22. fejezet

22. fejezet

Tomi

Vasárnap estefelé kimentünk Adéllel a Margitszigetre, leültünk a Dudapart mentén egy padra. Sűrű volt a mai nap, de már lassan mindegyik napom ilyen volt, csak most annyi volt a különbség, hogy végig Adéllel voltam, nem hagytam, hogy bárki más zaklasson. Délelőtt megnéztünk két lakást, nekem nagyon megtetszett az egyik, de úgy láttam, ő annyira nincs elszállva tőle. Ezután elmentünk neki gyűrűt venni, a második üzletben meg is vettem, ami a legjobban tetszett neki. Én személy szerint nem azt vettem volna, hanem egy kicsit drágábbat, de végül is nem én fogom hordani. Valamiért az volt az érzésem, hogy csak azért szerette volna ezt megkapni, mert olcsóbb volt.

Régen utáltam az olyan tipikus női szokásokat, hogy esküvőről, meg gyűrűről álmodoznak, és kiugranak a bőrükből, ha ez bármikor is szóba kerül. Na meg már azelőtt gondolatban berendezik a közös lakásunkat, mielőtt akár célozhattam volna arra, hogy majd éljünk együtt. Szóval hálás lehetnék, hogy Adél egyáltalán nem mondogat soha semmit, nem tervezi meg előre az életemet, de most azért örülnék, ha nem lenne ennyire közömbös. Mintha nem örülne, vagy nem is tudom, mi baja van...

Ránéztem, ő ült elgondolkodva, a túlpartot kémlelte.

- Mi van veled, drágám? - kérdeztem, megsimogattam a derekát.

- Miért? - nézett rám csodálkozva.

- Nem tudom, de látom, hogy valami nincs rendben – mormogtam.

- Hát, ezt azért nem mondanám, csak gondolkodtam. Délelőtt azt mondtad, meg akarod venni a második lakást, és ez egy kicsit rosszul érint, vagy nem is tudom... - mondta, láttam rajta, hogy nem akar megsérteni, viszont eléggé bántja ez a dolog.

- De mi ezzel a gond? - kérdeztem.

- Az, hogy én azt hittem, ha majd egyszer lakást veszünk, akkor azt együtt vesszük, és közösen fizetjük a részletet – mondta.

- Jó, de miért várjak, ha most egyből meg tudom venni? Értem, hogy szeretnéd, ha hivatalosan a tiéd lenne a fele, de miért olyan fontos ez? Nem bízol meg bennem? - kérdeztem. Próbáltam egyáltalán nem vádló hangnemben hozzászólni, de azért egy kicsit rosszul esett.

- Nem arról van szó, hogy megbízom-e benned... - mondta. - Természetesen bízom benned, de nem tudom, mi lesz tíz, húsz év múlva. Ha esetleg elválunk, nem akarok az utcára kerülni.

Ez a kijelentés megdöbbentett, mert én nem gondolkodtam ennyire előre.

- Miért gondolsz azonnal a válásra? - vontam fel a szemöldököm, muszáj volt megkérdeznem tőle. - Úgy látszik, anyád meg Alex sikeresen befolyásoltak téged.

- Dehogy is! - mondta. - Nem akarok elválni, de most tényleg ki tudja megmondani, hogy mi lesz húsz év múlva? Azért ennyire te is lehetnél előrelátó.

- Azt se tudom, holnap mit fogok csinálni, nemhogy húsz év múlva! - mondtam. - Figyelj, ha ennyire aggódsz ezen, akkor nem írunk házassági szerződést, és ha elválunk, a lakás fele automatikusan a tiéd lesz. Na, jó lesz így?

- Nem tudom... Nem lenne túl igazságos veled szemben, ez a te pénzed, te dolgoztál meg érte. És különben is csak akkor az enyém is a lakás, ha már elválunk, és én nem akarok elválni.

- Ezt most komolyan nem értem... Miről beszélsz, magyarázd már el nekem!

- Nem akarok kiszolgáltatva lenni, és megint „másnak a házában” élni. Lehet, hogy naiv voltam, ha azt gondoltam, hogy majd két-három év múlva össze tudok szedni annyi pénzt, ami elég a kezdőrészletre, de én akkor is így terveztem. Tényleg azt szeretném, hogy közös legyen a lakás.

- De van pénzem, és érdemesebb megvenni az egészet egyszerre, és nem a részletekkel bajlódni a hátralevő életemben. Ha annyira fontos ez neked, akkor kettőnk nevére íratom a lakást, jó?

- Szerintem te sem érted, miről beszélek – sóhajtott.

- Jó, akkor ne is költözzünk össze? - kérdeztem. - Pár hónap múlva feleségül veszlek, valahol laknunk kell. Tényleg azt akarod, hogy menjünk albérletbe, amíg kínkeservesen össze nem szeded te is a magad részét a lakás kezdőrészletéhez? Azért lásd be, hogy ez hülyeség.

- Hülyeség, de legalább úgy érezném, én is tettem valamit a lakásért. Így meg már megint beleteszem a seggem a készbe, ami lehet, hogy jól hangzik, de egyben veszélyes is – mondta.

- De ezt most csak azért mondod, mert apádék folyton baszogattak, hogy te csak eltartatod magadat velük? - kérdeztem.

- Ezt inkább Alex mondta, nem apa, de igen, ezért is mondom. Más részről az önbecsülésemnek is jót tett volna, ha én is elérek valamit az életben, nem csak te.

Én csak szemöldök ráncolva gondolkodtam. Igen, most sokkal több mindenről van szó, mint a lakásról. A nők már csak ilyenek, beszélnek valamiről, ami mögött ott húzódik az egész életük tragédiája. Ha így alakult, hogy most mélyen belemegyünk az ő lelki világába, akkor már mindent tudni akartam. Ha nem Adélről lett volna szó, biztos berekesztettem volna ezt a beszélgetést, de érdekelt, hogy őt rosszabb pillanataiban mi nyomasztja. Mert minden embernek vannak ilyen dolgok az életében... Régen ha egy barátnőm elkezdett nekem lelkizni, nem is vettem őt komolyan, és hisztiként fogtam fel. De Adél már bizonyította, hogy nem hisztizik feleslegesen, és ő is már éppen elégszer kielemezte az én lelkemet.

- Na jó, akkor mondd el, mi az oka annak, hogy ilyen dolgok jutnak eszedbe? Mert a „köcsög férfiak” a családodban elnyomtak téged, és azt hiszed, majd én is ilyen leszek veled? - kérdeztem.

- Igen, ez is benne van – mondta a szemembe nézve. - Ne vedd magadra, de ettől még félek tőle. Tőled függetlenül.

- Értem – mormogtam. - De gondolj bele, az én helyemben te mit tennél? Te is megvennéd a lakást, nem?

- Hát... Igen – felelte végül. - És én is neked adnám a felét, mert szeretlek, és fontos vagy nekem, sosem gondolnám, hogy nem érdemled meg. De ez akkor is más lenne.

- És miért? - kérdeztem.

- Azért mert ha én nőkét vennék lakást, attól még nem tudok benned kisebbségi érzést kelteni, mert a pasik leszarják az ilyesmit. Viszont én így már kétszeresen is alárendelt helyzetben vagyok. Egyrészt, mert te vagy a pasi, másrészt mert ráadásul a lakás is a tiéd.

- Na basszus, látom, téged is jól elcseszett a családod – sóhajtottam. - Miért gondolod azt, hogy attól mert még férfi vagyok, „uralkodni akarok feletted”?

- Mert ez így van... Mindig a férfi van kedvezőbb helyzetben a nővel szemben. És már ne is haragudj, de észrevettem, hogy nagyon is szeretsz birtokolni engem az élet minden területén. Ez nem baj, nem zavar, mert nem tettél semmi olyat, ami ne lenne normális. De még egyszer nem akarom azt átélni, hogy kisebbségi érzésem legyen egy pasi lakásában.

Én elmosolyodtam.

- De én a férjed leszek, te kis hülye, nem az apád – mondtam. - Nem érted, hogy itt már nem lesz olyan, hogy mi kinek a tulajdona, minden közös lesz? Tök mindegy, hogy mit vettem, az ugyanúgy a tiéd is... Csinálunk egy közös bankszámlát, oda jön majd mindkettőnk fizetése, és szarunk a pénzre, jó? Huszonegy éves koromig tök csóró gyerek voltam, szóval tudom milyen megszámolni minden egyes forintot. Szerencsére már nem kell így élnünk, úgyhogy inkább te is örülj ennek.

- Örülök, csak nem szeretném ezt visszahallani... Már sokszor megkaptam, hogy ingyenélő vagyok – mondta.

- De miért lennél az? - kérdeztem. - Van munkahelyed, fel sem merült bennem, hogy ki akarsz használni, vagy bármi ilyesmi... És mondom, nekem az csak jó, ha velem élsz, egyedül nem is feltétlenül vennék magamnak egy akkora lakást.

- Jó, értem - mondta. - Én tudom jól, hogy nem akarlak kihasználni, csak az a kérdés, te tudod-e.

- Tudom, nem vagyok hülye – mondtam. - Nem kell visszafognod magadat, a gyűrűnek is örülhetsz nyugodtan.

- Örülök is nagyon... - mondta. - Csak olyan furcsa, hogy most hirtelen minden jó lett, és kissé nyugtalanít, hogy ez majd később még visszafordul.

- Szerintem meg pont megérdemeljük mindketten, hogy végre jó legyen nekünk – mondtam.

- Ez meg a másik, sosem volt nekünk igazán jó, és most meg hirtelen minden gondunk megoldódik. Ilyen fordulatok csak a tündérmesékben léteznek, ezért nézem néha egy kicsit furcsa szemmel ezt az egészet.

- Hát, azt látom, hogy nem hiszel a mesékben... De ez nem is baj, és azt hiszem, ezt külön szeretem is benned – mondtam. - De most nyugodtan örülhetsz végre, mert ha már én is úgy érzem, hogy minden rendben lesz, az már tényleg jelent valamit.

- Ez igaz – mosolyodott el.

Egy kis idő után megkérdeztem:

- Különben miért nincs önbizalmad?

- Azt nem mondom, hogy nincs, de kevesebb van, mint kéne – mondta, úgy látszott, nem lepte meg a kérdésem. Biztos azt gondolta, ha már így rákérdeztem, nyugodtan megmondhatja az igazat.

- De miért van ez? - kérdeztem. - Pedig biztosan sok lány cserélne veled, mert nagyon szép vagy.

- Számomra a szépség sosem ért sokat... Mármint, persze, álszentség azt mondani, hogy ez nem fontos, mert fontos, de a szépség önmagában sosem volt számomra jelentős. Lehet, hogy azért nem érdekelnek a külsőségek, mint például a sminkelés, mert a szépséggel semmilyen gondomat nem tudtam megoldani.

- És milyen gondjaid voltak? - kérdeztem. - Tudom, egy csomó mindent elmondtál már nekem, de kíváncsi vagyok, hogy egyébként mi nyomja a kicsi szívedet.

- Hát... Biztos észrevetted, hogy nem mutatom ki gyakran, ha valami bajom van. Ez azért van, mert nem is akartam tudomást venni arról, hogy valami baj van, vagy éppen elhatároztam, hogy nem fogok panaszkodni, mert azért nem vagyok olyan szar helyzetben. Érdekes, nem, hogy a szarban mindig a jót próbáltam keresni, most meg itt van a jó, és mégis kételkedem benne?

- Nem érdekes... - mondtam. - Csajoktól megszokott az ilyesmi. Én, szívem, ha valami szar, akkor szenvedek, ha valami jó, akkor meg örülök.

- Talán könnyebb így, nem tudom... - sóhajtott Adél.

- Na mindegy, folytasd csak, mert azt még nem mondtad konkrétan, milyen gondjaid vannak – mondtam.

- Ezeket biztos tudod... a család, meg apámék hülye megjegyzései. Néha elgondolkodtam, milyen szar, hogy széthullott a családom, de aztán rájöttem, hogy ez eleve halálra volt ítélve, és rossz volt erre gondolni. Aztán ott volt a suli is... biztos emlékszel, hogy hiába voltam „szép”, ahogy te mondtad, a lányok mégsem fogadtak be soha, mert teljesen más voltam, mint ők.

- Ja, mert gondolom féltékenyek voltak. Egyébként meg ott voltam én neked, mint legjobb barát – mondtam.

- Tudom, de ettől függetlenül lányok körében mindig is kívülállónak éreztem magam. Bár néha a pasikat sem tudtam megérteni, de akik egy kicsit is kedvesebbek voltak az apámnál vagy a bátyámnál, azokra már felnéztem. Na, mi van még... Ja, igen, hát az alkohol. Nagyon jó volt hajnalban mindig arra ébredni, hogy anya kiabál Ferivel, hogy hol a picsában volt, és miért itta le magát. Az a barom meg csak állt ott tök szánalmasan, és csaknem kifolyt a nyála, annyira tehetetlennek nézett ki. Néha legszívesebben otthagytam volna mindenkit a francba, főleg apámékat, hogy használjanak ki mást, ne engem... De mindig ott volt bennem, hogy nem menekülhetek el, mert csak a gyengék menekülnek, és tűrnöm kell, mert nekem ez jutott. Érdekel még a többi?

- Hogyne, nagyon örömteli ez a beszélgetés, tele van sok pozitív témával – mosolyogtam. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, a combjára tettem a kezemet. - Igen, folytasd, érdekel.

- Összességében csak annyi, hogy úgy éreztem mindig is, hogy nekem a túlélés a tét, és nem volt időm álmodozni, és az élet romantikus oldalát nézni. Próbáltam azt helyrerakni és szépíteni a  fejemben, ami már amúgy is szar volt. Nem gondolkodtam előre a jó dolgokról.

- De velünk kapcsolatban azért gondolom nem így érzel – mondtam.

- Nem... - felelte. - De te más vagy, te mindig is biztos pont voltál nekem. Viszont mondom, most minden egy kicsit furcsa nekem, így lakással, meg esküvővel, meg mindennel együtt. Olyasmi, hogy „Te jó ég, az életet lehet így is élni?” Akkor lehet, hogy eddig nem is éltem igazán?

- Adél, ebben nincs semmi különös. Én sem éltem igazán ezelőtt.

- Igen, de én most azt érzem, hogy minden tőled függ, és ez nagyon megijeszt.

- Mi függ tőlem? - kérdeztem, csak hogy tisztázzam a félreértéseket.

- Minden. Az, hogy hol lakom, hogy milyen az érzelmi életem; a boldogságom, szóval tényleg minden. Pedig én mindig is akartam valamennyi távolságot, mert akihez eddig közel kerültem, mindenki bántott.

- De én szándékosan sose bántanálak.

- Tudom, nem is feltételezek ilyesmit – mondta. - Már elfogadtam, hogyha tényleg együtt éljük le az életünket, akkor biztosan megbántasz majd párszor, és nincs ezzel semmi gond. Inkább bánts meg néha, minthogy egyáltalán ne legyél velem.

- Ezt én is így gondolom veled kapcsolatban. Figyelj, én is függök tőled, mégsem ijedek meg ettől, pedig nekem most van először ilyen az életemben. Ha te elmennél, akkor végtelenül sivár és unalmas lenne az életem. Nem is lenne kedvem reggel felkelni, és elmenni edzésre – mondtam.

- Az nagy szó – mosolygott.

- Hát igen... - mondtam, majd ő így szólt:

- Különben nem is hittem volna, hogy kettőnk közül téged vezetnek jobban az érzelmek, és nem te fogsz megijedni. Persze mondom, ehhez hozzá tartozik az is, hogy te vagy a „családfő”, neked nem kell félned semmitől.

- Már mondtam egyszer, hogy félek, hogy elhagysz. És lehetek bármennyire is gazdag, meg bármennyire is nagy ász a pályán, azért nálad nem ez a fő szempont.

- Szerintem te előbb hagynál ott engem, mint én téged.

- Na, mi ez az alacsony önértékelésre utaló beszólás már megint? - kérdeztem.

- Miért, ha te is csinálhatod, akkor én is. Különben is, nekem van konkrét érvem is, miért hagynál el – mondta.

- Na és miért? Mert csak napi háromszor akarnál velem lefeküdni? - mosolyogtam.

- Nem, azért ennél komolyabb.

- Na, mondd, mi az, hagy cáfoljalak meg már megint – mondtam.

- Nem biztos, hogy megcáfolnál... Tudod, amiatt, hogy nem biztos, hogy lesz majd gyerekem, sosem éreztem magam teljes értékű nőnek, és lehet, hogy egyszer majd te is így fogod gondolni – mondta.

- Nem – mondtam határozottan. - És nem értem, miért nem érzed emiatt magadat igazán nőnek... Pedig te aztán tényleg olyan csaj vagy, akire mindig is vágytam, és tényleg olyan vagy, mint amilyennek egy nőnek lennie kell. Legalábbis az én szememben.

- És mire megyek majd ezzel, ha esetleg nem tudok gyereket szülni neked? - kérdezte. - Az ember életének a célja mégis csak az, hogy ne haljon meg utód nélkül, nem?

- Manapság nem – mondtam. - Egyébként meg szeretnél te igazán gyereket? Vagy csak azért ilyen központi téma ez, mert nem biztos, hogy valaha lesz?

- Igen, azért... Normális esetben most még biztosan nem szeretnék. De akkor is sokszor eszembe jut, mi lesz majd, ha nem lesz.

- Mi lenne? Élünk tovább, ahogy eddig. Engem aztán nem érdekelne, ha saját utód nélkül halok meg... sokan mondták, hogy önző vagyok, szerintem szar apa lenne belőlem. Persze, nem olyan szar, mint az én apám, de ez most nem érdekes.

- Biztos, hogy jó apa lennél. De akkor is az a normális, ha az embernek van gyereke.

- De én szarok rá, hogy mi a normális. Ha nem lesz gyerekünk, akkor abból a pénzből, amiből felnevelnénk, körbeutazzuk a világot.

- Te már így is körbeutaztad a világot – mondta. - Látod, attól függetlenül, hogy nem mondom ki, néha felötlik bennem, hogy én nem vagyok elég ehhez.

- Tudod, hogy miért gondolom, hogy elég vagy, sőt jó vagy mindenhez?

- Na miért? - nézett rám.

- Mert sokkal jobban tudsz küzdeni, mint én... Minden szart kibírtál, apádékat, hogy dobott a pasid, a rengeteg évnyi tanulást, elviselsz engem is, sőt, szeretsz engem, türelmes vagy hozzám... És tényleg sosem szóltál egy rossz szót sem, bármennyire is nem álltak jól a dolgaid. De én mindig csak sajnáltattam magam, ha volt valami baj... Szerintem bizonyos dolgokban sokkal jobban megfeleltél, mint én – mondtam.

Nem igazán fordult még velem elő, hogy valaki mást magam fölé helyezzek... Amikor legutóbb Adél elmondta, hogy nem érzi túl jól magát, még miután Zoli szakított vele, akkor se mondtam neki semmit, egyszerűen csak megcsókoltam őt. De azt hiszem, értette, mit akarok kifejezni, csak akkor még nem tudtam szavakkal elmondani. Megtanított engem beszélni az érzéseimről, azt, hogy lássam be, néha nincs igazam, hogy én is gyenge vagyok – és mindezt úgy, hogy soha egy hangos szó el nem hagyta a száját ezzel kapcsolatban. Tudtam, hogy sosem fogom őt otthagyni, még akkor sem, ha nem lesz gyerekünk. Ha vele nem lehet családom, akkor mással sem kell... Nem tudtam elképzelni, hogy csak azért, mert gyerek kell nekem, elhagyom őt és összeállok egy másik nővel, hogy a gyerek majd az én meg az ő idegen génjeit örökölje. Így nekem nem kell gyerek - vagy tőle, vagy senkitől. Persze engem egyáltalán nem foglalkoztatott ez a gyerek-téma, csak azért gondolkodtam el rajta, mert Adél felhozta. Huszonhárom éves vagyok, még legalább három évig hallani sem akarok gyerekről. És utána sem nagy gond, ha nem lesz.

- Én nem is gondoltam, hogy ezt gondolod rólam, vagy hogy ennyire értékeled az életben nyújtott teljesítményemet – mosolygott rám Adél.

- Hát igen, úgyhogy ezt most jól jegyezd meg, mert nem fogom minden nap mondogatni neked – mosolyodtam el.

- Azt azonnal gondoltam – mondta.

Adél

Aznap este, miután szeretkeztünk, Tomi kimerültem borult rám, nem is zavart, hogy szinte összenyom. Átöleltem a hátát, valahogy próbáltam levegőhöz jutni, de nem volt egyszerű, mert nagyon ránehezedett a mellkasomra. Ám most ez volt a legkevesebb, még én is az átélt gyönyör hatása alatt voltam.

- Oh, basszus Tomi, ez kurva jó volt... - szólaltam meg végül, nem is értettem, miért így mondtam, de így éreztem.

Ő fölém támaszkodott, így végre kaptam levegőt, elmosolyodott, így szólt:

- Igen, nekem is az volt... Egyébként jó lenne, ha az életet is így élveznéd, mint a szexet.

- A szexet könnyű élvezni – mondtam.

- Akkor te szerencsés nő vagy – mormogta.

 Elmosolyodtam, majd megsimogattam elölről a haját.

- Egyébként ne haragudj a délután miatt, nem akartam hálátlannak tűnni, vagy ilyesmi - mondtam.

- Nem baj... Jobb is, hogy mindent elmondtál, végre láttam, hogy néha te is támogatásra szorulsz, és most úgy érzem, mintha jobban ismernélek – vigyorgott.

- Igen? - kérdeztem.

- Igen, komolyan – mondta. - Eddig mindig te öntöttél belém lelket, és most jó volt, hogy láttam, te sem vagy ám annyira stabil... ettől emberibb lettél – mosolyodott el ismét.

- Hát, jól van... - mondtam. - Különben nem értem, mi ütött belém, mert én igenis szeretném élvezni az életet, és élvezem is, csak... nagyon furcsa, ha minden jól alakul, nem?

- De... - mondta. - Nagyon furcsa volt például, hogy megnyertük az olimpiát, meg hogy veled is ilyen jó minden. De én ennek nagyon örülök, hogy végre nem kell megint azon agyalni, hogy mit hozzak rendbe, meg nem idegesítem fel magam feleslegesen.

- Igen, Tomi, te most kiélvezed, hogy minden ilyen szép – mosolyogtam.

- Általában csak egyszer lesz az ember életében olimpiai bajnok...

- … jó esetben – szóltam közbe.

- Igen, jó esetben – mosolyodott el. - Szóval ez csak egyszer van egy életben, úgyhogy most vagyok miatta boldog. Viszont te elvileg hátralevő életem mindegyik napján boldogítani fogsz engem, ugye?

- Persze – mondtam.

- Na, akkor ha minden igaz, én már örökké boldog leszek.

- Ne légy naiv – nevettem fel. - Biztos lesz még olyan, hogy a pokolba fogsz kívánni.

- Lehet, de akkor majd jól megduglak akkor, és helyreáll a béke.

- Aha, még ötven évesen is ezt fogod tenni?

- Simán – mosolygott. - Szeretem az érett nőket.

- Az már túlérett – mondtam.

- Nem baj... de az enyém leszel, és ez lesz a lényeg.

- Hát jól van – mondtam. - Kezdek hinni neked, hogy az élet tényleg ilyen könnyű.

- Na, azt azért nem ígérem neked, hogy mindig az lesz, de nem fogok kihátrálni – nézett a szemembe.

- Én sem – feleltem.

Megpuszilta a nyakamat, majd arcát végighúzta az arcomon, borostája jól meg is karcolt, de ez sem zavart most.

- Különben meg ne aggódj, mert a jövőhetem is nagyon zűrös lesz, úgyhogy szerintem elég ritkán fogunk találkozni – mondta Tomi. - Csak azért mondom, hogy ne gondold, mindig minden szép.

- De ezek kis dolgok... Régen úgy volt, hogy néha történetek jó dolgok, de az egész egy nagy szar volt, most meg néha vannak rossz dolgok, de egyébként meg minden rendben – mondtam.

- Hmm, sosem gondoltam volna, hogy ezt elérem nálad.

- Én sem gondoltam sok mindent. Például, hogy feleségül veszel.

- Pedig így lesz, szóval tényleg aktivizáljuk már magunkat az esküvő szervezésben – mondta.

- Rendben – mosolyogtam.

Megcsókoltuk egymást, majd sokáig ölelkeztünk még. Annak ellenére, hogy mindig is idegenkedtem a nagy beszélgetésektől a múltbéli gondjaimról, jobban éreztem magam, hogy délután beszélgettem Tomival, mert úgy láttam, csak pozitív hatása volt. Nekem is jó volt, mert megkönnyebbültem, hogy el tud engem fogadni minden hibám ellenére, és ezek szerint neki is jót tett ez, mert közelebb hozta őt hozzám. Nagy teher került le a vállamról, és mintha most először éreztem volna igazán azt, hogy valaki mindent tud rólam. Azelőtt ő volt a legjobb barátom, de ilyen részletességgel nem osztottam meg vele a gondjaimat, és az előző barátommal, Zolival sem beszélgettünk ilyen dolgokról. Azt hiszem, tényleg megtaláltam a helyem valaki mellett, és már nem is annyira féltem attól, hogy valaki ugyanúgy ismer engem, mint én önmagamat.