2. fejezet

Szótlanul ültünk a kocsiban, nem is néztünk egymásra, ő mereven az utat figyelte, én meg oldalt bámultam ki az ablakon. Már ébredt a város, az első autósok elindultak munkába, mi meg most mentünk hazafelé a kórházból.

Két napot voltam bent; aznap este, amikor a vérzést tapasztaltam, felébresztettem Norbit, ő behozott. Vagy három órát ültünk kint a váróban étlen-szomjan, persze nyilván nem ez volt a legnagyobb bajunk. Norbi néha megkérdezte tőlem, hogy biztos vagyok-e benne, hogy elvetéltem, én mondtam, hogy sajnos nagyon valószínű… Ennél többet nem beszélgettünk, mindketten feszültek voltunk. Egy nagyon kicsit még reménykedtem benne, hogy menthető lesz a helyzet, de a szívem mélyén tudtam, hogy nem az. Sajnos nem tévedtem, mire végre bejutottam, a doktor közömbös hangon eldarálta, hogy maradjak is itt a kórházban, délelőtt megműt, aztán este mehetek haza. Nem sok időm maradt még csak lereagálni sem a hírt, mert rögtön elküldött vérvételre. Már egyébként is véreztem, ezért aztán vérvétel után elájultam a sok vérveszteségtől.

Amikor magamhoz tértem, Norbi ott volt mellettem.

– Jól vagy? – kérdezte halkan, megsimogatta az arcom.

Én azt sem tudtam, hol vagyok, eleinte reméltem, hogy csak álmodtam az egészet. De aztán felfogtam, hogy hol máshol lennék, a kórházban egy kórteremben.

– Csodálatosan vagyok – motyogtam, megfogtam a kezét.

– Basszus, nem hiszem el, hogy ez történik – mondta, hallottam a hangján, hogy mennyire le volt törve.

– Nekem mondod? Nemrég még otthon voltam, most meg itt várhatok arra, hogy eltávolítsák belőlem… – nem tudtam végigmondani, mert összeszorult a torkom.

Nem lesz gyerekünk, nem lesz többé a részem, semmi nem marad, csak az üresség… és ilyen hirtelen, semmi előjele nem volt.

– Jaj, ne sírj… – mondta, pedig tudtam, hogy ő is a sírás határán van.

Fel akartam ülni hozzá, hogy megöleljem, de ezt megelőzve ő hajolt oda hozzám, és ölelt át. Erre persze rám tört a sírás, hihetetlenül gyengének és elesettnek éreztem magam, legalább az jó volt, hogy ő itt volt velem.

– Szeretlek… – mormogta, még szorosabban ölelt, közben a hajam simogatta.

Egy ideig csendben ölelgettük egymást, majd így szólt:

– Figyelj, bébi, mennem kell, így is veszekednem kellett, hogy egyáltalán bejöhessek hozzád.

– Jó, persze, menj csak… Ha lehet, akkor ma ne menj dolgozni.

– Szerintem nem megyek, de baszottul nem tudom, mihez kezdek otthon magammal.

– Például aludj, egész éjjel fent voltál velem.

– Nem hiszem, hogy tudok majd aludni.

– Azért próbáld meg… és vezess óvatosan hazafelé.

– Rendben – mormogta. – Majd hívj, és amint tudok, jövök érted.

Elköszöntünk, aztán tényleg egyedül maradtam a sötét kórteremben a sötét gondolataimmal. Nem is gondolatok voltak ezek, hanem érzések, nem voltam képes gondolkodni, csak csapongtak össze-vissza a rosszabbnál rosszabb dolgok a fejemben. Nagyon fáradt és gyenge voltam, de úgy éreztem, amíg itt vagyok, nem fogok tudni aludni egy percet sem. Nem tudtam, mi lesz így velem, nagyon szerettem volna a gyereket, és tudtam, hogy Norbi is szerette volna, mérhetetlenül szomorú voltam, hogy elveszítettem őt. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lesz, ha megszületik, hogy fiú lesz-e, vagy lány; nagyon rossz volt rádöbbenni, hogy ezt már soha nem fogom megtudni. Nem lesz semmi a tervekből, hogy idén már hármasban karácsonyozunk, levisszük őt Egerbe a szüleimhez… meg hogy látjuk felnőni.

Nem akartam itt lenni, ezen a rideg helyen, ahol nem is tudom, mi vár még rám, meg ahol senkit nem érdekel, hogy mi történik velem. Ha ez nem így alakult volna, otthon lassan kelni kéne és menni dolgozni; gondtalanul csinálnám a mindennapi rutint. Amikor a munka már nagyon lefárasztana, arra gondolhatnék, hogy már nem kell sokat itt lennem, mert nemsokára érkezik a gyerek… Nem tudtam, most mi lesz velem, meg miben higgyek, mit várjak az élettől. Nem tudtam, hogyan lesz nekem valaha gyerekem, meg mi van akkor, ha legközelebb is így fogok járni? Most el sem tudtam képzelni, hogy megint belevágjunk újra ebbe, de nyilván úgyis ez lesz majd. Idővel. Nem tudtam, mennyi idő múlva. De nyilván csak így lehet gyerekem, ha megpróbáljuk még egyszer… de mi van, ha akkor is ez lesz?

Újra és újra ezek a dolgok jöttek elő az agyamban, nem tudtam semmi másra gondolni, nem volt semmiből erőt merítenem, semmi pozitív gondolatom nem volt. Még az sem vigasztalt, hogy Norbi olyan aranyos volt… persze, értékeltem, hogy végig velem volt, de most semmi nem tudott jó érzéssel eltölteni. Végül mégis csak elaludtam valahogy, úgy látszik, túlságosan kimerült voltam.

***

Úgy volt, hogy Norbi már aznap este hazavisz, de mondta az orvos, hogy reggel nyolcnál korábban biztosan nem mehetek haza. Hiába ellenkeztem vele, csak annyit sikerült elérnem, hogy reggel hatkor mehettem. Ez is több volt, mint a semmi, mert egy perccel sem akartam több időt itt tölteni, mint amennyit muszáj volt. Norbi bejött délután, hozott nekem pár cuccot, így végre átöltözhettem és fogat moshattam egy nap után. Kimentünk a folyosóra, mert nem akartam a szobatársaim előtt beszélgetni vele. Persze nem beszéltünk sok értelmes dologról, inkább csak hisztiztem, hogy haza akarok menni, ő meg próbált megnyugtatni, hogy reggel hatra értem jön. Mondtam neki azért, hogy nem miatta vagyok ilyen, ő ennél többet úgysem tud tenni értem, egyszerűen csak szarul érzem magam. Ő megértette, mondta, hogy ő is szarul érezné magát egy ilyen helyen.

Reggel tényleg értem jött, aminek annyira megörültem, hogy képes voltam rámosolyogni, amikor megláttam lent a kocsinál. Útközben szótlanok voltunk, de aztán elkezdtem beszélni, mert úgy éreztem, végre tudok beszélni erről az egészről. Úgy láttam, örült ennek, mert csak azért nem szólt hozzám, mert nem tudott mit mondani.

– És te hogy vagy egyébként? – fordultam felé.

– Én? – nézett rám csodálkozva, gondoltam nem értette, hogy miért én érdeklődöm felőle. – Hát nem nekem kellett kiállnom ezt az egészet.

– Jó, csak gondolom neked se volt ez egy kellemes élmény.

– Nyilván nem volt – mormogta. – Az is nagyon szar volt, amikor elájultál, eléggé bepánikoltam, rájöttem, hogy mennyire tehetetlen vagyok ilyen helyzetekben.

– Hát igen, én is. És annyira hirtelen jött ez az egész, nem volt semmi előjele, hogy elmegy a baba.

– És nem is fájt semmi?

– Nem – mondtam.

– És most sem fáj semmi? Jól vagy?

– Igen, mármint a műtétből semmit se éreztem, és most se fáj.

– Én nem is bírtam volna ki ezt a sok szart… Sose voltam még kórházban sem.

– Hát muszáj volt kibírni, nem volt más választásom. Egyébként tudtam, hogy ez megtörténhet, és viszonylag gyakran megtörténik, de nem is merült fel bennem, hogy majd pont velem… Már megbántam, hogy úgy beleéltem magam és elmondtuk mindenkinek.

– Nem mondtuk el mindenkinek, csak a családnak, meg te Nikinek.

– Igen, meg te az összes barátodnak.

– Milyen összesnek? Csak Bencének és Miksának.

– Ja, Miksa gondolom meg elmondta minden közös ismerősötöknek.

– Nem is, nem értem, miért vagy ilyen rossz véleménnyel róla.

– Hát nem is tudom… mert mondjuk az esküvőnkön kijelentette, hogy jobban örült volna, hogyha a nővérét veszed el.

– Jó, de részeg volt, meg ezt már megbeszéltük százszor.

– Igen, tudom, de akkor sem ő az az ember, akinek első körben el kell mondani egy ilyen dolgot.

– Most tényleg erről beszélgetünk? – nézett rám. – Most tényleg ez a gond, hogy elmondtam Miksának? Te is legszívesebben elmondtad volna mindenkinek.

– Igen, nyilván nem ez a legnagyobb gondom, hogy elmondtad neki. Csak nagyon szar érzés, hogy nem jött össze.

– Nekem is szar – mondta.

– De nem rád fognak sajnálkozva nézni az emberek.

– Miért, rád miért néznének sajnálkozva?

– Voltam már ilyen helyzetben… amikor meghalt Fruzsi, mindenki csak kerülgetett a suliban és sugdolóztak a hátam mögött, aztán meg jöttek részvétet nyilvánítani, legszívesebben elküldtem volna őket a francba.

– Milyen harcias vagy… – mormogta.

– Csak tényleg nem akarom, hogy mindenki sajnáljon.

– De nem kell állandóan játszani, hogy milyen erős vagy. Emberek vagyunk, gyengék vagyunk, ez nem szégyen. Nem te vagy az egyetlen, akivel ilyen történt.

– Tudom, de ezt érzem, hogy nem szorulok rá senkinek sem a sajnálkozó tekintetére. Ezzel úgyse segítenek.

– Jól van, ha ezt érzed, akkor ezt érzed. Majd feldolgozod úgy, ahogy tudod, nyilván nem tudom neked megmondani, hogy hogyan csináld.

Nemsokára megérkeztünk, megnyugvással töltött el, hogy újra látom a jól ismert utcákat, a lakótelepet; ez is milyen szép tudott lenni, miután az ember egy barátságtalan kórházban töltött két napot.

Amikor beléptünk a lakásba, elfogott egy rossz érzés, hogy legutóbb, amikor itthon voltam, még teljesen nyugodtan éltem az életemet, mert nem tudtam, hogy mit tartogat számomra a jövő. Inkább nem töprengtem rajta, hogy mikor kapom vissza újra ezt a nyugalmat, mert teljesen kilátástalannak tűnt a helyzet. Kipakoltam, lezuhanyoztam, hajat mostam, utána megkérdeztem Norbit, hogy csináljak-e neki kaját.

– Hát azt elfogadnám, nem is ettem semmi normálisat, mióta elmentél.

– Én sem nagyon.

Kimentem a konyhába összedobni valami rántottát, ő is jött segíteni, a hagymát kezdte felvágni.

– Akkor ma sem dolgozol, ugye? – kérdeztem tőle.

– Nem, szerencsére Dávid megértette, hogy nem tudtam bemenni tegnap, meg ma sem. Annyit mondtam neki, hogy kórházba kerültél, és most veled akarok foglalkozni. De holnap már megyek, te nem mész, ugye?

– Nem, arra az egy napra már kár bemenni, kiírattam magam egész hétre. A hülye Réka persze ki volt akadva, amikor szóltam neki, hogy nem tudok bemenni dolgozni, de mondtam neki, hogy beteg vagyok, hagyjon békén.

– Jól tetted, jó, hogy nem rángatott be így. És Nikivel beszéltél?

– Igen, küldött SMS-t, hogy nagyon hiányol, de neki is azt mondtam, hogy beteg vagyok. Ráérek még elmondani neki… bár biztosan szar lesz hétfőn megint azt hallgatni, hogy mennyire irigyel. Hétfőn mindig különösen irigyel, mert akkor utál a legjobban dolgozni jönni. Na, hát most irigykedhet, ha ezt elmesélem neki.

– Ne foglalkozz vele, hogy mit gondol…

– Jó, tudom.

Leültünk enni, a két nap óta most voltam először éhes. Most sem voltam még jól, de legalább az megnyugvással töltött el, hogy végre itthon voltam Norbival.

– Akkor hétvégén megyek veled az Újpest meccsre – mondtam, és eszembe jutott, hogy eredetileg miért nem akartam menni.

Mert nem akartam megfázni, vigyázni akartam magamra, hogy a gyereknek se legyen semmi baja.

– Tényleg szeretnél jönni? – nézett rám csodálkozva. – Én már teljesen el is felejtettem a meccset, azt hittem, itthon akarsz maradni.

– Jó, de annak mi értelme lenne? Nem kell rám vigyázni, látod, hogy megvagyok. Ha itthon ülök, és sírok, azzal nem hozom vissza őt – mondtam, de azért éreztem, hogy nem kezelem ezt még olyan könnyedén, mint ahogy mondom.

– Hát jó… – mondta. – Nem azért, örülök, hogy nem vagy durván letörve, de két napja még teljesen ki voltál akadva.

– Igen, meg most is szomorú vagyok, de azt hiszem, minél hamarabb visszaszokom a normális életbe, annál jobb lesz.

– Rendben, kicsim, ha úgy érzed, hogy ez lesz a legjobb, akkor legyen így. Tök jó, hogy szeretnél jönni a meccsre, én sem akartam volna, hogy hónapokig ezen gyötörd magad.

– Mondjuk egy kicsit bűntudatom van, hogy csak így egyszerűen lépjek túl rajta?

– De te is mondtad, azzal, hogy szomorkodsz, nem érsz el semmit, kimaradnál jó dolgokból. Ha már megtörtént, visszacsinálni nem tudod, legalább próbáld meg jól érezni magad, amennyire lehet.

– Igen, próbálom. Örülök, hogy egyáltalán most bármihez is van kedvem, tegnap még nagyon szar volt, teljesen kilátástalan volt minden.

– De most láthatod, hogy nem az. Csak később lesz gyerekünk, mint ahogy terveztük.

– Jó, azért még nem tudom ennyire egyszerűen nézni ezt.

– Tudom, persze – mondta, én így szóltam:

– Amúgy azt mondta a doki, hogy három hónap után lehet újra próbálkozni. De szerintem hagyjuk a gyerek-témát egyelőre, nincs lelki erőm kitalálni, hogy hogy legyen, mikor legyen.

– Oké, nem foglak sürgetni.

Ebéd után lefeküdtünk pihenni, mert az utóbbi napokban egyikőnk sem tudta magát rendesen kialudni. Egy darabig csak ölelgettük egymást, és csókolóztunk, majd amikor már majdnem elaludtam, így szólt:

– Figyelj bébi, tényleg eléggé meg voltam ijedve, amikor elájultál, akkor azt éreztem teljesen mindegy, hogy mi lesz a gyerekkel, csak téged kapjalak vissza.

– Azért nem volt akkora nagy baj. Csak sok vért vesztettem.

– Jó, de akkor ezt nem tudhattam…

Tovább csókolóztunk, simogattam a haját, nyakát, és a mellkasát, ő szorosan ölelt magához, végigsimított a derekamon, aztán megfogta a fenekem. Nemsokára elaludt, biztos sok volt neki az elmúlt két nap. Szerintem eléggé meg volt könnyebbülve, hogy nem úgy jöttem haza, mint aki teljesen össze volt zuhanva, és nem lehet vele mit kezdeni; hanem tudtunk rendesen beszélgetni. Meg is érdemelte, hogy végre nyugodtan aludjon, szerintem elég sokat aggódott értem.

Én még egyáltalán nem hevertem ki az eseményeket, de azt mindenképpen jó volt, hogy tudtam örülni annak, hogy van hova hazajönnöm, és van kihez hazajönnöm. Tudtam értékelni, hogy ő volt nekem, és hogy szerettem. Éreztem, hogy nemsokára elalszom, az is átfutott az agyamon, hogy milyen jó lenne szeretkezni. Emiatt már tényleg bűntudatom volt, hogy ilyenkor a szexre gondolok, de tényleg jó lett volna még közelebb lenni hozzá.

***

Amilyen jól telt a hazajövetelem napja, olyan rosszul a következő. Péntek volt, Norbi korán ment dolgozni, mondta, hogy valószínűleg sokáig marad, mert Dávid biztosan megvárta a piszkos munkával. Reggel még egész jól voltam, aztán ahogy egyre több időt töltöttem egyedül, újra elleptek a kétségbeesett gondolatok, délben már nem is tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Ugyanazokon a dolgokon tépelődtem, mint amikor még nagyon friss volt az élmény, nagyon rosszul éreztem magam, hogy nem tudtam, mit hoz a jövő. Hogy mikor lesz gyerekem, hogy vajon újra át fogom-e ezt majd élni, mert még egyszer nem bírnám ki…

Végül annyira nem tudtam elterelni a gondolataim, hogy úgy döntöttem, lemegyek sétálni, közben zenét hallgatok, majd a friss levegőn és a napsütésben biztos jobb kedvem lesz. Részben igazam lett, annyiban jó volt kint lenni, hogy nem voltam egyedül bezárva egy szobába, nem nyomasztott a csönd. Nem láttam túl sok boldog arcot, de ez nem vigasztalt, nem mások nyomorából akartam erőt meríteni. Elsétáltam a víztoronyig, aztán vissza a főtérre, ott megálltam egy kicsit nézelődni, de nem is nagyon tudtam, hogy mit nézek, csak bámultam ki a fejemből. Néztem a központban nyüzsgő embereket, néztem a sok iskolást, ahogy jöttek-mentek. Eszembe ötlött, hogy milyen jó volt általános iskolásnak meg gimisnek lenni, akkor még nem nyomasztott ennyi sok szar. Persze, a tanulás nagy teher volt, de mégis kisebbnek tűnt ahhoz képest, hogy most megtapasztaltam, mi az igazi fájdalom. Bár ezt már a gimi vége felé, Fruzsi halálával is megtudtam, szóval nálam nem sokáig tartottak a gondtalan fiatal évek.

Eszembe jutott Niki, hogy fel kellene hívnom, és el kéne mondanom neki, mielőtt még hétfőn megint felteszi a „Jaj, de irigyellek”–lemezt. Igazság szerint senkivel nem volt kedvem beszélni erről Norbit kivéve. Még a saját anyámat sem akartam ezzel felhívni, mert nem tudom, mit tudna erre mondani. Az egyetlen állapot, amikor nagyjából jól éreztem magam, az az volt, amikor Norbival feküdtünk az ágyon egymást átölelve; nem kellett kényszeredetten beszélgetnünk, mert tudtuk, hogy itt vagyunk egymásnak, és csak ez számított. Sajnáltam, hogy most nincs velem, ő volt az egyetlen, akinek igényeltem a közelségét.

Egész jó idő volt egyébként, sütött a nap, de nagyon hideg volt, látszott a leheletem, ahogy a számon kifújtam a levegőt. Erről az a nagyszerű ötletem támadt, hogy vennem kéne cigit, már úgyis régen gyújtottam rá. Kerestem is egy dohányboltot, hazafelé meg el is szívtam két szálat. Az első nem esett kimondottan jól, mert túl erős volt, de a második már nagyon jó volt. Egy kicsit könnyebbnek éreztem magam ezzel, de azt már nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Nemsokára megérkeztem a lakótelepre, még megálltam egy kicsit nézelődni, és rágyújtottam a harmadik cigire. Viszonylag csöndes volt ez a környék, sok volt a fa, volt egy játszótér az épületek közötti kis téren. Egyébként egész nyugis emberek éltek a házunkban, sosem hallottam még senkit kiabálni, főleg nyugdíjas házaspárok és öregasszonyok voltak a szomszédjaink, de azért laktak itt fiatalabbak is, életunt középkorú emberek. Én szerettem itt élni, szerettem Újpestet, de most először merült fel bennem, hogy ez a lakótelepi befásultság és kilátástalanság számomra is elérhető probléma. Nem anyagi értelemben, hanem lelkileg.

***

Délután ötkor erőt vettem magamon, és felhívtam Nikit, tudtam, hogy ilyenkor már nem dolgozik, pénteken mindig lelép legkésőbb négykor. Nagyon örült, hogy hívtam, kérdezte is, hogy mi bajom van, miért nem mentem. Aztán amikor elmondtam, hogy mi a helyzet, eléggé megdöbbent, és hallottam a hangján hogy igazán sajnálja a dolgot. Ő is azzal jött, hogy ez sok nővel megtörténik, meg idővel úgyis jobban leszek… meg ha szükségem van rá, akkor hívjam őt bármikor. Ettől a beszélgetéstől nem lett sem jobb, sem rosszabb kedvem, és úgy éreztem, már ez is haladás. Mondtam neki, hogy hétfőn megyek dolgozni, megpróbálok minél hamarabb túl lenni ezen. Persze a munka sem motivált egyáltalán, de jobb volt emberek közé menni, mint itthon szenvedni egyedül a negatív gondolataim tengerében.

Norbi csak este fél nyolcra esett haza, elment zuhanyozni, utána ettünk, majd az ágyon ültük és tévéztünk. Eddig elég szótlan volt, de tévézés közben aztán kiöntötte a szívét, hogy milyen szar volt a melóhelyen, minden nehéz munkával megvárta őt Dávid, és ezért kellett ilyen sokáig maradni, hogy behozza a két nap lemaradást. Egy kicsit mérges lettem rá, hogy miért siránkozik itt a munkáról, amikor nekem ennél sokkal nagyobb bajom is van; de rájöttem, hogy igazságtalan vagyok vele, hiszen miattam maradt itthon, és nem szabad azért haragudnom rá, mert elpanaszolja a dolgait. Nem állt meg az élet, csak mert velem ez történt…

– De amúgy nem azért mondom ezt, mert téged hibáztatlak, hogy nem mentem dolgozni – nézett rám, miután látta, hogy nem nagyon reagálok a mondandójára.

– Ez fel se merült bennem. Dühöngj csak nyugodtan, add ki magadból… – mondtam.

– Most gúnyolódsz rajtam? – nézett rám szúrós szemmel.

– Nem, dehogy – mondtam direkt gúnyos hangsúllyal, aztán hozzáhajoltam, és megcsókoltam.

– Hmm, te cigiztél? – nézett csodálkozva.

– Igen. Itthon voltam egyedül, szarul voltam, muszáj volt.

– Értem, tehát muszáj volt. Úgy volt, hogy én szokom le.

– Tényleg úgy volt, meg az is úgy volt, hogy lesz gyerekünk. De hagyjuk ezt, ne emlékeztess rá.

Ő csak sóhajtott, a szemét forgatta.

– Tegnap már jól voltál, nem értem, mi bajod lett.

– Ez nem így működik. Ma szarul lettem, mert nem voltál itt velem.

– Hát ennyit számítok neked?

– Láthatod.

Megnéztünk két műsort a Discoveryn, az egyik dinoszauruszokról szólt, a másik meg az első világháború fegyvereiről, utána lekapcsoltuk, mivel késő volt, és fáradtak voltunk. Ő átölelt, majd adott egy jó éjt csókot, de ez elég hosszúra sikerült, mert jó volt végre érezni egymást.

– És amúgy meddig nem szexelhetünk? – kérdezte.

– Elvileg két hét… már nem vérzek, de inkább nem kockáztatnék.

– Értem… akkor kivárjuk a két hetet minden nélkül? – mosolygott.

– Úgy érted, hogy máshogy se elégítselek ki?

– Ne, meg én se foglak téged… most képzeld el, két hét múlva milyen orgazmusod lesz – vigyorgott rám, én meg azt éreztem, hogy már most szívesen átélném ezt az élményt.

– Úgyse fogjuk kibírni – vágtam rá.

– Próbáljuk meg, nem fogod megbánni.

– Áh, nem akarom… vagyis jól van, ilyet még úgysem csináltunk.

– Akkor biztos vagy benne? – nézett rám, tudtam, hogy játszik velem. – Ne simogassalak? – kérdezte, de a keze már a lábam között volt, és el is kezdte.

– Jaj, te annyira hülye vagy, hát nem azt mondtad, hogy bírjuk ki? – mondtam félig-meddig komolyan, azzal hasra fordultam, hogy ne férhessen hozzám.

Ő elnevette magát, magához húzott, és átölelt, aztán próbáltunk aludni. Nehezen ment, mert a vágy és a fáradtság vívott harcot bennem, egyik pillanatban úgy éreztem, hogy azonnal elalszom, a másikban meg arra gondoltam, milyen jó dolgokat tennék vele, de aztán végül mindketten elaludtunk.

***

Másnap reggel elmentünk bevásárolni az Újpest-városkapu Tesco-ba, Norbi imádta ezeket a túrákat, én nagyon untam. De most mégsem volt olyan rossz, legalább együtt voltunk, és együtt csináltunk valamit. Két óra alatt letudtuk a dolgot, ami nálunk jónak számít, mert ha tehetné, akkor szerintem ő az egész délelőttöt ott töltötte volna. Hazafelé amikor a kocsiban a piros lámpánál álltunk, őt néztem, és arra gondoltam, hogy rajta kívül vajon hány huszonkét éves srác megy szombat reggel a feleségével vásárolni. Ráadásul lelkesen tette, nem érezte kényszernek, mint ahogy az együtt élést, házasságot sem. Nem tudom, más huszonkét évesnek is lett volna-e lélekjelenléte bent maradni végig a nőjével a kórházban, amikor egy ilyen szar dolog történik vele, meg hogy egyáltalán lett lenne-e kedve egy egész éjszakát ott tölteni és megfeledkezni az önös érdekeiről, hogy neki másnap korán kell kelni. Persze, sok huszonkét éves srác még a szülei pénzén egyetemre jár, Norbi meg már tizenhat éves kora óta kint volt az életben; de szerintem ez akkor sem indokolta ezt a nagymértékű felelősségteljességet, amiért eléggé hálás voltam neki.

Unottan várta, hogy zöldre váltson a lámpa, de észrevette, hogy figyelem őt.

– Mi az, bébi? – kérdezte szórakozottan, közben megsimogatta az arcom.

– Semmi, bébi – mosolyogtam.

Már az első találkozásunkkor így szólított, de ez engem nem zavart, mert tudtam, hogy nála ez a kedvesség jele, nem bunkóságból mondta. Aztán egy idő után néha viccből én is így hívtam őt.

– És hogy vagy, jobb kedved van? – kérdezte.

– Igen, nagyjából, már jobb egy kicsit.

– Jól van, hidd el, túl leszünk ezen – mondta, azzal elindultunk, mert közben zöld lett.

– És te túl vagy már rajta? – kérdeztem.

– Hát, nem tudom… amíg ott voltál a kórházban, nagyon szar volt. De inkább az volt rossz, hogy nem tudtam neked segíteni, és nem akartam, hogy szenvedj.

– Ez inkább lelkileg volt megterhelő.

– Igen, tudom, úgy értettem. De most, hogy már újra itt vagy, sokkal jobban vagyok, és tökre hiszek abban, hogy túllépünk rajta.

– Nekem is jobb ma sokkal, mert veled vagyok, és ez eltereli a gondolataimat.

– Jól van, kicsim… és hétfőn biztos mész dolgozni?

– Persze, nem akarok még egy napot otthon tölteni egyedül, meg is bolondulnék. Tényleg az lesz a legjobb, ha emberek között vagyok, és hagyom visszaállni az életet a normális menetébe.

– Jó, de ha úgy érzed, akkor hagyj időt a dolognak és ne akarj mindenáron túllenni rajta ilyen hamar.

– De nem érek vele semmit, ha kesergek, nem oldok meg vele semmit.

– Tudom, szivi, de nem is kell mindig mindent megoldanod.

– Hidd el, jó lesz így. Már amennyire most bármi is jó lehet.

– Az esti meccs majd jó lesz – vigyorgott rám.

– Az biztos. Ki ellen is játszunk?

– A Diósgyőr ellen, úgy érzem, nyerni fogunk. Akkor biztos, hogy menjünk?

– Persze, menjünk.

Nem volt olyan sok kedvem menni, de tudtam, hogy máshoz sem lenne több kedvem; így legalább Norbi nem marad ki a meccsből, és én is vele lehetek.

Otthon megcsináltam az ebédet, ettünk, utána Norbi játszott a Playstationön, én meg néztem, de aztán elaludtam egy kis időre. Ez jó jel volt, hogy el bírtam aludni, mert amikor nagyon szarul vagyok, akkor még éjjel sem tudok aludni, nem hogy napközben. Ezután meg már készülődhettünk is a meccsre.

***

Busszal mentünk a Megyeri úti stadionba, mondta Norbi, hogy nem akar vezetni, mert akart egy-két sört inni a meccsen, ezért otthon hagytuk a kocsit. Én jól felöltöztem, mert tudtam, hogy nagyon fáznék a kilencven perc álldogálás alatt, de ő nem vitte ezt túlzásba, neki csak az volt a fontos, hogy a lila Újpest téli sapkája és sála rajta legyen. Én is Újpest sálat vettem fel, amit még tőle kaptam, amikor először voltam vele meccsen. Egymással szemben ültünk és beszélgettünk, majd csak a stadionban találkozunk a haverjaival.

– Tegnap melóban felhívtam Miksát és elmondtam neki a történetet, úgyhogy nem fog semmit kérdezgetni a gyerekről – mondta.

– Hát jó, az jobb is lesz. Tényleg megbántam, hogy ennyi mindenkinek elmondtuk, még anyámat is hívhatom fel emiatt.

Ő csak hallgatott egy darabig, majd így szólt:

– Én már elmondtam anyámnak.

– Igen? Mikor? – kérdeztem meglepetten.

– Aznap még, amikor hazajöttem a kórházból nélküled. Remélem, nem baj.

– Miért lenne baj? Legalább nem nekem kellett megtennem.

– Hát nyilván az én anyámnak én mondtam el. De jól is esett vele ezt megbeszélnem, mert elég szarul voltam aznap.

– Jól van, az jó, ha segített – mondtam. – De a következőt már biztosan nem mondjuk el senkinek az ötödik hónapig.

– Akkor már gondolsz a következőre? – csillant fel a szeme.

– Igen, de el sem tudom képzelni, hogy ez majd valóság lesz.

– Majd idővel kialakul ez is.

Hát persze… Nyilván neki könnyebb volt ez az egész, és hogy akár már most belevágna a következőbe, nem ő élte át azokat a dolgokat a kórházban… Persze egyáltalán nem hibáztattam emiatt, csak reméltem, hogy tényleg hagy nekem időt.

– Képzeld, mondta Miksa, hogy hozza a nőjét a meccsre – mondta Norbi, amikor a stadion felé sétáltunk.

– Nem is tudtam, hogy van barátnője.

– Hát ez is csak a szokásos nála szerintem, együtt vannak egy rövid ideig, aztán dobja.

Miksát még általános iskolából ismerte Norbi, nekem nem volt túl szimpatikus a srác, de nyilván nem mondogattam Norbinak, hogy nem érdemes vele barátkoznia. Nem találkoztam vele túl sokszor, általában csak Újpest meccsek alkalmával, de akkor sem nagyon beszélgettünk, mert ő el volt foglalva a szurkolással (vagyis a bíró és az ellenfél kurvaanyázásával.) Amikor Egerben ünnepeltük meg, hogy összeházasodtunk, Miksa azzal jött oda hozzám, hogy jobban örült volna, ha Norbi az ő nővérét veszi feleségül. Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, csak elkönyveltem Miksát egy seggfejnek; de aztán pár nap múlva elmondtam ezt Norbinak. Ő mondta, hogy tényleg kavart Miksa nővérével, amikor ő tizenhat volt, a csaj meg tizenhét, de igazából a csaj egy bunkó volt, nem akart kapcsolatot, így Norbi is hagyta a fenébe. Amikor Miksa megtudta évekkel később, hogy kavartak, akkor kitalálta Norbinak, hogy jöjjön össze rendesen a nővérével, de ő nem akarta, mert négy év távlatából már régen letett a csajról, meg akkor már engem szeretett. Elvileg lezárták a témát, de Miksa mégis előhozakodott nekem ezzel az esküvőnkön, tehát úgy látszik, hogy ő még mindig arról fantáziál, hogy a nővére és Norbi egy pár lesznek; annak ellenére, hogy a lány azóta kiment Angliába dolgozni, és Norbi elmondása alapján elviselhetetlen természete volt, és kifejezetten a bunkó paraszt pasikra bukott.

Eszembe sem jutott megharagudni Norbira, mert Miksa ezzel hozakodott elő, én ezt a történetet leginkább egy tinifilmben tudtam elképzelni, amin csak röhögni tud az ember, annyira szánalmas az egész. Persze ettől még bunkónak tartottam Miksát, hiába részegen mondta ezt. Norbi mesélte, hogy Miksának nem volt egyszerű gyerekkora, mert az apja alkoholista lett, amikor elveszítette a munkáját, és ezzel megkeserítette az egész családja életét. Miksa húsz éves koráig szinte semmit se dolgozott, állandóan otthon ült, mert állítása szerint így akarta megvédeni az anyját az apja haragjától; de Norbi mondta, hogy ebben az is szerepet játszott, hogy Miksa egy lusta dög volt. De aztán valamennyire összeszedte magát, lelépett otthonról, szólt az anyjának, hogy jöhet hozzá lakni, ha megunta az alkoholista fatert, de az anyja elvileg azóta sem ment. A nővére meg egészen Angliáig menekült ebből a szép kis családból.

Kezdés előtt negyed órával már bent voltunk a stadionban, Norbi vett egy-egy sört, aztán mentünk a kapu mögötti szektorba; ott már vártak minket Miksáék, köszöntünk egymásnak. Ez a nagyszerű társaság általában négy főből állt. Ott volt Miksa, aki egy mackós külsejű fiú volt, még akár jól is nézhetett volna ki, de engem nagyon taszított a stílusa. Aztán Balázs, Miksa haverja, aki Norbi szerint a legnagyobb tróger volt, akit ismert, még mindig a nagyszülei tartották el őt, és még egy szobafestő tanfolyamot sem bírt elvégezni a nagyszülők pénzén. Volt még Lóri, egy halk szavú srác, igazából nem is értettem, mit keres közöttük, mert nem nagyon illett ide, de Norbi mondta, hogy általános suli alatt csapódott hozzájuk, és ez így maradt azóta is. Végezetül ott volt Csabi, aki egy évvel idősebb volt Norbiéknál, ő folyton perverz megjegyzéseket tett mindenre. Ő volt közülük az egyetlen, aki kifejezetten kedvelt engem, de szerintem csak azért, mert bejöttem neki, de neki mondjuk szinte minden nő bejött… És most itt volt Miksa új barátnője is, aki meglepően normális lánynak tűnt, bemutatkoztunk egymásnak, Gabinak hívták, szerintem maximum húsz éves lehetett.

A meccs közben nem nagyon adódott lehetőség senkivel sem beszélgetni, amit annyira nem is bántam, mert úgy éreztem, nincs mit mondanunk egymásnak. A szünetben még ittunk Norbival egy-egy sört, aztán a második félidőben végre a meccsen is történt valami, vezetést szerzett az Újpest. A leghangosabban a srácok örültek neki itt a kapu mögött, mondjuk rajtunk kívül alig volt még pár száz néző, de a fiúk őket is túlharsogták. A nyolcvanadik percben már három nulla volt az állás az Újpest javára, Norbi megkérdezte tőlem:

– A srácok mennek kocsmázni a meccs után, mi ne menjünk velük, ugye?

– Mehetünk felőlem – mondtam, mire ő csodálkozott, eddig még sosem szerettem volna menni.

– Biztos?

– Persze.

– De ha inkább szeretnél hazamenni, bébi, akkor menjünk, nekem az is jó.

– Nem, tényleg, nem gond, ha megyünk velük – mosolyogtam rá, és megcsókoltam.

– Hát jó – mondta, majd átölelt, és ő is megcsókolt.

A meccs vége előtt nem sokkal a srácok átszellemülten énekeltek egy szurkolói dalt, én az eredményjelzőre néztem, továbbra is három nulla volt az állás. Utána a mögötte lévő messzeségbe bámultam, néztem a sötét eget, hallgattam, ahogy a fiúk énekeltek, éreztem, hogy ez egy különleges pillanat volt. Egy olyan pillanat, amikor akár boldog is lehettem volna, de mégsem voltam az. Akkor lennék boldog, ha még mindig abban a tudatban lennék, hogy gyereket várok. Persze, ha ez így lett volna, akkor meg nem lettem volna itt kint…