6. fejezet

6. fejezet

Adél

A hétfő reggel egy szokásos szar hétfő reggel volt, háromnegyed nyolckor a szokásos reggeli cigimet szívtam az iskola előtti téren, és néztem az előttem elhaladó embereket. A dohányzás egy nagyon jó ürügy, hogy miért áll az ember kora reggel a suli előtt, és miért bámul mások képébe. Na jó, nem néztem egyenesen az emberek arcába, de azért szerettem őket megnézni. Kíváncsi voltam, ki miért rohan annyira, hogy majd' kitöri érte a nyakát. Hát nem ráérünk? Én teljesen ráértem, igazából már túlzottan is. Az élet csigalassúsággal vánszorgott, csak a tanulás, meg az órák adtak valamiféle olyan képzetet, hogy tényleg rohanni kell valahova. Na meg ott voltak az emlékek, amik emlékeztettek arra, hogy azért már elég sok idő eltelt...

Nyár elején huszonnégy éves leszek, és nem tudtam mit kezdeni ezzel a korral. Elvileg már bőven felnőtt vagyok, viszont másoktól függök, tehát nem vagyok önálló, apámnál lakom, nincs saját fizetésem, így nem tekintek magamra felnőttként. Igaz, hogy volt két év, amíg suli mellett végig dolgoztam, és ezért van pénzem, de mivel nem gondolok rá, és nem nyúlok hozzá a pénzhez, ezért olyan, mintha nem is lenne. Egy szép napon persze jó lesz rájönni, hogy mégis van pénzem, de végül is ha már szükségem lesz a pénzre, akkor el is fogom költeni, és akkor megint nem lesz pénzem. Tehát a pénz mint olyan, nem is létezik? Pedig mindenki a pénzt hajszolja, miközben igazából ez egy teljesen elvont fogalom, és soha nem fogjuk azt érezni, hogy eleget birtoklunk belőle. Igazából a pénz birtokol minket, csak senki se veszi észre. Vagy ha észre is veszik, mégis mit lehet ellene tenni? Én csak annyit teszek, hogy nem rohanok. Nincs semmi értelme, mégis minek rohanjak bele egy olyan dologba, ami úgyis meg fog történni?

Igazából azért szerettem ennyire a reggeli cigiket, mert jó gondolataim támadtak közben, így tehát tovább elmélkedtem. Azon kezdtem megint járatni az agyam, hogy nemsokára huszonnégy éves leszek, és én mégis annyira rohadtul ráérek. A Tomival való beszélgetés késztetett arra, hogy elgondolkodjam a jövőről. Nem akartam nagyon belemélyedni, de lassan már kezdhetnék ötletelni...

Talán egyetem után keresek valami munkát, aztán elköltözöm apáméktól, hiszen pont elegem van belőlük. Elkezdek egyedül élni, és az életem újra egy ugyanolyan taposómalom lesz, mint most, hogy suliba járok, azzal a különbséggel, hogy már tényleg és végérvényesen felnőttnek mondhatom magam. Nem túl idealista gondolkodásmód... De talán addigra már sikerül találnom magamnak egy pasit, (remélem, Tomi lesz az), és talán az esti szex majd kárpótol a sok baromságért. Nem tudom... Mióta Zolival szakítottam, teljesen megváltozott a véleményem a párkapcsolatokról. Amikor összejöttem vele, mindenféle romantikus képzelgéseim voltak, aztán egyszer csak megszoktam őt, és úgy gondoltam, minden rendben van. Aztán eljött az idő, amikor úgy éreztem, nincs minden rendben, de szakítani mégsem akartam... megtette ő helyettem. Igazából rájöttem arra, hogy az életet akkor lehet élvezni, ha nem várok túl sokat az emberektől. Ha Tomi lenne a pasim, csak annyit várnék el tőle, hogy aludjunk együtt heti háromszor, és néha menjünk el együtt valahova, mert talán ennyire még képes lenne...

Ahogy tovább néztem az embereket, rájöttem, hogy itt mindenki tök jól elvan magában, vagy ha nem is tök jól, de elvan magában, mert végül is csak ez maradt... Az egyedüllét nem jelent feltétlenül magányt, és a társaság sem jelenti azt feltétlenül, hogy olyan jól érzed magad.

Amint elszívtam a cigit, abbamaradt ez gondolatáramlás, és már inkább a sulira koncentráltam, meg végiggondoltam, milyen óráim is lesznek ma.

Ekkor megjelent Lilla, így együtt indultunk a csodás hétfő reggeli szemináriumra.

- Megírtad a házit? - kérdezte Lilla.

- Próbálkoztam valamivel... - mondtam.

- Az jó, mert azt mondta a kedves tanár úr, hogy kidob minket óráról, ha nincs házink.

- Milyen jó, hogy még egyetemen is ez megy – mormogtam.

Kb. heten voltunk órán, de nem is szoktunk többen lenni, pedig szerintem többnyire érdekes volt. A tanár úr tizenöt perces késéssel érkezett meg, mi Lillával a leghátsó sorban a Metro újságot olvasgattuk, és felosztottuk, aznapra kié lesz a sudoku, és kié a keresztrejtvény. Rajtunk kívül még három lány és két fiú volt, de nem igazán szoktunk velük beszélgetni.

Az óra nagyon izgalmasan indult, a tanár úr különböző diagramokon mutatta be, melyik évben hány gyerek született Magyarországon, és mennyi volt a népesség halálozási száma. Láttam, hogy Lilla a sudokut töltögeti, és ez tényleg érdekesebb volt, mint az óra. Általában nem ilyen unalmas, így majdnem én is elővettem valami olvasnivalót, de aztán a tanár rákezdett a személyes mondókájára:

- Tehát láthatjuk, hogy a népesség csökken, mert a mai fiatalokat már minden érdekel, kivéve a gyereknevelés... Vagy szépen elhagyják az országot, hiszen itt „nyomor” van. Igen persze, hát elárulom, hogy máshol sincs kolbászból a kerítés, de ha úgy gondoljátok, nyugodtan menjetek csak ki... aztán majd sírva jöttök haza.

Lilla idesúgta nekem:

- Most mit kell személyeskedni?

Én csak vállat vontam:

- Ne vedd magadra – mondtam.

A tanár tovább folytatta:

- Ha egy házaspárnak van két gyereke, akkor még csak önmagát reprodukálta, a népesség még nem nő, csak stagnál, tehát legalább három gyerek kell ahhoz, hogy meginduljon a növekedés. Ha egy, vagy nulla gyerek van egy háztartásban, akkor csökken a népesség. Mit gondoltok, manapság miért nem születnek gyerekek?

Én rögtön arra gondoltam, hogy „Mert mondjuk nekem például valószínű, hogy nem lehet, azért”, de kimondani persze nem akartam. Nem érintett kellemetlenül ez a téma, hiszen nekem sem a gyerekszülés körül forgott a világ. Sok pasi nem akar gyereket, lehet, hogy én majd nagyon jó leszek nekik... Persze egyébként nem így akartam, de ha majd ez lesz, akkor ez lesz... Nincs más választásom.

Az egyik csaj így szólt:

- Például azért nem születnek gyerekek, mert manapság általában huszonöt évesen kezdenek el dolgozni a fiatalok, és még akkor sem az az első dolguk, hogy gyerekük legyen. Előbb nekik kellene valahogy megélni, szerintem.

- Ja, meg nagyon alacsonyak a fizetések, nem tudják eltartani a gyereket – mondta az egyik fiú.

- Ugyan már! - szólt a tanár. - Ha esetleg bizonyos családok lemondanának a laptopról, meg drága mobiltelefonról és kocsiról, már lenne pénz a gyerekre.

- De manapság ki akar erről lemondani? - kérdezett vissza a srác. - Erről szól minden, legyen minél több cuccod, és minél gyakrabban vegyél még újabbakat. Persze, boldogabb nem leszel tőle, de az emberben megvan a gyűjtögetési vágy.

- Ennyi erővel a szaporodási ösztön is meglehetne az emberben – mondta egy másik lány.

- Így igaz – bólintott a tanár. - De manapság tényleg nem erre mennek ki a dolgok. Na, további okok, amiért nincsenek gyerekek?

- Önzőség – mondta a srác.

- Igen, aztán? - kérdezte a tanár.

- Abortusz – mondta egy lány.

- Úgy van – bólintott a tanár. - Lányok ott hátul, mit gondolnak? - nézett ránk.

Én így szóltam:

- Korszerű fogamzásgátlási eszközök.

Lilla hozzátette csak úgy mellékesen:

- Én is ezt akartam mondani – azzal már vissza is tért a sudokuhoz.

- Na, erőltesse meg az agyát – szólt a tanár.

- Hát... - nézett fel Lilla elgondolkodva. - Talán mert a pár egyik fele akar gyereket, a másik meg nem. Szerintem ez mostanában elég gyakori.

- Igen, jól látja – mondta a tanár. - És a legérdekesebb, hogy egyre több azoknak a nőknek a száma, akik nem akarnak gyereket. Mit gondolnak, miért van ez?

- Feminizmus! - kiáltott fel a srác.

- Ezt fejtse ki bővebben – mondta a tanár.

- A nők ugyanolyan jogokat szeretnének, mint a férfiak, karriert akarnak építeni, és szinte nincs is olyan dolog, ami a nők számára ne lehetne elérhető azok közül, amit a férfiak is csinálnak. Ezért aztán tényleg minden más érdekli őket, kivéve a gyereknevelés.

- Vagyis a nők a bőség zavarával küzdenek? - kérdezte a tanár.

- Nem csak a nők – szóltam közbe. - Szerintem nagyon el van kényelmesedve minden ember.

- És miért? - nézett rám a tanár.

- A folyamatos technikai újítások és az elvileg végtelen lehetőségek miatt – mondtam.

- Ez így van – bólintott. - Általában senki sem elégszik meg, mindig egyre több és jobb kell, persze ez nem abban mutatkozik meg, hogy minél több gyereket akarnak.

Mire kibeszéltük ezt a témát, hogy az embereket nem érdekli a szaporodás, Lilla meg is fejtette a sudokut, majd unatkozva bámult ki az ablakon, néha meg rám nézett, hogy én mivel töltöm az időt. Én többnyire figyeltem, vagy az egyik füzetemet olvasgattam.

Amikor kijöttünk az óráról, egy kicsit elgondolkodtam az elhangzottakról. Lehet pártolni a népességnövekedést, csak az a baj, hogy általában olyan helyre születik gyerek, ahova nem kéne. Például az én apám is alkalmatlan arra, hogy gyerekei legyenek, de említhetném még Tomi apját is. Lehet vizsgálni a társadalmat diagramokon, meg adathalmazokon keresztül, de az emberek nem adatok, és igenis szerintem vannak olyanok, akiknek nem való gyerek, és mégis van nekik. Egy nap majd talán nagyon szeretnék gyereket, és kiderül, hogy tényleg nem lehet, pedig szerintem én alkalmas vagyok rá. Erről a témáról szerintem egyáltalán nem lehet általánosságban beszélni, de ez már csak az én saját véleményem volt.

Lillával ezután beültünk egy közeli kávézóba, mert most lyukasóránk volt.

- Te ettél már ma? - kérdezte Lilla.

- Van egy szendvicsem – feleltem.

- Az jó... Én annyira megutáltam a szendvicset általános iskola és gimi alatt, hogy inkább már nem eszem egyáltalán, csak szendvicset ne kelljen enni.

- Ezt megértem, de nem csak szalámit lehet rakni a szendvicsbe... Én már mindent kipróbáltam, például rántottát, sajtot, paradicsomot, salátát, rántott húst, főtt tojást, tényleg, mindent, de még így is néha unalmas.

- Meg időm, se kedvem, elkészíteni – morogta Lilla. - Komolyan, néha azért nem eszem, mert lusta vagyok megcsinálni a kaját. A kollégiumban inkább alszom fél órával tovább, minthogy abban  a kuplerájban nekiálljak szendvicset készíteni.

- Ismerős... - mondtam.

Egy darabig csöndben voltunk, majd megkérdeztem:

- Te mit szeretnél kezdeni ezzel a szociológiával?

- Nem is tudom... - mondta Lilla. - Majd még kitalálom... sok lehetőség nincs. Mehetnék mesterképzésre, de nekem már maximálisan elegem van a tanulásból.

- Igen, ezzel én is így vagyok, szerintem megpróbálok majd munkát keresni suli után.

- Hát, de valójában mekkora egy kamu ez a szociológia... - morogta Lilla. - Nagyon érdekes és szép dolgok vannak benne, de mire mész ezzel az életben? Kb. semmire.

- Ki tudja, mikor jöhet jól – mondtam. - A nagy pénzek úgyis mindig a kamu dolgokban vannak. Csak persze ahhoz kapcsolatok kellenek.

- Igen, ami nekem nincs – mondta Lilla. - Már nem is értem, miért jöttem ide.

- Mert érdekelt, nem? - kérdeztem. - Engem legalábbis érdekelt.

- Három éve még nem ugyanaz az ember voltam, aki most – sóhajtott. - Néha nem látom semminek sem az értelmét... Itt üldögélek, azt hallgatom, miért nem születnek gyerekek Magyarországon... engem ez tényleg nem érdekel.

- Te szeretnél majd gyereket? - kérdeztem meg.

- Nem tudom, fogalmam sincs. Jól mondták órán, a mai fiatalokat tényleg nem érdekli ez az egész. Tényleg csak az érdekli az embereket, hogy elhúzhassanak innen, mert itt nem lehet megélni rendesen.

- Hát igen, és hol van a hazaszeretet, meg ilyen dolgok? - tűnődtem.

- Az már rég nem számít... - legyintett Lilla. - Szerintem egyre kevésbé fog számítani a nemzeti öntudat, mert egész Európa már úgyis egy átjáróház lett.

- Azért szerintem ez nem ilyen egyszerű – mondtam. - Amikor megnézel egy magyar válogatott meccset, és látod azt a sok magyar zászlót, akkor azért nagyon jól tudod, kinek kell szurkolni.

- Hah, hát engem ez nem érdekel – forgatta a szemét Lilla. - Sőt, szerintem a nacionalizmus felesleges, és ellenszenves.

- Igen, ellenszenves, mert volt egy második világháború, és sokan teljesen tévesen ítélik meg ezt az egészet – mondtam. - De mindegy, hagyjuk ezt.

- Oké, egyet értek – mondta Lilla. - Na és egyébként te ebből a szociológia alapszakból szeretnél megélni?

- Nem hiszem, hogy találok ezzel kapcsolatos munkát – mondtam. - Az a baj, hogy nem lehet igazán nagy dolgokra vágyni, mert szinte biztos, hogy nem jön össze.

- Azt nem tudhatod, lehet, hogy szerencséd lesz – mondta Lilla. - De ha arra gondolsz, hogy egyedül állsz a nagyvilágban, és senki nem áll melletted, aki tudna segíteni, akkor értem, mit akarsz ezzel mondani.

- Igen, valami ilyesmit – mondtam. - Senki sem tudja igazán, mit tanulok, meg mi érdekel engem. És az a szomorú, akinek meg ott van a lehetősége, hogy bármi lehet belőle, nem él vele...

- Hát... szerintem sok embernek megvan a lehetősége, hogy válasszon, mit akar kezdeni az életével – mondta Lilla. - Bármit csinálhatnának, és pont ezért nem is érdekli őket semmi. Ha valaki elérhet bármit, akkor inkább a semmi fog neki kelleni.

- Ezt egyébként én is így gondolom... pont emiatt jellemző a mai generációra ez a teljes nihilizmus. Csak gép legyen és tv, és meg van oldva az élet.

- Ja, ezekre úgyis mindig lesz pénz, tehát minek bármi újat kitalálni.

- A legszebb az egészben, hogy néha magamat is ide sorolom – mondtam.

- Miért? Téged is csak a tv érdekel? - kérdezte Lilla.

- Nem... nem is nézek tv-t egyáltalán, kivéve meccseket. De ott van a gép, elég sokat játszom, ami felesleges, mégis jó időtöltés.

- De azért ezen kívül azért vannak más dolgok is az életedben, nem? - kérdezte Lilla.

- Persze, vannak.

- Na látod... Akkor ne aggódj, néha kell gépezni is... az sem árt, ha néha órákig gépezel, ha vannak értelmes elfoglaltságaid is – mondta. - És amúgy miket szoktál csinálni? Meg téged mi érdekel?

- Hát... amikor este hatig bent ülök a suliban, akkor utána már csak tényleg gépezni van erőm, de egyébként szívesen olvasok mindenféle érdekes történelmi témájú könyvet. Néha megnézek egy-két meccset, szeretek biliárdozni; ha jó idő van, akkor futni szoktam, meg persze szeretek zenét hallgatni is.

- Ezek jó dolgok – mondta Lilla. - Én pingpongozni szoktam, otthon jól is ment, és itt Pesten is néha eljön velem egy-két barátom... na és milyen zenét szeretsz?

- Mindenfélét hallgatok – mondtam.

- Na, de kedvenced csak van.

- Igen, a Korn a kedvenc együttesem, de minden mást is meghallgatok.

- A Kornt én is szeretem – mondta Lilla.

- Komolyan? Nem sok lányt ismerek, akik szintén szeretik – mondtam.

- Rajtad kívül én se nagyon találkoztam ilyennel.

- Én nem is nagyon lógtam lányokkal – mondtam.

- Hát, velem lóghatsz, amíg lediplomázunk – mondta Lilla. - Nagyon szeretnék lediplomázni, úgyhogy jó, hogy segítünk egymásnak a szakdolgozatban.

Én csak bólintottam, ezután már nem sokat beszélgettünk, csak megittuk a kávét, és indultunk órára. Úgy éreztem, ez egy jó beszélgetés lett volna, de valahogy nem alakult ki... De végül is nem baj, az legalább biztos, hogy tényleg lesz valaki, akivel tudunk egymásnak segíteni sulival kapcsolatban, meg néha folytathatunk ilyen felszínes beszélgetéseket.

Tomi

Szerda délután a szobámban ültem, és a Pókember játékot nyomattam a gépen, egész jól elvoltam. Általában az asztali gépet használom játékra, de van egy laptopom is, azt csak edzőtáborba, vagy más hosszabb utazásokra szoktam magammal vinni. Épp amikor egy fontos küldetést csináltam, anyám bejött.

- Tomi, apád nem küldött pénzt valamikor? - kérdezte kissé gondterhelten.

Én leállítottam a játékot, majd ránéztem. Tényleg egy kicsit feszültnek tűnt, kezében ott volt legalább három csekk.

- Nem, nem küldött pénzt. Már nyolc éve nem küldött semmit, miért pont most kezdené el?

- Tudod jól, hogy van három év elmaradása a gyerektartásból – mondta anya, majd vállat vont. - Persze, nem is gondoltam, hogy tényleg küldött valamit.

- Kell pénzt? - kérdeztem. - Befizessem azokat a szarokat? - néztem a csekkekre.

- Nem, nem kell – mondta. - Rakd félre a pénzt, mint eddig csináltad, gondolj a jövődre, fiam.

- Ja, miközben te meg nyomorogsz? - kérdeztem.

- Ebben a hónapban már ideadtad a rád eső részt, nem akarok többet kérni – sóhajtott anya. - Csak most küldték a fűtésszámlát, ami elég drága.

- Jól van, mennyi kellene? - kérdeztem.

- Semmi, majd megoldom... Csak jó lenne, ha az az önző apád végre kiegyenlítené a tartozást.

- Ha gondolod, megkeresem, és kiverem belőle a pénzt – morogtam.

- Lassan már ezt is egy elfogadható megoldásnak tartom. De mindegy, nem akarlak ellene hangolni, úgyhogy eszedbe ne jusson ilyet csinálni – mondta anya.

- Persze, mert magamtól még nem jöttem rá, hogy mekkora szar ember – mondtam.

- Ne hergeld fel magad... Hülye voltam, hogy szóba hoztam – sóhajtott anya. - Na, jól van, felejtsd el – azzal kiment.

Olyan érzésem támadt, hogy anya azért célozgatott apámra, mert így akar tőlem pénzt kérni. Persze, tiltakozott, de így már belém ültette a bűntudatot, hogy igenis nekem is hozzá kéne járulni jobban a költségekhez, ha már az apám ekkora egy szarházi. Jó módszerei vannak anyámnak... nem kér egyenesen, mert milyen dolog ez, hogy a fiától kér pénzt, de így mégis megkapja, amit szeretne. Lehet, hogy ez a legkevesebb, ami tőlem várható. Felálltam, levettem a polcról egy könyvemet, amiben bizonyos összegű papírpénzt tartok. Kivettem harmincezret, majd kimentem a konyhába, kinyitottam a konyhaszekrényt, levettem a Nesquik-es díszdobozt, amiben anyám tartja a dugipénzt, majd beleraktam a pénzem. Mi már csak így csináljuk, sosem adok neki egyenesen pénzt a havi részemen kívül. Ha azon felül kell neki valami, akkor ebbe a dobozba teszem, ő meg másnap megköszöni.

Jól keresek a kézilabdával, és a pénzt így a sérülésem alatt is megkapom, szóval nem nagy áldozat anyámnak is adni. Ő íratott be kézilabdázni még gyerekként, szóval nélküle valószínűleg fizikai munkás lennék.

Apámról meg ne is beszéljünk... Tizenhárom éves korom után már szinte csak évente láttam, ami nagyon szar volt, mert egy gyerek a szeretett faterjától nem ezt várná. Azelőtt sokat voltunk Fradi meccsen, vett nekem Fradi sálat, mezt, meg focilabdát, néha eljött megnézni engem kézilabda edzésen, biztatott, hogy ügyes vagyok. Aztán egyszer csak eltűnt, és már csak évente láttam. Én meg nem értettem, mi van, csak ültem egyedül a lelátón Fradi focimeccsen, és nem is a pályát néztem, hanem a közönség sorait, hogy vajon a fater kint van-e. Azt nem tudtam, hogy hol lakik, pedig biztosan felmentem volna hozzá kikérdezni, hogy mégis mi a fasz van. Még anyám sem tudta apám új telefonszámát, se a címét, semmijét. Eltűnt, mint szamár a ködben.

Amikor az évente egyszeri kényszertalálkozó létrejött, már nagyon hűvös volt a viszonyunk. Tizenhárom-tizennégy éves kölyök létemre mindig cseszegettem őt, hogy mégis miért szarik rám egész évben, ő meg csak hárított, és azt felelte, örüljek, hogy most vele vagyok. Én persze nem örültem, hanem megutáltam ezt a végtelenül önző embert. Tizenhat évesen, amikor nehezen sikerült kinyomoznom, hogy hol dolgozik, és elmentem hozzá, hogy meghívjam őt a szülinapomra, akkor is lerázott. Én akkor a pofájába ordítottam, hogy „Te nem vagy az apám, te utolsó szarházi!”, akkor visszavágott azzal, hogy „Te meg nem vagy a fiam”. Onnantól kezdve meg azt hiszem, már semmit nem reméltem ettől az embertől. Évente így is találkoztunk, de már nem is emlékszem, hogy miről tudtunk mi akkor beszélgetni. Legutóbb húsz éves koromban láttam személyesen; telefonon meg kb. egy éve beszéltünk, gratulált, hogy benne vagyok a válogatottban, én meg erre csak annyit mondtam, hogy „Neked aztán ebben semmi érdemed nincs”, aztán rányomtam a telefont.

Anyám szerint apámnak új családja lett, amikor én tizenhárom éves lettem, és nem illettem bele a képbe, ezért szart a fejemre ezután. Erre nem tudok mit mondani... Nem hiszem, hogy leszek valaha olyan helyzetben, hogy elhagyjam a fiamat. Egy nőt lehet, hogy el tudnék hagyni, de a saját gyerekemet nem hiszem. Egyszer Adél azt mondta, hogy a sértett kisfiú még mindig ott van bennem, és máig nem tudom feldolgozni, hogy az apám ennyire leszart engem. Igaza van, néha még most is elönt a düh, és pont olyan, mint amit tizenhárom évesen éreztem. De már egyre ritkábban fordul elő, hogy mérges leszek, már inkább csak csalódott vagyok.

Most azon morfondíroztam, hogy nem gond, ha leszar engem, de pénzt küldhetne, hogy anyámnak ne kelljen tőlem kérnie. Ha esetleg megszállná a szentlélek, és mégis elküldené a három éves tartozását, akkor azt mind anyának adnám. Ha elköltözöm innen, tervbe van véve, hogy valamennyi pénzt itt hagyok anyának, de szerintem azt tényleg nem akarná elfogadni. Majd marad a Nesquik-es doboz.

Visszamentem a szobámba, majd felhívtam Adélt, mert megígértem neki, hogy szerdán beszélünk. Péntek óta nem is találkoztunk, én itthon döglöttem, ő meg suliban volt, meg gondolom „rengeteget” tanult. Én nem hiszem el, hogy Adél tényleg annyit tanul, mint mondja, szerintem otthon simán ő is gépezik, vagy csak elcseszi az időt, ami nem nehéz, ha az embernek nincs ideje. Legutóbbi találkozásunk óta beszéltünk egyszer msn-en, meg lejátszottunk pár menetet egy online játékon, de már szerettem volna vele találkozni.

Szerencsére nem volt kikapcsolva a mobilja, pár csöngés után felvette.

- Szia – köszönt vidáman, nekem már ettől jobb kedvem lett.

- Szia – mondtam. - Mi újság?

- Nagyon semmi, már egy órája itthon vagyok, ettem, meg letudtam minden hülyeséget.

- Jól hangzik. Jól telt a napod? - kérdeztem.

- Hát, eltelt, a suliban lassan telik az idő – mondta. - És te mit csináltál ma?

- Játszottam a Pókemberrel, meg a Virtual Poollal – mondtam.

- Igen? Milyen régen játszottam már azzal... – mondta.

- A Pókemberrel? Szerintem nem is futna a gépeden.

- Nem azzal, a Virtual Poollal, azért azt még viszi a gép – mondta.

- Ja, mert egy százötven éves játék – mondtam. - Nincs kedved átjönni? Nézhetnéd, ahogy Pókemberezek, meg kipróbálhatod te is, csak ne cseszd el a küldetésemet.

- Nagyon jól hangzik, de nincs kedvem bent üldögélni – mondta. - Ha már úgyis a Virtual Poollal játszottál, nem megyünk el biliárdozni? Legalább élőben csinálhatnád.

- Persze, ki akarsz rángatni a hidegbe.

- Nekem sincs kedvem kimenni, mert eleve voltam ma már suliban, és fáradt vagyok, de jó lenne végre elmenni valahova.

- Ebben igazad van – mondtam. - Hánykor találkozzunk? Hétkor?

- Igen, az jó lesz – mondta.

- És hova megyünk? A Forgách utcába? - kérdeztem.

- Igen, oda szoktunk menni.

- Már egy éve nem is voltunk.

- Na látod, pont itt az ideje – mondta.

- Oké, akkor készülök. Na szia!

- Szia!

Amikor letettem, rájöttem, hogy valószínűleg elég nehézkesen fog menni a biliárd a frissen gyógyult kezemmel. Na, mindegy, majd valahogy csak megoldom.

***

Korábban mentem Adélék házához, hogy legyen időm még rágyújtani. Ez már a második doboz cigim volt, tudom, hogy összesen csak egyet engedélyeztem magamnak, de megfogadtam, hogyha megint játszhatok rendesen, akkor leszokom.

Nemsokára lejött Adél, adtunk egymásnak két puszit, majd elindultunk a metró felé. Úgy tűnt, mintha Adél jobban nézett volna ki, mint egyébként, és nem tudtam, direkt csinálta-e, vagy sem. Eleve nem értettem, hogy tudnak a lányok mindig máshogy kinézni, és hogy erről ők tudnak-e, vagy teljesen véletlen. Mondjuk nőknél semmi sincs véletlenül, mindent előre kitervelnek, az biztos. Nem tudtam, milyen, ha Adél tetszeni akar nekem, mindenesetre most tényleg nagyon jól nézett ki. Azt viszont nem tudtam volna megmondani, hogy miben változott meg; lehet, hogy csak számomra tűnik szebbnek, és ő nem is akart annak látszani.

Az este gyorsan eltelt, jól éreztük magunkat, mint mindig. Elszívtunk pár cigit, meghívtam Adélt egy Coca-Colára, én meg ittam egy sört, viccelődtünk, na meg persze biliárdoztunk is. Adél egyébként nagyon jól játszik, mindenféle ilyen dologban bátran felveheti velem a versenyt, de persze a legjobb így is én vagyok. Végül is én tanítottam meg játszani még tizenhat éves korunkban... Most is csak azért tudott legyőzni egyszer, mert a kezem még nem funkcionált megfelelően.

Hazafelé a metrón volt hely, így leültünk egymás mellé. Adél elég fáradtnak tűnt, de attól még jókedve volt.

- Van sulid holnap? - kérdeztem. - Csak azért kérdezem, mert suliidőben nem jellemző, hogy eljössz valahova.

- Van sulim, de ha magamtól nem kelek fel fél hétkor, akkor nem fogom törni magam, hogy beérjek első órára – mondta. - Már hiányzott, hogy menjünk valahova.

- Én is jól éreztem magam – mosolyogtam rá.

Ő visszamosolygott, én meg hirtelen olyan szexinek találtam őt, hogy muszáj volt elfordítanom a fejem, különben még bámultam volna őt percekig. Na ne, remélem nem kezdődik újból ez az őrület, mert nagyon nem hiányozna most nekem. Most nem kellett nekem nő, még ő sem. Nem kellett, hogy most bármi összezavarjon.

Amikor mentünk a ház felé, végig Adélt néztem, amikor nem figyelt engem, hogy vajon még mindig ellenállhatatlanul szexinek találom-e őt. Szerencsére nem így volt, már megint csak átlagos jó csaj volt, mint mindig. A házuk előtt még beszélgettünk, valahogy szóba került az apám, elmeséltem, hogy megint pénzt adtam anyámnak.

- Szerintem apám akkor sem lenne büszke rám, ha megnyerném az olimpiát – mormogtam.

- Miért, egy szülőnek csak akkor kell büszkének lenni a gyerekére, ha olimpiai bajnok? - kérdezte Adél.

- Jogos – mondtam. - De mondjuk nem nagyon kell attól félnem, hogy olimpiai bajnok leszek.

- Szerintem félhetsz tőle nyugodtan – mosolygott, ami megint teljesen elvonta a figyelmemet.

- Szép vagy, ha mosolyogsz – mondtam ki, és észre sem vettem, hogy én is elmosolyodtam.

- Neked is jól áll, ha végre örülsz valaminek – mondta.

- Ja... - mormogtam, amikor észbe kaptam. Nagyon nem kéne most ebbe belemennem, így gyorsan témát váltottam. - Emlékszel, amikor tizenkét évesek voltunk, és a te szüleid is elváltak, arról beszéltünk, hogy a te apádnak, meg az én anyámnak össze kéne jönnie?

- Igen, emlékszem – mondta, úgy láttam, nem érti, miért terelem a szót, de azért hozzátette: - Ez csak gyerekfejjel tűnt jó ötletnek, most már látom, hogy egyáltalán nem működne. Az idióta apám őrületbe kergetné szegény anyádat.

- Szerintem jófej apád van – mondtam.

- Igen, ad pénzt cigire – mondta Adél. - De ezen kívül... Ha esetleg sikerül diploma után munkát találni, szerintem elköltözöm.

- Én is el akarok majd költözni. Lakhatnánk együtt, nem? - vigyorogtam.

- Persze, már első éjszaka letámadnál.

- Hát, nem tudom azt mondani, hogy nem így van... De most komolyan, én el tudom képzelni, hogy összeköltözzünk.

- Én annyira nem – mondta. - Szerintem egy kicsit furcsa lenne.

- Miért lenne furcsa? - kérdeztem. - Titokban belém vagy zúgva, vagy mi?

- Dehogy, te hülye – morogta. - Csak ha lenne pasim, szerintem furcsa lenne neki, hogy egy sráccal élek együtt.

- Ja, mondjuk az tényleg szar lenne, ha azt kéne hallgatnom, hogy más pasival szexelsz a másik szobában – mormogtam. - Ahelyett, hogy velem tennéd.

- Na, jól van, hagyj ezzel – mondta.

- Oké, de még eszembe jutott valami – mondtam.

- Micsoda? - kérdezte.

- Szerinted ha te meg én családot alapítanánk, akkor egy idő után mi is elválnánk, mint a mi szüleink? - kérdeztem. Nem értettem, miért vetődött ez fel bennem, de valamiért elég evidens kérdésnek tűnt.

- Miért kérdezed? - csodálkozott Adél. - Mert mindkettőnknek olyan elcseszett gyerekkora volt, és ha vajon mi ketten összekerülnénk, akkor tudnánk-e máshogy viselkedni, mint amilyen példa volt előttünk?

- Igen, pontosan ezért kérdezem – mondtam. - És nem is feltétlenül arra gondolok, hogy elcseszett gyerekkorunk volt, hanem konkrétan még most is elcseszett életünk van.

- Hmm, igen, még mindig az van. Talán ha elmehetnék otthonról, akkor lehetnék csak igazán önmagam – mondta elgondolkodva.

- Ezt én is így gondolom. Sőt, még arra is gondoltam, hogy simán ki tudnánk egymást egészíteni. Ha mindketten tudjuk, milyen szar, ha egy család széthullik, akkor jobban megbecsülnénk egymást.

- Igen, ebben van valami – mondta. - De az, hogy nekünk közös családunk legyen, elég érdekes gondolat.

- Csak elméleti szinten kérdezem – mondtam.

- Én akkor sem tudnék ilyen dolgokra gondolni érzelmek nélkül – mondta.

- Én tudok, láthatod.

- Persze, mert te félre tudod tenni az érzéseket, és csak azt nézed, hogy hogy lenne praktikus. De szerintem szerelem nélkül nem működne, hiába gondolod, hogy összeillünk.

- Pedig elképzeltem, hogy milyen lenne. Elméletben működne, ez biztos. Azt hiszem, ha valaha összejönnénk, akkor soha nem engednélek el – mondtam, és én magam sem értettem, hogy miért beszélek ilyeneket.

Ő így szólt:

- Igen, ha mi egyszer összejönnénk, akkor azt csak úgy lenne érdemes, ha mindketten komolyan gondoljuk. Mert gondolj bele, ha mondjuk csak lefeküdnénk egymással, és utána te vagy én találnánk valaki mást, akkor eléggé megváltozna közöttünk a viszony.

- Hát igen – mondtam. Meg persze ott van még jó sok indok, amiért hülyeség lenne kezdenünk egymással, de ezt már nem mondtam ki. - De szerintem akkor is jó kis családunk lenne.

- Az lehet – vonta meg a vállát. - Majd ha teljesen beléd leszek zúgva, akkor majd elképzelem.

- Rendben. Csak szólj róla feltétlenül, ha ez bekövetkezik – mosolyogtam rá.

- Igen, feltétlenül – mondta kissé gúnyosan. - Na, megyek, neked meg jó álmodozást.

- Ja, nekem csak ez maradt – mormogtam. - Na, akkor álmodj szépeket, drágám.

- Te is, kedvesem – vigyorgott, majd adott egy puszit az arcomra, és eltűnt a bejárati ajtó mögött.

Én még álltam ott, és mindenféle furcsa érzés kavargott bennem. Volt egy olyan gondolatom is, hogy szívesen utánamennék, és ki sem engedném a karjaimból, aztán vadul lesmárolnám, és megmondanám neki, hogy soha nem hagyom el, és mindig vele leszek. Nem értem, mi ütött belém... Nem voltam belé szerelmes, és egy nagy baromságnak gondoltam vele összejönni, még akkor is, ha úgy éreztem, hogy működne. Miért akarok örökre vele maradni, ha nem szeretem őt? Szerettem őt, mint barátod, meg szívesen lefeküdtem volna vele már elég régóta, de tudtam, hogy szerelmes nem vagyok. Nyilván azért akarok vele lenni, mert biztonságos lenne. De már ebben sem voltam biztos... Szerintem ő is folyton baszogatna engem, mint Brigi, és Adélt nem akartam ilyennek látni.

Most azt éreztem, elég a nőkből, mégis vágytam valamiféle biztos háttérre, hogy együtt éljek valakivel, akihez jó hazamenni, akit meg lehet dugni, akivel jó beszélgetni, meg tudom, hogy nem hagyna ott. Egyelőre csak Adélt tudtam beleképzelni ebbe a szerepbe, de nyilván csak azért, mert most csak ő volt itt. De most nem akartam kockáztatni a lelki békémet, hogy újra meg kéne felelni egy nőnek, és újra mindent úgy kell csinálni, ahogy ő akarja, különben jön a hiszti. Majd ha találok valakit, akkor lépek végre, de úgy gondoltam, Adélt jobb békén hagyni. Az agyam mégsem így gondolta, valahogy mindig bekúszott a tudatomba.

Adél

Este az ágyban feküdtem, de nem tudtam aludni. Egyszerűen nem értettem, Tomi miért hozta fel ezt a közös család dolgot. Legalább százszor elmondta, hogy „elméletben” jól működne, de nem értem, miért gondol valaki ilyeneket, ha a valóságban meg nem akarja megvalósítani. Ha komolyan gondolná a dolgot, akkor talán elgondolkodnék róla én is. De nem bíztam benne, tudtam, hogy ő milyen, két hét múlva majd talál egy libát, és minden ilyen gondolatát úgyis elfelejti... Pedig jó lenne, ha kicsit megkomolyodna, mert igazság szerint eléggé el tudnék vele képzelni egy kapcsolatot, de persze nem így, hogy ő csak „elméletben” gondol rá.

Ma is nagyon jól éreztem magam vele, meg pénteken is, és ha látnám rajta, hogy mindenáron engem akar, akkor nem tiltakoznék. De mégis csak Tomiról volt szó, nem hiszem, hogy annyira ellenállhatatlanul vágyna bárkire is, így, hogy elvileg bárkit megkaphat. Nem akartam rá gondolni, de ahogy eszembe jutott a hülye ötlete, és elképzeltem, hogy ketten ülünk a TV előtt, a gyerekeink meg a földön játszanak, akkor tudtam, hogy ez nem lenne lehetetlen dolog. Kicsit mérges voltam rá, hogy felhozta ezt, mert nőknek nem szabad ilyenekről beszélni. Mi, nők gondolatban nagyon előre szaladunk, és már az esküvőt is megtervezzük, miközben a pasi még csak az első szexre gondol... Oldalra fordultam, megfogadtam, hogy nem gondolok Tomira, mert ez nagyon nehéz menet lenne, és én nem akartam vele vesződni.