24. fejezet

24. fejezet

Tomi

Három év múlva, amikor egy hűvösebb szeptemberi napon kiléptem a kézilabdacsarnokból a sporttáskámmal a vállamon, elém állt apám. Számítottam rá, hogy itt lesz, mert mondta, hogy jön, de semmi kedvem nem volt beszélni vele. Nagyon régóta nem találkoztam vele, és csak azért jött ide, mert nem tudta, hol lakom... szerencsére. Már csak az kéne, hogy otthon is zaklasson. Kb. két hónapja felhívott, hogy beszélni szeretne velem, de én hárítottam, és leráztam, mondtam, nekem semmi mondanivalóm nincs neki. De addig hívogatott, hogy megegyeztünk, egyszer idejön edzésre. Most kivételesen este hétkor lett vége az edzésnek, ezért javasoltam, hogy most jöjjön, legalább nem fogja tudni, hogy egyébként mikor van vége az edzésnek.

Amikor ránéztem, meg sem ismertem, de mégis tudtam, hogy ő az.

- Szervusz, fiam – mondta, azzal kezet nyújtott, de én nem viszonoztam.

- Mondd, mit akarsz – morogtam, azzal elindultam a kocsi felé.

Ő jött utánam.

- Nem beszélhetnénk meg ezt nyugodtabb körülmények között? Nem akarok utánad loholni, tudod, én már nem vagyok olyan jó formában, mint te.

- Sajnálom – morogtam.

Rá se néztem. Ez egy idegen, nem az apám. Idegen a hangja, a külseje, mindene; egyedül a negatív kisugárzása emlékeztetett arra, hogy egyáltalán közöm van hozzá.

A kocsihoz érve bedobtam a táskám a csomagtartóba, majd szétnéztem, hogy merre van legközelebb egy pad. Apám azonban csak a kocsit nézte.

- Ez szép, fiam... - mormogta. - Nekem ilyen a büdös életben nem volt, és nem is lesz.

- Ez még a kevesebb baj – mondtam, majd ránéztem a kocsira. Hát igen, kisgyerekként én is sokat álmodoztam egy fekete BMW-ről. Nem volt a legjobb, de nem is a legrosszabb; a boldogságomhoz nem sokat tett hozzá, de jó, hogy volt. Apámra néztem: - Nem az a baj, hogy nem volt kocsid, hanem hogy nem volt családod.

Láttam, hogy válaszolni akar, de én közbevágtam:

- Menjünk, üljünk le valahova.

Amikor találtunk egy padot, apám rákezdett, én csak hallgattam.

- Azért jöttem, hogy rendbe hozzak mindent. Nagyon szétesett az életem, és rájöttem, hogy a család a legfontosabb. Szeretném, ha újra olyan jó viszonyban lennénk, mint amikor kis srácként Fradi meccsekre vittelek.

Én teljes mértékben közömbös maradtam.

- Ez még tizenhárom évesen talán meghatott volna, de most, huszonhét évesen teljesen lepereg rólam – mondtam. - Biztos szétesett az új családod, mert már nem tudták elviselni az aljas viselkedésedet, ezért gondolom hozzám fordultál, mert én még talán vagyok olyan hülye, hogy mindent elfelejtek. Mondom, talán tizenhárom évesen még megbocsátottam volna de most már ez ki van zárva.

- Ne nézd ezt ennyire szigorúan – mondta apám. - Én hibáztam, ezt tudom, de nagyon szeretnék mindent újrakezdeni.

- És mégis mi történt, ami ezt a változást elindította? - kérdeztem. - Amikor olimpiai bajnok lettem, még csak a telefont sem emelted fel miattam, amikor az esküvőm volt, akkor sem gratuláltál... pedig biztos tudtál ezekről a dolgokról ha mobilszámomat megszerezted valahogy.

- Igen, és azt is tudom, hogy van egy fiad – mondta.

- Igen, és? Mi közöd hozzá? - kérdeztem ingerülten. - Bejöttél a kórházba a feleségemhez, amikor megszületett a gyerek? Írtál akár egy gratuláló SMS-t, vagy bármit is? Neked semmi közöd az én fiamhoz.

- Csak azért mondtam, mert megérthetnéd... - mondta. - Ha neked is van gyereked, megérthetnéd, hogy miért fontos nekem, hogy újra normális legyen a kapcsolatunk.

- Nem foglak soha megérteni – mondtam. - Pontosan ezért, mert nekem is van egy fiam, én nem tudom elképzelni, hogy bármikor úgy bánjak vele, mint ahogy te leszartál engem. Egyszer egy barátnőm azt mondta nekem, hogy „ugyanolyan önző vagy, mint az apád”. Akkor én ezt nem vettem komolyan, de most már nagyon örülök, hogy egyáltalán nem vagyok olyan, mint te.

- Te könnyen beszélsz, neked minden összejött – mondta apám. - Te nagy ember vagy, fiam, itt van a sport, van családod, van lakásod, kocsid... de arról fogalmad sincs, nekem milyen nehéz volt a te korodban.

- Nem is érdekel – mondtam. - Amikor tizenévesen kerestelek téged, hogy találkozzunk, és te leráztál, én is azt éreztem, hogy te milyen kibaszott nagy ember vagy, hogy így le tudod szarni a fiadat... Biztos ott volt a segged alatt a másik otthon biztos melege, és szartál arra, hogy neked még van egy másik gyereked is. Szánalmas, hogy még a saját féltestvéreimet sem mutattad be nekem soha... De már nem érdekel az egész, most már nekem is megvan a magam élete, nincs szükségem rád. Bármikor jössz, mindig le foglak rázni, mert ezt érdemled, és mert nem érdekelsz.

- De ha így beszélsz velem, akkor még mindig fáj, tehát még mindig érdekel... Szeretném rendbe hozni, Tomi – mondta.

Nagyon furcsa volt, hogy a nevemen szólít, mert ez is teljesen idegen volt tőle. Én csak vállat vontam.

- Soha nem fogok tudni megbocsátani neked – mondtam. - Mindent nekem kellet csinálnom, mindenemet egyedül teremtettem meg, te sosem voltál itt, hogy segítsél. És igenis pont ezért büszke is vagyok arra, amim van, mert az életemet egyedül építettem fel. Mondjuk lehet, hogy ezzel jót tettél velem, mert legalább megálltam egyedül a lábamon. De ha ez eddig így volt, ezután is így lesz, pláne, hogy csak azért jöttél ide, mert magányos vagy, és most neked van szükséged támogatásra.

- Igen, szükségem van rá – mondta apám. - De csak mert rájöttem, hogy mekkorát hibáztam. A családom nem hagyott el, én hagytam ott őket, mert hazugság volt minden, csak kihasználtak. Két feleség és három gyerek után rájöttem, hogy csak az volt igaz az életemben, amikor mi ketten kint ültünk a meccseken.

- És a másik két gyereked? - kérdeztem. - Sosem meséltél róluk, azt sem tudom, öcséim vagy húgaim vannak... Úgy rejtegetted előlem az új családodat, mintha én egy leprás senkiházi lennék, és nehogy megfertőzzem őket.

- Tomi, én ezt annyira bánom... sajnálom, hogy az új feleségem ennyire befolyásolt engem. Azt akarta, kezdjek teljesen új életet, nem engedte, hogy találkozzam veled... Így is csak titokban tudtam megtenni.

- De felnőtt férfi létedre hogy hagyhattad, hogy egy nő ilyen faszságokat rád erőltessen? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Azért hallgattam rá, mert azt hittem, mellette végre normális családom lesz, és emiatt akár még hajlandó voltam a múltammal is szakítani... Azóta tudom, hogy nem lett volna szabad rá hallgatnom, de teljesen bele voltam esve. Neked is van feleséged, gondolom te is hallgatsz rá.

- Igen, de csak azért, mert ő nem kérne soha tőlem ilyen eszméletlen baromságot – morogtam. - Sosem merült fel benned, hogy nem egészséges, hogy évente csak egyszer látod a fiadat?

- Dehogy nem... Annyi álmatlan éjszakám volt emiatt... De ott volt nekem az akkori családom, és tényleg azt hittem, az a helyes, ha csak rájuk figyelek, és teljesítem a feleségem kérését.

- Jó nagy seggfej voltál akkor... Eleve azt nem értem, hogy lehet olyan nőbe beleszeretni, akinek ilyen a lelke – mondtam.

- Mert egy szeretethiányos fasz voltam, ő meg befolyásolt engem... Öt évvel idősebb, mint én, meg voltak rá az eszközei, elhiheted.

- Öt évvel idősebb volt nálad, és még szült neked két gyereket? - kérdeztem csodálkozva.

- Igen, szerettünk volna gyereket. Mesterséges megtermékenyítéssel jött össze, ikrek lettek, ezért vannak ketten – mondta apám.

- Akkor miért nem vagy az ikrekkel? - kérdeztem. - Legalább őket ne hanyagold el.

- Szarnak rám magasról, csak az anyut szeretik... őket is maga mellé állította, mióta elváltunk. Két éve váltunk el, és nem engedi közel hozzám a saját gyerekeimet, pedig már tizenhét évesek. És mégis, ennyire ellenem fordította őket, hogy szinte felnőtt létükre még mindig az anyjukra hallgatnak. Nagyon ért az ármánykodáshoz.

- Aha... - morogtam. - Akkor ezek szerint eleinte én voltam az áldozata a csodálatos feleségednek, de utána ugyanezzel a módszerrel a saját gyerekeiteket is elmarta tőled... Visszafelé sült el a puskacső, úgy látom.

- Tomi, nem érted, hogy mennyire szerencsétlen vagyok? - nézett rám apám, és szánalmas volt ezzel a hanggal. - Nem akarom elveszíteni mindhárom gyerekemet, és már bármit megtennék azért, hogy helyrehozzam, ami elromlott. Tényleg, bármit... Hazugságban éltem le az elmúlt tizenkilenc évet, és annyira bánom, hogy az egyetlen őszinte kapcsolatomat veszni hagytam, de egy befolyásolható, szeretetéhes barom voltam, aki egy hülye nő karmai közé került.

Én már felnevettem erre a nyafogásra.

- Jól van apa, hidd el, nekem is úgy tűnt, hogy őszinte és jó a kapcsolatunk amikor hülye naiv kisfiú voltam – mondtam. - Nagy élmény volt járni a meccsekre és szurkolni a Fradinak, és én azt éreztem, ez az életem... De semmit, és tényleg semmit nem tanultam tőled a család fontosságáról, senki nem magyarázta el nekem, hogy kell bánni a nőkkel, meg hogy lesz belőlem jó férj, és jó apa. Sajnos magamtól ezeket nem tudtam, és elkövettem elég nagy hibákat. Az egyetlen szerencsém, hogy Adéllel vagyok, mert ő minden baromságom ellenére szeret engem, és úgy adja meg nekem a mindennapi biztonságot, hogy semmilyen hülye feltétellel nem fáraszt, és nem követel tőlem idióta dolgokat. Tehát a feleségem miatt vagyok most az, aki vagyok, és te, az apám semmit nem tettél hozzá az én pozitív lelki fejlődésemhez... Nem tudom, van-e értelme bármit is újrakezdeni.

- Van értelme! - mondta apám kétségbeesetten. - Nagyon szeretném, ha jöhetnék a meccseidre, meg ha megismerném a feleségedet, és az unokámat. Komolyan nagyon szeretném, Tomi.

- Igen, normálisan ezt én is így képzeltem el... De nem tudom elfelejteni, hogy miket tettél velem... Hogy rám csaptad a telefont, hogy bárhogy kerestelek, nem tudtalak elérni, hogy titkoltad előlem az új családodat, hogy kint álltam a szakadó esőben Fradi meccsen, és ott is azt vártam, mikor lépsz oda mellém, meg hogy nem jöttél el a ballagásomra, a születésnapomra, nem jöttél el a meccseimre... És hogy annyi faszságot megcsináltam kamaszként, csak mert nem volt apám, aki szép szóval elmagyarázza, mi a helyes. Most már nem lehetsz az apám.

- És ha nem az apád lennék, hanem valami más? Egyenrangú fél? - kérdezte.

- Hát, talán... - mondtam. - Látom rajtad, hogy sokat szenvedtél, és ezt meg is érdemled... Ha el tudod fogadni, hogy sosem tudok neked megbocsátani, akkor talán majd egyszer elkezdhetünk közeledni egymáshoz... De erre még én egyáltalán nem állok készen.

- Én megvárom – mondta apám.

- Nem mondok semmit – mondtam. - Nem tudok mit ígérni ezek után.

- Én nem várom el... azt se várom el, hogy megbocsáss... csak azt szeretném, hogy egyszer le tudjunk úgy ülni beszélgetni, hogy őszintén elmondod, mi történt veled az elmúlt időben.

- Azt neked biztos nem lesz kellemes végighallgatni – mondtam.

- Vállalom a kockázatot – mondta.

Én sóhajtottam.

- Azért nem haragszom rád jobban, mert jól alakultak a dolgaim... Ha miattad tönkrement volna az életem, szerintem nem tudtam volna veled ilyen higgadtan beszélni... szerintem behúztam volna egyet – mondtam.

- Azt is megérdemelném – mondta apám.

- Jól van, ne sajnáltasd már magadat – mondtam, és ekkor bevillant, ezt is hányszor mondták már nekem régen.

- Ha újra benne lennél abban, hogy beszéljünk egymással, akkor kiérdemelnéd az őszinte tiszteletemet, és százszor jobb embernek gondolnálak magamnál.

- Mondom, fejezd be a seggnyalást – mondtam, majd felálltam. - Gyere, hazaviszlek.

Látszott, hogy ennek nagyon örült, és valamilyen szinten én is örültem, hogy végre megtudhatom, hol lakik. Nem hittem benne, hogy minden megváltozik, és milyen jó lesz a viszonyunk apámmal, de mióta én is apa lettem, sokkal megbocsátóbb és türelmesebb lettem. Ha mégsem sikerül rendezni a viszonyomat apámmal, azzal úgyis ő veszít többet, nem én.

Útközben meséltem neki egy kicsit Adélről, mondtam, hogy akár emlékezhet is rá, ha megerőlteti az agyát, mert ismerte őt, amikor még gyerekek voltunk. Emlékezett is, na meg csodálkozott, hogy ő lett a feleségem. Egyelőre nem tudtam elképzelni, hogy apám átjöjjön hozzánk, és együtt vacsorázzon velünk, meg játsszon az unokájával, de ahogy elnéztem a szerencsétlent, ő tényleg erre vágyott, és lehet, hogy egy nap talán majd így is lesz. Amikor kitettem a lakásánál, kezet fogtam vele, majd elhajtottam.

Egyelőre nem tudtam, mikor látom őt legközelebb, de nem is akartam rá gondolni, most az egyetlen vágyam az volt, hogy végre hazajussak. Miközben róttam az utat, az elmúlt időn gondolkodtam. Miután hazajöttünk Adéllel Portugáliából, folytatódott a megszokott életünk, és végre úgy láttam rajta, letett a gyerekről, ha már úgy néz ki, nem fog összejönni. Aztán karácsonykor, amikor éppen anyáék, és az ő apja vendégeskedett nálunk, én meg mogorván ácsorogtam az ablak előtt, akkor Adél idelépett hozzám, és közölte velem, hogy gyerekünk lesz. Én meg sem tudtam szólalni, csak néztem őt, hogy mennyire örül neki, és azt hiszem, ezért tudtam ezt az egészet gyorsan elfogadni. Én már belenyugodtam, hogy nem lesz gyerekünk, elterveztem, hogy életünk végéig csak ketten leszünk, így elég nagy meglepetés volt ez nekem. Nem szerettem, ha valami máshogy történik, mint ahogy elgondoltam, de tényleg gyorsan „átállítottam” magam, hogy mégis lesz gyerekünk.

Adél nagyon megszenvedett a terhességgel, folyamatosan hányingere volt, még ha nem is feltétlenül hányt, akkor is rosszul volt. Én próbáltam neki segíteni, de nagy haszna nem volt belőle. Azt hiszem, egy kicsit eltávolodtunk egymástól az első pár hónapban, mindketten elvoltunk a magunk világában. Én próbáltam felkészülni rá, hogy hajnalban többször fel fogok kelni gyereksírásra, és hogy valószínűleg a saját érdekeim megint háttérbe szorulnak majd, Adél meg csak szimplán örült a gyereknek.

Az ötödik hónapban, amikor egyik nap Adél végre jól volt, nekiálltunk kifesteni a kisszobát, amit gyerekszobának szántunk. Én szótlanul festegettem, amikor ő idejött hozzám, és így szólt:

- Figyelj, tudom, hogy félsz a változástól, de én nem akarok olyan anya lenni, aki folyton csak a gyerekről beszél – mondta. - Este az ágyban nem foglak téged azzal untatni, hogy a „kis Józsika ezt meg azt csinálta, jaj, de tündér volt”. Erről majd beszélek anyámnak.

- Azért valamennyire meg fogsz változni... de nem félek tőle, és megpróbálom úgy nézni, hogy ez természetes – mondtam, majd szemöldök ráncolva megkérdeztem. - Amúgy te Józsinak akarod elnevezni a gyerekünket?

- Ja, nem... Arra gondoltam, ha fiú lesz, legyen Tamás – mondta.

- Ne, ne legyen Tamás – mondtam. - Nem akarom, hogyha majd elkezd sportolni, a híres apukájához hasonlítsák, akivel ráadásul még a nevük is ugyanaz.

- Jaj, de aranyos vagy, hogy már ilyenekre gondolsz – mosolygott rám. - Na jó, akkor a neveken majd gondolkodunk később.

Mire kifestettük a szobát, már megegyeztünk, hogyha lány lesz, Laurának nevezzük, ha fiú lesz, akkor meg Olivérnek. Onnantól kezdve meg azt hiszem, nem féltem, de nem is volt mitől félnem. Végül is a terhesség és a szülés minden terhét úgy is Adél cipelte, neki lett volna oka félni... de ő mégsem így fogta fel, láttam, hogy mennyire boldog, hogy gyerekünk lesz, így már én is megnyugodtam, és továbbra is igyekeztem segíteni neki, amiben tudtam.

Végül is fiúnk lett, tehát Olivérnek neveztük el. Korábban sosem gondoltam volna, hogy milyen jó lesz úgy hazamenni, hogy otthon vár a feleségem, meg a gyerekünk... Nem savanyodtunk bele a gyereknevelésbe, Adél tényleg nem fárasztott soha a gyerek hülyeségeivel, kivéve, ha valami baj volt vele. Különben is szívesen megkérdeztem én magam is, hogy mi történt aznap, meg napközben gyakran én is vigyáztam Olivérre, amíg Adél vezetni tanulni vagy futni járt. Megértem, hogy nem akart folyton otthon ülni a gyerekkel, mert baromi fárasztó lehetett. Olivér jövőre elkezdi az óvodát, és Adél újra dolgozni kezd majd, mondta, hogy már alig várja, mert kellenek az új kihívások.

Hétvégén néha anyám vigyáz a gyerekre, így Adéllel el tudunk menni ketten valahova, vagy csak döglünk az ágyban. Ha meccs van, utána még mindig első utam hazafelé vezet, és ez így van jól... Hétköznaponként este ha fáradtan bezuhanunk az ágyba, általában szerencsére nem alszunk el azonnal, hanem beszélgetünk, vagy szeretkezünk, és elég jó, hogy négy év után sem találjuk unalmasnak egymást. Adél már huszonnyolc éves, de szexibb, mint valaha, még mindig imádjuk egymást, és még ha nem is szexelünk olyan gyakran, mint régen, még mindig ugyanolyan eszméletlen jó a szex, mint volt.

Persze, vannak néha szar napok, meg viták, meg van, hogy mindketten nagyon fáradtak vagyunk, és nem sikerül a jó dolgokra koncentrálni, de általában jól elvagyunk. És az is nagyon jó érzés, hogy már nem csak Adél van, hanem a fiam is, akit nagyon szeretek, és így utólag nagyon örülök, hogy végül is lett gyerekünk. Most már sokkal kevesebb dolgon húzom fel magam, mert egyszerűen rájöttem, hogy nem érdemes... Lehet, hogyha nem lett volna Olivér, akkor szóba sem álltam volna apámmal.

Még így is kellemetlen volt apámra gondolni, az egyetlen jó az volt az egészben, hogy örültem, az én családomnak nem lesz olyan nyomorult élete, mint neki, meg egy ideig nekem volt. Jó volt végre úgy hazamenni, hogy igazi család vesz körül, és senkinek a szeretetéért nem kell ádáz harcokat vívni, és a feleségem anélkül is odafigyel rám, hogy fel kell hívnom magamra a figyelmet. Talán még arra is volt esély, hogy egyszer megbocsátsak apámnak, de az biztos, hogy nem most lesz. És ha lesz is valaha, csak amiatt, mert nekem volt miből pozitív energiát nyernem.

Adél

Kint álltam a teraszon, és az eget kémleltem, már amennyi látszott belőle. Ma este Tomi fektette le Olivért, bár nem volt nehéz dolga, mert a gyerek már félig aludt fürdés közben, így Tominak csak le kellett őt tennie az ágyba, és be kellett takarnia. Szerencsére Olivér jól aludt, sosem kellett órákat szenvednem az elaltatásával, mert napközben mindig lefárasztotta magát. Egyébként nagyon szép kisfiú volt, főleg Tomira hasonlított, tőlem csak a zöldeskék szemet örökölte, és szerencsére barna haja volt, nem vörös.

Tomi egyébként nagyon jó apa volt, jó volt nézni, ahogy törődik Olivérrel, és milyen türelmesen beszél hozzá. Nagyon örültem, amikor kiderült, hogy gyereket várok, és most már azt is tudom, milyen jó dolog maradt volna ki az életemből, ha nem lehetett volna gyerekem. Persze, azt hiszem, jól ellettem volna a boldog tudatlanságban, de sokkal jobb, hogy így alakult.

A Tomival való kapcsolatomra is jó hatással volt Olivér érkezése, mert már nem voltunk olyan heves természetűek, mindent teljesen nyugodtan meg tudtunk beszélni. Persze, a szenvedély nem aludt ki, csak most már teljesen a szexre korlátozódott, és nem a veszekedésekre. Már nem is beszéltünk csúnyán, és nem idegesítettük fel magunkat minden apróságon. Néha összekaptunk dolgokon, de hát nem is vártam, hogy minden teljes mértékben megváltozik. Nagyon fárasztó volt néha egyszerre feleségnek, anyának meg háziasszonynak lenni, de Tomi sokat segített nekem, és én tulajdonképpen élveztem ezt az egészet, hiszen mindig is ilyen életet szerettem volna.

Már nem kételkedtem, és nem gondolkodtam az élet értelmén. Lehet, azért, mert megtaláltam, nem tudom... De a világmegváltó gondolatokat, és a kétkedést meghagyom a fiataloknak, én már többet nem terhelem az agyamat ilyesmivel. Lehet, hogy furcsa, de már megtaláltam a helyemet a világban, tudtam, ha minden jól megy, akkor Tomi még sokáig itt lesz nekem, és nekem ez elég volt. Olivér egyszer úgyis elköltözik majd, mint ahogy mi is minden áron el akartunk költözni otthonról Tomival, szóval egyáltalán nem úgy gondoltam a gyerekre, mint tulajdonra, akit birtokolni kell. Nem mintha a férjemre így tekintettem volna, de ha már megesküdtünk egymásnak, hogy együtt éljük le az életünket, akkor én komolyan gondoltam.

Nemsokára kijött Tomi, mellém lépett, én megkérdeztem:

- Na, elaludt?

- Már rég – mondta.

- És milyen volt apáddal beszélni? - kérdeztem.

- Hát... jó kérdés. Az ilyen beszélgetések arra késztetik az embert, hogy elgondolkozzon a saját életéről – mondta.

- És elgondolkodtál?

- Igen, mondjuk nem akartam... - mondta. - Arra gondoltam, hogy mi hozta el a változást, amikor úgy éreztem, már minden más.

- És mi volt ez? - kérdeztem.

- Na tippelj valamit, kíváncsi vagyok, tudod-e – mondta.

- Hát, amikor összejöttünk?

- Nem – felelte.

- Akkor amikor olimpiai bajnok lettél?

- Nem.

- Hát, akkor az esküvőnk?

- Az sem...

- Akkor Olivér?

- Nem, de nem igaz, hogy nem tudod.

- Más tippem nincs – mondtam.

- Gondolkozz – kérte.

- Tényleg nem tudom... - mondtam.

- Akkor megmondom: amikor összeköltöztünk – mondta.

- Erre nem gondoltam.

- Pedig evidens. Nincs is jobb ennél, mint a saját otthonodba hazajönni, ahol senki sem parancsol, legfeljebb normálisan megkér, hogy mit hogy kéne csinálni. Egyedül most van meg az az illúzió, hogy szabad vagyok. Persze, nem vagyok az, de nem is baj.

- Tudom – mondtam. - Egyébként lehet, hogy igazad van, és tényleg az összeköltözés volt a legjobb pillanat, ami a legtöbb változást hozta. De engem tudod mi nyugtatott meg a legjobban?

- Micsoda? - kérdezte.

- Most találgass te – mondtam.

- Hmm... - gondolkodott el. - Amikor megszületett Olivér?

- Nem – mondtam.

- Amikor megtudtad, hogy terhes vagy?

- Szintén nem – feleltem.

- Akkor biztosan az, hogy feleségül vettelek.

- Nem talált – mondtam. - Na még van egy tipped.

- Az első csók?

- Nem – mondtam.

- Még tudnék találgatni... - mondta.

- Jó, akkor utoljára.

- Inkább mondd, mert sok lehetőség van – mondta.

- Jól van... Én akkor éreztem, hogy minden rendben lesz, amikor megkérdezted, hogy mikor fogadom el végre magam úgy, ahogy vagyok, mert te már régen elfogadtál engem. Akkor rádöbbentem, hogy nem is feltétlenül másoknak a legnehezebb megfelelni, hanem önmagamnak, és erre te hívtad fel a figyelmem. Meg az is elég jó dolog, ha már nem maradt más hátra, mint végre magadat elfogadni.

- Hát igen... - mormogta. - Ezek a dolgok nekem sem mentek könnyen, de amikor például kipakoltunk a lakásban, és te azonnal kitetted a falra az olimpiai aranyérmemet, akkor rájöttem, hogy te valószínűleg jobban szeretsz engem, mint én magamat, és te is megérdemled ugyanezt tőlem. Persze ezek nem jönnek ilyen nyilvánvalóan, de mégis egymásból következnek.

- Nekem meg pláne jó érzés volt, hogy pont te fogadsz el engem – mondtam.

- A dolgok átalakulnak az emberben, ha végre úgy élhet, ahogy szeretne. Természetes volt, hogy úgy szeretlek, ahogy vagy, mert ezzel te is így voltál, meg sokat számított, hogy végre összeköltöztünk, mert azt éreztem, jöhet bármi, már mindig lesz egy igazi otthonom.

- Erre én is nagyon vágytam már – mondtam.

- És minden rendben? Még mindig szeretsz velem lenni? - kérdezte mosolyogva, majd átölelt.

- Persze – mondtam, majd én is átöleltem a derekát. - Minden jobban alakult, mint gondoltam.

- Tehát ha kívánhatnál valamit, már nem is lenne mit kérned? - kérdezte.

- Igen, pontosan így érzem most magam – mondtam.

- Azt hiszem én is... És ha megbocsátanék apámnak, az azért lenne, mert már semmi keserűség nem maradt bennem az élettel kapcsolatban.

- Nagyon örülök, hogy így gondolod... - mondtam.

- Te megbocsátanál neki? - kérdezte Tomi egy idő után.

- Nem tudom... ez teljes mértékben a te döntésed – mondtam.

- Annyira szánalmas lett... - mormogta. - Az az ember, aki már százszor eldobott engem magától, most hozzám jön könyörögni, mert nem maradt senkije. Megsajnáltam, de tudom, hogy nem érdemli meg. Nem tudom, mit tegyek.

- Szerintem nem most kell eldöntened – mondtam.

- Nem is tudnám eldönteni. Mindegy, majd kialakul – vont vállat, azzal megcsókolt. - Na menjünk feküdni még Olivér hajnali kiabálása előtt – javasolta.

- Jó ötlet – mosolyogtam.

***

- Szóval tényleg nem kívánnál már semmit?

- Semmit az égvilágon.

- Ennyire sikerült boldoggá tennem téged?

- Igen, ahogy mondod. Telhetetlenség lenne ennél is többet akarni.

- Tehát lenne még valami, csak nem akarod kimondani?

- Nem, nem gondoltam semmire.

- Én viszont gondoltam... Adél, legyen még egy gyerekünk.

                                                                                                                  Vége