18. fejezet

18. fejezet

Adél

A németek elleni meccs reggelén Lilla felhívott, hogy nincs-e kedvem találkozni vele, én meg mondtam, hogy persze, van, ezért délelőtt elmentünk az egyetem közelébe egy kávézóba. Mivel szombat volt, nem kellett aznap dolgoznom, így ráértem, és Lilla sincs gyakran fönt Pesten nyáron, most is csak ügyet intézni jött föl. Csodálkoztam, hogy Szabináékat nem hívta, de ennek gyorsan meg is tudtam az okát.

- Képzeld, végre összeköltözünk a barátommal – mondta Lilla.

- Na, hát ez remek – mondtam.

- Úgy örülök, hogy végre vége van ennek a borzalmas időszaknak, amikor csak itt ténferegtem, és még megcsalni is képes voltam őt, annyira magányos voltam – sóhajtott.

- Hát igen, biztos elég nehéz lehetett – mondtam.

- Annak is örülök, hogy Ivánékat nem látom többet, már nagyon sok volt belőlük.

Ezen eléggé elcsodálkoztam, nem értettem, miért mondja ezt.

- Azt hittem, jóban vagytok – mondtam.

- Jóban is voltunk, de még Szabina kiállítása előtt kb. egy hónappal Iván megpróbált engem felszedni, aztán meg Szabinával jött össze, és akkor eléggé eltávolodtam tőlük – morogta Lilla.

- Iván téged is megpróbált felszedni? - kérdeztem, ez az információ még jobban meglepett.

- Miért, téged is? - kérdezte elkerekedett szemmel.

- Igen – mondtam. - Mondta, hogy menjünk ki együtt Hollandiába, de én nem akartam, aztán meg odajött hozzám kötekedni Szabina kiállításán.

- Mekkora egy szemét – forgatta a szemét Lilla. - Igazából már azóta is kötekedett velem, mióta megcsaltam a barátomat, de amikor nemet mondtam az ajánlatára, akkor szinte lehordott mindennek. Azt meg nem értem, Szabina miért ment bele, hogy vele legyen. Ez veszélyes lesz, szerintem.

- Hát igen... Főleg, hogy azt mondtam Ivánnak, próbálja meg olyannal, akivel tényleg el tudja képzelni, erre meg végigkérdez mindhármunkat... - mondtam. - Képzelem, hogy mennyire komolyan gondolta.

- Így Iván sosem fogja megtalálni azt, akit keres, így mindig is csak egy önző seggfej marad – mondta. - Különben meg én és Iván nagyon is hasonlítunk, de sosem akartam járni vele.

- Miben hasonlítotok? - kérdeztem.

- Abban, hogy mindketten teljesen el vagyunk veszve, meg fogalmunk sincs, hogy mit szeretnénk... Mondjuk én legalább azt tudom, hogy mit nem szeretnék, és ez az, hogy nem akarok egy hasonló nyomorult mellett lenni, mint én.

- Hát, ez elég erős megfogalmazás szerintem – mondtam. - De végül is senki se tökéletes, mindenki nyomorult egy kicsit. Sőt, talán nagyon is.

- Pedig ez még erősebb kijelentés, mint az enyém – mondta Lilla. - Kifejtenéd?

- Arra gondoltam, hogy mindenki hordoz magával terheket, ez alól nincs kivétel. Lehet, hogy kívülről mindenki tökéletesnek tűnik, meg a legjobb arcát akarja megmutatni, de mindenkinek vannak gondjai, vagy éppen kiderül, hogy mégsem olyan fantasztikus ember, mint amilyennek kinéz. Szóval senki sem tudja levetkőzni az emberi mivoltát, mindenki elég gyarló, aki meg szentnek hiszi magát, az vagy hazudik, vagy fogalma sincs, mi történik körülötte.

- Így próbálsz meg mentesíteni a bűneim alól? - kérdezte Lilla.

- Nem csak téged, hanem mindenkit is. Nem szörnyülködök, hogy Iván milyen, hiszen ő is csak ember... Meg ott van apám, gondoltam, hogy ő is csak kívülről próbálja gondtalannak mutatni magát, de igazából nem az. A bátyám meg olyan, mint akinek nincs lelke, de tudom, hogy van, hiszen kell, hogy legyen. Meg nem érdekel a barátom múltja, hogy előttem hány csajjal feküdt le, mert nekem ehhez semmi közöm. Persze, meg tudna bántani, és biztos nagyon ki lennék akadva, ha mondjuk megcsalna, de a végtelenségig nem hibáztathatnám őt.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem érdemes senkitől semmi jót várni? - kérdezte Lilla.

- Lehet jót várni az emberektől, de nem kell megbotránkozni, ha ez nem fog eljönni. És talán a rossz dolgokat sem kell annyira komolyan venni – mondtam.

- Úgy hangzik ez nekem, hogy azért mondod ezt, ha esetleg a barátod elhagyna, vagy nem is tudom, akkor tudj hogyan megbocsátani? - nézett rám Lilla.

- Igen, lehet, hogy így van – mondtam. - Lehet, hogy így próbálom magam védeni a csalódásoktól, hogy elfogadom, hogy ez természetes.

- Szóval természetes, ha csalódunk?

- Miért, volt olyan, hogy nem csalódtál valakiben? - kérdeztem vissza.

- Volt, akiben nagy dolgokban nem, csak kisebbekben – mondta Lilla. - De egyébként jó elgondolás, és arra jó is, hogy ne éld bele magad, ha valakire haragszol, mert lehet, hogy tényleg felesleges.

- Szerintem az – mondtam.

- És egyébként hogy vagytok a barátoddal?

- Hát, jól, köszi... Ő most az olimpián van, én meg itthon. Mi is szeretnénk majd összeköltözni.

- Tényleg, már ilyen gyorsan? Mondjuk régóta ismeritek egymást, szóval ti érzitek.

- Nem tűnik gyorsnak – mondtam. - Olyan természetes minden, amikor vele vagyok, nem is kérdés, hogy összeköltözünk.

- Jól hangzik – mondta Lilla. - Tényleg, te régen mondtad, hogy nem hiszel a lelki társban. Azóta sem gondoltad meg magad, hogy esetleg a mostani a párod a lelki társad?

- Hogy Tomi lenne a lelki társam? Hát, nem hiszem... - mondtam. - Sokban hasonlítunk, de alapvetően elég különbözőek vagyunk. Meg én eleve nem hiszek a lelki társban, szerintem ilyen egyszerűen nem létezik.

- Én hiszek benne, hogy létezik, csak megtalálni lehetetlen – mondta Lilla.

- Ja, így lehet, hogy én is hiszek benne – mosolyogtam.

***

Otthon egyedül néztem a meccset, mert apám aludt, Alex meg nem tartózkodott otthon, nyilván másnaposan fetrengett valami kedves barátja padlóján. Tomiék a németek ellen játszottak, és Tomi megint eszméletlen jó volt. Sorban dobta a gólokat, vagy éppen adta a jó passzokat a csapattársainak, és mindezek mellett igazi vezér volt a pályán. Többször hátba veregette Rudit, biztatott mindenkit, nagyon odatette magát, mint ahogy mindenki a csapatból. A németeknek semmi esélyük nem volt, a magyarok olyan világklasszis játékkal jöttek elő, amit legutóbb csak a VB elődöntőben láttam – jó régen. Remélem, most nem áll meg a lendület, mint akkor, hanem majd jól teljesítenek az elődöntőben is, aztán meg a döntőben.

Néztem a meccs utáni interjúkat, Tomival is csináltak egyet természetesen. Izzadtan, fáradtan, de azért örömmel válaszolt a kérdésekre. Láttam rajta, hogy mennyire boldog, és ez engem is boldogsággal töltött el.

- Tamás, tudod hány gólt dobtál? - kérdezte tőle a riporter.

- Nem, fogalmam sincs – mondta Tomi.

- Tizenegyet, ami nagyszerű teljesítmény, ezúttal is szeretnénk gratulálni.

- Köszönöm szépen, de az a legfontosabb, hogy nyert a csapat, nem is kis különbséggel, úgyhogy igyekszünk ebből táplálkozni a következő meccsen.

- Hallottad már, ki lesz a következő ellenfeletek?

- Igen, Izland tovább jutott, tehát velük játszunk... Nehéz lesz, de úgy érzem, minket most senki sem tud megállítani – mondta Tomi magabiztosan.

- Úgy érted, hogy akár még az olimpiát is megnyerhetjük?

- Persze, mindenki szeme előtt csak ez a cél lebeg, és a mai meccs után láthatjuk, hogy ez nem lehetetlen – mondta Tomi teljesen magától értetődően.

- Ha továbbra is ilyen jól látszol, akkor különösen nem lehetetlen. Köszönjük az interjút, és sok sikert kívánunk! - nyújtott kezet a riporter.

- Köszönöm szépen – mondta Tomi, azzal kezet fogtak, majd elindult az öltözőbe.

Ezután a riporter Rudit kezdte el kérdezgetni.

- Rudolf, gratulálunk a nagyszerű teljesítményedhez – mondta a riporter.

- Köszönöm szépen – mosolygott Rudi. Ő nem volt olyan magabiztos, mint Tomi, sokkal szerényebben állt a kamera elé.

- Eddig nem nagyon emelkedtél ki a mezőnyből, inkább csak csendben csináltad a dolgodat, most viszont szinte megtáltosodtál, több gyönyörű gólt is dobtál a szélről. Mi történt?

- Nem is tudom... Azt hiszem, a többiek jó teljesítménye, mint például Vitéz Tomié, meg Győrffy Gerié húzott engem magával, úgyhogy örülök, hogy végre volt egy jó meccsem. A jövőben több önbizalmat fog ez nekem adni, hogy igenis merjek kiszorított helyzetből elvállalni lövéseket.

- Hát, mi lett volna, ha ezt az olimpia kezdetén is megléped...

- Igen, de ezen kár gondolkodni. Mindenesetre igyekezni fogok hozni a jó formámat Izland ellen is – mondta Rudi.

- Köszönjük szépen a beszélgetést, sok sikert kívánunk!

Ezután több interjú nem volt, én meg arra gondoltam, micsoda üres fecsegés volt ez az egész. Úgy szerettem volna tudni, vajon Tomi jól van-e, nem hajtotta-e túl magát, néha azért eszébe jutok-e. Tegnap váltottunk legutóbb SMS-t, ma sok sikert kívántam neki a meccsre, de arra nem válaszolt. Persze, nem csináltam ügyet ebből, csak hiányzott nekem, meg jobb lett volna, ha néha kicsit több életjelet ad magáról.

Elgondolkodtam, hogy amíg ő olyan hősi feladatokat hajt végre az olimpián, mint az országnak sikereket szerezni, addig én olyan jelentéktelen dolgokat csinálok, mint dolgozom, futok, vagy csak őt nézem, és lélekben szurkolok neki. Egy kicsit irigyeltem, hogy az enyémhez képest sokkal színesebb élete van, és most nyilván a mennyben van a boldogságtól. Igaz, ez az egész sokkal kiszámíthatatlanabb, mint az én munkám, vagy az én átlagos életem, és neki bármikor jöhet olyan nehézség, amit nagyon nehéz lesz leküzdenie.

Lehet, hogy talán az én életemben nincs is olyan pillanat, ami felérne azzal, mint Tominak az, amikor nyernek, vagy amikor gólt dob, meg üvölt a közönség. De rájöttem, hogy nekem is van ilyen, hogy úgy érzem, semmi sem tud kizökkenteni a boldogságból, és ez az volt, amikor mindig gond nélkül lefutom a szigetet. Március óta legalább nyolcvanszor teljesítettem ezt a távot, és szerintem ez egy átlagembertől nem kis teljesítmény. Hiába nem olyan nagy dolog, mint amiket Tomi csinál, de szeretek futni, legalább annyira, mint ő kézilabdázni.

Kimentem a konyhába, apa már ébren volt, éppen valami nagyon gusztustalan ételt próbált összerakni.

- Na, nyertek a magyarok? - kérdezte.

- Igen, nyertünk szerencsére. Tomi jó sok gólt dobott, meg egyébként is nagyon jól játszott... De amúgy mit csinálsz? - kérdeztem kissé bizalmatlanul.

Valamiféle húspiramist akart gyártani szerintem, mert egy tepsibe beledobált mindent, amit csak talált, csirkét, marhát, sertést, sonkát, szalonnát, és mindezt leöltötte valami sajtos-tejfölös szósszal.

- Jaj, fiam, ez nagyon finom lesz, majd meglátod.

- Aha... Kitől tanultad?

- Senkitől, saját ötlet, most pattant ki a fejemből.

- Ha van pénzed pazarolni, akkor csináld csak – vontam vállat, majd indultam volna be a szobámba, de utánam szólt:

- Figyelj csak, árulj már el nekem valamit... - mondta, miközben beletette a sütőbe ezt a nagyszerű ételt.

- Mondjad csak – mondtam.

- Mit szeretnél kezdeni az életeddel, gondolkodtál már rajta? - kérdezte. - Már van munkád, van diplomád, van barátod is, akivel elvileg össze fogsz költözni... Milyen jövőt látsz magadnak?

Ez a kérdés meglepett, apa nem szokott ilyenekkel fárasztani minket.

- Hát, nem tudom – feleltem. - Csak éldegélnék békében és nyugalomban, nekem nem kell ennél több.

- Azért, mert ez nem volt meg neked korábban? - kérdezte apa egy kis bűntudattal a hangjában.

- Nem feltétlenül. Az mondjuk igaz, hogy nem éreztem igazán otthon magam senkinél sem, de szerintem enélkül is az ember meg akarja valósítani a saját terveit.

- És neked tényleg az a terved, hogy Tomival legyél? - kérdezte apa.

- Igen, miért, valami bajod van vele?

- Nincs, csak kérdezem – mondta. - Mert azt szeretném, valaki olyan mellé kerülj, aki jobb, mint én, meg anyád voltunk.

Nem hittem volna, hogy ezt gondolja magukról. Nem szólaltam meg, ő folytatta:

- Az is csoda, hogy ilyen lettél... Végigcsináltad az egyetemet, volt egy normális párkapcsolatod, értelmes fiatal nő lettél, leszoktál a cigiről, nem iszol... Ez a mi családunkban olyan kivétel, hogy szinte minden nap áldom az eget, hogy legalább te normális lettél, és legalább miattad nem kell szomorkodnom. Persze, tudom, hogy én ebben nem sokat segítettem neked, meg tudom, hogy nem rajtam múlott, amiért kitartó lettél, meg sosem adtad fel, de azért mégis jó érzés a tudat, hogy az ember gyereke nincs elveszve.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jó véleménnyel vagy rólam – mondtam. - Azt hittem, az a legfontosabb velem kapcsolatban, hogy mindig legyen itthon ebéd, mindig legyen elmosogatva, ragyogjon a ház, és akkor minden le van szarva, megvan a lelki békéd.

- Sajnálom, ha ilyennek láttál engem – morogta, én meg tudtam, hogy ha egy szülő azt mondja, hogy „sajnálom”, akkor tényleg sajnálja. Korábban azt hittem, a világért sem mondaná ki, hogy nem tévedhetetlen.

- Most már mindegy – vontam vállat. - Azért elég szar volt sokáig azt hallgatni Alextől, hogy a nők csak arra jók, hogy megdugják őket, és semmi másra, még maximum arra, hogy kimossák a szaros alsógatyáját. Ez tudat alatt mindig is nagyon idegesített, hogy hogy lehet valaki ilyen...

- Hát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy Alex teljesen magától alakította ki ezt a véleményt – mondta apa. - Mostanában próbáltam menteni a menthetőt, de láthatod, hogy semmi eredménye.

- Miért lenne eredménye? - kérdeztem. - Tizennégy éves korától ezt hallgatta, szerinted meg lehet egyáltalán változtatni?

- Én reméltem, hogy több szerencséje lesz, mint nekem, és talál egy normális nőt, aki hatására megváltozik a véleménye.

- Persze, biztosan sok esélye volt találni egy normális nőt, miközben ő meg már egyáltalán nem normális – sóhajtottam. - Komolyan, mi volt anyával a baj? Az, hogy elvette a szabadságodat?

- Nem is csak, hogy elvette, hanem szinte követelte. Ha hazajöttem, mindig ordibált velem, hogy hol voltam. Minden nap a fejemhez vágta, hogy el fog hagyni, én meg mindig leléptem, ha vita volt, nem bírtam a konfliktust...

- De akkor mégis mire kellett neked anya? Hogy legyen valaki, aki vezeti a háztartást? - kérdeztem.

- Ez nem volt ilyen egyszerű... Én nagyon szerettem őt, de miután megszülettetek, semmi sem volt már olyan, mint régen. Ne értsd félre, titeket is nagyon szeretettelek, csak szinte majd' bekattantam, hogy tudtam, semmi sem lesz már olyan mint régen, és ez a mostani, ami van, nem jó, de ezt sem akartam elveszíteni.

- Aha... - mondtam. - Hát, biztos nem lehetett veled könnyű.

- Remélem, neked könnyebb lesz majd a te uraddal, csak ennyit tudok mondani.

- Nem indulok túl jó esélyekkel a magam részéről, de majd meglátjuk.

- Szerintem a legjobb esélyekkel indulsz, ami ettől a családtól elvárható volt.

- Nem tudom, tényleg... - mondtam. - Na jó, én most visszavonulok – azzal bementem a szobámba.

Leültem a géphez, megnéztem az e-mailemet, aztán azon gondolkodtam, írjak-e SMS-t Tominak, hogy gratulálok a győzelemhez, de nem volt kedvem. Reggel óta még nem írt nekem, nem akartam megint én írni. Igaz, hogy én vagyok itthon, és én jobban unatkozom, mint ő, de úgy gondoltam, most megvárom, amíg végre ő jelentkezik.

Apával ez a beszélgetés elég furcsa volt, azt hiszem, mostanában jött rá, hogy milyen károkat okozott a gyerekeiben. Én mindig is próbáltam nem foglalkozni a beteges véleményükkel, mert már tizenhét éves voltam, amikor idekerültem, volt már valamilyen véleményem a világról, és az nem egyezett meg az övékkel. Ennek ellenére nehéz volt figyelmen kívül hagyni, amiket hét év alatt beszéltek előttem. Igaz, mindig is elítéltem a véleményüket, de néha ott motoszkált a fejemben, hogy mi van, ha igazuk van...? Hogy majd nem leszek jó senkinek, és majd akivel leszek, kb. lábtörlőnek akar engem használni. Szerencsére Zolival nem ez volt a helyzet, de amikor elhagyott, akkor tudat alatt ezt összekapcsoltam azzal, amiket apámék dumáltak folyton... Persze, igyekeztem kizárni ezt, és reménykedtem, hogy nem mindenki ilyen. Tomiban mindenkinél jobban megbíztam, de tudtam, hogy most, hogy együtt vagyunk, bizony ha akarom, ha nem, lesz egy-két pofára esés, mert lehetetlen, hogy mindig mindketten ugyanazt akarjuk.

Estig csak lézengtem, már éppen ki akartam menni futni, amikor megcsörrent a telefonom. Azt hittem, Tomi hív, de nem ő volt az, hanem Anna, Rudi barátnője. El sem tudtam képzelni, hogy mit akar.

- Szia Anna... - köszöntem.

- Szia Adél – mondta Anna sietősen. - Figyelj, lehet, hogy hülye kérdés, meg hirtelen jön, de nincs kedved kijönni Londonba?

Meglepődni sem volt időm, mert tovább folytatta:

- Az egyik barátnőm kijött volna velem az elődöntőre meg a döntőre, de visszamondta valami pasi-ügy miatt, így rám maradt a jegye. Nincs kedved megvenni tőle a jegyeket? És így élőben láthatod a fiúkat.

- Van jegye az elődöntőre, meg a döntőre? - kérdeztem, bár úgy gondoltam, úgysem fogok én elmenni.

- Igen, az elődöntőben Izland lesz az ellenfél, pontosan két nap múlva. Utána remélem, bejutnak a fiúk a döntőbe, de ha nem, majd megpróbálunk szerezni jegyet a bronzmeccsre. Na, akkor érdekel?

- Hát, persze, csak nagyon gyorsan jött most ez az egész. Hány napot kéne összesen kint lenni?

- Kb. négyet, ötöt. Ja, és repülőjegy is van, mielőtt elfelejteném, azt már megvette a barátnőm jó előre, csak sajnos nem tud utazni. Szóval ha jönnél, akkor valamikor át tudnád venni tőle a jegyeket, itt lakik ő is Pesten.

- És mikorra szól a repülőjegy? - kérdeztem.

- Holnap délután háromra, szóval gyorsan el kellene döntened – mondta Anna.

- Jó, mennyibe kerülnek?

- A repülőjegy oda-vissza ötvenezer, a meccsre a jegyek meg átszámolva negyvenezer forint.

- Húha, hát nem ezerkétszáz forint, mint a Népligetben – mondtam.

- Hát, igen, de nem is az a kategória – mondta Anna.

- Jó, figyelj, ezt még át kell gondolnom, mert nyilván ezen a kilencvenezer forinton kívül egyéb költségek is felmerülnek, például a szállás.

- Amiatt ne aggódj, én egy nagyon olcsó szállodában lakom, háromezer forint egy éjszaka, úgyhogy ha jössz, foglalok neked egy szobát – mondta Anna.

- Jó, köszönöm, de nem hiszem, hogy százötvenezernél kevesebből kijövök ebből az egészből, az meg nagyon sok pénz... - mondtam.

- Jó, de ez történelmi pillanat lesz, Magyarország először lesz olimpiai bajnok kézilabdában – mondta Anna lelkesen.

- Ja, de ha én kimegyek, biztos csak negyedikek lesznek, amilyen szerencsém van... - mondtam. - Na, ezt még át kell gondolnom, felhívlak kb. negyed óra múlva.

- Jó, de szerintem gyere, Tomi biztosan örülne neked.

- Hát igen, én is neki, de tényleg muszáj gondolkodnom ezen, mert ez nekem elég sok pénz.

- Rendben, akkor hívj vissza negyed óra múlva.

- Jól van, szia!

- Szia!

Letettem a telefont, az első gondolatom az volt, hogy nem akarok menni, mert még sosem ültem repülőn, külföldön is csak háromszor voltam, akkor is busszal, és csak Bécsbe, meg Szlovákiába mentem, szóval nekem ez az egész elég félelmetesnek tűnt. De aztán arra gondoltam, hogy mindig is hiányzott egy kis kaland az életemből, meg hogy lehet, hogy itt az ideje annak, hogy valami meggondolatlanságot csináljak. Szerettem volna látni a két meccset, de persze az még fontosabb volt, hogy végre találkozhatok Tomival. Nem tudom, mennyire fog örülni, hogy ott leszek, mivel mondta, hogy most csak a meccsekre akar koncentrálni, de nekem az is jó lett volna, ha csak akkor leszünk először kettesben, amikor már letudta az egész olimpiát.

Az elődöntő és a döntő között lesz egy nap szünet, és ha esetleg Tomi nem akar, vagy nem tud velem lenni, akkor körülnézek a városban, hiszen mindig is el akartam jutni Londonba. Végül is sikeresen rábeszéltem magamat, hogy menjek, a pénzt egy kicsit sajnáltam rá, de remélem igaza lesz Annának, és érdemes lesz ott lenni.. Tíz perc után visszahívtam Annát, mondtam, hogy jövök, ő nagyon örült ennek, rögtön meg is adta a barátnője telefonszámát, akitől majd holnap átvehetem a jegyeket, meg mondta, hogy elintézi nekem a szállodát.

- Majd délután kimegyek eléd a reptérre, aztán este összehozunk egy dupla randit Rudival és Tomival – mondta Anna.

- Tényleg, Tomi tud róla, hogy esetleg jönnék?

- Nem, Rudi javasolta nekem, hogy kérdezzelek meg téged, de mondta, hogy ha jössz is, akkor nem mondaná meg Tominak, hogy legyen meglepetés.

- Milyen kedves ötlet, remélem Tomi is pozitív meglepetésként fog rám tekinteni – mondtam.

- Szerintem örülne neked, hát a barátnője vagy.

- Igen, de Tominál ez nem ilyen egyszerű... Na, mindegy, nem is ez a lényeg, inkább megyek, hívom a barátnődet.

- Rendben, akkor foglalok neked szobát, és holnap délután négy óra után kint leszek a repülőtéren.

- Köszönöm szépen – mondtam.

- Nincs mit, akkor holnap találkozunk!

Miután beszéltünk, bementem a nappaliba, ott apám és Alex terpeszkedtek, én így szóltam:

- Holnap megyek Londonba.

Ők elég bambán néztek rám, miközben én csak vigyorogtam.

Tomi

A németek elleni meccs utáni nap reggelén felhívtam Adélt, mert eszembe jutott, hogy előző nap nem is beszéltünk egymással. Most is csak futólag beszélgettünk, gratulált a meccshez, mondta, hogy továbbra is szurkol nekem. Vidám volt a hangja, ami engem egy kicsit lehangolt, nem is értettem, hogy miért... Igaz, nekem sem volt rossz kedvem, de egy kicsit zavart, hogy ő nélkülem is jól érzi magát.

A csapat körében nagyon jó hangulat uralkodott, mindenki jókedvű volt, már Rudi is. A németek ellen ha volt rá lehetőség mindig lepasszoltam neki a szélre a labdát, hogy dobjon onnan gólt, és szinte az összes helyzetét bedobta, ami egy szélsőtől nagyon jó teljesítmény. Úgy láttam, ez meghozta az önbizalmát, és a kedvét a játékhoz. Azt mondta, már nem görcsöl a következő meccs miatt, inkább várja, és már nem is akar hazamenni. Úgy látom, elhitte, hogy itt most tényleg olimpiai bajnokok lehetünk.

Én viszont azt hiszem, most vagyok a mélyponton. Reggel Adél fényképeit nézegettem a telefonomban, és újra rám tört a szokásos honvágy, ami minden edzőtáborban és világversenyen  rám jön. Persze, nem akarok ezzel foglalkozni, de egy kicsit már unom az ittlétet, hogy minden reggel Rudi fejét kell bámulnom, meg egyébként is őt kell kerülgetnem a szobában. Nem mintha bármi bajom lenne vele, hiszen úgy összeszoktunk már, mintha testvérek lennénk, de a testvéreknek is néha elegük van egymásból. Egyébként tetszett a város, meg az olimpiai falu is tényleg nagyon igényes volt, és rengeteg magyar szurkoló volt kint mindig a meccseinken, de már vágytam haza.

Adél is nagyon hiányzott, de nem akartam rá gondolni, ezért sem írogattam neki szívesen. Most úgy éreztem, jobb elfoglaltság lenne otthon lenni, és közösen albérletet keresni, mint itt lenni. Az, hogy akár olimpiai bajnokok lehetünk, engem nem feldobott, hanem megijesztett. Másfél hete még a Balatonon voltam, nem is gondoltam az olimpiára, most meg minden lehetőség megvan rá, hogy megnyerjük... Az is átfutott az agyamon, hogy nem is érdemlem meg, hogy olimpiai bajnok legyek, hiszen fél évet egyáltalán nem is játszottam, cigiztem, buliztam, nem is érdekelt, hogy mi lesz velem. Most meg hirtelen bekerültem a csapatba, és tőlem is nagyon sokat várnak a győzelem érdekében. Úgy éreztem, ez már egy kicsit sok nekem, értettem, hogy miről beszélt Rudi, amikor azt mondta, hogy ez egy nagyon stresszes dolog, és nagy teher itt lenni. Nem akartam sokat gondolkodni, most először éreztem, hogy nagy szükségem van a szexre, aközben teljesen kikapcsol az agyam, és nem mellesleg megnyugszom utána. Azt akartam, hogy Adél itt legyen velem, biztosan nagyon jól elszórakoznánk egymással, úgy éreztem, most egész nap képes lennék szexelni.

Tényleg nagyon sok jó csaj volt itt, de eszembe sem jutott, hogy mással történjen bármi is. Észrevettem, hogy pár csaj eléggé megbámul engem, szinte felfalnak a szemükkel, de ellenálltam. Egyrészt, úgysem lenne olyan jó velük, mint Adéllel, másrészt el sem tudtam képzelni, hogy megtegyem azt Adéllel, hogy megcsalom. Olyan seggfejnek érezném magam utána, hogy nem is tudnék tükörbe nézni. Régebben azt gondoltam, hogyha nincs velem a barátnőm, akkor megtenném szívesen mással, csak akkor nem volt rá lehetőségem. Most volt lehetőség, mégsem akartam, mert az egyáltalán nem mentség, hogy nincs itt velem, mert erről nem ő tehet. Elég hülyén gondolkodtam régebben...

Talán most értettem meg, hogy oda kell figyelni mások érzelmeire is, és nem szabad játszani ezzel. Briginél, meg a többi csajnál nem érdekelt, hogy mit éreznek, meg mit akarnak, én azt tettem, ami nekem tetszett. Már el sem tudtam képzelni, hogy így viselkedjek Adéllel. Ez nem feltétlenül azért volt így, mert szerettem őt, meg jó volt vele a szex, hanem azért, mert előzőleg barátok voltunk. Sokat tett értem, mindig mellettem volt, amikor szarban voltam; és egy ilyen barátot sosem bántana meg az ember. Rájöttem, hogy a többi csajnak én sosem voltam a barátja; mindig csak valami fellángolás, meg szexuális vágy kötött hozzájuk, de barátok nem voltunk, és ez volt az, ami mindig is hiányzott.

Adéllel órákig tudunk mindenféléről beszélgetni, nevet a vicceimen, nyugodtan tehetek rá kicsit bántóbb megjegyzéseket is poénból, nem sértődik meg rajtuk, hanem ő is kitalál rám valamit. Nem veszi magára, ha kijelentem, én ma egész nap gépezni akarok, és csak este szeretnék vele lenni, hanem hazamegy, és ő is gépezik, vagy valami mást csinál. Néha végigbeszélgetünk éjszakákat, és szerintem ennél szebb nincs is. Lehet, hogy más csajokkal szinte egész éjjel csak szexeltem, de utána már nem nagyon ment a beszélgetés. Adéllel ezért is jobb a szex, mert nincsenek kellemetlen helyzetek, nem vagyunk zavarban, és teljesen felszabadultan szólunk egymáshoz. Meg más csajokat nem kértem meg, hogy jöjjenek velem biciklizni, focizni, kirándulni, velük nem lehetett ilyen dolgokat csinálni, mindig csak sétálni lehetett velük, vagy moziba menni. Vagy esetleg feljöttek hozzám és szexeltünk, utána meg azon gondolkodtam, milyen ürüggyel küldjem őket haza. És ezek azért voltak, mert nem tudtunk beszélgetni...

A mai nap valahogy eltelt, délelőtt edzettünk egy kicsit, délután szabad foglalkozás volt, mi Rudival lementünk a szálloda uszodájába és megmozgattuk fáradt testünket. Este hat körül mentünk csak vissza a szobánkba, Rudi így szólt:

- Kimegyek találkozni Annával, nem jössz velem? - kérdezte.

- Persze, legyek gyertyatartó, vagy mi? - kérdezte, azzal lehuppantam az ágyamra.

- Nem, te hülye. Öt év után már vissza tudjuk fogni magunkat előtted. Elmegyünk sétálni, jöhetnél velünk... beszélgetünk, meg ilyesmi.

- Inkább most itt maradok pihenni – mondtam, nem is nagyon értettem, miért akarja, hogy ott legyek, amikor a barátnőjével találkozik.

- Ne maradj itt pihenni, mert csak a holnapi meccsre fogsz gondolni, ami nem tesz majd jót neked... Gyere ki velünk, elmegyünk a Hyde Parkba, hidd el, nagyon jó lesz.

- Miért menjek én egy ilyen helyre veletek? - kérdeztem értetlenül. - Üljetek le egy padra, és smároljatok, szarjatok a világra.

- Mondtam Annának, hogy szeretném, ha velünk jönnél, ő meg örült neki... Legalább beszélgetünk, és addig sem gondolsz a holnapra.

- De nincs kedvem, tényleg – morogtam.

- Jó, akkor mihez van kedved, mit fogsz itt csinálni?

- Nem tudom, pornót nézek – mondtam valamit, ami elsőre eszembe jutott.

- Szerintem gyere velünk, komolyan... Utána majd kajálunk valamit, és röhögünk. Tudod, hogy Anna bír téged, nem fogod szarul érezni magadat..

- Jó, jövök... De csak azért, mert tényleg nem tudok itt mit csinálni – morogtam.

- Na, remek, meglátod, jó lesz.

Én ebben erősen kételkedtem, de ha ennyire ragaszkodott hozzá, hogy menjek velük, akkor megyek... Lehet, hogy van valami oka, amiért nem akar kettesben lenni a csajával, és ezért akarja ennyire, hogy én is ott legyek. Nem értettem, miért ne akarna vele lenni, de ha már így alakult, akkor megteszem Rudinak ezt a szívességet.

Útközben végig Rudit csesztettem ehhez hasonló mondatokkal:

- Mi van, már olyan párocska lettetek, akik jobban kedvelik más társaságát, mint egymásét? Öregszünk, barátom? Inkább az ötven évesekre jellemző társasági életre vágysz? Összegyűlni más tatákkal és nyanyákkal, és beszélgetni? - vigyorogtam.

- Tudod, fiatal párok is szoktak találkozni egymással, te idióta – morogta.

- Ja, akik már unják egymást, mint a szart – mosolyogtam továbbra is.

- Hát akkor részvétem... múltkor eljöttetek találkozni velünk Adéllel, ahelyett, hogy otthon gyűrtétek volna a lepedőt... Pedig csak két hete voltatok együtt, hát igen, tudom, ciki...

- Jól van, befoghatod – morogtam. - Minden nap gyűrtük a lepedőt, csak kicsit ki akartunk menni emberek közé.

- Persze, én is ezt mondanám.

Nemsokára megérkeztünk a megbeszélt helyre, egy közeli térre, de Anna még nem volt ott.

- Na, persze, még nincs itt – morogta Rudi.

- Bújjunk el, és ijesszük meg, ha jön – javasoltam.

- Hah, nagyon jó ötlet... - morogta gúnyosan. - Nőj fel végre.

- Ha tudnád, hányan mondták már ezt nekem – forgattam a szemem.

Ekkor megláttam Annát a zebra túloldalán, azonnal észrevettem, hogy van vele valaki. Adél volt az. Láttam, hogy ő az, de az agyam egyszerűen képtelen volt felfogni... ő nem lehet itt... hogy a francba került ide...? Én csak megkövülten álltam pár pillanatig, amíg ide nem értek. Ő csak mosolygott rám, én meg még mindig hitetlenkedve néztem rá, tátva is maradt a szám.

- Pont ilyen arcra számítottam – mosolygott Adél, amikor megölelt.

- Hát, neked könnyű, te tudtad, hogy találkozunk – mondtam, azzal végre összeszedtem magam, és én is megöleltem őt. Persze ezután azonnal faggatni kezdtem őket, hogy mégis hogyan tudott Adél kijönni ide, ők meg elmondták, hogy Anna egyik barátnőjének volt két szabad jegye az elődöntőre, meg a döntőre, ráadásul még repülőjegye is volt... Közben végig az elképedt fejemen nevettek.

- Jól van, hát egyáltalán nem számítottam erre – mormogtam, de közben átöleltem Adél derekát.

- Azt gondoltuk – mondta Rudi. - Na, ezután nem kell jönnöd velünk a Hyde Parkba... Érezzétek jól egymást!

- Kösz, ti is – mormogtam.

Ők elmentek, mi meg Adéllel megcsókoltuk egymást.

- Hagy nézzelek... - mondtam, miután eltoltam magamtól.

- Miért, hogy tényleg én vagyok-e az? - mosolygott.

- Hát persze... - mondtam.

Végignéztem rajta, fekete top és farmer sort volt rajta, rögtön arra gondoltam, hogy fogom lehámozni róla, de most inkább annak örültem, hogy tényleg itt van velem. Még mindig csak mosolygott rajtam, igazi boldog mosoly volt, ami bennem is jóleső érzéseket indított el.

- Örülök, hogy eljöttél – mondtam, majd megöleltem őt.

- Tényleg örülsz? - kérdezte. - Féltem, hogy nem leszel túl lelkes, hogy itt vagyok.

- Hát meglepődtem, az biztos... De tényleg örülök neki... Jó érzés, hogy képes vagy miattam átrepülni fél Európát.

Ezután tovább csókolóztunk, egészen belemelegedtünk, én a hajában turkáltam, ő meg belemarkolt a fenekembe.

- Na jól van, merre laksz? - kérdeztem mosolyogva. - Remélem nincs messze innen.

- Nincs, szerencsére – mosolygott ő is.

***

A szállodai szobában alaposan kiélveztük egymás testi közelségét, egymás után kétszer is szexeltünk, annyira kívántuk egymást. Adél is annyira ki volt éhezve rám, mint én rá, de nem is vártam tőle mást.

Utána együtt fürödtünk a fürdőkádban. Ő hátával a mellkasomnak dőlt, én simogattam a vállát, a haját, arcát, majd felém fordult, és csókolózni kezdtünk. Teljesen el voltam lazulva, valamiféle földöntúli nyugalom költözött belém, miközben smároltunk. Azt éreztem, most minden úgy van, ahogy lennie kell, nem vágyom többre, mint hogy ő mindig is az enyém maradjon. Biztos voltam benne, hogy ma este végre feleségül kérem őt.

- Miután megfürödtünk, kimegyünk sétálni? - kérdeztem.

- Persze – mondta. - De azt hittem, mást szeretnél csinálni.

- Miért, kétszer nem volt elég? - mosolyogtam.

- Hát, tudod, hogy belőled sosem elég – mosolygott ártatlanul, majd megpuszilta az arcomat.

- Hmm... Egyébként imádom, hogy szex közben érezteted velem, hogy tényleg nem elég belőlem – dünnyögtem a fülébe.

- Igen, mert olyan jó veled – mondta, majd újra megcsókoltuk egymást.

Éreztem, ha nem hagyjuk abba, már nem lenne időnk kimenni sétálni, pedig ezt most nem szerettem volna elszalasztani.

- Na, jól van, majd holnap a meccs után megpróbálok itt aludni veled... - mondtam. - De most tényleg szeretnék kimenni. Láttál már egyáltalán bármit a városból?

- Hát, néhány dolgot a taxiból... - mosolygott. - De nekem ott van holnap az egész délelőtt városnézésre, szóval itt maradhatnál sétálás helyett.

- Nem, ebből most nem engedek – mondtam határozottan. Egy kicsit furcsán nézett rám erre a hangra, én meg elvicceltem a dolgot. - Tudod, nem akarom hogy folyton csak szexeljünk, mert el fog laposodni a kapcsolatunk... a beszélgetés is ugyanolyan fontos, mint a szex – mondtam tettetett komolysággal.

- Oh, hát persze, tudom – mosolygott. - Nincs is jobb, mint veled beszélgetni.

- Én egyébként szeretek veled beszélgetni... is – vigyorogtam, majd megpusziltam a nyakát, ezután megint csókolózni kezdtünk. Nemsokára elhúzódtam tőle. - Na jó, menjünk, mert még újra megduglak.

- És az miért lenne baj? - kérdezte Adél olyan hangsúllyal, hogy tudtam, ennek nem tudok ellenállni, de most megpróbáltam.

- Majd meglátod – mondtam végül. - De most mennünk kell, nem viccelek.

- Hát, jól van, gondolom van rá okod, ha emiatt képes vagy lemondani a szexről.

- Jól gondolod – mosolyogtam, azzal megpusziltam az arcát.

Adél

Azt hittem, hogy Tomi étterembe akar vinni, vagy esetleg felmegyünk a London Eye-ra, mert nagyon céltudatosan indultunk el a városba. De végül a Temze parton kötöttünk ki, leültünk egy padra egy viszonylag forgalommentes környéken. Eleinte nem értettem, hogy ezért miért kellett ennyire rohanni, de aztán Tomi szorosan mellém húzódott, átölelte a vállamat, és megcsókolt; így ezután már nem akartam akadékoskodni, csak élveztem, hogy vele lehetek.

Egyébként is nagy esemény volt számomra, hogy itt lehetek, egyáltalán nem volt általános dolog, hogy csak úgy fogom magam, és kijövök külföldre. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy Anna barátnője nem tudott jönni, különben nem tudtam volna megoldani, hogy lássam Tomit élőben játszani az olimpián. Nagyon vártam a holnapi meccset, mert sosem láttam helyszínen még csak EB meccset sem, nemhogy olimpiait, biztos nagyon jó lesz majd a hangulat. De mégis az volt a legfontosabb, hogy láttam, Tomi örült nekem, és szívesen volt velem még ezen a nagy eseményen is, ami tudtam, hogy nagyon fontos neki.

Miközben csókolóztunk, Tomi arcát simogattam, éreztem rajta a borostát, többször végighúztam rajta az ujjamat, jó volt megérinteni őt.

- Ha tudtam volna, hogy jössz, megborotválkoztam volna – mormogta.

- Nekem tetszel így – mosolyogtam.

- Az a lényeg – sóhajtott, majd a szemembe nézett: - Nem gondoltam volna, hogy ilyen pozitívan hat rám, hogy itt vagy... Ma egész nap feszült voltam, folyton a holnapi meccsen rágódtam, de már úgy érzem, megnyugodtam... és csak azért, mert hirtelen megjelentél.

- Meglepődtél? - kérdeztem.

- Igen, nagyon. Nem gondoltam rá, hogy eljössz... csak néztem, ahogy a többiek elvannak a barátnőikkel, vagy más idegen csajokkal, nekem meg maradtak a szép emlékek.

- Legalább azok vannak – mosolyogtam.

- Hát, igen... - mondta.

- És hogy viseled ezt az egész felhajtást? - kérdeztem.

- Eddig jól tűrtem, csak ma kezdtem egy kicsit bezárkózni... De szerencsére ezt a folyamatot sikeresen megállítottad azzal, hogy eljöttél... Pont ma kezdtél el nagyon hiányozni.

- Akkor jól időzítettem.

- Igen – mosolygott. - Egyébként tényleg nem számítottam rá, hogy kijössz, ez valahogy olyan váratlan lépés tőled.

- Ugye? - kérdeztem. - De nem gondolkodtam sokat, megtudtam, hogy tudnék jönni, és onnantól kezdve minden jött magától. Anna barátnője ideadta a jegyeket, ma délután már kint is voltam a repülőtéren, aztán a repülőn még félni sem volt időm, már meg is érkeztem... És innentől kezdve tudod, mi történt.

- Akkor sűrű volt a program – mosolygott. - És otthon mit szóltak, hogy lelépsz?

- Hát, sajnálták, hogy nincs aki mosogasson... - morogtam.

- Mi lesz, ha majd összeköltözünk, akkor áthívnak mosogatni? - kérdezte.

- Hát biztos, de nem fogok menni – mondtam.

- És a munkahelyen mit szóltak?

- Kimagyaráztam... Olimpia mégis csak négyévente van, úgyhogy jövőre mást kell majd kitalálnom, ha lógni akarok – mosolyogtam.

- Ja, eddig többet voltál szabadságon, mint amennyit dolgoztál.

- Azért ez így nem igaz – mondtam. - Ha hazajössz, akkor elköltözünk végre?

- Persze – mondta. - Tudod, hogy ezt már én is régóta szeretném, de egyelőre még egy nyaralás sem jött össze... Egy kicsit túlhajszolt életet élek.

- Igen, azt látom. Nem is tudom, mire vállalkozom, hogy veled akarok élni... - sóhajtottam.

- De azért bevállalod, nem? - mosolygott rám.

- Persze – mondtam. - Csak rossz, hogy sokat leszel távol.

- Ez most egy ilyen nyár volt, de nem lesz ez mindig így... Még eljutunk közösen nyaralni, ezt megígérem – mondta, azzal megsimogatta az arcomat.

- Nekem már az is nagy élmény, hogy most itt vagyok – mosolyogtam, majd megpusziltam a száját.

- Egyébként ha már így szóba kerültek bizonyos dolgok, akkor kérdeznék valamit... amit az olimpia előtt terveztem a nyaralás alatt, csak sajnos le kellett ide lépnem – mondta, egy kicsit bizonytalanabbul beszélt.

- Miről van szó? - kérdeztem, tényleg érdekelt, hogy mi lehet annyira érdekes, hogy azóta sem kérdezte meg tőlem.

Ő mélyen a szemembe nézett, majd így szólt:

- Drágám... lennél a feleségem?

Nekem elkerekedett a szemem a meglepetéstől, erre egyáltalán nem számítottam... Azt hittem, először összeköltözünk, és majd utána kiderül, tényleg el akar-e venni engem feleségül, de nem gondoltam, hogy ennyire komolyan tervez velem.

- Biztos vagy benne? - kérdeztem első ösztönös reakcióként.

- Nem, csak vicceltem... - morogta. - Igen, biztos vagyok benne, hogy te kellesz nekem életem hátralevő részére. Nem is te lettél volna, ha nem kérdezed meg.

- Jó, csak annyira meglepett – mondtam.

- Legalább visszakaptad, hogy ilyen hirtelen idejöttél – mosolygott. - Na, de nem válaszoltál még.

- Igen, leszek a feleséged... - mosolyogtam rá. - Ez teljesen természetes... és annyira örülök.

Ő is elmosolyodott, majd megcsókoltuk egymást, szorosan magához ölelt.

- Én is örülök – mondta. - Már elég régóta ezt szerettem volna.

- Igen? Már egy egész hete? - kérdeztem.

- Nem, de nagyon jó kérdés – mondta. - Mióta megláttalak a Népligetben a két hónapos szünet után, azóta tudom, hogy te mindenkinél többet jelentesz nekem... És az, hogy a feleségem leszel, nem is fejezi ki teljesen, hogy mennyit is jelentesz nekem valójában.

- Nekem te minden vagy egy személyben – mosolyogtam.

- Te is nekem, végül is – mondta. - Te vagy a legjobb barátom, és ez sosem fog megváltozni... Meg te vagy életem első igazi szerelme, te vagy az egyetlen, aki el tud engem viselni, meg nincs senki, aki úgy szeret engem, mint te, aki úgy ismer engem, mint te... és persze te vagy a legjobb az ágyban, de ez mellékes. Na jó, nem mellékes, de egyértelmű, hogy mi ketten együtt csak jók lehetünk az ágyban.

Én csak mosolyogtam ezeken a szavakon.

- Igen, igazad van abban, hogy nincs más, aki úgy szeretne téged, mint én... És ez fordítva is így van, nem hiszem, hogy engem tudna valaki így szeretni, mint te – mondtam.

- És ezt a barátságunknak köszönhetjük – mosolygott. - Azt hiszem, nekem mindig is ez segített életben maradni. Hogy a barátom voltál.

- Nekem is – mondtam. - Nélküled már régen elveszítettem volna a hitemet az emberekben.

- Hú, azt hiszem, ezzel túl nagy terhet raktál rám – vonta fel a szemöldökét.

- Miért, egy ilyen családban, mint az enyém, mi okom lett volna reménykedni? Különben meg mostanában kezdem elfogadni, hogy a világ nem tökéletes, és hogy csak az egyszerű dolgokban lehet megtalálni a boldogságot. És ez miattad van... Amikor el volt törve a kezed, és átmentem hozzád filmezni, meg elaludtam melletted, beszélgettünk abban a buliban, kimentem a meccsedre; akkor láttam, hogy ennél több nekem nem kell. És hogy téged akarlak.

- Már kezdek örülni, hogy eltört a kezem – mondta Tomi elgondolkodva. - Minden újjáépült akkor. Mint egy főnix, a hamuból újjászülettem, és teljesen más ember lettem. Megismertem önmagamat, megismertem a világot, és végre téged is megismertelek, úgy igazán, és rajtad keresztül is megismertem a világot. Én is veled, és az egyszerű dolgokban találtam meg a boldogságot. Nagyon kellett nekem, hogy végre kívülről lássam magamat, és minket, kettőnket, mert ez az egész segített visszatalálni az életbe. Végre látom, milyen teljes életet élni.

- Azelőtt nem volt teljes az élet? - kérdeztem.

- Nem... Csak a kézilabda volt, semmi más, nem tudtam én semmit a szeretetről. Jó, nem állítom, hogy most már annyi mindent tudok róla, de végre látom, hogy az élet a szeretettől lett szép. Hogy ott voltál velem mindig, és szerettél. Az mindegy, hogy barátként, vagy máshogy, de ettől tudtam talpra állni.

- Ez tényleg ilyen sokat jelentett neked?

- Igen... - mondta. - Nem is az volt a fontos, hogy megmondtad, szeretsz engem, hanem hogy tudtam, barátként mindig számíthatok rád, bármi történik... És ez adott nekem erőt, hogy meggyógyuljak. Testileg és lelkileg.

- Pedig azt hittem, nekem ebben semmi szerepem nincs, és ezt eléggé sajnáltam is – mondtam. - De ha mégis volt, akkor nagyon örülök neki.

- Igen, persze, hogy volt. Csak ezt akkor még nem fogtam fel. És sajnálom is, hogy annyit gondolkodtam, hogy mi összeillünk-e, vagy hogy legyünk-e együtt.

- Az nem baj, ha átgondoltad. Akkor kéne sajnálnod, ha nem történt volna semmi közöttünk; legalábbis én nagyon sajnáltam volna – mondtam.

- Most már én is... - mondta. - Tényleg nem értem, miért gondolkodtam annyit, hogy mi legyen velünk. De az igaz, hogy most már könnyű visszatekinteni, mert ez a kapcsolat teljesen megváltoztatott, és már egyáltalán nem úgy látom az életet, mint régen.

- Én sem olyan szemmel nézlek téged, mint régen – mondtam. - Azt hittem, hogy nem lennél jó társnak, és csak barátokként működnek jól közöttünk a dolgok, de ebben tévedtem... Rájöttem, hogy nem szabad csak a negatív dolgokat észrevenni, és sokkal megbocsátóbbnak kell lennem, és nem szabad olyan elvárásokkal terhelnem téged, amiknek nem tudsz megfelelni. És most az a legfurcsább, hogy tényleg nem vártam semmit, erre meg azt szeretnéd, hogy legyek a feleséged... ez olyan kellemes meglepetés volt, amire sosem gondoltam volna.

- Na látod... - mondta Tomi. - Egyébként én is féltem attól, hogy cseszegetni fogsz, és nem tudok neked megfelelni. De most először tényleg próbálok valamennyire megfelelni, mert fontos vagy nekem, és szeretném, hogy érezd, engem is érdekel a kapcsolatunk. Persze nem azt mondom, hogy görcsösen meg akarok neked felelni, láthattad is, hogy nem erről van szó, csak most az egyszer én is hozzá akarom tenni a magam részét a kapcsolatba.

- Akkor megtaláltuk a középutat, ezek szerint – mondtam. - És egyébként szeretnél is esküvőt a közeljövőben?

- Jaj, nem, dehogy, most csak megkértem a kezed, hogy bebiztosítsam a helyem, de elvenni majd csak tíz év múlva foglak – ugratott Tomi.

- Nagyon kedves vagy – mormogtam.

- De amúgy tavaszra terveztem az esküvőt – mondta. - Vagy ha szeretnéd, akár ősszel is megtarthatjuk.

- Jó, minél hamarabb, annál jobb... Gyorsan hozzád megyek, aztán meghízom, és nem leszek hajlandó elválni tőled – mosolyogtam.

- Nem tudtam, hogy meg akarsz hízni... - morogta. - De tényleg, mit szólnál hozzá, ha már karácsony előtt megtartanánk az esküvőt? Vagy tényleg túl gyorsak vagyunk?

- Szerintem nem – mondtam. - Igaz, hogy még nem laktunk együtt, és lehet, hogy egy rémálom lesz, de ennek kicsi az esélye. Meg régen is úgy volt, hogy házasság előtt nem éltek együtt a párok, úgyhogy szerintem belevághatunk.

- Rendben, ezt jó látni, hogy ennyire szeretnéd te is – mondta. - Majd ha hazamegyünk innen, veszek neked egy szép gyűrűt is.

- Hát, engem nem nagyon érdekel a gyűrű... Inkább az érdekel, hogy szép, boldog életem legyen veled – mosolyogtam.

- Ez egy nagyon jó válasz volt – mosolygott ő is, majd megcsókolt. - Érdekes lesz, hogy még a huszonnegyedik szülinapom előtt a férjed leszek, nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon már elkötelezem magam. Mindig is azt hittem, hogy még harminc évesen is agglegény leszek.

- Még meggondolhatod magadat – mondtam.

- Nem fogom... - mondta határozottan. - Most az egyszer biztos vagyok benne, hogy mit szeretnék. Ami szerelmi ügyekben nekem nagy szó... de ezt te is tudod.

- Igen... - mondtam. - Kicsit furcsa is, hogy így belevetetted magad a dolgokba... Remélem később sem csökken a lelkesedés.

- Ne hülyéskedj. A lelkesedés biztos csökken majd, mert hát szürke hétköznapok, stb... de a szeretet nem változik meg sosem.

- Még csak két hónapja vagyunk együtt, de mégis teljesen hihetően hangzik – mosolyogtam.

- Ez a lényeg – mondta, átölelt, és megcsókolt.

Ezután főleg arról beszélgettünk, hogy kiket hívjunk meg az esküvőnkre, persze, egyelőre csak poénkodtunk ezzel kapcsolatban, de abban megegyeztünk, hogy nem leszünk sokan.

Este tíz körül Tomi visszakísért a szállásra, amit csak nehezen találtunk meg, aztán alig akartuk elengedni egymást. Tomi megígérte, hogyha másnap nyernek a meccsen, akkor elkérezkedik az edzőtől, hogy hagy aludhasson velem.

- Örülök, hogy igent mondtál – mosolygott rám.

- Én meg örülök, hogy megkérdezted – mosolyogtam én is.

Megcsókoltuk egymást, majd elindult vissza a faluba, én meg fölmentem a szobámba. Leültem az ágyamra, és csak néztem ki az ablakon. Boldog voltam, mert tudtam, hogy ez elég nagy lépés volt Tomitól, hogy feleségül kért, így már elvileg nem is kell aggódnom olyasmin, hogy valóban akar-e engem, mert láttam, hogy akar. Viszont nem éreztem úgy, hogy fellegekben járok, meg hogy az agyamat ellepi a rózsaszín köd. Az volt a baj, hogy nem tudtam olyan rövidlátó lenni, hogy elhittem, a házasság minden problémánkat megoldja majd, ami előfordul a jövőben. Mintha csak vártam volna a pillanatot, amikor kiderül, hogy még sincs minden olyan rendben, mint képzelem. Legalább akkor nem félnék tőle, és tudnám rá a megoldást.

Érdekes, hogy most, amikor fantasztikusan boldognak kéne lennem, akkor nem vagyok az. Persze, nagyon örültem, hogy Tomi biztos pont az életemben, de egyszerűen féltem, hogy csalódni fogok. Nem is benne, meg talán nem is magamban, hanem abban, hogy egy idő után nem lesz minden olyan szép, mint most. Mint amikor kapsz egy ajándékot, ami pár napig újdonság, és különleges, de aztán szépen beolvad a többi tárgy közé, megszokod, ugyanolyanná válik, mint a többi. Valami, ami mindig kéznél van, szükséged van rá, nem akarod eldobni, de nem különleges a puszta léte.

Azon gondolkodtam, vajon mennyi időnek kell eltelnie, amíg azt fogjuk érezni, hogy megszoktuk egymást, és már nem különleges, hogy együtt vagyunk. Amikor már nem lesz abban semmi különös, hogy együtt megyünk valahova egy párként, vagy mikor fogom azt érezni, hogy nem fantasztikus a szex, hanem csak szimplán jó, vagy esetleg még csak nem is jó. Tudtam, hogy nem lesz mindig minden szép, és igazából kicsit kiábrándultam magamból, hogy azonnal ez jutott eszembe. Tudtam, hogy Tomi egyáltalán nem gondol ilyesmire, ő csak szimplán boldog, hogy végre feleségül kért. A hülye női agy mindent túlbonyolít, nehogy egy percre is szárnyaljak a boldogságtól... Mégis, ahogy a másnapra gondoltam, hogy kimegyek Tomi meccsére, és utána lehet, hogy itt alszik velem, nagyon jó érzésekkel töltöttek el, és már alig vártam, hogy újra vele legyek. Úgy éreztem, hogy ő életem szerelme, és hiába tudtam, hogy együtt még sok akadályt kell leküzdenünk, mégis csak úgy lesz a legjobb ezt megtenni, hogy tudtam, ő a párom, és nem valaki másért kell küzdenem, hanem érte.