2016. március 29., kedd

23. fejezet

23. fejezet


Adél

Az első éjszakán a saját lakásunkban olyan jól éreztem magam, mint még szinte életemben soha, pedig a környezet mindenre alkalmas volt, kivéve arra, hogy normálisan tudjunk lakni benne. Csak egy ágyunk volt, de egyébként kibontatlan kartondobozok foglalták el az egész helyiséget, és tűzhelyen kívül semmilyen bútorunk nem volt.
Szeptember végére sikerült csak megtalálnunk a megfelelő lakást, mert amit Tomi eredetileg kinézett, már megvették előlünk, és utána egyszerűen nem találtunk olyan helyet, ami minden szempontból tökéletes lett volna. De ez a lakás tényleg nagyon jó volt. Egy régebbi társasház volt a második kerületben közös kerttel, és egy kisebb terasszal. A nappali volt egyben a hálószobánk, és a konyhával is egybe nyílt, de volt még egy kisszoba, és fürdőszoba. Az ágyunk pont a teraszajtó mellett volt, így kiláttunk a kertbe, és a többé-kevésbé csillagos ég is jól látszott.
Hajnalban még beszélgettünk, keresztben feküdtünk az ágyon egymás mellett meztelenül és izzadtan, egy közös cigit szívtunk. Boldog voltam és kielégült, és a cigi csodásan keserű ízé csak fokozta ezt az érzést. Nem is dohányoztam, mióta leszoktam, de most nem lehetett kihagyni. Olyan szép művészi összkép volt.
- Na mikor is veszünk bútorokat? - kérdezte Tomi.
- Nem tudom... Amikor ráérsz, majd elmegyünk kiválasztani. De miért, most olyan fontos ez? Szerintem így szép, ahogy most van – mosolyogtam rá.
- Persze – mondta helyeslően. - Holnap majd építhetnénk egy várat a sok dobozból, szerintem is maradhat így.
- Na látod – mondtam.
- Amúgy ez az ágy elég kényelmes, jó választás volt – mormogta.
- Az biztos, ráadásul jól felavattuk – mondtam.
- Oh, neked mindig csak a kefélésen jár az eszed... - mosolygott Tomi, majd jó mélyet szippantott a cigiből, és kifújta a füstöt. - De nem baj, ezért szeretlek.
- Csak ezért? - kérdeztem.
- Jó, ezért is – helyesbített. - Hú, alig hiszem el, hogy végre tényleg együtt lakunk. És senki, de tényleg senki nem fog beleszólni, hogy mikor mit csináljunk. Úgy érzem végre szabad vagyok... - mosolygott rám.
- Igen, én is... Apám nem szól bele, hogy milyen zenét hallgassak, és nem fog ugráltatni, hogy mikor mosogassak, és mikor takarítsak.
- És az én anyám se szól rám, hogy a szent konyhai dolgait hova pakoljam... Meg senki nem lesz ideges, ha éjfélkor akarok enni, vagy turmixot csinálni. Ugye téged nem fog zavarni? - nézett rám.
- Dehogy... Feltéve, ha téged sem, amikor én akarok éjfélkor enni.
- Majd csinálunk ilyen hajnali zabálásokat – mosolygott.
- Igen, nagyon romantikus lesz – mondtam.
- Hát ja... Na meg ha hajnalban ki kell mennem WC-re, nem kell felöltöznöm, hanem nyugodtan kimehetek meztelenül.
- Ez a része a dolognak nekem is nagyon tetszik – mondtam. - Eddig sehol nem tudtam meztelenül mászkálni. Apáméknál nyilván nem csináltam ilyet, de amikor anyáékkal éltem, akkor sem lehetett, mert nem akartam, hogy Feri meglásson.
- Itt viszont felőlem még főzhetsz is meztelenül – mosolygott Tomi.
- Elhiszem, hogy tetszene, de azt inkább kihagyom. De akkor is jó, hogy nem kell este felöltözni fürdés után a fürdőszobában, hanem nyugodtan ki lehet jönni ruha nélkül is.
- Ja, és tudod mi lesz még nagyon jó? - kérdezte, majd meg is válaszolta kérdését: - Hogy bárhol megdughatlak, még a konyhaasztalon is.
- Micsoda ötlet – mosolyogtam.
- Ne mondd, hogy te még nem gondoltál rá.
- Nem ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, de természetesen gondoltam rá – mondtam.
- Na ugye – mondta önelégülten. - És ezentúl lehet hangoskodni is szex közben, mert senki nem fog minket hallani a szomszéd szobában.
- Igen, ez is megfordult a fejemben – mosolyogtam.
- Neked sok minden megfordult a fejedben – mondta, átadta a cigit, mire én beleszívtam. - És minek örülsz még? - kérdezte meg.
Én kifújtam a füstöt.
- Annak, hogy végre elkezdhetek élni – mondtam.
- Hát igen, ez is egy nagyon fontos dolog – bólintott. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon ennyi mindenem meglesz. Lakás, sikerek a kézilabdában, feleség, ráadásul anyagi problémáim sincsenek. Eszméletlenül szerencsés vagyok – mosolygott.
- És mi lenned veled, ha nem kézilabdázó lennél? - kérdeztem.
- Hát, nem tudom... Valószínűleg számítógép szerelő lennék, mint már mondtam, de akkor valószínűleg egész életemben nem tudtam volna lakást venni. De szerintem kiagyaltam volna valami jó üzletet... egyébként ne aggódj, már gondolkodom a további lépéseken.
- Ezt hogy érted? - kérdeztem.
- Hogy majd mi lesz a kézilabda után – mondta. - Azt hiszem, elkezdek már valami szakmát, és ha abbahagytam a kézilabdát, el lehetne indítani saját vállalkozást.
- És mennyire vagy tájékozott ezekben a dolgokban? - kérdeztem.
- Váradi azt mondta, tudna ebben segíteni, mert neki is saját boltja van. De még csak ötletelünk, meglátjuk mi lesz ebből – mondta.
- Jó ötletnek tűnik, ezt támogatom – mondtam.
Nemsokára elnyomtuk a csikket a hamutartóban, Tomi megkérdezte:
- Egyáltalán miért dohányoztunk?
- Nem tudom, te ötleted volt... - mosolyogtam.
- Ilyenkor jó smárolni... egyformán büdös a szánk – vigyorgott.
- Hát ja, milyen jó is az – mondtam.
Magunkra dobtuk a takarót, majd átöleltük egymást, és próbáltunk aludni.
- Azért baromi megnyugtató érzés, hogy tudom, már minden este ez lesz – mormogta Tomi becsukott szemmel. - Nem is tudod, mennyire kibaszottul megnyugtató.
- De, tudom – mondtam én is. - Azért vagyok veled.

***

Két hét múlva eljött az a szép nap, amikor már nem volt minden olyan szép. Az első egy hétben olyan jól éreztük magunkat a lakásunkban, mint kis kakasok a szemétdombon, de aztán kezdett az egész nagyon hasonlítani egy korábbi utált állapothoz – apámék házához. Megvettük az összes bútort, így még azok is kibontatlanul álltak a dobozukban. Mindent az ágyban csináltunk, ott ettünk, ott olvastunk, Tomi ott laptopozott, mert az volt az egyedüli olyan pár négyzetméter, ahol el lehetett férni. Egyébként dobozokból öltözködtünk, és abból kerestük elő az éppen szükséges dolgokat, aztán amikor nem kellettek, széthagytuk őket a lakásban. Egyedül a fürdőszobát rendeztük be, de azon kívül semmi mást.
Csütörtök este amikor hazaértem munkából, az első dolog, ami szembetűnt, ez a borzasztó nagy káosz volt, és úgy éreztem, már teljesen kivagyok. Nem elég, hogy a munka is szar volt, de még itthon sincs rend... A nappaliban láttam, hogy Tomi elkezdte összeszerelni az étkezőasztalt.
- Na mi az, meguntad ezt a szép rendet? - kérdeztem, azzal levettem a pulcsimat, a táskámat meg leraktam valahova.
- Ja, gyere segíteni – mormogta.
- Nem lehetne mindezt holnap? - kérdeztem. - És hétvégén végre rendbe tehetnénk az egészet.
- Ma csináljunk meg mindent, amit tudunk, a többit meg elintézzük holnap, és a hétvége szabad lesz – mondta Tomi.
- Hát ezt a sok szart nem tudjuk megcsinálni ilyen kevés idő alatt... Most hétvégén végre nem lesz meccsed, pont megcsinálhatnánk egyszerre mindent. Felesleges ma bénázni vele, még nem is ettem, nem zuhanyoztam, reggel meg már kelnem kell – mondtam, azzal bementem a fürdőszobába kezet mosni.
- De én hétvégén veled szeretnék lenni, és nem a lakással akarok szarakodni! - kiáltotta Tomi.
Visszamentem a nappaliba.
- Pedig ezt nem tudjuk megcsinálni két este alatt – néztem körül.
- Ha nem akarod, akkor persze, nem is fogjuk tudni – mormogta.
- Jó, te már itthon vagy öt órája, de én még csak most értem haza munkából, ahol szerencsésen most is kitaposták a belemet. Viszont hétvégén mindent nyugodtan elrendezhetünk.
- Ahha, és még te vagy a pedáns háziasszony, aki mindig rendet akar maga körül – morogta.
- Elárulom neked, hogy hányok ettől a disznóóltól, de csak hétvégén lesz energiám rendesen megcsinálni... Most inkább ennék és aludnék, nagyon fáradt vagyok.
Tomi felállt, rám nézett:
- Persze, Adél, te csak három dologra tudsz gondolni az életben: az evésre, alvásra és dugásra. Tipikus ösztönlény vagy – mormogta.
- Igen, ezt pont te mondod nekem? - kérdeztem elkerekedett szemmel. - Te talán melyik dolgot nem szereted a három közül?
- Azért tudok másra is gondolni, még akkor is, ha ezek közül valamelyiket nem kaptam meg – mondta.
- Igen, Tomi, te olyan tökéletes vagy, hogy az ilyen egyszerű ember számára, mint én, ez felfoghatatlan – mondtam rosszallóan.
- Gyere segíteni, és ne nyafogj – mondta.
- Nem nyafogok... De ha a nyakadba akasztanának egy köcsög főnököt, meg egy stabil kilenc órás munkaidőt, akkor beledöglenél a teherbe. De neked, Vitéz úr, csak egy edzés van naponta, a további dolgod meg annyi, hogy kipihend magad, és teletömd a hasadat.
- Igen, de néha én is majdnem beledöglöm a stresszbe... - morogta. - Nem te vagy az egyetlen, akinek nem könnyű.
- Hát, te aztán mindent csinálsz, csak nem stresszelsz – mondtam. - Halál nyugodtan megreggelizel, utána egy kis edzés, hazajössz, gépezel, TV-t nézel, megebédelsz... Így én is élnék.
- Ja, csak kár, hogy nem ment neked olyan jól a sport, hogy meg tudj élni belőle – mondta. - Látod, kár volt egyetemre menned, nagy szívás az egész utána lévő élet is.
- Na, nekem ne mondj semmit, mert szart sem tudsz az iskoláról, sem amúgy az életről – mondtam. - Te csak labdázgass, én meg dolgozni járok.
- Nagy munka egész nap egy irodában dögleni és teázgatni, erre még én is képes vagyok. Viszont az edzettségi szintemet világszínvonalon fenntartani egész évben még nehezebb.
Én csak sóhajtottam.
- Jó, ennek sosem lesz vége... Mindkettőnknek borzasztóan nehéz, ez természetes – mondtam. - De én most nem vagyok olyan állapotban, hogy segítsek itt rendet rakni, és szeretném, ha ezt megértenéd.
Tomi felállt, valahonnan felkapott egy doboz cigit, idedobta nekem, én elkaptam.
- Tessék szívj el egyet, utána hátha megnyugszol – mondta.
- Ez nem megoldás – néztem rá. - És mégis mikor vetted?
- Tegnap délután, amikor unatkoztam, mert nem voltál itthon – mondta.
- Felpofozhatlak? - kérdeztem.
- Miért is? - nézett rám csodálkozva.
- Mert hogy te unatkozol, amíg én munkában rohadok, mondjuk azért... és mert vettél cigit. Tudod jól, milyen gyenge vagyok, és te akarod rám tukmálni.
- Milyen agresszív vagy ma – morogta.
- Hát, bénázz te az Excellel egész nap, miközben nincs is benne a munkaköri leírásodban.
Erre felnevetett.
- Ezen voltál így kiakadva? Az Excelt már általános iskolában mindenki ismerte.
- Nem mindenki, csak te – mondtam. - Na jól van, most azt hiszem nem tudlak elviselni.
- Ez kölcsönös, te lusta agresszív kismalac – mondta, azzal visszatért az asztal szereléséhez.
Én a kezemben lévő doboz cigire pillantottam. Már elgondolkodtam, szóval szinte biztos, hogy nem tudok neki ellenállni. Kimentem a teraszra elszívni egy szálat. Épp, hogy rágyújtottam, Tomi megjelent mellettem.
- Na, adj egyet nekem is – mondta.
Én szó nélkül átnyújtottam neki az egész dobozt.
- Miért vettél? - kérdeztem.
- Az embernek mindig kell, hogy legyen egy doboz cigije – mondta nagy bölcsen.
- Jaja... - hagytam rá flegmán, majd mélyet szippantottam ebből a szarból, és kifújtam a füstöt. Nem volt szar, sajnos.
Egy darabig csöndben voltunk, majd amikor elszívtuk a cigit, Tomi így szólt:
- Na, gyere, segíts, légy szíves.
- Tomi, kérlek, hagyjuk ezt most... Nincs erőm hozzá, nem érted? De hétvégén rendesen megcsinálunk mindent... most mi értelme ennek a szarakodásnak?
- Basszus, boruljak térdre előtted, vagy mi a francot csináljak még? - kérdezte egy árnyalattal indulatosabban.
- Miért, eddig talán mit tettél? - kérdeztem. - Azt hitted, ha megkínálsz cigivel, már nem leszek fáradt? Nagy mestere vagy a vigasztalásnak.
- Figyelj, semmi okod a vigasztalásra, nem halt meg senki, gyere, rakjunk össze pár dolgot...
- Vitéz, szállj le rólam ma estére, rendben? - néztem rá mérgesen. - Nem akarok mindig úgy ugrálni, ahogy mások mondják, elegem van ebből, nem érted?
- Te hülye, azért akarom megcsinálni, mert hétvégén szeretnék elmenni veled valamerre, és nem ezzel foglalkozni!
- De nem érted, hogy két este alatt ezt nem tudjuk megcsinálni? Rá kell áldozni a hétvégét, de most hagyj ezzel, mert kibaszott fáradt vagyok.
- Fogd be, ne kiabálj, ne égess engem, még valaki meghallja – nézett körül a kert felé pillantva.
- Ki a szart érdekel? - néztem rá. - Nem én kezdtem.
- Hát, Adél, én azt hittem, te bírod a gyűrődést, de most látszik, hogy egy elkényeztetett hercegnő vagy, akinek csak az egyetemre volt kapacitása, de másra nem – morogta.
- Ja, köszönöm, hogy leírsz engem – mondtam. - Remélem, ezután nem akarsz feleségül venni, én nem vagyok méltó hozzád – azzal bementem a lakásba, ő jött utánam.
- Igen, most kéne megalázkodnom, igaz? - nézett rám villámló szemmel. - Én nem mondtam, hogy nem akarlak elvenni, de ha már te felhoztad, akkor biztos nem akarod.
- Ha ilyen leszel velem, akkor nem – mondtam, de persze nem gondoltam komolyan.
- Ja, értem... Azért nem akarsz kipakolni, mert nem akarsz itt lakni, vagy mi? - kérdezte.
- Persze, Tamás, biztosan... Én csak nem akarom, hogy beleszólj, mit csináljak... Megcsináljuk hétvégén, de most már hagyj békén ezzel. Nézz már körül, ezt nem lehet ennyi idő alatt megcsinálni!
- Amennyi időt és energiát a hisztizéssel töltöttél, már rég megcsináltuk volna az egészet.
- Te jó ég, ugyanazokat a szavakat használod, mint apám!
- Mert talán igazunk van, azért? - kérdezte gúnyosan.
- Igen, mindig nektek van igazatok, ez csak természetes... - mondtam, faképnél hagytam, majd bementem a fürdőszobába.
Nem jött utánam, miért is jött volna, én meg lezuhanyoztam. Tudom, hogy egy kicsit elvetettem a sulykot, de nem értettem, miért lett hirtelen olyan sürgős mindent gyorsan megcsinálni, ha eddig le sem szarta az egészet. Egy nap nem oszt, nem szoroz, és tényleg szükség lesz az egész hétvégére, ezt szinte biztosan tudtam.
Megtörölköztem, majd felvettem egy bugyit és az egyik itthoni pólómat, és kimentem. Tomi az ágyon ült, mellette ott volt a cigis doboz. Kivettem egy szálat, meggyújtottam, majd leültem mellé. Direkt felé mutattam a csikket tartó kezem, ahogy enyhén, de láthatóan remeg.
- Most bolondnak nézel? - kérdeztem.
- Nem tudom, minek nézzelek – morogta.
- Ne vegyél többé ilyen szart, kérlek, ez tényleg nem megoldás.
- Ezt már ma mondtad egyszer, mégis másodszor gyújtottál rá – mondta.
- Igen, mert az ember sosem képes leszokni róla, ha már egyszer rá volt szokva. De nem kéne kísértésbe esni.
- Hát, én sem vagyok képes teljesen leszokni – mondta.
- Szerintem nem lehet, mert a függőség már örökre megmarad. Tényleg el kell határozni, hogy nem, és kész, mert csak úgy megy – mondtam, azzal megint mélyet szívtam a cigiből.
- Csak kár, hogy mindketten ennyire szeretjük. Mert rajtad is látszik, például most is, hogy milyen szívesen csinálod.
- Tudod, elég rohanós nekem az élet, még ha nem is hiszed el.
- Jó, hagyjuk ezt – mondta. - Ma már úgysem csinálunk semmit. Szombaton jutunk, ameddig jutunk, de délután el akarok menni kirándulni, rendben?
- Jó, rendben – mondtam.
- Na, ezért kellett balhézni - morogta rosszallóan, majd kivette a kezemből a csikket, és ő is beleszívott, aztán visszaadta.
- Nem baj, ha balhézunk néha, mert nem akarok tökéletes életet – mondtam. - Persze, balhézni sem akarok, ne érts félre, csak úgy érzem, végre megkönnyebbültem.
- Mitől? - nézett rám megütközve.
- Attól, hogy képesek vagyunk veszekedni... Kicsit furcsa volt, hogy eddig minden jól alakult, nem?
- Ja, hogy te még mindig itt tartasz... - bólintott. - Igen, már tuti, hogy bolondnak nézlek ezektől a hülye elvont kijelentéseidtől.
- Szerintem akkor sem árt, ha vannak gondok, mert nem kell attól félni, mikor ér véget a gyönyörű harmonikus boldogság.
- Mikre gondolsz te... - sóhajtott. - Leszarom, hogy veszekedünk, nekem ez nem gond, én csak egy dologtól félek. Hogy majd elhagysz – nézett rám komoly tekintettel.
- Nem foglak elhagyni – mondtam, azzal beleszívtam a cigibe.
- Akkor meg ne mondj olyan baromságokat, hogy nem vagy elég jó nekem, és hogy nem akarlak elvenni feleségül, jó? Mert azt hiszem, te akarod így.
- Nem, nem akarom így egyáltalán. Jó, és tényleg ne haragudj, ha hülyeségeket beszéltem – mondtam.
- Oké, csak tényleg ne akard, hogy valami elromoljon, jó? Valami úgyis mindig tönkre fog menni, legalább egymást ne tegyük tönkre.
- Nem akartam – mondtam.
- És ne félj már ennyire, rendben? - nézett rám.
- Rendben, te meg ne vegyél több cigit – mondtam. - Egyáltalán miért vagy így rákattanva?
- Nem tudom... Lehet, hogy pont az önpusztítás miatt. Meg hogy nem szabad.
- Igen, én is ezért szeretem, mert nem szabad – mondtam.
- Tudom, hogy szereted azokat a dolgokat, amiket nem szabad – mondta. - De inkább cigizz, minthogy valami hülyeséget csinálj.
- Milyen hülyeséget? - kérdeztem. - Azért tudok uralkodni magamon.
- Tudom, de mondom, hogy félek, hogy egyszer csak bekattan valami, és elhagysz. Én csak ennyit tudok adni, ami most van.
- Ez is több, mint amit bárkitől kaptam. És hidd el nekem... nem azon múlik, mennyit adsz nekem, hanem hogy mennyire szeretlek. És, ezzel ne élj vissza, de úgy érzem, bármit megcsinálhatsz velem, nem tudnálak elhagyni.
- Ezt komolyan mondod? - kérdezte.
- Igen, én így feszegetem a határokat – mondtam. - De mondom, ne élj vissza vele.
- Nem akarok vele visszaélni... de biztos lesznek még olyan viták, amikor azt hiszed, visszaélek vele – mondta.
Egy darabig csöndben voltunk, majd megkérdezte:
- Szóval ez így működik, hogy mindegy, mit adsz, az dönt, hogy én mit érzek?
- Igen, és ez ezért annyira nehéz. Elhagyni azt, akit szeretsz, sokkal nehezebb, mint megbocsátani.
- Azt hiszem, értem, mire gondolsz, pedig én sosem voltam jó ebben az emelkedett gondolkodásban – mormogta.
- Hát majd mellettem belejössz – mosolyogtam.
- Szóval te félsz a boldogságtól, én meg félek a magánytól... Jól összejöttünk – mondta.
- Pedig ha jól megnézzük, ezek irracionális félelmek. Igazi boldogság egy évben egyszer van jó esetben, tehát nem kéne tőle félnem, nem lesz túl gyakori. De neked se kellene tartanod a magánytól, mert igaz, hogy én itt vagyok neked, de ez nem minden... Nem lehet a másik ember a minden.
Ő így szólt elgondolkodva:
- Amikor megszűnik minden zaj, te elalszol, én meg ott fekszem melletted, és nézem, ahogy alszol, és érzem, hogy lélegzel, és tudom, hogy most nem rám figyelsz, és tudom, hogy most magamba nézek... Amikor magamba nézek, akkor is más embert látok, ha tudom, hogy az enyém vagy, de akkor is más embert látok, ha elképzelem, nem vagy az enyém. És ég és föld a különbség.
- Nálam is, csak nem mertem bevallani... de most kimondtam... Csak tudod, megtanultam jól védekezni ezek ellen a gondolatok ellen – mondtam. - Azért szoktam rá a cigire, és azért élvezem annyira a szexet, mert rengeteg érzelmet elfojtok, és ezekben tör felszínre.
- Rájöttem – mondta. - Talán ez nem baj... már ha tőlem sem gond, ha férfi létemre attól parázom, hogy elhagy egy nő.
- Én mindig is tudtam, hogy vannak érzéseid – mondtam, mosoly futott át az arcomon, de komolyan folytattam: - Csak azt nem akarom, hogy te meg azt hidd, nekem meg nincs annyi érzésem, mint amennyit kinéztél belőlem.
- Ez hülyeség... érzem, hogy szeretsz. És remélem, egyszer majd megbízol bennem annyira, hogy nyugodtan átengedd magad a „boldogságnak”.
- Itt nem is arról van szó, hogy benned bízom-e – mondtam. - Hanem hogy a saját hülyeségeimen  túl tudok-e jutni.
- Hát igen, végül is sok minden erről szól – bólintott. - Én magam is tudom, hogy az ember csak magára számíthat, senki másra, de akkor is szükségem van rád... és szürke, semmitmondó életem lenne nélküled.
- Nekem is... mondom, hogy nem tudnálak elhagyni.
- Akkor ezentúl ne is mondjunk semmi olyat, ami ezzel kapcsolatos, jó? - nézett rám.
- Jó, ez tényleg hülyeség volt tőlem – mondtam.
- Már mindegy... Na, szerintem együnk, mert azt mondtad, éhes vagy, már én is az lettem.
- Jól van – mondtam, azzal hozzá hajoltam és megcsókoltam, ő meg átölelt engem.
A cigi közben már leégett a kezemben, és nagyon reméltem, meg tudom állni, hogy ne gyújtsak rá többet.


Tomi

A szőnyegen ültem, és a karácsonyfát bámultam a nappalinkban. Még csak három hónapja éltünk  itt, de olyan volt, mintha már sokkal régebb óta élnénk együtt. Anya legutóbb akkor állított karácsonyfát, amikor tizenhárom éves voltam, utána mondtam, hogy köszönöm, nekem nem kell. Most sem akartam, mert utáltam, hogy a kivágott fákat karácsony után kivágják az utcára, mint valami szemetet, de Adél szeretett volna fát. Végül megegyeztünk, hogy veszünk egy kisebbet, ami egy cserépben volt, így nem kell majd az ünnep után kibaszni szegényt az utcára.
Karácsony este volt, csak ketten voltunk, nem voltunk kíváncsiak a családtagjainkra, őket majd másnap látogatjuk meg. Adél díszítette fel a fát, mondta, hogy segítsek én is, de én inkább csak szkeptikusan szemléltem ezt az egészet, és az ünnepi krémlikőrt iszogattam. Együtt csináltuk az ebédet, ami szerintem egész jól sikerült, de Adél jól főz, úgyhogy nem volt meglepő az eredmény.
Nagyon jól éreztük magunkat együtt az elmúlt időben, végre normális életet éltünk, és tulajdonképpen itthon azt csináltunk, amit akartunk. Most sem kellett ünneplőbe öltözni karácsony alkalmából, elég volt egy alsónadrág, senkit nem érdekelt... persze amikor nagyanyámék jöttek hozzám és anyámhoz karácsonykor, akkor állig felöltözve kellett feszíteni. Szóval nagyon jól teltek a napok, a lakásban mindent a helyére tettünk, és október végén meg is tartottuk az esküvőnket. Tényleg nem voltunk sokan, de nagyon jó is volt így, egyáltalán nem hiányzott a felhajtás. Nászajándékba kaptunk egy kis pénzt, így nyáron majd feltétlenül elutazunk valahova, végre összehozzuk az első rendes nyaralásunkat. Adél egyébként tényleg olyan nő, akivel minden nagyon jó. Ha néha hisztizve is jön haza a munkából, hamar abbahagyja, például amikor leül enni, akkor megnyugszik. A hétvégéink is jól telnek, igaz, hogy nekem egyik nap szinte mindig van meccsem, de utána inkább jövök haza, és csinálunk valamit együtt. Általában filmet nézünk, játszunk a gépen, vagy elmegyünk sétálni, és beszélgetünk. Ezek mind nagyon átlagos dolgok, de úgy érzem, sosem fogom megunni... a jót mégis ki unná meg? Végre rajta is azt látom, hogy egyre inkább kezd felszabadulni, és talán már nem gondol annyit a furcsa agyszüleményeire, miszerint a boldogságtól félni kell. Egész életemben arra vártam, hogy végre ne csak a pályán legyek boldog, hanem a hétköznapokon is, és nagyon örülök, hogy ez vele valósult meg. A kézilabda is jól megy, szerencsére sikerült megtartani az olimpián hozott jó formámat. A játékstílusom is ugyanolyan maradt, tehát inkább segítek a többieknek jó passzokkal a meccsek alatt, mintsem minden áron gólt akarok dobni. Rudi mondta is, hogy ha így folytatom, nemsokára csapatkapitány lehetek.
A szülinapom karácsony előtt pár nappal volt, ekkor kénytelenek voltunk átmenni anyámékhoz, és együtt ünnepelni. Adél azt mondta, ne morogjak, addig örüljek, amíg élnek a nagyszüleim, és van kivel ünnepelni. Persze, igaza van, de már lassan én is olyan vagyok, mint a nagyapám, nincs kedvem kimozdulni az otthon melegéből, kivéve akkor, ha ketten megyünk valahova Adéllel. Néha elmegyünk biliárdozni, kirándulni, moziba vagy csak kimegyünk sétálni, és ilyenkor érzem magam a legjobban, amikor ketten vagyunk, és nem kell senki előtt megfelelni. Neki sem kell megfelelnem, már úgyis ismer, mint a rossz pénzt, semmivel sem tudom meglepni. Most sem érdekli, hogy egy szál bokszer alsóban ülök a karácsonyfa előtt, meg így adtam át neki az ajándékot. Persze ő sem volt túlöltözve, és ez volt jó az egészben, végre a saját szabályaink szerint élhettünk, senki sem tett ránk megjegyzéseket, hogy milyenek vagyunk...
Néztem ezt a fantasztikus karácsonyfát, és kezdett végre valami meghittség átjárni. Nem a fa miatt, vagy a karácsony miatt... Régen utáltam a karácsonyt, de valószínűleg azért, mert a karácsony családi ünnep, és nekem szinte csak rossz emlékeim vannak a családról... Most viszont, hogy nekem is volt „családom”, már kezdtem érteni, miért nyálaznak az emberek a család fontosságáról. Csak jobb így, hogy valaki szeret, mintha nem szeretne.
- Úgy tűnik, megszeretted ezt a fát – mosolygott rám Adél, majd leült mellém, átnyújtott nekem egy pohár kólát.
- Nem mondtam, hogy megszerettem, de már nem utálom annyira – mondtam.
- Jaj, Tamás, persze – mondta, majd a vállamra hajtotta a fejét. - Nekünk sosem volt fánk apánál, és hiányoltam.
- Akkor sem értem, mi értelme van, de jó, nem kritizálom, örülj, hogy van – mondtam.
- Azt teszem – mondta. - Anyáéknál mindig volt fa, ő még próbálta fenntartani a látszatot, hogy ők legalább normális család...
- Szóval a karácsonyfa a normális család jelképe? - kérdeztem meg, majd beleittam a kólába.
- Talán... De nem ezért szerettem volna most. Régen sokszor, ha a karácsonyfa előtt álltam, azt kívántam, bárcsak ne csesződött volna el minden a családunkban.
- Na és most mit kívánnál? - kérdeztem.
- Nem tudom. Miért, te mit kívánnál? - nézett rám.
- Hmm... Világuralmat – mosolyogtam. - Ja, nem is, az szar... Inkább hogy legyek szuperhős.
- És melyik szuperhős lennél? - kérdezte.
- Pókember, természetesen – vágtam rá. - Miért, szerinted nem lennék jó Pókember?
- De, ez illik rád a legjobban – mondta. - Na és én ki lennék? - kérdezte mosolyogva.
- Hát Mary-Jane – mondtam.
- De ő nem is szuperhős – mormogta.
- De ő Pókember felesége... Amíg én szuperhősködöm, te otthon főznéd az ebédet... Néha meg elvinnélek magammal repülni a város felé.
- Csodálatos lenne – mosolygott. - De különben most is ez van, te „szuperhősködsz”, én meg itthon vagyok, és csinálom a kaját.
- De minden szuperhősnek kell egy asszony, és nem csak azért, hogy legyen mit enni – mondtam. - Amúgy belőled jó Macskanő lenne, szóval te kívánhatod most ezt.
- Azt hiszem, mást kívánnék... - mondta. - Azt, hogy sose csalódj bennem.
Az arcát fürkésztem, tudtam, hogy komolyan beszél. Én sóhajtottam.
- A gyerek-dologról van szó? - kérdeztem.
Elkapta a tekintetét, majd ő is a fára nézett.
- Igen – mondta kis idő után.
- És ez mennyire bánt téged? - kérdeztem.
- Csak néha eszembe jut, de nem bánt kifejezetten – mondta, de még mindig nem nézett rám.
- Jó, akkor legyen gyerekünk – mondtam ki hirtelen.
- Tessék? - fordult felém hitetlenkedve.
- Csináljunk gyereket – mondtam.
- Ezzel ne viccelj – mormogta.
- Nem viccelek... Biztos megihletett ez a giccses környezet. Karácsony este, karácsonyfa, jó kaják, semmittevés... De komolyan mondom, legyen gyerekünk... Eddig is jól ment minden, ezután is így lenne.
- De fogalmad sincs, mit beszélsz... - mondta, ő sem nagyon találta a szavakat. - Egy gyerek nagy felelősség... mi meg túl... hát nem is tudom... nem illene hozzánk gyerek.
- Majd belejövünk az egészbe – vontam vállat.
- Jó, és mi van, ha tényleg össze is jön a gyerek? Akkor mit fogsz csinálni? - kérdezte.
- Felnevelnénk, mit csinálnánk... – mormogtam.
- De az túl nagy munka... Lehet, hogy huszonöt éves koráig itt lakna velünk, lenne neked ehhez elég türelmed? - kérdezte.
- Persze, hogy lenne. Figyelj, nekem senki mástól nem kell gyerek, csak tőled, és felőlem akár már kilenc hónap múlva is itt lehetne, tényleg, nem számít, bármikor – mondtam.
- De azt mondtad, három évig még nem szeretnél – mondta.
- De azóta még jobban megszerettelek, és tudom, hogy mi örökre összetartozunk. Akkor meg teljesen mindegy, mikor lesz gyerek.
- És ha nem lesz? - kérdezte.
- Akkor nem lesz. Legalább végre rájössz, hogy akkor is veled maradok, ha nem lesz gyerek. Nekem csak te vagy fontos, és a gyerek is csak azért kellene nekem, mert tőled lenne.
- De remélem ezt nem csak miattam mondod – mondta.
- Nem, de kérlek, hagy ne kelljen téged tovább győzködnöm – mondtam. - Vágjunk bele, és meglátjuk mi lesz... Úgyis az lesz, aminek lennie kell.
- Túl könnyen veszed ezt – méregetett engem.
- Te meg túl komolyan veszed – mondtam.
- Jó, lehet – mondta végül.
- Na, akkor mostantól nyugodj meg, végre kiderül, hogy lehet, vagy nem, de az én szempontomból ez teljesen mindegy – mondtam.
- Jó... Tényleg próbáljuk meg? - kérdezte.
- Igen – mondtam, átöleltem a vállát, és megcsókoltam. Utána ránéztem. - Mellettem nem kell félned semmitől... végül is te mondtad, hogy szuperhős vagyok, nem? - mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott.

***

Nyár közepén egyik este a teraszon álltam, és egy cigit szívtam, amikor kijött hozzám Adél. Mivel nem cseszett le, hogy miért cigizek, tudtam, hogy valami nincs rendben. Ránéztem, és tényleg, elég csalódott arcot vágott.
- Mi a gond? - kérdeztem meg.
- Hát... - mormogta, majd mellém állt, rám nézett: - Már megint megjött, szóval úgy néz ki, tényleg nem fog összejönni a gyerek.
Én átöleltem, mert azt hiszem, ilyenkor valami ilyet kéne csinálni, de tudtam, hogy semmit sem ér. Így hát inkább megpróbáltam beszélni vele, bár ebben még bénább voltam, de úgy éreztem, most igazam van. Ránéztem, szomorú arcát tanulmányoztam, majd megkérdeztem:
- És mondd csak, mikor fogod már végre elfogadni magadat így?
- Hogy „így”? - kérdezett vissza meglepetten.
- Hogy nem lehet gyereked – mondtam. - Én elfogadtam attól a perctől kezdve, hogy össze akartam veled jönni. Te már tudod ezt tizenhét éves korod óta, miért nem nyugszol bele, hogy ez van?
- Mert reménykedtem benne, hátha mégsem olyan rossz a helyzet – mondta.
- De a remény mindig ott marad – mondtam. - Ne reménykedj, hagyd a francba... Zárd le végre, törődj bele, és fogadd el. Te így is ugyanaz maradtál, leszarom, ha nem esel teherbe... jó lenne, ha már te is leszarnád.
- Ez elég összetett dolog. Mert még ha te el is fogadod a helyzetet, az is ott van, hogy én mit szerettem volna. Szerettem volna tőled gyereket – nézett rám, és egy kicsit meg is sajnáltam őt, de nem akartam kimutatni.
- Elhiszem, de fogadd el, hogy nem jön össze... Tudod, én hiszek benne, hogy talán nem véletlen, és nekem nem való gyerek, vagy valami ilyesmi oka lehet. De biztos van valami oka, és tényleg nem kéne ezen aggódnod. Tudom, biztos nagyon nehéz lehet ezt átélni, de én mindig itt leszek neked – mondtam, majd jól beleszívtam a cigibe.
- Jól esik, hogy próbálod azt sugallni, ez tök normális, de mindketten tudjuk, hogy nem az.
- Miért, három hónap után összeházasodni normális? - kérdeztem. - Vagy egész nap videojátékot játszani normális? Meg századszorra újrakezdeni a dohányzást normális? Számunkra normális, úgyhogy ha nem lesz gyerekünk, az is az lesz.
- Hát, azért nem rossz, hogy elmondtad ezt. Jó egy kicsit máshogy nézni a világot.
- Na látod... Ne foglalkozz ezzel az egésszel, és tényleg, fogadd el magadat. Hagyd ezt a baromságot, hogy így nem vagy teljes értékű nő, meg ilyesmi... Én már annyira beleszoktam az életünkbe, hogy tudom, minden rendben van így, és magasról szarok a társadalom elvárására, meg az egyéb hülyeségekre. Tényleg, felejtsd el végre ezt az egészet.
- Jó, igyekszem... - mondta. - Nem baj, hogy ilyen szélsőséges vagy, mert nekem azt hiszem, erre van szükségem.
- Igen, néha jó ez – mondtam, átnyújtottam neki a cigimet.
- Kösz, nem kell – mondta.
- Hát, jobban is teszed – mondtam, azzal újra mélyen beleszívtam a csikkbe.


Adél

Még ugyanezen a nyáron elutaztunk Portugáliába, pontosabban Lisszabonba, ez volt az első rendes közös nyaralásunk, amikor Tominak nem kellett a kézilabdára koncentrálni. Már több, mint egy éve voltunk együtt, és ez nem volt mindig zökkenőmentes, de mégis életem egyik legjobb éve volt. Minden napban találtam valami jót, és ez régen egyáltalán nem volt jellemző. Amikor Tomi azt mondta, fogadjam el magam, úgy, ahogy vagyok, hogy nem lehet gyerekem, akkor eleinte ez nehéz volt, mert mindig is úgy képzeltem, lesznek majd gyerekeim. Ám ahogy láttam, hogy Tomit ez nem érdekli, és feltétel nélkül szeretett engem, akkor rájöttem, hogy az élet gyerek nélkül is lehet szép. Nagyon örültem, amikor karácsonykor mondta, hogy lehetne gyerekünk, és bizony nagyon beleéltem magam, hogy hátha összejön. Nem volt annyira könnyű lebeszélnem magam erről az egészről, de azt hiszem, Portugáliában a tengerparton sétálva végre sikerült megszabadulnom a félelmeimtől.
Este volt, de a part még mindig tele volt élettel, egymást átölelve mezítláb sétáltunk a homokban, közben néztük a focizó srácokat, meg a hullámzó óceánt.
Valamiért ez a környezet ihletet adott ahhoz, hogy komolyan elgondolkozzak az életemről. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy sokan lennének a helyemben, mert tényleg nagyon jó dolgok vesznek körül engem. Volt egy normális férjem, aki aranyos, kedves, jóképű, és már azt is tudom, hogy elég kitartó. Mondhatni elég biztos lábakon áll a kapcsolatunk, és ez a hétköznapokban is elég jól látszik. Nagyon jól érezzük magunkat együtt, és már az is látszik, hogy nem kizárólag azért költöztünk össze ilyen gyorsan, mert menekülni akartunk otthonról, hanem tényleg nagyon fontosak voltunk egymásnak. Mondjuk én ebben sosem kételkedtem, inkább csak a környezetem próbálta ezt nekem bemesélni. Egy év még nem sok idő, de szerintem már bebizonyítottuk egymásnak, hogy számíthatunk egymásra.
Egyedül talán a gyerek hiányzott, ami kiteljesíthetné az életünket, de rájöttem, hogy nem vágyhatok ennél többre. Ha Tomit nem zavarja, hogy nem lesz gyerekünk, akkor tényleg talán engem sem kéne, hogy zavarjon... Persze, egy nő más, mert inkább a nők szeretnének gyereket, de tényleg le akartam magamat beszélni erről, mert nem élhetem le az életemet úgy, hogy mindig vágyódom valami után, amit soha nem kaphatok meg. Volt rá esély, hogy lehet gyerekem, de már tényleg nem akartam erre gondolni... Ahogy Tomi mondta, reménykedhetek egy életen át, de az nem jó, mert akkor sosem nyugszom meg. Ezt az egészet valahogy le kéne rendeznem magamban, és nem kellene tovább reménykednem, mert a reménnyel együtt folyton ott van a gyötrődés is. Én magam semmit sem tudok tenni, hogy legyen gyerekem, csak a véletlenen múlik, úgyhogy be kéne fejeznem az ezen való rágódást.
Arra is gondoltam, hogy én eddig is túl belenyugvó voltam, mindent elfogadtam úgy, ahogy volt, és talán most az egyszer még nem kéne feladnom; de rájöttem, hogy sok mindent nem tudok tenni. Járhatok orvostól orvosig, meg szenvedhetek vele még évekig, de ezzel megmérgezném az életemet. Ha nem lehet természetes úton gyerek, akkor máshogy sem kell, mert nem egy orvosi beavatkozásként akarom ezt az egészet megélni. Utáltam a természetellenes dolgokat, és valahogy ezt is annak éreztem.
Most arra gondoltam, tényleg nem szabad ezt az egészet erőltetni, és ezen idegeskedni, mert igazából mindenem megvan, és nem baj, ha valami mégsem jön össze. Mindig is azon gondolkodtam, hányan élnek nálam sokkal szarabb életet, és most ezeket a gondolataimat még aktuálisabb volt előszedni. De már végre tényleg nem annak örültem, hogy vannak nálam szarabb helyzetűek is, hanem annak, hogy én jó helyzetben vagyok. Azt hiszem, végre sikerült lemondanom a gyerekről, és elhittem, enélkül is lehetek boldog.


Tomi

Miután lezuhanyoztam, kimentem az erkélyre Adélhez. Éjfél körül lehetett, ő meg kint álldogált egy bugyiban és trikóban, én mögé léptem, és átöleltem.
- Jó lenne otthon is ilyen kilátás, ugye? - kérdeztem, majd végignéztem az előttünk elterülő esti óceánparton.
- Költözzünk ide – mosolygott Adél.
- Hát jó lenne, csak az a baj, itt nincsenek jó kézilabdacsapatok – mondtam.
- Pedig tényleg jó lenne itt lakni – mondta.
- Majd mielőtt nyugdíjba vonulnék, még játszom itt valamilyen csapatban. Ha egyáltalán van akár egy is – mondtam.
- Majd alapítasz egyet – mondta.
- Hát persze... - mormogtam, majd megcsókoltam őt.
Egy darabig csak néztünk ki a fejünkből, én őt öleltem, ő meg a karomat simogatta. Eszembe jutott, régen mennyire szerettem volna, hogy így álldogáljunk együtt, meg hogy együtt legyünk, és szeressük egymást. Most végre így voltunk, és azt is megértem, milyen jó érzés szerelmesnek lenni valakibe. De nem is a szerelem volt a legfontosabb, hanem hogy tényleg összetartozunk, és felelősek vagyunk egymásért. Régen utáltam az ilyen dolgokat, eleve utáltam bárkiért áldozatot hozni, de aztán rájöttem, nincs is jobb érzés, mint boldoggá tenni egy nőt. Nem mellesleg egy boldog nő sokkal több dologra képes... olyan dolgokra, amiket korábban el sem tudtam képzelni. Adél tényleg sosem panaszkodott, és hisztizett nekem, és én ezt nagyon értékeltem, többek között azzal, hogyha néha kért tőlem valamit, akkor én azt megcsináltam. Vagy ha vitás kérdésekbe ütköztünk, akkor meghallgattam a véleményét. Én továbbra is azt gondoltam, hogy minden rendben, és csak reméltem, ezzel ő is így van. Szégyen vagy nem, nélküle tényleg nem tudom elképzelni az életemet.
Most, a tökéletes boldogság pillanatában, mégis beférkőzött az agyamba pár kellemetlen gondolat. Hogy tényleg vajon meddig leszünk még együtt, és ha együtt öregszünk meg, akkor ki fog hamarabb meghalni... Általában nem szoktam a halálra gondolni, kivéve akkor, amikor úgy érzem, minden tökéletes, mert akkor megijedek, vajon meddig lesz még minden jó, és vajon meddig maradok még az itteni világban. Néha elgondolkodom a földi lét bizonytalanságán, hogy a halálhoz képest minden mennyire jelentéktelen. Még az olimpiai bajnoki cím is az. Ott van a nevem felvésve egy márványtáblába, hogy „Vitéz Tamás – olimpiai bajnok 2012”, de ha meghalok, már csak olvassák a nevem, és száz év múlva már senki nem fog tudni hozzá egy arcot párosítani. Szerintem akkor az embereket már nem is fogja érdekelni ez az egész... Ezek a dolgok, amik számomra az életemet jelentik, igazából csak kis töredékek a nagy egészben. A márványtábla egy idő után elkopik, tönkremegy, vagy összetörik, megsérül, és szánalmas földi próbálkozásom nyoma már oda is veszett. Hmm, mennyire jelentéktelen minden... csoda, hogy ennek tudatában hogy lehet egyáltalán élvezni az életet. De szerencsére lehet... és az a szerencsém, hogy nem elmélkedem minden nap a mulandóságon, különben nem lenne egy nyugodt percem sem.
- Mire gondolsz? - törte meg a csendet Adél.
- Hát... a halálra, többek között – mondtam.
- Pont ilyenkor? - kérdezte csodálkozva.
- Ezek a pillanatok jók erre – mosolyogtam.
- A jó pillanatok? - kérdezte.
- Igen... mert legalább tudod, nem lesz mindig ilyen jó – mondtam.
- Azt hittem, ilyesmire csak én gondolok... Egyébként te hiszel a halál utáni létben? - kérdezte.
- Nem tudom, nem gondolkodtam még el ezen komolyan. Miért, te hiszel?
- Szerintem valaminek kéne lennie... Nem tudom elképzelni azt az állapotot, amikor megszűnik az öntudat – mondta.
- Én sem tudom elképzelni, milyen, ha nem létezem – mondtam. - És egy darabig még nem is akarom megtudni, milyen lehet ez.
- Hát, nem is akarlak korán elveszíteni – mondta.
- Szerinted melyikőnk hal majd meg előbb? - kérdeztem.
- Nem tudom... De biztos jó szar lesz a másiknak.
- Igen, én is így gondolom, hogy a másiknak lesz szarabb... aki meghal, annak már úgyis mindegy – mondtam. - Majd ha már olyan öregek leszünk, hogy a WC-re sem tudunk kimenni, akkor haljunk meg egyszerre.
- Az lenne a legjobb... De nem sok esély van rá, hogy összejön. És ne is mondj ilyet, mert hazafelé a repülőn is van rá esély, hogy egyszerre haljunk meg – mondta.
- Ez igaz... De még csak nem fogunk meghalni. Reméljük...
- Na jó, hagyjuk ezt... - mondta, majd felém fordult. - Nem mintha nem lennék elég fogékony a témára, de ezt inkább egy depresszív téli estén vitassuk meg.
- Rendben – mondtam. - És ma este mit vitassunk meg?
- Nem tudom... most nem vágyom komoly beszélgetésre. Csak örülök, hogy itt vagyunk – mosolygott rám, majd megcsókolt.
Ezután sokáig ölelgettük egymást az erkélyen, és már eszembe sem jutott a halál gondolata. Amikor hajnalban hosszú és szenvedélyes szex után egyszerre mentünk el, az élvezet okozta bódulatban átfutott az agyamon, hogy így bármikor boldogan halnék meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése