9. fejezet
Tomi
A következő hetem végre mozgalmasan telt, majdnem
minden nap bementem edzésre, utána ottmaradtam Váradival csinálni pár
egyszerűbb gyakorlatot, néha még Rudi is csatlakozott hozzánk. Ezen kívül még
ott volt a gyógytorna is, úgyhogy végre hasznosnak érezhettem magam, ami nekem
nagyon fontos volt. Tudtam, hogy csinálok valamit a gyógyulásom érdekében, na
meg még jól is éreztem magamat. Otthon is nagyjából nyugodt volt a légkör,
anyám általában dolgozott, és szerencsére nagyanyám sem akart minket
meglátogatni.
Az egyetlen dolog, ami kicsit aggasztott, az Adél
viselkedése volt. A héten háromszor írtam neki SMS-eket, hogy szeretnék vele
találkozni, de mindig lemondta valamire hivatkozva. Igaz, hogy válaszolt szinte
azonnal, de nekem akkor is furcsa volt, hogy így leráz. Csak arra tudtam
gondolni, hogy biztos megbántottam legutóbb, ezért ezt az egészet tisztázni
akartam vele minél hamarabb. Hülyeség volt azt mondanom neki, hogy le akarok
vele feküdni, de a pillanat hevében valahogy evidens volt, hogy kimondom. Úgy
éreztem, van esélyem, és ez bátorsággal töltött el. Most viszont világosan
látom a viselkedéséből, hogy semmi esélyem, és valószínűleg hibát követtem el,
hogy olyan bátor voltam. Nem is tudom, miért akartam tőle bármit is, de
egyszerűen így hozta a helyzet, éreztem, ha máskor nem, akkor most
megtörténhet, és ha ő belement volna, bármi lehetett volna. De az is lehet,
hogy én képzeltem bele túl sokat a helyzetbe, és csak én akartam tőle bármit
is, mert egyszerűen elveszítettem a fejem, olyan jól nézett ki. Ahogy egymást
nézegettük, elképzeltem őt meztelenül, és erre a csodás fantáziára egyre jobban
beindultam, és lehetetlennek gondoltam, hogy ő nem érzi a köztünk lévő
vonzalmat.
Most próbáltam bemesélni magamnak, hogy csak
képzeltem az egészet, és a részéről nem volt semmi, de ezt nem tartottam
valószínűnek. Mindenesetre furcsa, hogy ennyire nem akart velem lenni a héten,
így elhatároztam, kiderítem, hogy most mi van.
Vasárnap délelőtt volt, már éppen ki akartam kelni
az ágyból, hogy átmenjek az én drága legjobb barátnőmhöz, de megszólalt a
telefonom. Felvettem a földről, meglepetten láttam, hogy Adél hívott.
- Hát szia – köszöntem.
- Szia – mondta ő is. - Nincs kedved eljönni velem
futni?
- Mikor? Most? - kérdeztem csodálkozva.
- Persze... Még csak fél tizenegy van, tizenegyre
ki is érnénk a szigetre.
- Mi van, körbe akarod futni a Margitszigetet? -
kérdeztem.
- Hát igen, miért ne? Képes vagyok rá.
Már az is furcsa volt, hogy egyáltalán felhívott,
nem hogy az, hogy rögtön futni szeretne velem. Nem úgy tűnt, mint aki haragudna
rám, vagy bármi baja lenne. Nem tudtam rajta kiigazodni...
- Nem kéne előbb egy kisebb távval kezdeni? Vagy
voltál már a héten futni? - kérdeztem.
- Nem voltam, nem volt időm rá, úgyhogy ez lesz az
első idén. Na, gyere velem légyszi – kérte.
- Tudod, hogy utálok futni – fintorodtam el.
- Tudom, de amíg nem tudsz normálisan edzeni,
addig ez is jó lesz, nem? Meg ma végre jó idő van – mondta.
- Igen, jó idő van? Voltál már kint? - kérdeztem.
- Nem, de az ablakból jónak tűnik.
- Ja, igen, hát ha neked úgy tűnik, akkor biztos
igazad van – gúnyolódtam.
- Jól van, Tamás, nem fogok neked könyörögni, ha
nem jössz, akkor megyek egyedül, csak gondoltam megkérdezlek – mondta már
hűvösebb stílusban.
- Nem mondtam, hogy nem megyek – mondtam.
- Akkor jössz? - kérdezte.
Nem feleltem azonnal. Tényleg semmi kedvem nem
volt kimenni a hidegbe, és az unalmas, kihalt Margitszigeten végigfutni azt az
egy kört; de aztán arra gondoltam, hogy találkozom Adéllel, és legalább amíg
odaérünk, tudunk beszélgetni. Ráadásul nem elhanyagolható szempont, hogy meg
tudom őt nézni abban a szexi futónadrágban...
- Jól van, megyek – sóhajtottam.
- Na, örülök – lelkesült fel. - Mikor
találkozzunk?
- Mondjuk fél óra múlva a házatok előtt, addig
összeszedem magam.
- Jó, ott leszek. Na, szia!
- Szióka – mondtam, majd leraktam.
Na, fantasztikus, most kelhetek fel, és mehetek ki
a jéghideg márciusi fagyba a hiperaktív barátnőm kedvéért. Hiába mondtam neki,
hogy teremben sokkal jobb sportolni, ő szereti a természet közelségét, és nem
akar bezárva lenni valahol... Meg az is igaz, hogy egész télen nem sportolt
semmit, elhiszem, hogy amint egy kicsit kisütött a nap, már menne valamit
csinálni.
Fél óra alatt nagy nehezen elkészültem, és mivel
nem volt rendes futócipőm, egy régi kézilabdacipőmet vettem fel fekete
melegítőgatyával és zöld Fradi pulóverrel. Mire lementem a megbeszélt helyre,
Adél már ott volt, és szemmel láthatóan egy szál pulcsiban és futógatyában nem
nagyon élvezte a csodálatos tavaszi „meleget”.
- Na, mi van, majd' megfagysz, mi? - kérdeztem,
amikor odaértem hozzá.
- Igen, az ablakból jobbnak tűnt – mondta kissé dideregve,
mire én hangosan elnevettem magam.
- Na látod, én megmondtam.
- Jól van, gratulálok, na menjünk inkább.
- Igenis – mondtam, azzal elindultunk.
Az Árpád hídon keresztül sétáltunk át a szigetre,
így még jó kiadós szelet is kaptunk a nyakunkba, csak hogy még élvezetesebb
legyen az egyébként is hideg délelőtti programunk.
- Gondolj arra, hogy amikor a sziget felénél
jársz, már baromi meleged lesz – néztem Adélre biztatóan.
- Ezt egyelőre el sem tudom képzelni – nézett rám
kétkedve.
- Az jó, mert én sem – vigyorogtam.
Ennyi volt a tervezett kellemes beszélgetés,
ugyanis mindketten annyira fáztunk, hogy beszéd helyett inkább szedtük a
lábunkat, hogy minél gyorsabban kiérjünk. Rajtunk kívül csak pár elvetemült
futkározott, egyébként meg teljesen kihalt volt minden. A fákon sehol egy
levél, minden tök sivár és kopár, elég kísérteties volt. Persze Adél nem
hagyta, hogy sokáig filózzak ezen, mert minél hamarabb be akart melegíteni,
hogy aztán kezdhessük a futást.
- Szerintem nem fogod végigbírni az egy kört –
mondtam, miközben csináltuk a gyakorlatokat.
- Neked is ezt mondják meccs előtt, hogy „Tomikám,
úgysem dobod be”? - vágott vissza.
- Nekem ilyet nem mondanak, mert tudják, hogy be
fogom dobni – vontam vállat flegmán.
- És szerinted te végig tudod majd futni a kört,
aki eleve utál futni? - kérdezte.
- Persze simán... Utálok futni, de attól még jó
vagyok benne – mondtam magabiztosan.
- Na jól van, akkor szerintem kezdjük is... -
mondta Adél.
- Oké, menj csak előre, én addig jól megkötöm a
cipőmet – mondtam, azzal felraktam a lábam egy kőre, és kikötöttem a cipőmet,
hogy majd megint beköthessem.
- Megvárhatlak – mondta Adél, és egy kicsit
furcsán nézett rám, hogy mit csinálok.
- Menj nyugodtan, úgyis beérlek, aztán még le is
hagylak – mondtam.
- Nagyszájú... - mormogta, azzal elindult a piros
futóúton.
Én persze azonnal abbahagytam a cipőkötögetést, és
kihasználtam, hogy végre jól megnézhetem a seggét ebben a nadrágban. És igen,
határozottan felvillanyozó látvány volt. Asszem ezzel meg is volt az egész
futás fénypontja, még mielőtt elkezdhettem volna...
Nem volt kellemes végigfutni a távot, de abból a
szempontból mégis jó volt, hogy éreztem, égnek az izmaim, és igénybe veszem
szinte az egész testemet. Adélt gyorsan megelőztem, kb. a sziget negyedénél;
azt mégsem hagyhattam, hogy egy lány legyőzzön engem. Amikor körbeértem a
szigetet, hátra néztem, de Adél sehol nem volt. Elmosolyodtam, biztosra vettem,
hogy a felét végigsétálja, és azért ilyen lassú. Nekiálltam nyújtani, majd a
sziget végében sétálgattam fel alá, néztem a Dunát, szemközt a várost, az
elhaladó embereket. Arra gondoltam, a folyó most biztos baromi hideg; és ha
véletlenül beleesnék, azonnal meg is halnék. Na jó, nem... de nem lenne túl jó
érzés csuromvizesen hazamenni.
Egyszer csak feltűnt Adél, amikor megállt, úgy
kapkodta a levegőt, mint aki megfulladni készül.
- Na, a sok cigi nem tesz jót a tüdőnek, mi? -
kérdeztem mosolyogva.
- Basszus, mindjárt meghalok... - mondta, azzal
lerogyott egy közeli padra.
- Hé, állj fel szépen, és sétálj, nem szabad ilyen
hirtelen megállni – mondtam, azzal a kezénél fogva felhúztam őt a padról, majd
sétáltunk egy kicsit a parton. - Na, hányszor álltál meg futás közben? -
kérdeztem.
- Egyszer sem... Azért vagyok ennyire kikészülve –
mondta.
- Akkor gratulálok – mondtam, majd hozzátettem: -
Persze leellenőrizni nem tudom, de mondjuk elhiszem neked.
- Jaj, fejezd már be...
Már nagyjából normálisan vette a levegőt, de az
arca ki volt pirulva, és ez igazából tetszett nekem. Ha egy nő kimerült a
sporttól vagy a szextől, az csak tetszhet nekem. Nemsokára elindultunk
hazafelé, már nem siettünk annyira, mert nem fáztunk, na meg nem is bírtunk
volna sietni.
- Holnap nem is tudom, hogy megyek be suliba,
olyan izomlázam lesz... - mondta Adél, majd kivett a zsebéből két cukorkát, az egyiket
ideadta nekem. - Tessék, ajándék.
- Jaj, köszönöm – mondtam. - Holnap a suliban
legalább végre fogod érezni, hogy vannak izmaid.
- Igen, mostanában régen éreztem ilyesmit, ez igaz
– mondta.
A ház előtt még beszélgettünk mindenféle általános
dologról. Nekem kedvem lett volna felhozni az „Azt hittem, haragszol
rám”-témát, de már megtanultam, hogy ilyeneket nem szabad feszegetni. Ha egy nő
nem haragszik, annak csak örülni kell, nem is szabad emlékeztetni, hogy valaha
esetleg haragudott.
- Szóval tényleg sikerült lefutni azt az egy kört,
nem kamuzol? - kérdeztem.
- Biztos, hát nekem ez a minimum... nehéz volt, de
végig akartam csinálni.
- Jól van, nagyon ügyes vagy – mosolyogtam. -
Gyere, kapsz egy ölelést... - azzal megöleltem őt.
- Hát, ez nagyon megtisztelő – mormogta, de azért
ő is átölelte a derekamat.
Nagyon is beleéltem magam, hogy Adéllel újra szent
a béke, mert kissé elragadtattam magam, és belemarkoltam a fenekébe. Nem is
igazán értettem, miért csináltam, de úgy éreztem, egyszerűen nem lehet kihagyni.
Persze egy pillanatra sem tudtam kiélvezni, mert eltolt magától, és dühösen
nézett rám.
- Mi a fenét csinálsz?
- Ez csak játék, nyugodj már meg... - vigyorogtam,
nem akartam zavartnak látszani, bár egy kicsit szégyelltem magam. Én magam sem
értettem, mi ütött belém.
- Igen, játék? - kérdezett vissza. - Pont olyan
vagy, mint általános iskolában... Minden lány seggét végigtapiztad, aztán
szartál a fejükre. Nőj már fel, tényleg...
- Ne vedd már ennyire komolyan – mosolyogtam,
próbáltam nagyon engesztelő lenni.
- De komolyan veszem... - mondta Adél. - Ha meg
akarsz dugni, akkor dugj meg, de ilyeneket ne csinálj.
Ezen a kijelentésen őszintén meglepődtem,
elkerekedett szemmel néztem rá.
- Hú, megijesztesz, komolyan mondom... -
mormogtam. - Múlt héten még az volt a bajod, hogy meg akarlak dugni, most meg
az, hogy nem... Ezt elmagyaráznád?
Ő nem nézett rám, hanem a földet bámulta, azonnal
megértettem, hogy igenis van valami a háttérben, amiről eddig fogalmam sem
volt. És most sem nagyon akartam megtudni, egyszerűen féltem bármilyen
választól. De ha már rákérdeztem, akkor ki fogom belőle szedni, hogy mi bántja.
Odamentem hozzá, megsimogattam a karját.
- Na, mi van? - kérdeztem kedvesen.
Ő végre rám emelte a tekintetét, kissé
gondterheltnek tűnt, én próbáltam felkészülni minden lehetséges válaszra.
- Az van, hogy szeretlek – mondta mélyen a
szemembe nézve, majd elhúzódott tőlem, és ismét mindenfelé nézett, kivéve rám.
Én megkövülten álltam, mindenre számítottam,
kivéve erre. Azt hittem, nagyon le akar cseszni, amiért folyamatosan
„nyomulok”, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy belém szeretett. Annyi
minden játszódott le a fejemben, hogy meg sem tudtam szólalni, végül pár perc
elteltével ő szólalt meg.
- Nem kellett volna elmondanom... Egyébként sem
akartam, úgyhogy kár volt... Na jó, én megyek – mondta, azzal indult volna be a
házba, de én elkaptam a karját.
- Várj már... - mondtam, mire ő felém fordult. -
És mióta tart ez?
Ő kelletlenül válaszolt.
- Azt hiszem, mióta megcsókoltál... Akkor nagyon
megváltozott bennem valami, de csak egy hete jöttem rá, hogy szeretlek téged.
De nem kellett volna elmondanom.
- Miért? - kérdeztem. - Tudod jól, hogy nekem
bármit elmondhatsz, ami bánt téged.
- Igen, azt hiszem csak emiatt mondtam el, mert
senkivel nem tudok erről beszélni rajtad kívül.
- Értem... - mondtam, majd megpróbáltam
összeszedni a gondolataimat. - Figyelj, te sem vagy nekem közömbös. Van valami
megmagyarázhatatlan érzés, ami hozzád köt, de tudom, hogy ez nem szerelem.
Voltam már beléd szerelmes, és az nem ilyen volt.
- Tényleg voltál már szerelmes belém? - nézett
csodálkozva. - Mikor?
- Kétszer is... Egyszer tizenhét évesen, utána meg
húsz évesen. Először nem mertem elmondani, utána meg nem akartam, mert Zolival
voltál.
- Attól még elmondhattad volna – mondta.
- Miért, otthagytad volna Zolit? - kérdeztem.
- Igen, lehet. Huszonegy évesen már nem volt az
igazi a kapcsolatunk, szerintem miattad kiléptem volna belőle. Vagy mit tudom
én... lehet, hogy csak most gondolom így.
- Igen, ez szinte biztos. Akkoriban halálosan belé
voltál zúgva, nem akartam belerondítani a dologba. Boldognak tűntél, nekem meg
úgy is jó volt – mondtam.
- Mindig csak velem voltál ilyen önzetlen... és ez
meglep.
- Mert te vagy nekem a legfontosabb – mondtam. -
Akkor meg még jobban szerettelek... nem akartam neked rosszat. Most meg nem
tudom, hogy mi legyen...
- Gondoltam – bólintott. - Szerintem ne legyen
semmi. Én nem akartam neked elmondani, és tényleg úgy akartam tenni, mintha nem
lenne semmi, de eléggé feldühített, hogy csak úgy fogdosod a fenekemet.
- Jó, akkor ezentúl ne érjek hozzád? - kérdeztem.
- Ne, mert akkor azt hiszem, hogy te is akarsz
tőlem valamit... Meg ne is mondj semmi olyat, hogy „nagyon szép vagy”, meg
ilyesmi, ha nincs mögötte semmi tartalom.
- De én tényleg szépnek talállak... és baromira
kívánlak is, de nem vagyok beléd szerelmes. Ha neked ez így jó, akkor
összejöhetünk – mondtam hirtelen. Végül is miért ne? Sokat gondolkodtam már
ezen, és most itt volt az alkalom, én meg gyorsan döntöttem. Persze semmit sem
ért, mert látta rajtam, hogy nem elég mély az elhatározásom.
- Ja, jöjjünk össze, hogy miután megdugtál, majd
hátha belém szeretsz? - kérdezte gúnyosan.
- Ha együtt lennénk, lehet, hogy majd beléd
szeretnék – mondtam.
- Ja, és mi van, ha nem...? Nem akarok
kísérletezni, úgyhogy inkább hagyjuk.
- És akkor ne is találkozzunk? - kérdeztem
csalódottan. Nem akartam őt elveszíteni...
- Nem tudom... - mondta. - Ha nem találkozunk, az
nekem lesz rosszabb.
- Szerintem meg nekem – mondtam. - De tedd azt,
ami most neked a legjobb.
- Nem tudom, mi lenne a legjobb.
- Az lenne a legjobb, ha én is szerelmes lennék
beléd, és akkor nem lenne semmi gond – fejeztem be helyette.
- Vagy az lenne még jobb, ha én nem lennék beléd
szerelmes – mondta.
- Hát, ez tök hihetetlen számomra... - csóváltam a
fejem. - Sosem gondoltam volna rólad, hogy pont én kellek neked.
Adél erre kétkedve nézett rám.
- Pont te nem gondoltad, aki azt hiszi, hogy
mindenki odavan érte? - kérdezte.
- De azt én nem gondoltam komolyan... Folyton
piszkálsz, hogy milyen nagyképű vagyok, és azt sem nézted soha jó szemmel, ha
arra célozgattam, hogy tetszel nekem... ezek után tényleg nem értelek –
mondtam.
- Szerintem meg nem kell magyarázni, hogy miért
szeretlek téged – mormogta. - És elég durva, hogy nem vetted észre, milyen hatással
vagy rám. Igen, lehetnél jobb, mint ahogy mindenki más is az lehetne; meg
lehetnél sokkal kedvesebb a nőkkel, de velem mindig rendes voltál... Úgy
látszik minden hülyeséged ellenére is beléd tudtam zúgni.
- De tényleg megpróbálhatjuk együtt – mondtam. -
Majd legfeljebb nem működik, és akkor maradunk csak barátok.
- Ez nagyon egyszerűen hangzik, de én nem akarom
így. Zoli is lelépett, és nagyon szar volt, veled ezt egyáltalán nem akarom
átélni.
- Szóval csak akkor akarjak tőled bármit is, ha
biztos vagyok benne, hogy örökre téged akarlak? Mert szerintem ezt senki sem
tudja neked megígérni, meg ha meg is ígérik, nem biztos, hogy betartják. Én
megígérhetem neked, de lehet, hogy te lépnél le.
- Nem várok én semmilyen ígéretet... - mondta. -
De igenis kell, hogy érezzem, hogy szeretsz, és nem csak azt, hogy kívánsz, meg
jó barát vagyok.
- Jó, ezt te tudod... - morogtam. - De akkor is
jók lennénk együtt.
- Én ebben nem vagyok biztos egyáltalán. De nagyon
nehéz visszautasítani téged... - mondta, hangjában éreztem a szomorúságot.
Legszívesebben megöleltem volna, de ez most
baromira nem jött volna ki jól...
- Na, akkor viszont mondd meg, hogy mi legyen.
Tiszteletben tartom, ha nem akarsz velem találkozni most egy darabig – mondtam.
- De én nagyon szeretnék veled találkozni, mert
szeretek veled lenni, most is ezért hívtalak... De lehet, hogy nem ártana egy
kicsit elszakadnom tőled – mondta végül.
Én csak sóhajtottam.
- Akkor hagyjalak békén? - kérdeztem.
- Nem... ha van valami, akkor keress meg
nyugodtan, én nem akarom, hogy egyáltalán ne beszéljünk; csak azt hiszem, nekem
most szükségem van valamennyi távolságra.
- Rendben... Akkor nem hívlak fel minden második
nap minden hülyeség miatt – mondtam. - De ha te szeretnél valamit, hívj
nyugodtan.
Ő csak bólintott, én meg megöleltem őt. Szorosan
hozzám bújt, én meg a hátát simogattam. Nem értettem magamat... tulajdonképpen
ő jelentett számomra mindent, ő adta nekem a legtöbbet, amit bármelyik
embertársamtól várhattam, és én mégsem vallottam neki szerelmet annak érdekében,
hogy együtt legyünk. Nem szerelemmel szerettem őt... hát és akkor mi van? Ez az
érzés sokkal több, mint a szerelem, és sokkal tartósabb is. De már nem mertem
lépni, nem mertem mozdulni, mert ez az egész teljesen lebénított. Lehet, hogy
tényleg jobb lesz, ha külön töltünk valamennyi időt, majd kiderül, mennyire
vagyunk fontosak egymásnak, és akkor majd talán megfogalmazódik bennem, hogy
mégis mit akarok tőle. Lehet, hogy most ebben a percben össze akartam vele
jönni, de nem voltam benne biztos, hogy jót tettem volna ezzel, hiszen mindig
is voltak bennem kételyek ezzel kapcsolatban.
Elhúzódott tőlem, rám nézett.
- Akkor majd még látjuk egymást.
- Igen... Vigyázz magadra – mondtam.
- Te is – mondta, majd bement a házba.
Én nem akartam hazamenni, leültem egy padra. A
játszótér kihalt volt, nem kellett hallgatnom a kölykök unalmas zajongását.
Próbáltam gondolkodni, de nem ment. Annyi kérdés volt a fejemben, hogy úgy
éreztem, ez nekem sok, és nem akartam velük törődni. Az egyetlen dolog, ami
igazán bántott, az volt, hogy nem tudtam, meddig nem láthatom őt.
Adél
Otthon először is lezuhanyoztam, utána fáradtan
ültem le az ágy szélére. Semmit nem volt kedvem csinálni, de tényleg olyan
szinten semmit, amilyen érzésem már régen nem volt. Ezzel a hirtelen
felindulásból jött vallomásommal mindent elrontottam... Bár nagyon nem okoltam
magamat, mert tényleg Tomi volt az egyetlen barátom, csak neki tudtam erről
beszélni, és sajnos már nem bírtam magamban tartani. Idegesített, hogy
játszadozott velem, valahogy le kellett állítanom... És most ennek az egésznek az az eredménye,
hogy valószínűleg már semmi sem lesz ugyanolyan közöttünk. Nagyon fontos volt
nekem, nem akartam, hogy vége legyen a barátságunknak, barátnak ő tökéletes
volt.
Mégis ott volt bennem a vágy, hogy többet
szeretnék ennél. Amikor pár hónapja megcsókolt, akkor abban a kis időben boldog
voltam, és tudtam, hogy én erre a boldogságra vágyom a hétköznapokon is. Azt
akartam, hogy mindig ilyen figyelmes legyen velem, meg hogy érezzem valamiféle
jelét, hogy szeret engem. Nem akartam, hogy a mi boldogságunk csak addig a
csókig tartson, teljesen, minden lehetséges módon akartam őt.
Tudom, nagyon egyszerű lett volna belemenni abba,
hogy jöjjünk össze, szexeljünk, emellett csináljuk ugyanazt, amit eddig,
hülyüljünk, érezzük jól magunkat... De én valahogy nem éreztem azt, hogy nagyon
szeretné, hogy együtt legyünk, márpedig az nekem nagyon fontos volt, hogy ne
csak én akarjam ezt a kapcsolatot. Nekem nem volt elég ez a „Tulajdonképpen
összejöhetnénk, ha már éppen szerelmes vagy belém, mert szép vagy, szívesen
megdugnálak, és mellesleg jó barát vagy” gondolatokon alapuló elhatározása.
Talán majd ha felhív, hogy szeretne velem lenni, meg tényleg látom rajta, hogy
igazán akar engem, és nem csak azért, mert megmondtam neki, hogy szeretem,
akkor majd elgondolkodom a dolgon. De szerintem biztos nem fog keresni, Tomi
sajnos túl kényelmes, és ő „nem futkározik a nők után”.
Nem tudtam, hogy fogom nélküle bírni, mindenesetre
most jó időre megpróbálom teljesen kizárni őt a gondolataim közül. Valahogy
nekem is meg kell próbálnom kitölteni a hiányt, de még fogalmam sem volt,
hogyan.
Tomi
Este az ágyban fekve nem tudtam elaludni, hiába
futottam délelőtt öt kilométert, az összefüggéstelen hülye gondolataim ébren
tartottak.
Adél szerelmes belém... Én mindig azt hittem, hogy
az olyan könyvmoly jófiúk tetszenek neki, mint amilyen Zoli is volt, erre
kiderült, hogy pont én kellek neki. Én, akinek egy hónapja még azt mondta, hogy
borzalmas lennék barátnak. Rájöttem, hogy semmit sem tudok a női lélek
rejtelmeiről, és valószínűleg soha nem is fogok tudni róla semmit. Tényleg,
kiismerhetetlenek... miért kell neki olyan pasi, aki nem lenne jó neki? Én
legalábbis sokszor azt vettem észre rajta, hogy nem vesz számításba, mint
lehetséges partnert... ez egy kicsit zavart, de hát barátok voltunk, nem
csináltam ügyet belőle. Gondoltam neki nem olyan mocskos a fantáziája, hogy
minden olyat elképzeljen, amiről én már tizenöt éves korom óta időről időre
fantáziálok... és mégis. Biztos gondolt már ő is erre-arra, hiába tagadta, és
ez még izgalmasabbá tette őt számomra. De tudtam, hogy ez nem elég...
legalábbis neki. Emiatt most ez az egész hihetetlen fejtörést okozott nekem.
Egyik pillanatban az járt a fejemben, hogy hogyan
léphetnék túl azon, hogy nem fogom gyakran látni Adélt, a másikban meg már azon
agyaltam, hogy majd beállítok hozzá, és... És itt nem tudtam, mit csináljak.
Nem gondoltam volna, hogy lehet valaki iránt ilyen sokféleképpen érezni, és nem
tudtam volna elmondani neki, hogy pontosan mit is akarok tőle, hiszen én magam
sem tudtam. Csak egy dolgot tudtam, hogy nem akartam, hogy kilépjen az
életemből, mert rajta kívül nem volt senki, aki ilyen közel állt hozzám, és
mert mindig nagyon jól éreztem magam vele.
Ezután meg azzal biztattam magamat, hogy rajta
kívül is vannak más emberek, például ott van Rudi, meg Váradi, esetleg Jani
is... De persze Adélt nem lehet pótolni, hülyeség is volt ezen filózni. Végül
úgy aludtam el, hogy magamban felidéztem az elmúlt pár évünk legjobb emlékeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése