13. fejezet
Adél
Délelőtt tizenegy
körül Tomi írt egy SMS-t, hogy megérkeztek Németországba, én meg válaszoltam,
hogy mi is kb. ugyanennyi idő alatt érkeztünk meg Szolnokra. A ház üresen
tátongott, Feri dolgozott, az öcsém, Ferike meg gondolom iskolában volt.
- Látod, ők nem
alszanak délig, mint apád, meg Alex – mondta anya.
Ennek ellenére anya
is lefeküdt aludni, mert nagyon kimerült a vonatozásban, én meg lepakoltam
Ferike szobájában. Ha itt vagyok, akkor mindig az ő szobájában alszom a
kanapén, elvileg nem bánja, hogy itt vagyok vele. Amikor kicsi volt, még nagyon
ragaszkodott hozzám, nehezen viselte, hogy én nem költöztem le velük Szolnokra.
Amikor jöttem látogatóba, mindig nagyon örült nekem, kivéve az utóbbi pár évet,
amikor már „nagyfiú” lévén nem mutatta ki az érzéseit. Bár még most is csak
tizenhárom éves.
Nem volt kedvem
tanulni, kiültem a kertbe elszívni egy cigit, utána megnéztem jobban a kertet,
igyekeztem nem letaposni, amiket anyám ültetett. Vidéken az az érzésem, hogy
megállt az élet, nem is értem, hogy lehet egy ilyen helyen iskolába járni, meg
dolgozni. Nekem Szolnok egyenlő a semmittevéssel és unalommal, meg persze néha
a tanulással. Mindig, ha lejövök ide, örülök, hogy nekem nem kell itt laknom,
mert nagyon unatkoznék, és teljesen más, mint Pest. Vendégségben jó itt lenni,
mert kikapcsolja az ember agyát ez a nagy kertvárosi nyugalom, de egy idő már
meghalnék az unalomtól. Feri gyakran hangoztatja, hogy nagyon örül, hogy Ferike
itt nő fel, és nem Pesten, ami tele van bűnözőkkel, és ahol szennyezett a
levegő; na meg sokkal jobb, hogy van kert, és nem egy bérház kisszobájában kell
nyomorognia. Nem tudom, nekem jó az is, mert legalább volt hova kimenni. Itt
meg maximum a kertbe tudnék kimenni, és itt már meg is állt a tudomány.
Mindegy, nem vártam, hogy megértsenek engem, és nem is nagyon hangoztattam a
véleményemet. Ha nekik ez így jó, akkor legyenek boldogok.
A kert hátuljában
volt két kisebb focikapu, meg egy koszos focilabda, elkezdtem rugdosni, közben
a szomszéd macskák bámultak érdeklődve, de ha egy kicsit is közel mentem
hozzájuk, elfutottak. Egyszer csak megjelent Ferike, hátán még ott volt az
iskolatáska.
- Szia Adél –
mosolygott.
Helyes kisfiú volt, ő
nem örökölte a vörös hajat, mint én és Alex, bár szeplői neki is voltak, de
inkább az apjára hasonlított. Világosbarna szeme és haja volt, szerintem
egyszer majd jó pasi lesz belőle.
- Szia Ferike –
mondtam, odamentem hozzá, adtunk egymásnak két puszit.
- Hoztál nekem
valamit? - kérdezte vigyorogva.
- Igen, két tábla
csokit, majd odaadom – mondtam. - Már vége is a sulinak?
- Miért, azt hiszed
nem volt elég? - kérdezte. - Focizunk? - nézett a labdára.
- Persze, felőlem...
- mondtam.
***
Este Ferike TV-t
nézett a szobájában, én meg a nyitott ablak előtt álltam, egy cigit szívtam,
közben néztem a szomszéd hátsókertjét. Ennél még a mi házunkból is jobb a
kilátás.
- A gördeszkás
srácok, akiket a térről ismerek, ők is cigiznek – szólalt meg Ferike, mire
ránéztem, ő engem vizslatott.
- Igen, és? -
kérdeztem vissza.
- Csak furcsa, hogy
nálam egy-két évvel idősebbek, és máris cigiznek. Én is gördeszkázom, de sosem
cigiznék.
- Nem is hiszem, hogy
feltétel lenne, hogy cigi nélkül nem deszkázhatsz – mosolyogtam.
- Pedig úgy tűnik,
hogy nekik az – mondta.
- Ne foglalkozz velük
– mondtam, majd kifújtam a füstöt az ablakon.
