14. fejezet
Adél
Mióta hazajöttem
Szolnokról, eltelt egy hét, egy elég kemény egy hét, ami nem állt másból, mint
tanulásból, evésből, alvásból. Csak kétszer mentem ki futni, ez valamennyire
feldobott, de a rengeteg tennivalóval járó idegesség volt inkább most jellemző
az életemre. Három vizsgám volt a héten, az egyikből biztosan mennem kell újra,
mert nagyon elszúrtam a tesztet, úgyhogy még ez is rátett egy lapáttal az
egyébként sem jó hangulatomra. Egy dolog vigasztalt, hogy Tomi egy hét múlva
végre hazajön. Ma szombat volt, ő meg jövőhét vasárnap végre itthon lesz.
Annyiszor elképzeltem már, hogy milyen jó lesz őt megölelni és megcsókolni,
hogy szinte alig bírtam kivárni, hogy tényleg itthon legyen.
Szerdán és pénteken
meccse lesz, szombaton mondják meg, hogy ki mehet az olimpiára, vasárnap reggel
meg jönnek is haza. Nagyon reméltem, hogy Tomi boldogan jön majd haza, hogy
sikeresen bekerült az olimpiai csapatba. Én szinte biztos voltam benne, hogy
sikerülni fog neki, mert láttam a Veszprém elleni meccsen, hogy mire képes a
pályán, és ha az edzőtáborban hozza ezt a szintet, akkor egész biztos, hogy
csapattag lesz. A két meccset a németek ellen sajnos nem adja a tv, pedig
szívesen megnézném, legalább abban a másfél órában láthatnám őt.
Itthon elég mérsékelt
a hangulat, apámmal néha váltunk pár szót, Alex meg szinte itthon sem volt,
kivéve ma, amikor átaludta az egész délelőttöt. Nagyon vártam, hogy végre
letudjam a sulit, mert szerettem volna munkát keresni, és arra is kíváncsi
voltam, vajon Tomi komolyan gondolta-e, hogy lakjunk együtt. Én szívesen éltem
volna vele, persze tudtam, hogy vele sem lenne könnyű, de mi ketten végre
egyenrangúak lennénk, és senki sem parancsolgatna nekem, meg nyugodtan nemet
mondhatok neki, ha arra kér, hogy mosogassam el az általa felhalmozott
mosatlant. Magamtól is elmosogatnék, de nem úgy, hogy valaki öt napon keresztül
érlelte a koszos tányérokat, és aztán elővesz engem, hogy nekem kell
megcsinálni, mert én is itt lakom. Tomival azért ennél könnyebb lenne, ő nem
igazán rendetlen, a külsejére is elég igényes, meg tudtommal otthon is szokott
mosogatni. Meg eleve az is megkönnyíti a helyzetünket, hogy olyan emberrel,
akit szeretünk, sokkal könnyebb együtt élni, mint egy családtaggal. Persze
igyekeztem nem ennyire előre szaladni, mert nem biztos, hogy ebből a
költözésből bármi is megvalósul, de azt azért sejtettem, hogyha bejelenteném
Tominak, hogy szeretnék elmenni otthonról, akkor szívesen jönne velem.
Szombat délután lévén
nem akartam tanulni, elővettem egy könyvet, lefeküdtem az ágyra, és olvasni
kezdtem, közben meg zenét hallgattam. Fél órát tölthettem így, amikor bejött
Alex, mert kellett neki egy üres DVD, nem képes magának venni már fél éve.
Elkezdett keresgélni a cuccaim között, én meg próbáltam nem rá figyelni, hiszen
úgyis csak felhúznám magamat.
- Te, mi a fenét
hallgatsz? - kérdezte Alex, szemöldök ráncolva nézett rám.
- Evanescence-t –
feleltem, majd ránéztem. - Miért, talán valami problémád van vele?
- Ja, nincs, csak
annyi, hogy Amy Lee egy gyökér, hogy kirúgta az összes normális tagot, és
újakat szervezett be, csak hogy azok feltétel nélkül nyalják a picsáját –
mondta szúrós szemmel, miközben lejjebb halkította a zenét.
- Jól is tette, hogy
nem hagyta a hülye pasiknak, hogy irányítsák őt, és hogy ő mondja meg, mi
legyen – feleltem.
- Mi ez a nagy
feminizmus? - vigyorgott rám gonoszan Alex. - Már inkább a csajok felé
kacsintgatsz?
- Dehogy, te hülye –
mondtam, közben felültem, letettem magam mellé a könyvet. - De Amynek igaza
van, hülye egoista pasikkal nem lehet együtt dolgozni, és jól tette, hogy
keresett helyettük olyanokat, akik egyet értenek vele.
- Aha... Szóval a
legtöbb pasit már te is egoista állatnak találod? - kérdezte Alex. - Vannak
leszbi ismerőseim, szerintem örülnének neked.
- Menj a picsába,
komolyan – morogtam. - Mondjuk inkább leszbi lennék, ha csak olyan pasik lennének
a világon, mint amilyen te vagy.
- Szerintem meg te
sem vagy egy nagy áldás – mondta Alex. - Hülye kis picsa vagy, eltartatod
magadat apával, tanulsz, mintha ez lenne a világ legnehezebb feladata.
- Nem tartatom el
magamat – mondtam. - Ha feleennyit csinálnál itthon, mint én, már akkor is
ragyogna a lakás!
- Leszarom a lakást,
én dolgozom, tudod? - kérdezte gúnyosan. - Te meg csak rajtunk élősködsz, és
úgy teszel, mintha baromi fontos személy lennél.
- Tudom, hogy nektek
nem vagyok fontos, de igazából már én is leszarlak titeket, mert lelketlen
seggfejek vagytok, és semmit sem tudtok a nőkről, azért vagytok egyedül –
mondtam már elég haragosan, kezdett felcseszni.
- Ja, miért, te talán
olyan sok mindent tudsz a kapcsolatokról? - nézett rajtam végig megvetően. -
Biztos nagyon okos vagy, de akkor áruld már el nekem, hogy miért nem volt
barátod már legalább fél éve? Biztos azért, mert annyira értesz mindenhez, és
olyan fantasztikus vagy, hogy mindent meg tudsz adni egy csávónak. Zoli sem
véletlenül dobott ki téged, biztos nem bírta elviselni a baromságaidat.
- Ehhez semmi közöd –
mondtam, hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni, mert más nem jutott eszembe, ez
olyan hirtelen ért engem. Eddig is próbáltam elhitetni magammal, hogy Zoli nem
azért szakított velem, mert semmit sem érek, hanem mert egyszerűen nem
illettünk össze; erre most meg a kedves bátyám szerint egy kalap szar vagyok.
- Pont annyira van
közöm, mint ahogy te elkezdtél engem sértegetni – morogta Alex.
- Igen, és mégis ki
kezdte a leszbis dologgal? - kérdeztem.
- Az csak vicc volt,
bassza meg! Látod, már a viccet sem érted, mert annyira be vagy savanyodva.
Látszik, hogy hónapok óta nem voltál rendesen megkefélve, szóval inkább a magad
háza táján söprögess, mielőtt másokat felbaszol, jó? - kiáltotta, azzal kiment,
jól becsapta az ajtót maga után.
A legelső gondolatom
az volt, hogy a bátyám egy hülye állat, másrészt meg nem akartam vele
foglalkozni. Próbáltam elterelni róla a figyelmem, de egyszerűen nem ment.
Tudtam, hogy valamilyen szinten igaza van, de ez a stílus egyszerűen undorító
volt. Ő is megérdemelné végre, hogy valaki a sárga földig alázza, mert az ő
viselkedése százszor rosszabb volt az enyémnél.
Jó lesz majd innen
elmenni, legalább senki sem vágja a fejemhez, hogy csak eltartatom magam, és
felesleges vagyok. Ahogy ezen agyaltam, hogy senkinek semmi joga hozzá, hogy
így sértegessen engem, úgy éreztem, egyre inkább elönt a harag. Most biztos ki
kell mennem futni ahhoz, hogy ne robbanjak fel a méregtől – pedig pihenni
akartam. De mit tehetek, ha egyszer a családom nem hagy kikapcsolódni... most
tényleg nagy szükségem lett volna erre.
Átvettem a
futócuccomat, majd kiléptem a szobám ajtaján, de ott egyből Alexbe botlottam,
nyilván be akart jönni hozzám megint.
- Mit akarsz? -
kérdeztem.
- Beszélni veled –
mondta.
- És miről? Hogy
miért vagy ilyen bunkó állat velem?
- Ja – morogta
közönyösen. - Na, hagy menjek be.
Én sóhajtottam,
bementünk, én leültem az ágyamra, ő meg a székemen foglalt helyet.
- Mi van, megbántad,
hogy ilyen ocsmány ember vagy? - kérdeztem.
- Na, nekem ne
fölényeskedj... Szépen meghallgatsz, és vagy megérted, vagy nem, de nem fogok
térdre borulni előtted, hogy aztán belém rúgj, és azt hidd, neked van igazad.
- Miért, azt hiszed,
hogy neked van igazad? - kérdeztem.
- Igen, igazam van.
És pont ezért utálnak engem egy csomóan, mert kimondom, ami a másiknak
legjobban fáj – mondta.
- És szerinted ezt a
családban is el kell játszanod? - kérdeztem.
- Ez nem olyan, hogy
családban ilyen vagyok, máshol meg olyan... Én ilyen vagyok, mindent kimondok,
amit akarok. Ha nem tetszik, fordulj fel – mondta Alex.
- És az nem zavar, ha
mindenki „felfordult” körülötted? Hogy nem lesz senki, aki szeret téged?
- Ne legyél már
ilyen... Rég felfedeztem, hogy nem vagyok szerethető, és tényleg senki sem szeret
engem. Már nem idegesítem magam rajta – vont vállat.
- De én mindig is azt
akartam, hogy mi jóban legyünk – mondtam. - Szerettem volna veled beszélgetni,
de te sosem szóltál hozzám, meg mindig leráztál.
- Igen, mert nem
tudtalak téged hogy kezelni, nem tudtam veled mit kezdeni... Még ha fiú lettél
volna, vittelek volna bulizni, de így nem akartam. Nem akartam, hogy valami
hülye haverom rád startoljon, vagy beadjanak neked valami jó kis drogot. Lehet,
hogy nem hiszed el, de meg akartalak védeni téged az én világomtól, ezért nem
akartam, hogy bármilyen szoros kapcsolat kialakuljon közöttünk.
- De ez hülyeség...
Magamtól sem mentem volna bulizni veled, de attól még beszélgethettünk volna
néha.
- És ugyan, mit
tudtam én volna mondani neked? - kérdezte Alex.
- Azt is jól
megmondtad, hogy szerelmes vagyok Tomiba... - mondtam. - Én még szívesen
beszélgettem volna tovább, de te otthagytál.
- Ja, értem, szóval
te szereted jól kielemezni a témákat. Én nem tudtam, hogy neked fontos, hogy
beszélgessünk – mondta.
- Igen, jó lett
volna, ha nem mindig csak akkor szóltál volna hozzám, amikor el akarsz küldeni
a picsába – mondtam. - Mondd, mi a francért utálsz te engem ennyire?
- Nem utállak –
mondta. - Csak mondom, nem tudlak téged hogyan kezelni. Jól megvoltunk mi
ketten apával, és nem zavart különösebben, hogy visszajöttél ide, de nem tudtam
veled hogy bánni. Csak egy dolgot tudtam tenni, hogy megvédtelek, de ezzel le
is tudtam a dolgokat.
- Megvédtél? -
kérdeztem vissza csodálkozva. - Mégis mitől?
Alex csak sóhajtott
és a szemét forgatta.
- Jaj, mennyit kell
neked magyarázni... Például ott volt Dávid, tudom, hogy tetszettetek egymásnak,
de nem akartam, hogy összejöttetek, ezért kitaláltam azt a szabályt, hogy a
bandám tagjai nem kavarhatnak egymás csaj rokonaival, hogy mi srácok ne
vesszünk össze a nők miatt. De igazából az volt a helyzet, hogy miattad nem
akartam, hogy Dáviddal legyél... nem tett volna jót neked.
- És emiatt találtad
ki ezt a szabályt? Azelőtt nem is volt? - kérdeztem.
- Igen, azelőtt nem
volt ilyen szabály – mondta Alex.
- Ez meglepő... -
mondtam. - De még érdekelne egy dolog. A nőket miért utálod ennyire?
A bátyám arcán sötét
árny futott át, látszott, hogy erről nem szívesen beszél.
- Nem utálom őket,
csak nem érdekelnek komolyan – mondta.
- De miért? - kérdeztem.
- Mert én ilyen
vagyok. Különben, hogy utálnám már a nőket? Lefeküdtem már legalább százzal,
tehát ezt eléggé szeretem bennük.
- Azt, hogy csak
kihasználod őket? - kérdeztem.
- Nem mindegyiket
használtam ki... Tudod koncertek után sok csaj idejött hozzánk, tudtam, hogy
csak szexet akartak, én meg éltem a lehetőséggel. Nem tudom, volt-e már egy
éjszakás kalandod, de másnap reggel mindkét fél számára egyértelmű, hogy nem
akarnak egymástól semmit.
- Igen, ezt én is így
csinálnám – mondtam. - De neked miért csak ez a megfelelő kapcsolat a nőkkel?
- Azt hiszem, azért,
mert egyszer, amikor szerettem valakit, annak nem kellettem. Ez tizenhét éves
koromban volt, fél évig együtt voltam a csajjal, minden megtörtént közöttünk,
de aztán otthagyott, mert neki egy másik srác kellett. Ezután hamar rájöttem,
hogy nem kell ahhoz szeretni egy csajt, hogy a szexet megkapjam tőle, és ez
nekem így elég volt.
- De nem tudom
elképzelni, hogy az azóta eltelt kilenc év alatt egyszer sem érezted azt, hogy
mennyire bele vagy fásulva ebbe az életformába. Én már három év után azt
éreztem volna, hogy teljesen ki vagyok égve – mondtam.
- Jó, te így
gondolod... De nekem jó így, mert mindig újakkal ismerkedek, nincs soha kétszer
ugyanaz az arc, ugyanaz a test.
- De ezt is nagyon meg
lehet unni, mert ez is egyfajta monotonitás – mondtam.
- Szerinted, de
szerintem nem. Egyszer volt egy csaj, akinél éreztem, hogy akár lehet több, de
nem lett belőle semmi, mert megbántottam.
- Szándékosan? -
kérdeztem.
- Nem az volt vele a
célom, hogy elüldözzem, de amikor elment, nem bántam meg. Rájöttem, hogy én
ilyen vagyok, mindent kimondok, amit gondolok, nem számít, hogy ezzel másnak a
lelkébe gázolok. És ha velem is ilyen valaki, azt sem bánom, mert nem mond
semmi újat, ismerem magam, tudom, miért vagyok ilyen.
- Igen? Akkor arra is
tudod a magyarázatot, miért ugráltatsz engem folyamatosan, és miért nem vagy
hajlandó semmit sem megcsinálni itthon?
- Szerintem erre te
is tudod a választ – mondta.
- Mert egy lusta
disznó vagy? - tippeltem.
- Igen, nagyon lusta
vagyok, és a rendetlenség sem zavar. Ezért pont le is szarom, mi van itthon.
- És ha én már nem
lakom itthon, mit fogsz csinálni? - kérdeztem.
- Nem fog megállni az
élet nélküled... hívunk egy takarítónőt, és rendelünk kaját. Van pénzünk
apával, telik rá – mondta Alex.
- Jó, ti dolgotok –
sóhajtottam. - De akkor is szar, hogy ilyen önző dög vagy, és csak magadra
figyelsz.
- Dehogy csak magamra
figyelek, folyton a környezetemet vizsgálgatom. Például azt is tudom, hogy
leszoktál a cigiről, és hogy Tomival kavarsz. Tessék, pedig egy szóval sem
mondtad egyiket sem, mégis tudom.
- Igen, nagyszerűen
tudod ezeket a dolgokat, csak kár, hogy sosem mondod el, mit tudsz.
- Mert számomra ezek
baromi unalmas dolgok, minek járassam a számat miattuk? - kérdezte.
- Szóval úgy érzed,
nem tudnál velem semmiről beszélgetni? - kérdeztem.
- Amik nekem
érdekesek, arról veled nem – mondta. - Engem nem érdekel a magánéleted,
leszarom az iskoládat, a jövődet, a munkádat, tényleg...
