23. fejezet
Adél
Az első éjszakán a
saját lakásunkban olyan jól éreztem magam, mint még szinte életemben soha, pedig
a környezet mindenre alkalmas volt, kivéve arra, hogy normálisan tudjunk lakni
benne. Csak egy ágyunk volt, de egyébként kibontatlan kartondobozok foglalták
el az egész helyiséget, és tűzhelyen kívül semmilyen bútorunk nem volt.
Szeptember végére
sikerült csak megtalálnunk a megfelelő lakást, mert amit Tomi eredetileg
kinézett, már megvették előlünk, és utána egyszerűen nem találtunk olyan
helyet, ami minden szempontból tökéletes lett volna. De ez a lakás tényleg
nagyon jó volt. Egy régebbi társasház volt a második kerületben közös kerttel,
és egy kisebb terasszal. A nappali volt egyben a hálószobánk, és a konyhával is
egybe nyílt, de volt még egy kisszoba, és fürdőszoba. Az ágyunk pont a
teraszajtó mellett volt, így kiláttunk a kertbe, és a többé-kevésbé csillagos
ég is jól látszott.
Hajnalban még
beszélgettünk, keresztben feküdtünk az ágyon egymás mellett meztelenül és
izzadtan, egy közös cigit szívtunk. Boldog voltam és kielégült, és a cigi
csodásan keserű ízé csak fokozta ezt az érzést. Nem is dohányoztam, mióta
leszoktam, de most nem lehetett kihagyni. Olyan szép művészi összkép volt.
- Na mikor is veszünk
bútorokat? - kérdezte Tomi.
- Nem tudom... Amikor
ráérsz, majd elmegyünk kiválasztani. De miért, most olyan fontos ez? Szerintem
így szép, ahogy most van – mosolyogtam rá.
- Persze – mondta
helyeslően. - Holnap majd építhetnénk egy várat a sok dobozból, szerintem is
maradhat így.
- Na látod – mondtam.
- Amúgy ez az ágy
elég kényelmes, jó választás volt – mormogta.
- Az biztos, ráadásul
jól felavattuk – mondtam.
- Oh, neked mindig
csak a kefélésen jár az eszed... - mosolygott Tomi, majd jó mélyet szippantott
a cigiből, és kifújta a füstöt. - De nem baj, ezért szeretlek.
- Csak ezért? -
kérdeztem.
- Jó, ezért is –
helyesbített. - Hú, alig hiszem el, hogy végre tényleg együtt lakunk. És senki,
de tényleg senki nem fog beleszólni, hogy mikor mit csináljunk. Úgy érzem végre
szabad vagyok... - mosolygott rám.
- Igen, én is... Apám
nem szól bele, hogy milyen zenét hallgassak, és nem fog ugráltatni, hogy mikor
mosogassak, és mikor takarítsak.
- És az én anyám se
szól rám, hogy a szent konyhai dolgait hova pakoljam... Meg senki nem lesz
ideges, ha éjfélkor akarok enni, vagy turmixot csinálni. Ugye téged nem fog
zavarni? - nézett rám.
- Dehogy... Feltéve,
ha téged sem, amikor én akarok éjfélkor enni.
- Majd csinálunk
ilyen hajnali zabálásokat – mosolygott.
- Igen, nagyon
romantikus lesz – mondtam.
- Hát ja... Na meg ha
hajnalban ki kell mennem WC-re, nem kell felöltöznöm, hanem nyugodtan kimehetek
meztelenül.
- Ez a része a
dolognak nekem is nagyon tetszik – mondtam. - Eddig sehol nem tudtam meztelenül
mászkálni. Apáméknál nyilván nem csináltam ilyet, de amikor anyáékkal éltem,
akkor sem lehetett, mert nem akartam, hogy Feri meglásson.
- Itt viszont felőlem
még főzhetsz is meztelenül – mosolygott Tomi.
- Elhiszem, hogy
tetszene, de azt inkább kihagyom. De akkor is jó, hogy nem kell este felöltözni
fürdés után a fürdőszobában, hanem nyugodtan ki lehet jönni ruha nélkül is.
- Ja, és tudod mi
lesz még nagyon jó? - kérdezte, majd meg is válaszolta kérdését: - Hogy bárhol
megdughatlak, még a konyhaasztalon is.
- Micsoda ötlet –
mosolyogtam.
- Ne mondd, hogy te
még nem gondoltál rá.
- Nem ez volt az első
dolog, ami eszembe jutott, de természetesen gondoltam rá – mondtam.
- Na ugye – mondta
önelégülten. - És ezentúl lehet hangoskodni is szex közben, mert senki nem fog
minket hallani a szomszéd szobában.
- Igen, ez is
megfordult a fejemben – mosolyogtam.
- Neked sok minden
megfordult a fejedben – mondta, átadta a cigit, mire én beleszívtam. - És minek
örülsz még? - kérdezte meg.
Én kifújtam a füstöt.
- Annak, hogy végre
elkezdhetek élni – mondtam.
- Hát igen, ez is egy
nagyon fontos dolog – bólintott. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatalon
ennyi mindenem meglesz. Lakás, sikerek a kézilabdában, feleség, ráadásul anyagi
problémáim sincsenek. Eszméletlenül szerencsés vagyok – mosolygott.
- És mi lenned veled,
ha nem kézilabdázó lennél? - kérdeztem.
- Hát, nem tudom...
Valószínűleg számítógép szerelő lennék, mint már mondtam, de akkor valószínűleg
egész életemben nem tudtam volna lakást venni. De szerintem kiagyaltam volna
valami jó üzletet... egyébként ne aggódj, már gondolkodom a további lépéseken.
- Ezt hogy érted? -
kérdeztem.
- Hogy majd mi lesz a
kézilabda után – mondta. - Azt hiszem, elkezdek már valami szakmát, és ha
abbahagytam a kézilabdát, el lehetne indítani saját vállalkozást.
- És mennyire vagy
tájékozott ezekben a dolgokban? - kérdeztem.
- Váradi azt mondta,
tudna ebben segíteni, mert neki is saját boltja van. De még csak ötletelünk,
meglátjuk mi lesz ebből – mondta.
- Jó ötletnek tűnik,
ezt támogatom – mondtam.
Nemsokára elnyomtuk a
csikket a hamutartóban, Tomi megkérdezte:
- Egyáltalán miért
dohányoztunk?
- Nem tudom, te
ötleted volt... - mosolyogtam.
- Ilyenkor jó smárolni...
egyformán büdös a szánk – vigyorgott.
- Hát ja, milyen jó
is az – mondtam.
Magunkra dobtuk a
takarót, majd átöleltük egymást, és próbáltunk aludni.
- Azért baromi
megnyugtató érzés, hogy tudom, már minden este ez lesz – mormogta Tomi
becsukott szemmel. - Nem is tudod, mennyire kibaszottul megnyugtató.
- De, tudom – mondtam
én is. - Azért vagyok veled.
***
Két hét múlva eljött
az a szép nap, amikor már nem volt minden olyan szép. Az első egy hétben olyan
jól éreztük magunkat a lakásunkban, mint kis kakasok a szemétdombon, de aztán
kezdett az egész nagyon hasonlítani egy korábbi utált állapothoz – apámék
házához. Megvettük az összes bútort, így még azok is kibontatlanul álltak a
dobozukban. Mindent az ágyban csináltunk, ott ettünk, ott olvastunk, Tomi ott
laptopozott, mert az volt az egyedüli olyan pár négyzetméter, ahol el lehetett
férni. Egyébként dobozokból öltözködtünk, és abból kerestük elő az éppen
szükséges dolgokat, aztán amikor nem kellettek, széthagytuk őket a lakásban.
Egyedül a fürdőszobát rendeztük be, de azon kívül semmi mást.
Csütörtök este amikor
hazaértem munkából, az első dolog, ami szembetűnt, ez a borzasztó nagy káosz
volt, és úgy éreztem, már teljesen kivagyok. Nem elég, hogy a munka is szar
volt, de még itthon sincs rend... A nappaliban láttam, hogy Tomi elkezdte
összeszerelni az étkezőasztalt.
- Na mi az, meguntad
ezt a szép rendet? - kérdeztem, azzal levettem a pulcsimat, a táskámat meg
leraktam valahova.
- Ja, gyere segíteni
– mormogta.
- Nem lehetne mindezt
holnap? - kérdeztem. - És hétvégén végre rendbe tehetnénk az egészet.
- Ma csináljunk meg
mindent, amit tudunk, a többit meg elintézzük holnap, és a hétvége szabad lesz
– mondta Tomi.
- Hát ezt a sok szart
nem tudjuk megcsinálni ilyen kevés idő alatt... Most hétvégén végre nem lesz
meccsed, pont megcsinálhatnánk egyszerre mindent. Felesleges ma bénázni vele,
még nem is ettem, nem zuhanyoztam, reggel meg már kelnem kell – mondtam, azzal
bementem a fürdőszobába kezet mosni.
- De én hétvégén
veled szeretnék lenni, és nem a lakással akarok szarakodni! - kiáltotta Tomi.
Visszamentem a
nappaliba.
- Pedig ezt nem
tudjuk megcsinálni két este alatt – néztem körül.
- Ha nem akarod,
akkor persze, nem is fogjuk tudni – mormogta.
- Jó, te már itthon
vagy öt órája, de én még csak most értem haza munkából, ahol szerencsésen most
is kitaposták a belemet. Viszont hétvégén mindent nyugodtan elrendezhetünk.
- Ahha, és még te
vagy a pedáns háziasszony, aki mindig rendet akar maga körül – morogta.
- Elárulom neked,
hogy hányok ettől a disznóóltól, de csak hétvégén lesz energiám rendesen
megcsinálni... Most inkább ennék és aludnék, nagyon fáradt vagyok.
Tomi felállt, rám
nézett:
- Persze, Adél, te
csak három dologra tudsz gondolni az életben: az evésre, alvásra és dugásra.
Tipikus ösztönlény vagy – mormogta.
- Igen, ezt pont te
mondod nekem? - kérdeztem elkerekedett szemmel. - Te talán melyik dolgot nem
szereted a három közül?
- Azért tudok másra
is gondolni, még akkor is, ha ezek közül valamelyiket nem kaptam meg – mondta.
- Igen, Tomi, te
olyan tökéletes vagy, hogy az ilyen egyszerű ember számára, mint én, ez
felfoghatatlan – mondtam rosszallóan.
- Gyere segíteni, és
ne nyafogj – mondta.
- Nem nyafogok... De
ha a nyakadba akasztanának egy köcsög főnököt, meg egy stabil kilenc órás
munkaidőt, akkor beledöglenél a teherbe. De neked, Vitéz úr, csak egy edzés van
naponta, a további dolgod meg annyi, hogy kipihend magad, és teletömd a
hasadat.
- Igen, de néha én is
majdnem beledöglöm a stresszbe... - morogta. - Nem te vagy az egyetlen, akinek
nem könnyű.
- Hát, te aztán
mindent csinálsz, csak nem stresszelsz – mondtam. - Halál nyugodtan
megreggelizel, utána egy kis edzés, hazajössz, gépezel, TV-t nézel,
megebédelsz... Így én is élnék.
- Ja, csak kár, hogy
nem ment neked olyan jól a sport, hogy meg tudj élni belőle – mondta. - Látod,
kár volt egyetemre menned, nagy szívás az egész utána lévő élet is.
- Na, nekem ne mondj
semmit, mert szart sem tudsz az iskoláról, sem amúgy az életről – mondtam. - Te
csak labdázgass, én meg dolgozni járok.
- Nagy munka egész
nap egy irodában dögleni és teázgatni, erre még én is képes vagyok. Viszont az
edzettségi szintemet világszínvonalon fenntartani egész évben még nehezebb.
Én csak sóhajtottam.
- Jó, ennek sosem
lesz vége... Mindkettőnknek borzasztóan nehéz, ez természetes – mondtam. - De
én most nem vagyok olyan állapotban, hogy segítsek itt rendet rakni, és
szeretném, ha ezt megértenéd.
Tomi felállt,
valahonnan felkapott egy doboz cigit, idedobta nekem, én elkaptam.
- Tessék szívj el
egyet, utána hátha megnyugszol – mondta.
- Ez nem megoldás –
néztem rá. - És mégis mikor vetted?
- Tegnap délután,
amikor unatkoztam, mert nem voltál itthon – mondta.
- Felpofozhatlak? -
kérdeztem.
- Miért is? - nézett
rám csodálkozva.
- Mert hogy te
unatkozol, amíg én munkában rohadok, mondjuk azért... és mert vettél cigit.
Tudod jól, milyen gyenge vagyok, és te akarod rám tukmálni.
- Milyen agresszív
vagy ma – morogta.
- Hát, bénázz te az
Excellel egész nap, miközben nincs is benne a munkaköri leírásodban.
Erre felnevetett.
- Ezen voltál így
kiakadva? Az Excelt már általános iskolában mindenki ismerte.
- Nem mindenki, csak
te – mondtam. - Na jól van, most azt hiszem nem tudlak elviselni.
- Ez kölcsönös, te
lusta agresszív kismalac – mondta, azzal visszatért az asztal szereléséhez.
Én a kezemben lévő
doboz cigire pillantottam. Már elgondolkodtam, szóval szinte biztos, hogy nem
tudok neki ellenállni. Kimentem a teraszra elszívni egy szálat. Épp, hogy
rágyújtottam, Tomi megjelent mellettem.
- Na, adj egyet nekem
is – mondta.
Én szó nélkül átnyújtottam
neki az egész dobozt.
- Miért vettél? -
kérdeztem.
- Az embernek mindig
kell, hogy legyen egy doboz cigije – mondta nagy bölcsen.
- Jaja... - hagytam
rá flegmán, majd mélyet szippantottam ebből a szarból, és kifújtam a füstöt.
Nem volt szar, sajnos.
Egy darabig csöndben
voltunk, majd amikor elszívtuk a cigit, Tomi így szólt:
- Na, gyere, segíts,
légy szíves.
- Tomi, kérlek,
hagyjuk ezt most... Nincs erőm hozzá, nem érted? De hétvégén rendesen
megcsinálunk mindent... most mi értelme ennek a szarakodásnak?
- Basszus, boruljak
térdre előtted, vagy mi a francot csináljak még? - kérdezte egy árnyalattal
indulatosabban.
- Miért, eddig talán
mit tettél? - kérdeztem. - Azt hitted, ha megkínálsz cigivel, már nem leszek
fáradt? Nagy mestere vagy a vigasztalásnak.
- Figyelj, semmi okod
a vigasztalásra, nem halt meg senki, gyere, rakjunk össze pár dolgot...
- Vitéz, szállj le
rólam ma estére, rendben? - néztem rá mérgesen. - Nem akarok mindig úgy
ugrálni, ahogy mások mondják, elegem van ebből, nem érted?
- Te hülye, azért
akarom megcsinálni, mert hétvégén szeretnék elmenni veled valamerre, és nem
ezzel foglalkozni!
- De nem érted, hogy
két este alatt ezt nem tudjuk megcsinálni? Rá kell áldozni a hétvégét, de most
hagyj ezzel, mert kibaszott fáradt vagyok.
- Fogd be, ne
kiabálj, ne égess engem, még valaki meghallja – nézett körül a kert felé
pillantva.
- Ki a szart érdekel?
- néztem rá. - Nem én kezdtem.
- Hát, Adél, én azt
hittem, te bírod a gyűrődést, de most látszik, hogy egy elkényeztetett hercegnő
vagy, akinek csak az egyetemre volt kapacitása, de másra nem – morogta.
- Ja, köszönöm, hogy
leírsz engem – mondtam. - Remélem, ezután nem akarsz feleségül venni, én nem
vagyok méltó hozzád – azzal bementem a lakásba, ő jött utánam.
- Igen, most kéne
megalázkodnom, igaz? - nézett rám villámló szemmel. - Én nem mondtam, hogy nem
akarlak elvenni, de ha már te felhoztad, akkor biztos nem akarod.
- Ha ilyen leszel
velem, akkor nem – mondtam, de persze nem gondoltam komolyan.
- Ja, értem... Azért
nem akarsz kipakolni, mert nem akarsz itt lakni, vagy mi? - kérdezte.
- Persze, Tamás,
biztosan... Én csak nem akarom, hogy beleszólj, mit csináljak... Megcsináljuk
hétvégén, de most már hagyj békén ezzel. Nézz már körül, ezt nem lehet ennyi
idő alatt megcsinálni!
- Amennyi időt és energiát
a hisztizéssel töltöttél, már rég megcsináltuk volna az egészet.
- Te jó ég,
ugyanazokat a szavakat használod, mint apám!
- Mert talán igazunk
van, azért? - kérdezte gúnyosan.
- Igen, mindig nektek
van igazatok, ez csak természetes... - mondtam, faképnél hagytam, majd bementem
a fürdőszobába.
Nem jött utánam,
miért is jött volna, én meg lezuhanyoztam. Tudom, hogy egy kicsit elvetettem a
sulykot, de nem értettem, miért lett hirtelen olyan sürgős mindent gyorsan
megcsinálni, ha eddig le sem szarta az egészet. Egy nap nem oszt, nem szoroz,
és tényleg szükség lesz az egész hétvégére, ezt szinte biztosan tudtam.
Megtörölköztem, majd
felvettem egy bugyit és az egyik itthoni pólómat, és kimentem. Tomi az ágyon
ült, mellette ott volt a cigis doboz. Kivettem egy szálat, meggyújtottam, majd
leültem mellé. Direkt felé mutattam a csikket tartó kezem, ahogy enyhén, de
láthatóan remeg.
- Most bolondnak
nézel? - kérdeztem.
- Nem tudom, minek
nézzelek – morogta.
- Ne vegyél többé
ilyen szart, kérlek, ez tényleg nem megoldás.
- Ezt már ma mondtad
egyszer, mégis másodszor gyújtottál rá – mondta.
- Igen, mert az ember
sosem képes leszokni róla, ha már egyszer rá volt szokva. De nem kéne
kísértésbe esni.
- Hát, én sem vagyok
képes teljesen leszokni – mondta.
- Szerintem nem
lehet, mert a függőség már örökre megmarad. Tényleg el kell határozni, hogy
nem, és kész, mert csak úgy megy – mondtam, azzal megint mélyet szívtam a
cigiből.
- Csak kár, hogy
mindketten ennyire szeretjük. Mert rajtad is látszik, például most is, hogy milyen
szívesen csinálod.
- Tudod, elég rohanós
nekem az élet, még ha nem is hiszed el.
- Jó, hagyjuk ezt –
mondta. - Ma már úgysem csinálunk semmit. Szombaton jutunk, ameddig jutunk, de
délután el akarok menni kirándulni, rendben?
- Jó, rendben –
mondtam.
- Na, ezért kellett
balhézni - morogta rosszallóan, majd kivette a kezemből a csikket, és ő is
beleszívott, aztán visszaadta.
- Nem baj, ha
balhézunk néha, mert nem akarok tökéletes életet – mondtam. - Persze, balhézni
sem akarok, ne érts félre, csak úgy érzem, végre megkönnyebbültem.
- Mitől? - nézett rám
megütközve.
- Attól, hogy képesek
vagyunk veszekedni... Kicsit furcsa volt, hogy eddig minden jól alakult, nem?
- Ja, hogy te még
mindig itt tartasz... - bólintott. - Igen, már tuti, hogy bolondnak nézlek ezektől
a hülye elvont kijelentéseidtől.
- Szerintem akkor sem
árt, ha vannak gondok, mert nem kell attól félni, mikor ér véget a gyönyörű
harmonikus boldogság.
- Mikre gondolsz
te... - sóhajtott. - Leszarom, hogy veszekedünk, nekem ez nem gond, én csak egy
dologtól félek. Hogy majd elhagysz – nézett rám komoly tekintettel.
- Nem foglak elhagyni
– mondtam, azzal beleszívtam a cigibe.
- Akkor meg ne mondj
olyan baromságokat, hogy nem vagy elég jó nekem, és hogy nem akarlak elvenni
feleségül, jó? Mert azt hiszem, te akarod így.
- Nem, nem akarom így
egyáltalán. Jó, és tényleg ne haragudj, ha hülyeségeket beszéltem – mondtam.
- Oké, csak tényleg
ne akard, hogy valami elromoljon, jó? Valami úgyis mindig tönkre fog menni,
legalább egymást ne tegyük tönkre.
- Nem akartam –
mondtam.
- És ne félj már
ennyire, rendben? - nézett rám.
- Rendben, te meg ne
vegyél több cigit – mondtam. - Egyáltalán miért vagy így rákattanva?
- Nem tudom... Lehet,
hogy pont az önpusztítás miatt. Meg hogy nem szabad.
- Igen, én is ezért
szeretem, mert nem szabad – mondtam.
- Tudom, hogy
szereted azokat a dolgokat, amiket nem szabad – mondta. - De inkább cigizz,
minthogy valami hülyeséget csinálj.
- Milyen hülyeséget?
- kérdeztem. - Azért tudok uralkodni magamon.
- Tudom, de mondom,
hogy félek, hogy egyszer csak bekattan valami, és elhagysz. Én csak ennyit
tudok adni, ami most van.
- Ez is több, mint
amit bárkitől kaptam. És hidd el nekem... nem azon múlik, mennyit adsz nekem,
hanem hogy mennyire szeretlek. És, ezzel ne élj vissza, de úgy érzem, bármit
megcsinálhatsz velem, nem tudnálak elhagyni.
- Ezt komolyan
mondod? - kérdezte.
- Igen, én így
feszegetem a határokat – mondtam. - De mondom, ne élj vissza vele.
- Nem akarok vele
visszaélni... de biztos lesznek még olyan viták, amikor azt hiszed, visszaélek
vele – mondta.
Egy darabig csöndben
voltunk, majd megkérdezte:
- Szóval ez így
működik, hogy mindegy, mit adsz, az dönt, hogy én mit érzek?
- Igen, és ez ezért
annyira nehéz. Elhagyni azt, akit szeretsz, sokkal nehezebb, mint megbocsátani.
- Azt hiszem, értem,
mire gondolsz, pedig én sosem voltam jó ebben az emelkedett gondolkodásban –
mormogta.
- Hát majd mellettem
belejössz – mosolyogtam.
- Szóval te félsz a
boldogságtól, én meg félek a magánytól... Jól összejöttünk – mondta.
- Pedig ha jól megnézzük,
ezek irracionális félelmek. Igazi boldogság egy évben egyszer van jó esetben,
tehát nem kéne tőle félnem, nem lesz túl gyakori. De neked se kellene tartanod
a magánytól, mert igaz, hogy én itt vagyok neked, de ez nem minden... Nem lehet
a másik ember a minden.
Ő így szólt
elgondolkodva:
- Amikor megszűnik
minden zaj, te elalszol, én meg ott fekszem melletted, és nézem, ahogy alszol,
és érzem, hogy lélegzel, és tudom, hogy most nem rám figyelsz, és tudom, hogy
most magamba nézek... Amikor magamba nézek, akkor is más embert látok, ha
tudom, hogy az enyém vagy, de akkor is más embert látok, ha elképzelem, nem
vagy az enyém. És ég és föld a különbség.
- Nálam is, csak nem
mertem bevallani... de most kimondtam... Csak tudod, megtanultam jól védekezni
ezek ellen a gondolatok ellen – mondtam. - Azért szoktam rá a cigire, és azért
élvezem annyira a szexet, mert rengeteg érzelmet elfojtok, és ezekben tör
felszínre.
- Rájöttem – mondta.
- Talán ez nem baj... már ha tőlem sem gond, ha férfi létemre attól parázom,
hogy elhagy egy nő.
- Én mindig is
tudtam, hogy vannak érzéseid – mondtam, mosoly futott át az arcomon, de
komolyan folytattam: - Csak azt nem akarom, hogy te meg azt hidd, nekem meg
nincs annyi érzésem, mint amennyit kinéztél belőlem.
- Ez hülyeség... érzem,
hogy szeretsz. És remélem, egyszer majd megbízol bennem annyira, hogy nyugodtan
átengedd magad a „boldogságnak”.
- Itt nem is arról
van szó, hogy benned bízom-e – mondtam. - Hanem hogy a saját hülyeségeimen túl tudok-e jutni.
- Hát igen, végül is
sok minden erről szól – bólintott. - Én magam is tudom, hogy az ember csak
magára számíthat, senki másra, de akkor is szükségem van rád... és szürke,
semmitmondó életem lenne nélküled.
- Nekem is... mondom,
hogy nem tudnálak elhagyni.
- Akkor ezentúl ne is
mondjunk semmi olyat, ami ezzel kapcsolatos, jó? - nézett rám.
- Jó, ez tényleg
hülyeség volt tőlem – mondtam.
- Már mindegy... Na,
szerintem együnk, mert azt mondtad, éhes vagy, már én is az lettem.
- Jól van – mondtam,
azzal hozzá hajoltam és megcsókoltam, ő meg átölelt engem.
A cigi közben már
leégett a kezemben, és nagyon reméltem, meg tudom állni, hogy ne gyújtsak rá
többet.
Tomi
A szőnyegen ültem, és
a karácsonyfát bámultam a nappalinkban. Még csak három hónapja éltünk itt, de olyan volt, mintha már sokkal régebb
óta élnénk együtt. Anya legutóbb akkor állított karácsonyfát, amikor tizenhárom
éves voltam, utána mondtam, hogy köszönöm, nekem nem kell. Most sem akartam,
mert utáltam, hogy a kivágott fákat karácsony után kivágják az utcára, mint
valami szemetet, de Adél szeretett volna fát. Végül megegyeztünk, hogy veszünk
egy kisebbet, ami egy cserépben volt, így nem kell majd az ünnep után kibaszni
szegényt az utcára.
Karácsony este volt,
csak ketten voltunk, nem voltunk kíváncsiak a családtagjainkra, őket majd
másnap látogatjuk meg. Adél díszítette fel a fát, mondta, hogy segítsek én is,
de én inkább csak szkeptikusan szemléltem ezt az egészet, és az ünnepi
krémlikőrt iszogattam. Együtt csináltuk az ebédet, ami szerintem egész jól
sikerült, de Adél jól főz, úgyhogy nem volt meglepő az eredmény.
Nagyon jól éreztük
magunkat együtt az elmúlt időben, végre normális életet éltünk, és
tulajdonképpen itthon azt csináltunk, amit akartunk. Most sem kellett ünneplőbe
öltözni karácsony alkalmából, elég volt egy alsónadrág, senkit nem érdekelt...
persze amikor nagyanyámék jöttek hozzám és anyámhoz karácsonykor, akkor állig
felöltözve kellett feszíteni. Szóval nagyon jól teltek a napok, a lakásban
mindent a helyére tettünk, és október végén meg is tartottuk az esküvőnket.
Tényleg nem voltunk sokan, de nagyon jó is volt így, egyáltalán nem hiányzott a
felhajtás. Nászajándékba kaptunk egy kis pénzt, így nyáron majd feltétlenül
elutazunk valahova, végre összehozzuk az első rendes nyaralásunkat. Adél
egyébként tényleg olyan nő, akivel minden nagyon jó. Ha néha hisztizve is jön
haza a munkából, hamar abbahagyja, például amikor leül enni, akkor megnyugszik.
A hétvégéink is jól telnek, igaz, hogy nekem egyik nap szinte mindig van
meccsem, de utána inkább jövök haza, és csinálunk valamit együtt. Általában
filmet nézünk, játszunk a gépen, vagy elmegyünk sétálni, és beszélgetünk. Ezek
mind nagyon átlagos dolgok, de úgy érzem, sosem fogom megunni... a jót mégis ki
unná meg? Végre rajta is azt látom, hogy egyre inkább kezd felszabadulni, és
talán már nem gondol annyit a furcsa agyszüleményeire, miszerint a boldogságtól
félni kell. Egész életemben arra vártam, hogy végre ne csak a pályán legyek
boldog, hanem a hétköznapokon is, és nagyon örülök, hogy ez vele valósult meg.
A kézilabda is jól megy, szerencsére sikerült megtartani az olimpián hozott jó
formámat. A játékstílusom is ugyanolyan maradt, tehát inkább segítek a
többieknek jó passzokkal a meccsek alatt, mintsem minden áron gólt akarok
dobni. Rudi mondta is, hogy ha így folytatom, nemsokára csapatkapitány lehetek.
A szülinapom
karácsony előtt pár nappal volt, ekkor kénytelenek voltunk átmenni anyámékhoz,
és együtt ünnepelni. Adél azt mondta, ne morogjak, addig örüljek, amíg élnek a
nagyszüleim, és van kivel ünnepelni. Persze, igaza van, de már lassan én is
olyan vagyok, mint a nagyapám, nincs kedvem kimozdulni az otthon melegéből,
kivéve akkor, ha ketten megyünk valahova Adéllel. Néha elmegyünk biliárdozni,
kirándulni, moziba vagy csak kimegyünk sétálni, és ilyenkor érzem magam a
legjobban, amikor ketten vagyunk, és nem kell senki előtt megfelelni. Neki sem
kell megfelelnem, már úgyis ismer, mint a rossz pénzt, semmivel sem tudom
meglepni. Most sem érdekli, hogy egy szál bokszer alsóban ülök a karácsonyfa
előtt, meg így adtam át neki az ajándékot. Persze ő sem volt túlöltözve, és ez
volt jó az egészben, végre a saját szabályaink szerint élhettünk, senki sem
tett ránk megjegyzéseket, hogy milyenek vagyunk...
Néztem ezt a
fantasztikus karácsonyfát, és kezdett végre valami meghittség átjárni. Nem a fa
miatt, vagy a karácsony miatt... Régen utáltam a karácsonyt, de valószínűleg
azért, mert a karácsony családi ünnep, és nekem szinte csak rossz emlékeim
vannak a családról... Most viszont, hogy nekem is volt „családom”, már kezdtem
érteni, miért nyálaznak az emberek a család fontosságáról. Csak jobb így, hogy
valaki szeret, mintha nem szeretne.
- Úgy tűnik,
megszeretted ezt a fát – mosolygott rám Adél, majd leült mellém, átnyújtott
nekem egy pohár kólát.
- Nem mondtam, hogy
megszerettem, de már nem utálom annyira – mondtam.
- Jaj, Tamás, persze
– mondta, majd a vállamra hajtotta a fejét. - Nekünk sosem volt fánk apánál, és
hiányoltam.
- Akkor sem értem, mi
értelme van, de jó, nem kritizálom, örülj, hogy van – mondtam.
- Azt teszem –
mondta. - Anyáéknál mindig volt fa, ő még próbálta fenntartani a látszatot,
hogy ők legalább normális család...
- Szóval a
karácsonyfa a normális család jelképe? - kérdeztem meg, majd beleittam a
kólába.
- Talán... De nem
ezért szerettem volna most. Régen sokszor, ha a karácsonyfa előtt álltam, azt
kívántam, bárcsak ne csesződött volna el minden a családunkban.
- Na és most mit
kívánnál? - kérdeztem.
- Nem tudom. Miért,
te mit kívánnál? - nézett rám.
- Hmm... Világuralmat
– mosolyogtam. - Ja, nem is, az szar... Inkább hogy legyek szuperhős.
- És melyik szuperhős
lennél? - kérdezte.
- Pókember,
természetesen – vágtam rá. - Miért, szerinted nem lennék jó Pókember?
- De, ez illik rád a
legjobban – mondta. - Na és én ki lennék? - kérdezte mosolyogva.
- Hát Mary-Jane – mondtam.
- De ő nem is
szuperhős – mormogta.
- De ő Pókember
felesége... Amíg én szuperhősködöm, te otthon főznéd az ebédet... Néha meg
elvinnélek magammal repülni a város felé.
- Csodálatos lenne –
mosolygott. - De különben most is ez van, te „szuperhősködsz”, én meg itthon
vagyok, és csinálom a kaját.
- De minden
szuperhősnek kell egy asszony, és nem csak azért, hogy legyen mit enni –
mondtam. - Amúgy belőled jó Macskanő lenne, szóval te kívánhatod most ezt.
- Azt hiszem, mást
kívánnék... - mondta. - Azt, hogy sose csalódj bennem.
Az arcát fürkésztem,
tudtam, hogy komolyan beszél. Én sóhajtottam.
- A gyerek-dologról
van szó? - kérdeztem.
Elkapta a tekintetét,
majd ő is a fára nézett.
- Igen – mondta kis
idő után.
- És ez mennyire bánt
téged? - kérdeztem.
- Csak néha eszembe
jut, de nem bánt kifejezetten – mondta, de még mindig nem nézett rám.
- Jó, akkor legyen
gyerekünk – mondtam ki hirtelen.
- Tessék? - fordult
felém hitetlenkedve.
- Csináljunk gyereket
– mondtam.
- Ezzel ne viccelj –
mormogta.
- Nem viccelek...
Biztos megihletett ez a giccses környezet. Karácsony este, karácsonyfa, jó
kaják, semmittevés... De komolyan mondom, legyen gyerekünk... Eddig is jól ment
minden, ezután is így lenne.
- De fogalmad sincs,
mit beszélsz... - mondta, ő sem nagyon találta a szavakat. - Egy gyerek nagy
felelősség... mi meg túl... hát nem is tudom... nem illene hozzánk gyerek.
- Majd belejövünk az
egészbe – vontam vállat.
- Jó, és mi van, ha
tényleg össze is jön a gyerek? Akkor mit fogsz csinálni? - kérdezte.
- Felnevelnénk, mit
csinálnánk... – mormogtam.
- De az túl nagy
munka... Lehet, hogy huszonöt éves koráig itt lakna velünk, lenne neked ehhez
elég türelmed? - kérdezte.
- Persze, hogy lenne.
Figyelj, nekem senki mástól nem kell gyerek, csak tőled, és felőlem akár már kilenc
hónap múlva is itt lehetne, tényleg, nem számít, bármikor – mondtam.
- De azt mondtad,
három évig még nem szeretnél – mondta.
- De azóta még jobban
megszerettelek, és tudom, hogy mi örökre összetartozunk. Akkor meg teljesen
mindegy, mikor lesz gyerek.
- És ha nem lesz? -
kérdezte.
- Akkor nem lesz.
Legalább végre rájössz, hogy akkor is veled maradok, ha nem lesz gyerek. Nekem
csak te vagy fontos, és a gyerek is csak azért kellene nekem, mert tőled lenne.
- De remélem ezt nem
csak miattam mondod – mondta.
- Nem, de kérlek,
hagy ne kelljen téged tovább győzködnöm – mondtam. - Vágjunk bele, és meglátjuk
mi lesz... Úgyis az lesz, aminek lennie kell.
- Túl könnyen veszed
ezt – méregetett engem.
- Te meg túl komolyan
veszed – mondtam.
- Jó, lehet – mondta
végül.
- Na, akkor mostantól
nyugodj meg, végre kiderül, hogy lehet, vagy nem, de az én szempontomból ez
teljesen mindegy – mondtam.
- Jó... Tényleg
próbáljuk meg? - kérdezte.
- Igen – mondtam,
átöleltem a vállát, és megcsókoltam. Utána ránéztem. - Mellettem nem kell
félned semmitől... végül is te mondtad, hogy szuperhős vagyok, nem? -
mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott.
***
Nyár közepén egyik
este a teraszon álltam, és egy cigit szívtam, amikor kijött hozzám Adél. Mivel
nem cseszett le, hogy miért cigizek, tudtam, hogy valami nincs rendben.
Ránéztem, és tényleg, elég csalódott arcot vágott.
- Mi a gond? -
kérdeztem meg.
- Hát... - mormogta,
majd mellém állt, rám nézett: - Már megint megjött, szóval úgy néz ki, tényleg
nem fog összejönni a gyerek.
Én átöleltem, mert
azt hiszem, ilyenkor valami ilyet kéne csinálni, de tudtam, hogy semmit sem ér.
Így hát inkább megpróbáltam beszélni vele, bár ebben még bénább voltam, de úgy
éreztem, most igazam van. Ránéztem, szomorú arcát tanulmányoztam, majd
megkérdeztem:
- És mondd csak,
mikor fogod már végre elfogadni magadat így?
- Hogy „így”? -
kérdezett vissza meglepetten.
- Hogy nem lehet
gyereked – mondtam. - Én elfogadtam attól a perctől kezdve, hogy össze akartam
veled jönni. Te már tudod ezt tizenhét éves korod óta, miért nem nyugszol bele,
hogy ez van?
- Mert reménykedtem
benne, hátha mégsem olyan rossz a helyzet – mondta.
- De a remény mindig
ott marad – mondtam. - Ne reménykedj, hagyd a francba... Zárd le végre, törődj
bele, és fogadd el. Te így is ugyanaz maradtál, leszarom, ha nem esel
teherbe... jó lenne, ha már te is leszarnád.
- Ez elég összetett
dolog. Mert még ha te el is fogadod a helyzetet, az is ott van, hogy én mit
szerettem volna. Szerettem volna tőled gyereket – nézett rám, és egy kicsit meg
is sajnáltam őt, de nem akartam kimutatni.
- Elhiszem, de fogadd
el, hogy nem jön össze... Tudod, én hiszek benne, hogy talán nem véletlen, és
nekem nem való gyerek, vagy valami ilyesmi oka lehet. De biztos van valami oka,
és tényleg nem kéne ezen aggódnod. Tudom, biztos nagyon nehéz lehet ezt átélni,
de én mindig itt leszek neked – mondtam, majd jól beleszívtam a cigibe.
- Jól esik, hogy
próbálod azt sugallni, ez tök normális, de mindketten tudjuk, hogy nem az.
- Miért, három hónap
után összeházasodni normális? - kérdeztem. - Vagy egész nap videojátékot
játszani normális? Meg századszorra újrakezdeni a dohányzást normális?
Számunkra normális, úgyhogy ha nem lesz gyerekünk, az is az lesz.
- Hát, azért nem
rossz, hogy elmondtad ezt. Jó egy kicsit máshogy nézni a világot.
- Na látod... Ne
foglalkozz ezzel az egésszel, és tényleg, fogadd el magadat. Hagyd ezt a
baromságot, hogy így nem vagy teljes értékű nő, meg ilyesmi... Én már annyira
beleszoktam az életünkbe, hogy tudom, minden rendben van így, és magasról
szarok a társadalom elvárására, meg az egyéb hülyeségekre. Tényleg, felejtsd el
végre ezt az egészet.
- Jó, igyekszem... -
mondta. - Nem baj, hogy ilyen szélsőséges vagy, mert nekem azt hiszem, erre van
szükségem.
- Igen, néha jó ez –
mondtam, átnyújtottam neki a cigimet.
- Kösz, nem kell –
mondta.
- Hát, jobban is
teszed – mondtam, azzal újra mélyen beleszívtam a csikkbe.
Adél
Még ugyanezen a
nyáron elutaztunk Portugáliába, pontosabban Lisszabonba, ez volt az első rendes
közös nyaralásunk, amikor Tominak nem kellett a kézilabdára koncentrálni. Már
több, mint egy éve voltunk együtt, és ez nem volt mindig zökkenőmentes, de
mégis életem egyik legjobb éve volt. Minden napban találtam valami jót, és ez
régen egyáltalán nem volt jellemző. Amikor Tomi azt mondta, fogadjam el magam,
úgy, ahogy vagyok, hogy nem lehet gyerekem, akkor eleinte ez nehéz volt, mert
mindig is úgy képzeltem, lesznek majd gyerekeim. Ám ahogy láttam, hogy Tomit ez
nem érdekli, és feltétel nélkül szeretett engem, akkor rájöttem, hogy az élet
gyerek nélkül is lehet szép. Nagyon örültem, amikor karácsonykor mondta, hogy
lehetne gyerekünk, és bizony nagyon beleéltem magam, hogy hátha összejön. Nem
volt annyira könnyű lebeszélnem magam erről az egészről, de azt hiszem,
Portugáliában a tengerparton sétálva végre sikerült megszabadulnom a
félelmeimtől.
Este volt, de a part
még mindig tele volt élettel, egymást átölelve mezítláb sétáltunk a homokban,
közben néztük a focizó srácokat, meg a hullámzó óceánt.
Valamiért ez a
környezet ihletet adott ahhoz, hogy komolyan elgondolkozzak az életemről.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy sokan lennének a helyemben, mert tényleg nagyon
jó dolgok vesznek körül engem. Volt egy normális férjem, aki aranyos, kedves,
jóképű, és már azt is tudom, hogy elég kitartó. Mondhatni elég biztos lábakon
áll a kapcsolatunk, és ez a hétköznapokban is elég jól látszik. Nagyon jól
érezzük magunkat együtt, és már az is látszik, hogy nem kizárólag azért
költöztünk össze ilyen gyorsan, mert menekülni akartunk otthonról, hanem
tényleg nagyon fontosak voltunk egymásnak. Mondjuk én ebben sosem kételkedtem,
inkább csak a környezetem próbálta ezt nekem bemesélni. Egy év még nem sok idő,
de szerintem már bebizonyítottuk egymásnak, hogy számíthatunk egymásra.
Egyedül talán a
gyerek hiányzott, ami kiteljesíthetné az életünket, de rájöttem, hogy nem
vágyhatok ennél többre. Ha Tomit nem zavarja, hogy nem lesz gyerekünk, akkor
tényleg talán engem sem kéne, hogy zavarjon... Persze, egy nő más, mert inkább
a nők szeretnének gyereket, de tényleg le akartam magamat beszélni erről, mert
nem élhetem le az életemet úgy, hogy mindig vágyódom valami után, amit soha nem
kaphatok meg. Volt rá esély, hogy lehet gyerekem, de már tényleg nem akartam
erre gondolni... Ahogy Tomi mondta, reménykedhetek egy életen át, de az nem jó,
mert akkor sosem nyugszom meg. Ezt az egészet valahogy le kéne rendeznem
magamban, és nem kellene tovább reménykednem, mert a reménnyel együtt folyton
ott van a gyötrődés is. Én magam semmit sem tudok tenni, hogy legyen gyerekem,
csak a véletlenen múlik, úgyhogy be kéne fejeznem az ezen való rágódást.
Arra is gondoltam,
hogy én eddig is túl belenyugvó voltam, mindent elfogadtam úgy, ahogy volt, és
talán most az egyszer még nem kéne feladnom; de rájöttem, hogy sok mindent nem
tudok tenni. Járhatok orvostól orvosig, meg szenvedhetek vele még évekig, de
ezzel megmérgezném az életemet. Ha nem lehet természetes úton gyerek, akkor
máshogy sem kell, mert nem egy orvosi beavatkozásként akarom ezt az egészet
megélni. Utáltam a természetellenes dolgokat, és valahogy ezt is annak éreztem.
Most arra gondoltam,
tényleg nem szabad ezt az egészet erőltetni, és ezen idegeskedni, mert igazából
mindenem megvan, és nem baj, ha valami mégsem jön össze. Mindig is azon
gondolkodtam, hányan élnek nálam sokkal szarabb életet, és most ezeket a
gondolataimat még aktuálisabb volt előszedni. De már végre tényleg nem annak
örültem, hogy vannak nálam szarabb helyzetűek is, hanem annak, hogy én jó
helyzetben vagyok. Azt hiszem, végre sikerült lemondanom a gyerekről, és
elhittem, enélkül is lehetek boldog.
Tomi
Miután lezuhanyoztam,
kimentem az erkélyre Adélhez. Éjfél körül lehetett, ő meg kint álldogált egy
bugyiban és trikóban, én mögé léptem, és átöleltem.
- Jó lenne otthon is
ilyen kilátás, ugye? - kérdeztem, majd végignéztem az előttünk elterülő esti
óceánparton.
- Költözzünk ide –
mosolygott Adél.
- Hát jó lenne, csak
az a baj, itt nincsenek jó kézilabdacsapatok – mondtam.
- Pedig tényleg jó
lenne itt lakni – mondta.
- Majd mielőtt
nyugdíjba vonulnék, még játszom itt valamilyen csapatban. Ha egyáltalán van
akár egy is – mondtam.
- Majd alapítasz
egyet – mondta.
- Hát persze... -
mormogtam, majd megcsókoltam őt.
Egy darabig csak
néztünk ki a fejünkből, én őt öleltem, ő meg a karomat simogatta. Eszembe
jutott, régen mennyire szerettem volna, hogy így álldogáljunk együtt, meg hogy
együtt legyünk, és szeressük egymást. Most végre így voltunk, és azt is
megértem, milyen jó érzés szerelmesnek lenni valakibe. De nem is a szerelem
volt a legfontosabb, hanem hogy tényleg összetartozunk, és felelősek vagyunk
egymásért. Régen utáltam az ilyen dolgokat, eleve utáltam bárkiért áldozatot
hozni, de aztán rájöttem, nincs is jobb érzés, mint boldoggá tenni egy nőt. Nem
mellesleg egy boldog nő sokkal több dologra képes... olyan dolgokra, amiket korábban
el sem tudtam képzelni. Adél tényleg sosem panaszkodott, és hisztizett nekem,
és én ezt nagyon értékeltem, többek között azzal, hogyha néha kért tőlem
valamit, akkor én azt megcsináltam. Vagy ha vitás kérdésekbe ütköztünk, akkor
meghallgattam a véleményét. Én továbbra is azt gondoltam, hogy minden rendben,
és csak reméltem, ezzel ő is így van. Szégyen vagy nem, nélküle tényleg nem
tudom elképzelni az életemet.
Most, a tökéletes
boldogság pillanatában, mégis beférkőzött az agyamba pár kellemetlen gondolat.
Hogy tényleg vajon meddig leszünk még együtt, és ha együtt öregszünk meg, akkor
ki fog hamarabb meghalni... Általában nem szoktam a halálra gondolni, kivéve
akkor, amikor úgy érzem, minden tökéletes, mert akkor megijedek, vajon meddig
lesz még minden jó, és vajon meddig maradok még az itteni világban. Néha
elgondolkodom a földi lét bizonytalanságán, hogy a halálhoz képest minden
mennyire jelentéktelen. Még az olimpiai bajnoki cím is az. Ott van a nevem
felvésve egy márványtáblába, hogy „Vitéz Tamás – olimpiai bajnok 2012”, de ha
meghalok, már csak olvassák a nevem, és száz év múlva már senki nem fog tudni
hozzá egy arcot párosítani. Szerintem akkor az embereket már nem is fogja
érdekelni ez az egész... Ezek a dolgok, amik számomra az életemet jelentik, igazából
csak kis töredékek a nagy egészben. A márványtábla egy idő után elkopik,
tönkremegy, vagy összetörik, megsérül, és szánalmas földi próbálkozásom nyoma
már oda is veszett. Hmm, mennyire jelentéktelen minden... csoda, hogy ennek
tudatában hogy lehet egyáltalán élvezni az életet. De szerencsére lehet... és
az a szerencsém, hogy nem elmélkedem minden nap a mulandóságon, különben nem
lenne egy nyugodt percem sem.
- Mire gondolsz? -
törte meg a csendet Adél.
- Hát... a halálra,
többek között – mondtam.
- Pont ilyenkor? -
kérdezte csodálkozva.
- Ezek a pillanatok
jók erre – mosolyogtam.
- A jó pillanatok? -
kérdezte.
- Igen... mert
legalább tudod, nem lesz mindig ilyen jó – mondtam.
- Azt hittem,
ilyesmire csak én gondolok... Egyébként te hiszel a halál utáni létben? -
kérdezte.
- Nem tudom, nem
gondolkodtam még el ezen komolyan. Miért, te hiszel?
- Szerintem valaminek
kéne lennie... Nem tudom elképzelni azt az állapotot, amikor megszűnik az
öntudat – mondta.
- Én sem tudom
elképzelni, milyen, ha nem létezem – mondtam. - És egy darabig még nem is
akarom megtudni, milyen lehet ez.
- Hát, nem is akarlak
korán elveszíteni – mondta.
- Szerinted melyikőnk
hal majd meg előbb? - kérdeztem.
- Nem tudom... De
biztos jó szar lesz a másiknak.
- Igen, én is így
gondolom, hogy a másiknak lesz szarabb... aki meghal, annak már úgyis mindegy –
mondtam. - Majd ha már olyan öregek leszünk, hogy a WC-re sem tudunk kimenni,
akkor haljunk meg egyszerre.
- Az lenne a
legjobb... De nem sok esély van rá, hogy összejön. És ne is mondj ilyet, mert
hazafelé a repülőn is van rá esély, hogy egyszerre haljunk meg – mondta.
- Ez igaz... De még
csak nem fogunk meghalni. Reméljük...
- Na jó, hagyjuk
ezt... - mondta, majd felém fordult. - Nem mintha nem lennék elég fogékony a
témára, de ezt inkább egy depresszív téli estén vitassuk meg.
- Rendben – mondtam.
- És ma este mit vitassunk meg?
- Nem tudom... most
nem vágyom komoly beszélgetésre. Csak örülök, hogy itt vagyunk – mosolygott
rám, majd megcsókolt.
Ezután
sokáig ölelgettük egymást az erkélyen, és már eszembe sem jutott a halál
gondolata. Amikor hajnalban hosszú és szenvedélyes szex után egyszerre mentünk
el, az élvezet okozta bódulatban átfutott az agyamon, hogy így bármikor
boldogan halnék meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése