Ősszel

Ősszel

2010

Egy október végi estén fáradtan ballagtam hazafelé az egyetemről az utolsó órám után. Teljesen üres volt a fejem, de jobb volt ez így, mintha azon gondolkodtam volna, hogy milyen sok mindent kéne megtanulnom jövő hétre. Már teljesen besötétedett, a lakótelepen csak pár utcai lámpa világított; annyira kihalt volt minden, mintha én lettem volna egyedül ezen a világon. Mielőtt még felmentem volna a lakásba, tettem egy rövid kitérőt a kosárpálya felé abban bízva, hogy hátha ott lesz Dorina, jó lett volna egy kicsit dumálni, ez lett volna az egyetlen jó dolog a mai napon. A pálya közelébe érve megláttam őt, hát persze, hogy kint volt ebben a hidegben, amikor épeszű embernek még a boltba sincs kedve lemenni.

Általános iskola harmadik osztálya óta barátnők voltunk, egy nyári kosártáborban kezdődött; csak mi ketten mentünk az osztályból, és mindent együtt csináltunk abban az egy hétben. Miután vége lett a tábornak, felfedeztük, hogy csak három utcára lakunk egymástól, és ezután, ha unatkoztunk, találkoztunk középúton a lakótelep kosárpályáján. Sokszor ütöttük el itt a szabadidőnket, szinte itt nőttünk fel. Emlékszem a nyarakra, amikor mindegyik barátom elutazott valahova, én meg elindultam felcsöngetni Dorinához, de már félúton összefutottunk, mert ő is hozzám jött. Gimibe és egyetemre már nem egy helyre mentünk, de ez sem törte meg a barátságunkat. Neki rengeteg új ismerőse lett, sokkal jobban kíváncsi volt az emberekre, mint én, nekem kevesebb barátom volt, és csak egy idő után tudtam megnyílni másoknak. De annak ellenére, hogy ő másoknak mindig adta a barátkozós, laza csajt, nekem azt is el tudta mondani, ha valami éppen szarul alakult az életében. Én meg sosem voltam a társaság középpontja, de vele bármiről tudtam beszélni, sokat hülyültünk, és nagyon jó volt néha percekig röhögni a semmin.

– Nem fázol? – kérdeztem, amikor bementem a pályára, ő éppen bedobott egy hárompontost.

Nagyon jól ment neki a kosár, általánosban mindig ő húzta fel a sulis kosárcsapatunk teljesítményét, nélküle a kerület összes iskolája durván lealázott volna minket.

– Na, vége lett a megpróbáltatásoknak, Annám? – kérdezte mosolyogva, összeszedte a labdát és idejött hozzám.

– Ennek sose lesz vége… csak neked van időd hétköznap labdázgatni.

– Valakinek tovább kell vinnie a hagyományokat. Pont menni akartam, csak miattam jöttél?

– Igen, szóval látom, még épp időben. Hazakísérhetlek, ha gondolod.

– Jól van.

Fekete futónadrágban és szürke kapucnis pulcsiban volt, sötétbarna haját hátrafogta, smink sem volt rajta, de nem is volt rá szüksége, sok nő még így is simán elbújhatott mögötte. Barna szeme mindig úgy csillogott, hogy látszott rajta, hogy ő aztán imádta az életet, és semmi sem tudta elkedvetleníteni. Mostanában mondjuk ez nem mindig volt így, de ezt betudtam annak, hogy mindketten most kezdtük az egyetemet és nem nagyon tudtuk utolérni magunkat. Ő nemzetközi gazdálkodásra járt, én meg az orvosira, sokszor kaptam is tőle a viccelődő beszólásokat, hogy én milyen okos vagyok, ő meg egy egyszerű halandó hozzám képest.

Nekem kék szemem volt, és eredetileg világosbarna hajam, de már régóta szőkére festtettem, mert az sokkal jobban állt. Egy kicsit alacsonyabb voltam Dorinánál, én sem néztem ki rosszul, de ha együtt mentünk valahova, kettőnk közül inkább ő volt a feltűnőbb jelenség. Ő vadidegenekkel is öt perc alatt összehaverkodott, rá persze hogy jobban vevő volt mindenki. Egyébként szerencsére nem volt felszínes, mindig tudta a határokat, hogy mikor kell visszavonulni, szarni a világra és a hülyékre.