- De neked miért kell
ezt csinálnod? - kérdezte Ferike. - Nem hiszem, hogy megfelelési kényszered
lenne bárki felé.
- Nincs is – mondtam.
- Meg azt sem hiszem,
hogy züllött vagy – mondta.
- Hát miért, aki
dohányzik, az már az? - kérdeztem.
- Akiket én ismerek,
azok mind züllöttek – felelte.
- Igen, a te korodban
– mondtam. - De az egyetemen nagyon sokan cigiznek, meg nézz meg egy csomó
felnőttet is. Tizennégy évesen nem is normális dohányozni.
- Szerintem sehogy
sem normális – mondta.
- Jó, ebben igazad
van – hagytam rá.
Amikor ennyi idős
voltam, mint ő, én is elítéltem és rossznak tartottam az ilyen dolgokat. A
cigit, alkoholt, korai szexet... Kis ártatlan lélek voltam, ahogy az öcsém is
az, és ez így van jól.
Elnyomtam a cigit,
becsuktam az ablakot, majd leültem a kanapéra, Feri tovább faggatott.
- Valami bajod van? -
kérdezte.
- Mi van, a lelkemben
akarsz turkálni? - kérdeztem mosolyogva.
- Régen te voltál a példaképem
– mondta komoly arccal.
- Most nem lennék jó
példa – mondtam. - Igen, egyébként lehet, hogy van valami bajom... Eleve az is
elég nagy baj, ha valaki nem tudott úgy felnőni, hogy a szülei együtt nevelik.
Apámtól csomó hülyeséget láttam, a bátyámról nem is beszélve. Sokkal jobb így,
hogy itt van az anyukád és apukád, akiktől bármikor tudsz segítséget kérni.
Amikor ennyi idős voltam, mint te, nagyon elveszett voltam.
- Miért? - kérdezte
Feri.
- Nem tudom... Lehet,
hogy egyébként is ilyen lettem volna. Alig láttam apámat, főleg anya nevelt
minket, most meg a bátyámmal nem lehet beszélgetni, olyan rideg, mint egy
jégcsap. Hiába nem gondolok ezekre a dolgokra, tudat alatt mindig is
baszogatott, hogy nem jó ez így. Otthon, ha nincs étel, nincs takarítva, arról
csak én tehetek, nem számíthatok senkire. Na, röviden ennyi, ami mindig is
bántott. De mindig is próbáltam pozitívan gondolkodni, mindig próbáltam
elhinni, hogy nem vagyok teljesen egyedül.
- Ezért szeretném, ha
lenne egy kistestvérem – mondta Ferike. - Én nagyon gyakran érzem úgy, hogy
anyáék nem értenek meg, és talán egy korban közelállóval jobban ki tudnék
jönni.
- És mi újság a
barátokkal? - kérdeztem.
- Az nem ugyanaz –
vont vállat.
- Én a barátaimmal
mindig is jobban kijöttem, mint bármelyik családtagommal – mondtam. - A
barátait megválaszthatja az ember, de a családtagokat nem. Ott van például
Alex, te szinte sosem látod őt, pedig a bátyád, egyikünk sem járt jól vele,
mint testvérrel.
- Tudom, csak olyan
gáz, hogy nekem sosem lesz kistestvérem, mert a szüleim már öregek.
- Miért, nekem is van
kistestvérem, mégsem látlak gyakran. Pedig jó lett volna, ha valahogy egyben
marad a család. Csak tudod, a te apád nem az én apám, azt hittem, apámnál jobb
lesz, de igazán sehol sem jó.
Arra gondoltam, ha egyszer
rendes családban szeretnék élni, akkor az majd a saját családom lesz. De
hirtelen eszembe jutott, hogy nem is biztos, hogy lehet majd gyerekem. Ez a
felismerés most annyira lehangolt, mint eddig még soha. Nem elég, hogy
gyerekkoromban nem volt normális családom, de lehet, hogy nekem sem lesz. Az
nagyon jó, ha a férjemmel jól kijövünk majd, de mi lesz, ha szeretnénk
gyereket, és nem fog összejönni...? Ez a probléma sosem volt még ilyen valós
számomra. Talán azért, mert végre azt érzem, hogy megtaláltam a páromat Tomi
személyében, és vele képzelem el az életemet? Igen, ez így volt, tényleg Tomit
akartam férjemnek, még ha sok fenntartásom is volt vele kapcsolatban. Azt
hiszem, nem élnénk túl együtt, ha nem lenne közös gyerekünk. Egy pillanatra
teljesen pánikba estem, de aztán megnyugtattam magam, hogy Tomival még csak le
sem feküdtünk egymással, és felesleges ennyire előre szaladnom... Mindenesetre
az a tény, amit mindig is tudtam, hogy talán nem lehet majd gyerekem, sosem
zaklatott még fel ennyire.
- Figyelj, én most
kimegyek egy kicsit – néztem Ferire, reméltem, hogy nem vágok teljesen
kétségbeesett képet.
Ő csak bólintott,
majd nézte tovább a TV-t, én meg kimentem a kertbe, leültem a lépcsőre, és
rágyújtottam egy cigire. Ezt meg is bántam, hiszen ez már a második volt öt
percen belül, és nem hiszem, hogy a dohányzás is elősegítené, hogy majd
lehessen gyerekem. Abbahagyom a francba – gondoltam életemben először őszintén.
Elnyomtam a meg sem kezdett cigit a kőlépcsőn, majd kidobtam a kerti
szemetesbe. Kicsit szánalmas volt még önmagam előtt is, hogy úgy viselkedtem,
mintha már másnap teherbe kellene esnem, de emiatt még sosem voltam ennyire
lehangolva. Tomi tudja, hogy mi van velem, úgyhogy attól nem kell tartanom,
hogyan mondom el neki, de tudtam, hogy beszélnem kell vele, hogy mit gondol
erről. Talán azért sem pasiztam Zoli után, mert féltem, idegenek hogyan
reagálnának erre... vagy mert tudat alatt nem éreztem magamat teljes értékűnek.
Persze, nagyobb rá az
esély, hogy lesz gyerekem, minthogy nem lesz, de most úgy éreztem, nem bírnám
ki ép ésszel, ha majd egyszer nem lehetne gyerekem Tomitól. Nem értettem, mi
van velem, mert sosem gondoltam még ilyen dolgokra... talán végre felnőttem.
Vagy csak végre igazán szerelmes vagyok valakibe.
Tomi
Már három napja
Nürnbergben tartózkodtunk, de csak ezen az estén tudtunk kimenni egy kicsit
várost nézni, eddig csak a kézilabdapályát és a szállásunkat láttuk. Nagyon
fárasztó volt ez a pár itt töltött nap, csak edzettünk, utána meg már csak
pihenni volt erőnk. Ma este viszont kirángattam Rudit egy kicsit várost nézni,
ha már külföldön vagyunk. Szeretek minden helyet megnézni, ahova éppen
eljutunk, mert magamtól még soha nem voltam külföldön. A tavalyi EB Szerbiában
volt, az azelőtti évben a VB meg Franciaországban, és mindkét hely nagyon
tetszett nekem. Németországban eddig csak egyszer voltam, még négy éve
Münchenben, szintén edzőtáborban, és akkor sajnos nem volt erőm kimozdulni, de
most feltétlenül be akartam pótolni, amit akkor nem láttam.
Rudival a belvárosban
mászkáltunk, ami olyan volt, mintha csak a középkorba kerültem volna, nagyon jó
hangulata volt. Nagy volt a kísértés, hogy megkóstoljam a jó kis bajor sört, de
így edzőtáborban talán nem illendő, úgyhogy lebeszéltem magam róla. Viszont egy
cigit elszívtam, amikor a várnegyedből néztük a kilátást.
- Ez a hely maga a
megelevenedett történelem – mondtam vidáman.
- Ja, minden
eszméletlenül régies – mondta Rudi.
- Hát ja, de mégis
csak Németország, még így is sokkal fejlettebb, mint Budapest – mondtam,
miközben füstfelhőt juttattam a sötét éjszakába.
- Tomikám, nem kéne
cigizned, nem nyaralni jöttél ide – nézett rám Rudi jelentőségteljesen. - Nem
szeretném, hogy túl lazán vedd ezt a túrát, mert a végén kimaradsz az olimpiai
keretből, és más szobatársat kellene keresnem.
- Nem veszem lazán a
dolgot – mondtam. - Inkább túl komolyan veszem, és csak most próbálom valahogy
kiengedni a gőzt. Nekem nagyobb tétje van, mint bárkinek.
- Miért? - kérdezte
Rudi. - Mert nemrég épültél fel?
- Igen, és még közel
sem vagyok jó formában – mondtam.
- De annyi előnyöd
van a többiekkel szemben, hogy te legalább friss vagy, ők meg lefárasztották
magukat a bajnokságban.
- Ja, ebben igazad
van, de én még nem vagyok felpörögve, és érzem, hogy még nem vagyok a régi –
mormogtam. - Pont ezért nagy terhet raktam magamra, és remélem, meg tudok neki
felelni.
- Ne idegeld túl
magad, még csak öt edzésünk volt, és csak két hét múlva lesz az első
felkészülési meccs, addig még simán formába lendülhetsz. És jobb is lehetsz,
mint a többiek – biztatott Rudi.
- Legyen igazad –
mondtam.
Ezután csináltam pár
fényképet a városról, egyrészt, hogy legyen emlékbe, meg hogy Adélnek is meg
tudjam mutatni, biztosan imádná ezt a helyet. Ezután mentünk is vissza a
szállásra, mert fáradtak voltunk, de mindenképpen megérte kimozdulni, mert
nagyon hangulatos volt ez az esti séta. Ha Adéllel lettünk volna, nem csak
hangulatos lett volna, hanem egyenesen csodálatos – pedig én aztán nem
használok ilyen nyálas szavakat. Nagyon hiányzott nekem egyetlen barátnőm,
nagyon vártam, hogy megint vele legyek. Elalvás előtt mindig eszembe jutott,
milyen jó volt vele smárolni. Ha sokáig merengtem rajta, hogy milyen lassan, de
érzékien csókoltuk egymást, meg mennyire élvezte ő is, akkor ébredezni kezdett
bennem a vágy, ami nem volt túl hálás dolog így, hogy nem egyedül voltam a
szobámban.
A szálláson zuhanyzás
után megnéztem a mobilomat, kaptam Adéltől egy SMS-t, amiben jó éjszakát kíván
és leírja, hogy nagyon hiányzom neki, meg szívesen hozzám bújna. Én is
válaszoltam neki valami hasonlót, majd miután letettem a telefont az
éjjeliszekrényemre, Rudi így szólt:
- Minden este a
telódat basztatod, kinek írsz állandóan? - kérdezte.
- Adélnek – mondtam,
miközben kényelmesen elhelyezkedtem az ágyban.
Rudi már rég
felkészült az alvásra a velem szemben lévő ágyban, csak az éjjeli lámpa égett.
- Na, akkor együtt
vagytok? - kérdezte Rudi.
- Igen. Pont akkor
jöttünk össze, mielőtt eljöttem ide – feleltem.
- Akkor
megkönnyebbültél végre? - kérdezte Rudi. - Egyébként múltkor a meccs után
láttam Adélt a csarnok előtt, és tök aranyos csajnak tűnik még mindig, nem
értem, miért féltél tőle.
- Nem tőle félek,
hanem a változástól. Nem akarom, hogy elmérgesedjen közöttünk a viszony, mint a
többi csajjal, meg hogy majd ő is elkezdjen engem cseszegetni – mondtam.
- De akik együtt
vannak, így is úgy is cseszegetik egymást, csak attól függ, te hogyan fogod fel
a dolgot, meg a másik milyen hangnemben adja elő a bajait – mondta Rudi, és
ebben tényleg volt valami.
- Hát igen, én
tényleg hiszek benne, hogy Adéllel nem lesz olyan, hogy valamit ne tudnánk
megbeszélni, mert eddig is túljutottunk minden hülyeségen – mondtam.
- Igen, ez a rendes
hozzáállás – mondta. - Nézeteltérések mindig vannak, de ha valaki normális,
akkor el tudja mondani őket normálisan is. Egyébként mi is sokszor bántottuk
meg egymást Annával, de ha szeretitek egymást, akkor ezek a dolgok nem
számítanak annyira, hogy érdemes legyen emiatt feladni a kapcsolatot.
- Hát, az biztos,
hogy nem szeretném csak úgy abbahagyni Adéllel ezt a kapcsolatot – mondtam. - Ő
az első, aki komolyan érdekel, és akiről tudom, hogy le tudnám élni vele az
életemet.
- Húha, akkor biztos
nagyon jó lehet az ágyban, ha te így gondolkodsz – csodálkozott Rudi.
- Még nem is
feküdtünk le egymással – mormogtam.
- Tényleg? - kérdezte
Rudi, arca már egyenesen döbbent volt. - Hát akkor csak az a magyarázat, hogy
teljesen bele vagy esve a csajba. Úristen, Tomi, te aztán sosem voltál ilyen.
- Ja, pedig Adél
mindig is ott volt az orrom előtt, de nekem mégis az ilyen Brigik, meg
mindenféle jelentéktelen csajok kellettek – mondtam.
- Igen, de úgy
látszik, végre lenyugodtál te is – mondta.
- Hát igen – hagytam
rá.
Ezután lekapcsoltuk a
lámpát, majd próbáltam elaludni. Most nem gondolkodtam sokat, egyszerűen csak
bemászott sok kép az agyamba, egyre értelmetlenebbek lettek, majd végül
elnyomott az álom.
Adél
Az ötödik, és egyben
utolsó napomat töltöttem Szolnokon, másnap reggel megyek vissza Pestre.
Nagyjából sikerült tanulgatnom, de nem tudom, így mi lesz a vizsgákon, mert ez
az idő nagyon kevés volt ahhoz, hogy mindent jól megtanuljak. Hétfőn már
azonnal vizsgám van, és eléggé tartottam tőle. Ezt a stresszt nem lehet
megszokni, hiába vagyok már harmadik éve az egyetemen. Mindig úgy érzem, hogy
nem készültem fel rendesen, néha meg is buktam, aztán mentem ismételni, azon
valahogy átmentem, de a félelem mindig ott volt bennem.
Most nem akartam erre
gondolni, a belvárosban sétálgattam az öcsémmel, ő deszkázott, én meg a napi
egyetlen cigimet szívtam. Rájöttem, hogy csak fokozatosan tudok leszokni, minden
nap eggyel kevesebbet szívtam, szóval holnap elvileg már egyet sem szabadna.
Tudtam, hogy igazából csak kifogás ez a fokozatos leszokás, valójában csak nem
akarom letenni azonnal, mert már annyira a részemmé vált. Nekem ez nem is
pótcselekvés volt, hanem szerettem az ízét, meg volt benne valami különleges.
Az az érzésem lett tőle, hogy bármit megtehetek, minden le van szarva, az
életem, az egészségem, hogy mások mit gondolnak rólam. Az volt a nevetséges,
hogy így egy kamasz gondolkodik, és nem egy – elvileg – felnőtt.
Néztem Ferikét, ahogy
gördeszkázik, közben arra gondoltam, hogy ez a gyerek aztán nem ismeri a
félelmet, hiszen olyan vakmerően ugrott fel padkákra meg padokra, amit egy
normális átlagember nem mert volna megcsinálni. Éppen eltapostam a cigit,
amikor idejött hozzám két Ferivel egykorú kisfiú, minden jó modor nélkül így
szóltak:
- Te, adj már egy
cigit.
- Ez volt az utolsó –
feleltem.
Erre nem tudtak mit
mondani, fintorogva otthagytak, majd mentek tovább kunyerálni. Ferivel lassan
elindultunk haza.
- Ismerted azt a két
gyereket? - kérdeztem öcsémtől.
- Igen, egy
osztállyal felettem járnak – mondta Feri. - Ők is deszkáznak, csak most úgy
látszik, nem ezért jöttek ki.
Én megálltam egy
kukánál, elővettem a zsebemben lévő doboz cigit, amiben maradt még kb. három
szál, majd kidobtam az egészet, úgy, ahogy volt, aztán mentünk tovább. Így
szóltam Ferihez:
- Tanuld meg, ha
bármit kérnek tőled az utcán ilyen gyanús alakok, mindig mondd azt, ez volt az
utolsó. Ha kilépsz a boltból két szatyor kajával, és pénzt kérnek tőled a
csövesek, mondd meg nyugodtan, hogy most költötted el a pénzedet. Vagy adj
nekik egy kiflit, meglátod, visszautasítják. Ha meg nem, akkor legalább volt
értelme adnod.
- De ha nem kellett
neked a cigi, miért nem adtad inkább nekik? - kérdezte Feri.
- Szerinted odaadnám
a cigimet két tizennégy éves gyereknek? - néztem rá. - Lehet, hogy majd
szereznek máshonnan, de én nem könnyítem meg a helyzetüket.
- És te egyáltalán
miért dobtad ki? Le akarsz szokni?
- Igen, megpróbálom –
mondtam.
- És miért? Mert én
mondtam neked? - kérdezte vigyorogva.
- Részben igen –
feleltem, és ez nagy elégedettséggel töltötte el.
***
Este éjfél körül a
konyhában ültem az asztalnál, a kislámpa fényénél próbáltam tanulni.
Megpróbáltam aludni, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, úgy gondolta,
nem tanultam még eleget, így kirángatott az ágyból, hogy kezdjek el
politikaszociológiára tanulni, mert abba eddig bele sem néztem. Persze nem
nagyon tudtam a tanulásra koncentrálni, mert mindig elkalandoztak a gondolataim.
Tomival legutóbb délután váltottunk üzenetet, kb. napi egyet írtunk egymásnak,
de igazából teljesen mindegy volt, mert az üzengetés nem pótolja a személyes
találkozást. Huszonegy napból még csak öt lelt el, van még hátra tizenhat...
Több, mint két hét, amíg újra láthatom őt, és ezt nagyon soknak éreztem.
Most több dolog is
bántott, egyrészt nem akartam hazamenni, mert biztos voltam benne, hogy nagy
kupleráj fogad, és egész hétvégén takarítanom kell, másrészt Tomi nagyon
hiányzott, aztán még a vizsgák terhe is nagyban rajtam volt, meg a jövő
bizonytalansága. Leginkább az aggasztott, hogy a jövőbe nézve semmilyen konkrét
elképzelésem nem volt, meg semmit sem tudtam biztosra. Nem biztos, hogy lesz
gyerekem, nem tudtam, Tomival hogy fognak alakulni a dolgok, nem tudtam, lesz-e
munkám... Tominak igaza volt, ahogy az ember kikerül a mókuskerékből, az agyát
azonnal megrohamozzák a negatív, kétségekkel teli gondolatok. Három éven
keresztül tudtam, mi a dolgom, egyetemre járok, nem kell mást csinálni, csak
tanulni, de most hirtelen kikerülök ebből az úgynevezett biztonságból, és
minden egyszerre szakad a nyakamba. És még ráadásul az sem biztos, hogy sikerül
az összes vizsgám.
A füzetemben az írás
teljesen összefolyt már a szemem előtt, ekkor hallottam, hogy valaki hazajött.
Csak Feri lehetett az, anyám férje, ma ugyanis a szokásos péntek esti ivászatát
töltötte a haverjaival. Nem akartam felállni és bevonulni a szobámba, hogy ne
találkozzak vele, mert túl nyilvánvaló lett volna, ezért maradtam a helyemen,
és vártam, hogy bejöjjön, mert a hálószoba felé a konyhán át vezetett az út.
Feri most kivételesen
nem is volt annyira beállva, mint szokott, egész normálisan köszönt, és nem
áradt belőle durván a piaszag. Kivett a hűtőből egy doboz tejet, majd töltött
magának egy bögrébe. Én a füzetembe bámultam üveges tekintettel, vártam, hogy
menjen be a szobába, hogy utána majd én is mehessek lefeküdni. Feri azonban nem
sietett, a konyhapultnak dőlve megkérdezte tőlem:
- Na, hát te meg
miért nem alszol?
- Tanulgatok –
sóhajtottam.
- Persze, hajnali fél
egykor... - mormogta.
Hangján azért
érződött, hogy nem teljesen józan, de ennyi még belefért. Láttam én már sokkal
rosszabb állapotban is őt. Tovább folytatta mondandóját:
- Az ember nem ül
fent hajnalig, ha minden rendben van. Ha minden rendben van, akkor fogja magát,
lefekszik aludni, gyorsan el is alszik, hiszen semmi sem terheli őt – mondta
kissé szaggatottan, de határozottan.
- Jó, engem sok
minden terhel most – mondtam. - Suli, meg minden más szar.
- Jól van, Adél,
mondok én neked valamit, már ha meghallgatsz, természetesen – nézett rám olyan
magabiztosan, amennyire csak állapota megengedte.
- Mondjad csak –
mondtam vonakodva, reméltem, hogy hamar befejezi.
- Az életben nem
szabad a szarságokkal foglalkozni – kezdett bele egy teljesen átlagos
szentbeszédbe: - Ha mindig a rossz dolgokra gondolsz, ha minden kis szar dolgot
felfújsz, mindenen felhúzod magad, minden elkedvetlenít, akkor mi a picsának
élsz? Miért nem húzod le inkább magadat a WC-n? Ha az emberben felgyűlik a sok
genny, és mindig csak gyűlik és gyűlik, egyszer csak menthetetlenül eláraszt
mindent, még azt is, ami régen jó volt, és akkor már nincs visszaút.
Én nem is néztem rá,
csak szemöldök ráncolva hallgattam ezt az okfejtést. Ez az ember még mindig
teljesen bolond, ezt világosan meg tudtam állapítani. Miután ezt elmondta,
kényszeredetten elmosolyodtam, majd bólintottam. Ő így szólt:
- Hidd el nekem,
leéltem több, mint ötven évet – mondta, azzal a bögrével a kezében bement a
hálószobába.
A füzetembe bámultam,
és világos lett előttem, hogy nem fogok már tanulni, sőt, eleve hülyeség volt
felkelni. Fogtam tehát a füzetet és bementem a kisöcsém szobájába, aki mélyen
aludt, én meg lefeküdtem a kanapéra és magamra húztam a takarót. Miközben
próbáltam elaludni, átfutott az agyamon, hogy holnap lesz az első cigimentes
napom, és nagyon reméltem, hogy tényleg nem is fogok rágyújtani.
***
Másnap, amikor
hazaértem majdnem sírógörcsöt kaptam a rengeteg mosatlan láttán. A disznó apám
és bátyám képesek voltak öt napon keresztül nem elmosogatni, így természetesen
ez a feladat rám várt, miközben rengeteget kellett volna tanulnom. Az egész
lakás egyébként borzalmas állapotban volt, és tudtam, hogy rajtam kívül senki
nem fogja megcsinálni.
Bevonultam a
szobámba, próbáltam minden zavaró körülményt kizárni, és csak tanulni, de apám
gondoskodott róla, hogy nehogy legyen egy nyugodt percem. Bejött, és rákezdett
a baromságára, hogy szégyen, hogy egy nő is él itt a lakásban, és mégis ekkora
kupleráj van itthon. Alex persze most nem kegyeskedett itthon tartózkodni,
úgyhogy csak én kaptam a lecseszést, de Alexet eleve felesleges elővenni...
Megmondtam apámnak, hogy nincs időm megcsinálni a szaraikat, majd kitakarítok,
de a mosatlanhoz hozzá sem nyúlok. Erre tovább pörgött, én meg csak hallgattam,
aztán valahogy kiment, de még a konyhából is magyarázott, én meg elkezdtem
átöltözni futáshoz, mert tudtam, hogy most ez az egyetlen dolog, ami
megakadályozná, hogy ne sírjam el magam, vagy ne törjek ki eszméletlen
hisztiben. Amikor látta, hogy elmegyek, utánam szólt, hogy mi lesz a
takarítással, de én mondtam, hogy majd utána megcsinálom.
Zenét hallgattam az
MP3-on, amíg kiértem a szigetre, és sikerült valamennyire megnyugodnom. Nem
bírtam ezt az igazságtalanságot, hogy velem takaríttatná ki a sok felhalmozott
szart, amihez nekem semmi közöm, de mivel nő vagyok, nekem kell megcsinálnom.
Elegem volt teljesen ebből az életfelfogásból, hogy a hülye apám és bátyám
szarba se veszik a nőket a kicsinyes frusztrációik miatt, már biztos voltam
benne, hogy el akarok húzni innen. Nagyon szerettem volna végre lediplomázni,
másnap már mennék is állásinterjúra, aztán keresnék akár egy lakótársat is, de
mennék albérletbe. Reméltem, hogy Tomival sikerül majd összeköltözni, vagy
előbb-utóbb lesz ebből valami, de ha nem, én akkor is megyek, mert nagyon
betelt már a pohár apámékkal.
Elkezdtem azon
gondolkodni, amit Feri mondott, hogy nem szabad, hogy a sok genny felgyűljön,
mert akkor eláraszt mindent, még azt is, ami jó volt. Jelen pillanatban semmi
sem tudott boldoggá tenni, már nagyon régen nem voltam ennyire feszült. Tomi
nagyon messze volt tőlem, viszont a vizsgák meg fojtogatóan közel, ahogy apám
hülye követelései is... Ráadásul még a sok negatív érzésem is ott motoszkált a
fejemben, hogy mi lesz velem, meg Tomival; meg mi lesz, ha nem találok
munkát... Ferinek igaza volt, nem szabad hagyni, hogy ez a sok szar
elhatalmasodjon rajtam, mert akkor már semmi szépet nem fogok meglátni az
életben. Hittem benne, hogy egyszer tényleg minden jóra fordul, meg hogy
élvezni fogom az életet, de jelen pillanatban csak kellemetlen dolgokat láttam,
ha a jövőbe tekintettem.
A futás nagyon
lefárasztott, nem is értettem, hogy miért, hiszen nagyon edzett voltam, úgyhogy
a fáradtságot betudtam egyértelmű lelki oknak. Otthon folytatódott a műsor, apám
kitalálta, hogy addig nem zuhanyozhatok le, amíg nem takarítottam ki a
lakásban, én meg mérgemben belerúgtam a fürdőszoba ajtóba. Eközben Alex
fintorogva mosogatott, majd apám is ment neki segíteni, én meg mégis bementem
zuhanyozni, de előtte magamra zártam az ajtót.
- Adél, ha ezután nem
fogsz kitakarítani, akkor kidoblak a lakásból! - kiabálta apám az ajtón
keresztül.
- Rendben, eddig is
mekkora áldás volt veletek lenni – kiáltottam a zuhany alól.
- Komolyan beszélek –
mondta apám.
- Jól van, holnapután
vizsgázom, jobb dolgom sincs, mint a disznóólatokat takarítani – morogtam.
- Leszarom, hogy
vizsgázol, itt laksz, tehát kiveszed a részedet a munkából – dörgött tovább
apám.
- Kiveszem a részem,
persze, vagyis inkább én csinálom az egészet – mondtam. - De megcsinálom,
természetesen, de amint meglesz a diploma, elhúzok innen a picsába.
- Minek vársz addig?
- hallottam Alex hangját.
- Te kussoljál –
szóltam.
Ezután bármit
mondtak, nem feleltem. Megmostam a hajam is, aztán kiszálltam megtörölközni.
Miközben a hajamat szárítottam, magamat néztem a tükörben, és elégedetten
vettem észre, hogy a futás jót tesz az alakomnak. A két bunkó zenész meneküljön
csak a zenébe meg az alkoholba, nekem legalább még van valami közöm az
egészséges életmódhoz. Felöltöztem, aztán kelletlenül nekiálltam takarítani,
közben próbáltam tudomást sem venni apámról és a bátyámról.
Tomi
Hétfő reggel még
szinte fel sem ébredtem, kaptam egy SMS-t, Adél írta, hogy most indul
vizsgázni, és kívánjak neki sok sikert. Én meg is tettem, meg hozzátettem azt
is, hogy nagyon szeretem őt, és baromira hiányzik nekem. Még ki sem keltem az
ágyból, el sem kezdődött a nap, de máris ilyen gondolataim támadtak. Igazából
nagyon szerettem volna már hazamenni, és nem csak Adél miatt, hanem egyszerűen
csak honvágyam volt. Mindig lelkes vagyok, ha edzőtáborba megyünk, csak azt
elfelejtem, hogy egy hét után már nagyon várom, hogy végre megint otthon
legyek. Egy idő után itt már minden olyan idegennek hat, nincs más, csak a
katonás rend, meg napi tíz kilométer futás, vagy éppen napi két edzés, ami az
elején még véletlenül sem a labdás gyakorlatokból áll, hanem főleg erőnléti
edzések vannak. Másfél hét múlva lesz az első meccs a németekkel, két nap múlva meg a következő, és
utána kiderül, megyek-e az olimpiára, vagy sem.
Eddig nem nagyon
derült ki, hogy a többiek jobbak-e nálam, mert még szinte alig voltak labdás
edzések, de még mindig úgy érzem, hogy a csapat nagy része jobb kondiban van
mint én. Egyelőre nem jött be, amit Rudi mondott, hogy én frissebb leszek a többieknél,
mert csak nagyon lassan találok vissza a régi önmagamhoz. A Fradi-Veszprém
meccsen minden nagyon jól alakult, de az csak a szurkolók miatt volt, meg egy
meccs hangulata teljesen más, mint egy sivár edzőtáboré.
Rudi éppen kijött a
fürdőszobából, rám nézett, majd így szólt:
- Na, Tomikám,
keljél, indul a mai napi hajtás.
Én
kikászálódtam az ágyból, majd egyre fogyó lelkesedéssel kezdtem keresgélni a
reggeli futáshoz szükséges gatyámat. Rögtön arra gondoltam, hogy Adél imádná
ezt a futás dolgot, de engem inkább idegesített. Kíváncsi voltam, hogy
alakulnak az elkövetkezendő napok, de elszánt voltam, és mindenképpen be
akartam bizonyítani, hogy nekem ebben a magyar válogatottban helyem van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése