10. fejezet

Hétfőn kellemetlen meglepetés fogadott minket a munkahelyen, bár volt, akinek ez nem volt annyira kellemetlen. Reggel tízkor beterelték az egész részleg mind a kétszáz emberét a földszinti konferencia terembe, ekkor már tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent. Én a csapatommal voltam, mindenki vidáman beszélgetett, vártuk, hogy ezen is legyünk túl, és ne húzzák az időnket. Megláttam Nikit, ahogy egy oszlopnak dőlve állt unottan, és a telóját nyomkodta. Én is elővettem a telefonomat és írtam neki Skype-on, mert tudtam, hogy ott mindig fent van: „Nem tetszik ez nekem.”

„Nekem sem, baromira nem akarok itt lenni” – írta azonnal. „Mármint nem ezen az újabb buzi meetingen, hanem amúgy az épületben.”

„De én úgy értettem, hogy szerintem itt valami rossz hír van készülőben.”

„Micsoda, hogy még többet kell itt lenni és dolgozni? Ha ezen kívül bármi más lesz, én nem leszek szomorú. Miért, mire gondolsz, mi lesz?”

„Szerintem megint részt kell vennünk valami kurva unalmas projektben, esetleg lesz megint egy nagy buli, amire semmi kedvem nem lesz elmenni.”

„Áh, ne is beszéljünk róla. Milyen volt a hétvége?”

„Nem volt rossz, és neked? Bencével voltál?” – kérdeztem vissza, közben ránéztem, ő meg elmosolyodott a kérdésre.

„Igen, elmentünk moziba meg sétálni utána. Vasárnap meg elvoltunk otthon :D”

„Képzelem J” – írtam.

Ekkor elkezdődött a nagyszerű meeting, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem ezt az eseményt. Réka főnökének a főnöke lépett középre a mikrofonos állványhoz, egyelőre még csak próbálgatta, hogy mindenki jól hallja-e. Én Nikire néztem, ő is pont elkapta a tekintetem, csak fintorgott egyet és hülye pofákat vágott, én meg majdnem elnevettem magam. Nagyon vicces volt, hogy így ki tudott akadni ilyen baromságokon.

Ami ezután következett az már nem volt annyira vicces. A nagyfőnök először is a részlegünk nagyszerű eredményeit méltatta, de tudtam, hogy ez még csak a kötelező rizsa. Utána jött az, amin rengetegen kiakadtak, és általános morajlás futott végig a termen: bejelentette, hogy a részleget árszervezik Varsóba, Lengyelországba, mert az sokkal inkább költséghatékony megoldás. Ezt kifejtette egy kicsit, hogy miért, de erre senki sem figyelt, gondolom mindenkinek az járt a fejében, hogy el fogja veszíteni a munkáját. Igaz, azt is mondták, hogy mindenki megtarthatja a munkáját, csak ennek az a feltétele, hogy költözzön ki Varsóba, de nyilván ezt ilyen hirtelen senki sem akarta. Egyébként ha nem akarunk Lengyelországban dolgozni, átlag három hónapunk van, hogy megtanítsuk az ide érkező lengyeleknek a munkánkat, aztán szépen elköszönünk egymástól. Mondta, hogy nem érdemes most azonnal felmondani, mert szépen meg leszünk jutalmazva, ha végigcsináljuk ezt az egészet. A csapatvezetőktől arra is számítanak, hogy ennek az egésznek a vége felé egy hétre menjünk ki Lengyelországba ellenőrizni, hogy minden rendben megy-e, és hogy megtanítsuk még az esetleges hiányosságokat.

Engem nem sújtott le annyira ez a hír, de most ez nem hiányzott nekem, mert legalább a munka biztos pont volt az életemben, még akkor is, ha baromi unalmasnak is találtam. Végignéztem a csapatomon és a döbbent arcokon, felfogtam, hogy ha akarom, ha nem, három hónap múlva már nem fogunk együtt dolgozni. Nem ide fogok bejárni minden nap, hanem tényleg ki kell találnom, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, mert annak semmi értelmét nem láttam, hogy újra egy ilyen helyre menjek dolgozni. Szóval inkább ez aggasztott, mintsem az, hogy a jelenlegi munkámat áthelyezik Lengyelországba…

Még azt az útmutatást kaptuk, hogy minden egyes emberrel külön-külön elbeszélget majd a felsőbb főnökség, mindenki kap egy nagyon kedvező szerződést az elkövetkezendő három hónapra, abban az esetben, ha nem akarjuk Lengyelországban folytatni a munkánkat. Én ebben biztos voltam, úgyhogy kíváncsian vártam, hogy mennyi pénzt ajánlanak, hogy még itt bohóckodjak három hónapot. Akik úgy döntenek, hogy mennek Lengyelországba dolgozni, azok is megkapnak mindenféle segítséget, bla-bla-bla, már nem is nagyon figyeltem. A csapatomból lányok közül többen elsírták magukat, de a fiúk is falfehéren hallgatták a dolgokat. Most jöttem rá, hogy basszus, a srácaim minden szar ellenére szerettek itt dolgozni, és ez nyilván valamilyen szinten az én érdemem is volt, mert ha utálnának engem, akkor örülnének, hogy mehetnek, amerre látnak. Na, majd helyre kell ráznom a kis lelküket, az is biztos…

Miután visszamehettünk a helyeinkre természetesen senki sem dolgozott, tudtam, hogy a mai napon nem is lesz nagy munka. Szóltam a csapatnak, bementünk egy üres tárgyalóba. Elmondtam nekik, hogy én sem tudtam erről, meg hogy gondolkodjanak, mit szeretnének csinálni, és ha bármi kérdésük van, én szívesen segítek. Ha van rá igény, akkor bárkivel szívesen elbeszélgetek kettesben, meglepetésemre szinte mindenki jelezte, hogy élne ezzel a lehetőséggel, ezért mondtam, hogy a másnapot akkor erre fogjuk rászánni. Ezután azt javasoltam, hogy menjenek ki nyugodtan a boltba, vagy sétálni, meg beszélgessenek…

Én is elindultam elszívni egy cigit, útközben összeszedtem Nikit, lementünk az iroda elé. Én rágyújtottam, nem győztem hallgatni az örömködését.

– Ennél jobb komolyan nem is történhetett volna velünk, kapunk egy rakás pénzt ha betanítjuk a lengyeleket, és még az is lehet, hogy én is mehetek egy hétre Lengyelországba, végül is én is olyan magas pozícióban vagyok, mint egy csoportvezető. Neked is tuti ki kell majd menni, szervezzük majd meg úgy, hogy együtt mehessünk.

– Jól van, persze – mosolyogtam én is, közben láttam az utca túl oldalán beszélgető néhány embert a csoportomból, nem tűntek vidámnak. – Hát szegények sajnos nem olyan boldogok, mint te. Frissdiplomások, ez az első munkahelyük, gondolom nem tudják még, hogy mennyit érnek a munkaerőpiacon, félnek a jövőtől.

– Na és te hogy vagy? – nézett rám komolyabb tekintettel.

– Én úgy a kettő között – vontam vállat. – Nem szerettem már annyira ezt a munkát, de az emberek hiányozni fognak. Még így is, hogy nem szerettem a kilencven százalékát, szóval vicces, nem?

– Hát, megértelek tulajdonképpen. Az ember akkor jön rá, hogy mit veszített, amikor már nincsen.

– Én már csak tudom – mormogtam, majd kifújtam a füstöt. – De azért sem érdekel annyira a dolog, mert ez semmi azokhoz a dolgokhoz képest, amik már eddig velem történtek. Majd keresek egy új melót… De még nem tudom, mi lesz az, nem akarok megint multinál dolgozni.

– Én sem. És most, hogy mondod, én sem tudom, hogy mihez kezdek majd – mondta, úgy látszik, ő most gondolt bele először ebbe a dologba.

– Figyelj, ráérünk még kitalálni.

– Ja… meg ami még fontosabb, kapunk egy rakás pénzt. Lehet, hogy három hónapig otthon fogok ülni, és gondolkodni, hogy mi legyen – mondta újra vidámabb hangon, így én is elmosolyodtam.

– Azért majd meglátjuk, hogy mennyi az a rakat pénz…

***

– Azta… – mondtam magam elé, amikor aznap délután megláttam a szerződés tervezetet, amit Réka az orrom alá dugott.

Ketten voltunk egy kisebb tárgyalóban, ez volt az a beszélgetés, ami beígértek mindenkinek, hogy a főnökség majd tájékoztat minket egyesével a részletekről. Az a nagy megtiszteltetés ért, hogy nekem Réka vázolta fel a lehetőségeket. Először is ideadott egy határozott idejű szerződés vázlatot, amiben le volt írva, hogyha nem akarnám folytatni a cégnél a munkát Lengyelországban, akkor mennyi pénzt kapnék a lengyelek betanításáért. A másik oldalon meg az volt, hogyha kimennék én is a céggel és maradnék ott dolgozni, akkor mennyi támogatást kapnék a kiköltözéshez. Egyik jobban hangzott mint a másik, de persze semmi kétségem nem volt az itthon maradás felől, elég szép kis összeget ajánlottak erre is, nem gondoltam volna, hogy ennyit adnának. Kezdtem én is olyan lelkes lenni, mint Niki.

Láttam Rékán, hogy egy kicsit meg van zuhanva, szomorúan forgatta a kezében az iPhone-ját. Biztos nem jó érzés a kiskakasnak, hogy elveszik tőle a szemétdombját, és ezentúl nem lesz kin gyakorolnia a hatalmát. Érdekes módon végig arról dumált, hogy mi lesz akkor, ha én Varsóban folytatom a munkát, ezért egy idő után közbeszóltam, mert untam:

– Biztos vagyok benne, hogy nem költözöm Lengyelországba – mondtam, magamban hozzátettem, hogy emiatt a munka miatt főleg nem.

– Ne hamarkodd el a döntést, Anett, a cégnek továbbra is szüksége van ilyen tapasztalt csoportvezetőkre, mint te, kint is biztosan hasznos munkát végeznél.

Ahogy ezt mondta, nem nézett a szemembe. Biztos voltam benne, hogy a főnökei kiadták neki, hogy minél több embert meg kell győznie, hogy maradjon a cégnél és menjen ki Lengyelországba. Mert ugye ha maradnak a megszokott emberek, az sokkal egyszerűbb lenne, mint kint újakat felvenni és kezdeni mindent elölről. Elég rossz lehetett neki, hogy most nyaliznia kellett nekem, holott mindig is lenézett, és kölcsönösen utáltuk egymást.

– Jó, de biztosan nem megyek, úgyhogy inkább azt mondd el légyszi, hogy mi lesz, ha itt maradok…

Láttam rajta, hogy emiatt nagyon bosszús lett, de gyorsan eldarálta a lényeget. A lengyelek három hetet fognak itt tölteni, meg kell őket mindenre tanítani, amit mi itt csinálunk, aztán visszamennek Lengyelországba, ők is csinálják velünk párhuzamosan a munkát, és telefonon meg Skype-on keresztül tudnak tőlünk segítséget kérni még kb. másfél hónapon keresztül. Ha nagyon nem megy nekik a dolog, akkor pár csoportvezető kiutazhat hozzájuk egy hétre segíteni, például én is. Amikor visszajöttünk, utána már az ő felelősségük lesz minden, nekünk meg itt Pesten megszűnik a munkánk, és megkapjuk a pénzt.

– Amúgy még közben is meggondolhatod magad. Ha mégis menni akarsz Varsóba, akkor el tudjuk intézni.

– És te mész? – kérdeztem vissza.

Tüntetőleg elfordította a fejét és nem mondott semmit, én ebből mindent értettem; fogtam a papírt és távoztam. Amíg sétáltam vissza a helyemre, azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen ez egy tök jó lehetőség, ami kimozdított a komfortzónából, és végre kitalálhatom, hogy mihez is szeretnék kezdeni, mit szeretnék dolgozni. Talán elvégzem végre a grafikus képzést, és megpróbálok valahogy azzal elhelyezkedni, vagy tanulhatok valami teljesen mást is, mondjuk egy új nyelvet… Bár igazából egyik sem nagyon lelkesített, a legjobb az lett volna, ha megszületett volna a gyerek, otthon lennék vele, és ezzel az egész szarral nem kellene foglalkoznom, felőlem aztán fel is robbanhatna a munkahely.

Amikor visszaértem a csapathoz, és ott ültek teljes letargiában, rájöttem, hogy nem szarhatom le, ami körülöttem folyik. Most igenis végig kell csinálni ezt a három hónapot, és hátha közben megjön az ihlet, hogy mihez is kéne kezdenem. Meg a csapattal is foglalkoznom kell, össze kell őket kapnom, mert ilyen borús hangulatban nem fog majd menni a lengyelek betanítása.

– Hali srácok, érdekel, mit mondott Réka?

Ők felkapták a fejüket, természetesen minden új infó érdekelte őket. Elmondtam röviden, hogy majd velük is lesz ilyen beszélgetés, és választhatnak, hogy itt maradnak és megcsináljuk ezt a három hónapot vagy mennek majd Lengyelországba dolgozni, de mindkét esetben jól fognak járni anyagilag.

– De nem akartunk semmi változást, szerettünk itt lenni – mondta az egyik lány, Bea, szomorú arccal.

– Hát tudom, mint mindenki – mondtam, és végül is ez igaz volt, mert velük semmi bajom nem volt, nem akartam őket ilyennek látni.

Kicsit még beszélgettünk, aztán az órámra nézve láttam, hogy háromnegyed négy volt, ezért mondtam, hogy menjenek haza nyugodtan, aztán majd holnap mindenkivel beszélek egyesével. Tudtam, hogy most nehéz lesz motiválni őket, hogy ugyanúgy folytassák a dolgokat, mint előtte, de hát ez volt a szép az én munkámban, hogy ezt nekem kellett egyedül megoldanom. Nekem sem volt sok lelkierőm dolgozni, és ahogy körülnéztem az irodában, mindenki lézengett. Ráírtam Nikire Skype-on, hogy menjünk le cigizni, aztán előadhatjuk egymásnak a jövőre néző világmegváltó terveinket…

***

Este tizenegy körül, miután lezuhanyoztam, befeküdtem Norbi mellé az ágyba, már félig-meddig elaludt a tévét nézve. Odabújtam hozzá, ő erre felébredt, és átölelt.

– Na, kigondoltad, hogy mihez akarsz kezdeni az életeddel? – kérdezte mosolyogva.

Arra célzott, hogy kaja közben elmeséltem neki, mi történt a cégnél, aztán úgy zártam le a témát, hogy majd fürdés kitalálom, hogy mihez akarok kezdeni ezután. Felvetette még azt is, hogyha már úgyis kapok pénzt, akkor eladja a BMW-t, és vegyünk egy ötajtós Mazda 6-ot, amibe majd kényelmesen elférünk a leendő gyerekinkkel. Én mondtam, hogy egyelőre erre semmi szükség, és különben is lakásra gyűjtünk; de tudtam, hogy ez a téma előbb-utóbb még úgyis szóba kerül közöttünk.

– Hát nagyon nem – mosolyogtam én is. – Lehet, hogy majd megcsinálom ezt a grafikus tanfolyamot, de szerintem ezt úgysem most este tizenegykor kell eldöntenem.

– És tudod egyáltalán, hogy mit csinál egy grafikus? Mert nem csak ceruzával rajzolgatnak, mint te, hanem a photoshop programokhoz is kell érteni.

– Tudom én azt jól… Mellesleg már nagyon régóta nem rajzolgattam még csak ceruzával sem, szóval nem tudom, hogy ez tényleg nekem való lenne-e.

– Akkor rajzolj valamit, és hátha megjön hozzá a kedved.

– De az nem úgy megy, nincs ihlet. Ilyenkor nem tudok rajzolni.

– Hát akkor tényleg ne ezt a szakmát válaszd – vigyorgott, majd hozzátette: – Jó, mondjuk tudom, hogy nem hasonlítható az itthoni rajzolgatáshoz.

– Igen. De az a helyzet, hogy már rég meg kellett volna csinálnom munka mellett ezt a tanfolyamot, de hát mikor… – tűnődtem.

– Na ez az… Lemaradtál volna a jó kis hétvégi szexről.

– Azt ki nem hagytam volna. De amúgy tényleg, ha még az alatt csináltam volna ezt a tanfolyamot, amikor te az érettségi előkészítőkre jártál, akkor szinte soha nem is találkoztunk volna.

– De most se vagy még lekésve róla – mondta, azzal megsimogatta a hajamat.

– Pedig úgy érzem, nem vagyok normális, hogy huszonnyolc évesen új szakmát szeretnék… De az is igaz, hogy nem akarom többé visszamenni egy irodába szenvedni és ilyen munkát csinálni.

– Vagy azt is csinálhatod, hogyha letelik a három hónap, akkor itthon maradsz egy hónapot kicsit kiszellőztetni a fejed, és majd akkor hátha rájössz, hogy mit is szeretnél csinálni.

– Erre is gondoltam, de igazából semmihez sincs kedvem. Az lett volna a legjobb, ha megszületik a babánk és itthon lehetnék vele – mondtam ki, pedig tudtam, hogy nem kéne őt ilyesmivel terhelnem.

– Ezen ne aggódj, kicsim, a következő gyerekünk majd meg fog születni.

Ránéztem, szerencsére nem láttam rajta, hogy elszomorítaná a téma.

– Amúgy sokszor eszembe jut, hogy mennyivel jobb lenne az életem, ha megszületett volna – folytattam. – Nem kellene most ezen a sok felesleges szarságon agyalnom, csak élveznem kéne, hogy ő van nekünk.

– Tudom, bébi, de elég ritkán történnek úgy a dolgok, ahogy nekünk a legjobb lenne.

– Jó, de másoknak akkor miért jött össze? Csomó kisgyereket látok a játszótéren, meg anyukákat babakocsival az utcán. Nekik ez olyan egyszerűen összejött, akkor nekem miért nem?

Eddig bele sem gondoltam, hogy ez zavar engem, mert semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem, ha megláttam egy kisgyereket vagy egy kisgyerekes anyukát, de most eléggé zavart, hogy nekem nem adatott meg az, ami másnak magától értetődő volt. Sokkal könnyebb lenne minden, ha most én is a gyerekünkkel foglakozhatnék. Nem azért, mert menekülni akartam a szürke hétköznapok elől, hanem egyszerűen csak sokkal boldogabb lettem volna, ha gyerekünk lenne.

– De ne azt nézd, hogy másoknak mi jött össze, nekik meg az nem természetesen, ami neked igen. És még semmiről sem vagy lemaradva, lesz majd gyerekünk – mondta biztatóan.

Én nem feszegettem tovább a témát, mert az az érzésem támadt, hogy egy kicsit elbeszélünk egymás mellett. Én azt sajnáltam, hogy nem született meg a gyerekünk, ő meg azzal vigasztalt, hogy lesz még gyerekünk; a kettő nem ugyanaz volt. Inkább odahajoltam hozzá, és megcsókoltam, ő meg megsimogatta az arcomat.

– Amúgy meg a munka miatt sem kell aggódnod – jegyezte meg vigyorogva. – Legfeljebb jössz hozzánk dolgozni az autószerelő műhelybe.

– Na persze, és mit csinálnék én ott?

– Nem tudom, de tuti jól állna neked is a kezes-lábas.

– Igen, biztosan…

***

Másnap munkahelyen még érződött, hogy mekkora káosz volt a tegnapi bejelentés miatt. Az emberek fél tízre szédelegtek be dolgozni, de érdemi munka nem igazán folyt, arról beszélgettek, hogy kit hogyan érintett ez az egész, ki mit akar kezdeni az életével. A csoportomban is ez volt a helyzet, de egyelőre még nem akartam őket felrázni, még hagy emésszék egy kicsit a dolgot. Amíg ők beszélgettek, próbáltam egy kicsit dolgozni, közben Nikivel Skype-oltam.

„Na te mit csinálsz?” – kérdeztem tőle.

„Szívok… behalt az Outlook és a Word, pedig sürgős kommunikációt kellene kiküldenem.”

„Hát én nem hittem volna, hogy dolgozol.”

„Muszáj, és most nekem kell megoldanom, mert az IT-ra várhatok estig.”

Szinte láttam magam előtt a lelkes arcát, próbáltam neki segíteni:

„Nem szabad, de töltsd le az Open Office-t, már úgyis minden mindegy. Látod, nem kéne annyi pornót tárolni a gépeden, és működne minden :D”

„Tudom, most töltöm le.”

„Mármint a pornót, vagy az Open Office-t? :D”

Miután befejeztem ezt a színvonalas beszélgetést, ahogy ígértem, mindenkivel elbeszélgettem egyesével a csapatomból, aki igényt tartott rá. Volt, aki abban kérte a segítségemet, hogy szerintem karrier szempontból érdemes-e kimenni Lengyelországba; volt, aki meg csak ki akarta beszélni magából a munkahelye elvesztése okozta fájdalmát.

Az egyik lány megjegyezte, hogy szerinte én tök jó vezető vagyok, mert odafigyelek az emberekre, de mégsem vagyok tolakodó. Ez tök jól esett, nem hittem, hogy itt bárki is értékeli ezt. Ilyenkor, amikor már nem számít, az emberek talán könnyebben kimondják az ilyesfajta gondolataikat. Aztán jött Robi, de nem értettem, minek, megint csak lökte az idióta szövegeit.

– Hát Robikám, valahogy éreztem, hogy nem a munkáról akarsz beszélgetni – mormogtam fáradtan; mint mindig, most sem volt hozzá sok türelmem.

– De akkor is, búcsú buli egyszerűen kell, érted? Majd én megszervezem, és tutira felejthetetlen élmény lesz.

– Efelől nincs kétségem, de ezt majd később beszéljük meg, jó? Az utolsó pár napban már úgysem nagyon fogunk dolgozni, akkor mindenki azt csinál, amit akar; filmet nézünk a tárgyalóban, te felrakhatod a lábad az iroda összes asztalára és megszervezheted ezt a nagyon klassz búcsú bulit is. De addig ne a hülyeségen járjon az eszed, hanem próbálj meg az előttünk álló feladatokra koncentrálni.

– Persze, hát tudod jól, hogy rám mindig számíthatsz, én mindent csak a csapat érdekében teszek – vigyorgott.

– Jól van, ennek örülök – sóhajtottam. – Van bármi olyan témád, ami kapcsolódik a munkához? Mert ha nincs, akkor szerintem ne raboljuk egymás idejét.

– Csak még valami – mosolygott.

– Na ki vele – mormogtam, fel voltam rá készülve, hogy megint valami orbitális faszságot készül mondani.

– Nyugtass meg, hogyha rád mozdultam volna aznap este, amikor kint beszélgettünk az étterem előtt, semmi esélyem nem lett volna nálad.

Komoly tekintettel nézett a szemembe, látszott, hogy most kivételesen nem baromkodik. Engem eléggé meglepett, hogy ilyen tervei voltak akkor. Persze, tudtam, hogy bejövök neki, mint minden más jól kinéző nő az irodában, de nem gondoltam volna, hogy tényleg lépni is akart valamit.

– Hát ezt jól látod, gondolom, nem kell felsorolnom az okokat, hogy miért nem – feleltem.

– Persze, hogy nem kell, elég, hogy megmondtad, legalább most már nem vergődök ezen tovább, hogy mi van, ha mégsem feleslegesen csináltam volna magamból hülyét     – mondta, azzal felállt. – Na, kösz ezt a jó beszélgetést, főnök.

Ezután kiment, rögtön jött is a következő ember, így nem volt nagyon időm agyalnom Robi kijelentésén. Aztán hazafelé, a villamoson ülve elgondolkodtam róla, hogy vajon mit érezhet irántam. Lehet, hogy komolyabb volt, mint egy fellángolás, de az is lehet, hogy csak szórakozott velem, az ilyen embereknél sosem lehetett tudni. Mindenesetre meglepő lett volna számomra, ha egy ilyen ripacs srácnak pont én tetszettem volna komolyabban… Jó, talán mégsem volt annyira felszínes, mert ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy valami nincs rendben velem a gyerek elvesztése óta, de ez nem hatott meg, tőlem nagyon távol állt az ő személyisége.

Az is eszembe ötlött most, hogy lehet, hogy Norbival közös képet is ezért akarta megnézni, hogy valósággá váljon előtte, hogy van valakim, akivel jól megvagyok. Mondjuk azért annyira nem is érdekelt ez az egész, kisebb gondom is nagyobb volt ennél, még csak hiúságból sem foglalkoztatott, hogy vajon kinek tetszhetek. Úgysem fog semmi sem történni, mert sosem merült fel bennem, hogy bárki más Norbi helyébe léphet, pláne nem Robi.

Azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon Norbi hány olyan lánnyal találkozott, akik nyíltan kimutatták, hogy bejön nekik, és hogy vajon elgondolkodott-e rajta, hogy bárkivel bármi legyen. Vagy esetleg már tett is valamit… Ezt csak ő tudhatja, de nem nagyon tudtam elképzelni róla, hogy megcsalt engem. Attól sem féltem, hogy majd később megteszi, nem akartam magamat előre ezzel idegesíteni, ez amúgy sem volt egy gondtalan időszak, amikor csak úgy unalomból problémákat gyártottam magamnak.

***

Péntekre nagyjából normalizálódott a helyzet a munkahelyen, mindenkinek eljutott az agyáig, hogy még vannak előttünk álló feladatok. Ráadásul még lesz három hónapunk megemészteni, hogy nem fogunk már itt dolgozni, tehát semmi okunk nincs rá, hogy teljes letargiába essünk. Négykor már mindenki lelépett a csapatból, ezt kihasználva én is mentem fél ötkor, úgyis időpontom volt a doktorhoz, nem ártott, ha hamarabb odaérek.

Negyed hatra ott is voltam, az újpesti SZTK-ba szoktam menni a szokásos éves vizsgálatra nőgyógyászhoz, emiatt nem akartam magánorvosnak pénzt kiadni. Azt gondoltam, hogy nem lesznek sokan, mivel csak én vagyok az a szerencsés, akinek az orvos a péntek estei programja, de most is tele volt a váró. Volt ott egy terhes anyuka is a pasijával, jó hangosan dumáltak mindenféle nyálas dologról, hogy mutogassák a külvilágnak, hogy ők a világ legboldogabb párja. Nem nagyon tudtak elkedvetleníteni, mert tipikus műanyag embereknek tűntek, inkább elővettem a könyvemet, és olvasni kezdtem, ezzel teljesen jól kizártam a külvilágot.

Amikor végre bejutottam, és miután letudtam a vizsgálatot, visszaültem a doktornővel szembe, amíg ő beírta a szokásos dolgokat a gépbe. Szórakozottan bámultam a falra kiragasztott elsárgult anatómiai rajzokat, már nem nagyon volt hangulatom rákérdezni, hogy gond-e, hogy négy hónap alatt még nem sikerült teherbe esnem, mert úgyis tudtam előre a választ. De megígértem Norbinak, hogy megkérdezem, ezért meg is tettem. A doktornő így szólt:

– Nem, négy hónap után még nem kell arra gondolni, hogy bármi baj lehet.

Egészen megnyugodtam, de aztán ahogy belemélyült a gépbe az előzményeimet nézegetve, megint megszólalt:

– Viszont volt egy vetélése… Utána mennyi idővel kezdtek megint próbálkozni?

– Három hónap után – mondtam, kíváncsi voltam, mit akar ebből kihozni.

– És akkor ahhoz képest négy hónapja nem sikerül?

– Igen.

– Értem. Továbbra sem gondolom, hogy bármi gond lenne. Viszont, túltette magát a vetélésen? – nézett rám érdeklődve, én meg csak pislogtam a meglepetéstől, általában az orvosok nem szoktak ilyet kérdezni.

– Miért, az is számít, hogy túltettem-e magam rajta?

– Természetesen igen. Sok olyan esettel találkoztam már, amikor valakinek azért nem sikerült teherbe esnie, mert még nem voltak túl a vetélésen. Szóval sokszor nem egészségügyi probléma áll a háttérben, hanem a lelki tényezőket is figyelembe kell venni. Csak erre sokan nem szeretnek kitérni, természetesen.

Hát én sem hittem volna, hogy majd pont egy SZTK-ban fogja nekem felhozni valaki – gondoltam magamban. Persze most nem is igazán erről elmélkedtem, hanem hogy talán lelki okai lehetnek, hogy még nem estem teherbe.

Végül abban maradtunk, hogy jöjjek vissza fél év múlva, ha továbbra sem sikerülne, akkor majd lehet, hogy nem ártana egy-két vizsgálat. Hazafelé gyalog mentem, útközben elszívtam egy cigit, és azt elemeztem, hogy vajon mennyire játszik szerepet nálam az, hogy még nem tettem túl magamat az előző elvesztésén. Tényleg szoktam rá gondolni, de nem hiszem, hogy ez olyan sok mindent befolyásolna. Mondjuk logikusan hangzott, hogy azért nem esem teherbe, mert nem akarom még egyszer átélni, hogy esetleg a következőt is elveszítsem. Ha már közrejátszanak a lelki okok, akkor lehet az is benne van a dologban, hogy Norbi ennyire szeretné a gyereket, és én meg akarok neki felelni, de nem tudok. Vajon azért nem jön össze, mert én nem is szeretnék igazán gyereket, nem akarok részt venni az ő álmaiban? Tényleg, én mennyire szeretném ezt magam miatt, és mennyire miatta?

Már majdnem elhittem, hogy erről van szó, hogy csak Norbinak akarok megfelelni, és én nem is szeretném ezt. Annyira belelovaltam magam ezekbe a gondolatokba, hogy elhatároztam, hogy otthon beszélni akarok vele erről.

Amikor hazaértem, ő már otthon volt, az ágyon ült és laptopjába mélyedt, összekötötte a hangfallal, és zenét hallgatott.

– Szia bébi – köszönt, amikor meglátta, hogy itthon vagyok.

– Szia bébi – mondtam én is, azzal bementem a fürdőszobába kezet mosni.

Ezután átöltöztem otthoni cuccba, és leültem mellé. Nagyon bele volt merülve a dolgokba, éppen valami amerikai old school rap számot hallgatott, de azért adott egy futó csókot üdvözlésképpen.

– Olyan jó számokat találtam…

– Nagyon jó, legalább lesz majd mit hallgatni a kocsiban Madchild–on és a Mobb Deepen kívül… De ha jól hallom, ez is hasonló.

– Igen, és ez benne a jó.

– Csak szerintem majd ezeket is hamar megunom, mert szarrá játszod őket.

– Így legyen, de remélem megtalálom őket jó minőségben is, mert ezek bénák – mondta szemöldök ráncolva.

– Igen, ez neked béna? Látszik, hogy te sosem hallgattál kazettáról zenét.

– Na, az biztos, hogy kurva szar lehetett.

– Ugyan… A legjobb az volt, amikor beakadt a szalag a magnóba és úgy kellett kiszedni.

– Fú, hát jó, hogy velem ilyen sosem történt.

– Igen, te ezt nem értheted… Ha kellett egy szám, nem letöltögettem, hanem napokat ültem a rádió előtt, hogy menjen végre és felvehessem. De persze akkor játszották amikor éppen kimentem valamiért, és arra értem vissza, hogy a fele már lement.

– Hát, szörnyű gyerekkorod lehetett, szivi.

– Igen, éppen ezért nem tudom átérezni a gondjaidat.

– És amúgy van kedved menni valahova hétvégén? – kérdezte.

– Nem tudom, attól függ, hova. Te mire gondoltál?

– Most még nincs ötletem… Amúgy Dávid mondta, hogy a sógorának van egy kis háza a Mátrában, és ha úgy gondoljuk, kedvezményesen kiadná nekünk egy hétvégére.

– És ezt csak most mondod? – csillant fel a szemem. – Szívesen mennék, de erről a hétvégéről már lemaradtunk, nem?

– Ja, szerintem már későn szólnék. De felhívom Dávidot, és lebeszélhetem a következő hétvégét.

– Rendben. Sőt, a pénteket kivehetem szabadnapnak, és akkor mehetünk három napra.

– Ja, ez jól hangzik, már amúgy is teljesen kivagyok a sok melótól. Minden analfabéta most hozza téli gumi cserére a kocsiját, kiégek a hülye kérdéseiken – mondta, azzal elővette a telefonját. – Tök jó lesz végre kiszabadulni innen, egész nap csak ketten leszünk, és azt csinálunk, amit akarunk.

– Igen, az biztos, nekem sem árt egy kis szünet.

– Jól van, felhívom, aztán megbeszélem a jövő hetet.

– Jó… És mit főzzek vacsorára?

– Nem tudom, nem kell semmi extra, meleg szendvics jó lesz.

– Jaj de jó, az legalább hamar megvan. Amúgy holnap mehetnénk a Balatonra.

– Igen, ilyen időben? – kérdezte.

– Miért, nyilván nem fürdeni szeretnék.

– Tudom… Jól van, majd akkor viszünk csomó száraz kenyeret és a parton megetetjük a hattyúkat a viharos szélben – mosolygott, azzal megkereste Dávid számát, és hívni kezdte.

Én kimentem a konyhába, hogy elkészítsem a kaját. Azért nem hoztam fel végül a gyerek-témát, mert rájöttem, hogy jó nagy hülyeség, hogy csak ő szeretné, és rám erőlteti ezt az egészet. Én is nagyon szerettem volna gyereket tőle.

***

Norbi megbeszélte Dáviddal, hogy a következő hétvégén miénk legyen a kis ház a Mátrában, és sikerült is kivennem a pénteket szabadnapnak. Réka eleinte tiltakozott, csak hogy megmutassa, ki a főnök, de végül elengedett, mert nagyon érezte rajtam, hogy ha elenged, ha nem, úgyis el fogok menni. Úgy látszik, inkább nem akart konfliktust, és a legkevésbé sem szerette volna, hogy esetleg felmondjak ezekben a nehéz időkben. Norbit gond nélkül elengedte Dávid, legalább ő tudta, hogyha valaki sokat dolgozik, akkor megérdemli a pihenést is.

Nagyon jól telt a három nap, szinte végig csak egymással foglalkoztunk, mert nem volt tévé és internet, szóval semmi nem tudta elvonni a figyelmünket. Ahhoz túl hideg volt így november közepén, hogy sokat legyünk kint, ezért néhány rövid sétát kivéve bent töltöttük az időt. Megnéztünk egy-két filmet Norbi laptopjáról, zenét hallgattunk, de most végre olyanokat is, amiket én szerettem. Mivel volt tűzhely, ezért úgy készültünk, hogy tudunk majd főzni. Csináltunk spagettit meg édes-savanyú csirkét, az ágyban ettük meg leveses tányérból, mert csak az volt a házban. Beszélgettünk és elmélkedtünk mindenféléről, vicces sztorikat meséltünk, nevettünk a sok hülyeségen. Jókat szexeltünk, végre mindenre volt idő, amit szerettünk volna; megtettünk egymással mindent, amit nem szégyelltünk, és azt is, amit igen.

Végre nyugodtan együtt tudtunk lenni, nem kellett házimunkát végezni, kimenni a boltba; nem volt semmi kötelező faszság. Tudtunk rendesen pihenni, bealudhattunk akár a nap közepén is. Jót tett nekünk ez a kettesben töltött idő, és nagyon kellett már, hogy végre ne az otthoni problémáinkon rágódjunk, és teljesen ki tudjunk kapcsolódni. Egyik este kimentünk egy kicsit sétálni, és annak ellenére, hogy nagyon hideg volt, egész kellemes volt. Látszódtak a csillagok, ez meg eszembe juttatta, hogy régen Egerben mennyit bámultam az eget és hogy ez mennyire hiányzott nekem. Régen sokkal több volt a nyugodt pillanat, most meg annak kellett örülni, ha két-háromhavonta volt ilyen alkalom. De hát mindegy is, azt már régóta tudtam, hogy a nyugis, semmittevős tinédzserkornak már régen vége.

Nem nagyon jutott eszembe a gyerek-kérdés sem, ha néha át is futott az agyamon, csak pozitívan gondoltam rá, hogy biztosan hamarosan összejön. Annyira jónak éreztem a kapcsolatunkat, hogy úgy gondoltam, bármi is lesz velünk, minket semmilyen nehézség nem kezdhet ki. Persze, könnyű volt így gondolkodni távol a hétköznapok valóságától; nem is sejtettem, hogy a következő hétvégén már nem lesz minden ennyire fantasztikus.