- Akkor miről
szeretsz beszélgetni? - kérdeztem. Tudtam, felesleges fennakadnom azon, hogy
leszarja a dolgaimat... ő már csak ilyen.
- Zenéről, filmekről,
művészetekről, elvont dolgokról, halálról, összeesküvés elméletekről,
társadalmi problémákról, pszichológiai zavarokról, betegségekről... ezek csak
példák a sok téma közül – mondtam.
- Te annyira idióta
vagy – mondtam. - Nem azért járok szociológiára, mert nem volt jobb dolgom,
hanem mert engem is érdekelnek az emberek, a társadalom, a történelem, az
összefüggések. És szeretek ezekről gondolkodni. De nekem mindig csak az jutott,
hogy gondolkodjak, mert senki nem beszélgetett velem erről egy kibaszott szót
sem. Kivéve Tomit, de itt a családban senki fel nem vetette ezt – mondtam. -
Azt tudom mondani neked, Alex, hogy elmegy melletted az életed.
- Melletted is elment
az utóbbi időben – mondta.
- Igen, tudom –
mondtam. - De annak legalább tudtam az okát... Szerintem nem elég, ha csak
odafigyelsz másokra, és tudod, mi van velük, kivel kefélnek, meg mit csinálnak
szabadidejükben, hanem beszélgess is velük erről, vagy bármiről, amiről azt
gondolod, hogy téged is érdekel.
- Bármilyen
hihetetlen, nekem is csak az jutott, hogy gondolkodjak. Nem szeretek
beszélgetni, mert mindig kimondok olyan dolgokat is, ami másoknak sértő. Inkább
befogom, és figyelek.
- Nem változtatnál
ezen? Felőlem sérts meg, de normális stílusban, ha ez az ára annak, hogy néha
beszélgetsz velem – mondtam.
- Jó, beszélgessünk a
magánéletedről? Láthatod, hogy előbb is sikerült kiborítanom téged pár egyszerű
mondattal.
- Azokat a mondatokat
undorító stílusban adtad elő. Nem mondhatsz a húgodnak olyat, hogy „látszik
rajtad, hogy régen nem voltál már megkefélve, azért vagy ilyen hülye”. Én sem
vágom a pofádba, hogy te egy elcseszett degenerált barom vagy, mert tizenhét
éves korod óta nem tudod túltenni magadat azon, hogy egyszer elhagytak.
- De Adél, nyugodtan
mondhatod, mert tudom, hogy ez van. Csak ne csodálkozz ha aztán én is mondok
egy-két dolgot – vont vállat Alex.
- De én nem akarom
rád ezt mondani. Én is tudom, hogy mi a helyzet velem, és lehet, hogy ezt mások
is tudják rólam, de nem vagyok kíváncsi bunkó visszajelzésekre.
- Jó, megértettem.
Annyit ígérhetek, hogy megpróbálok veled úgy beszélgetni, ami megfelel a te
stílusodnak... De ne várj tőlem ennél többet.
- Eddig se vártam
semmit, ezután pláne, hogy nem fogok.
- Na, akkor úgy
látom, semmi értelme nem volt ennek, hogy a pofámat jártattam – morogta.
- Csak rajtad múlik –
mondtam.
- Jó... mondom,
megpróbálok a te szintednek megfelelően hozzád szólni. Most megyek, mert már
így is késésben vagyok – mondta, azzal felállt, és kiment.
Azt hiszem, semmi sem
fog változni ezek után, de legalább megértettem, miért nem várhatok Alextől
semmit. Azt gondoltam, mi már sosem leszünk igazi család... Elgondolkodtam,
milyen lett volna normális családban felnőni, ahol a bátyámnak is van anyja, és
látja, miből áll egy család.
Nem tudtam, Tomival
hogy alakulnak a dolgaink, de az biztos, hogy vele nem akarom, hogy odáig
fajuljanak a dolgok, mint a szüleimmel. Egyszer Tomi említette, hogyha mi
ketten összejönnénk, akkor nem kellene elengednünk egymást... Nem voltam annak
sem a híve, hogy mindenáron maradjunk együtt, még akkor is, amikor már minden
elromlott, de nem akarom könnyen feladni. Akár még el is nézek olyan dolgokat,
amik nem esnek jól, de nem akarom őt otthagyni a legkisebb bántó baromsága
miatt. Remélem, mindent meg fogunk tudni beszélni egymással, még ha ez egy naiv
remény is volt. Csak így lehet: reménykedni, hogy minden rendben lesz.
Egy sokkal jobb és
boldogabb életre vágytam, mint ez a mostani. Nem vártam el, hogy ezt csak Tomi
adja meg nekem, nem akartam tőle függeni, de tudtam, hogy elkerülhetetlen, hogy
valamennyire függjek tőle. Ha már megvalósult, hogy végre összejöttünk, hátha
ennél több sem lesz lehetetlen... például tényleg szerettem volna vele
összeköltözni, remélem, ő is szeretné. Próbáltam hinni benne, hogy a mostaninál
érzelmileg sokkal biztosabb családom lesz egyszer, és én ezt Tomival képzeltem
el. Tudom, hogy korai, de ettől függetlenül ezt szerettem volna. Egyelőre nem
volt erőm felkészíteni magam az esetleges csalódásra, csak a szebb jövőre
tudtam gondolni.
Tomi
A németek elleni
második meccsünkön végre játszhattam. Az előző meccsen Fügedi és Szűcs
játszottak az én posztomon, most pedig Győrffy és én kaptunk szerepet. Győrffy
is annyi idős, mint én, neki is ez lenne az első olimpiája, viszont neki
kevesebb tapasztalata van nálam válogatott szinten, ő az idei EB-n szerepelt
először a csapatban. Sajnos ez most arról szól, hogy a saját csapattársunkat
kell legyőzni, és csapaton belül kell valakinél jobbnak lenni. A sérülésem
előtt nem lett volna kérdés, hogy én vagyok a jobb, de most nem tudtam
eldönteni, hogy mi a helyzet. Továbbra is nehézkesnek éreztem a fejlődésemet,
legalábbis edzésen elég nyögvenyelősen ment minden... Nem dobtam túl jól, az
erőnlétemmel is bajok voltak, pedig tényleg volt négy hónap „pihenőm”, ezért
nem is nagyon értettem, miért nem megy nekem ez az egész.
A második félidőben
léptem pályára, az első félidő Győrffyé volt, és meg kell mondjam, nagyon jól
nyomta. Éppen ezért gyomorgörccsel mentem a pályára, mert eléggé frusztrált,
hogy ilyen jól ment neki a játék. Tegnap Fügedy és Szűcs is jók voltak, meg ők
már évek óta biztos csapattagok, tehát valószínűleg nekem Győrffy az igazi
ellenfelem, helyette kéne bekerülnöm a csapatba, hiszen előbbi kettő szerintem
biztos, hogy ott lesz az olimpián.
***
A meccs egy
katasztrófa volt, ezt bátran állíthatom. Kikaptunk, és semmit, de tényleg
semmit nem tudtam hozzátenni a csapat sikeréhez. Volt egy nagy gólom, és ez
volt az egyetlen jó megmozdulásom, de ezen kívül beleszürkültem a mezőnybe.
Nagyon idegesítő volt, hogy alig voltak nézők a meccsen, és akik mégis
kilátogattak, azok is németek voltak. Olyan volt az egész, mint egy edzés,
semmi hangulata nem volt, nem volt, ami hozzásegítsen a szokásos
adrenalin-lökethez, pedig ez a Fradi szurkolók előtt mindig is megvalósult.
Mindig néztem az
időt, hogy mennyi van még hátra a félórás félidőből, mennyi időm van még
bizonyítani... És olyan hamar eltelt. Mondjuk ez nem igaz, néha már azt
kívántam, legyen vége az egésznek, mert ma nagyon nem megy nekem a játék.
Persze az is eszembe
jutott, hogy így semmi jóra nem számíthatok másnap az olimpiai
kerethirdetésnél, de reméltem, a szar teljesítményem ellenére csak bekerülök.
Hogy hogyan és miért, abba nem gondoltam bele, de hátha. A lelkem mélyén mégis
éreztem, hogy ez reménytelen.
Este nem nagyon
tudtam aludni a holnap délutáni kerethirdetés miatt. Lefekvés előtt
beszélgettünk egy kicsit Rudival, mert látta, hogy nyugtalan vagyok.
- Szerinted be fogok
kerülni? - kérdeztem.
- Hát... - mormogta.
- Nem akarok bunkó lenni, de ha bekerülsz, az főleg a múltadnak fog szólni, nem
a mostani teljesítményednek.
Én mélyet
sóhajtottam. Legalább őszinte volt, és nem biztatott, miközben tudta, hogy
nincs sok esély. De azért bántott, hogy úgy gondolta, tényleg szar voltam.
- Bárcsak tudnám,
hogy miért nem ment ez most nekem – mormogtam.
- Ne keseredj el,
azért van esély... Jó lenne, ha bekerülnél, mert ha olyan lennél, mint régen,
akkor nagy hasznára lennél a csapatnak. De az olimpián jobbnak kell majd lenned
ennél.
- Olimpián... -
morogtam. - Ezek után nem hiszem, hogy megyek. Basszus, azt hittem, van időm
még formába lendülni, de igazából egy kalap szar voltam.
- Nem, nem voltál
szar, voltak jó pillanataid, de egyelőre még nem tudtad hozni azt a szintet,
mint a sérülésed előtt. Szerintem nyugodtan reménykedhetsz, de ha bekerülsz,
akkor majd ennél több kell.
- Tudom én nagyon
jól. Csak kerüljek be – morogtam.
***
Az ebédlőben ültünk
le, Kozma, az edzőnk posztonként hirdette ki a keretet. Először a kapusokat
mondta el, aztán következtek a mezőnyjátékosok. Nem fecsérelte az időt a
felesleges dumákra, hanem haladt rendesen a dolog. Nemsokára a jobbátlövőkhöz
ért, nekem meg a torkomban dobogott a szívem az idegességtől.
- Tehát, jobbátlövők.
Jön az olimpiára Fügedy András, Szűcs Tibor és Győrffy Gergely. A jobbszélsők a
következők lesznek...
És már sorolta is
őket, de amint kimondta Győrffy nevét, onnantól kezdve megszűnt számomra az
egész világ. Nem kerültem be... Mondjuk várható volt, nem volt meglepő a dolog,
de mégis, ez az egész teljesen lesokkolt. Két éven keresztül terveztem ezt az
olimpiát, és a kibaszott sérülésem miatt most oda az álmom. Az a hülye
sérülés... miért pont akkor történt velem? Várhatott volna egy évet, akkor már
kit érdekel... Még négy évig kell csorgatnom a nyálam az olimpia után, miközben
mások, akik még nálam is fiatalabbak, lazán kisétálnak a mostanira.
Amikor vége lett
ennek az egésznek, mindenki indult a szobáiba, én is így akartam tenni, de
Kozma elém állt.
- Figyelj, Vitéz, te
leszel a tartalék, szóval ha valaki megsérül kint Londonban, te összepakolsz,
és jössz ki utánunk.
„Micsoda
megtiszteltetés” - gondoltam magamban. Én csak morogtam valamit válaszul, majd
mire feleszméltem, Kozma ott is hagyott.
A szobámban csak a
plafont bámultam, egyedül voltam, Rudi biztos másoknál csövezett. A győztesek
között... Kiálltam az ablakba elszívni egy cigit, már úgyis teljesen mindegy,
ki látja meg, és most egyébként sem az a legnagyobb baja mindenkinek, hogy
velem foglalkozzanak. Mindenki boldog, kivéve még öt-hat szerencsétlent rajtam
kívül, de hát ők már sejthették, hogy nem fognak bekerülni, mert csak az én
posztomon volt ilyen nagy a verseny.
Tartalék
lettem, hát, fantasztikus... Ha csak egy kibaszott tartalék tudok lenni, akkor
inkább abba is hagyom a kézilabdát. Egy-két óra magány után, miközben a kutya
felém sem nézett, nagyjából elszállt a végtelen haragom, amit főleg magam iránt
tápláltam. Elvetettem az ötletet, hogy abbahagyom a kézilabdát, már úgy
gondoltam, a januári VB-re csak azért is megmutatom a világnak, hogy képes
vagyok ennél sokkal jobbra is. Addig még van fél év, bőven van időm újra jónak
lennem. De ez a gondolat mégsem nagyon vigasztalt, továbbra is teljesen le
voltam törve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése