12. fejezet

12. fejezet

Adél

Azt hittem, nem élem túl a hetet, régen kellett ennyi zh-t írnom egyszerre. Szerencsére mindenből átmentem, nem kellett ismételnem semmiből, így nyugodt dőlhettem hátra, hogy már csak a vizsgákon kell túlesnem, és végre, három év után lediplomázok. Mondanom sem kell, ettől féltem a legjobban, de most igyekeztem minden negatív gondolatot kizárni az agyamból, és csak a jónak ígérkező hétvégére gondolni.

Szombat dél körül éppen a másnapi tortámat készítettem, amikor beállított anyám. Megbeszéltük, hogy nem megyek ki érte az állomásra, mert „a hülye MÁV úgysem tudja betartani a menetrendet, minek ácsorognál már ott kint.”

Anyával köszöntünk egymásnak egy öleléssel, közben persze szidta a MÁV-ot, amiért egy órát késett a vonata, de amikor megnyugodott, megszemlélte, hogy mit csinálok éppen. Anya már ötven éves volt, de határozottan jól nézett ki, tíz évet simán letagadhatott volna. Én is szeretnék így kinézni ötven évesen...

- Te csinálod meg magadnak a saját szülinapi tortádat? - kérdezte anya csodálkozva.

- Ez már évek óta így van, miért vagy meglepődve? - kérdeztem vissza. - Különben is, ha apa vagy Alex csinálná a tortát, nem járnánk jól.

- Ja, igen, apád szerintem azt se tudná, hogy szülinapod van, az enyémet is mindig elfelejtette – dohogott anya. - Na, és hogy vagy, mesélj valamit – szólt vidámabban.

- Nincs mit mesélnem – vontam vállat.

- Mi újság az iskolával? - kérdezte.

- Semmi, átmentem mindenből – mondtam.

- Na, hát ez nagyszerű – mondta anya. - És mi van a fiúkkal?

- Szintén semmi – mondtam.

- Na, hát lassan ideje lenne már valami férjet fognod magadnak – célozgatott mosolyogva.

- Férjet, persze... - mormogtam. - Van, aki huszonnégy éves korában kezd csak el élni, én nem akarok még férjhez menni.

- Nem is most kéne, csak már nem ártana megismerkedned a jövendőbeliddel.

- Ilyenkor úgy beszélsz, mint egy öregasszony – nevettem el magam.

Anya elment lepakolni a cuccait a szobámba, én meg teljesen elkészültem a tortával, mire apám hazaért. Rögtön elkezdte dicsérni a tortát, persze szeretett volna enni belőle, de én nem engedtem neki. Ekkor anyám kijött a szobából, két puszival üdvözölték egymást volt férjével. Kicsit furcsa, hogy apám egy évben egyszer megengedi, hogy velünk legyen anya, mert ilyenkor mindig elszabadul a pokol. Egy darabig nagyon udvariasak és kimértek, de aztán az ünnepi étkezésnél, miután elég bátorra itták magukat, egymásnak esnek, és mindig ugyanaz a téma, hogy kinek a hibája volt, hogy szétmentek. Alexszel már kívülről fújjuk, és nagyon unalmas. A szülinapomra egyébként mindig szoktak jönni anyámék régi barátai, István és Erika, akikkel még fiatal korukban friss házasokként együtt jártak bulizni, és szintén csak ilyenkor, a szülinapomon találkoznak négyesben. Amikor azt fejtegetik a szüleim, hogy miért mentek szét, akkor Erika anyám pártjára áll, István meg apáméra, és ez eleinte nagyon vicces volt, de most már egyre inkább unalmas.

Apám most bement a szobájába pihenni, anyám meg kint maradt velem a konyhában beszélgetni. Főleg az öcsémről, a kis Feriről mesélt nekem, aki már tizenhárom éves, és nagyon nagyfiúnak hiszi magát. Ezután anyám arról kezdett nekem kiselőadást tartani, hogy ne dohányozzak, de aztán ő is rágyújtott, mert elmondása szerint ő csak egy dobozt szív el évente, és persze, neki szabad. Szóval közösen szívtuk a cigit anyámmal, és közben szidta nekem a dohányzást... egy élmény volt.

Már nagyon vártam a másnapot, de csak azért, hogy Tomival lehessek, a családom társasága most valahogy nem hiányzott. Kíváncsi voltam, Tomi végre rászánja-e magát arra, hogy lépjen felém valamit. Úgy éreztem, hogyha most sem történik semmi, mielőtt elutazna az edzőtáborba, akkor többé már nem remélnék tőle semmit, mert egész egyszerűen komolytalannak érezném. Bár múltkor a parkban nem volt az... hát, majd meglátjuk, mindenesetre most még nagyon is reménykedtem.

Tomi

Vasárnap négy előtt tíz perccel elindultam Adélékhez, és egy kicsit ideges voltam. Tudtam, hogy sokan leszünk egy viszonylag kicsi helyen, nagyon reméltem, hogy valamikor lesz majd lehetőségem kettesben lenni Adéllel. Nem voltak nagy terveim mára, de úgy éreztem, ideje lenne tisztáznom a dolgokat. Nem akartam beszélgetni, nem akartam nagy szavakat... azt hiszem, legutóbb azért nem csókoltam meg őt, mert tartottam tőle, hogy mi lesz utána, mit kell neki mondanom. Én nagyon egyszerűen képzeltem el az egészet, csak érezni akartam őt, ahogy megölelem, elvagyunk egymással, nem akartam semmit sem túlbonyolítani, nem akartam semmit sem kimondani.

Nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem, és teljesen új volt nekem ez a helyzet. Eddig általában lazán odamentem a nőkhöz, beszélgettünk, aztán smároltunk, nem volt ebben semmi különös. Most viszont tényleg azt akartam, hogy Adéllel ne csak szimplán smároljunk, meg ne csak testi közeledés legyen, hanem lelkileg is egymásra tudjunk hangolódni. Most először volt olyan, hogy beleszerettem valakibe anélkül, hogy lefeküdtem volna vele. Igen, azt hiszem, kimondhatom, hogy beleszerettem Adélbe. Amikor kijöttem a kézilabdacsarnokból, és megláttam őt, akkor jöttem rá, hogy én is szeretem őt, és szeretném, ha a barátnőm lenne, meg később akár még több is ennél. Nem tudom, lehet, hogy majd bevallom neki is, hogy szeretem, de nem akartam nyálban úszó nagyjeleneteket.

Amikor felértem a hatodikra, Adél anyja, Szilvi nyitott nekem ajtót, adtunk egymásnak két puszit, majd udvariasan megjegyeztük, hogy milyen régen láttuk egymást, kölcsönösen érdeklődtünk a másik hogyléte felől. Miután túlestünk a formaságokon, bementünk, a konyhában már ment a sürgés-forgás, drága Adélem éppen a bátyjával veszekedett, mert Alex lopkodta a kaját. Végül Szilvi kizavarta Alexet, majd ő is ment vele, elvileg mentek teríteni a nappaliba.

- Na, látom, megy az idegbaj – mosolyogtam Adélre, amikor végre egymáshoz tudtunk szólni.

- Hát, egész délelőtt ez volt... örülök, hogy jöttél, nehezen bírom velük – mondta, majd ő is rám mosolygott.

Most is nagyon jól nézett ki, mint mindig, de most különösen szexi volt, csak egy rövidnadrág meg póló volt rajta, tetszett, hogy végre nincs túlöltözve. Hát igen, végül is tél óta nem is nagyon láttam őt.

- Na jól van, menjünk be a szobába, ne álldogáljunk itt – mondta, azzal bementünk a szobájába, szerencse, hogy erre a szobára gondolt, még nem volt kedvem bevonulni a nappaliba a sok ember közé.

Amikor becsukta az ajtót, én elé álltam, és átnyújtottam az ajándékomat.

- Boldog szülinapot, drágám – mosolyogtam rá.

- Jaj, köszönöm szépen – mosolygott ő is, majd szinte a nyakamba ugrott, amit nagyon szívesen fogadtam, átkaroltam a derekát és szorosan öleltem magamhoz.

Ezután megnézte az ajándékát, egy parfümöt kapott tőlem, úgy láttam, örült neki, majd ezután ismét összeölelkeztünk, én így szóltam:

- Most csak veled akarok lenni, nincs kedvem az emberekhez.

- Hmm, én is csak veled lennék, de majd ha leitták magukat, otthagyjuk őket – mosolygott.

- Jól van – mondtam.

Úgy gondoltam, ennyi ölelés után már végre valahára megcsókolom őt, de jobb, hogy nem tettem meg, mert berontott Alex, hogy ideje menni zabálni, na meg kedvesen hozzátette, hogy ne most nyálazzunk. Így nem tehettünk mást, kimentünk a nappaliba a többiekhez.

