7. fejezet

7. fejezet

Tomi

Másnap reggel valamiért megint Adél volt a téma az agyam végtelen zsongásában, most éppen a Zolival való kapcsolatát elemeztem ki fejben reggeli közben. Azon elmélkedtem, hogy Zoli hogy lehetett olyan hülye, hogy szakított Adéllel. Egyszerűen képtelen voltam felfogni... Egy olyan átlagos külsejű srácnak, mint Zoli, sosem lesz többé olyan nője, mint Adél. Az egy dolog, hogy Adél szeretett volna elmenni néha ide-oda a drága könyvmoly barátjával, de emiatt nem kellett volna annak a balfasznak szakítania vele, szerintem ezt a problémát simán meg lehetett volna oldani. Nem tudtam elhinni, hogy egy férfinek fontosabb az otthon ülés és az olvasás, mint a barátnője. Pláne, ha nála százszor jobb nő a barátnője.

Aztán végre leesett... Zolikának pont az volt a baja, hogy félt, hogy nem fogja tudni megtartani Adélt, mivel egyrészt, jó nő, túl jó hozzá, másrészt ha már Adél azt mondta, néha szeretne elmenni otthonról, akkor biztos az a hülye Zoli nem bízott meg benne, és azt hitte, ha elengedi Adélt néha bulizni, akkor biztos megcsalja őt. És így inkább ő szakított Adéllel, mielőtt még talál magának valaki mást... Én szinte biztos voltam benne, hogy Adél nem hagyta volna ott azt a szerencsétlent, de mondjuk azt nem tudtam, hogy mit szeretett rajta annyira. Talán csak a megnyugtató közelségét... fogalmam sem volt róla.

Tegnap óta aludtam egyet a történtekre, és most olyan szintű kettősség volt bennem, amit még sosem éreztem. Még most sem nagyon értettem, miért vetettem föl Adélnek azt, hogy képzelje el, hogy együtt lesz családunk, és miért mondtam, hogy szerintem ez biztos működne. De az volt a helyzet, hogy valamiért mégis azt gondoltam, hogy működne. Azt hiszem, őt sem szerették még úgy igazán, és engem sem, vagyis nem úgy, ahogy én akartam. Mindketten teljesen ki voltunk éhezve arra, hogy béke, nyugalom, kiegyensúlyozottság vegyen körül minket, és jobb pillanataimban elgondolkodtam rajta, hogy ezt csak mi tudjuk megadni egymásnak, mert mi már tudjuk, miken ment keresztül a másik. Engem elhagyott az apám, elhagyott pár nő, kiszámíthatatlan és hullámzó a „munkám”; őt meg a volt barátja hagyta el, meg az anyja sem él a városban, az apja meg a bátyja néha bunkók vele... Ha együtt lennénk, biztos, hogy nem esnénk ugyanezekbe a hibákba, és vigyáznánk egymásra. Csak nem tudtam, tényleg érdemes-e megpróbálni... csak az, hogy érzelmileg mindkettőnket kissé megviselt már az élet, nem tudom, mennyire jó összetartó erő. És hogy nem jönnének-e elő olyan gondok, amikre álmomban sem gondoltam volna, és akkor majd vesződhetek vele is. Na meg neki is meg kéne felelnem, és én eddig mindig belebuktam abba, hogy megfeleljek valakinek.

Ő azt mondta, neki kellenek az érzelmek, mert anélkül nem működhet semmi. Ebben talán igaza is van. Nem voltam belé szerelmes, de voltak felé valamiféle érzéseim. Nem akartam szórakozni vele, tényleg csak akkor akartam tőle bármit is, ha száz százalékig biztos voltam benne, hogy ezt szeretném. Márpedig most tele voltam kételyekkel, úgyhogy egyelőre úgy gondoltam, hanyagolom ezt a dolgot, és majd az idő kialakítja. Tudom, hogy nincs sok időm, de képtelen voltam dönteni.

Valahogy így le is zártam ezt a dolgot, de egyébként sem lett volna időm tovább gondolkodni ezen, mert közbejött elég frusztráló probléma. Amikor visszamentem a szobámba, láttam, hogy a telefonomon 2 nem fogadott hívás várt, de azonnal csörögni is kezdett, ahogy a kezembe vettem. Juhász volt az, az edzőm. Vártam három csöngést, majd felvettem.

- Igen? - szóltam bele.

Rosszat sejtettem, nem is tévedtem.

- Vitéz, két hete nem láttunk edzésen! - mondta Juhász köszönés helyett.

Én nem jöttem zavarba, így szóltam:

- Igen, mert gyógyulgatok, mester, még nem tudok játszani – mondtam.

- Nem érdekel, hogy tudsz-e játszani, gyere be a délutáni edzésre végre. Senki sem várja el tőled, hogy játssz, ezt te is tudod. Csak legyél ott, és ne vond ki magadat a csapat életéből! - mondta az edzőm mérgesen.

A csapat élete... a kedvenc szókapcsolata. Hihetetlenül idegesítő ez az ember. Miért nem érti meg, hogy sérülten nem akarom nézni, ahogy a többiek jól érzik magukat?

- Mester, én legszívesebben itthon vagyok, és lábadozok, meg gyógytornára járok, miért kell engem berángatni oda? - kérdeztem türelmesen.

- Ja, otthon lábadozol, persze... Láttam, hogy egy János nevű ürge Facebookon írogat neked, hogy milyen jó volt a buli, amin együtt voltatok... Látom, hogy nagyon önmegtartóztató életet élsz, Vitéz, és mindent a gyógyulásnak vetsz alá.

- Na és akkor mi van ha kimentem a házból néha, már ezt sem szabad? - kérdeztem egyre mérgesebben. Facebookon figyel engem, hihetetlen...

- Vitéz, ajánlom neked, hogy ha legközelebb kilépsz a házból, akkor a Népligetbe gyere, vagy megnézheted magad, hogy játszol-e a még az idényben! - azzal megszakította a vonalat.

Játszom-e még az idényben... Ettől a kijelentéstől úgy éreztem, felrobbanok. Mégis hogy ne küldene már engem a pályára, hiszen csak én meg Rudi voltunk valaha válogatottak a csapatból, én vagyok az egyik legjobb... És úgy akar megbüntetni ez a hülye Juhász, hogy magának is rosszat tesz. Nem mondom, hogy a csapat szar nélkülem, de lehetne jobb is. Negyedikek vagyunk a táblázaton, pedig legalább másodikoknak kellene lennünk a tavalyi eredményhez képest. Ahelyett, hogy Juhász epedve várná, hogy visszatérjek a csapatba, nem akar a pályára küldeni? Ez nem normális.

És persze már megint be kell mennem edzésre, de hogy mi a fasznak, azt végképp nem értettem. Nem lehet igaz, hogy nem tudják felfogni, hogy én csak szenvedek ott, és egyáltalán nincs hasznomra, ha ott üldögélek. A másik dolog, amin teljesen kiakadtam, hogy Facebookon kutat utánam, hogy vajon mit csinálhatok. Mégis mi a fasz köze van ahhoz, hogy elmegyek bulizni? Teljes mértékben a magánügyem, hogy megyek-e szórakozni, vagy sem. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy letörlöm magam Facebookról, és csak a rajongói oldalamat hagyom meg, de végül elvetettem az ötletet. Pár hülye miatt még nem éri meg magamat törölni.

***

Egész délelőtt fel voltam dúlva a hülye edzéslátogatás miatt, és mielőtt indultam volna, el is szívtam pár cigit. Amikor a Népligetbe értem, már nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy szívesen jövök ide; igaz, hogy normálisan köszöntem mindenkinek, de nem akartam senkivel sem beszélgetni. Leültem a kispadra, vártam, hogy elteljen ez a másfél óra, és húzhassak el a francba. Sajnos azonban nem úsztam meg az inzultálást, Juhász leült mellém, amíg Szilágyi a többiekkel foglalkozott.

- Hogy vagy? - kérdezte cseppet sem kedvesen.

- Megvagyok, de szívesen elkerülném ezt a helyet – morogtam.

- Miért viszolyogsz ennyire attól, hogy ide kell jönnöd? Talán már nem érzed magad csapattagnak? - kérdezte Juhász továbbra is barátságtalan stílusban.

- Akkor jönnék ide szívesen, ha úgy érezném, hasznára vagyok a csapatnak, de így csak itt ülök, mint egy bója, és nincs kedvem azt érezni, hogy egy haszontalan tuskó vagyok.

- Vitéz, ezt csak te beszéled be magadnak – mondta Juhász türelmetlenül. - Ideje, hogy lelkileg megerősödj, és ne hisztizz folyton, hanem tedd a dolgod, amit várunk tőled.

- Már elnézést, de nekem nem az a dolgom, hogy itt üljek, és nézzek ki a fejemből! - pattantam fel a padról, szinte már kiabáltam. Juhász felé fordultam, villámló szemekkel mondtam neki az igazamat. - Ha egészséges lennék, játszanék, nekem az a dolgom! Így, hogy sérült vagyok, hagy csináljak már otthon azt, amit akarok, és senkinek semmi joga kémkedni utánam – utaltam a Facebook profilom ellenőrzésére.

Persze ezek a beszólások Juhásznál is kicsapták a biztosítékot, ő is felállt, elkezdett engem a sárga földig lehordani, erre már mindenki abbahagyta az edzést, és ránk figyeltek.

- Vitéz, nekem egy kibaszott senki játékos nem fogja megmondani, hogy mit tegyek! - ordította Juhász. - Én vagyok az edző, azt teszed, amit mondok neked, te meg kussolsz, és végrehajtod, mert amíg innen kapod a fizetést, addig az én hatásköröm alá tartozol!

- Nem tartozok én senki hatásköre alá! - mondtam. - Ha játszani kell, természetesen itt vagyok, de senki ne gondolja, hogy engem azért fizetnek, hogy itt üldögéljek, és ezt senki normális ember nem is várja el tőlem!

- Vitéz, ha nem vagy hajlandó együttműködni, akkor vagy elmész pszichiáterhez, aki észhez térit, vagy mész más csapatba! - kiáltotta Juhász.

Közben Szilágyi másodedző és Váradi kapusedző is idejöttek, előbbi közbe is szólt:

- Vitéz, tényleg nem ártana magadat megnézetni egy pszichológussal, mert idegbetegként viselkedsz.

- Menjetek ti pszichológushoz, mert ti sem értetek az emberekhez – morogtam.

Erre Juhász és Szilágyi egyszerre kezdtek el engem szidni, de Váradi leállította őket.

- Ez nem vezet semmire – mondta a kapusedző. - Nem kell őt semmilyen szakemberhez küldeni, majd én elbeszélgetek vele.

Ezen egy pillanatra ledöbbentem, de persze azonnal előjött az az érzésem, hogy ő is olyan retardáltnak tart, mint a másik két edző.

- Laci, nem fogsz tudni hatni rá – mondta Juhász Váradinak, mintha én ott sem lennék. - Látod, iszik, cigizik, bulizik, leszarja az egészet.

- Ez nem ilyen egyszerű – mondta Váradi. - Ő jelen pillanatban Magyarország egyik legígéretesebb fiatal sportolója, és nem hagyhatjuk, hogy egy sérülés tönkretegyen mindent.

Na, ezen már igazán meglepődtem. Nem gondoltam volna hogy ez az ember, akivel igazából soha nem beszéltem rendesen, hiszen főleg a kapusokkal foglalkozott, ilyen nagyra tart engem, és hogy így követi az eseményeket.

Juhász a szemét forgatta és sóhajtott.

- Senki nem vitatja el Vitéz tehetségét, de a hozzáállása borzasztó. Ha te, Lacikám elérsz nála valami eredményt, akkor kezet csókolok neked, de ez az ember nagyon tiszteletlen, és nem fog tisztelni soha senkit – nézett rám mérgesen.

Akartam mondani valamit, de Váradi folytatta a beszélgetést az vezetőedzővel.

- Ebben lehet, hogy tévedsz. Beszélek vele, és kiderül. Légy szíves, egy hónapig nélkülözd őt edzésről, és utána meglátod, már egészen más szelek fújnak majd.

- Jó, kaptok egy hónapot, de ha Vitéz továbbra is ilyen marad, akkor amíg én vagyok itt az edző, nem öltheti fel a Fradi mezét – mondta Juhász erélyesen, majd visszament a csapathoz, Szilágyi követte őt.

A többiek csak lassan kezdték újra az edzést, nyilván nem tudtak elszakadni a látottaktól és hallottaktól. Én Váradira néztem, nem igazán értettem, hogy mit akar tőlem.

- Mikor akarsz először beszélni? - kérdezte tőlem.

- Ja, akkor tényleg fog is velem beszélni, és nem csak ki akart menteni? - kérdeztem.

- Persze, hogy akarok veled beszélni – mondta magabiztosan.

Alacsony ember volt, de határozott, viszont visszahúzódó stílusa volt. Gondolom ő abba a kategóriába tartozik, aki megfigyeli távolról a dolgokat, és magában kialakít egy jól körülhatárolt véleményt. Kb. annyi idős lehetett, mint az apám, fekete haja már őszülni kezdett.

- Jó, felőlem beszélhetünk – vontam vállat.

Végül is azt már tudom, hogy jó véleménnyel van rólam, és hátha ő végre normálisan próbál velem szót érteni, nem úgy, mint egy debillel.

- Holnap délben jó lesz? - kérdezte Váradi.

- Persze... - mondtam közömbösen. - Ráérek egész nap.

- Merre laksz? - kérdezte.

- A Dózsa metrómegálló környékén. Miért? - kérdeztem gyanakodva. Reméltem, hogy nem akar feljönni hozzánk, vagy ilyesmi.

- Mert nem itt akarok veled találkozni, úgy tűnik, negatív hatással van rád ez a környezet. Elmegyünk ebédelni a Nyugati környékére, jó?

- Ebédelni? - néztem rá csodálkoztam. Ez az ember nem normális, az biztos.

- Persze, miért ne? - kérdezett vissza Váradi. - Akkor holnap egykor a Nyugati pályaudvar előtt találkozzunk.

- Jó, ott leszek – morogtam.

Kezet nyújtottam neki, aztán anélkül távoztam, hogy a többiektől elköszöntem volna. Kint nem is gondolkodtam, csak sétáltam valamerre, amerre a lábam vitt. Rögtön rágyújtottam egy cigire, közben millió gondolat futott végig az agyamon. A legelső, amire gondoltam, az volt, hogy el akarok innen menni a francba. Nekem senki se szabjon olyan feltételeket, hogyha nem úgy ugrálok, ahogy mások fütyülnek, akkor kitesznek a csapatból. A lelkiismeretem nem engedné, hogy más magyar csapatban játsszak, mint a Fradi, tehát marad külföld. Ez már rögtön bonyolultnak tűnt, így nem maradt más, csak a harag. Nem akartam mások kedvéért megváltozni, és tettetni az érzéseimet, de nem is akartam elmenni a Ferencvárosból. Az is nagyon bosszantott, hogy én már több, mint tizenöt éve ebben a csapatban játszom, viszont ez az idióta Juhász csak év eleje óta van itt. Nagyon reméltem, hogy a vezetőség kirúgja őt, mert elviselhetetlen volt számomra a bunkósága.

Váradiról meg nem tudtam, mit gondoljak. Remélem, holnap nem esik nekem mély, lelkizős kérdésekkel, ami alapján komoly következtetéseket akar levonni vad személyiségemből, amit aztán továbbad Juhászéknak, és jól kibeszélnek...

Amikor hazaértem, éppen nagyanyám is nálunk tartózkodott, a lehető legjobbkor talált meg a hülyeségeivel.

- Tomikám, hogy van a kezed? - kérdezte az öreglány.

- Megvan – morogtam, el akartam húzni a szobámba, nem voltam most rá kíváncsi.

Ám anyám intett, hogy jöjjek be hozzájuk a nappaliba, és beszélgessek, ahogy jó unokához illik. Én kelletlenül leültem tőlük távolabbra, vártam a felesleges kérdésözönt.

- Mikor fogsz tudni játszani? - kérdezte nagyanyám.

- Nem tudom, mama – sóhajtottam.

Most ehhez volt kedvem a legkevésbé.

- Addig nem akarsz valamilyen tanfolyamot elvégezni? - kérdezte mama. - Már huszonhárom éves vagy, lehetne már magasabb végzettséged is, mint az érettségi.

- Jól van, majd lesz – mondtam, azzal felálltam. - Most inkább visszavonulok.

Hiába kérlelte nagyanyám, hogy maradjak még beszélgetni, nekem így nem volt kedvem, be is zárkóztam a szobámba. Az órámra néztem, este hat volt. Azt sem tudtam, milyen nap van, de gondoltam felhívom Adélt, hátha nincs most órán. Szerencsére felvette a telefont, valamiért megkönnyebbülést éreztem.

- Szia – mondta.

- Szia – köszöntem én is. - Nincs kedved találkozni?

- Most sajnos nem tudok, mert meg kell írnom egy három oldalas esszét, éjfélig kell elküldeni – mondta. - De holnap délelőtt elmarad egy órám, elmehetnénk kávézni.

- Hánykor találkoznánk? - kérdeztem.

- Nekem mindegy, csak délre be kell érnem a suliba – mondta.

- Rendben, akkor találkozhatnánk tízkor, aztán meg elkísérlek az iskolába – mondtam.

- Tényleg? Az jó lenne – mondta vidáman.

- Ja, mert egykor találkozom a Fradi egyik edzőjével a Nyugatiban, addig elmetrózgatok... - mormogtam.

- Történt valami? - kérdezte.

- Ja, de majd elmesélem holnap. Akkor tízkor a házatok előtt leszek.

- Jól van. Szia, puszi.

- Puszika, szia – mondtam, azzal letettem.

Jobban szerettem volna ma este vele lenni, minthogy egyedül itt üldögéljek, de hát ez van. Szívesen kimentem volna sétálni, megnézni a naplementét, de a nap már rég lement, és baromi hideg volt odakint.

Adél

Este fél tizenegyre le is tudtam a három oldalas esszét, már úgy éreztem, kifolyik a szemem, így felálltam végre a gép elöl, kiálltam az ablakba elszívni egy cigit. Sokat gondolkodtam a tegnap estéről, meg hogy milyen volt Tomival. Igaz, hogy megfogadtam, nem gondolok rá, de ezt egyszerűen képtelenség volt betartani, a gondolataim mindig valahogy körülötte csapongtak.  Továbbra is furcsa volt az az esti beszélgetés, és talán ez már több volt, mint baráti társalgás, meg ami köztünk van, több, mint barátság. Igen, az biztos, hogy több van közöttünk, mint barátság, de nem tudtam, mit kezdjek ezzel. Nem tudtam, hova vezet majd ez az egész, és nem is tudtam elképzelni, hogy fog majd bármi is kialakulni... De az biztos volt, hogy akik egyáltalán nem vonzódnak egymáshoz, nem tesznek egymásra megjegyzéseket szexuális értelemben. Márpedig mi most egyre többször csináljuk ezt. Amikor tegnap este megpusziltam az arcát, azt éreztem, hogy nem az arcára akarok puszit adni, hanem a szájára, de tudtam, hogy ezt én sosem leszek elég bátor meglépni. És nem is csak a bátorságról volt szó, hanem arról is, hogy szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy Tomi is velem akar lenni, ezért sem akartam én bármit is csinálni először.

Szóval most nincs más dolgom, mint várni, és jól érezni magam vele. És reménykedni, hogy nem lesz más csaj, aki felkelti az érdeklődését... De mondjuk az sem árt, ha én is nyitva tartom a szemem, hátha lesz valaki, aki még Tominál is jobban megtetszik nekem. Mégis csak egyszerűbb lenne valaki mással összejönni, és nem a legjobb barátommal. Ez egyszerűen túl bonyolult, és nem is akartam egy már jól működő dolgot kockára tenni.

***

Másnap Tomi mindenhogy viselkedett, kivéve úgy, mint aki eszméletlenül össze akar velem jönni. Ezt olyan szinten nem bántam, hogy legalább nincs semmi feszengő és lélekre ható beszélgetés, hogy akkor most mi van közöttünk, hanem egyszerűen csak ment a hülyülés és a jókedv. Tomi elkísért a sulihoz, de még volt legalább negyed óra délig, ezért leültünk egy padra beszélgetni.

- Jó kis környék ez – mondta Tomi a teret szemlélve. - Sokféle ember, sok sznob picsa mászkál.

- Persze, én is ezért szeretem, a picsák miatt – mondtam.

- Ez kész paradicsom – vigyorgott, majd jól megbámult egy előtte elhaladó szőke csajt, ezután felém fordult: - Na, ez is egy főnyeremény.

- Nekem nem kéne – vontam meg a vállamat.

- Pedig micsoda segge volt, hát nem láttad?

- Sosem nézem a nők seggét – mondtam.

- Akkor a mellüket nézed?

- Nem... - mondtam. - Tudod, engem az ilyesmi nem érdekel. A pasiknál sem azt nézem, mennyire dudorodik a nadrágjuk.

- Na, hát akkor mit nézel rajtuk? - kérdezte érdeklődve. Mindig úgy fellelkesül, ha ilyen dolgokról kérdezget, és nem értettem, miért.

- Én elsősorban az emberek tekintetét nézem, arról döntöm el, hogy valaki értelmes-e vagy sem – mondtam. - Például szerintem bizonyos gesztusok tökéletesen elárulják, hogy az illető egy beképzelt barom-e, vagy sem, és a szemnek ebben elég fontos része van.

- Azt hittem valami sokkal jobbat mondasz... - mormogta Tomi csalódottan.

- Hidd el, jó ez – mondtam. - A csajról, akit úgy megnéztél, nem mondanám, hogy sütött róla az intelligencia, inkább egy gőgös libának tűnt.

- Csak féltékeny vagy – vigyorgott Tomi magabiztosan.

- Hát igen, még jó, hogy az vagyok... Nehogy már egy buta libát jobb csajnak tarts, mint engem – mondtam tettetett sértődéssel.

- Jaj, nem kell izgulnod, számomra te vagy a legjobb – mondta Tomi biztatóan, de aztán tekintete ismét elkalandozott egy hasonlóan fennkölt járású fekete hajú csaj felé. - Azt a mindenit, erre a helyre fogok járni csajozni.

- Hát igen, így lehet hinni neked – néztem föl az égre lemondóan.

- Majd ha te is így kirakod a melledet, téged is így megbámulnak, ne irigykedj – mondta Tomi.

- Én nem akartam soha, hogy bámuljanak.

- Mondjuk neked nincs is szükséged rá, hogy akard... anélkül is megteszik, mert szerintem neked határozottan szép arcod van a többi nőhöz képest – nézett rám Tomi mosolyogva.

- Na látod, tudsz te, ha akarsz – mosolyogtam rá vissza.

- De ha kiraknád a melled, több jó pontot szereznél – vigyorgott tovább.

- Igen, a bunkóknál – mondtam.

- Ja, a sok kis gyík, akikre te vágysz, valószínűleg úgy már nem is mernének hozzád odamenni, mert megijednének tőled.

- Honnan a francból tudod te, hogy én mire vágyom? - kérdeztem szemöldök ráncolva.

- Biztos egy hasonló srácra, mint Zoli – mondta. - Vagy tévedek? Külsőre milyen pasi kéne neked?

- Mint te – mondtam ki. Most elég felszabadult voltam, hogy ezt válaszoljam, és úgy éreztem, semmi tétje és következménye nem lesz.

- Mint én? - kérdezte Tomi elkerekedett szemmel, egy pillanatra még a vigyor is eltűnt az arcáról, én meg ezt nem akartam, így folytattam:

- Igen, pont olyan, mint te, se nem jobb, se nem rosszabb.

- Szóval akkor jó pasinak tartasz? - kérdezte megint mosolyogva.

- Igen, de ezt már elég sokszor bevallattad velem – mondtam.

- Jó, én is elég sokszor mondtam már neked, hogy jó csaj vagy, legalább most lassan egyenlő lesz a helyzet.

Nem értettem, miért kötünk mostanában ki mindig ennél a témánál, de elég furcsa volt. Ráadásul úgy beszéltünk, hogy valószínűleg nem akar tőlem semmit, hiszen ezer alkalma lett volna bármit is lépni. Jól körbeudvaroljuk egymást, és ennyi... Meg időnként puszilgatjuk, simogatjuk egymást, aztán az ölébe ülök, ha úgy hozza a helyzet. És mégsem történik semmi.

Elnéztem őt, de ő nem rám figyelt, hanem megint egy másik csajra siklott a tekintete. Az is egy tipikus utcalány volt természetesen. Lassan úgy éreztem, ideje mennem.

- Na jó, kezdődik az óra, lelépek – mondtam.

- Mi? - kérdezett vissza, csak most fordult felém. - Ja, jól van, menj csak. Hívjalak este?

- Ha akarsz mesélni, hogy hogy sikerült az ebéd az edzővel, akkor hívj nyugodtan.

- És megyünk valahova?

- Ma este nincs kedvem, elég fáradt vagyok.

- Jól van, akkor talán a hétvégén – mondta Tomi.

Ismét két puszival köszöntünk el egymástól, majd elindultam be a suliba. Úgy éreztem, hogy erre az egy órára, amire ma bejöttem, nincs kedvem senkivel beszélni, azt akartam, hogy senki se szóljon hozzám... Ehhez képest egészen máshogy alakultak a dolgok.

Amikor az előadóteremhez értem, Lilla már messziről integetett nekem.

- Szia Adél – köszönt, amikor odaértem hozzá.

- Szia Lilla – mondtam. - Mi újság?

- Nincs kedved óra után itt maradni velem fél órát? Találtam egy új könyvet, amiből tök jól fel lehet készülni szakdolgozatra, és ha gondolod, nézd meg te is – mondta lelkesen.

- Hát, neked aztán van energiád így péntek délután... - mosolyogtam. - De persze, maradok egy kicsit.

Nem mondtam volna, hogy Lillának az élete a tanulás, de nagyon fel volt pörögve a szakdolgozattal kapcsolatban, nekem ez meg tulajdonképpen jól jött, mert volt, aki motiváljon egy kicsit. Sok kedvem nem volt a tanuláshoz, de így, hogy Lilla folyamatosan hozta az új információkat, rá voltam kényszerülve, hogy foglalkozzak a dologgal.

Az előadás baromi unalmas volt, Lillával szinte percenként néztük az óráinkat, hogy mikor szabadulhatunk végre.

- Na jó, nem szabad ilyen gyakran megnézni, mert így nem telik az idő – mondta Lilla.

- Ez igaz... - mondtam.

Az óra hátralevő részében főleg Tomiról gondolkodtam. Szinte minden nap elmondjuk, hogy mennyire tetszünk egymásnak, aztán meg elválunk, mintha így minden rendben lenne. Lehet, hogy tényleg így van minden rendben... Talán a sors nem akarja, hogy összejöjjünk, mert az mindent elrontana. Elég vegyes érzések kavarogtak bennem, mert nem szerettem volna várni rá, viszont azt sem akartam, hogy a türelmetlenségem miatt már ne legyen esély arra, hogy megpróbáljuk együtt.

Az is igaz, hogy Tomi rajtam kívül minden más csajt ugyanúgy megnéz, semmivel sem vagyok neki érdekesebb, mint mások. Pont, mint általános iskolában... Az egy dolog, hogy közöttünk lelki kapcsolat is van, meg valamennyire tetszem neki, de mindemellett az összes többi csajt ugyanúgy megnézi. Nem tudtam, hogy eljön-e az az idő, amikor Tomi úgy gondolja, én vagyok a legkülönlegesebb az egész világon, de úgy éreztem, én ezt tényleg nem bírnám kivárni. Azt biztosan tudtam, hogy a szexben benne lenne, de én nem azt akartam, hogy lefekszünk egymással, és utána mindenki megy a dolgára, mintha semmi sem történt volna. Én csak úgy akartam vele lefeküdni, ha tudom, hogy nem csak pár alkalomra kellek neki, de nem tudtam, hogy bízhatok-e abban, hogy Tomi majd az én kedvemért teljesen máshogy fog viselkedni, mint az előző kapcsolataiban. Ráadásul, amikor lett volna rá lehetőség, hogy történjen valami, akkor mindketten csak ködösítettünk, meg félrebeszéltünk, vagyis beijedtünk. Minél többet gondolkodtam ezeken a dolgokon, annál inkább egy nagy zűrzavarnak tűnt az egész, így megint eldöntöttem, hogy nem foglalkozom vele. Már vagy századszorra...

Az órámra néztem, el sem hittem, hogy csak öt perc telt el... nem fogom túlélni ezt az előadást. Persze csak eltelt az idő, én meg nem szívesen, de maradtam még Lillával újból megvitatni a szakdolgozatot, de természetesen nem mutattam ki, hogy semmi kedvem hozzá. Az előtérben ültünk le, volt elég hely, mert ilyen idióta időpontban már nem sokan tartózkodtak az iskolában.

Végül is egész hasznos könyvet mutatott Lilla, már éppen, hogy felkeltette az érdeklődésemet, amikor megjelent Balázs, le is ült hozzánk.

- Sziasztok! - villantotta ránk ellenállhatatlan mosolyát. - Remélem nem zavarok.

- Dehogy zavarsz – mosolygott Lilla is.

- Mit csináltok? - kérdezte Balázs.

- Készülünk a szakdolgozatra. És te mit keresel itt péntek délután? - érdeklődött Lilla.

- Egy óra múlva lesz egy szemináriumom, én csak utána leszek szabad.

- Oh, ez rosszul hangzik – sajnálkozott Lilla.

Balázs felém fordult, megkérdezte:

- És te hogy vagy, Adél?

- Megvagyok, köszi. És te? - kérdeztem vissza illendőségből.

- Én is... Egyszer megejthetnénk már azt a kávézást – mondta.

- Hát tudom, csak mostanában sok dolgom van – mondtam.

- Holnap nem érsz rá? - kérdezte Balázs.

Hirtelen semmi kifogás nem jutott eszembe, ő meg annyira reménykedve nézett rám, hogy én hülye így feleltem:

- De, végül is nem terveztem holnapra semmit.

- Akkor nincs kedved velem vacsorázni? - derült fel Balázs.

- Vacsorázni? Nem kávéról volt szó?

- Azért még arra telik, hogy meghívjalak egy étterembe – mondta. - Na, akkor benne vagy?

Kicsit furcsa volt, hogy Lilla előtt hív randizni, de én elfogadtam, bár nem értettem, miért.

- Jó, benne vagyok – mondtam.

- Jól van, akkor holnap délelőtt felhívlak, hogy egyeztessünk – mondta Balázs, én meg abban reménykedtem, hátha elfelejt felhívni, de erre az esély egyenlő volt a nullával.

- Rendben – mondtam.

Ő elköszönt tőlünk, és ment órára, Lilla meg vigyorogva fordult felém:

- Na, látod, érdemes volt ittmaradni óra után.

- Hát igen – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, közben azon gondolkodtam, hogy fogom túlélni a holnap estét.

Még Zolival voltam párszor étteremben, amikor mondjuk szülinapot meg évfordulót ünnepeltünk, de első randin mégis olyan furcsa együtt enni... Ha elmegyünk sétálni az sokkal jobb, mert bármikor leléphetek, na meg nem feszengek azon, hogy vajon leeszem-e magam, meg ilyesmi. És persze eleve nem vettem olyan komolyan Balázst, hogy étterembe járkáljak vele. Azt hiszem, azért mentem bele ebbe az egészbe, mert már régóta próbált elhívni, meg talán egy kicsit én is reménykedtem benne, hogy jó lesz.

- Szerintem összeillő pár lennétek – mondta Lilla.

- Igen? - néztem rá csodálkozva. - Miért? - kérdeztem meg, érdekelt a válasz, ha már ilyen közhelyeket használ.

- Balázst mindenki jó pasinak tartja itt az egyetemen, és jó pár srác, akikkel beszéltem, téged is szép lánynak mondtak.

- Tényleg? - ezen igazán meglepődtem. - De hát engem nem is ismer itt szinte senki.

- De attól még látnak – mondta Lilla.

- Ez igaz, csak nem tudtam, hogy tíznél több ember tudja a nevemet.

- Hát, látod, hogy így van – mondta Lilla. - Egyébként miért nem ismerkedsz többet?

- Ez jó kérdés – mondtam. - Azt hiszem, nem hiányzott semmi az életemből, legalábbis év elejéig biztosan így voltam ezzel. Jól megvoltam a barátommal, most meg ott van a legjobb barátom, a bátyám, az apám, aztán anyám, aki egy másik városban lakik, szóval igazából mindig is ők töltötték ki az időmet.

- És a barátod már nincs meg? - kérdezte Lilla.

- Nem, októberben szakítottunk. Négy évet voltunk együtt, és mindent megszoktam úgy, ahogy volt, beleértve az egész környezetemet, és lazább haverkodásokon kívül én semmi mást nem vártam az egyetemi élettől.

- Aha, értem – mondta Lilla. - Nekem három éve van barátom, csak ő egy másik városba jár egyetemre, már legalább két éve távkapcsolatban élünk. Azért szoktam néha elmenni ismerősökkel bulizni, hogy valahogy kitöltsem a hiányt, de hogyha veled minden rendben, akkor megértem, hogy nem akartál mindenkivel barátkozni.

- Jó, azt nem mondanám, hogy minden rendben, mert akikkel körül vagyok véve, mindannyian elég problémás emberek, de már megszoktam, hogy szinte csak rájuk figyelek.

- És kik ezek a problémás emberek? - kérdezte Lilla érdeklődve. - Már ha nem baj, ha megkérdezlek.

- Nem, dehogy baj – mondtam. - A legjobb barátom és a bátyám elég zűrösek, de mondhatnám apámat is, meg ott van anyám, akivel alig találkozom. Tizenhét éves korom óta anya nélkül élek, persze én választottam ezt, de néha elég rossz. Jó esetben háromhavonta látjuk egymást.

- És most akkor hol laksz?

- Apámmal és a bátyámmal, de már szeretnék elköltözni.

- Elhiszem... Én mint mondtam, kollégiumban lakom, de ha lediplomáztam, leköltözöm a barátomhoz, és keresünk együtt lakást. Neki még hátravan egy éve az egyetemből, de valahogy majd csak megoldjuk.

- Hát igen, tényleg jobb lenne összeköltözni valakivel, de jelenleg nincs senki – mondtam.

- Majd talán Balázzsal – vigyorgott rám Lilla.

- Nem nagyon gondolok én erre – mondtam.

- És amúgy a legjobb barátod egy fiú? Csak mert nem azt mondtad, hogy „legjobb barátnő”.

- Igen, fiú – mondtam.

- Akkor az érdekes lehet.

- Már megszoktam a közel húsz év alatt. Kb. háromévesen ismertem meg, de igazán jóban csak általános iskolában lettünk, amikor hét évesek voltunk. Szerintem nagyon ritka egy ilyen barátság, ahol már nagyon kis gyerekkoruk óta jóban vannak.

- És tényleg igazán ő a legjobb barátod, akinek mindent elmondhatsz? - kérdezte Lilla. - Olyan lelki társ -féle?

- Én nem hiszek a lelki társban – mondtam. - Mindent nem mondok el neki, mert szerintem minden embernek vannak titkai, de vele majdnem mindent megbeszélhetek. Meg szeretek vele lenni.

- És ő mit csinál? Tanul?

- Nem, nem szeret tanulni – mondtam. - Kézilabdázik, volt a válogatottban is, szóval jól megy neki, csak most éppen lábadozik a kéztöréséből, és ezért nagyon változó hangulatban van.

- Hát igen, az rossz lehet. Amúgy hogy hívják? Mert a kézilabda válogatottat nagyjából ismerem.

- Vitéz Tamás.

- Hú, hát tudom ki az, egyszer láttam játszani a Fradiban. Valami tizenöt gólt dobott, nagyon jó volt, szinte róla szólt az egész meccs – mondta Lilla, én nem hittem volna, hogy ismeri Tomit.

- Hol láttad a meccset? - kérdeztem.

- Tévében, éppen unatkoztam – mondta Lilla. - Tényleg ő a legjobb barátod?

- Hát igen – mondtam. - Kicsit furcsa, hogy ennyien ismerik őt, mert én még arra is emlékszem, amikor elkezdett kézilabdázni, én egyáltalán nem a híres embert látom benne.

- Hát képzelem, sőt, még mondtad is, hogy problémás ember, gondolom a híres sportolók élete sem könnyű.

- Igen, főleg most, hogy nem tud játszani... nagyon megviseli őt – mondtam.

- Egyébként elég helyes srác, nem akartál vele soha összejönni? - kérdezte Lilla mosolyogva, így sikerült eljutni ahhoz a témához, amiről egyáltalán nem akartam beszélni.

- Nem, tényleg csak barátok vagyunk, ehhez jó tizenöt év alatt sikerült hozzászoknia mindkettőnknek – mondtam.

- Az jó. Én még sosem hallottam ilyen hosszú ideje jól működő fiú-lány barátságról, úgyhogy becsüld meg.

Igaza volt, ez tényleg nagyon különleges dolog, hirtelen nem is értettem, hogy miért akartam ennél is többet. Vannak, akiknek még barátai sincsenek, én meg rájöttem, hogy nem szabad túl nagyravágyónak lenni, és folyton elégedetlenkedni a helyzettel, inkább annak kell örülni, ami van. Nem akartam ezt a viszonyt tönkretenni azzal, hogy mindenáron azt várom tőle, hogy belém szeressen. Tomiban mindenkinél jobban megbíztam, és soha nem akartam őt elveszíteni. Ha ennek az az ára, hogy nem jövünk össze, akkor nem is akartam vele összejönni.