2016. március 29., kedd

2. fejezet

Miután egy hétig szenvedtem, elhatároztam, hogy mégis csak felhívom Anettet. Szenvedtem, bizony, és ez nekem új volt, nem szoktam egyetlen csaj után vágyakozni, keresek egy másikat, és továbblépek. Most viszont nem tudtam továbblépni, és hiába mondogattam magamnak, hogy ennek semmi értelme, csak felhívtam. Péntek délután a szobámban tébláboltam, bámultam ki az ablakon a sötétbe, vártam, hogy felvegye a telefont. Gondoltam, elhívom valahova beszélgetni, az eszembe sem jutott, hogy azért találkozzunk, hogy végül megdugjam. Persze, nem lett volna rossz, de most valahogy nem akartam egyből így rátörni.
- Igen? – szólt a telefonba kissé mogorván.
- Hali, Norbi vagyok, emlékszel rám? – kérdeztem.
- Ja, igen, szia Norbi – mondta már sokkal kedvesebb hangon. – Azt hittem, már soha nem hívsz fel.
- Miért, vártad? – kérdeztem, közben elkezdtem fel-alá sétálni, mert nem bírtam a feszültséget.
- Eszembe jutottál néha – felelte.
- Az jó… Van kedved ma találkozni?
- Igen, van, csak még mindig dolgozom.
- Nem baj, utána ráérsz? Merre dolgozol, menjek oda?
- A tizenharmadik kerületben, ha jól emlékszem azt mondtad, errefelé laksz. Ha az Árpád hídnál találkozunk, jó lenne neked?
- Persze, és pontosan hol? A volánbuszoknál? – kérdeztem.
- Igen, ott jó lesz – mondta, aztán hozzátette: - Amúgy szeretnék majd mondani valamit.
- Jó hír, vagy rossz hír? – kérdeztem meg, de nagyon úgy vettem ki, hogy rossz hír.
- Hát, nem a legjobb, de majd elmondom.
- Jól van, akkor mikor menjek oda?
- Szerintem legkésőbb hétre odaérek.
- Oké, akkor hétkor találkozunk. Na, addig is szia!
- Szia! – köszönt el, majd letette.
Az órára néztem, még csak fél hat volt. Péntek lévén engem Sanyi hamarabb elengedett a műhelyből; szegény lány meg még ilyenkor is sokáig dolgozik. Na mindegy, nem is egyenlően keresünk. Elővettem a kabátom zsebéből a heti béremet, amit Sanyi aznap adott nekem oda, és megszámoltam még egyszer. Úgy láttam, ötezret ma simán elkölthetek, ennyit azért nyilván nem fogok, de meghívom valamire a csajszit.
Hétre odamentem az Árpád hídhoz, ő már ott volt; amikor meglátott rám mosolygott. Pont úgy nézett rám, mint amikor legutóbb láttam őt, tehát akkor nem csak a piától volt elbódulva, ez megnyugvással töltött el. Egy szájra puszival köszöntünk egymásnak, egyébként biztosan bátrabb lettem volna, de nem tudtam, mit akar nekem mondani. Lehet, hogy van most pasija, mondjuk engem ez nem érdekelne, simán meggyőzném, hogy én sokkal jobb vagyok bárkinél, de azért jobbnak láttam megvárni, mi lesz.
- Na mi legyen, hova menjünk? – kérdeztem. – Együnk valamit, vagy rúgjunk be?
- Inkább együnk – mosolygott.
- Oké, van errefelé egy jó kínai, az jó lesz?
- Persze, délután egy óta nem ettem semmit, nekem tök mindegy.
- Rendben – mondtam, elindultunk a Dózsa György út felé.
- Most meghívlak én, cserébe a múltkori kávéért – mondta Anett.
- Na ne hülyéskedj – morogtam. – Azért ez nem fedez egy kávét, úgyhogy a vendégem vagy.
- De nem kell, tényleg, ne költsd a pénzed ilyesmire.
Én erre egy kissé felbaszódtam.
- Na figyelj, bébi, te nekem ne mondd meg, hogy mire költöm a pénzem, arra költöm amire akarom, mert szerencsére van miből, és ha én azt mondom, meghívlak, akkor meghívlak, ebből nem nyitok vitát.
- Jól van, köszönöm – mondta kelletlenül.
- Majd ha a csajom leszel, akkor osztozunk néha a költségeken – mondtam aztán, de ő erre nem szólt semmit.
Amíg odaértünk, elmeséltük egymásnak, hogy milyen napunk volt, aztán a kínaiban, miután megkaptuk a kajáinkat leültünk egymással szemben egy kis asztalhoz a sarokba.
Levettük a kabátot, rajta fehér blúz volt, de már azelőtt is megfigyeltem, hogy elegánsan van öltözve. Jól nézett ki, a haját hátrafogta, csak pár tincs lógott az arcába, a szeme ki volt húzva szemceruzával, és végre ki tudtam venni a mellét, mert ez a felső mutatott belőle valamit. Ő észrevette, hogy bámulom, de csak azért sem zavartattam magam, néztem tovább, majd rá mosolyogtam és így szóltam:
- Szexi vagy ma.
- Kösz – mormogta. – Így péntek este hétkor egész hét munka után ez az utolsó dolog, amit mondanék magamról; nagyon le vagyok strapálva – azzal nekiállt az ételnek.
„Lestrapálnálak én szívesen még jobban” – gondoltam, de nem mondtam ki, inkább megkérdeztem:
- És mindig ünneplőbe öltöztök munkahelyen?
- Ez nem ünneplő, de igen, így kell öltözni – mondta.
- Nem rossz. A csávók fantáziáját biztos izgatja a sok jól öltözött csaj. Képzelem, hogy csak kapkodják a fejüket, hogy hoppá, itt egy jó csöcs, itt egy jó segg. Én nem is bírnék dolgozni, mindig azon gondolkodnék, hogyan tudnám őket elkapni – mondtam, ő csak mosolygott ezen, én megkérdeztem: - Nem akart még senki rád nyomulni?
- Nem, senkit nem ihletett még meg ez a csodás irodai környezet; és egyáltalán nem ilyen, ahogy lefestetted – mondta.
- Ja, hát azt megértem, hogy azok csávók nem nyomulnak– mondtam. – Képzelem, hogy micsoda fatökű banda lehet, az ilyen öltönyös egyedek mind azok… Ha igazi férfiakkal akarsz találkozni, akkor azt ne irodában keresd– mondtam, azzal kihívóan közelebb hajoltam hozzá. – Hanem mondjuk olyanok között, akik fizikai munkát végeznek, mert azok nem szarják össze magukat, ha meg kell védeni egy csajt, mert nem kényelmesedtek el a számítógép előtt.
Anett állta a tekintetemet, mosolyogva megjegyezte:
- Igen, és tudod hol találhatok még igazi férfiakat? A gördeszka pályán; New York Yankees sapkát hordanak és flegma stílusuk van.
- Most mi a bajod a sapkámmal, bébi? – mosolyogtam én is, megint azt éreztem, hogy elveszek a tekintetében.
- Szerintem igazán levehetnéd a sapkát, mert tetszik a hajad, és kár, hogy eltakarja.
- Igen, tetszik a hajam? – kérdeztem vissza, de a sapkámat persze eszem ágában sem volt levenni. – És amúgy miért jöttél el velem múltkor sétálni?
Ő értetlen arcot vágott, szemmel láthatóan szándékosan.
- Talán mert elhívtál? Ha már itt tartunk, miért hívtál el?
- Azért, mert néztél, láttam, hogy tetszem neked – mondtam magabiztosan, persze nem tudtam, ennek mennyi a valóságalapja. - Ne mondd, hogy nem így volt.
- Igen, tényleg azért néztem, meg vigyorogtam rád, mint egy idióta, mert megtetszettél – mondta, erre a kijelentésre éreztem, hogy elvörösödöm és a szívem eszeveszettül kalapálni kezd. Nagyon ciki volt, reméltem, ebből semmit se vett észre, de szerencsére úgy tűnt, hogy nem. – Nekem mindig is a szőke kék szemű srácok tetszettek, igaz, sosem volt egy olyan barátom sem, aki ilyen tulajdonságokkal rendelkezett.
- Ki tudja, lehet, hogy most lesz – mondtam, ő erre nem mondott semmit, ami elég furcsa volt számomra, de azonnal kiderült, hogy miért:
- Na, mielőtt folytatnánk ezeket a dolgokat, akarok mondani valamit, amire utaltam a telefonban is – mondta egy kicsit komolyabb hangvétellel.
- Miről van szó? – kérdeztem vissza lazán, majd beleettem a kajámba, de amit mondott, azt hittem, azonnal félrenyelek.
- Az a helyzet, hogy hét hónapra kimegyek Angliába.
Mi, hát akkor ennyit az ismerkedésről és a kettőnk közötti lehetőségekről?! – gondoltam.
Úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak, a gyomrom összeszorult, hirtelen az étvágyam is elment. Nem néztem Anettre, nem akartam, hogy bármit is lásson az arcomon; mondjuk azt én magam sem értettem, miért éreztem így. Csak egyszer találkoztam vele ezt az alkalmat leszámítva, nem is feküdtünk le, két hosszú smároláson kívül nem is történt semmi, szóval nem értettem, mitől vagyok így oda. Tényleg nem értettem. Sok lányt ismertem, akik nagyon jók voltak az ágyban, amúgy is rendes nők voltak, de senki esetében nem éreztem még ilyesmit. És Anettet még nem is ismerem jól… láttam, hogy aranyos lány, szexi, jó humorérzékkel, bejövök neki, viszont ezen kívül nem tudtam róla sok mindent. Igen, sok érdekes dolgot mesélt magáról, de még egyáltalán nem ismertük egymást jól; éppen ezért meg sem fordult a fejemben, hogy miattam majd itthon maradna.
Akkor még nem tudtam, hogy nem kell mindenben ésszerűséget keresni; vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, mert azt csak érezni lehet. Az általa kiváltott érzések pont ilyen dolgok voltak az életemben.
- Tehát akkor vége? – néztem rá kissé gúnyosan, ő mosolyogva felvonta a szemöldökét.
- Miért, volt valami? – kérdezte.
- Lehetett volna – mondtam.
Anyám, el sem hittem, hogy kisétál az életemből, és már többé nem láthatom őt, ha hiányzik nekem. Lehet, hogy hét hónap múlva visszajön, de nyilván nem fog várni rám, egy jóval fiatalabb, érettségi nélküli félig utcagyerekre. És persze, én sem biztos, hogy megvárnám őt, mert én most akartam, hogy legyen köztünk valami, nem hét hónap múlva… Legalább ez egy jó lehetőség, hogy elfelejtsem, hiszen amúgy is kételkedtem, hogy okos dolog lenne-e bármit is kezdenünk egymással, de egyelőre csak nagyon szar volt az egész.
- Én is sajnálom – mondta, majd kis idő után folytatta: - Két hete merült fel a lehetőség, hogy ki kell mennie valakinek Angliába a cég ottani telephelyére egy új projekt miatt, én meg jelentkeztem rá, hiszen ez egy jó tapasztalat lenne, így talán könnyebben kapnám meg a csoportvezetői állást, ha hazajövök. Tegnapelőtt tudtam meg, hogy én megyek, mivel rajtam kívül nem is jelentkezett senki.
- És csak amiatt képes vagy ott kint tölteni ilyen sok időt, hogy amikor hazajössz, megkapd a csoportvezetői lófaszt? – kérdeztem egész higgadtan, nem mutattam, hogy bármi bajom lenne.
- Nem csak emiatt.
- Ja, tényleg, hát gondolom a pénz miatt is, hiszen ott kint még többet keresnél.
- Amúgy sajnos nem. Igen, többet keresnék, de az a plusz pénz elmegy megélhetésre, és eleve ez nem a pénzről szólt a cégnek sem. Egyszerűbb volt nekik Magyarországról egy szerencsétlen magyart kiküldeni Angliába, aki már évek óta a cég kötelékében van és fizetni neki feleannyi pénzt, mint felvenni egy angolt dupla pénzért, aki még nem ismeri a céget, mindent elölről kéne tanulnia…
- Akkor elég undorító az üzletpolitikájuk. Te nem hánysz ettől, nem is érdekel, hogy kihasználnak? – kérdeztem.
- Ezek a cégek ilyenek. Mellesleg nem érzem azt, hogy kihasználnak, én csak megragadom ezt a lehetőséget, hogy ezzel biztosítsam a saját magam előrehaladását.
- És mennyire biztos, hogy ezek után te kapnád meg a vezetői állást, ha hazajöttél?
- Semennyire. De nem sok ember mondhatja el magáról, hogy dolgozott a cégen belül Angliában, sőt, szinte senki. Szóval nagy előnnyel indulok.
- Hát, ha neked ez ennyire fontos… - vontam vállat, azzal ettem tovább, de inkább hányingerem volt, mint sem éhes lettem volna.
- De mondtam, hogy nem csak emiatt megyek.
- Hát akkor mi miatt mész még? – kérdeztem.
- Mert jó kaland lenne… A legszebb éveimet arra pazaroltam, hogy dolgoztam egyfolytában, most végre lesz lehetőségem egy kicsit világot látni. Ott nem kell olyan sokat dolgozni, mint itthon, lesz egy kis időm magamra. Ez az időszak nem abból áll legalább, mint a mostani, hogy három ember munkáját csinálom és hallgatom a főnök számonkérését, hanem teljesen új tapasztalatokat gyűjtök, és nem is csak a munka terén, hanem amúgy az életben.
- Például kipróbálod az angol faszikat? – kérdeztem, ő szemrehányó pillantást vetett rám.
- Nagyon örülök, hogy ez jött le neked a mondandómból.
- Jól van, csak nem örülök, hogy elmész – mondtam ki végül, ő erre nem úgy reagált, ahogy én szerettem volna, csak beszélt tovább más témáról:
- Eleinte nem akartam menni, de rájöttem, hogy muszáj… Sok időt töltöttem már itt, meg kell ismerni új helyeket. A közel négy év munkaviszonyom alatt amíg suliba jártam abban a két évben csak akkor voltam szabadságon, amikor egyébként az iskolára kellett készülnöm; miután meg felvettek főállásba, az éves húsz nap szabadságot szinte meg sem érzi az ember, nem lehet kipihenni magad a négyszer egy hét szünet alatt.
- Oké, és amúgy mikor indulsz?
- Holnapután – felelte.
- Már ilyen hamar? – kérdeztem a kelleténél jóval kétségbeesettebben, de szerencsére nem vette ezt észre.
- Ja, itt gyorsan történnek a dolgok.
- És mi lesz a lakásoddal? Egyáltalán hol laksz most, és kivel?
- Egyedül lakom a Kálvin térnél albérletben, amit fel is mondtam, és vissza se kapom a kauciót, mert nem töltöttem ki a szerződést. Holnap jön a bátyám, levisszük a cuccaimat Egerbe anyámék családi házába, és amikor visszajövök Angliából, akkor majd segít visszahozni.
- És amúgy melyik városba mész? Londonba?
- Nem, Birminghambe.
- Jól van, úgy látom jól belevágtál ebbe az egészbe. De azt nem értem, ha nem csináltad meg ezt a gyógyszerészeti szakot, az miért olyan nagy tragédia itt ennél a cégnél? A gyógyszerészet nem is kapcsolódik ahhoz, amit te itt csinálsz.
- Nem, ez igaz, de előbb vesznek fel vezetői pozícióba egy olyan embert, akinek nem szakmába vágó diplomája van, mint egy olyat, akinek egyáltalán nincs.
- Ja, értem… És egytől tízes skálán mennyire tartod magad munkamániásnak? – kérdeztem, és el is vigyorodtam, ő is elmosolyodott.
- Nem tartom magam annak, csak nagyon lelkes vagyok néha. Azért is megyek ki, hogy ne csak a főnöknek kelljen mindig ugrálnom és várni, hogy mit fog rám sózni, hanem hogy egy kicsit fellélegezhessek.
- Igen, hogy aztán amikor hazajössz, folytasd az egészet elölről. Mert azért készülj fel, hogy ez a csapatvezetői dolog is nagy szívás lesz – mondtam.
- Nem, az számomra kihívás lesz – mondta.
Lezártuk a témát, ezután csendben ettünk tovább, néha beszélgettünk lényegtelen dolgokról. Hiába nem mutattam, teljesen le voltam sújtva, olyan dolgok jártak a fejemben, hogy biztos soha nem találok még egy olyan lányt, aki ilyen rövid idő alatt ennyi érzelmet kivált belőlem. Nagyon szarul éreztem magam a saját magam hülyesége miatt, hogy miért kellett magam ebbe ennyire belelovalni. A nők jöttek-mentek az életemben, nem hittem el, hogy őt miért nem bírom elengedni, akivel világosan látszott, hogy teljesen más világ vagyunk.
Amikor megettük a kaját, megkérdeztem:
- Mit csináljunk, szeretnél sétálni? Hazakísérhetlek, ha gondolod.
- Hát nem hiszem, hogy a Kálvin térig szeretnél sétálni.