Az étkezés jó hangulatban telt, Adél apja, Ádám gondoskodott a jókedvről, meg Istvánék is jó poénokat mondtak, még Szilvi is egészen fel tudott oldódni, de gondolom az alkoholnak ebben nagy szerepe volt. Egyedül Alex unatkozott csak; miután befalta az összes elé rakott ételt, baromi unott képet vágott, csak ivott, meg cigizett, aztán vissza is vonult a szobájába. Adél este hét körül unta meg az őseit, egyszerűen csak felállt az asztaltól, majd még mielőtt kiment volna, rám nézett jelentőségteljesen, hogy esetleg mehetnék utána. Sajnos nem tudtam azonnal menni, mert István éppen magyarázott nekem valamit, és csak tíz perc alatt sikerült teljesen leráznom.

Ezután bementem Adél szobájába, ő a földön ült az ablak alatt, tekintete rám szegeződött, ahogy beléptem.

- Kényelmesebb helyet nem találtál? - kérdeztem, amikor leültem mellé, hátamat a falnak vetettem.

- Most jó ez... - mondta. - Látom, sikerült elszabadulnod.

- Ja, de nem volt könnyű – mondtam.

- Szerintem még csak ezután kezdenek el igazán piálni és veszekedni, úgyhogy még időben kijöttél – mondta Adél.

- Hát igen – mondtam, majd ránéztem. - És miért üldögélsz itt a földön?

- Hát, csak gondolkodtam... - mondta.

- És miről?

- Hogy mi lesz egy év múlva – felelte. - Elég unalmasak már ezek a „családi” szülinapok, ez már csak akkor tud jó lenni, ha külön élek, és látogatóba jövök ide. Nagyon remélem, hogy egy év múlva már nem fogok itt lakni, mert szerintem eleve az is furcsa, hogy huszonnégy évesen még mindig apámnál lakom.

- Miért, én is anyámnál lakom... - mondtam.

- Jó, de te fiatalabb vagy nálam, huszonnégy éves korodra már rég el fogsz tudni költözni.

- Ja, igen, fiatalabb vagyok nálad fél évvel, ez tényleg nagyon komoly idő – mosolyogtam. - Ne aggódj, egy év múlva már biztosan együtt fogunk lakni, aztán csak néha látjuk majd a bolond őseinket.

- Együtt fogunk lakni, tényleg? - kérdezett vissza.

- Igen... és minden reggel te csinálod majd nekem a kávét – vigyorogtam.

- Igen, főleg, amikor hajnali hatkor kelsz fel.

- Majd ha lesz rendes munkahelyed, te is akkor fogsz felkelni, ne félj... - mondtam.

- Na, még ez is egy jó kérdés, hogy egyáltalán mit fogok dolgozni – mondta.

- Majd csak lesz valami – mondtam. - Majd együtt kitaláljuk, hogy mi lenne neked a legjobb.

- Ez nagyon megnyugtató – mondta kissé gúnyosan.

- Könnyebb dolgod van, mint nekem, ha nekem kéne most elmennem egy rendes munkahelyre, valószínűleg mennék számítógép szerelőnek, mert csak ehhez értek.

- Látod, nem hiába cseszegetett nagyanyád, hogy legyen egy rendes szakmád – mosolygott.

- Hagyd már nagyanyámat... De igen, persze, majd gondolkodom a jövőről, csak most minden nagyon lefoglal – mondtam.

- Nekem pont az a furcsa, hogy levizsgázom, lediplomázom, legalábbis remélem, és utána vége van ennek a nagy hajtásnak, és majd csak nézek ki a fejemből, hogy mégis mihez kezdjek az életemmel.

- Legyél jó feleségem – vigyorogtam rá.

- Kedves ajánlat, de abból nem fogok megélni...

- Szerintem egyelőre ne törődj ezzel, mert úgyis ki fogod találni, hogy mit szeretnél csinálni, és én majd hagylak kibontakozni, nem akarom, hogy az egyetlen feladatod az életben az legyen, hogy kimosod az edzésfelszerelésemet. Jól tudom, hogy te több vagy ennél, és majd megpróbálok segíteni is, ha tudok.

- Akkor már ennyire egyértelmű, hogy együtt fogunk élni? - kérdezte.

- Igen – mondtam. - Nekem igazából mindig is evidens volt, hogy örökre az életem része maradsz, csak az valahogy soha nem jutott el rendesen a tudatomig, hogy nem csak barátként akarom ezt. Remélem, még nem késtem el vele.

Erre ő csak mosolygott.

- Miért, úgy nézek ki, akinél már nincs semmi esélyed?

- Nem tudom, néha nehéz rajtad kiigazodni – mosolyogtam én is. - De azt hiszem, mindig meg fogom próbálni kitalálni, hogy mi jár a fejedben, még ha ez néha nagyon nehéz is lesz.

- Szerinted nekem nem éppen elég küzdelmes veled az élet? - kérdezte.

- Hát, mondták már, hogy nem könnyű velem – vontam vállat. - De még így is te vagy az egyetlen, aki bármilyen hatással van rám.

- Erre kíváncsi leszek, hogy mennyire érvényesül majd a gyakorlatban – vonta fel a szemöldökét.

- Amíg nem próbáljuk meg, addig úgysem derül ki – mondtam, majd megsimogattam az arcát, ezután megcsókoltam.

Lassan fedeztük fel egymás ajkait, éreztem, hogy elmosolyodik, a szívemet melegség járta át. Végre azt tettük, amit mindig is tennünk kellett volna, viszont teljesen új élményt nyújtott is egyben. Hiába csináltuk már egyszer, az nem ilyen volt. Az arcát, nyakát simogattam, majd a derekára tettem a kezem, éreztem, hogy teste megremeg érintésem nyomán. Közben nyelvem megtalálta az ő nyelvét, és gyengéden játszadoztunk egymással. Egyszerre volt az egész érzelem teljes, meg eszméletlenül erotikus is, mert hiába csak azért csókoltam meg, hogy kifejezzem a szeretetemet, azt azért le sem tagadhattam volna, hogy nagyon kívántam is őt. Ő is ugyanolyan odaadóan csókolt engem, mint én őt, a képzeletem akaratlanul is szárnyalt; biztosra vettem, hogy ha tovább mennénk, az is hasonlóan jó lenne. Viszont egyelőre nem akartam ilyesmit, meg tudtam, hogy most nincs is rá lehetőség, így egyszerűen csak élvezem a helyzetet. Úgy éreztem, végre megtörtént az, amit mindig is nagyon szerettem volna... Kezét megéreztem az arcomon, én meg beletúrtam a hajába, simogatni kezdtem, közben továbbra is birtoklóan csókoltam őt. Végre az enyém, el sem hittem... miért is kételkedtem benne, hogy ez nem lesz jó? Még sosem tapasztaltam ennél jobb érzést.

Egy idő után elhúzódtunk egymástól, ő rám mosolygott, a tekintete csillogott, én meg tudtam, hogy életem egyik legjobb döntése volt, hogy őt akartam barátnőmnek.

Adél

Este tíz körül lementem Tomival a ház elé, hogy ott még elköszönjünk egymástól. Fent nem lett volna túl jó, mert anyám beköltözött a szobámba Erikával videókat nézni a gépemen, apámék meg a nappaliban hangoskodtak. Tomival kedvünkre csókolózhattunk lent a sötétben, egyszerűen nem tudtunk betelni egymással. Olyan hihetetlen volt, hogy mindez velem történik, és végre átélem azt, amire hónapok óta vágytam. Tomi is olyan aranyos volt, nem is gondoltam volna, hogy az első csókunk ilyen romantikus lesz, meg persze az is olyan jó volt, hogy végre ki merte mutatni az érzéseit. Sajnáltam, hogy pont most utazik el három hétre, de ennek volt egy jó oldala is, hogy mire hazaér, már teljesen ki leszünk éhezve egymásra, ami biztosan jót tesz majd az első szexuális együttlétünknek is.

- Nem akarok elmenni – mondta Tomi. - Németországban Rudival kell egy szobában aludnom, ehelyett viszont aludhatnék veled is... valahogy sokkal jobban tetszene.

- Azt elhiszem – mondtam. - De most öt napig én is Szolnokon lennék, úgyhogy nem tudnánk együtt lenni.

- De öt nap kevesebb, mint három hét. Na, mindegy, ha hazajöttem, együtt alszunk, bármilyen fáradt leszek is – mosolygott rám.

- Gondolom sok alvás nem lesz – mosolyogtam én is.

- Annál jobb – mondta, majd megcsókolt. - Ha hazajöttem, első estére az enyém vagy... meg utána az összes többire is.

- Rendben – mosolyogtam.

Ezután csak ölelgettük egymást, majd megkérdezte közben:

- Mondtam már, hogy szeretlek?

- Nem – feleltem.

- Akkor most mondom: szeretlek – mosolygott, majd adott egy puszit az arcomra.

Én csak mosolyogtam ezen, majd tényleg el is köszöntünk egymástól, sok sikert kívántam neki az edzőtáborhoz, meg mondtam, remélem, bekerül majd az olimpiai csapatba, ő meg kellemes tanulást kívánt nekem.

- … és ne vigasztalódj más pasikkal, amíg nem vagyok itt – tette hozzá.

- Csak a tankönyvekkel fogok vigasztalódni – mosolyogtam. - És te se kezdj ki a német lányrajongóiddal.

- Nem is tudok róla, hogy lennének ilyenek – mondta.

- Szerintem biztos vannak – mondtam.

Hosszan megcsókoltuk egymást, majd elindult haza, még integettünk egymásnak, ezután visszamentem a lakásba. Hmm, szóval szeret engem... Nem ugrottam ki a bőrömből, de nagyon jól esett, hogy ezt mondta. Nem tudtam eldönteni, hogy csak miattam mondta, vagy tényleg így is volt, de nem akartam bizalmatlan lenni, és elhittem, hogy tényleg szeret. Így sokkal jobb érzés volt.

A szobámban anya és Erika hangosan röhögtek egy üveg pezsgő társaságában, én kiálltam az ablakba, és rágyújtottam egy cigire. Ők megkínáltak pezsgővel, de én nem kértem.

- Ne mondd már, hogy még a szülinapodon sem iszol – nézett rám Erika csodálkozva, aztán anyám így szólt:

- Nem baj az, legalább nem lesz olyan züllött, mint a szülei.

- Miért, anya, te talán az vagy? - kérdeztem meg.

- Hát, nem vagyok a józanság szobra, azt láthatod – nevette el magát, mire Erika visítva felnevetett, én is elmosolyodtam rajtuk.

- Elég hülyék vagytok, az tény – mondtam.

- Pedig megünnepelhetnéd egy üveg pezsgővel, hogy huszonnégy lettél – mondta Erika. - Ez nagyon szép kor, akkor még ragadtak ránk a pasik, igaz Szilvi? - nézett anyámra, aki egyetértően bólogatott.

- Hát igen... - mondta. - Szóval Adél, vigyázz, milyen gazemberrel állsz szóba.

- Persze, anya, nagyon vigyázok – mormogtam.

- Ez a Vitéz gyerek nagyon jóképű – jegyezte meg Erika. - Ha a te korodban lennék, lecsapnék rá, az biztos.

Én csak mosolyogtam, majd anyám így szólt Erikához:

- Hát, nem hiszem, hogy érdekelnéd őt, ugyanis végig úgy bámulta Adélt, mint aki teljesen bele van esve – mondta.

- Azt én is észrevettem – bólintott Erika, majd egyszerre néztek rám.

- És te észrevetted? - szegezték nekem a kérdést.

- Hát, nem nagyon figyeltem – mondtam, és ez így is volt. Néha összenéztünk Tomival, de nem néztem szándékosan, hogy mikor néz rám, meg hogyan néz rám...

- Jól van, kár titkolnotok, látszik, hogy teljesen odavagytok egymásért – vigyorgott anyám. - Mert bizony rajtad is látszott, hogy nem közömbös neked, ezt a legkisebb mozdulataitok is elárulták.

- Örülök, hogy megfejtettétek ezt a nagy titkot – sóhajtottam. - Valószínűleg mindenki előbb tudta, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, mint mi magunk.

Ezután anya és Erika elkezdtek faggatni, hogy meséljek el mindent, de én leráztam őket, nem volt kedvem mesélni, csak egyedül szerettem volna lenni a gondolataimmal. Ha már eddig nem osztottam meg senkivel az érzéseimet, ezután sem akartam. Persze esélyem sem volt nyugalomban lenni, mert Erikáék legalább hajnali egyig maradtak, én az ágyamon olvastam egy könyvet, és hallgattam a kamaszos viháncolásukat. Ezután anyám hulla fáradtam feküdt az ágyba, még ki akarta belőlem szedni, hogy mi van velem, és Tomival.

- Semmi, anya, nem aludnánk végre? - kérdeztem fáradtan.

- De hozzámennél feleségül? - kíváncsiskodott tovább lelkesen.

- Nem tudom... - mondtam. - De ha hozzámegyek, te leszel az első, akinek szólok, jó?

Ez úgy látszik, megnyugtatta anyát, mert gyorsan elaludt. Nem is rossz így hajnali fél kettőkor, amikor reggel nyolckor megy a vonatunk Szolnokra.

***

Reggel anyám azt se tudta hol van, apám meg Alex még aludtak, úgyhogy teljesen az én felelősségem volt, hogy időben sikerüljön kiérnünk a pályaudvarra. Anyámat ötpercenként kellett cseszegetni, hogy igyekezzen. Miután leellenőriztem, hogy anya nem hagy-e itt nálunk valamit, meg hogy megvannak-e a vonatjegyek, meg az én összes füzetem, nagy nehezen elindultunk. Majdnem lekéstük a vonatot, mert anyám még sorba állt az újságárusnál, hogy vegyen egy Nők Lapját, de egy perccel az indulás előtt valahogy sikerült felszállnunk. Amikor a helyeinket kerestük, már el is indult a vonat.

- Persze, ilyenkor pontosan indul ez a szar – morgolódott anyám, miközben szúrós szemmel keresgélte a helyünket. - Bezzeg amikor időben ide akarok érni, akkor áll egy órát, mert javítják a síneket, meg várják a csatlakozást... érted, javítják a síneket! Hát persze, én nem látom, hogy annyira meg lennének javítva azok a sínek, mert nyáron direkt lassítják a járatokat a szar sínek miatt...

Én csak sóhajtoztam, és azt figyeltem, ki néz minket. Voltak páran, ugyanis anyám elég hangosan beszélt. Negyed óra alatt csak megtaláltuk a helyünket, azt hittem, anya végre megnyugszik, de nem így történt, továbbra is elég zaklatott volt.

- Nem késtünk volna, ha apád kihozott volna minket kocsival, de hát délnél előbb biztosan nem kel föl. A bátyádról meg ne is beszéljünk – mormogta.

Szerencsére velünk szemben nem ült senki, így legalább közvetlen közelről senki nem hallotta, mit beszélünk.

- Semmit nem lehet tőlük várni – mondtam.

- Tudom, ezért váltam el apádtól – mondta anyám, azzal idegesen fellapozta a Nők Lapját. Nem töltött sok időt az olvasással, mert ismét hozzám szólt: - Nem értem, mi van Alexszel, egész végig alig beszélt valamit, csak ült magányosan, aztán amint lehetett, bevonult a szobájába. Ha én nevelem fel, biztos nem ilyen lett volna, de apád mellett nem csoda, ha egy befelé forduló, lelki beteg fiú lett belőle.

- Igen, Alex nagyon furcsa – mondtam. - És teljesen olyan, mint apa, csak apa legalább vidámabb.

- Dehogy is, csak úgy tesz, mintha vidám lenne – mondta anya. - Teljesen depressziós, mióta otthagytam, csak a nagy jókedvvel igyekszik elrejteni.

- Ő mondta, hogy nem bírta melletted – mondtam. - Meg hogy nem bírta a kötöttséget. Akkor miért sajnálná ennyire, hogy otthagytad?

- Ez nem egészen így volt – mondta anya. - Apád könyörgött nekem, hogy ne hagyjam ott, de egyszerűen muszáj volt, mert nem tett senkiért semmit. A ti fejeteket néha megsimogatta, és neki ez volt a jó apaság. Mondtam neki, hogy nem háziállatok vagytok, hanem gyerekek, de nem értette. Persze, mindig ígérgette, hogy megváltozik, de ez sosem következett be. Néha már cselédnek éreztem magam mellette, aki rendet tart, főz, mos, és ezért jutalmul kap egy mosolyt, aztán a drága férj meg lelép a haverokkal zenélgetni heteket át, és leszarja, hogy mi van a családdal. Nekem nem kellett ilyen ember, de persze én nagyon jó voltam neki, hogy kiszolgáljam őt. Aztán amikor elmentem, természetesen azt sem tudta, mit kezdjen magával. Mint egy gyerek, tényleg – sóhajtott anya.

- Igen, én is úgy érzem, mintha két gyerekkel élnék együtt – mondtam.

- Nem is értem, hogy bírod – nézett rám anya együtt érzőn.

- Tudod, nem akartam Szolnokra költözni, csak azért maradtam velük. Egy darabig jó volt, hogy apa úgy kezelt engem, mint egy havert, és mindent megengedett, de aztán nagyon unalmas lett, hogy mindent nekem kellett megcsinálnom otthon.

- Figyelj, engem, a feleségét is úgy kezelt, mint egy havert, akkor nem csoda, ha veled is ilyen volt. Sajnálom, hogy nem akartál velünk jönni Szolnokra.

- Nem éreztem veletek úgy magam, hogy minden áron veletek kell tartanom... - mondtam.

- Miért, apádnál talán jó helyen vagy? - kérdezte anya kissé gorombán.

- Nem, és pont ez a rossz, sehol sem éreztem otthon magam. Apához azért volt jó visszaköltözni, mert az volt a régi lakás, ahol felnőttem, Tomi megint sokkal közelebb volt hozzám. Nálatok azért volt jó, mert megvolt a rendszeresség, de csak ezért nem akartam Szolnokra költözni. Ha itt maradtok Pesten, akkor valószínű, hogy nem költöztem volna apáékhoz.

- Meg tudom érteni... Különben tegnap azért ittam, mert csak részegen lehet őt elviselni.

- Apát? - kérdeztem.

- Igen, őt. Ha józan vagyok, akkor két perc alatt az őrületbe tud kergetni.

- De hogy tudtatok ti annak idején összeházasodni, ha most ennyire nem bírjátok egymást? - kérdeztem.

- Huszonnégy éves voltam, amikor hozzámentem, és addig nagyon is hasonlóak voltunk. De én a házasság után már nyugalomra vágytam, nem hangos rockkoncertekre, meg gyereket akartam, de apádnak esze ágában sem volt lenyugodni. Nem csajozott, az igaz, de a haverok továbbra is az elsők maradtak, meg a szent zene, természetesen, és az éjszakázás. Így is kellett még tizenhárom év, amíg meguntam. Addig azt hittem, majd csak felnő végre, de nem így történt.

- És Ferivel könnyebb? - kérdeztem. - Néha ő is részegen járt haza, és gondolom még most is előfordult ilyen.

- Igen – sóhajtott anya. - De heti egy-két részegeskedést megbocsátok neki, mert ilyenkor szerencsére nem ordibál, meg nem lesz agresszív, csak az az egyetlen gond, hogy hazatalál-e. Meg a gyerekkel is összehasonlíthatatlanul jobban bánik, mint apád.

- És veled? - kérdeztem.

- Velem is – felelte.

Nem tudtam érzelmeket leolvasni az arcáról, pedig valamiből meg akartam tudni, igazat mond-e; de ennek semmi jele nem volt.

- Feri nem tökéletes, de sokkal jobb, mint apád – mondta anya. - Vele legalább fent lehet tartani egy családot, és ez a legfontosabb.

- De kit szerettél jobban, apát vagy Ferit? - kérdeztem.

Ő szemöldök ráncolva nézett rám, de azért válaszolt:

- Apádat már meggyűlöltem a végére, ezért váltam el tőle. Amikor Feribe szerelmes lettem, az nem olyan volt, mint amikor apádba beleszerettem, de szerettem, és hozzá akartam menni. Harminchat évesen az ember már nem úgy szeret, mint huszonegy-néhány évesen.

- A keserű tapasztalatok miatt, igaz?

- Igen... - mondta anya. - Meg lehet, hogy még egy olyanba, mint apád, már nem is tudtam volna beleszeretni. Ez van, ha ésszel szeret az ember.

- De ez olyan kiábrándítóan hangzik – mondtam. - Akkor hol van a szenvedély, lehet anélkül egyáltalán élni?

- Annyi szenvedély után, amivel én találkoztam, már nem vágytam semmi ilyen dologra, csak békére, és nyugalomra – sóhajtott anya. - Majd ha te is kiéled a vad, fékezhetetlen vágyaidat, amik mondjuk durva veszekedésekkel is fognak párosulni, akkor ezután csak békére fogsz vágyni, semmi másra.

- És nem lehet valahogy megtalálni az egyensúlyt? - kérdeztem.

- Ehhez két ember kell, és apád nem volt partner ebben – mormogta anyám.

- Elég naiv kérdés volt ez – mondtam, amikor észbe kaptam. - Mert az egész élet arról szól, hogy próbáljuk megtalálni az egyensúlyt, de ez a legnehezebb. Te tulajdonképpen egyik végletből a másikba estél. És lehet, hogy velem is ez van... Zoli után Tomi, ez azért eléggé különböző.

- Szerintem sosem lehet megtalálni az egyensúlyt, a mérleg mindig átbillen előbb-utóbb az egyik oldalra – mondta anyám.

- És fogadjam el ez? - kérdeztem.

- Igen, legalább nem idegesíted magad ezzel – mondta anya. - A mi gyerekünk vagy Ádámmal, nem tudom, tudnál-e úgy élni, hogy ne a nyugalmat, vagy máskor ne a szenvedélyt keresd.

- Mindig is ez volt a legnagyobb bajom, hogy nem tudtam eldönteni – mondtam, és ekkor jöttem rá, hogy ez mennyire így van.

Amikor anyáéknál laktam, akkor apa kellett, amikor apáéknál állt a bál, akkor Zolihoz mentem, akinél nyugalomra találtam, de aztán Zoli mellett unatkoztam, és Tomi kezdett el vonzani, aki egyáltalán nem egyszerű eset...

- Nem is kell eldönteni – mondta anya.

- De én rendet szeretnék tenni magamban – mondtam.

- Megpróbálhatod, de ne görcsöld túl. A béke mindig akkor jön el, amikor nem is számítasz rá. És akkor változik meg minden, ha nem akarod túlságosan – mondta.

- Meglátjuk – mondtam.

- Na, most már inkább olvasok, mert megfájdul a fejem a bonyolult témáidtól, kislányom – mosolygott anya, azzal az újságba temetkezett.

Lehet, hogy túl sok időt töltöttem a fakultatív pszicho szakkörön, és már túlterheltem egy átlagember agykapacitását... - gondoltam magamban, és elég mulatságos volt ez a gondolat. Elővettem a telefonomat, láttam, hogy Tomi írt egy SMS-t. Biztos a reggeli kapkodásba nem vettem észre, mert már fél órája küldte. Ez állt benne: „Nemsokára útban leszek Nürnberg felé egy fantasztikus német repülőgépen. Egyelőre még itt dekkolunk a reptéren, de jó a hangulat. Basszus, én félek a repüléstől, azt hiszem... Kívánj sok sikert, hogy éljem túl, hogy majd ha hazaértem, kedvemre ölelgethesselek. Puszillak mindenhol: Tomid”

Elmosolyodtam, amikor az üzenet végére értem. Az én Tomim... ez még szokatlan volt, de kellemesen szokatlan. Egyelőre még tényleg nem hittem hittem el, hogy mi ketten végre együtt vagyunk, pedig nyugodtan hátradőlhettem volna, és élvezhettem volna a helyzetet. Tudtam, hogy sosem lehetek elég nyugodt, ha Tomiról van szó, de mondjuk pont ezt szerettem benne, hogy sosem állt meg körülötte az élet.

Megírtam a választ az SMS-re: „Te útban Nürnberg felé, én meg Szolnok felé... szerintem te jobban jártál. Biztos épségben odaértek, a németek értenek a repüléshez, szóval nem kell félned. Majd ha hazajössz, meglátod, hogy én hol puszillak téged :) Írj, ha leszálltatok. Csókollak”

Öt perc múlva jött a válasz: „Még fel sem szálltunk, de persze, majd írok, ha leszálltunk. Már nagyon várom, hogy túl legyek a repülésen. Most én is mennék inkább Szolnokra vonattal, mint bárhova repülővel... De leginkább veled lennék, hogy kiderítsem, milyen terveid vannak velem puszi ügyben :) Ha végre otthon leszek, majd te is megtudhatod az én terveimet.”

Én is azonnal válaszoltam: „Már alig várom, hogy megtudjam, mit szeretnél velem csinálni... Az meg addig is legyen meglepetés, én mit szeretnék veled :)”

Nem telt el sok idő, amíg válaszolt: „Na, mindjárt beszállunk. Elég gáz, hogy pont most megyek el, amikor fantasztikus terveink vannak egymással... De ha huszonhárom évet vártam rád, akkor ez a három hét semmi. Legközelebb Nürnbergből jelentkezem (remélem). Szeretlek!”

Hmm, mit lehet írni egy ilyen üzenetre? Azért megpróbálkoztam vele. „Igen, ezt a három hetet már csak kibírjuk, ha már egy örökkévalóságon át vártunk egymásra... :) Minden rendben lesz az út alatt, biztos vagyok benne. Bár az is lehet, hogy ezt az üzenetet már csak Nürnbergben kapod meg. De akkor szeretlek téged innen, a távoli Magyarországról :) Adél”

Eltettem a telefont, anyám így szólt:

- Na, mi van, SMS-eztél? Ezek szerint van térerő ezen a szar vonaton? Komolyan, mindig meg tudnak lepni valamivel – mormogta, én meg csak mosolyogtam.

Ezután az ablakon bámultam ki, és örültem, hogy még egy órán keresztül nem kell a tanulással, meg a többi értelmetlen hülyeséggel foglalkoznom, és még gondolkodnom sem kell. Persze azt azért reméltem, hogy Tomi épségben ér német földre.