10. fejezet
Adél
Miután péntek délután vége lett a csodálatosan
unalmas előadásunknak, lefárasztva vánszorogtunk ki a teremből Lillával.
- Hát, ez jó szar volt – foglalta röviden össze az
óra lényegét Lilla.
- Igen... - sóhajtottam.
- Na, jössz este megint? - kérdezte.
- Jöhetek - bólintottam. - Hánykor találkozunk?
- Legyen hét, és itt, a suli előtt – mondta.
- Jó, rendben – bólintottam.
Elköszöntünk egymástól, majd mindketten
elindultunk haza. Az órámra néztem, de most a dátum jobban érdekelt, mint az
idő. Hmm, lassan már két hónapja nem láttam Tomit... Nem mintha tudnám fejből,
hogy melyik nap láttam őt utoljára, de körülbelül két hónap volt az eltelt idő.
A sejtésem beigazolódott, nem keresett meg azzal, hogy csakis engem akar, és
nem tud nélkülem létezni, de még ennek sokkal enyhébb változatával sem. Egyszer
felhívott, hogy mi van velem, kicsit beszélgettünk, de elég távolságtartók
voltunk egymással. Ez elszomorított, ezért én nem kerestem őt, ő meg úgy
látszik, nem akar engem zavarni. Egyszer sem futottunk össze véletlenül a
környéken, ami azért furcsa egy kicsit, hiszen a szomszéd épületben lakik.
Nem nagyon tudtam, hogy hol tartok most, és nem is
nagyon volt időm gondolkodni. Egyre több házi dolgozatot kellett írnunk
különböző órákra, na meg kiselőadásokat is kellett tartani, és projektmunkát
készíteni, ráadásul mindemellett még ott volt a szakdolgozat is. Csak néha
tudtam egy kicsit megállni, és igyekeztem, hogy akkor ne a rossz dolgok
jussanak eszembe. Minden héten legalább négyszer körbefutottam a szigetet, ami
miatt nagyon jó formába kerültem, és nem is fáradtam el olyan könnyen a
szellemi tevékenységekben sem.
Mindezek mellett bekerültem egy elég érdekes
társaságba is. Az egyetemen hamar híre ment, hogy kikosaraztam Balázst, ami nem
értettem, hogy történhetett meg, hiszen nem beszéltem erről senkinek. Hirtelen
sokan megtanulták a nevemet, és nekem nagyon furcsa volt egy számomra ilyen
jelentéktelen dologban hírnevet szerezni. Azt vettem észre, hogy az emberek
megbámulnak a folyosón, bizonyos lányok lenézően néztek rám, hogy mégis ki a
franc vagyok én, aki nem akar járni a suli legjobb pasijával. Engem ez az egész
nem érdekelt, gyerekes hülyeségnek tartottam ezt a felhajtást. A kedélyek
nemsokára lecsillapodtak, amikor Balázst meglátták valakivel smárolni a folyosón,
és ezután már a srác új párja volt a téma. Akkoriban Lilla megkérdezte, hogy
nincs-e kedvem kocsmázni menni vele, és két ismerősével, én meg igent mondtam,
mert nem volt jobb dolgom.
Persze én nem ittam, csak figyeltem őket, ahogy
szépen lassan mindhárman spiccesek lesznek, közben meg beszélgettünk mindenféle
marhaságról, és néha értelmes dolgokról. Jól elvoltak ők hárman, de engem sem
hagytak ki a kérdésekből. Én mindenre mondtam valamit, de magamtól első
alkalommal még nem beszéltem, inkább csak felmértem a terepet. Egy srác volt
köztük, Ivánnak hívták, és kétségtelenül ő volt a csapat hangja. Sosem
szerettem a nagyszájú embereket, de ő nagyon okos volt, szóval nem bántam, ha
beszélt. Töri szakos volt, de mondta, hogy neki itt az egyetemen már nem tanítanak
semmi újat, és már várja a mesterképzést, hátha majd ott. Mindenféle
filozofikus témát bedobott, amin igazán el lehetett gondolkodni, az est végére
szinte már azt éreztem, hogy ez sok egy kicsit. Lillán kívül a csapat harmadik
tagja egy Szabina nevű lány volt, aki szintén szociológiára járt, csak egy
évvel alattunk. Lilla és Szabina szobatársak a kollégiumban, és elvileg második
évtől kezdve lettek jóban Ivánnal, mert kiderült, hogy Szabinával ugyanabból a
városból jöttek, és azóta néha együtt lógtak hármasban. Csodálkoztam, hogy Iván
nem népszerűbb a suliban, mert azon kívül, hogy okos volt, még jól is nézett
ki. Szőke haja és kék szeme volt, de ennek ellenére határozott vonásai voltak,
megakadt rajta az ember szeme.
Eddig kb. ötször voltam velük kocsmázni, amíg ők
piáltak, én elszívtam egy-két cigit. Persze megkaptam a magamét, hogy ez milyen
szar szokás, és inkább igyak helyette, de nem tudtak meggyőzni. Egy idő után
már annyira győzködtek az ivással, hogy én kezdtem el őket cigivel kínálgatni,
és ekkor szerencsére leállították magukat.
Ma este is ugyanabba a kicsi, levegőtlen kocsmába
mentünk, mint eddig. Amíg még józanok voltak, viszonylag józan témák kerültek
terítékre, arról beszélgettünk, hogy ki mit csinált a héten. Én Lilla mellett
ültem, velem szemben Iván volt, mellette meg Szabina. Mindenki elpanaszkodta,
hogy milyen fárasztó hete volt, aztán én is elmondtam, hogy voltam futni, meg
főleg tanultam. Iván fenn is akadt ezen a témán.
- Na és hol szoktál te futkározni?
- A Margitszigeten, mindig teszek egy kört –
mondtam.
- És ezt mennyi idő alatt? - kíváncsiskodott
tovább Iván.
- Hát, olyan fél óra, ha formában vagyok.
Szabina közbeszólt:
- Úristen, én azt sem értem, hogy lehet egyáltalán
fél órán keresztül futni – csodálkozott.
- Csak elkezdeni nehéz, de utána már elég jó –
mondtam.
- Na és milyen régóta csinálod te ezt az egészet?
- kérdezgetett tovább Iván.
- Általában egész évben sportolok, kivéve a telet,
akkor inkább otthon vagyok. Akkor kezdtem el futni, amikor már minden
csapatsportot meguntam, mert senki sem passzolt, bunkók voltak, így inkább
egyedül akartam lenni. Pedig kipróbáltam a kosárlabdát, meg a kézilabdát is, de
inkább abbahagytam.
- Aha, és ez mikor volt? - faggatott Iván.
- Tizenöt évesen – mondtam.
- Húha, már tizenöt éves korodra megutáltad az
embereket? Az azért komoly – nevette el magát.
Lilla közbeszólt:
- És azóta is elég antiszociális – mosolygott.
- Hé, nem is vagyok az – mosolyogtam én is. - Bár
nem szoktam mindenki nyakába ugrani, mint a legtöbben, inkább a nyugisabb társaságot
keresem.
- Na jól van, már csak egy kérdésem lenne ezzel a
futással kapcsolatban – szólt Iván.
- Hát kérdezd csak – mondtam.
- A testet mennyire formálja? Szóval mondjuk neked
kockahasad van tőle?
Ezen mindhárman elnevettük magunkat.
- Hát, igen, mondjuk nekem az van, de nem a
futástól, hanem mert egy évig jártam konditerembe is, mostanában meg néha
csinálok felüléseket.
- Na, mutasd meg a hasadat akkor – kapott az
alkalmon Iván, mire a másik két lány megint elnevette magát, én is
elmosolyodtam.
- Dehogy mutatom, csak a pasik szoktak ilyesmivel
hencegni – mondtam.
- Hát igen, Adél jól ismeri a pasikat – jegyezte
meg Lilla. - Elég sok pasi veszi körbe.
- Igen? - kérdezte Iván.
- Igen, a bátyám, apám, legjobb barátom, néha
látom a bátyám haverjait, aztán régebben sokat voltam a legjobb barátom
csapattársaival is... - mondtam.
- Értem – bólintott Iván.
- Ehhez képest jól pofára ejtetted Balázst –
vigyorgott Szabina.
- Nem volt az nagy pofára ejtés, csak megmondtam,
hogy nem szeretnék kapcsolatot – mondtam, feltűnt, hogy már elég hosszú ideje
én vagyok a téma, és ez eddig még nem nagyon fordult elő.
- Valószínűleg te vagy az egyetlen lány, aki így
gondolja – sóhajtott Iván.
- Nekem sem kéne Balázs, nekem van barátom –
mondta Lilla.
- Na, Lilluska, te csak maradj csöndben – szólt rá
Iván, én meg nem értettem, ez mire utalhat. Mielőtt rákérdezhettem volna,
Szabina így szólt:
- Én azért kíváncsi vagyok Balázsra, hogy mitől
olyan nagy szám, úgyhogy nekem jöhet.
- Balázs: háromból egy nő ezt ajánlja – mondta Iván,
mire mindannyian elmosolyodtunk.
- Azért szerintem inkább négy nőből három lenne,
ha már az egyetemet nézzük – pontosított Szabina.
- Na, Adél, most tényleg, miért ejtetted őt? -
kérdezte Iván. - Kicsi volt a farka?
- Jaj, el sem jutottunk odáig, csak beszélgettünk
– mondtam. - És azt hiszem, azért nem akartam tőle semmit, mert unalmas volt.
Nem tudom, egyszerűen csak nem érdekelt – vontam vállat.
Ezzel a válasszal mindhárman megelégedtek, bár még
Szabina megjegyezte, hogy nem érti az érdektelenségemet Balázs felé, de ezután
inkább rendeltek még sört. Nekem is akartak hozni, de mondtam ismét, hogy nem
kérek.
- De ez olyan gáz, hogy nem iszol – terelődött
megint erre a szó a harmadik korsó sörük után Iván jóvoltából. - Olyan, mintha
kém lennél közöttünk.
- Valakinek észnél kell lennie – mondtam. - És
tényleg fogjátok be, én sem kezdek el prédikálni, hogy miért ne igyatok.
- Hát igen, ez jogos – mondta Lilla.
- Na jól van, most, hogy eleget ittunk, lenne
hozzád egy kérdésem – nézett rám Iván.
- Na és mi az? - kérdeztem vissza.
- Téged mi hozott ide, a fakultatív pszicho
szakkörbe? - kérdezte tök komoly képpel, én meg nem is értettem, mit akar,
Lilláék meg nevetgélni kezdtek.
- Ezt magyarázzátok el inkább – mondtam. - Milyen
pszicho szakkör?
- Hát itt senkinek sincs rendben a lelke, és
általában csak olyanok csatlakoznak hozzánk, akiknek szintén komoly problémáik
vannak az életében – mondta Iván. - Azzal, hogy beszélgetünk egymással,
eltereljük a figyelmünket a sok baromságról, meg esetleg megpróbálunk segíteni
egymásnak.
- Ja, és akkor arra vagy kíváncsi, hogy nekem
milyen lelki gyötrelmeim vannak? - kérdeztem.
- Igen, elmondhatnád – mondta Iván. - És mielőtt
megkérdezed, azért sejtem, hogy van valami, mert jókedvéből senki sem lóg
velünk.
Én Lillára néztem.
- Szóval akkor neked is van valami problémád? -
kérdeztem tőle.
- Igen, itt mindannyiunknak van – mondta Lilla. -
De már mondtam neked... félig-meddig.
- Nem emlékszem – vallottam be.
- Na, akkor elmondom teljesen – mondta erre.
Szabina így szólt:
- Én mi is elmondhatjuk Ivánnal, ha így jobban
érzed magam.
- Ez egy kicsit furcsán hangzik nekem – néztem
rájuk. - Szóval eredetileg ti azért ültök össze, hogy megbeszéljétek a
problémáitokat?
- Valami ilyesmi – bólintott Iván. - Mi hárman
azért lettünk jóban, mert baromi magányosak voltunk, és megértettük egymás
bajait. Néha csatlakoztak hozzánk mások, mint most te is, és leginkább azért
jöttek, hogy addig se kelljen a szarságokra gondolni. Te meg újabban sokat vagy
velünk, csak azt akarom kérdezni, van-e valami oka.
- Igen, van, de én nem akarlak titeket ezzel
terhelni – mondtam.
- Nem terhelsz minket – mondta Szabina. - Tudod,
ha gondolkozol a dolgokon, az legtöbbször nem vezet megoldásra, mert a
gondolatok csak értelmetlen foszlányokat alkotnak a fejedben, de ha szavakba
öntöd a gondolataidat, akkor megvilágosodsz, nem is gondolnád, hogy mennyit
segít.
- Én nem úgy voltam nevelve, hogy beszéljem ki
magamból a bajaimat – mondtam.
- Miért, hogy lettél nevelve? - kérdezte Iván, a
másik két lány érdeklődve figyelt engem.
Tényleg mint valami csoportterápia... De
belekezdtem.
- A bátyámmal és az apámmal élek tizenhét éves
korom óta, lassan huszonnégy leszek, szóval ez elég hosszú idő. Ők aztán nem
tudtak mit kezdeni a nyafogással, meg a hisztikkel, de még a normálisan elmondott
bajokkal sem. Ők leszarták az összes bajt, teljesen lázadó életet élnek, ezért
sosem mondtam el nekik semmit. Az elején még próbálkoztam, de nem vezetett
eredményre, így hagytam is a francba. Azóta meg próbálok mindent magamban
tartani, ami bánt.
- Az pedig nem jó – mondta Iván.
- Igen, tudom... De ott volt a legjobb barátom,
vele azért nagyjából meg tudtam beszélni, ha volt valami... de általában nem
volt semmi, az az igazság.
- Szóval gondtalan volt az életed? - kérdezte
Szabina.
- Azt nem mondanám, de nagy gondjaim nem voltak
szerencsére – mondtam.
- Na, de azt mondd el, hogy most mi van – kérte
Iván. - Vagy előbb szeretnéd, ha mi is elmondanánk?
- Inkább mondjátok el ti, mert kicsit fura ez
nekem – mondtam.
- Na jó, ki akar kezdeni? - nézett Iván a két
lányra.
- Majd én – mondta Lilla. - Tudod, mondtam, hogy
három éve van barátom, és két éve távkapcsolatban élünk.
- Igen – mondtam.
- Na, és azt is mondtam, hogy főleg azért járok el
piálgatni, meg ide-oda, hogy eltereljem róla a figyelmemet, meg a rossz
érzéseket, hogy nem vagyunk együtt. Egyszer annyira jól sikerült elterelni a
figyelmemet, hogy lefeküdtem egy másik sráccal. A barátomnak ezt nem mondtam
el, és hiába történt ez egy éve, mindig félek, hogy kiderül... És persze
bűntudatom is van, hiába volt régen – fejezte be Lilla.
- És azt is tedd hozzá, hogy abban sem vagy
biztos, hogy a barátoddal maradsz-e – mondta Iván.
- Ja, igen, az meg a másik... Nagyon bizonytalan
vagyok már vele kapcsolatban, nem nagyon érzem azt, hogy elég havonta kétszer találkozni.
Viszont biztos vagyok benne, hogy szarul érintené, ha otthagynám, meg nekem sem
lenne jó nélküle, de vele sem az igazi... főleg, hogy nem is vagyok vele.
Szóval bonyolult – mondta Lilla.
- És a pszicho szakkörrel sikerült megtalálnod a
megoldást? - kérdeztem, próbáltam elfojtani egy mosolyt.
Iván így szólt:
- Nem a megoldást keressük... A megoldást mindenki
maga találja meg, mi csak abban segítünk, hogy meghallgatjuk az illetőt.
- Értem – bólintottam. Logikusnak hangzott.
- Most mondom én – szólt Szabina. - Az az én
történetem röviden, hogy egyetem előtt két évig jártam a barátommal, de anyám
elcsábította tőlem.
- Komolyan? - néztem rá csodálkozva.
- Igen, és azóta is együtt vannak, még szerencse,
hogy nem lakom otthon. Azóta nem is beszéltem anyámmal, szóval mondhatni
egyedül vagyok, mert apám nincs, csak a nagyanyámmal tudok beszélgetni, aki itt
él Pesten. De vele sem megy túl jól a beszélgetés, úgyhogy csak élek bele a
vakvilágba.
- És nyáron hova mész lakni? - kérdeztem.
- Maradok a kollégiumban, mert meg lehet oldani.
Még szerencse, hogy Lilla a szobatársam, mert már rég megőrültem volna –
sóhajtott Szabina. - Szóval nekem csak az anyám volt, senki más, és ő is
becsapott, megalázott... Még a másik ember, akire tudtam volna számítani, az a
barátom volt, de hát szépen összeesküdtek ellenem.
- Ez nagyon durva – mondtam megdöbbenve.
- Igen, az. Azóta volt két barátom, de egyikben
sem tudtam megbízni, szépen elüldöztem őket a féltékenységemmel, mert már
betegesen azt hittem róluk, hogy megcsalnak, ha éppen nem velem voltak.
- Nagymamáddal nem tudtál erről beszélni? -
kérdeztem.
- De, beszéltünk róla, de csak annyit tett, hogy
kitagadta anyámat az örökségből, de ez nekem semmilyen vigaszt nem nyújtott.
Én csak egyetértően bólintottam. Nem gondoltam volna,
hogy ilyen lelki terhet hordoz magával... bár Lilla helyzete sem volt könnyű.
Iván következett.
- Nekem meghalt az anyám, amikor tizenhárom éves
voltam, az apám nevelt engem, meg később a következő felesége. Ezt csak azért
említem meg, mert lehet, hogy köze van az anyám halálának ahhoz, hogy sosem
sikerült normális kapcsolatot kialakítanom a nőkkel. Sok barátnőm volt már, de
ha szexuális értelemben meguntam őket, akkor szakítottam velük, és sosem voltam
szerelmes. Nem akarok egyedül meghalni, de valószínű, hogy így ez lesz belőle.
- Nem biztos... - mondtam. - Egyébként a bátyám is
ilyen, mint te, és ő tizennégy éves kora óta anya nélkül él, és ő sem értékeli
a nőket. Sosem gondoltam volna, hogy van összefüggés a kettő között.
- De ebben én sem vagyok biztos... - mondta Iván.
- Csak feltételezem.
- Szerintem az én bátyámat apám rontotta el, mert
ő is pont ugyanilyen, mint te.
- De akkor hogy lett mégis két gyereke apádnak? -
kérdezte.
- Azt nem tudom... Anyámat szerette, úgy tudom, de
aztán tizenhat év együttlét után mégis elváltak.
- Tizenhat év...! Az baromi sok; hidd el, apád nem
olyan mint én. Ha nekem kéne tizenhat évet eltöltenem valaki mellett, inkább a
Dunába ugranék – mondta Iván.
- Lehet, hogy egyszer te is megváltozol – mondtam.
- Ja, mi is ezt mondtuk neki – bólogatott Szabina.
- Csak a megfelelő csajjal kellene összejönnie –
mondta Lilla.
- Igen, ezt én is így gondolom – mondtam.
- Persze, hogy így gondoljátok, mert lányok
vagytok, és reménykedtek... - morogta Iván. - A lányok azt hiszik, hogy meg
lehet változtatni a pasit, de szerintem nem lehet.
- Tényleg nem lehet? - kérdeztem.
- Nem... Csak akkor változunk, ha mi is akarjuk,
meg ha elég fontos a csaj. De nekem ilyen még soha nem volt, mindig ott volt
bennem az érzés, hogy nehogy már más kedvéért feladjam önmagam egy részét.
- Pedig erről szól a család – mondtam. -
Legalábbis, azt hiszem, erről kéne szólnia.
- Hát, igen, filozofálgatunk az ideális családról,
miközben az egyikünknek sem volt soha, vagy csak nagyon rövid ideig – mondta
Szabina.
- Nekem még együtt vannak a szüleim – szólt Lilla.
- Jó, négyből egy, nem túl jó arány – szólt Iván.
- De olyan mindegy, nem nagyon kedvelik egymást,
én úgy látom – sóhajtott Lilla.
- Meg olyan elbaszott lelkű emberek, mint mi
hárman, nem éppen jó adottságokkal indulunk egy jó kapcsolatba – mondta Iván.
- De ez durva, hogy így beszéltek magatokról –
mondtam.
- De tényleg azok vagyunk, most mit szépítsük... -
vont vállat Szabina. - Persze, megpróbálom leküzdeni a féltékenységemet, de nem
nagyon sikerült eddig.
- Majd egyszer fog sikerülni – mondtam. -
Szerintem előbb-utóbb mindenki leküzdi önmaga rossz tulajdonságait.
- Na jó, most mesélj te – kérte Iván. - Tehát mit,
vagy kit akarsz elfelejteni?
- Nem hiszem, hogy ez felér a ti gondjaitokkal –
mondtam.
- Az mindegy, és ilyen nincs is, hogy nagy, meg
kis gond. Ha valami bánt, mondd csak – biztatott Szabina.
Egy pillanatra gondolkodtam, hogy tényleg
elmondjam-e, de aztán kimondtam, hiszen semmit sem veszíthetek vele.
- Én beleszerettem a legjobb barátomba – mondtam
vonakodva. - Nagyon régóta jóban vagyunk, ezért elmondtam neki, hogy szeretem,
de ő nem szeret engem, mégis felajánlotta, hogy legyünk együtt, de én nemet
mondtam neki. Azóta meg igazból azt sem tudom, hol vagyok.
- Szóval akkor a klasszikus szerelmi bánat tipikus
esete? - kérdezte Iván. - De jó is lehet, nekem még ilyen soha nem volt.
Ezen elmosolyodtam, majd Lilla megkérdezte:
- Vitéz Tamásról van szó?
- Igen, róla – mondtam.
- Miért, ki az? - kérdezte Iván és Szabina.
- Kézilabdázó, a magyar válogatottban is volt
párszor – mondtam.
- Hát, mi nem nézünk kézilabdát, de biztos jó
lehet – vont vállat Iván. - Szóval nemet mondtál? De miért, ha szereted?
Büszkeségből?
- Igen, olyasmi – mondtam. - Meg ő mindig is
eléggé elhanyagolta a barátnőit, és úgy gondolom, ha nem szeret engem, akkor
engem is ugyanúgy elhanyagolna. Aztán még ott van az is, hogy én szerelmes
vagyok belé, és végig tudom, hogy ő nem úgy szeret engem, kicsit feszélyezne.
Meg azt szeretném, hogy ő kezdeményezzen, és ne én, de azóta sem keresett.
- És mióta nem láttad? - kérdezte Iván.
- Két hónapja. És nagyon hiányzik, mert barátok
voltunk, és eléggé része volt az életemnek. Elvileg azért nem hív, mert én
mondtam, hogy el akarom őt felejteni, mármint ki akarok belőle szeretni, és
talán ha enyhültek ezek az érzések, akkor majd én keresem őt. Csak olyan
szánalmas, hogy még így is én várom, hogy ő keressen, mert hátha rájött, hogy
kellek neki.
- Ez nem szánalmas – mondta Szabina. - Természetes
emberi reakció.
- Hát ja, vagyis inkább lányos reakció. Te is azt
akarod, hogy változzon meg a csávó – mondta Iván.
- Nem akarom, hogy változzon meg, csak hogy
szeressen engem, és tegye meg értem a minimumot – mondtam.
- Ez teljesen jogos – mondta Lilla. - És elég
furcsa, hogy visszautasítottad, szerintem nagyon sokan belementek volna – tette
hozzá, Szabina egyetértően bólogatott.
- De néha úgy érzem, hogy megbántam – mondtam.
- Szerintem hívd el egy baráti találkozóra, és
majd valami úgyis szóba kerül kettőtök között – mondta Lilla.
- Igen, ugyanaz. Én szeretem őt, ő nem szeret
engem, de azért összejönne velem, mert nagyon jó velem lenni – mondtam.
- És mert nyilván lefeküdne veled – egészített ki
Iván.
- Na igen, ez meg a másik – mondtam.
- Nem feküdtetek le eddig? - kérdezte Iván.
- Dehogy – mondtam. - Nem szoktam lefeküdni
olyanokkal, akikkel nem vagyok együtt.
- Na, hallod ezt, Lilla – vigyorgott rá Iván.
- Fogd be – mormogta Lilla.
- Jól van, bocs – szólt Iván, majd rám nézett: -
Egyébként ha hiányzik neked a kis barátod, akkor hívd fel nyugodtan. Aztán feküdjetek
le egymással, hiszen az élet rövid. Te mondtad, hogy szereted őt, akkor szeresd
a hibáival együtt is.
- Kösz, de ezt a bölcs tanácsot szerintem nem
fogadom meg – mondtam.
- De azért fogadjunk, hogy ma éjjel nem fogsz
tudni aludni, mert elültettem a bogarat a füledbe – mosolygott Iván
önelégülten.
Igen, ez tényleg így volt, de nem mondtam volna
meg neki. Te mondtad, hogy szereted őt, akkor szeresd a hibáival együtt is. Pont
ezt mondtam Tominak is, hogy a hibái ellenére is belé tudtam szeretni.... Ivánék
meg azt mondták, hogy ők hárman milyen elcseszettek, én ezt sosem mondtam volna
magamra, de kezdtem máshogy látni a dolgot. Minden ember el van cseszve, ahogy
én is, és Tomi is, és igenis nekem is vannak hibáim... Zoli végig rendes volt
velem, mégis elhagyott. Lehet, hogy Tomi nem lenne mindig olyan rendes, de nem
hagyna el... Nem tudom. De abban biztos voltam, hogy én érezni akarom, hogy
szeret engem, és hogy fontos vagyok neki. Talán tényleg felhívom őt, nemsokára
itt lesz a szülinapom, arra mindig át szokott jönni, szerintem megint áthívom.
Már a gondolatra is hevesebben kezdett verni a szívem, hogy újra láthatom őt.
Ha ennyire szeretem, talán tényleg meg kéne próbálnom vele, mert lehet, hogy
sokáig emésztene a „mi lett volna, ha...” kérdés.
Nem maradtunk
sokáig, mert a többiek már kezdtek durván beállni, és felvetettem, hogy esetleg
mehetnénk, amíg még a saját lábukon el tudják hagyni a kocsmát.
Otthon nem volt senki, gondolom apám és Alex
elmentek kicsit éjszakázni, vagy az is lehet, hogy fellépésük van, nem tudom...
Elmentem zuhanyozni, majd a szobámban csak az íróasztali lámpát kapcsoltam fel,
nem volt kedvem a kivilágítani az egész szobámat. Kinyitottam az ablakot, majd
leültem az ágyam szélére elszívni egy cigit. Furcsa volt nekem Lilláék társasága,
hiába voltak velem ennyire megértőek. Ők is tudták, és én is tudtam, hogy nekem
nem rájuk van szükségem, hanem Tomira. Rájöttem, milyen szarul esne nekem, ha
kiderülne, van barátnője. Azt hiszem, akkor végleg letennék róla, és valamiféle
jelnek venném, hogy hagyjam őt békén. De még egyszerűen nem tudtam rajta
túllépni. A mobilomon megnéztem az időt. Még csak este tíz volt,
megcsörgethetném, és ha még ébren van, visszahívna. De mégis mit mondanék neki?
A szülinapom két hét múlva lesz, miért kérdezzem meg ilyen korán, hogy
eljönne-e? Végül is teljesen mindegy, ha beszélni akarok vele, akkor ez jó
ürügy.
Emlékszem, régebben milyen egyszerűen ment ez.
Megkérdeztem tőle a szülinapom előtti nap, hogy „Akkor ugye átjössz?”, és
másnap átjött. Most meg itt kell gondolkodnom... Elnyomtam a cigit, majd
levettem a polcról egy régi fényképalbumot, amit még anyáéktól hoztam magammal,
a gyerekkori képeink voltak benne. Végignézegettem az összeset, mosolyogtam,
hogy milyen aranyos gyerekek voltunk Tomival. Azt hiszem, általános iskola
negyedikig voltak benne képek, legalábbis biztosan nem voltunk tíz évesnél
idősebbek egyiken sem.
Sok dolog eszembe jutott azokból az időkből. Ilyen
jó kis tavaszi napokon suli után kimentünk a parkba focizni vagy beszélgetni,
elmentünk fagyizni, lementünk a Duna-partra kavicsot dobálni, vagy azon
agyaltunk, kihez menjünk fel gépezni, és milyen játékkal játsszunk. Néha a
szüleink leszidtak, hogy nem tanulunk, meg tízévesen nem kéne sötétedés után
hazajárni, de azt hiszem, az én szüleim nem bánták annyira a dolgot, hiszen
mégis csak egy fiúval voltam. Nyári szünetben szinte minden nap találkoztunk,
bárhova elmentünk, ahova csak akartunk. Azt hiszem, azóta sem éreztem magam
olyan szabadnak, mint tizenegy-tizenkét évesen. Milyen jó volt akkor, még nem
gondolkodtunk rajta, hogy mi lesz velünk, csak élveztük az életet. De igazából
mindig is ezt csináltuk, csak közbejött a hülye szerelem, és elrontott mindent.
Tomi kétszer is szerelmes volt belém, mégsem
mondta ki, mert nem akarta elrontani... Igaza volt, bárcsak én is így tettem
volna. Nagyon nagyon hiányzott nekem. Találkozhatok bárkivel, aki okosabb nála,
mint mondjuk Iván, vagy olyannal, aki jobban néz ki nála, mint Balázs, meg aki
rendesebb nála, mint Zoli, de nekem csak Tomi kellett, mert belőle csak egy
volt. Soha nem éreztem igazán, hogy élek, csak amikor vele voltam. Jól elvagyok
most is, vannak jó elfoglaltságaim, vannak mások is, akik meghallgatnak, de
ezek a dolgok nem jöttek szívből. Csak akkor volt minden ösztönös, csak akkor
nem gondolkodtam szomorú dolgokról, amikor Tomi velem volt. Bárcsak ő is így
érezne velem kapcsolatban... Tudom, hogy sokat jelentek neki, és nem értettem,
ez nekem miért nem elég. Talán felesleges azt várnom tőle, hogy ugyanúgy
szeressen engem, mint én őt, és egyáltalán, felesleges bármit is várnom. Most
az egyszer tényleg nagyon bántam, hogy nem jöttem össze vele. Ilyenkorra már
rég kiderült volna, hogy működik, vagy sem, és sokkal könnyebb lenne a lelkem.
Megálltam az utolsó képnél, ez volt a kedvencem,
direkt ezért raktam régen az utolsó helyre. Osztálykiránduláson voltunk, a hegy
tetején álltunk egymás vállát átölelve, és vigyorogtunk. Tomi olyan aranyos
kisfiú volt, és milyen jó pasi lett belőle... A helyére tettem a
fényképalbumot, majd azon gondolkodtam, felhívjam-e őt. Végül arra jutottam,
hogy felhívom, egy meghívásból semmi baj nem lehet. A kezembe vettem a
telefonomat, majd még mielőtt bármit csinálhattam volna, csörögni kezdett a
mobil. El sem hittem... Ő hívott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése