1. fejezet

Egy cigivel a kezemben álltam az erkélyen; itt voltam Egerben, a házban, ahol felnőttem. Hallgattam a decemberi éjszaka fagyott csöndjét, és visszagondoltam az utolsó napra, amikor még tényleg elhittem, hogy majd minden rendben lesz.

Egy márciusi kedd reggelen Norbival munkába készülődtünk, általában mindig egyszerre szoktunk indulni nyolc körül. Elég különböző foglalkozásunk volt; ő autószerelőként dolgozott, én meg csoportvezető voltam egy multinál, de már nagyon untam ezt a munkát. Lehet, hogy jól hangzott, hogy főnök voltam, de ez nem valami nagy dolog, mert itt mindenkinek volt főnöke; nekem szerencsére kijutott az egyik legelviselhetetlenebb. Plusz még ott volt a csapatom is, ha valaki belefutott valamilyen szar problémába, akkor nyilván azt az én hatásköröm volt megoldani. Ezért is örültem, hogy jön a baba, mert már csak négy hónapot kell kibírnom ott, aztán az itthon töltött idő alatt majd kitalálom, hogy maradjak-e a cégnél valamilyen kevésbé felelősségteljes pozícióban, vagy vágjak bele valami teljesen más dologba.

Norbival lassan négy éve ismertük egymást, pont azelőtt találkoztunk, amikor adódott egy lehetőségem, hogy hét hónapra kimenjek Birminghambe dolgozni, így akkor még nem tudott kialakulni közöttünk semmi. Egyébként sem számítottam semmi komoly dologra, mert ő öt évvel fiatalabb volt nálam, akkor volt tizenkilenc, én meg huszonnégy éves. Minden esetre nagyon tetszett nekem és jó volt vele beszélgetni, sajnáltam, hogy itt kell hagynom őt; pedig egyébként nagyon vártam azt az angliai utat. Akkor már négy éve dolgoztam az első munkahelyem, sosem tudtam rendesen kipihenni magamat, nagy volt a hajtás, így kaptam az alkalmon, hogy ki lehetett menni a cég angliai részlegére dolgozni egy projekten hét hónapig. Legalább tényleg többet tudtam ott pihenni, mert az angolok hét órás munkaidőben dolgoztak, sokat mászkáltam a városban, meg pár kollégával hétvégenként körbeutaztuk szinte az egész országot. Mielőtt elutaztam, Norbi említette, hogy megvár engem, végig tartottuk is a kapcsolatot, írogattunk egymásnak Skype-on, meg beszéltünk is párszor. Amikor hazaértem, akkor össze is jöttünk.

Egy darabig minden rendben ment, de csak négy hónapig maradtunk együtt, mert az első komolyabb nézeteltérésnél szakítottam vele. Mondta, hogy szeretne összeköltözni velem, később összeházasodni, és jöhetnek a gyerekek is, de én ezt nem tudtam komolyan venni. Egyrészt, neki ezekhez a terveihez nem volt meg az anyagi háttér, mert tízedikben otthagyta a gimit, és nem jutott el az agyáig, hogy le kellene érettségiznie ha bármilyen normális munkát szeretne valaha az életben. Igaz, mindig is rendesen dolgozott, de nagyon zavart, hogy nem hitte el, hogy ő ezeknél a feketemunkáknál jóval többre hivatott. Másrészt ő még csak húsz éves volt, nem gondoltam, hogy ő évek múlva is kitart ezek mellett a komoly tervek mellett, hogy tényleg engem akar feleségének és a gyermekei anyjának. Azt tudtam, hogy szerelmes belém, de nem nagyon hittem benne, hogy ez sokáig tart; mivel általában a pasik nem húsz éves korukban akarnak megállapodni.

Szóval szakítottam vele, elsősorban azért, mert kijelentette, hogy nem fogja megcsinálni az érettségit; ez számomra elég kiábrándító és gyerekes hozzáállás volt. Persze nagyon rosszul éreztem magam a szakítás után, mert én is szerettem őt, de mindig emlékeztettem magam, hogy ennek a kapcsolatnak úgysem lehet így jövője. Ő még próbálkozott egy darabig, hogy hátha meggondolom magam, de én hárítottam. Aztán ahogy telt az idő, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy nagy hibát követtem el; nem jött el a megszokott felszabadító érzés, hogy szabad vagyok és végre nem vagyok egy rossz kapcsolatban. Aztán rájöttem, hogy nyilvánvalóan azért nem érzek így, mert ez nem volt rossz kapcsolat, sőt, Norbival volt a legjobb az összes eddigi barátom közül. Vele nem kellett megjátszanom magam, elfogadott engem, szeretett, jól éreztem magam vele, én is szerettem őt. Sokat gondolkodtam a szakítás után, hogy keressem-e én őt így hónapokkal később. Nem tartottam vele szemben túl igazságosnak, hogy pont mire elfelejt engem és esetleg új barátnője lenne, belerondítok az életébe, és felesleges fejtörést okozok neki, csak mert jó lassan leesett nekem, hogy ő kell nekem. De szerencsére nem kellett olyan sokáig ezen agyalnom, mert írt nekem Skype-on hogy szeretne beszélni velem, én meg kaptam az alkalmon, és megkérdeztem, hogy szeretné-e újra kezdeni. Kiderült, hogy ő is emiatt keresett, úgyhogy innen már simán mentek a dolgok. Találkoztunk is, elmesélte, hogy megcsinálja az érettségit, meg lett jó munkája egy autószerelő műhelyben, úgyhogy az érettségi után autószerelő szeretne lenni. Én nagyon örültem, hogy magától találta ki ezeket a dolgokat, és nem azért, mert én cseszegettem ezzel.

Szinte azonnal összeköltöztünk, sikerült találnunk Újpesten egy viszonylag olcsó másfél szobás albérletet egy lakótelepi ház első emeletén. Norbi Újpesten nőtt fel, én mondtam, hogy felőlem semmi akadálya, hogy itt lakjunk és nem is bántam meg a döntést, mert nyugis volt a környék és minden volt itt a közelben. Egy év múlva összeházasodtunk, ezután pár hónappal sikerült meggyőznie, hogy most már jöhet a gyerek. Én eleinte kételkedtem benne, hogy eljött-e már ennek az ideje, hiszen Norbinak még hátra volt fél év az autószerelő tanfolyamból, de aztán beláttam, hogy végül is jól mennek a dolgaink, miért ne lehetne most gyerekünk? Nem akartam túl idegeskedni ezt az egészet; hogyha ő úgy érezte munka és suli mellett, hogy még lenne kedve gyereket nevelni, akkor nekem sem volt semmi akadálya. Azért megkérdeztem tőle, hogy huszonhárom éves korára biztosan az lesz-e a legnagyobb álma, hogy gyereksírásra ébredjen hajnalban, de monda, hogy vágjunk bele. Rögtön az első hónapban össze is jött a baba, szinte el sem hittük, hogy ez ennyire könnyen ment. Nagyon örültünk neki, és mivel azonnal sikerült összehoznunk a gyereket, biztosak voltunk benne hogy minket Isten is egymásnak teremtett. Tervezgettük, hogy mi lesz, hogy lesz, de a legfontosabb az volt, hogy boldogan nőjön fel, szóval tele volt a fejünk mindenféle álomkép-szerű maszlaggal. Örültem, mert tudtam, hogy ez az, amit szeretnék; csak tőle szerettem volna gyereket. Tőlem eléggé szokatlan módon szinte a fellegekben jártam.

A második hónapban mondtuk csak el a családnak, meg egy-két közeli barátnak, nem akartuk, hogy egyelőre sokan tudjanak róla. Mindkettőnk családja nagyon örült a hírnek, Norbi szülei közel laktak hozzánk, ők is Újpesten éltek, mondták, hogy szívesen vigyáznak majd a gyerekre, de az én szüleim is mondták, hogy vihetjük majd hozzájuk Egerbe. A munkahelyemen csak egyetlen ember tudta, Niki, akivel barátok voltunk, tudtam, hogy nem mondja el senkinek, másnak amúgy sem volt szerintem ehhez semmi köze. Tehát minden rendben volt velünk, jó érzésekkel tekintettem a jövőbe, de azon a keddi napon jó hosszú időre törés állt be ebbe a nagy idillbe.

Szokásos rohanós reggel volt, a konyhában összecsomagoltam a közösen elkészített szendvicseket; Norbi meg a kocsi kulcsot kereste. Még elmentem fogat mosni, valamiért mindig ezt hagytam legutoljára. A sminkelést már korábban letudtam, ami csak annyiból állt, hogy kihúztam a szemem szemceruzával. Mivel amúgy elégedett voltam a külsőmmel, nem éreztem szükségét, hogy órákat töltsek a tükör előtt. Zöld szemem volt és hosszú szőkésbarna hajam, amit általában kiengedve hordtam.

Általában nem mondták meg az emberek, hogy öt évvel idősebb voltam Norbinál, mert én fiatalabbnak tűntem huszonhétnél, ő meg idősebbnek nézett ki a koránál. Ő szőke, kék szemű, magas, jó kiállású srác volt, gyakran meghagyta a borostát is, ami nagyon jól állt neki. De egyébként is nagyon jóképűnek tartottam őt, nagyon szép volt a szeme, és a haját is imádtam piszkálni. Sajnáltam, hogy sapka mániás volt, az utcára mindig felvett kötött- vagy baseball sapkát, az utóbbit néha itthon is hordta. Hiába mondogattam neki, hogy kár eltakarnia a haját, jó férfi szokáshoz híven nem hallgatott rám. Volt még két tetkója is, az egyik az oldalán díszelgett, négy versszak az Újpest focicsapatának egyik szurkolói énekéből, a másik meg az alkarja külső felén, valami gördeszkás szöveg volt; szerintem mindkettő jól nézett ki.

Nagy nehezen elindultunk, lementünk a lakótelep parkolójába a kocsihoz. Egy régebbi fekete BMW-nk volt, Norbi ezer éve gyűjtött rá, pont akkor vette meg, amikor éppen nem voltunk együtt. Néha én is vezettem az autót, és szerettem is nagyon; ahhoz képest, hogy régi volt, minden jól működött rajta és nagyon jól ment. A benzinen kívül nem is kellett rá költeni, mert ha bármi baja volt, Norbi megszerelte az autószerelő műhelyben.

– Hétvégén kezdődik a tavaszi idény, megbeszéltük Miksáékkal, hogy kimegyünk Újpest meccsre, szeretnél jönni? – kérdezte Norbi, amikor már úton voltunk.

– Szeretnék, de inkább kihagyom, mert nem akarok megfázni.

– Ja, igaz, te most nagyon óvatos vagy – bólintott. – És szükséged van rám otthon, vagy mehetek?

– Jaj, mikor kértél valaha engedélyt, hogy elmehess meccsre, te ártatlan bárányka? – mosolyogtam.

– Jól van, na…

– Amúgy menj, persze. Nyilván szükségem van rád, de elleszek pár órát nélküled.

– Hát jó. De ne aggódj, lesz még időnk előtte elmenni bevásárolni – célzott arra, hogy utálom a hosszú, fárasztó nagybevásárlásokat.

– De jó, már nem tudtam mi hiányzik az életemből – mondtam, erre ő csak nevetett rajtam.

Amikor az Árpád hídhoz értünk, félreállt, én innen mentem tovább villamossal, neki meg a híd túloldalán volt a munkahely.

– Köszi, hogy elhoztál – mondtam a szokásos mondatot.

– Nem kell mindig megköszönni – mondta ő is sokadszorra.

– De tudod, hogy mindig megköszönöm… Na, megyek – azzal hozzáhajoltam, és megpusziltam a száját, mire ő átölelte a vállam, és megcsókolt.

– Jól van, szia bébi – mondta.

– Szia szívem! – köszöntem, aztán tényleg mentem is.

Még intettünk egymásnak, majd elindultam a villamos felé. Innen még legalább fél órát kellett utaznom, általában olvasni szoktam, vagy zenét hallgatni. A villamos hátuljában szálltam fel, a városi forgatagot bámulva gondolkodtam mindenféléről. Például arról, hogy milyen jó lesz majd közösen nevelni a gyerekünket, már nagyon vártam, hogy otthon lehessek vele, és lássam, ahogy megteszi az első lépéseit és kimondja az első szavait. Azt is tudtam, hogy Norbira számíthatok mindenben. Nagyon értékeltem, hogy ennyire szeretett volna gyereket, szerintem elég kiábrándító volt, hogyha egy nőnek kell nyaggatnia a pasit ezzel kapcsolatban. Mondjuk én akkor sem estem volna kétségbe, hogyha egyelőre nem akart volna gyereket, de nem bántam, hogy nem harminc éves korom után jön az első gyerek, hanem még előtte. Nekem nagy szükségem volt arra, hogy ő mondja ki ezt, hogy szeretne gyereket, mert így biztos voltam benne, hogy nem csak én akarom, hanem ő is ugyanúgy fog vele foglalkozni.

Lehet, hogy szokatlannak tűnt, hogy ő pasi létére huszonkét évesen így gondolkodott, de már megszoktam tőle. Neki a szülei voltak a példa, hogy a család fontos, és hogy egy házasság működhet jól hosszú időn keresztül. Amikor megkérte a kezem, egyértelmű volt, hogy hozzámegyek, mert vele képzeltem el az életemet. Kívülről nézve biztosan furcsának tűnik, hogy miért egy nálam öt évvel fiatalabb srác életem szerelme, de tényleg úgy éreztem, hogy vele mindenem megvan. Előtte csak nálam idősebb pasijaim voltak, de visszatekintve mindegyik elég jelentéktelen volt Norbihoz képest.

Vele tapasztaltam meg először, hogy milyen, amikor nem kell állandóan azon görcsölnöm, hogy megfeleljek a másiknak, mert minden ment simán magától. Ő volt az első, akin igazán éreztem, hogy szeret engem, mert ez a tetteiben is megnyilvánult. Láttam rajta, hogy fontos neki, hogy tudjunk találkozni; szervezett közös programokat, kirándulásokat; elvitt a kedvenc focicsapata meccseire, bemutatott a barátainak, aztán én is hazavittem őt a szüleimhez Egerbe. Olyan három hónapja jártunk, és akkor mondtuk ki először, hogy szeretjük egymást, abban a pár napban annyira boldog voltam, hogy úgy éreztem, vele akarom leélni az életemet. Aztán ezután jött a nagy kérdés, hogy ő érettségi nélkül mégis hogyan akarja elképzelni a közös életünket, meg amúgy a sajátját is, és utána jött a szakítás.

Szerencsére kapott egy második esélyt a kapcsolatunk, meglepő volt, hogy amikor külön voltunk, ugyanúgy gondoltunk egymásra és nem tudtuk elengedni a másikat. Nem volt mindig minden könnyű, de élveztük az együtt töltött időt. Voltak nehéz időszakok, például az az év, amikor Norbi csinálta az érettségit, de átvészeltük azt is. Előfordult, hogy veszekedtünk, mindketten heves természetűek voltunk, néha odamondogattunk egymásnak nem túl szép dolgokat, amit utólag megbántunk. De nem vesztünk még komolyabban össze, ami miatt felmerült volna, hogy nekünk jobb lenne külön. Szerettünk együtt lenni, megvoltak már a kialakult dolgaink. Hétvégén eljártunk kirándulni, Újpest meccsre; vagy otthon maradtunk, filmet néztünk, játszottunk a Playstation-ön, kaját csináltunk… Vártam már, hogy ennek a gyerek is a része legyen.

***

A munkahelyre érve megkezdődött a napi szertartás, köszöntem a csapatomnak (mármint azoknak, akik hajlandóak volt kilenc előtt befáradni), aztán kimentem a konyhába elkészíteni a reggeli zabpelyhemet. Niki most kivételesen kint volt a konyhában, egy kávéval a kezében üldögélt az asztalnál.

Mint mindig, most is elegánsan öltözött, sokszor mondtam neki, hogy jobban megtiszteli ezt a munkahelyet, mint kellene. De igazából ez hozzátartozott a stílusához, ő a hétköznapokon is nagy gondot fordított a külsejére. Barna szemű, szép arcú lány volt, a haját most éppen barnásvörösre festette, de volt már szőke, meg sötétbarna is, azt hiszem az volt az eredeti hajszíne. Ő velem ellentétben jobban sminkelte magát, de jól állt neki, még a vörös rúzs sem volt túl kihívó, amiről egyik nap sem tudott lemondani. Csak akkor nem volt pasija, ha éppen nem akart, de ez nem jelentette azt, hogy felszínes volt, egyszerűen csak keresgélt.

Ő amiatt piszkált engem időnként, hogy én meg túl lazára vettem az öltözködést. Néha én is felvettem egy elegánsabb felsőt, de általában pólóban meg farmerben jártam dolgozni. Az előző helyen már nagyon meguntam az unalmas fekete nadrág-fehér ing összeállítást, itt szerencsére nem szóltak bele az öltözködésbe.

– Szia Anett, már vártalak, nagyon unatkoztam – köszönt vidáman.

– Szia Niki. Hogyhogy ilyen korán?

– Ne is mondd, nem tudtam aludni, hirtelen bevillant, hogy mennyi munka van, és ez nagyon elkezdett nyugtalanítani.

– Azt látom, hogy mennyire nyugtalan vagy – mosolyogtam.

Elkészítettem a kajám, és leültem vele szembe.

– Hogy bírod minden reggel ezt enni? – nézett fintorogva a fahéjas zabpelyhemre.

– Jó ez, meg ötletem sincs, hogy mit egyek mást.

Ezután meghallgattam a rövid panaszáradatát, hogy milyen feladatai vannak mára, mennyire hülyék a kollégák, mennyire senki nem ért semmihez. Két és fél éve jöttem ehhez a céghez, akkor még Niki is csoportvezető volt, mint én, de aztán átment a projekt csapatba, mert változatosságra és nyugisabb munkakörre vágyott. Hát, bejött neki.

– … de olyan jó neked, már csak pár hónap és kikerülsz innen ebből a pokolból. Tényleg, mikor fogod bejelenteni? – kérdezte tőlem a gyerekre utalva.

– Hát nem most. Eleve jövő héten megyek vizsgáltra, mert akkor lesz meg a három hónap. Majd a negyedik hónapban mondom meg szerintem.

– Annyira kíváncsi vagyok Réka képére, amikor megtudja, hogy többé nem fogod őt kihúzni a szarból – mondta Niki a főnökömre célozva.

– Sosem gondolta, hogy a csapat jól teljesít, úgyhogy hagyjuk is ezt – mormogtam. – Ha őszinte megbecsülésre vágysz, azt ne a munkahelyen keresd.

– Ja, legalábbis ne itt. Jó, lehet, hogy igazságtalan vagyok, és már a hat év fásultság mondatja ezt velem.

– Hat év, nem semmi. Mondjuk ha jól számolom, én már hét éve dolgozom ilyen helyen.

– És ebből mennyit voltál csapatvezető? Három évet?

– Igen, itt két és fél évet, az előző helyen meg felet.

– Nagyon durva, én már így is ki vagyok égve – mormogta.

– Megértelek, szerinted én nem? Tényleg csak azért tartok ki, mert tudom, hogy nemsokára vége.

– Olyan jó neked, tényleg – mondta álmodozó tekintettel.

– Jól van, de azért ne mondd már el minden nap, kérlek.

– Hát de tényleg… Én még végighallgattam a sok kesergésedet, hogy milyen nagy hiba volt, hogy szakítottál Norbival; de aztán meg én voltam a tanúd az esküvőtökön, és most én leszek a gyereketek keresztanyja – vigyorgott.

– Tényleg te leszel? Erről lemaradtam… De persze, nyilván te leszel, rajtad kívül alig vannak normális ismerőseim.

– Mondd csak ki nyugodtan, hogy barátok vagyunk.

– Igen, tudod jól, hogy te vagy az egyetlen barátom – mondtam, jót mosolyogtam rajta, ahogy örült magának.

Ez a barátság-dolog számomra elég nehéz kérdés volt, mert mióta meghalt a legjobb barátnőm, Fruzsi, egyszerűen képtelen voltam nyitni bárki felé Nikin kívül. Nem azért, mert féltem, hogy az újakat is elveszítem, hanem mert mindenki unalmas volt számomra, nem láttam senkiben a lehetőséget, hogy majd egyszer barátok lehetünk. Nyilván Niki sem pótolhatta Fruzsit, de nem is akartam, hogy a helyébe lépjen; egyszerűen csak örültem neki, hogy végre van megint egy barátom.

Fruzsival óvodás korunk óta legjobb barátnők voltunk, együtt nőttünk fel még Egerben. Egy oviba jártunk, majd általános iskolában és gimiben is osztálytársak lettünk.  Mindent tudtunk egymásról, neki még a legbetegebb gondolataimat is el mertem mondani, tudtam, hogy semmivel nem tudom őt kiakasztani. Tizennyolc éves voltunk mindketten, amikor meghalt egy autóbalesetben érettségi előtt fél évvel. Engem ez teljesen padlóra küldött, utána két évig szinte élőhalottként léteztem, nem voltak érzéseim. Ha visszagondoltam arra az időszakra, leginkább egy nagy szürke köd jutott eszembe róla. Akkoriban egyébként sem volt túl könnyű az életem, mert érettségi után feljöttem Pestre, és akkor kezdtem el az egyetemet, és kezdtem dolgozni az előző cégnél gyakornokként, szóval minden új volt, és nagyon nehéz volt két fronton megfelelnem.

Sok év után Niki volt az első, akire tényleg barátomként tudtam tekinteni, nem hittem volna, hogy huszonöt évesen még lehetséges igaz barátságot kötni. Mindig is azt hittem, hogy a barátságok gyerekkorban kezdődnek és onnan tartanak egy életen át, de be kellett látnom, hogy ebben tévedtem. Talán emiatt sem nyitottam senki felé Fruzsi halála után hét évig. Érdekes módon a szerelmi életemet nem annyira befolyásolta ez a dolog, sokkal könnyebb volt párkapcsolatokból ki-be lépkedni, mint hinni abban, hogy megint lesz egy legjobb barátnőm.

Itt a pesti ismerőseim közül ezt a Fruzsis történetet egyébként elsőként Norbinak mondtam el, pont az első találkozásunkkor. Valamiért neki elég könnyedén beszéltem róla, pedig azelőtt egyik pasimat sem akartam ezzel terhelni. És Norbi akkor még nem is volt a pasim, sőt, nem is hittem, hogy az lesz; de valahogy éreztem, hogy neki elmondhatom. Nem követtem el hibát, hogy megbíztam benne, sőt, ő később még nagyon sok gátlást felszabadított bennem. Például féltem autót vezetni, mert Fruzsi autóbalesetben halt meg, Norbi vett rá arra, hogy újra vezessek, most meg már fel sem tűnik, ha én vezetek, már nem tartottam tőle egyáltalán. Egyik korábbi pasim sem ért el nálam semmilyen fejlődést, mindegyik csak magával törődött. Norbi előtt öt barátom volt, de szinte már fel sem tudom őket sorolni, annyira jelentéktelennek hatottak így az idő múlásával.

Nikivel beszélgettünk még egy kicsit, aztán hatalmas munkakedvvel visszament dolgozni. Mentem én is, mert reggel meg kellett tartanom szokásos a megbeszélést, hogy aznap ki mivel foglalkozik. Ezt én és a csapatom minden tagja halálosan untuk, csak nekem még úgy is kellett tennem, mintha lenne ennek bármi értelme.

***

Amikor hazaértem, Norbi akkor lépett ki a fürdőszobából frissen lezuhanyozva; egy póló és rövidgatya volt rajta.

– Na, rövid volt a mai műszak? – kérdeztem, amikor az előtérbe letettem a táskámat és levettem a kabátomat.

– Miért lett volna rövid? Fél hét van – mondta.

– Akkor észre sem vettem, hogy elment az idő.

Idejött, adott egy puszit üdvözlésképpen, aztán bement a szobába Playstationözni. Én elmentem kezet mosni, átöltöztem otthoni ruhába, ami egy sortból meg egy lila Újpest pólóból állt, ami Norbié volt még régen, de mivel kicsi volt rá nekem adományozta. Ezután kimentem a drága férjemhez, leültem mellé az ágyra, már javában ment a Last of Us, egy darabig csak bámultam a tévé képernyőt, eszméletlen érdekes volt, ahogy gyilkolta a zombikat.

– Olyan unalmas ez a játék – mondtam.

– Dehogy, ez tök jó.

– Jó a története, csak kár hogy az egész játék arról szól, hogy ezeket a ronda szarokat kell gyilkolni.

– De ez még az eleje, lesz még jobb is.

– Kíváncsi vagyok – mondtam.

Nagyjából követtem ennek a játéknak a történetét, mert megkértem, hogy akkor játsszon vele, amikor én is itthon vagyok. Egyelőre nem nagyon nyerte el a tetszésemet, az előző, amivel játszott, az Uncharted sorozat sokkal jobb volt.  Én csak autóversenyzős játékkal, meg a Fifával játszottam, általában egymás ellen voltunk, néha még nyertem is. Playstationt még én vettem tavaly karácsonyra, mert Norbi nagyon régóta szeretett volna egyet. Gyerekkoromban a bátyám is sokat SP-ezett, ezért természetesen én is kipróbáltam, szóval nem voltak tőlem idegenek a videójátékok.

Így tehát azon sem szörnyülködtem, hogy a leendő gyermekem apja egy videójátékban zombikat öldös, és hogy emiatt milyen borzasztó apa lesz. Hagytam őt kibontakozni, felőlem azt csinált, amit akart; nem akartam házisárkány lenni. Felőlem PS-ezzen munka után, ha őt ez teszi boldoggá, vagy ez adja neki a kikapcsolódást. Azt mondta, hogy ha megszületik a gyerek, akkor leszokik a cigiről is, pedig nem is kértem meg, persze örültem ennek a döntésnek, mert már tizenhat éves kora óta dohányzik, biztosan nem használ neki.

Akkor sem morogtam, ha elment inni a haverjaival, ha kiment meccsre vagy gördeszkázni, ahol a téren nyilván tizenhat éves lányok csorgatták rá a nyálukat. Ő is békén hagyott engem, ha olvasni akartam, vagy ha valami olyan filmet néztem, ami őt nem érdekelte. Mielőtt megtudtam, hogy terhes vagyok, heti kétszer eljártam kézilabda edzésre, ebből sem volt rinyálás, hogy miért nem vagyok otthon. Jó, nem azt mondom, hogy még soha nem volt veszekedés ezekből, de azért el tudtuk fogadni egymás dolgait. Ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy egymással is foglalkoztunk eleget, én sem éreztem magam elhanyagolva, és ő sem. Az is sokat segített a helyzetünkön, hogy eleve örültünk, ha megoszthattuk egymással ezeket a hobbijainkat; például amíg ő játszott, én olvastam; néha eljártam vele meccsre, ő eljött megnézni az egyik edzésemet, vagy értem jött utána, és én is néha elmentem megcsodálni őt gördeszkázás közben.

Hamarosan ő is megunta ezt a csodás játékot, mert nem tudott túljutni egy részen, és inkább kikapcsolta. Kimentünk a konyhába, én megmelegítettem az ételt, és leültünk enni. Beszélgettünk mindenféléről, például, hogy mi volt aznap. Mondtam, hogy mennyire várom már, hogy otthagyjam a munkahelyem, ő meg csak sóhajtott, hogy neki is jót tenne egy kis szünet. Már félig-meddig ő vezette a műhelyet, mert a főnöke ennyire megbízik benne. Jól keresett ezzel, de sokat kellett dolgoznia és sok szar munka jutott neki, emiatt mindig jól elfáradt a nap végére.

Kaja után segített nekem mosogatni, aztán bementünk tévézni a szobába. Egy csillagászattal kapcsolatos műsor ment az egyik csatornán, ami egész érdekesnek tűnt; ezt néztük egymás mellett az ágyon fekve. Néha a hajamat simogatta és megpuszilta a számat, de több már nem történt, mert hamarosan elaludt. Nem voltam meglepve, mert mostanában tényleg nagyon fáradt volt, és most én sem voltam valami friss. Tudtam, hogyha rámásznék, akkor benne lenne bármiben, de már én is fáradt voltam, ezért gondoltam elmegyek zuhanyozni, és utána meglátom milyen állapotban leszek. Kifelé menet futólag az órára néztem, fél tíz volt, szóval nem csodálkoztam, hogy így elálmosodtunk mindketten, hétköznap legkésőbb tizenegyig bírunk fent lenni.

A fürdőszobában először fogat mostam, közben olyan fontos dolgokon gondolkodtam, hogy másnap mikor intézzem el a bevásárlást, munka előtt vagy után. Csináltam megszokásból mindent, de amikor levetkőztem és rádobtam a ruháim a mosógépre, hirtelen megállt bennem az ütő… megláttam, hogy tiszta vér volt a bugyim. Tudtam, hogy nagy a baj, mert ez nem normális vérzés volt… hiába volt még bennem egy halvány reménysugár, tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent, és feleslegesen áltatnám magam… elveszítettem a gyermekünket.