- Akkor menjünk metróval és sétálunk a környéken.
Emlékszem, Laura sokszor kérte, hogy menjünk ki csak úgy és csináljunk ilyen random dolgokat, de nekem nem volt kedvem, inkább Playstation-öztem, vagy elmentem a haverokkal a meccsre.
- Jó, menjünk – mosolygott rám Anett, én meg örültem, hogy nem rázott le és hogy legalább még ezt a kis időt együtt tölthetjük.
A kis idő gyorsan eltelt, a metrón nem is hallottuk egymást, nem tudtunk beszélgetni. Kimentünk egy kicsit a Duna-partra, ott végre nyugodtan lehetett csókolózni. Ahhoz képest nagyon visszafogott voltam, nem fogdostam a fenekét, sem a mellét, ő sem fogta meg a farkamat, de még sosem keltette fel bennem ennyire a vágyat egy egyszerű smárolás. Mondjuk valószínűleg inkább az iránta érzett újfajta érzések miatt vágytam rá mindennél jobban; azt éreztem, hogy mi összetartozunk, nekem mellette van a helyem.
- Ugye legalább azért egy kicsit sajnálod, hogy elmész, és nem folytathatjuk ezt az egészet? – kérdeztem egy idő után, miután csak egymás mellett álltunk és néztük a túlpartot.
- Persze, hogy sajnálom, nem is kicsit – mondta, nem nézett rám, de én elhittem neki.
- Most azt érzem, hogy meg foglak várni – jelentettem ki.
- Na, ne mondd – mormogta gúnyosan.
- Hát de… te próbáld ki nyugodtan az angol csávókat, de ha úgy jönnél haza, hogy nincs senkid, akkor találkozhatnánk. Addigra majd igyekszem én is lerázni magamról a csajokat.
Ő ezen elnevette magát, majd így szólt:
- Ez a leghülyébb módja, ahogy közölni tudtad ezt az egészet, de értékelem – mosolygott még mindig.
Én szívesen mondtam volna még sok mindent, hogy nagyon szar nekem, hogy elmegy, meg hogy ő az első, akinek ezt mondtam, meg akire hajlandó vagyok várni, meg akit talán igazán tudnék szeretni, de nem mondtam semmit, inkább rágyújtottam egy cigire.
- És majd beszélünk néha? – kérdeztem.
- Persze, miért ne beszélhetnénk… - mondta.
- És van Skype-od? Én csak azon vagyok fent, semmiféle Facebook-szaron, meg ilyeneken… Utálok a gép előtt lógni hosszú órákat.
Magamban röhögtem ezen a tőlem teljesen távol álló viselkedésen. Máskor ha ilyen remek alkalom kínálkozik arra, hogy egy csajt jó eséllyel soha többé nem látok, akkor befűzném egy vad forró éjszakára, nem pedig elkérném a Skype-ját. Egyrészt, én mindig is élőben csajoztam, nagyon is lenéztem a lúzer kockákat, akik a net előtt mernek csak valami szépet mondani a lánynak, élőben meg fatökűek, és azt se tudják, hova legyenek zavarukban. Másrészt meg tök jó alkalom lett volna most jól lerendezni a csajt amolyan búcsúzásképpen, de nem voltam olyan hangulatomban. Attól féltem, hogy ha megdugom, akkor beleszeretnék, és akkor csak még szarabb lenne ez a hét hónap kihagyás. Persze nyilvánvaló volt, hogy ott és akkor már teljesen bele voltam zúgva, de még nem akartam bevallani magamnak.
- Igen, van Skype-om, majd felveszlek, jó?
- Oké, a felhasználónevem Skaterboy15_94 – mondtam, és konkrétan elnevettem magam ezen a helyzeten, ő is mosolygott.
- Szar lenne, ha csak tizenöt lennél – mondta, közben felírta a telefonjába a Skype-nevemet. – Még a tizenkilenc is elég fiatal.
- Na jól van, nem kellenek az ilyen beszólások. Amúgy valószínűleg csak írni tudok majd neked, mert az öreg laptopomon nincs kamera.
- Értem, tehát nem fogsz arra kérni webcam-en, hogy szeretnéd látni a mellem, meg hogy vegyem le a bugyimat.
- De, majd lesz ilyen, ha hazajöttél, és nem megkérni foglak hanem én magam tépem le rólad – mondtam, éreztem, hogy a pulzusom a kétszeresére ugrik.
Ő csak mosolygott, kivette a cigit a kezemből, szívott egyet belőle, majd visszaadta.
- Hát, akkor legalább lesz miért várni, hogy elteljen ez az idő – azzal kifújta a füstöt.
- Amúgy komolyan gondoltam, hogy megvárlak – mormogtam halkan.
- Jó… én sem azért megyek ki, hogy komoly kapcsolatba kezdjek bárkivel, szóval ha hazajöttem, meglátjuk mi lesz. Végül is addig még sok minden történhet veled is.
- Hát jah, lehet, hogy elvisznek a rendőrök, vagy betöröm a fejem deszkázás közben és meghalok – mondtam.
- Vagy ami még valószínűbb, hogy már emlékezni sem fogsz rám – mosolygott.
Legszívesebben mondtam volna neki, hogy ez egy hülyeség, tuti nem felejtem el, de erre azért nem vetemedtem. Inkább megcsókoltam őt, úgy belefeledkeztünk, hogy inkább el is dobtam a cigit a kezemből, mert amúgy is teljesen leégett volna.
Hazakísértem, ott persze megint nem tudtunk elszakadni egymástól, a kapuban smároltunk, nem is érdekelt minket, hogy egy-két arra járó lakó nem tud hozzáférni a kaputelefonhoz, csak szépen arrébb mentünk, aztán folytattuk tovább. Nem nagyon köszöntünk el egymástól, hiszen úgyis beszélünk majd még; tudjuk egymás számát, tehát bármikor felhívhatjuk egymást.
Aznap este még elmentem deszkázni egyet, hiába volt nagyon késő, meg hiába volt nagyon hideg. Éjfélig nyomtam a parkban egyedül, zenét hallgattam, próbáltam elterelni a gondolataimat Anettről, de persze nem sikerült, folyton ő járt a fejemben.
Miután meguntam ezt az egészet, felhívtam Miksát, hogy mit csinálnak éppen, mondta, hogy kocsmáznak Újpesten, és csatlakozzak, mert még nem atomrészeg mindenki, és ő is megpróbálja kivárni, amíg odaérek, hogy együtt basszunk be. Jó programnak tűnt, így fogtam magam és elmentem a metróval Újpest központig, aztán a kocsmában jól szétcsesztük magunkat; másnap délután kettőig aludtam, legalább nem gondolkodtam semmiről, most túl fájdalmas lett volna.

***

A hét hónap érdekesen telt, a karácsony szar volt; Miksáéknál töltöttem az ünnepeket. Mióta apám kitagadott, minden évben Miksáéknál töltöm a karácsonyt, bár annyira nem jó ott sem. Miksának is zűrös a családja, de mivel már nagyon régóta ismernek engem, megtűrnek maguk között. Amikor az anyja, Edit, megtudta, hogy nekem nincs hol tölteni a karácsonyt, felajánlotta, hogy lehetek velük. Az apjának, Bélának mindegy volt, csak az üveg sose legyen üres.
Roxi le sem szarta, hogy ott vagyok, úgy tett, mintha el lenne foglalva az ő nagyon fontos, felnőttes dolgaival, ami nem tartozik ránk, hülyegyerekekre. Miksa egyébként nem volt annyira jóban Roxival, sokat veszekedtek; de abban biztos voltam, hogyha a haverom megtudná, hogy én valaha kavartam Roxival, a fejemet venné. Sőt, Miksa néha megemlíti, hogy jöjjek össze a nővérével és akkor sógorok lennénk, ez milyen király lenne. Én ilyenkor mindig nagyokat hallgatok, vagy elmondom, hogy Roxi nem az esetem.
Délután mindannyian megkajáltunk együtt a konyhaasztalnál, bár Edit szinte sosem ült le, mert folyton hozta-vitte az ételeket. Roxi a telefonjába mélyedt, Béla meg nem is figyelt ránk egyáltalán, valami meccs ismétlését nézte a tévében. Miksával beszélgettünk mindenféle faszságról, néha Edit is beleszólt, ő volt az egyetlen, akit érdekelték a körülötte lévő emberek.
Néha kaja közben azon filóztam, hogy mégis mi tetszett nekem Roxiban régen. Sovány volt, igénytelen, káromkodott, cigizett; nem értettem, miért tartottam őt szexinek. Jó, szép volt az arca, meg a szeme, meg adta a nagy vagány, tapasztalt csajt, de ezen kívül…
Este ajándékozás után szétszéledtünk, Miksa faterja bebaszott, most épp Szentkarácsony tiszteletére; Edit, elment az éjféli misére, Roxi meg átment az aktuális pasijához.
Miksával kimentünk a „kertbe” cigizni, és kivittünk egy üveg Baileys ír krémlikőrt is, ami az egyik kedvenc piám volt; felváltva ittunk belőle. A kert tulajdonképpen a közös udvar volt, csak tele volt fákkal, volt pár kóbor macska, meg nyáron egy-két ültetett növény. Négy ház volt még itt Miksáékén kívül, mindegyikben égett a villany; azon gondolkodtam, vajon közülük kinek még olyan elbaszott ez a karácsony, mint nekem. Anettra gondoltam, mondta, hogy pár napra hazajöhet a családjához, így arra van csak ideje, hogy két napra meglátogassa őket Egerben, aztán megy is vissza Birminghambe. Nem beszélünk túl gyakran, általában a nap végén írunk egymásnak Skype-on pár mondatot, de így legalább nem kényszeres a dolog, nem érezzük úgy, hogy mindenképpen beszélnünk kell. Persze, majdnem megdöglöttem, úgy hiányzott.
- Mész faterodékhoz? – kérdezte Miksa.
- Dehogy megyek – mondtam, minden ünnepen ezzel fárasztott.
- Na, ne csináld, haver, meg kell látogatni a családot, a karácsony családi ünnep.
- Ja, nálatok is látom, egyben van a család – mormogtam.
Miksa nem szólt semmit, csak meghúzta az üveget és szívott a cigijéből.
- Hát ez van… de azért ne rajtunk múljon a dolog, nem?
- Igen, mert eddig is rajtam múlott, fater nem áll velem szóba. Nem is fog… akkor meg minek menjek?
- Azért próbáld meg.
- Nem fogom – vontam vállat. – Nem vagyok senkinek sem a csicska kutyája.
Miksa csak sóhajtott, én meg azon gondolkodtam, mondjak-e neki bármit Anettről. De inkább nem beszéltem róla, mert tudtam, Miksa haverom pontosan annyira leszarja a nőket, mint én az apám után való futkosást. Számára a nők arra valók, hogy megdugja őket, de semmi másra. Én azért szoktam normális beszélgetést folytatni a lányokkal, de ő inkább csak szexuális segédeszközként tekintett rájuk. Biztos fel sem fogná, miért verem úgy a nyálam Anettra.
Aznap este ott is aludtam, Miksával hajnalig Playstationöztünk, aztán ő bealudt, én meg kimentem a mosdóba. Ebben a lehetetlen időpontban jött haza Roxi, nyilván nem számított rá, hogy még bárki is fent van, mert nagyon meglepődött, hogy velem találta szemben magát. Én is meglepődtem, ugyanis sírt – pont ő, a kőszívű, mindenkit leszaró hülye picsa. De most valamiért nem volt kedvem a képébe röhögni, sőt, akár még szívesen beszélgettem is volna vele, annyira magányosnak éreztem magam.
- Ne aggódj, ismerős a dolog… - mondtam biztatóan, de ő csak ennyit mondott:
- Kapd be, te kis köcsög – azzal bement a szobájába és bevágta maga mögött az ajtót.
- Jól van, te hülye kurva – mormogtam, aztán visszamentem én is Miksa szobájába.
Roxit biztos megbántotta az az idióta gengszter pasija, akivel most jár, valószínűleg ezért jött haza ilyen állapotban. Nem értettem, miért ezekre az emberekre bukik, de ez nem az én dolgom volt. Reméltem, hogy annak ellenére, hogy ilyen lekezelő volt velem, éppen az én farkamról álmodozik; most, hogy nekem már rég nem az ő pinája kell.
Na, hát jó kis karácsony volt, egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatom, sőt évek óta ezen a szent napon érzem magam mindig a legmagányosabbnak. Hasra fordultam, átöleltem a párnám a kezemmel; próbáltam aludni. Anettra gondoltam, aztán meg a szüleimre, hogy sajnos másnap biztosan nem tudom őket meglátogatni, hiszen utáltam és megalázónak tartottam, hogy keresztülnéz rajtam az apám. Tényleg szép karácsony volt…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése