogy látni a dolgot. Minden ember el van cseszve, ahogy én is, és Tomi is, és igenis nekem is vannak hibáim... Zoli végig rendes volt velem, mégis elhagyott. Lehet, hogy Tomi nem lenne mindig olyan rendes, de nem hagyna el... Nem tudom. De abban biztos voltam, hogy én érezni akarom, hogy szeret engem, és hogy fontos vagyok neki. Talán tényleg felhívom őt, nemsokára itt lesz a szülinapom, arra mindig át szokott jönni, szerintem megint áthívom. Már a gondolatra is hevesebben kezdett verni a szívem, hogy újra láthatom őt. Ha ennyire szeretem, talán tényleg meg kéne próbálnom vele, mert lehet, hogy sokáig emésztene a „mi lett volna, ha...” kérdés.
 Nem maradtunk sokáig, mert a többiek már kezdtek durván beállni, és felvetettem, hogy esetleg mehetnénk, amíg még a saját lábukon el tudják hagyni a kocsmát.
Otthon nem volt senki, gondolom apám és Alex elmentek kicsit éjszakázni, vagy az is lehet, hogy fellépésük van, nem tudom... Elmentem zuhanyozni, majd a szobámban csak az íróasztali lámpát kapcsoltam fel, nem volt kedvem a kivilágítani az egész szobámat. Kinyitottam az ablakot, majd leültem az ágyam szélére elszívni egy cigit. Furcsa volt nekem Lilláék társasága, hiába voltak velem ennyire megértőek. Ők is tudták, és én is tudtam, hogy nekem nem rájuk van szükségem, hanem Tomira. Rájöttem, milyen szarul esne nekem, ha kiderülne, van barátnője. Azt hiszem, akkor végleg letennék róla, és valamiféle jelnek venném, hogy hagyjam őt békén. De még egyszerűen nem tudtam rajta túllépni. A mobilomon megnéztem az időt. Még csak este tíz volt, megcsörgethetném, és ha még ébren van, visszahívna. De mégis mit mondanék neki? A szülinapom két hét múlva lesz, miért kérdezzem meg ilyen korán, hogy eljönne-e? Végül is teljesen mindegy, ha beszélni akarok vele, akkor ez jó ürügy.
Emlékszem, régebben milyen egyszerűen ment ez. Megkérdeztem tőle a szülinapom előtti nap, hogy „Akkor ugye átjössz?”, és másnap átjött. Most meg itt kell gondolkodnom... Elnyomtam a cigit, majd levettem a polcról egy régi fényképalbumot, amit még anyáéktól hoztam magammal, a gyerekkori képeink voltak benne. Végignézegettem az összeset, mosolyogtam, hogy milyen aranyos gyerekek voltunk Tomival. Azt hiszem, általános iskola negyedikig voltak benne képek, legalábbis biztosan nem voltunk tíz évesnél idősebbek egyiken sem.
Sok dolog eszembe jutott azokból az időkből. Ilyen jó kis tavaszi napokon suli után kimentünk a parkba focizni vagy beszélgetni, elmentünk fagyizni, lementünk a Duna-partra kavicsot dobálni, vagy azon agyaltunk, kihez menjünk fel gépezni, és milyen játékkal játsszunk. Néha a szüleink leszidtak, hogy nem tanulunk, meg tízévesen nem kéne sötétedés után hazajárni, de azt hiszem, az én szüleim nem bánták annyira a dolgot, hiszen mégis csak egy fiúval voltam. Nyári szünetben szinte minden nap találkoztunk, bárhova elmentünk, ahova csak akartunk. Azt hiszem, azóta sem éreztem magam olyan szabadnak, mint tizenegy-tizenkét évesen. Milyen jó volt akkor, még nem gondolkodtunk rajta, hogy mi lesz velünk, csak élveztük az életet. De igazából mindig is ezt csináltuk, csak közbejött a hülye szerelem, és elrontott mindent.
Tomi kétszer is szerelmes volt belém, mégsem mondta ki, mert nem akarta elrontani... Igaza volt, bárcsak én is így tettem volna. Nagyon nagyon hiányzott nekem. Találkozhatok bárkivel, aki okosabb nála, mint mondjuk Iván, vagy olyannal, aki jobban néz ki nála, mint Balázs, meg aki rendesebb nála, mint Zoli, de nekem csak Tomi kellett, mert belőle csak egy volt. Soha nem éreztem igazán, hogy élek, csak amikor vele voltam. Jól elvagyok most is, vannak jó elfoglaltságaim, vannak mások is, akik meghallgatnak, de ezek a dolgok nem jöttek szívből. Csak akkor volt minden ösztönös, csak akkor nem gondolkodtam szomorú dolgokról, amikor Tomi velem volt. Bárcsak ő is így érezne velem kapcsolatban... Tudom, hogy sokat jelentek neki, és nem értettem, ez nekem miért nem elég. Talán felesleges azt várnom tőle, hogy ugyanúgy szeressen engem, mint én őt, és egyáltalán, felesleges bármit is várnom. Most az egyszer tényleg nagyon bántam, hogy nem jöttem össze vele. Ilyenkorra már rég kiderült volna, hogy működik, vagy sem, és sokkal könnyebb lenne a lelkem.
Megálltam az utolsó képnél, ez volt a kedvencem, direkt ezért raktam régen az utolsó helyre. Osztálykiránduláson voltunk, a hegy tetején álltunk egymás vállát átölelve, és vigyorogtunk. Tomi olyan aranyos kisfiú volt, és milyen jó pasi lett belőle... A helyére tettem a fényképalbumot, majd azon gondolkodtam, felhívjam-e őt. Végül arra jutottam, hogy felhívom, egy meghívásból semmi baj nem lehet. A kezembe vettem a telefonomat, majd még mielőtt bármit csinálhattam volna, csörögni kezdett a mobil. El sem hittem... Ő hívott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése