V. fejezet
Vasárnap
reggel 8 körül ébredtem fel, lefutottam a szokásos köröket (reggeli, kávé,
család üdvözlése, mosdás, fogmosás), majd végiggondoltam, mit kéne ma csinálni.
Jó sok lemaradásom van házifeladat-ügyben, de rájöttem, hogy nincs kedvem
hozzákezdeni, minek erőltessem tehát…
Eszembe
jutott, milyen jó volt Willel gitározgatni, és még azt is említette, hogy
gyorsan tanulok… Megnéztem a neten az egyik helyi gitárbolt honlapját, láttam
egész jó kis gitárokat már 80 dollár körül, ezért úgy döntöttem, elköltöm a
keservesen összegyűjtött pénzem egy részét erre, inkább, minthogy elszórjam a
McDonald’s-ban.
Átöltöztem,
fogtam a pénzt, elköszöntem a nappaliban terpeszkedő családomtól, majd
megálltam a buszmegállóban. Írtam Megannek egy SMS-t, hogy nincs-e kedve kijönni
a parkba, de úgy küldtem el az üzenetet, hogy tudtam, reménytelen.
Ám
meglepetésemre szinte azonnal felhívott, hogy egyeztessünk, mikor találkozunk.
Mondtam, hogy megveszem a gitárt, és találkozzunk egy óra múlva, hozzon
pokrócot, stb… És ő benne volt. Hihetetlen. Az is megfordult a fejemben, hogy
valami baja van, de akkor már régen hívott volna, és a hangja sem tűnt
szomorúnak.
Felszálltam
a buszra, leültem a rengeteg szabad hely egyikére. Elővettem a telefonomat, és
a fülhallgatómat, éppen ekkor kaptam egy SMS-t. Jay írta: „Nemsokára indulok a
vándorcirkusszal, de arra gondoltam, sokkal jobb lenne ma egy olyan laza nap
veled, mint tegnap. Remélem jól vagy, jövő héten látjuk egymást. Puszi. Jay”
Egyelőre
még nem akartam neki írni, kerestem valami jó zenét, gondolkoztam, vajon mit
írhatnék. Eszembe jutott, hogy tegnap Jay azt mondta, különleges vagyok. Rendes
srác volt, és tényleg jófejnek tűnt, de nem gondoltam, hogy komolyan illenénk
egymáshoz… Viszont az is igaz, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni, ha
már egy ilyen jó pasi teper utánam, akkor kihasználom az alkalmat. Nem
mellesleg én is jól éreztem magam vele, úgy vettem észre, hogy figyel rám, ami
nekem elég fontos volt.
Amikor
leszálltam a buszról, megírtam a választ: „Szia, aranyos tőled, hogy ezt írtad,
nekem is jó lenne ma veled lenni. Köszi, jól vagyok, remélem te is. Jó utat,
puszi: Mia”
A
gitárboltban hamar sikerült kiválasztani a megfelelő darabot, nem voltak
különösebben nagy igényeim, úgyis csak gyakorlok rajta, semmi több… Ha majd
nagy gitár-virtuóz leszek, beszerzek egy komolyabbat. Vettem még egy tokot is,
majd hátamon az újdonsült szerzeményemmel elindultam a parkba.
Egész
véletlenül Megannel is a tóparton találkoztunk, mint tegnap Jayjel.
- Oh,
mi az ott rajtad? – célzott a gitárra.
- Most
vettem, tudod, mondtam…
-
Akkor majd játssz rajta valami szépet – mosolygott.
- Jól
van - mondtam.
Leterítette
a plédet, amit hozott magával, majd leültünk beszélgetni. Főleg Owenről mesélt,
más téma nem nagyon jutott eszébe. Egyelőre minden jól ment közöttük, de hát
csak egy hét telt el… Aztán kb. háromnegyed óra múlva megkérdezte, hogy mi
újság velem, és a bandával. Dióhéjban elmondtam neki a történteket, nem akartam
nagyon hangoztatni, hogy eddig minden oké, mert ki tudja, mi jön még... Mondtam,
hogy készülünk a tehetségkutatóra, és eddig jól haladunk, a srácok is jófejek…
Aztán meséltem neki Jayről is.
- Nah,
szóval te is kavarsz valakivel – csillant fel Megan szeme.
- Azt
nem mondanám, hogy kavarunk – mondtam. – Nem is tudom, mit gondoljak róla, és
azt sem tudom, ő mit akar tőlem.
-
Lehet, hogy csak szimplán ilyen rendes - mondta Megan.
- Nem
hiszem, akkor nem írogatna, hogy szívesen lenne velem… Bár valószínűleg csak meg
akar dönteni, ez van.
- Hmm,
és ez baj? – mosolygott Megan.
- Hát…
Tulajdonképpen nem – vallottam be. – De akkor is furcsa, szexre ezer más csaj
ott lehet neki, miért pont velem foglalkozna ilyen szempontból, aki a bátyja
bandájának a tagja…?
-
Igen, ez logikus – mondta Megan. – De ne agyalj ezen, majd úgyis kialakul, vagy
nem.
-
Tudom… De engem most ez az egész csak azért foglalkoztat ennyire, mert ilyen
srácok nem szoktak megkörnyékezni.
-
Milyen „ilyen” srácok? – kérdezte Megan.
- A
normális srácok, akik nem az alternatív kategóriába tartoznak. Na meg látnod
kéne, tényleg nagyon helyes… Őszintén szólva nem tudom, mit lát bennem. Azon
kívül, hogy mindketten úgymond megtaláltuk az életünk értelmét valamiben, nem
tudom, miben hasonlítunk.
- Jaj,
Mia, te egész jó csaj vagy, csak nem hangsúlyozod ki annyira, de ettől
függetlenül miért ne láthatna benned fantáziát? Nem csak a külsőségek a
fontosak.
- Én
ezt tudom, csak mindig is úgy gondoltam, a helyes srácoknak csak a külső
számít. Nekem is fontos valamennyire, de az egyéniség még többet ér.
- És
te nem érzed úgy, hogy ez a srác egyedi? – kérdezte Megan.
-
Egyelőre még nem annyira.
- Majd
ha belezúgsz, azt fogod érezni, hogy csak ő létezik a világon – vigyorgott.
- Hát,
nem hiszem, hogy ez be fog következni… mármint, hogy belezúgok – mondtam.
-
Meglátjuk.
Ezzel
le is zártuk ezt a témát, elővettem az új gitáromat, megpróbáltam eljátszani
dalokat. Eleinte még nem nagyon hasonlítottak az elképzeléseimhez, de aztán már
Megan is simán felismerte őket. Nagyon tetszett nekem, hogy a zongorán kívül
felfedeztem egy új hangszert, amiben jó vagyok. Mivel nem ismertem az
akkordokat, ugyanúgy csak érzésből játszhattam rajta, mint kiskoromban a
zongorán.
- Te
hihetetlen vagy- lelkendezett Megan. – „Bemegyek, veszek egy gitárt, igaz,
életemben nem játszottam rajta, de fél órán belül már bármit eljátszom.” Hogy a
francba csinálod?
- Nem
tudom… De ez egyszerűen óriási érzés – vigyorogtam.
Az
ilyen pillanatokban éreztem azt, hogy van helyem az életben, és tényleg
elhittem, hogy valamiben tehetséges vagyok.
***
Hétfő
délután Bradéknél találkoztam a srácokkal, Brad eszméletlenül be volt zsongva,
rögtön a próba elején egy „fantasztikus hírt” akart velünk közölni.
-
Képzeljétek, csütörtök este fellépésünk lesz, eljátszhatunk hat számot! –
mondta szinte magánkívüli örömben.
Én és
Adam nagyon megörültünk, Will viszont még csak el sem mosolyodott.
- Na
és milyen kis szar füstös kocsmában lesz? – kérdezte kedvetlenül.
- Te
hülye, emlékszel, hol játszottunk 2010 nyarán? Na, ott lesz! – kiáltotta Brad.
- Ne
már, baszki – csillant fel Will szeme. – Azt tényleg fasza kis hely volt.
- Hogy
tudtad megszervezni? – kérdezte Adam.
- Ma a
melóhelyemen összefutottam az egyik tulaj sráccal, aki emlékezett ránk,
megkérdezte, létezik-e még a banda, mondtam, hogy persze, erre meg beírt minket
csütörtökre, mert annyira bírt minket – mondta Brad. – Szóval csütörtök este
nyolckor fellépés!
- És
mit fogunk játszani? – kérdezte Adam. – Eljátsszuk az új számokat?
-
Igen, jó lenne, viszont az új számok közül csak egy van úgy-ahogy kész, a másik
kettőn még erősen dolgozni kell – mondta Brad.
- És a
többi dal? Valami feldolgozás legyen? – kérdeztem.
-
Igen, pontosan – mondta Brad. – Van valami javaslatod?
-
Hirtelen a „Seven Nation Army” jutott eszembe a White Stripestól – mondtam. –
Will-lel múltkor azt játszottuk, amíg ti Adammel vitatkoztatok.
- Jó
ötlet… - mondta Brad.
Viszonylag
könnyen megegyeztünk még a másik két dalról is, majd belevetettük magunkat a
próbába. Négy órán keresztül meg sem álltunk, végül a srácok kimentek cigi
szünetre, én meg addig gyakoroltam a gitáromon. A srácok örültek, hogy vettem
magamnak gitárt, szerintük sosem árt, ha bővítem a repertoárom.
- Mia,
gyere már ki egy kicsit! – kiáltotta Brad kintről.
Én
letettem a gitárt, és kimentem.
-
Igen? – kérdeztem tőlük.
- Azt
beszéltük, hogy mivel tényleg kb. tizenhatnak nézel ki, a fellépésre
kisminkelhetnéd magad jobban – mondta Brad.
Adam
folytatta:
- De
nem gáz, hogy tizenhatnak nézel ki, félre ne értsd.
- Jól
van, értem… - mondtam. – Majd csinálok valamit magammal. És mit vegyek fel?
Mindhárman
végignéztek rajtam.
- Így
jó leszel – mondta Adam.
- Ja,
szerintem is – mondta Brad.
Ezen
elcsodálkoztam, mert semmi különös nem volt az öltözékemben, fekete miniszoknya
és leggings, valamint fehér póló volt rajtam.
- Ez
így túl egyszerű, majd feldobom valamivel – mondtam.
- Jó,
te tudod – mondta Brad. – A lényeg a fekete szemfesték.
-
Meglesz – mondtam.
Adam
és Will bementek, én is indultam volna, de Brad így szólt:
-
Szeretnék kérdezni valamit.
-
Kérdezd csak – mondtam.
-
Tudom, hogy találkoztatok Jay-jel, nem akarok kérdezősködni, de azt szeretném
tudni, hogy megpróbált-e téged esetleg lebeszélni a bandáról? Mármint hogy nem
kezdett-e el minket beégetni előtted, hogy milyen gázok vagyunk?
- Nem,
nem mondott ilyet – mondtam. – Talán csak annyit, hogy majd meglátom, meddig
„bírom” itt, de semmi konkrétat.
- A
kis gyökér, azért csak próbálkozott valami hülye dumával… Na, mindegy.
- De
hiába próbált volna lebeszélni, nem hallgattam volna rá. Ha szerinte ti gázok
vagytok, mit szólt volna, ha látta volna az előző bandáimat…
- Szóval
akkor jól érzed itt magad közöttünk? – kérdezte.
-
Persze, nagyon jól – mondtam. – Ez még egy kicsit furcsa is. Úgy értem, hogy
egy hete még nem is ismertelek titeket, és már ilyen jól befogadtatok,
támogatjátok elképzeléseimet…
-
Igen, ez régen nem mindig volt így, ha jött egy új énekes, de ennek megvan az
oka – mondta Brad. – A régi fickók semmi mást nem tudtak, csak énekelni,
mondhatni volt hangjuk, de ennyi. Semmi saját gondolatuk nem volt, mindig azt
akarták, mi mondjuk meg nekik, hogy mit csináljanak, mit énekeljenek… Nyilván
kitaláltad, hogy veled egyáltalán nem ez a helyzet. Ez olyan, mint amikor egy
csapat leigazol ez világklasszis játékost, természetesen nem cipőpucolónak
alkalmazzák, hanem hogy minél több kosarat dobjon, és emiatt a csapat tisztelni
fogja. Szóval úgy gondolom, te sok mindent hozzáteszel a banda jó
teljesítményéhez, és nem csak átlátszó kísértetként vagy jelen.
-
Nekem ez természetes… Örülök, hogy végre egy ilyen helyen vagyok, a régi
bandáimban szinte csak én akartam bármit is csinálni.
-
Persze, mert biztos éretlen hülyegyerekek vettek körül, mi azért már nem ma
kezdtük, tudjuk, hogy a sikerhez nagyon sokat kell tenni nekünk magunknak is.
Aztán reméljük, majd szerencsénk is lesz, és a tehetségkutató által végre
kitörünk a szürke hétköznapokból.
- Jó
lenne… - mondtam.
- Na
jól van, menjünk be, kezd hideg lenni.
Bent
összepakoltam, majd Adammel és Willel lassan elindultunk haza. Ők az ellenkező
irányba mentek, így ők a szemközti buszmegállóba álltak be.
- Hé,
Mia, úgyis a mi buszunk jön hamarabb! – kiabálta át Adam.
-
Szerintem meg az enyém! – kiáltottam vissza.
- Na
fogadunk egy sörben? – kérdezte Will.
-
Persze, akár kettőben is! – mondtam.
Ekkor
a buszom bekanyarodott az utcába.
-
Látjátok, lúzerek? – vigyorogtam rájuk.
- Faszom,
Will, minek kell neked fogadni? – torkolta le Adam Willt.
- Két
sör, srácok! – kiáltottam nekik. – De lehet kóla is…
- Jól
van, Mia, megkapod, Will fizeti! – kiáltotta Adam.
- Na
sziasztok! – köszöntem nekik, mielőtt ideért volna a busz.
- Szia
– köszöntek morogva.
Felszálltam
a buszra, kerestem egy üres helyet, majd elővettem a telefonomat, hogy zenét
hallgassak, ám ismét várt egy üzenet Jaytől. Este 9 körül küldte, mindössze
ennyit írt: „Alszol?”
Visszaírtam
neki: „Nem, nem alszom, még csak most indultam haza próbáról. És te már
elaludtál?”
Gondoltam,
majd reggel talán ír valamit, de meglepetésemre szinte azonnal válaszolt: „Én
sem alszom, ugyanis nem tudok. A szomszéd szobában buli van. És milyen volt a
próba?”
Ezt
írtam: „Te nem mész bulizni hozzájuk? Köszi, jó volt a próba, csütörtökön lesz
fellépésünk, úgyhogy készülünk. Hogy telt a napod?”
Két
percen belül visszaírt: „Nem megyek bulizni, mert nincs kedvem, és fáradt is
vagyok, de így meg aludni nem tudok… Ez a nap is ugyanolyan fárasztó volt, mint
a többi, köszi a kérdésed. Ez lesz az első fellépés, ugye?”
„Igen,
ez lesz az első fellépés, már nagyon várom… Azért remélem, valamennyit sikerül
majd aludnod. Hol vagy most pontosan?”
„Jelenleg
Kansasban, Oakley városában, egy névtelen motel szobájában… jól hangzik, nem?
És te hol vagy? Szívesen hazakísérnélek a próbáról. Mész holnap suliba?”
„Mindjárt
hazaérek, de tényleg jó lenne, ha itt lennél. Buszon vagyok, nemsokára
leszállok. Persze, megyek holnap suliba sajnos… Még van kb. hat órám, hogy
kipihenjem magam.”
„Az
jó, nekem van még hét, de már nem is számolom, mert ideges leszek. Holnap
felhívlak, jó?”
„Rendben,
kb. ebben az időpontban szerintem tudnánk beszélni” –írtam, közben leszálltam a
buszról. A kertvárosi éjszaka kihalt és csendes volt, nem láttam szinte senkit
az utcán.
„Akkor
holnap este felhívlak pontban tízkor. Álmodj szépeket!” – írta Jay.
„Köszönöm,
neked is szép álmokat” – írtam én is, mire elküldtem, már meg is érkeztem a
házunkhoz.
Eltettem
a telefont, még nem akartam bemenni, leültem a lépcsőre, néztem a tiszta,
csillagos eget. Különös érzések kavarogtak bennem, a bandára gondoltam, aztán
Jayre… Nem hittem el, hogy ilyen gyorsan történtek a dolgok, és mégsem furcsa.
Mintha mindig is ismertem volna őket.
***
Szerdán
volt a szülinapom, a reggeli rohanásban a szüleim megdobtak egy kis pénzzel, a
tesóim idevetettek nekem egy „Boldog szülinapot!” köszöntést, és ezzel ki is
merült az „ünneplés”.
A
suliban első szünetben Megan kivételesen elszakadt Owentől, és idejött hozzám,
átnyújtotta az ajándékomat, ami egy CD alakú becsomagolt tárgy volt.
-
Isten éltessen! – mondta, azzal leült mellém.
-
Köszönöm, aranyos vagy – mosolyogtam, majd elkezdtem kibontani az ajándékot. –
Juj, vajon mi lehet benne…
-
Nagyon nehéz kitalálni – mondta Megan.
Végre
sikerült kicsomagolnom, a Nightwish legújabb CD-je volt benne.
-
Húha, erre nem is számítottam – mondtam. – Köszönöm szépen.
-
Szívesen. Egyenesen Finnországból rendeltem.
-
Tényleg? – kérdeztem.
- Aha…
Tudom, hogy neked fontos, hogy eredeti legyen egy CD, úgyhogy remélem, örülsz
neki – mondta.
-
Persze, örülök. Köszi még egyszer – mondtam.
-
Nincs mit. Bulit nem tartasz, gondolom…
- Nem,
dehogy… A szüleim nem engednék meg, hogy ott legyen a házban, meg amúgy is
teljesen leköt a banda, nincs időm ilyesmire – mondtam.
- Kár,
pedig, ez tényleg a tizennyolcadik szülinapod, rendezhetnénk valamit.
-
Köszi, de nem kell, tudod jól, hogy nekem nem igazán számítanak az ilyen bulik.
De ha már itt tartunk, holnap este 8-kor fellépésünk lesz, három új számot is
eljátszunk, ha szeretnéd, gyere el – mondtam.
- Még
meglátom – mondta Megan, ami azt jelentette, hogy minden bizonnyal nem fog
eljönni. – Na, megyek Owenhez, mielőtt még kezdődik az óra – mondta, azzal
felpattant, és már el is tűnt a szemem elől.
Én
eltettem a CD-t a táskámba, majd a telefonomon megnéztem pár dolgot a neten.
Tegnap Jay tényleg felhívott este tízkor, már kivételesen otthon voltam akkor.
Kíváncsi vagyok, ma keres-e engem, de már úgy éreztem, én is nyugodtan írhatok
neki. Jól elbeszélgettünk tegnap tíz percen keresztül, elmesélte, mi volt vele
aznap, én meg meséltem a bandáról. Mondta, hogy már várja, hogy újra
találkozzunk, de leghamarabb csak pénteken tud jönni. Nem tudom, mi van
kialakulóban közöttünk, de több mint barátság, az biztos.
Nemsokára
elkezdődött az óra, nem csináltunk semmit, a tanárunk Ms. Jameson mániája az
volt, hogy óra elején kihívott három diákot, hogy mondják el, hova mennek
továbbtanulni, valamint meséljenek egy kicsit magukról, és ezáltal jól kielemzi
a személyiségüket. Természetesen ezzel el is megy az összes idő, és mindez
szociológiai alapismeretek óra címszóval történik.
Ma is
kihívott egy szerencsétlent, arról makogott, hogy ő a Yale-re szeretne menni.
Engem ez egyáltalán nem érdekelt természetesen, a padon könyököltem, és néztem
ki a fejemből. Kb. két hónap, és vizsgázunk, ennél azért hasznosabban is el
lehetne tölteni egy tanítási órát. Ms. Jameson fiatal volt, de koravén, úgy
viselkedett, mint egy öregasszony, mindenkibe próbált valahogy belekötni.
Egy
idő után az osztálytársunk befejezte a mondandóját, Ms. Jameson a helyére
küldte, majd a névsorban kereste a következő áldozatot.
- Mia
Henneberg még nem volt, ugye? – kérdezte.
- Nem
voltam, tanárnő – mondtam. – De én úgysem tanulok tovább, úgyhogy engem
nyugodtan ki is lehet hagyni.
Reméltem,
hogy ezzel békén is hagy, de tévedtem.
- Nem
baj, Mia, mindenkinek el kell mondania a jövőbeli terveit, ez alól te sem vagy
kivétel, úgyhogy légy szíves, fáradj ki a táblához.
Kelletlenül
felálltam és „kifáradtam” az osztály elé. Ahogy szembe fordultam velük, csupa
unott arc nézett vissza rám, meg is tudtam őket érteni.
- Hogy
kezdjem, tanárnő? – néztem Ms. Jameson-re.
-
Elmondhatnád nekünk, Mia, hogy ha nem szeretnél tovább tanulni, akkor mihez
szeretnél kezdeni az életeddel… - mondta Ms. Jameson még türelmesen.
Semmi
kedvem nem volt erről beszélni az osztály előtt. Tudtommal mindenki egyetemre
akar menni, nem akartam megint kívülállóként tündökölni közöttük. De hazudni
sem akartam.
-
Egyelőre nem tudom, mi lesz velem, az biztos, hogy elmegyek dolgozni, és pár év
alatt úgyis eldől, hogy merre tovább – mondtam. – Ennél többet én sem tudok
mondani.
Ms.
Jamesont ez a rövid válasz egyáltalán nem elégítette ki.
- És
miért nem iratkozol be egy egyetemre? Mi tart vissza ettől?
Hú, de
untam…
- Azért,
mert úgy érzem, hogy ennyi elég volt a tanulásból, szeretnék a gyakorlati
életben érvényesülni – mondtam.
- Mi
az, hogy elég a tanulásból? – kérdezte a tanárnő kötekedően. – Nem nagyon
tanulhattál, hiszen szinte az összes tárgyból csak egy hajszál választ el a
majdnem bukástól.
Ezen
páran elkezdtek nevetni, élükön Oliviával. Én nem jöttem zavarba.
-
Igen, tényleg elhanyagoltam a tanulást mostanában, ezért sem értem, miért kéne
nekem egyetemre mennem, ha nyilvánvalóan nem szeretem az egészet.
-
Ebben kétségtelenül igazad van… - morogta Ms. Jameson. – De akkor mit szeretsz,
miben vagy tehetséges? – kérdezte, de tudtam, hogy megint csak kötekedni akar.
- Egy
ideje már zenélek, és később szeretnék majd ebből megélni – mondtam.
Oliviáék
megint csak röhögtek, nem volt kellemes ilyesmiről beszélni olyanok előtt, akik
mindig csak azt nézik, hol tudnak belém kötni, de be akartam bizonyítani, hogy
állom a sarat, és ha kell, most beolvasok az összes embernek, akik megpróbálnak
szemétkedni velem.
Ms
Jameson így szólt:
-
Mondd csak, tényleg elhiszed, hogy a mai világban zenélgetésből meg lehet élni?
– kérdezte, látszott rajta, hogy ő is mindjárt elneveti magát.
- Nem
mondtam, hogy már holnaptól ebből akarok megélni, de szeretném megpróbálni –
mondtam.
Úgy
éreztem magam, mintha egy ötévesnek magyaráznék teljesen nyilvánvaló dolgokat.
De Ms .Jameson nem igazán értette, mit beszélek, az osztályhoz fordult:
- Mi
gondoltok erről a gondolkodásmódról?
Olivia
nem bírta ki, hogy be ne szóljon:
-
Gyerekes – mondta a magabiztos, gonosz vigyorával.
Na,
éreztem, hogy belül robbant a bomba, most szépen meg fogom nekik mondani a
véleményemet.
- Ja
jó, ha már megy a nyilvános sértegetés, akkor elmondanám, én mit tartok
végtelenül gyerekesnek – kezdtem bele egész nyugodt hangon, meg is lepődtem
rajta, hogy ennyire meg tudtam őrizni a hidegvéremet. - Szerintem nem éppen felnőttes viselkedésre
vall az, hogy egyesek minden hétvégén részeg fejjel sodródnak egyik buliból a
másikba. Én is ki tudnék választani egyetemeket abból a szempontból, hogy hol
vannak a legjobb bulik, tehát nem kell álszentnek lenni, akik tényleg a tanulás
miatt mennek egyetemre, azoknak a száma szerintem nem éri el a 30%-ot. Nem
hiszem, hogy őket kéne túlisteníteni, engem meg lebecsülni, miközben én
pontosan tudom, mit szeretnék csinálni.
Nagy
zúgolódás támadt, Ms. Jameson alig győzte lecsitítani őket. Mérgesen fordult
felém:
- Most
örülsz, hogy sikerült megsértened az osztálytársaidat?
-
Nehogy már úgy állítson be úgy, mintha én kezdtem volna a balhét – mondtam. –
Akinek nem inge, ne vegye magára – vontam vállat.
- Jó,
az lesz a legjobb, ha ezt a beszélgetést most azonnal lezárjuk, ülj vissza a
helyedre – morogta Ms. Jameson.
- Na
végre, hát ki se akartam jönni – mondtam, közben sugdolózások közepette
visszaültem a padba.
- Fogd
be a szád, vagy mész az igazgatóhoz – dörögte a tanárnő.
Én
csak sóhajtottam, ezután szerencsére Ms. Jameson nem firtatta az előbbi
incidenst, kiválasztotta a következő diákot, és mézesmázos beszélgetést
folytattak a Columbia Egyetemről, ahova járni szeretne a srác.
Kicsöngettek,
én kimentem az udvarra, előszedtem egy almát a táskámból, de mielőtt még
elfogyaszthattam volna, megjelent Megan.
- Ez
azért erős volt – mondta.
- Nem
érdekel – mondtam. – Csak azt mondtam, amit gondoltam, és ne mondd, hogy nincs
igazam.
- Nem
tudom, Mia… Én azért ennyire nem tudnék kilógni.
- Már
te is kezded? – néztem rá. – Én nem „különcködöm”, vagy hogy is mondja a sok
sznob, hanem pont én érzem azt, hogy ők a „mások”, és nem én.
- De
Mia, az nem bűn, ha valaki fiatal létére bulizik, meg részeg. Attól, mert te
még nem ezt csinálod, nem kéne leszólni őket.
Nem
hittem a fülemnek.
-
Megan, te nem vetted észre, hogy nem én kezdtem ezt az egészet? Oké, bulizzanak
az emberek nyugodtan, mert fiatalok, stb… de akkor egy ilyen ne mondja rám,
hogy én vagyok a gyerekes, amikor nekem legalább még van valamiféle célom az
életben velük ellentétben.
- Túl
komolyan veszed ezt.
- Nem,
ők vesznek engem túl komolyan – mondtam. – Na jó, ha ennyire nem vagyunk egy
hullámhosszon, akkor inkább menj el, vagy beszéljünk másról.
- Jó,
inkább elmegyek… - mondta Megan, felállt, és elindult vissza a suliba.
Én
beleharaptam az almába, majd kerestem valami zenét a telefonomon. Egy hang
visszhangozta a fejemben: „Most örülsz, hogy sikerült megsértened az
osztálytársaidat?”
Igen,
most végre én is örülhetek ennek.
***
A szép
kis szülinapi ajándék után, amit Ms. Jameson jóvoltából kaptam, már senki sem
köszöntött, csak a vidéki nagyszüleim hívtak fel. Természetesen a Dead
Meetinges srácok nem tudhatták, hogy szülinapom van, így ők sem köszöntöttek,
de nem is vártam el tőlük egy hét ismeretség után.
Este
tíz körül Jay ismét felhívott, épp a buszon tartottam hazafelé, de nyugodtan
beszélhettem, mert nem volt a környezetemben senki.
- Mi
volt veled ma? – kérdezte.
- Hát,
a suliban történt egy-két dolog, de majd személyesen elmesélem, mert túl hosszú
lenne – mondtam.
-
Mondd el most nyugodtan, van időm…
Így
tehát röviden elmeséltem, hogy hogyan próbáltak velem kötekedni az osztályban,
és hogy én mit reagáltam erre.
- Jól
tetted – mondta Jay helyeslően. – Így kell bánni ezekkel. Most akkor végképp
közellenség lettél a suliban?
- Nem
tudom, nem nagyon foglalkoztam velük. Már úgyis csak két hónap, és soha többé
nem látom őket – mondtam, közben leszálltam a buszról. – És te hogy vagy?
-
Fáradtan ismét csak, már nagyon várom, hogy jöhessek haza. Kár, hogy holnap nem
lehetek ott a koncerteteken – mondta.
-
Igen, tényleg kár… De remélem, a tehetségkutatóra majd el tudsz jönni –
mondtam.
- Jó
lenne… - mondta Jay, majd hirtelen így szólt: - Hiányzol nekem.
Ezen
úgy meglepődtem, hogy megtorpantam, de én is kimondtam:
- Te
is hiányzol nekem.
- Már
várom, hogy megint találkozzunk… Na, szerintem megyek aludni.
- Jól
van… Szép álmokat! – mondtam.
-
Neked is szép álmokat! Szia!
-
Szia! – mondtam, majd lerakta a telefont, én meg csak álltam ott egyhelyben,
néztem bele az éjszakába.
Már
nem gondolkoztam semmin, egyszerűen én is csak vártam, hogy újra lássam őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése