11. fejezet

Jövő hét péntek délutánra már nagyon elfáradtam, mert sok volt a hülyeség a munkában. Megbeszélésről megbeszélésre jártam, mert következő héten jönnek majd a lengyelek, nagyon át kellett nyálazni, hogy ki mit fog nekik tanítani, mi lesz a program… Niki is bent volt általában, a felesleges részeknél csak unottan összenéztünk, meg Skype-on írtunk egymásnak, hogy mégis mi a fenét keresünk mi itt.

Szerda este nagy buli volt a konferencia teremben, a három hónap alatt felélhetjük a bulikra szánt fél éves keretet, ezért elég gyakran lesznek ilyen összejövetelek. Nem volt semmi különös, csak rengeteg volt a pia, én most erre nem nagyon voltam kíváncsi, ezért nem is maradtam sokáig, Nikivel leléptünk fél hétkor, ő ment találkozni Bencével.

Másnap reggel fél tíz körül amikor beértem munkába, óriási kupleráj uralkodott az egész irodában, minden tele volt szeméttel, üres és félig üres piásüvegekkel, sörös dobozokkal, boros üvegekkel… A legszebb az egészben az volt, hogy az én asztalomra is oda volt hányva pár dolog, például sörös poharak; de ahogy ránéztem a többiek helyére, ott is ugyanez volt a helyzet. A csoport nagy része már bent volt, de nem is akartak úgy tenni, mint akik dolgoznak. Robi kényelmesen hátradőlt a székben, mindkét lába fel volt téve az asztalra, a lányok kávéztak és pletykáltak, három srác egy videón röhögött, a maradék meg nyomatta a Facebookot és a 9gaget. Ezt a gyönyörű összképet megkoronázva valakinél hangosan szóltak a Belga igaz sorai:

„Keressen munkát, az akinek két anyja van.

Én nem keresek, majd megtalál ha akar.

Dolgozni egyébként is elavult dolog;

– Ma tedd ide a dobozt, holnap meg majd oda!

A legtöbb ember munkája felesleges.

Arra jó csak, hogy így élje le az életet.

Ha van mit enni, eszek egyet, ha éppen nincs mit, nem eszek.

Egyszerűbb ez édes babám, jobban, mint az 1x1.

Dolgozzon a halál!

Dolgozzon a halál, én szabira mentem.”

Nem is tudtam, hogy sírjak-e vagy röhögjek, de aztán eszembe jutott, hogyha Réka látná mindezt, akkor már nem lenne olyan mókás a helyzet, ezért rájuk szóltam, hogy azonnal kapcsolják ki a zenét, és negyed óra múlva megbeszélést tartunk egy szabad tárgyalóban. Robi még nyavalygott, hogy „Ne már, főnök”, de én meg se hallottam, eltávolítottam az asztalomról a piától bűzlő poharakat. Amikor mindenki befejezte a reggelit és a kávészünetet, indultunk is a tárgyalóba. Ott aztán finoman lecsesztem őket, hogy nem kellene így viselkedni, ez még mindig a munkahelyük, jövő héten jönnek a lengyelek, nem ilyen kocsma hangulatban kéne fogadni őket. Továbbá a rendetlenséget is nehezményeztem, azt különösen, hogy az én asztalom is tele volt mindenféle szarral, jó, hogy használt óvszer nem volt közöttük. Erre a fiúk elkezdtek röhögni, de gyorsan befejezték, amikor mondtam, hogy ha Réka látta volna ezt, és jött volna ordítva, akkor nem tartottam volna a hátam miattuk. Szóval ehhez tartsák magukat a jövőben, most meg álljanak neki dolgozni, mert bőven van mit csinálnunk az elkövetkezendő három hónapban.

Ezzel nagyjából felráztam őket, a hét hátralévő két napján nagyjából összeszedték magukat, és rendesen dolgoztak, de ettől függetlenül eléggé elfáradtam. Sok volt a hülye megbeszélés, sok volt a megoldatlan ügy, sok e-mail várt rám… Amikor péntek este hatkor hazaestem, már teljesen le voltam strapálva, másra sem vágytam, minthogy egyek valamit, fürödjek és valami jó könyv mellett álomba szenderüljek. Ehhez képest nagyon hosszúra nyúlt az éjszaka…

Norbi már otthon volt, frissen lefürödve lépett ki a fürdőszobából, és azzal a nagyszerű ötlettel talált meg, hogy menjünk el az Újpest-városkapu Tesco-ba, mert az sosem zárt be, és vásároljunk be hétvégére. Én elkezdtem hisztizni, hogy nincs kedvem, pihenni szeretnék, meg minden bajom van, de őt nem hatotta meg, csak nézett rám boci szemekkel. Nekem bűntudatom lett, hogy ilyen gorombán reagáltam, miközben ő tulajdonképpen egész kedves volt, ezért kelletlenül belementem a dologba. Nagyon untam a vásárlást, végig nyávogtam, hogy mikor megyünk már haza. Norbi ügyet sem vetett rám, türelmesen nézelődött a sorok között, és nyugodt hangon kérdezgetett, hogy mi kell még otthonra. Igazából saját magamból is elegem volt, aztán otthon ahogy elmentem mosdóba, kiderült, hogy miért voltam ilyen elviselhetetlen hülye picsa: megjött a menstruációm. Szóval egyúttal ez azt is jelentette, hogy nem voltam terhes, ez most nagyon kellett nekem péntek estére, sokat dobott az amúgy is jó hangulatomon.

Visszamentem a szobába, Norbi az ágyon ült és egy chipset rágcsálva nézte a tévét. Én gyászos képpel meredtem rá, ő rám pillantott, majd visszatért a tévéhez.

– Mi a baj, szivi?

– Semmi, csak megjött… Most se lesz gyerek – mormogtam, azzal leültem mellé.

– Látod, én mondtam neked, hogy abba kéne hagyni a dohányzást, de nem hallgattál rám – mondta mindezt könnyed, de kioktató hangnemben, én meg nagyon nem voltam olyan állapotban, hogy el tudjam viselni az ilyen beszólásokat.

– De basszus, nem csak én tehetek erről, és te mégis így állítod be. Lehet, hogy miattad nem sikerül, mert állandóan mondogatod, hogy így a gyerek, úgy a gyerek.

– Mi van? – fordult felém megütközve. – Miért lenne már az én hibám?

– Mert folyton a gyerekkel jössz, és tök nagy terhet raksz rám, aminek nem tudok megfelelni. Mindig hangoztatod, hogy te szeretnél gyereket, meg milyen lesz, ha lesz gyerekünk; ezzel már tudat alatt is frusztrálsz. Ha olyan rohadt fontos neked a gyerek, akkor menj egy korodbeli csajhoz, az majd szül neked gyerekeket! – mondtam, majd otthagytam, és kimentem a konyhába.

Tudtam, hogy nem kellett volna ezeket mondanom, de ideges voltam, nyűgös, fáradt, és csalódott, hogy megint nem jött össze a gyerek. Megint várhatok egy hónapot, hogy hátha, és már elegem volt ebből. Ő meg jött nekem folyton ezzel, hogy szokjak le a cigiről, miközben szerintem egyáltalán nem ezen múlott. Ráadásul egy olyan ember, aki tizenhat éves kora óta dohányzik, ne akarjon már pont engem leszoktatni…

Nekiálltam mosogatni, mert ha fel voltam cseszve, mindig mosogattam, és mindig volt is mit, most is nagy kupacban állt a mosatlan. Norbi kijött hozzám, nyilván nem akarta annyiban hagyni ezt az értelmes vitát. Én még mindig túl dühös voltam ahhoz, hogy ne vágjak a fejéhez hülyeségeket, szóval baromi jó ötlet volt utánam jönni.

– Most meg mi a fene bajod van, áruld már el! – nézett rá.

– Az a bajom, hogy stresszelsz ezzel az egésszel, nekem ilyen áron nem is kell gyerek. Mondom, menj, keress egy csajt, aki gondolkodás nélkül szül neked gyereket, mert neked nem is én kellek, hanem a gyerek.

–  Te hülye vagy? Hát ez egy közös dolog, nekem ez teljesen új, hogy neked nem kell.

– Csak azért nem kell, mert állandóan erről beszélsz, és ez idegesít, érted? Nem tudok neked megfelelni; nekem nem kell gyerek, kész!

– Hát jókor mondod, baszd meg, hogy nem szeretnéd – morogta. – Nem tudnád esetleg eldönteni, hogy mégis mi a faszt szeretnél, hogy esetleg legyen esélyem téged megérteni?

– Nem tudom eldönteni, hogy „mi a faszt szeretnék”, ha ilyen fasz vagy velem! – mondtam dühösen.

– Hát kurva jó hallani, hogy micsoda fasz vagyok, miközben minden lószart megteszek érted!

– Miért, én is mindent megteszek érted, nem értem mire vered magad. Bunkó vagy, hogy nem tudod átérezni, hogy nekem sokkal szarabb volt, hogy elveszítettük az előzőt.

– Mi van? Anett, most hogy jön ide az előző? – kérdezte, látszott rajta, hogy egyáltalán nem érti, miről beszéltem. Mondjuk utólag nézve nem hibáztattam érte…

– Mi az hogy hogy jön ide? – kérdeztem vissza. – Igen, képzeld, nekem ez egy kurva szar élmény volt, és lehet, hogy még nem jöttem rendbe, de te meg a hülye cigire fogod az egészet és engem hibáztatsz.

– De nekem fogalmam sem volt, hogy te még mindig az előzőnél tartasz, mert egy szót sem szóltál róla!

– Én próbáltam, de meg sem hallottad! Szóval inkább nem is beszéltem róla, mert meg akartam felelni neked ezzel, hogy legyen gyerekünk. Folyton erről beszéltél, tényleg.

– Persze, ki ne találd már, hogy az én hibám, csak rám akarod hárítani az egészet. Akkor miért kellett nekem azt hazudni, hogy te is akarod?

– Én nem hazudtam, mert én is akartam, de látod, a testem jobban tudja, hogy még nem vagyok rá kész, ezért nem is jött össze.

– Aha… Hát kurva rosszul esik, hogy ezt így titkoltad előlem, hogy neked ilyen gondjaid vannak.

– Mondom, hogy nem lehetett neked erről beszélni, mert te csak magaddal törődsz, hogy legyen gyereked.

– Mi az, hogy „gyerekem”? Miért állítod úgy be, hogy egyedül szerettem volna ezt az egészet? Végig azt mondtad, hogy te is szeretnéd, te is nagyon jól tudod, hogy én ezt közösen akartam, nem csak saját magamnak. Különben is, én mindig megkérdeztem tőled, hogy biztosan szeretnéd-e! – nézett rám villámló szemekkel.

– Igen, de hiába szeretném, ha neked ennyire fontos, akkor ezzel csak nyomás alá helyeztél, miközben éreztem, hogy nem tudom ezt teljesíteni, mert még túl sokat gondolok az előzőre. Persze, jobb lett volna, ha összejön, de nem tudok tovább hazudni magamnak.

– Igen, meg hazudni nekem is! Komolyan megsértesz vele, hogy olyannak nézel, akivel nem lehet ezt megbeszélni.

– De én magam sem tudtam erről, hogy ezek a dolgok ennyire bántanak, csak látod, valami oka mégis csak van, hogy nem jön össze. És biztos, hogy emiatt van, hogy túlzottan meg akarok neked felelni, meg hogy nem vagyok túl az előzőn – mondtam, ekkor már éreztem, hogy nemsokára sírva fakadok. Dühös voltam és szomorú, úgy éreztem, most minden érzelem kijött belőlem, amit eddig elnyomtam.

– Hát nagyon kösz, tényleg, hogy ezt így kell megtudnom! Hogy leszeded a fejem, hogy én tehetek mindenről, és mellesleg te, hercegnőm, nem is akarsz gyereket… Meg az is király, hogy megkapom a képembe, hogy keressek mást.

– Igen, menj is, és hagyjál engem békén, jó?

– Hát baszd meg, most már ha kérnél, akkor se maradnék itthon – azzal sarkon fordult és kiment.

Én már nyugodtan utat engedhettem a könnyeimnek. Tudom, hogy ezt nem így kellett volna, de nem tudtam mit csinálni. Az én hülyeségem volt, hogy nem vettem eddig tudomást az érzéseimről, hogy mi az, ami igazán zavar, és így zúdítottam rá, de ő kezdte az állandó cigivel való cseszegetéssel, és most ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az iránta érzett dühömben benne volt az is, hogy magamra is dühös voltam, amiért így áltattam magam. Persze, nem lesz semmi baj, lesz gyerekünk, boldogan élünk, amíg meg nem halunk… Nem kell azzal törődni, hogy igazi érzelmi analfabétaként jó mélyre elástam magamban az elveszített magzat emlékét, ahelyett, hogy hagytam volna időt a gyásznak. És azzal sem kell törődni, hogy zavart, hogy Norbi ennyire akarta már ezt az egészet kezdetektől fogva, miközben én még nem akartam ilyen gyorsan, és ezzel bestresszelt engem, mindenáron meg akartam neki felelni, mert szerettem. Szerettem volna, hogy boldog legyen, mert így én is az lettem volna. Persze, én is akartam a gyereket, de ő jobban, és végig ott volt bennem, hogy mi van, ha nem tudok neki megfelelni? Mi van, ha nem tudok megtartani egy öt évvel fiatalabb pasit? Mi van, ha ő is elmegy? Ha újra elmegy?

Hallottam, hogy becsukta maga mögött az ajtót. Hát tényleg elment, jól elintézted, te hülye idióta – szidtam le magam. Bementem a szobába, leültem az ágyra, próbáltam abbahagyni a bőgést. Tudtam, hogy megbántottam őt, ezt már meg is bántam… de amiatt is szarul éreztem magam , hogy ő miket mondott nekem. Most aztán ki tudja, meddig várhatok, mire hazajön, és mindezt higgadtan meg tudjuk beszélni. Talán holnap reggel lenne érdemesebb, ha már lenyugodtunk, persze csak ha hazajön reggelig. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy hívjam fel, hogy jöjjön haza, de én küldtem el, most akkor viseljem a következményeit…

Kimentem a fürdőszobába zsepiért, közben belenéztem a tükörbe, igazán szép látványt nyújtottam a könnyáztatta arcommal és vörös szememmel. De egyébként sem annyira tetszettem magamnak mostanában, a szokásosnál is sápadtabb voltam, az arcom is beesettebb volt. Bezzeg amikor terhes voltam, akkor csak úgy ragyogtam… Elhesegettem ezeket a gondolatokat, nagyjából rendbe szedtem magam, majd visszamentem a szobába, és lefeküdtem az ágyra.

Hát igen, sajnos most, amikor ilyen hülye stílusban adtam Norbi tudtára a gondolataimat, világosult meg bennem, hogy mi az, amitől szarul éreztem magam. Amíg nem jött szóba ez az egész gyerekvállalás téma kettőnk között, nem is volt semmi baj, minden jól működött. Aztán amikor ez nem jött össze olyan egyszerűen, egy kicsit kétségbeesetem, hogy most mi lesz. Igen, attól féltem, hogy szétmegyünk, hogy ami eddig jól működött, most tönkremegy emiatt… Én hülye meg szinte előidézem a helyzetet, hogy rászóltam, hogy keressen mást, annak ellenére, hogy ettől féltem a legjobban. Minden jól ment közöttünk a korkülönbség ellenére is, de ezt a gyerek-dolgot nem tudtam befolyásolni, teljesen tehetetlen voltam. Igen, féltem, hogy majd egyszer elhagy egy fiatalabbért, aki nem olyan szerencsétlen, mint én, és simán teherbe esik. Ha nem lett volna ez az egész gyerek-cirkusz, akkor sokkal magabiztosabb lettem volna, mert tudtam, hogy rajtam aztán semmi nem múlik, hogy velem maradjon, de így… De akkor sem így kellett volna megmondanom neki, hogy ráüvöltöttem, hogy keressen mást, és engem meg hagyjon békén. Azt hittem, ennél okosabb vagyok, de most végül is elég mentség volt, hogy bele voltam fáradva az élet összes faszságába. Közeledett az év vége, fáradt voltam, lelkileg is ki voltam merülve, nem úgy alakult az életem, ahogy szerettem volna…

Fogtam a telefonomat, és elkezdtem írni Norbinak egy SMS-t, hogy sajnálom, hogy így beszéltem, és hogy nem akartam megbántani. Még a felénél sem tartottam, amikor hívott. Én nagy meglepetésemben majdnem kinyomtam, de sikerült fölvennem.

– Szia, épp neked írtam – mondtam.

– Na, jól van… Itt ülök a kocsiban tíz perce, nem nagyon akartam elindulni. Jössz velem? Hercegnőm… – tette hozzá gúnyosan.

– És hova megyünk? – kérdeztem.

– Nem tudom, majd kitaláljuk. Na, itt vagyok a ház előtt, ne várass sokáig.

– Jól van, megyek mindjárt.

***

Útközben egyáltalán nem beszélgettünk, néztem ki a fejemből és bámultam az esti fényeket. A Megyeri-híd után balra fordult, végül kiderült, hogy a Hármashatárhegyre megyünk. A kilátótól lejjebb szálltunk ki, nem akartunk oda menni, mert ott mindig sok ember tolongott. Volt egy kisebb, elhagyatott rész, ahonnan szintén szép volt a kilátás, oda mentünk ki. A lábunk alatt látszódott a fél város, például a kivilágított Megyeri-híd. A házak ablakaiból kiszűrődő fények sok kis apró szentjánosbogárként ragyogták be az éjszakát. Norbi rágyújtott, majd megtörve a csendet, megkérdezte:

– Na és akkor mi a megoldás? – nézett rám, közben kifújta a füstöt, majd átadta nekem a cigit.

– Bárcsak tudnám… – mondtam, azzal én is beleszívtam a cigibe.

Nagyon hideg volt itt fent, de nem zavart, örültem, hogy végre meg tudjuk beszélni ezt az egészet.

– Jól van, de azért érdekes, hogy még te mondtad Szlovákiában, hogy szeretnéd a gyereket, én kérdeztem, hogy várjunk-e még – mondta.

– Igen, tudom, és biztosan nehéz lehet ezt megérteni, mert nekem is az volt. Ez eléggé kettős dolog, mert szeretném is, de félek is tőle. Azt hiszem, úgy akartam túllenni az előzőn, hogy gyorsan újra teherbe esem, és akkor már úgysem foglakozom vele, hanem csak a jelenre koncentrálok… De láthattad, hogy nem jött össze, szóval most már nem tudom elkerülni, hogy szembenézzek azzal, hogy mi a gond.

– Értem… De nekem akkor is rosszul esik, hogy azt hitted, nem törődök veled. Én megkérdeztem tőled, hogy biztos vagy-e benne.

– Tudom…

Elszívtuk a cigit, aztán megkérdezte:

– És miért nem tudtad túltenni magad az előzőn?

– Mert nem jól álltam hozzá. Azt hittem, hogyha tudomást sem veszek az egészről, akkor nem is létezik a probléma. Túl gyorsan el akartam felejteni, de látod, semmi eredménye.

– És az nem lehet, hogy túltetted magad rajta, csak ezzel akarod magyarázni, hogy ezért nem jön össze a gyerek?

– Nem, mert tényleg azt érzem, hogy félek, csak eddig nem akartam ezzel foglalkozni.

– Mitől félsz pontosan?

– Egyrészt attól, hogy megint ugyanúgy járok, mint először. Másrészt meg félek, hogy nem tudok neked megfelelni… mármint nem csak neked, hanem ennek a szép jövőképnek, hogy lesz két-három gyerekünk és minden nagyon jó és gondtalan lesz. És még attól is félek, hogy erre a sikertelenségre majd rámegy a kapcsolatunk.

– Rámegy a kapcsolatunk, vagyis én keresek magamnak egy másik nőt, akivel összejön a gyerek? – kérdezett vissza.

– Igen – vallottam be.

– Meg aki fiatalabb, mint te, ugye?

Én erre elmosolyodtam, mert már olyan nevetséges volt, hogy tényleg erre gondoltam, és ő ilyen könnyen kitalálta.

– Igen – mondtam.

– Hát ez jó… – mormolta. – Amúgy szerinted nekem sosem jut eszembe, hogy te is találhatsz jobbat nálam? Valami öltönyös okostojást az irodában, aki egyetemet végzett ember, és havonta elolvas minimum egy könyvet, meg aki nem azzal keresi a pénzt, hogy autókat szerel, mert sosem koszolná össze a puhány testét.

– Oh, jézusom…

– Na, látod, most te is hülyének nézel engem. De amíg úgy érzem, hogy szeretsz engem, addig nem gondolok arra, hogy esetleg elhagynál engem egy ilyen balfasz miatt. Éreztettem veled valaha, hogy nem szeretlek, vagy hogy nem kellesz nekem? – kérdezte, már nagyon rég láttam őt ennyire komolyan beszélni.

– Nem, és ne haragudj… csak kicsúszott a számon.

– Jó, de háromszor?

– Hát látod… De tudom, hülyeség volt ezt mondanom, hogy keress mást, mert nagyon nem akarom, hogy másé legyél.

– Pedig már azt hittem – mormolta.

– Nem, tényleg… ­– mondtam, majd a szemébe néztem: – Mindenki közül, akit eddig ismertem, te állsz hozzám a legközelebb. De ezt nem így akartam elmondani neked.

– Most már mindegy, azért örülök neki… De amúgy ne aggódj cica, nem akarlak senkire sem lecserélni, és nem kell féltékenynek lenned a fiatalabb csajokra, nekem ők sosem voltak az eseteim.

– Jó, akkor az idősebb csajokra leszek féltékeny – mosolyogtam, ő csak a fejét csóválta, majd adott egy puszit az arcomra.

Egy kis idő után megkérdeztem:

– És egyébként nem unod, hogy nem olyan könnyű ez az egész? Hogy nem jön minden azonnal, amit szeretnénk, és ki tudja, még meddig kell küzdeni a dolgokért? Nem fogsz belefáradni?

Láttam rajta, hogy elgondolkodott ezen.

– Nem… Hiába szeretnénk, semmi sem jön ingyen. Ha belegondolsz, mit kaptunk készen az életben? Semmit. Minden, ami most van, azért megszenvedtünk. Mindkettőnknek jó melója van, de sokat dolgozunk, és azelőtt még többet dolgoztunk azért, hogy most ez így legyen. Az albérletért fizetni kell, a kocsit is fent kell tartani. Azért is sokat tettünk, hogy együtt vagyunk, és sok hülyén túl voltunk, mire találkoztunk. Szóval nem, nem fogok belefáradni. Ha ez bekövetkezik, az azt jelenti, hogy feladtam az egész életet, de én sosem fogom feladni.

– Én sem – mondtam. – Csak az ember hajlamosabb azt hinni, hogyha sokáig nem sikerül valami, akkor azt máshol sokkal könnyebben megkapja.

– De én mindent megkaptam tőled, amit csak lehetett. A gyereket most nem keverném ide, mert azt nem tudjuk befolyásolni, arról senki sem tehet.

– De pont ez a lényeg, hogy ebbe a tehetetlenségbe is be lehet kattanni.

– Igen, akinek még nem volt sok nehézség az életében, és csak a gyerekre tenné fel az életét, az lehet, hogy bekattanna. De mi már sok szaron keresztülmentünk, én nem tudom elképzelni, hogy bármi is annyira betenne nekünk, hogy szétmenjünk.

– Értem, és tudom is, hogy sok mindent megéltél már, és nem vagy olyan, mint egy átlagos huszonhárom éves pasi, aki még csak most került ki a nagybetűs életbe, de te sem tudhatod, hogy mi vár még ránk.

– Miért, ezt ki tudhatja? Csak azt tudhatjuk, hogy most mit akarunk… Én veled szeretnék lenni, és azért vettelek feleségül, mert azt akarom, hogy ez örökké tartson. Lehet, hogy nem így lesz, mert az élet közbeszól, de nem rajtam fog múlni. Nem akarok átlagos lenni, akinek csak az számít, hogy minden nőt megkaphasson. Nekem sokkal fontosabb, hogy azt, akit szeretek magam mellett tudhassam és megbecsüljem.

– Még így is, hogy semmi sem jön könnyen?

– Igen, így is… ahogy mondtam, erről szól az élet.

– Nem akartalak megbántani – mondtam. – Csak néha nehéz, hogy nem jön össze, amit szeretnénk, és ez frusztrálttá tesz, de próbálok nem így gondolni rá.

– Azt jól teszed – mormogta, közben végigsimított az arcomon.  – Nem fogok rád szólni a cigi miatt, és a gyereket is csak azért hozom olyan gyakran szóba, mert nagyon szeretném. De nem beszélek róla, ha ezt akarod.

– Ha nem beszélsz róla, akkor is tudom, hogy szeretnél gyereket. Én is nagyon szeretném, hogy összejöjjön, de ne mondogasd minden egyes nap, hogy milyen szép lesz majd minden a gyerekkel.

– Jó, megbeszéltük. És ezzel tényleg nem akartam rád semmilyen terhet rakni, csak lelkes vagyok, ezért jártatom a pofámat… De nekem nem kell gyerek ahhoz, hogy kiteljesedjen az életem, nekem így is jó veled kettesben, ez csak egy plusz dolog lenne.

– Ezt komolyan mondod, vagy csak azért, hogy megnyugtass?

– Komolyan mondom… tényleg nagyon jó veled, de azért nem akarom egész este ezt ismételgetni.

– Rendben, nem is kell.

Ő megkérdezte:

– És amúgy van valami ötleted, hogy hogy szeretnéd túltenni magad az előző elvesztésén? Beszélgessünk róla, vagy majd az idő megoldja?

– Hát őszinte leszek, fogalmam sincs, mit kéne tennem… lehet, hogy valahogy a felszínre kellene ezt hoznom, de úgy érzem, hogy ennél jobban, hogy kimondtam, nem tudom ezt megtenni.

– De legalább már tudod, mi a baj, ez is segíthet továbblépni.

– Talán, nem tudom. Lehet, hogy tényleg majd megoldja az idő.

– Ha beszélgetni akarsz, szivi, akkor szívesen meghallgatlak.

– De nem tudok róla mit mondani. Nyilván tudod, hogy ez miért viselt meg engem, nem tudok sokat hozzátenni. Viszont van egy ötletem, hogy mi az, amit nem szeretnék csinálni… Szerintem túl sokat ittam az utóbbi időben, szóval erről le akarok szokni. Amikor külön voltunk, akkor is sokat ittam, és nem vezetett semmire, ez egy tök hülye szokás, és semmi értelme.

– Szerintem nem ittál sokat, néha ittunk hétvégén, de ennyi…

– Azért ennél egy kicsit súlyosabb volt a helyzet. Oda fogok erre figyelni, mert nem jó, ha ilyen dolgokhoz fordulok a lelki problémák miatt.

– Jó, ha hajlamos vagy rá, akkor tényleg nem árt egy kicsit visszafogni magad. Emlékszem, mondtad, hogy miután Fruzsi meghalt, akkor is cigiztél fél évig.

– Igen… De ezt még régen mondtam Egerben, nem gondoltam volna, hogy emlékezni fogsz rá.

– Mindenre emlékszem, amit akkor mondtál… Hogy nem akarsz bemenni a templomba, mert ott mindig Fruzsi jut eszedbe, meg hogy megszoktad, hogy mindent egyedül oldasz meg. De én már akkor is mondtam, hogy nem vagy egyedül.

– Igen, de már tényleg megszoktam. Ezen nem tudok egyik napról a másikra változtatni.

– De már évek óta együtt vagyunk.

– Tudom, de ez már annyira a sajátom lett, hogy nem lehet csak úgy megszabadulni ettől. Persze így is sokat segítettél nekem abban, hogy jobban nyíljak meg, és merjek önmagam lenni… Rajtad kívül egyik exemet sem érdekelték az én személyes gondjaim, mindegyik irányítani akart, te vagy az első, aki próbál szabadon engedni.

– De erre nekem is szükségem van tőled, én sem bírom, ha be vagyok korlátozva – mondta, majd kis gondolkodás után így szólt: – Lehet, hogy ezzel a gyerekvállalással most egy kicsit bekorlátoztuk magunkat, nem?

– Hogy értve? Hogy túlságosan rástresszeltünk, pedig régen ez nem volt ránk jellemző?

– Igen, így értem – mondta.

– Igen, lehet. Én mindig is úgy gondoltam, hogy köztünk azért működtek jól a dolgok, mert nem vártunk el egymástól semmi nagy dolgot és nem baszogattuk egymást felesleges hülyeségekkel… De amúgy most sem érzem azt, hogy túl nagy terhet raksz rám, én most egyszerűen csak szarul vagyok, és ezért reagáltam túl a dolgokat – mondtam.

– Jó, de ha ki akarod beszélni magadból a dolgokat, csak szólj bébi, és itt vagyok.

– Köszönöm – mosolyogtam. – Egyébként sokat jelent nekem, hogy elmondhattam ezeket, és hogy ennyire megértő vagy, ahelyett, hogy tovább folytattad volna a veszekedést.

– Ez semmiség, szivi… Különben amikor hazafelé mentünk a kórházból, már akkor is mondtam, hogy nem kell ezen a dolgon olyan gyorsan túlesni, ha úgy érzed, hagyj időt magadnak.

– Igen, emlékszem, hogy mondtad, de akkor nem tudtam máshogy csinálni, úgy látszik, most esett le, hogy nem ez a jó út.

– Hát jó… Amúgy te se haragudj, nem akartam így beszélni veled.

– Nem haragszom. Tényleg sokat jelent nekem, hogy mellettem vagy ebben, és nem csak mondogatod, hogy fontos vagyok neked.

– Hát te is mellettem voltál, amikor nekem volt nehéz…

Én csak elmosolyodtam, majd megcsókoltam, mivel már mindent megbeszéltünk, ami fontos volt, bele tudtunk merülni a dologba. De aztán hamarosan indultunk haza, mert mégsem volt olyan kellemes itt kint lenni a hidegben.

***

A hétvégét azzal töltöttem, hogy rendet raktam otthon a dolgaim között, és ami nem kellett, azt kidobáltam. Megtaláltam a régi rajz-cuccaimat, a festékeket, ceruzákat, papírokat, elgondolkodtam rajta, hogy mikor is rajzoltam legutóbb. Talán egy éve, amikor Norbinak csináltam névnapjára egy rajzot a kedvenc külföldi csapatának, a Manchester Unitednak a címerével, ami annyira tetszett neki, hogy ki is tette a falra. De azóta semmi…

Gyerekkoromban nagyon sokat rajzoltam, aztán olyan tizenkét évesen teljesen abbamaradt, mert onnantól kezdve az olvasás lett az elsőszámú hobbim. Amikor Fruzsi meghalt, valamiért újra ihletet kaptam, Egerről készítettem tájképeket. Ez volt az egyetlen dolog, ami akkor lekötött, és amihez tényleg kedvem volt, de fél évnél tovább nem csináltam akkor sem. Amikor Norbival szakítottunk, akkor is rajzoltam, mert néha nem tudtam aludni éjszaka, és jól elvoltam vele.

Fogtam a használható dolgokat, kipakoltam őket az íróasztalomra és elkezdtem elrendezgetni őket.

– Rajzolni fogsz, bébi? – kérdezte Norbi, éppen a Witcher 3-mal játszott.

– Igen, jó lenne, csak még nem tudom mit… – mondtam, pedig volt már pár ötletem, de nem tudtam még, hogy pontosan hogy legyen.

– Rajzolj le engem.

– Jó, ha találok rólad valami elfogadható fényképet, akkor végül is miért ne…

– Rólam csak elfogadható képek vannak – mondta sértődötten.

– Jól van, tudom én – mondtam, majd elővettem a laptopom és leültem mellé, elkezdtem keresni róla valami deszkás képet, amit le tudok rajzolni.

Néha ránéztem a tévére, hogy hol tart a Witcher 3-ban. Ezt a játékot én vettem még tavaly magamnak, egy hónap alatt ki is játszottam, ő mindig vonakodott tőle, de most rászánta magát, és már két napja abba sem tudta hagyni. Éppen az első nagyon fontos csatán jutott túl.

– Na, és melyik nőt választottad, a vöröset vagy a feketét? – kérdeztem.

– Mindkettőt… Mindenkit megdugok, akit csak lehet – vigyorgott. – De nyugi, csak a játékban.

– Jól van, most már úgysem magyarázod ki magad – mosolyogtam.

– Miért, te amúgy kit választottál? – kérdezte.

– Én a feketét. De amúgy nem hiszem, hogy a valóságban létezne olyan szép nő, mint amilyennek őt megrajzolták.

– Megrajzolták, hát persze. Ezeket is ceruzával rajzolják meg, mint ahogy te is a kis rajzaidat – gúnyolódott.

– Jó, de akkor is. Itt még a sovány nőknek is nagy mellük van.

– Igen, és pont ez a jó. Az egyetlen rossz dolog, hogy Cirivel nem lehet összejönni, őt még szívesen kipróbálnám.

– Na, mondtam én, hogy ez egy neked való játék.

Végül találtam egy jó képet Norbiról, kint készült a Deákon gördeszkázás közben. Az arca nem igazán látszott, mert oldalról ugrott éppen fel valahova, de mivel ez a kép jól elkapta a mozdulatot, úgy döntöttem, hogy ezt fogom lerajzolni.

– Na nézd, ez lesz az – mutattam neki, ő vetett rá egy pillantást.

– Jól van bébi… kíváncsi vagyok, hogy sikerül.

Jól elvoltunk, ő játszott, én meg az ágyon ülve próbálkoztam lerajzolni a laptopon kinagyított képet. Megbeszéltük, hogy este kinézünk kocsival Dobogókőre, közben zenét hallgatunk, és milyen jó lesz majd minden. Amúgy jól éreztem magam, és szerettem vele lenni, szóval amennyire lehetett, minden rendben volt, de mégsem tudtam értékelni az élet apró örömeit, ehhez még kevés voltam. Ellentétes érzések egész sora kavargott bennem, egyszer jól éreztem magam, máskor meg csak sajnáltattam magam.

Mondhatnám, hogy nagyon szánalmas volt, hogy még mindig a márciusban elvesztett magzaton kesergek, de hát ki mondja meg, hogy mennyit szabad ezen rágódni? Tudtam, hogy nem jó, hogy még mindig azon sajnálkozom, hogy miért nem született meg a gyerek, de az előző tapasztalatokból kiindulva ez nem fog hamar elmúlni. Fruzsi is gyakran eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy ő már nincs, néha el is szoktam őt képzelni, hogy vajon most hogy nézne ki felnőttként, sőt, időnként arra is szoktam gondolni, hogy mit szólna egy-egy döntésemhez, milyen tanácsokat adna nekem. Szóval nem tudtam, hogy meddig tart még ez nálam, de legalább már arra rájöttem, hogyha esetleg majd lenne gyerekünk, az nem fogja végleg kitörölni az előző emlékét. Ez a fájdalom, vagyis inkább kudarcérzés, előbb-utóbb majd elmúlik magától, de ez nem a következő gyerek megszületése fogja eredményezni. Ez csak egy tévhit volt, amivel jó volt áltatni magam.

Azért sem tudtam pozitívan gondolni a karácsonyra, mert sokszor eszembe jutott, hogy addigra már rég meg kellett volna születnie a babánknak, és úgy terveztük, hogy hármasban ünneplünk. Mások persze biztosan gondtalanok, és örülnek a családjaiknak ilyenkor, de én semmi jót nem találtam most a közelgő karácsonyban, igazából azt sem tudtam, hol leszünk aznap, és nem is érdekelt. Pedig ha meglenne a baba, akkor tök lelkes lennék, de így csak hagytam az egészet eltelni, mint máskor.

Próbáltam összeszedni magam, és már nagyon vártam, hogy újra tudjak felhőtlenül örülni mindennek, amit adott az élet… úgy gondoltam, már az is haladás, hogy akartam a változást, így majd csak eljön, csak türelemmel kell lennem.