8. fejezet

8. fejezet

Tomi

Hamarabb értem a Nyugatiba, mint kellett volna, így még volt tíz percem elszívni egy cigit. Hirtelen gondoltam rá, hogy nem kéne cigiznem, hiszen mégis csak a csapatom egyik edzőjével találkozom, de úgy voltam vele, hogy leszarom. Váradi nem tűnt egy kötekedő bunkónak, ha meg mégis az, akkor menjen a francba. Elszívtam a cigit, ezután már csak öt percet kellett várnom, és megérkezett az edző. Most nem melegítő volt rajta, mint edzésen, hanem rendes utcai ruhában volt, így elsőre fel sem ismertem szinte.

- Adjon Isten – mondta Váradi, azzal kezet nyújtott.

- Jó napot! - köszöntem, azzal kezet fogtunk.

- Tegezz nyugodtan – mormogta Váradi.

- Rendben – mondtam. Elvileg tegezhetjük az edzőket, de a gyakorlatban nem nagyon éltünk ezzel a lehetőséggel.

- Na, akkor mehetünk? - kérdezte.

- Igen – mondtam.

Az étterem nem volt messze, kint volt a körúton, és viszonylag visszafogott helynek tűnt. Váradival leültünk egymással szemben egy asztalhoz, alig voltak körülöttünk, de a pincér persze azonnal megjelent, és letette elénk az étlapokat, majd távozott is. Váradi ráérősen nézegette, hogy mit rendelne, én viszont rá sem tudtam nézni az étlapra.

- Mi értelme van ennek a találkozónak? - kérdeztem.

Az edző rám nézett, kis idő után így szólt:

- Annyi értelme van, amennyit te tulajdonítasz neki. Juhász és Szilágyi egyáltalán nincsenek veled megelégedve, ki akarnak tenni a csapatból, mert ahogy ők fogalmaznak, nekik nincs szükségük beképzelt sztárokra. Nekik olyan játékosok kellenek, akik feltétel nélkül engedelmeskednek, és azt teszik, amit ők mondanak. Most kaptam egy esélyt, hogy elbeszélgessek veled, és megértessem veled, hogy milyen fontos az engedelmesség, de ha nem sikerül, akkor kénytelen leszel más csapat után nézni.

Na, ezek szerint ő is prédikálni akar nekem, és ő is csak a maga igazát akarja bizonygatni, tehát semmivel sem különb Juhászéknál. Csalódott voltam, azt hittem, sokkal normálisabb lesz. De aztán így folytatta:

- Viszont én megértettem azt, amit a másik két edzőtársam nem... Hogy emberekkel dolgozunk, és nem lehet mindenkivel ugyanúgy bánni. Ők nem fáradoznak azzal, hogy kiderítsék, hogy lehet téged megszelídíteni, de én megpróbálkozom ezzel. Én bízok benned, Tamás, láttam, hogy mire vagy képes a pályán, és edzésen. Nálad komolyabban senki sem vette a kézilabdát a csapatban; és mindenki tudja, hogy te voltál az igazi vezéregyéniség a meccseken, mindig is te voltál a legmegbízhatóbb ember. Szomorú vagyok, hogy Juhászék elfelejtették ezt csak amiatt, mert nem vagy hajlandó vakon követni az utasításaikat. Tudom, milyen sérültnek lenni, mert én is keresztülmentem ezen... egy éven át senki sem foglalkozott velem, elveszítettem az önbizalmamat, és miután felépültem, már nem voltam soha önmagam. Sokkal érzékenyebb voltam mindenre, mint a társaim, és szerintem veled is ugyanez a helyzet.

- Hát igen – bólintottam.

Most először gondoltam azt, hogy valaki tényleg megért a sérülésemmel kapcsolatban, pedig Váradi eddig alig szólt hozzám pár mondatot. Már tudtam, hogy megbízhatok ebben az emberben, akinek a létezéséről eddig tudomást sem vettem.

- Mondták már, hogy nagyon a szívemre veszem ezt az egészet – mondtam. - De nekem csak a kézilabda van, nem akarom kideríteni, hogy miben vagyok még jó. Tudom, hogy nekem ezt az utat kell járni, és nem szeretem, ha valami akadályozza a céljaim elérését.

- Minden fiatal így van ezzel – mondta Váradi. - Én huszonnégy éves voltam, amikor megsérültem, pedig már a válogatottban is bemutatkoztam kapusként. Elvileg fél év alatt minden probléma nélkül felépültem volna, de a szorongás és egyéb káros lelki behatások miatt egy év lett belőle. Utána már soha nem lendültem igazán formában, megszakadt minden, amit addig felépítettem. A csapatom nem hogy segített volna, de eladtak egy kiesés ellen küzdő kiscsapatnak, onnan meg már sosem tudtam kimászni a gödörből.

- És az a célod, hogy kirángass engem a gödörből? - kérdeztem.

- Szeretnék ebben segíteni – mondta Váradi. - Sajnos manapság minden arról szól, hogy amíg hasznos vagy, addig kihasználnak az utolsó leheletedig, de ha neked kéne segítség, akkor otthagynak elpusztulni.

- Igen, nagyon barátságtalan volt a környezet a kórházban is, meg a Népligetben is – mondtam. - Nagyon elveszettnek éreztem magamat néha.

- Szerintem egy edző dolga az, hogy megfelelően bánjon a játékosokkal a pályán kívül is – mondta Váradi. - Legalábbis én ezért lettem edző. Talán a sérülésem is közrejátszott abban, hogy megértsem, nagyon fontos néha elbeszélgetni a játékosokkal, és nem csak utasításokat adni nekik a pályán. Persze, itt már mindenkinek tudnia kell, mi a fegyelem, de néha elszakadhat a cérna, és olyankor az edzőnek kell észnél lenni.

- Nálam most nagyon elszakadt a cérna – mondtam. - Láthattad, hogy hogy beszéltem a két edzővel. Egy kicsit szégyellem magam, de nem mondtam olyat, amit nem gondolnék komolyan.

- Azért beszéltél így velük, mert már úgy érezted, hogy mindegy, mi fog történni?

- Igen, azt hiszem... Mondom, hogy teljesen hasztalannak érzem magamat, az, hogy ott üldögélek a pálya szélén, nem vezet semmire.

- De, önfegyelemre – mondta Váradi. - És hogy erősítsd a lelkedet. Erre nagyon is szükséged van a pályán, amikor kritikus helyzet alakul ki a meccs közben. Nagyon nagy szükség van arra, hogy ne veszítsd el a fejed, hanem higgadt tudj maradni minden szituációban. Az a legfontosabb, hogy megtanuld, ne ess kétségbe, még akkor sem, ha már teljesen kilátástalan minden. Mind a pályán, mind az életben.

- Erre még sosem gondoltam így – mondtam. - De nem is mondta nekem senki.

- Hát gondolkozz el rajta – mondta Váradi, majd az étlapra pillantott. - Na, válasszunk végre valamit. Ezt a kört most én állom.

- Jó, legközelebb meg én – mosolyodtam el.

Hirtelen olyan optimista lettem, amilyen még sosem voltam, mióta megsérültem. Nem láttam már olyan drasztikusnak a jövőt. Elképzeltem, hogy teljesen felépülök a sérülésemből, játszani kezdek előbb a Fradiban, aztán meg mehetek a válogatottal edzőtáborba, és még talán az olimpiára is. És mindezt csak az váltotta ki belőlem, hogy valaki tényleg segíteni akar rajtam, vagy már az is elég volt, hogy hitt bennem. Ez az én hitemet is visszaadta.

Ebéd közben főleg magánéletről beszélgettünk, Váradi elmondta, azért lett edző, mert a kézilabdán kívül semmi mást nem akart csinálni, de emellett még van egy vállalkozása, sportszereket forgalmazó boltot vezet a családjával. Két fia van, a legidősebb már elköltözött otthonról, így most a fiatalabb fiával és a feleségével lakik Ferencvárosban. Aztán a Fradira terelődött a szó, és mivel tudta, hogy gyerekkorom óta ebben a csapatban játszom, megkérdezte, hogy van-e ennek valami különösebb oka.

- Igen, persze... Hétéves korom óta vagyok Fradi-drukker, az apám rengeteg meccsre vitt. Voltunk kézilabdameccsen, aztán vízilabdán, focin, jégkorongon. Nagyon jó volt, mert a Fradinak szinte az összes sportban van csapata. De tulajdonképpen a Ferencváros szeretete az egyetlen, amit apám rám hagyott.

- Miért, mi történt? - kérdezte Váradi olyan hangsúllyal, mintha azt hitte volna, apám meghalt.

- Semmi, csak apám elköltözött tőlünk, amikor én kilenc éves voltam, és utána szart a fejemre. Már legalább egy éve nem is beszéltem vele, legutóbb húsz éves voltam, amikor láttam.

- És most anyukáddal élsz?

- Igen, de szeretnék majd elköltözni, talán nyáron össze is jön.

Főleg a családról beszélgettünk a továbbiakban, aztán amikor kifizette az ebédet, így szólt:

- Szeretném, ha hétfőn bejönnél edzésre. Azt nem szorgalmazom, hogy a szombati meccsre is gyere, mert vidéken lesz, de ha van kedved, jöhetsz oda is. A hétfői edzés után szívesen ottmaradok veled, és dobálhatsz a jobb kezeddel, vagy csinálhatunk pár erősítő gyakorlatot.

- Jó, rendben, bejövök – mondtam.

Nem akartam puhány fasznak tűnni, aki még ezek után sem hajlandó bejönni edzésre a szívfájdalmai miatt. Váradi vette a fáradtságot, hogy foglalkozzon velem, én meg úgy éreztem, kötelességem megtenni, amire megkér. A Nyugatinál elköszöntünk egymástól, ő kocsival ment, én metróval.

Amikor leszálltam a Dózsa György út megállónál, a tömegben egy ismerős arcot véltem felfedezni. Adél volt az, ő már korábban észrevehetett, mert engem nézett mosolyogva.

- Mi az, egy metróval jöttünk? - kérdeztem, amikor ideért mellém.

- Úgy látszik – mondta.

- Suliból jössz?

- Igen, tovább bent maradtam még beszélgetni egy csoporttársammal – mondta.

- Hát, ha így pénteken nincs jobb dolgod... - vontam vállat.

- És neked hogy sikerült az ebéd? - kérdezte.

- Egész jól, meglepően jól, végül is – mondtam.

- Na, ennek örülök – mosolygott.

Elkísértem őt a házukig, megkérdeztem:

- Nincs kedved valamit csinálni délután?

- Már eléggé délután van – mondta.

- Még csak négy óra van... Ne keress kifogásokat – néztem rá tettetett szigorral.

- Nem keresek. De szerintem eszem valamit, és utána lefekszem aludni, mert baromi fáradt vagyok. Elég nehéz hetem volt.

- Neked mindig nehéz heted van – forgattam a szemem. - Kicsit többet kéne sportolnod, és könnyebben vennéd az akadályokat.

- Igen, most már előszedem a futócipőmet, és jövő héttől elkezdem. Te is jöhetnél velem, te lustaság – mosolygott rám.

- Hát, nem tudom, tényleg nagyon utálok futni – morogtam. - A futás labda nélkül olyan, mint a szex partner nélkül, vagyis értelmetlen.

- Imádom ezeket a Tomi-féle bölcsességeket – nevette el magát.

 - Tőlem mindig is sokat tanulhattál... Esetleg holnap ráérsz? Lesz egy meccs Tatabányán, és arra gondoltam, hogy lemehetnénk.

- Sajnos nem érek rá – mondta, én meg ezen egy kicsit meglepődtem, de nem akartam faggatni, hogy miért nem. Ő tudja...

- Na jól van, akkor harmadszorra megkérdezem, vasárnap? - sóhajtottam.

- A vasárnap jó, ugorj fel bármikor – mondta.

- Rendben, megpróbálom akkora időzíteni, amikor fürdesz, és meztelen leszel – vigyorogtam rá, ő csak a fejét csóválta.

- Általában este szoktam fürdeni, de te gyere korábban, jó?

- Jó, akkor négy óra körül megfelel? - kérdeztem.

- Persze – bólintott.

- De fürödhetsz akkor is, engem igazán nem zavarna – mosolyogtam továbbra is.

- Jaj, hagyd már ezt – mondta, majd egy darabig engem méregetett elgondolkodva, már éppen meg akartam kérdezni, hogy mi a franc van vele, de aztán a szemembe nézett, és így szólt: - Örülök, hogy vagy nekem – azzal mielőtt bármit is szólhattam volna, a nyakamat átkarolva szorosan hozzám bújt.

Ez engem olyan szinten meglepett, hogy egy pillanatra el akartam tolni magamtól, és meg akartam kérdezni, hogy most tényleg mi lelte őt; de aztán arra gondoltam, ha már így alakult, én is megölelem őt. Átkaroltam a derekát, haja az arcomat csiklandozta, megint éreztem ugyanazt az illatot, ami annyira lázba hozott engem múltkor, amikor az ölemben ült. Most sem volt ez másképp, egy pillanatra teljesen el voltam varázsolva, annyira, hogy meg akartam őt csókolni, de aztán észbe kaptam, hogy talán mégsem kéne. Pedig nagyon közel voltam hozzá, hogy megtegyem, sokkal közelebb, mint eddig bármikor. De csak megsimogattam a haját, és így szóltam:

- Én is örülök, hogy vagy nekem.

Amikor elengedtük egymást mosolyogva rám nézett.

- Azt hittem, el fogod viccelni... - mondta.

- Hát, azért ez elég fura volt – mondtam.

- Tudom... De egyszerűen néha rám törnek az érzések, hogy rajtad kívül nekem igazán nincsen senkim – mondta.

- De ott vannak a szüleid, meg a testvéred – mondtam.

- Jaj, az teljesen más. Ők nem a barátaim.

- Ez igaz – bólintottam. - Nekem sokszor átvillan az agyamon, hogy mit jelentesz nekem. És sosem sikerül teljes mértékben felfogni, meg körülhatárolni.

Nem nagyon szoktam kimondani ezeket az érzéseimet, de ha már szóba került, megtettem.

- Igen, ezt nehéz megfogalmazni... de szerintem csak az igazán fontos dolgokkal van így az ember – mondta, majd kis szünet után így szólt: - Na, jó, megyek, mert fáradt vagyok.

- Jól van, aztán vasárnap találkozunk – mormogtam.

Adtunk egymásnak két puszit, majd elindultam haza. Azt vettem észre, hogy remegek, de nem értettem, hogy miért. Sokszor öleltem már meg Adélt, de ez az egész valahogy új volt. Nem szokott a nyakamba ugrani, és megmondani, hogy mennyire fontos vagyok neki, és nekem ez nagyon jól esett. Ez volt a legkedvesebb dolog, amiben az utóbbi időben részem volt, éreztem is, hogy a lelkemben felgyűlik az iránta érzett szeretet, és mindez nem várt lelkesedéssel töltött el.

Nekem sem volt senkim rajta kívül.

Adél

Szombat délután elkezdtem készülődni a Balázzsal való találkozómra. Nem akartam randinak nevezni, de ő sajnos biztosan annak veszi majd. Nem értem miért lázadtam annyira ellene, hiszen tényleg nagyon helyes srác volt, és mindenki odavolt érte az egyetemen, de engem egyszerűen hidegen hagyott. Maximum beszélgetni jó volt vele, de nem éreztem iránta semmit. Mégis bíztam benne, hogy vala csoda folytán ma este megtetszik nekem, és akkor lezárhatom a Tomi által okozott furcsa érzéseimet.

Tegnap azért öleltem meg Tomit, mert a metrón végig rá gondoltam, hogy milyen jó, hogy barátok vagyunk, és hogy nélküle el sem tudom képzelni az életemet. A Lillával való beszélgetés váltotta ki belőlem ilyen hevesen ezeket az érzéseket, és egyszerűen nem tudtam ellenállni, hogy megöleljem Tomit. Olyan jó volt őt meglátni a metró aluljáróban, szinte hihetetlen volt, hogy végig rá gondoltam, és egyszer csak megjelent előttem. Tegnap ő is azt mondta, hogy nem tudja pontosan leírni, hogy mit jelentek neki, és ezzel én is így voltam. Ha valakinek volt már gyerekkor óta tartó barátsága, az tudhatja, milyen érzés is ez.

Most egyáltalán nem volt kedvem Balázzsal lenni, pláne, hogy helyette Tomival lehetnénk. Meglepett, hogy elhívott egy vidéki meccsre, mert eddig mindig csak a Népligetbe mentem ki, és szívesen el is mentem volna vele, de itt volt ez a hülye randi. Persze, lemondhattam volna, kitalálhattam volna Balázsnak, hogy halaszthatatlan családi ügy miatt nem érek rá, de nem akartam hazudni. Már csak azért sem, mert Tomival valószínűleg megint csak könnyed baráti beszélgetéseket folytatnánk, és úgysem jutnánk egyről a kettőre; és kíváncsi voltam, Balázs esetleg mégis megtetszik-e nekem a csodálatosnak ígérkező randink alatt. De ehhez szinte semennyi reményt sem fűztem, hiszen tudtam, hogyha kicsit is érdekelne, lenne kedvem elmenni a találkozóra.

Tegnap az is furcsa volt, hogy Tomi nem kérdezte meg, miért nem érek rá elmenni vele a meccsre, de tulajdonképpen jobb is, hogy nem érdeklődött. Nem akartam megmondani, hogy randizom valakivel, nem akartam erről beszélni, hiszen biztos jól kikérdezett volna, hogy milyen a srác. Féltékennyé sem akartam tenni Tomit, nem úgy akartam neki érdekes lenni, hogy éreztetem vele, vannak körülöttem más pasik is. Bár az mondjuk túlzás, hogy sokan legyeskednének körülöttem, ha mégis vannak ilyenek, egyszerűen észre sem akarom őket venni. Mostanában eléggé hanyagoltam a pasikat, Zoli óta egyszerűen senki sem tetszett meg nekem, és nem is akartam feltétlenül kapcsolatot. Persze, az nagyon hiányzik, hogy valaki néha megöleljen, meg a fizikai kontaktus mindenféle formája egyébként is hiányzott, de akiket ismerek, senkivel sem tudom igazán elképzelni ezeket. Kivéve persze Tomit, de ezt már mondanom sem kell, és ő különben is teljesen más kategória.

Nálunk az egyetemen a fiúk vagy túl okoskodók, vagy részegesek, vagy beképzeltek, vagy lehet, hogy nem is ilyenek, csak én akarom ilyennek látni őket, hogy még véletlenül se tetsszen meg nekem senki. Nem tudtam, miért csinálom ezt. Lehet, hogy azért mert most tényleg nincs szükségem senkire, vagy mert félek, hogy a következő párkapcsolatomban megint otthagynak egyik napról a másikra. Úgy éreztem, most nagyon nehéz lenne bárkiben is igazán megbíznom, és talán nem is fogok soha senkiben teljes mértékben megbízni. Zoli a legelső komoly barátom volt, mindent elhittem neki, amit mondott, komolyan vettem, amikor azt mondta, majd elvesz feleségül. Azt hiszem, ezentúl ezt senkinek sem fogom elhinni, és bárki bármivel szédít, nem fogom beleélni magam. Bár ezt előre felesleges kijelenteni, mert a szerelemben szinte lehetetlen racionálisnak maradni, de majd megpróbálok odafigyelni...

Legelőször a fürdőszobába akartam menni, például fogat mosni meg fésülködni, de zárva volt az ajtó.

- Hé, mi van már? - kiáltottam be.

- Mi lenne, zuhanyzok, baszd meg! - kiabálta Alex.

- És addig nem jöhetek be fogat mosni?

- Két perc, és kész vagyok, várd már ki...

- Jól van – mondtam lemondóan.

A bátyám végül csak tíz perc után kegyeskedett kifáradni a fürdőszobából, le is csesztem emiatt.

- Na, nem akartál még maradni egy kicsit? - kérdeztem, miután bementem.

- Mi ez a nagy sietség, randid lesz? - kérdezte gúnyosan.

- Igen, kivételesen eltaláltad – mondtam, azzal előkerestem a szekrényből a fogkefémet.

- Komolyan? - kérdezte Alex, vissza is fordult, megállt az ajtóban, és a tükrön keresztül rám nézett.

- Igen, komolyan – mondtam én is a tükörképére nézve.

- És kivel mész, Tomival? - kérdezte.

- Dehogy is – mondtam meglepetten, hiszen úgy tűnt, komolynak szánta ezt a kérdést.

- De minek mész te mással randizni, ha Tomiba vagy szerelmes? - kérdezte Alex, mire én felé fordultam:

- Mi van? - néztem rá értetlenül, éreztem, hogy hirtelen a szívverésem a háromszorosára ugrott.

A bátyám szenvtelenül folytatta.

- Igen, ordít rólad, hogy szerelmes vagy belé – mondta. - De nyugi, nem hiszem hogy másoknak is feltűnt, szerintem még maga Tomi sem vette észre.

- És te... honnan tudod? - kérdeztem.

- Csak láttam, tudod, szociálisan eléggé érzékeny vagyok, és a múltkori összejövetelen elég jól megfigyelhettelek titeket.

Éppen meg akartam kérdezni, hogy Tomin mit látott, de persze a választ előre sejtettem, aztán mielőtt bármit szólhattam volna, Alex így szólt:

- De úgy látom, ha már mással mész randizni, akkor el akarod őt felejteni.

- Igen, úgy lesz a legjobb – mondtam ki nagy nehezen.

- Jól van, te életed – mondta, azzal már ott is hagyott, én meg csak ott álltam leforrázva.

Igaza volt, tényleg szerelmes voltam Tomiba. Csak valahogy sosem mertem kimondani magamban, és inkább találgattam, hogy vajon miért gondolok rá olyan sokat, miért akarom, hogy együtt legyünk, miért tartom olyan helyesnek... Próbáltam azt hinni, hogy nem azért, mert szeretem őt, de most az én bunkó bátyám nagyon jól rávilágított az igazságra, hogy bizony ennél jobban már nem is lehetnék belezúgva Tomiba. Nagyon furcsa, hogy ez így tudatosult bennem, de hát erre jók a környezetünkben élők, hogy kimondják a számukra nyilvánvaló dolgokat, amik számunkra egyáltalán nem nyilvánvalóak...

Nem estem kétségbe, hogy most mi lesz, hiszen az érzéseim nem voltak idegenek számomra, csak eddig még nem neveztem őket szerelemnek... És most már az is teljesen egyértelmű volt, hogy azért nem érdekeltek engem más srácok, mert amióta Tomival csókolóztam, folyton csak ő járt a fejemben. És azért is öleltem meg őt tegnap... Hirtelen sok minden világos lett.

Azon gondolkodtam, menjek-e el Balázzsal randizni, hiszen ezek után már tényleg nem lenne semmi értelme, és még annyira sem volt kedvem, mint eddig. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek, nem akartam az utolsó pillanatban lemondani. Kicsit csodálkoztam, hogy így feláldozom magam valaki más kedvéért, de ez egyszerűbb volt. Majd valahogy a tudtára adom, hogy nem akarok tőle semmit, és hogy nekem ez az egész csak egy baráti találkozó.

***

Este tízkor egyedül sétáltam hazafelé, Balázs haza akart vinni kocsival, de mondtam, hogy inkább megyek metróval. Azt hiszem, egy kicsit hülyének nézett emiatt, de nem érdekelt. Örültem, hogy végre egyedül lehetek, nem akartam tovább társalogni vele. Egyébként nem volt rossz a randi, már ha annak lehet nevezni. Jól elbeszélgettünk, bár főleg a tananyag, a jövő, meg az évfolyamtársak voltak a téma, ami engem annyira nem érdekelt, de elvoltam. Aztán amikor arra terelődött a szó, hogy bejövünk-e egymásnak, akkor őszintén megmondtam neki, hogy nem állok készen semmilyen kapcsolatra. Egy kicsit még próbálkozott, kérdezgetett, hogy miért nem, de én nem mondtam semmi konkrétat. Aztán amikor nemet mondtam arra, hogy hazavinne, azt hiszem megsértődött, mert utána már elég hűvös stílusban beszélt velem. Eleve el sem akartam menni... Persze egyáltalán nem érdekelt, mit gondol Balázs, gondolom kissé csalódott, hogy nem tudott ma este megdugni, de hát ott van neki több száz másik csaj, aki szívesen lefeküdne vele, szóval valahogy majd csak megemészti a dolgot.

Amikor a házhoz értem, még nem mentem föl, hanem leültem egy padra a csodálatos lakótelepi parkban. Rágyújtottam egy cigire, aztán csak néztem ki a fejemből. Elnéztem a lestrapált állapotban lévő játszóteret, a barátságtalan árnyakat vető fákat, az összefirkált, és összetört padokat; majd a környező házakat, hogy hány ablakban ég a villany... Ezen a játszótéren találkoztam először Tomival, és tulajdonképpen ennek a játszótéri ismeretségnek köszönhettem, hogy azonnal jóban lettünk általános iskolában. Annyi ember van, aki már nincs is köszönőviszonyban az általános iskolai legjobb barátjával, mi meg Tomival együtt nőttünk fel... Nem kellett azon gondolkodnom, hogy mi tartott minket össze ennyi éven keresztül szinte konfliktusok nélkül, mert teljesen felesleges volt. Egyszerűen csak jó, hogy így történt, és kész.

 Most is nagyon hiányzott nekem, és most már értettem is, hogy miért. Viszont hiába jöttem rá, hogy szeretem őt, nem akartam, hogy bármi megváltozzon. Ha ő nem akar tőlem semmit, akkor maradjon így minden, mert szükségem volt rá barátként is.

Aztán elképzeltem, hogy majd ott leszek Tomi esküvőjén vendégként, ahol egy másik csajt fog elvenni feleségül, és én meg csak bámulok rájuk, és azt kívánom, bárcsak én állnék Tomi mellett. Elmosolyodtam erre a képtelen gondolatra. Addigra már hátha túl leszek ezen.

Tomi

Szombat délután háromkor indult a csapat busza Tatabányára, én meg odamentem háromnegyed háromra a Népliget elé, hogy elmehessek szurkolni az én drága csapatomnak. Ezen mindenki nagyon meglepődött, Juhász és Szilágyi köpni-nyelni nem tudtak, Váradi közben meg a háttérben mosolygott. Minden csapattársammal barátságos voltam, így ők is örültek nekem, megkérdezték, hogy vagyok, és mondták, hogy már várnak vissza a csapatba. Nem gondoltam volna, hogy egy kis hozzáállásbeli különbség miatt a többiek is rögtön sokkal jobb fejnek tűnnek majd nekem.

Laza egy óra alatt megérkeztünk Tatabányára, jól telt az út, Rudi mellett ültem, és végigröhögtük az egészet. A többiek is elég jókedvűek voltak, sokat poénkodtunk. Tatabányán azonnal a kézilabdacsarnokba mentünk, azon belül az öltözőben táboroztunk le. Juhász nagyban magyarázott egy csomó lényeges taktikai elemet, a csapat meg próbált figyelni. A meccset a kispadon néztem végig, nem volt túl izgalmas, a srácok simán leverték a Tatabányát.

A visszaúton már mindenki nagyon fáradt volt, így már nem beszélgettünk, mindenki teljesen ki volt ütve. Rudi próbált aludni, vagy csak úgy tett, mintha aludna, közben én meg zenét hallgattam az mp3-amon, és az utat bámultam. Nagyon megnyugtató volt a sötét éjszakában elsuhanó kocsik fényének a látványa, csupa kellemes gondolat fészkelte be magát az agyamba. Jó volt megnézni a meccset, elképzeltem, hogy nemsokára én is játszani fogok, ez reménnyel és boldogsággal töltött el .

Aztán eszembe jutott, hogy mit álmodtam előző éjjel. Egész reggel ezen gondolkodtam, de aztán valamiért kiment a fejemből, most viszont újra elég részletesen emlékeztem mindenre. Az álmomban Adéllel volt egy kis szexuális élményem, és eszméletlen jó volt, csalódott is voltam, amikor reggel rájöttem, hogy csak álmodtam az egészet. Ezután délelőtt végig azon agyaltam, hogy milyen jó lenne, ha a valóságban is megtörténne ugyanez, legalább két órán keresztül folyton róla fantáziáltam. Aztán valahogy leszállt ez a lila köd az agyamról, és visszazökkentem a valóságba.

Most, az út alatt egyáltalán nem volt nehéz feleleveníteni az álomvilágot, de már nem is annyira szexuális értelemben gondoltam Adélre, hanem elképzeltem, milyen lenne, ha szerelmesek lennénk egymásba, és együtt lennénk, vagy együtt laknánk, aztán persze az is felötlött bennem, hogyan szexelnénk, de már csak úgy mellékesen. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy egyszer biztosan át fogjuk lépni a határokat, mert az nem lehet, hogy sosem próbáljuk meg együtt, túl jók vagyunk mi ketten ahhoz. De ez az érzés egy szemvillanás alatt szertefoszlott, és visszatértem a felszínes fantáziálgatásokhoz.

Adél

Vasárnap fél négy körül nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért elkezdtem kiszelektálni a fiókjaimat és a két szekrényemet. Tudtam, hogy négyre jön Tomi, de addigra megpróbálom befejezni, meg biztosan nem fogja zavarni, ha egy darabig ezzel foglalkozom. Végül nem hogy nem fejeztem be négyre, hanem szinte még el sem kezdtem, mert leragadtam az újságok kiválogatásánál. Tomi eléggé meg volt lepődve, amikor meglátta a szekrényemből kifolyó sok lomot.

- Hát itt meg mi történt? - kérdezte. - Meteorit becsapódás?

- Nem, csak kiválogatom a cuccaimat – mondtam. - Megpróbálok most már gyorsan haladni.

- Jól van, felőlem aztán... - vont vállat.

Idelépett hozzám, adott két puszit, majd levette a pulcsiját, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyamon. Most is nagyon helyes volt, arra gondoltam, jó lenne, ha odabújhatnék hozzá, megölelne, és úgy feküdnénk ketten, de aztán próbáltam elterelni erről a figyelmemet. Igyekeztem úgy viselkedni, mintha tényleg csak baráti érzéseim lennének felé, arról, hogy szeretem őt, egyszerűen nem akartam tudomást venni. Erről bármikor máskor tudtam elmélkedni, de most nem akartam.

- Milyen volt tegnap a meccs? - kérdeztem, miközben gyorsan próbáltam kiszelektálni a rég nem használt furcsa tárgyaimat a nagy kupacból, ami a szoba közepén állt.

- Egész jó – mondta Tomi. - A csapattal mentünk busszal, és tényleg elég jól éreztem magam. Végre nem éreztem magamban azt a feszültséget, mint amikor el volt törve a kezem.

- Na, az jó... Akkor ennek a Váradinak sikerült az, ami még senkinek: újra visszaadni az önbizalmadat – mondtam.

- Azért ezt még nem mondanám... De talán már kezdek kilábalni ebből. Váradi mondta, hogyha bemegyek edzésre, utána fog velem foglalkozni.

- Igen, ez a pszichológia alapja... A gyerek is szívesebben megy orvoshoz, ha tudja, hogy fog kapni matricát – mosolyogtam.

- Nagyon édes vagy – mondta Tomi gúnyosan. - De amúgy tényleg van benne valami, így már van kedvem bemenni edzésre, hogy tudom, hogy nem feleslegesen megyek oda.

- Ennek tényleg örülök. Csak egy dolog zavar, hogy én is próbáltalak jobb kedvre deríteni, de nem volt semmi eredménye, most meg már a fellegekben jársz valaki más által.

- Ez azért túlzás – mondta. - Egyébként meg engem már csak az is megnyugtatott, ha veled voltam, nem kellett semmi mást csinálnod, csak ott lenni... Ezt meg senki más nem tudja nálam elérni, úgyhogy ne féltékenykedj, te kis buta.

Ez jól esett, de azt még meg kell tanulnom, hogy Tomi kijelentéseibe semmit nem szabad beleképzelnem, mert nyilvánvalóan nem jelentenek semmit. Persze, biztos igaz, amit mond, csak nem olyan mély szinten, mint ahogy én szeretném.

- Legalább valamiben én vagyok a legjobb – mondtam, majd hirtelen a kezembe akadt valami, ami kísértetiesen hasonlított a rég eltűnt Adidas futónadrágomra. És tényleg az volt. - Jaj de jó, meglett a nadrágom! - mondtam boldogan, miután széthajtogattam.

- Nem is rossz – mondta Tomi. - Honnan van ez neked?

- Még nagyon régen vettem, de emlékszem, nagyon drága volt – mondtam, majd megszemléltem jobban. Egész jó állapotban maradt. Fekete volt, az oldalán fehér csíkokkal, vékony anyaga volt, de sosem fáztam benne.

- Na, próbáld fel – biztatott Tomi.

- Miért? - néztem rá értetlenül.

- Hát hogy megnézzem, hogy áll rajtad – mondta magától értetődően.

- Nem vagyok a barátnőd, hogy bugyira vetkőzzek előtted – mondtam, azzal eltettem a nadrágot a ruhásszekrényembe.

- De attól még megtehetnéd – mondta Tomi.

- De nem fogom.

Ezzel le is zártuk a témát, én gyorsan kidobáltam a fél szekrényemet, a maradék cuccot meg visszadobáltam, majd leültem Tomi mellé az ágyra, és megkérdeztem, hogy mit csináljunk.

- Nem tudom – vont vállat. - Nézhetnénk filmet.

- Jó, és mit?

- Nem tudom – mondta ismét.

- Látom nagyon lelkes vagy – néztem rá.

- Nem, nincs semmi bajom, csak tényleg nem tudom, mit nézzünk. Egyébként hol voltál tegnap este? - kérdezte hirtelen.

- Csak találkoztam pár ismerőssel – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott. - Miért?

- És jó volt? Mert ehelyett lejöhettél volna velem a meccsre.

- Igen, tudom... Egyébként nem volt jó – mondtam.

- És miért? - kérdezte, komoly tekintettel fürkészett engem.

- Azt hiszem, nagyon idegennek érzek mindent, ami kívül esik a közvetlen környezetemen – mondtam végül, ami félig-meddig igaz is volt.

- Igen, ismerem ezt az érzést – mondta. - Elég volt csak otthon ülnöm másfél hónapot, és majdnem sikerült megbolondulnom.

- És ezentúl többet fogsz elmenni otthonról?

- Azt hiszem, igen – mondta. - Biztos, hogy többet bejárok edzésre, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Emellett ott van még gyógytorna is, előbb-utóbb hátha meggyógyulok végre.

- Az is elősegíti a gyógyulást, ha elfoglalod magadat... Jól is teszed, hogy fogsz járni edzésre, legalább addig sem a kezeddel leszel elfoglalva.

- Ja, ezt már mondtad, és tényleg van benne valami igazság. Tegnap már nem is gondoltam a kezemre; amikor jöttünk haza, már teljesen más dolgokon járt az agyam.

- Hát igen, megy ez szép lassan – mondtam.

- És én téged mivel tudnálak boldoggá tenni? - kérdezte mosolyogva, én csak ennyit mondtam:

- Nekem is elég annyi, hogy itt vagy velem.

Pedig mennyi minden másra is gondoltam... Ő továbbra is csak mosolygott rám, engem pásztázott szép barna szemével, én meg úgy éreztem, percekig tudnám őt csodálattal bámulni. Ehelyett inkább felálltam, majd a géphez mentem.

- Nézzük meg a Vasember 2-t, már ezer éve itt van a gépen, de még sosem tudtam rendesen végignézni.

- Jól van, felőlem... - mondta Tomi.

Most sikerült végignézni ezt a nagyszerű filmet, Tomi végig Scarlett Johansson melleit dicsérte, meg a feszülős fekete ruhát, amiben volt, én meg már nagyon untam, a film végén így szóltam:

- Én azért szeretem a művészfilmeket, mert ott az emberek úgy néznek ki, mint a valóságban, egyszerű ruhákban vannak, stb. Szerintem valaki akkor a legszebb, ha nem néz ki tökéletesen, hanem természetes – mondtam.

- Jól van, hagyj már a hülyeségeiddel – mormogta Tomi.

- Mekkora egy fasz vagy te – mondtam.

- Na, ezt is csak neked engedem meg, hogy fasznak nevezz engem – mondta, majd kis gondolkodás után vigyorogva így szólt: - Volt egyáltalán valami, amit mi még nem csináltunk együtt? Már csak a szex hiányzik, nem?

- Hát, tulajdonképpen azon kívül mindent csináltunk... - mondtam.

Ránéztem, ő elgondolkodva meredt maga elé.

- Mióta Brigivel szakítottunk, nem is szexeltem – nézett rám.

- Húha, az aztán komoly idő... - forgattam a szemem.

- Miért, nem túl izgalmas nézni a pornót, amikor anyám nincs otthon... - mormogta Tomi. - Te hogy viseled a szexhiányt?

- Néha nem túl jól... De én jóval régebben csináltam, mint te – mondtam.

- De miért nem fekszel le valakivel, simán megtehetnéd... - mondta mély meggyőződéssel.

- Nem tudom, így alakult, nem szoktam ezen gondolkodni.

- Na, azért biztos van valaki, akivel szívesen dugnál egy jót – nézett rám kíváncsian.

Igen, és pont te vagy az – gondoltam magamban, de persze sosem mondtam volna ki.

- Nem, nincs. De majd ha lesz valaki, akkor természetesen nem vagyok semmi jónak az elrontója – adtam egy teljesen semleges választ.

- Persze, persze... Na és milyen gyakran szoktad csinálni magadnak?

Erre már nem bírtam tovább, megkérdeztem kissé mérgesen:

- Mire akarsz kilyukadni? Szeretnél megdugni?

Őt nem lepte meg a kérdés, így felelt:

- Hát, sokat gondoltam már rá, de inkább lebeszéltem magamat róla.

Nekem nagyot dobbant a szívem, vártam, hogy folytassa.

- Nem akarom tönkretenni a barátságunkat ezzel. Biztos nagyon jó lenne, de utána mi lenne...? Nem akarom megtudni – mondta.

- Aha – csak ennyit tudtam mondani.

Akkor ezek szerint ő tényleg nem akar tőlem semmit, és ez nagyon rossz érzéseket ébresztett bennem. Most volt valami feszültség közöttünk, de nem mondtam volna túl pozitívnak. Ő még mindig engem fürkészett, megjegyezte:

- Nagyon szótlan vagy.

- Csak meglepett – néztem rá.

- És te gondoltál már rá? - kérdezte. - Mármint komolyan, hogy tényleg tegyük meg.

- Hát, nem tudom... - mondtam. - Néha, mondjuk...

Tudtam, hogy össze-vissza beszélek, de egyszerűen nem tudtam értelmesen összeszedni a gondolataimat. Nem akartam mondani semmit, meg sem akartam szólalni.

- Ez meggyőző volt – mormogta. - Mindegy, nem sértődök meg, amiért te nem akarod.

- Ez nagyon kedves... - mondtam.

- Csak vicceltem – mondta. - Persze, hogy nem sértődök meg ennyin... de azért kicsit zavar.

- Miért? Csak nem hiúságból? - kérdeztem.

- Dehogy nem – vágta rá. - Ha tudnád, én hányszor gondoltam már rá... ne mondd, hogy te még egyszer sem.

Én csak sóhajtottam, nem akartam semmit sem mondani erről. De Tomi folytatta.

- Ha nem ismernélek, akkor nem gondolkodnék rajta, hogy mit tegyek... Már biztos régen felszedtelek volna, ha nem lennénk jóban hétéves korunktól kezdve.

- Oh, tényleg? - kérdeztem vissza.

- Persze, hát nagyon bejössz nekem – mondta magától értetődően, én meg próbáltam elhitetni magammal, hogy ez a kijelentés semmit sem jelent.

- De csak külsőre, gondolom – mondtam.

- Dehogy... úgy mindenhogy – mondta. - Örültem volna, ha bármelyik barátnőm fele olyan jó lett volna, mint te.

- Ezt nem értem... - mondtam. - Akkor miért nem én kellek neked?

Ő csak nézett rám meglepetten, mintha nem tudna válaszolni erre a kérdésre.

- Hát... - mormogta. - Mert félek a szakítástól, nem akarlak elveszíteni. Csak ezért... szinte csak te maradtál nekem, ha még te is kilépnél az életemből, akkor teljesen egyedül maradnék.

Én csak bólintottam, ezzel teljesen egyet értettem, és kezdett leesni, hogy tiszta hülyeség, hogy szerelmes vagyok belé – úgysem jönne ki belőle semmi jó, ha összejönnénk.

- De néha úgy érzem... - mondta Tomi tétován. - Hogy jó lenne, ha megtennénk.

- Mit? - kérdeztem. - Hogy lefeküdjünk egymással?

- Igen – nézett mélyen a szemembe, amitől még hevesebben vert a szívem. - Persze, te mondtad, hogy nem akarod, de én nem hiszek neked, és úgyis meghódítanálak.

Úgy látszott, komolyan beszél.

- És miért nem hiszel nekem? - kérdeztem, akaratlanul is elmosolyodtam, tudtam, hogy ezzel elárultam magam. Amilyen hülye voltam, most simán benne lettem volna bármiben.

- Mert tudom, milyen vagy – mondta Tomi. - Tudom, hogy nem hagy hidegen a szex, és egyáltalán nem úgy ismertelek meg, mint aki annyira tartózkodó lenne és nincs semmi fantáziája.

Ezt kétségtelenül jól látta, de nem akartam megmondani neki. Csak mosolyogva vállat vontam, így szóltam:

- De hülyeség lenne megtenni, Tomi.

- Tudom... - mondta. - De minden nagyon jó dolog hülyeség.

Én elgondolkodtam ezen.

- Végül is lehet – mondtam. - De a mi esetünkben tényleg hülyeség lenne.

- Közben nem ezt gondolnád – nézett rám kihívóan.

- Jaj, hagyjuk ezt – mondtam, nem bírtam tovább a szemébe nézni.

Furcsa helyzet volt... Szerettem volna lefeküdni vele, de nem így, hogy én szerelmes vagyok belé, ő meg nem érez semmit. A baj az volt, hogy tudtam, hogy most nagyon is benne lennék, és ezt később megbánnám.

- Miért hagyjuk? - kérdezte.

- Azért, mert azt mondtam – néztem rá mérgesen, mire ő értett a szóból.

- Jól van, mindegy, felejtsük el. Kár volt felhozni – morogta Tomi.

- Most már mindegy – mondtam, de azért rossz volt, hogy ilyen könnyen feladta, bár tudtam, hogy ennek később még örülni fogok.

- Figyelj, én nem akartalak megbántani – tette a vállamra a kezét.

- Ne hülyéskedj, egyáltalán nem bántottál meg – néztem rá. Teljesen félreértette a helyzetet, de nem akartam, hogy ennek a beszélgetésnek bármilyen következménye legyen.

- Biztos? - kérdezte, tekintetéből őszinteség tükröződött.

- Persze, biztos – néztem rá. Furcsa volt, hogy így aggódott, de én meg akartam nyugtatni, hogy semmi oka az aggodalomra.

Magamban meg azon gondolkodtam, hogy vajon mikor jön el a pillanat, amikor kiderül, hogy még sincs minden olyan nagyon rendben, mint amilyennek próbálom tettetni.