Felkapta a hátizsákját, aztán elindultunk hozzájuk. Az anyjával lakott egy régi társasházban, az apja meg kint élt Svédországban, jó esetben egy évben egyszer látták egymást, amikor az apja hazajött látogatóba. Dorina talán csak háromszor volt kint nála, de mondta, hogy többször nem akar menni, mert nincs miről beszélgetniük. Az anyja és apja a gimiben jöttek össze, érettségi után rögtön kimentek Svédországba, mert az apjának voltak kint rokonai. Két évig voltak együtt, a szakítás után pár nappal jött rá az anyja, hogy gyereket vár, aztán emiatt és a szakítás miatt hazaköltözött, Dorina már itt született Pesten. Az anyja a svédtudásának köszönhetően sosem maradt állás nélkül, de nem éltek nagy lábon; ha Dorinának kellet pénz laptopra vagy egy jobb kosárcipőre, akkor azt ő fizette magának a nyári diákmunkából megmaradt pénzéből. Az apja nem nagyon támogatta, karácsonyra meg szülinapra küldött pénzt, de ennyivel el is intézte a dolgot.

Én a szüleimmel éltem az egyik lakótelepi lakás hetedik emeletén, mi sem voltunk annyira jómódúak, de természetes volt nekik, hogy támogatnak, amíg elvégzem az orvosit. Hetedikben merült fel bennem először, hogy orvos szeretnék lenni, amikor apámmal meglátogattuk nagynénémet a kórházban, aki egy nőgyógyászati kisműtétből lábadozott. A kórház természetesen nagyon lepusztult állapotban volt, a nővérek idegesen szaladgáltak ide-oda, a kórterem tele volt öregekkel, a berendezések nagy része még a hetvenes évekből maradt itt, de valamiért mégis megfogott ez a környezet. Lehet, hogy ehhez hozzájárult az is, hogy éppen nyár volt és nagyon szépen sütött a nap, a hatalmas park pedig tele volt fákkal és növényekkel… Amikor kifele mentünk, mondtam apámnak:

– Jó lenne itt dolgozni.

– Pont itt, honnan jött ez neked, te lány?

– Nem tudom… de mi lenne, ha orvos lennék?

– Ha orvos lennél, akkor ne ilyen helyen dolgozz, hanem legyen egy magánrendelésed, ahol felvet majd a pénz, és tudsz küldeni valamennyit édesapádnak.

– Hú, és mégis mire kell neked a pénz?

– Veszek belőle Ferrarit, és azzal járok csajozni – mondta apám magától értetődően, én meg csak nevettem rajta.

Ezután jobban figyeltem biosz órákon, pedig azelőtt csak Dorinával leveleztem vagy keresztrejtvényt fejtettem. Nyolcadikban vettük az emberi testet, és mivel tetszett a téma, egy biosz-kémia tagozatos gimit jelöltem meg első helyen, ahova fel is vettek; akkor lettem biztos benne, hogy tényleg orvos szeretnék lenni. Gimi alatt nem voltam mindig lelkes és kitartó, a kémiával például sokszor meggyűlt a bajom, és a magánéletem is néha háttérbe szorította a tanulmányokat, de elbizonytalanodni egyszer sem bizonytalanodtam el, hogy én tényleg ezt szeretném-e csinálni. Egyelőre az egyetem is nagyon tetszett, csak nagyon sok volt az anyag, és elképzelni sem tudtam, hogyan fogom mindezt megtanulni vizsgaidőszakban…

Útközben Dorina szinte végig pattogtatta a labdát, és be nem állt a szája, az összes vicces sztorit előadta, ami mostanában történt náluk az egyetemen. Én szívesen hallgattam, a csoporttársaimmal sajnos úgyis csak legtöbbször a tanulásról beszélgettünk. Amikor megérkeztünk hozzájuk, megálltunk a kapuhoz közel, végre letette a labdát a földre, és elkezdett a hátizsákjában keresgélni, tudtam, hogy rá akar gyújtani. Mostanában sajnos egyre gyakrabban tette, eléggé rá volt kattanva a mentolos cigire, azzal hülyített engem, hogy az nem olyan káros, de nem tudott átverni.

– És mi van Fannival? – kérdeztem.

– Megint veszekedtünk – mormolta, kerülte a tekintetemet.

Igen, Dorina most éppen egy csajjal volt együtt három hónapja. Tizenöt évesek voltunk, amikor bevallotta nekem, hogy a nők is érdeklik, a Duna parton ücsörögtünk a napsütésben, éppen nyári szünet volt, és nagyon unatkoztunk.

– Szeretnék mondani valamit, de ígérd meg, hogy nem fogsz elítélni – mondta nekem akkor.

El sem tudtam képzelni, hogy miről lehet szó, természetesen megígértem, hogy nem fogom elítélni, hacsak nem ölt embert; ezért aztán kinyögte:

– Szóval, azt hiszem, a lányok is tetszenek nekem.

Nem is emlékszem, hogy láttam-e azóta annyira zavarba jönni, pedig semmi oka nem volt rá.

– Jaaa, hát ezt akartad, ezt eddig is sejtettem – vigyorogtam.

Ezen eléggé elcsodálkozott, ezért hozzátettem:

– Néha elég feltűnően bámulod őket az utcán.

Erre ő is elmosolyodott, és annyiban is hagytuk a dolgot. Akkor még nem akartam neki megmondani, hogy nekem is tetszenek a lányok, pedig ez egy tök jó alkalom lett volna, de nem voltam biztos benne, hogy ezt bárkinek is el akarom mondani. A fiúkat is szerettem, fiúval tudtam magam igazán elképzelni, szóval felesleges lett volna erről bárkinek is tudnia. Néha még én magam sem nagyon vettem róla tudomást, tök természetes volt, hogy néztem a pasikat és a lányokat is, nem akartam ezzel különösebben foglalkozni.

Végül Dorina rájött magától, hogy mi van velem. Másfél év múlva, tizedikben egy tavaszi estén találkoztunk a kosárpálya melletti padoknál; arról meséltem neki, hogy mennyire ki vagyok akadva a biosztanárnőmre, közben néztük a pályán kosarazó húsz év körüli srácokat. A tanárnőről azt kellett tudni, hogy fiatal volt, és mindenki imádta a lehengerlő stílusa miatt, nyilván én is… Azt szerettük benne, hogy azon kívül, hogy úgy adta le az anyagot, hogy attól mindenki csak imádni tudta a bioszt, tabuk nélkül beszélgetett velünk a kamaszkort érintő problémákról. Én sosem voltam olyan, aki meggondolatlanul kimondott mindent, ami elsőre eszébe jutott, ezért inkább csak a tananyagot illetően jelentkeztem órán, az ilyen nagy beszélgetésekkor inkább csak figyeltem és csodáltam a tanárnőt, hogy mennyire rohadt jófej volt.

Aztán aznap bementem hozzá szünetben a tanáriba, hogy majd szeretnék jövőre bioszból OKTV-zni, de ő nem is értette a dolgot.

– Én nem tudtam, hogy magát ez ennyire érdekli.

– Miért ne érdekelne, orvos szeretnék lenni.

Erre még inkább értetlen fejet vágott, én meg nem értettem, miért, sosem voltam rossz bioszból.

– Ha tényleg az orvosira szeretne menni, akkor ennél sokkal nagyobb elhivatottság és több tanulás szükséges, mert én úgy veszem észre, hogy magát ez nem igazán érdekli.

Ekkor aztán leesett, hogy valószínűleg ő azért nem vett engem észre soha, mert nem álltam be a talpnyalói közé, akik egymást túlharsogva ordibáltak, amikor az élet nagy kérdéseit vitatták meg az órán. Az osztályban volt két-három fiú, akiket szintén imádott, mert szinte mindig max pont körüli dogákat írtak, én persze teljesen láthatatlan maradtam a négyes-ötöseimmel. Na meg a tanárnő sajnos elsősorban nem a lányokat figyelte, hanem a fiúkat.

– És mi volt, megmondtad neki a magadét? – kérdezte Dorina, miután elmeséltem neki a történteket.

– Persze, ahogy szoktam – nevettem fel. – Dehogy, fogtam magam, és elmentem, még az OKTV-ről is elfeledkeztem.

– Ó, de kár, basszus – mormogta. – Mármint, hogy nem osztottad ki.

– Mindegy… ha bejutok az orvosira, az jó elégtétel lesz. De tök mindegy, nem miatta csinálom, csak kiakaszt. Neki csak az a fontos, hogy legyenek rajongói, de aki nem reklámozza magát állandóan, azt már észre sem veszi, és szerinte azt már a biológia sem érdekli.

– Ne törődj vele, úgyis bekerülsz az egyetemre.

Ezután egy darabig a kosarazó srácokat figyeltük, de egy idő után már csak bámultam ki a fejemből.

– És amúgy azért csalódtál ennyire a tanárnőben, mert bejön? – kérdezte Dorina.

Nem nézett rám, én sem néztem rá; éreztem, hogy a gyomrom környékét ellepi a forróság.

– Igen – mormogtam.

– És akkor Somával mi a helyzet? – kérdezte mosolyogva, az évfolyamtársamra utalva, aki tetszett nekem.

– Azért ez a kettő teljesen más.

– Tudom, ez a szép ebben – mondta.

– És amúgy mióta tudtad ezt rólam? – fordultam felé.

– Kilencedik félévétől gondoltam rá először, hogy biztosan nem azért beszélsz annyit egy tanárról, mert milyen jól tanít. Na és merre húzol inkább?

– A fiúkhoz – mondtam.

– Jó, de azért a lányokat se hagyd ki, sok jóból maradnál ki – vigyorodott el.

– Te már csak tudod, csak egy lánnyal voltál, most meg egy pasival kavarsz.

– Igen, és mi a baj ezzel? Próbáld ki te is mindkettőt, tapasztald ki, hogy mi az, amit tényleg szeretnél.

– Könnyen hangzik, de azért ez nem így megy. Például most mindenki szerelmes, de én még soha nem voltam.

– És akkor mi van? Én sem voltam még, csak vonzónak találtam pár embert.

– Jó pár embert – javítottam ki.

– Igen, de ebben tényleg ez a jó, hogy nem tudhatod, kinél fog beütni.

– Szóval szerinted ez jó? – kérdeztem.

– Persze, ne félj tőle – mondta.

– Sosem féltem tőle.

– Helyes.

Ezután bármikor megvitathattuk, hogy nekem ki jött be, ő meg kikkel próbálkozott változó komolyságú kapcsolatokat kialakítani. Nekem tizenhét éves koromban lett először pasim, akivel négy hónapig voltunk együtt. Utána jó ideig nem volt senkim, de akkoriban sokat jártam bulikba Dorinával, ahol néha fiúkkal, néha lányokkal smároltam. Végül is kellemes volt lányokkal csókolózni, de senki sem hozott annyira lázba, hogy úgy érezzem, hogy többet is ki kellene próbálnom, és olyan lánnyal sem találkoztam, akivel el tudtam volna képzelni, hogy együtt járjunk. De addigra legalább már eljutottam odáig, hogy elfogadjam, hogyha esetleg majd beleszeretek egy lányba, akkor merjem megélni a dolgot, és ne nyomjam el magamban. Viszont nem jött ilyen lány, tizennyolc évesen megint egy sráccal jöttem össze, akiért odáig voltam, meg vissza.

Viktornak hívták, egy évfolyamra jártunk; több mint egy évig voltunk együtt. Egy sulis buli után hazakísért, aztán a kapuban lesmárolt, ilyen romantikusan kezdődött a mi történetünk. Nem volt különösebben jóképű, de a stílusával nagyon megfogott. Imádott minden sportot, kalandos volt vele az élet, vitt koncertekre, foci-, kosár- és jégkorong meccsekre. Jó volt vele a szex, sokat nevettünk, sokáig azt gondoltam, nekem ennél több nem is kell, de egy idő után egyre jobban kijöttek a köztünk lévő különbségek. A legfőbb probléma az volt, hogy megbízhatatlan volt, sokat késett a találkozókról, mintha már nem is érdekelte volna a kapcsolatunk. Azt is nagyon jól tudtam, hogy nem nagyon támogatta az orvosis terveimet, mert nem tetszett neki, hogy kevés szabadidőm lesz, és nem fogok ráérni olyan sokat találkozni vele. Miután megtudtam, hogy felvettek az egyetemre, akkor is duzzogott egy napig; nem mondta, de tudtam, hogy emiatt. Engem nagyon zavart, hogy ő nem osztozott velem az örömömben, hiszen ez mégis csak addigi életem legnagyobb sikere volt. (Amúgy a biosztanárnő teljesen el volt hűlve, hogy milyen jó érettségiket írtam biológiából és kémiából, de külön már nem dicsért volna meg, nekem meg már teljesen mindegy volt, mert akkor már rég nem érdekelt.) Viktorral veszekedtünk egy nagyot, utána nagyjából kibékültünk, de egy hét után megint összevesztünk, és akkor kimondtam, hogy akkor ennyi volt. Ő nem is ellenkezett, visszaordított, hogy igen, ennyi volt… Utána magam alatt voltam, mert ez nagyon csúnya szakítás volt; hiába voltak gondjaink, azért ez a kapcsolat nem ilyen véget érdemelt.

Három hónap telt el azóta, szóval bőven volt időm rájönni, hogy mennyire nem illettünk össze, és hogy sokkal jobb nekünk így külön. Az egyetem most minden időmet lefoglalta, nem hiányzott nekem egy problémás párkapcsolat.

Dorina persze nem aggódott azon, hogy nem lesz ideje a tanulásra; nem sokkal azután kezdett járni Fannival, miután én szakítottam Viktorral. Igazából az évek alatt volt, hogy havonta csak egyszer találkoztunk Dorinával, mert akkor éppen nem a másik volt az a személy, akivel a legszívesebben voltunk, de tudtam, hogy bármi van, neki elmondhatom. Hiába voltak olyan barátaim, akikkel sokkal jobban hasonlítottunk egymásra, úgy éreztem, engem egyedül Dorina tud igazán megérteni. Neki elmondhattam bármit, nem volt semmi sem tabu, sosem nézett hülyének, és ő is bármikor megoszthatta velem a legújabb tapasztalatait vagy fantáziáit.

Néha amúgy tettünk egy-egy kétértelmű megjegyzést egymásra csak úgy poénból, de az sosem került szóba, hogy nekünk össze kéne jönnünk. Még az is belefért, hogy tizennyolc éves korunkban kétszer egy-egy nagyobb buli alkalmával kissé ittasan smároltunk; de ezek teljesen ártalmatlan dolgok voltak. Az első úgy történt, hogy éppen a nappaliban táncikáltam a tömegben, amikor ő hátulról átölelte a vállam, és a fülembe ordította, hogy „Szia, babám”, aztán előttem termett, és lekapott. Utána vigyorogva nézett rám, én megjegyeztem:

– Ugye tudod, hogy én nem a csajod vagyok?

– Anna, tudom, hogy te vagy az – nevetett, én meg már húztam volna vissza magamhoz, hogy „Akkor jó”, de aztán faképnél hagyott, biztos eszébe jutott, hogy tényleg, amúgy van barátnője.

Én szinte el is felejtettem ezt az esetet, de a következő buli alkalmával megint egymás mellé keveredtünk. Elég sokat ittunk, utána kiültünk az erkélyre józanodni, én csak nézelődtem, ő meg rágyújtott egy cigire. Ez eszembe juttatta, hogy milyen jól esett múltkor a cigi és vodka ízű csókja, és hogy milyen kár, hogy nem folytattuk; aztán azon is elkezdtem gondolkodni, hogy vajon milyen lehet vele a szex. Ő sokkal tapasztaltabb volt nálam, de azért úgy éreztem, én is tudnék neki újat mutatni.

Amikor elszívta a cigit, elé álltam, és így szóltam:

– Még jövök neked eggyel – azzal lehajoltam hozzá, beletúrtam a hajába, és megcsókoltam.

Elég természetesen fogadta, közben végig a fenekemet simogatta, de aztán abbahagytuk, mert valaki kijött hozzánk, és amúgy is túlságosan be voltunk állva ahhoz, hogy ebből bármi jó kijöjjön, meg persze, neki továbbra is volt barátnője. Igazából mindkét csók csak a pillanat hevében történt, talán utólag ezért sem foglalkoztunk vele különösebben.

Hosszú ideig amúgy nem is tudatosult bennem, hogy milyen jó csaj volt, mivel ezer éve ismertem őt, és nem jelentett újdonságot a jelenléte. De kb. két éve azt vettem észre, hogy egy-egy egyszerűbb mozdulata nagyon is tetszett, például ahogy mosolyogva beharapta az ajkát, vagy ahogy érdeklődve szemlélt valamit. Meg úgy egyébként is volt benne valami; a mosolyában, az egész megjelenésében. Azt a bizonytalanságot már sosem láttam rajta, amikor bevallotta nekem, hogy a nőket is szereti, utána már teljesen felszabadult lett; nekem meg nagyon tetszett, hogy mindig azt tette, amit akart, sosem azt nézte, hogy mit szólnak hozzá mások. Sokan tényleg hülyének is nézték bizonyos dolgok miatt, de őt egyáltalán nem érdekelte, és ezt eléggé csodáltam benne.

Egyszer azért már éreztem, hogy jó lenne, ha valami történne közöttünk. Tavaly nyáron a Balatonon voltunk egy kisebb társasággal, este körül ültük a tüzet. Már mindenki jól be volt rúgva, kivéve őt és engem. Én a többieken röhögtem, hogy mennyire hülyén viselkedtek, aztán Dorinát kezdtem bámulni velem szemben. Nagyon jól nézett ki, mint mindig, szóval ez nem volt újdonság, inkább csak elkapott egy érzés, hogy nagyon durván belé tudnék zúgni. Ő is engem nézett, és szerintem mindketten éreztük, hogy ebben azért több volt… De ez csak egy pillanat volt, és mivel akkor éppen Viktorral jártam, gyorsan inkább másfelé néztem.

Így hát azóta is az volt a felállás, hogy hallgattam a sztorijait, és ő is az én bénázgatásaimat. Ő eddig két fiúval és két lánnyal járt együtt, most Fanni volt neki a harmadik lány, de valahogy azt éreztem, hogy ez nem volt az igazi.

– És min vesztetek össze? – kérdeztem.

– Hát mondott egy érdekes dolgot…

Sikerült elővennie egy szál cigit, és rágyújtott. Szívesen elkezdtem volna neki előadást tartani a dohányzás ártalmairól, de nem akartam én lenni az az unalmas orvostanhallgató, aki mindenkinél jobban tud mindent. Különben sajnos jól állt neki, ahogy kifújta azt a mérgező füstöt.

– Na, mit mondott? – kérdeztem.

– Azt mondta, hogy nem szereti, hogy veled lógok, mert be fogsz zavarni a kapcsolatunkba.

– Tényleg? Még egyik csajod sem volt rám féltékeny – vigyorogtam.

– Azt mondta, hogy „veszélyesen nézel rám” – nézett a szemembe mosolyogva, mintha azt akarná kideríteni, hogy így van-e vagy sem.

Persze már nyilván volt annyi tapasztalata, hogy tudja magától is a választ.

– Azért ez valahol szomorú is, nem akarnám, hogy bárki megmondja neked, hogy nem barátkozhatsz velem – mondtam.

– Ja, de nem ez volt az egyetlen fura megnyilvánulása, amiatt is beszólt, mert sráccal is voltam már együtt… Szerintem ez nem normális, mármint ki az a hülye, akinek ez baj?

– Hát annak, aki nem volt sráccal – mondtam.

– De akkor sem értem. Most akkor a srácokra is féltékeny lesz?

– Úgy néz ki – mondtam.

Fanni nyilvánvalóan egy idióta volt, amiért csinálta a balhét, ahelyett, hogy inkább örült volna neki, hogy Dorina a barátnője, és élvezte volna a helyzetet. Persze ezt inkább nem mondtam Dorinának, mert akkor tuti rám villantotta volna azt az elragadó mosolyát és ilyen „Valld be, hogy tetszem”-szintű mondatokkal fárasztott volna; most nem volt ehhez kedvem.

Egy kis hallgatás után inkább rákérdeztem, amire nagyon kíváncsi voltam:

– És a velem kapcsolatos aggodalmaira mit mondtál neki?

– Elintéztem annyival, hogy te a pasikat szereted.

– De azért ez nem teljesen így van, te is tudod.

– Igen, de végül is hihető, magától szerintem senki meg nem mondaná rólad, hogy tettél már olyan nagyon perverz dolgokat, hogy smároltál lányokkal, és néha megnéztél egy jó segget – vigyorgott, tudtam, hogy csak húzta az agyamat, mert ő ezeken már tizenhat éves korában túl volt.

– Jól van, a te csajodnak úgyis azt mondasz, amit akarsz. Pont nem érdekel, hogy mit hisz rólam, úgysem fogok „bezavarni”.

– Mintha ez lenne életem legnagyobb problémája – vont vállat.

– Na és akkor most mi lesz?

– Nem tudom, nem is érdekel. Legyen az, hogy holnap kijössz velem kosarazni.

– Nem tudok, át kell írnom az órai macskakaparásaimat füzetbe, amit aztán hétvégén tanulgathatok.

– Akkor legalább gyere el jövő hét szombaton Heniékhez házibuliba.

– Jó, még meggondolom. Egyelőre azt sem tudom, mi lesz most szombaton.

Elszívta a cigit, aztán felvette a labdát és elkezdte a mutatóujján pörgetni; mindig kellett, hogy legyen valami a kezében.

– És amúgy minden rendben van veled? – kérdezte.

– Persze, csak próbálok nem belegondolni, hogy még hány évem fog tanulással elmenni.

– De azért még mindig szereted, amit tanulsz, nem?

– De, csak soknak tűnik az a hat év – mondtam.

– Ja, és utána még öt – tette hozzá.

– Igen, de akkor legalább már kapok annyi pénzt, hogy ne haljak éhen és ne kelljen a szüleimen élősködnöm.

– Ugyan, ez nem élősködés, legalább van értelme annak, amit csinálsz… Én is el akarnék menni dolgozni, mert tudom, hogy anyámnak nehéz így, hogy húsz éve ő tart el engem, apám meg leszar minket. De anya azt mondta, hogy ne foglalkozzak ezzel, majd ha befejeztem a sulit, akkor úgyis lesz sok időm dolgozni.

– Igaza van, neked csak három év az egyetem, azt ki lehet bírni.

– Hát én nem is tudom, mit csinálnék, ha hat lenne, főleg ezen a szar szakon.

– Na jó, ne is emlékeztess a hat évre.

– Pedig amúgy hülyeség ezen hisztizni, mert úgysem kerülheted ki, hogy végigjárd az utat, és csak rajtad múlik, hogy hogyan teszed ezt meg – mondta, de közben a labdát nézte.

Ha komoly dolgokról beszélt, és igaza volt, sosem nézett rám, mindig csak merengett a távolba, hogy sokkal bölcsebbnek tűnjön. Most is teljesen jól látta a helyzetet, én választottam az orvosit, már régóta tudtam, hogy erre fogom feltenni az életemet, akkor nem volt szabad hagynom, hogy a tanulás stresszes legyen, a jó pillanatait is kellett élveznem. És tényleg szerettem is, mert enélkül teljesen céltalan lettem volna, de azért a reggeltől estig tartó órák és az otthoni két-három órás tanulás néha elég szürke tudott lenni. Ezért is határoztam el, hogy bármi is lesz jövő héten, elmegyek Dorinával bulizni.

Beszélgettünk még egy kicsit, utána arra a következtetésre jutott, hogy ő kísér haza engem, mert neki ma kevésbé volt fárasztó napja, mint nekem. Így aztán elindultunk hozzánk, már fel sem tűnt, hogy semmi értelme nem volt ennek, ezek is ilyen fura legjobb barátnős szokások voltak.

***

Jövő hét szombatig nem is láttuk egymást, azt beszéltük meg, hogy az ő házuk előtt találkozunk, mert az közelebb volt a villamosmegállóhoz. Nem vittem túlzásba a készülődést, felkaptam egy fehér blúzt és egy farmert, hozzá elegáns cipőt. Tettem egy kis szempillaspirált, meg egy nem túl kirívó színű rúzst, a hajamat kiengedve hagytam, aztán vettem a kabátomat, és mentem is. Egy kicsit kedvtelen voltam, mert leszívott ez a hét, inkább feküdtem volna a tévé előtt, vagy olvastam volna, de tudtam, hogy időnként muszáj kimozdulni.

Főleg Dorina gimis osztálytársai lesznek ott a bulin, akikkel én is jóban voltam. Az én sulimban borzalmas volt az osztályközösség a stréberek és a sznobok miatt, viszont Dorina osztálya tök jó volt. Ők nem voltak olyan okosak, mint az én osztálytársaim, de legalább emberek voltak és nem olyan robotok, akik végigtanulták a gimi mind a négy évét, és nem volt életük. Dorina gyakran elhívott bulikba, amit az osztálytársai szerveztek, én mentem is, mert tudtam, hogy az enyémektől hiába vártam ilyesmit. Hamar befogadott a társaság, még úgy is, hogy kicsit más világ voltam, mint ők.

Dorina már lent várt engem, de nem tűnt kétségbeesettnek, hogy késtem, teljes nyugalomban szívta a cigijét.

– Na, adj egy slukkot nekem is – mondtam.

– Biztos, doktornő? – vigyorgott rám.

– Szar hetem volt.

Átnyújtotta a cigit, de beleszívni még szarabb volt, mint amilyen a hetem volt, úgyhogy vissza is adtam neki, és magamban megfogadtam, hogy soha többé nem dohányzom.

A villamoson egymással szemben ültünk, őt néztem, ahogy elgondolkodva bámult ki az ablakon. Tudtam, hogy valami nincs rendben, mert máskor ilyenkor már telebeszélte a fejem mindenféle hülyeséggel.

– Na, mondj valamit, mi volt veled mostanában?

Ő rám nézett, majd így szólt:

– Képzeld, szakítottunk – mondta unott hangon, mint akit nem is érdekel az egész.

– És ezt csak most mondod? Miért nem hívtál fel, hogy találkozzunk?

– Mert nem ért annyit, hogy emiatt zavarjalak.

– De tudod jól, hogy nem zavartál volna.

– Igen, tudom, de nem nagy dolog, kiheverem…

– Tényleg? Akkor miért vágsz ilyen bánatos képet?

– Hát nem Fanni miatt – tiltakozott rögtön. – Csak rossz, hogy nem jött össze, ennyi. Szerettem volna egy nyugis kapcsolatot, de elég egyértelmű volt, hogy tőle ezt nem fogom megkapni és most egy kicsit csalódott vagyok, de túl fogom élni.

– És miért szakítottatok? – kérdeztem.

– Hármat találhatsz… Kicsit túlzásba vitte a féltékenykedést. Éppen Facebookon beszélgettünk, kérdezte, hogy beszélgetek-e rajta kívül mással is. Amikor mondtam, hogy Dáviddal, az egyik csoporttársammal, ő teljesen kikelt magából, hogy biztos fel akar szedni engem… Mondtam neki, hogy teljesen mindegy, hogy mit akar a srác, megbízhat bennem, de nem győztem meg, mondta, hogy nem szereti, ha pasikkal beszélgetek. Aztán visszavágtam, hogy azt se szereti, ha lányokkal beszélgetek, erre azt mondta, hogy azzal kevesebb baja van, de azt nem tudja feldolgozni, hogy nekem a srácok is tetszenek, meg hogy voltam már pasival. Én meg rájöttem, hogy nem vagyok hajlandó neki semmit sem bizonygatni, megmondtam neki, hogy ezt kár erőltetni, mert ha már az elején sem képes elfogadni engem, akkor mi lesz később. Szóval nagyon felnőttesen szakítottam vele Facebookon keresztül, és utána még hívogatott, de nem vettem fel. Ez úgy egy hete volt, de azóta sem érdekel, nem akarok visszamenni hozzá.

– De azért látom, nem vagy túl jól.

– De ez nem miatta van, hanem csak úgy elegem van. Szar az idő, nem érdekel semmi, rossz érzés, hogy nem jött össze, amit akartam. Tényleg jó lett volna már egy jó kapcsolat, de Fanni nem az az ember volt, akivel ezt meg lehetett valósítani. És ez az én hibám, én láttam bele olyan dolgokat, amik legfeljebb a fejemben léteztek.

– Emiatt ne hibáztasd magad, néha mindenki így van ezzel.

– Tudom, csak szar érzés.

– Hidd el, én már csak tudom, hiszen sok sikeres párkapcsolaton vagyok túl – tettem hozzá vigyorogva, erre ő is elmosolyodott.

– Na és te hogy állsz ezen a téren? – kérdezte.

– Szerinted? Sajnos leginkább a tankönyveimmel osztom meg az ágyam.

– Jól hangzik. Nem baj, legalább most ide eljöttél velem, és kicsit kiszakadsz ebből.

– Pedig amúgy ahhoz több kedvem lenne, hogy otthon megnézzünk valami idióta vígjátékot.

– Persze, hogy a felénél elaludj, mint ahogy szoktál… Nagyon jó lesz ez a buli, hidd el – mondta, de nem volt túl hiteles, mert nem úgy tűnt, mint akinek lenne bármi kedve az egészhez.

***

Ebben a nagyon jó hangulatú húszfős házibuliban este tíz körül különváltunk Dorinával, mert őt megszólította egy fiú, akit én nem annyira nem kedveltem, elvonultak beszélgetni az ablakhoz. Engem meg ezzel egy időben megtalált Reni és Kitti, akikkel mindig is jóban voltam, leültünk a szőnyegre dumálni. Ők már jobban be voltak állva, én két sörtől még szinte teljesen józan voltam, de ugyanúgy röhögtem velük együtt. Vicces sztorikat meséltek az exeikről, megosztották a legfrissebb pletykákat is, hogy ki kivel kavart a lakótelepen és az ismerőseink közül. Néha kihívás volt megérteni, hogy mit is akarnak mondani, de legalább szórakoztatóak voltak. Aztán kérdezték, hogy hogy megy nekem az orvosi, legjobban az érdekelte őket, hogy láttam-e már hullát, hogy végzünk-e gyógyszerkísérleteket patkányokon, és hogy nem képzelem-e be magamnak az összes betegséget, amikről tanulunk. Pár szóban elmondtam, hogy hogy mennek a dolgok, aztán arról faggattak, hogy milyen orvos akarok majd lenni, mondtam, hogy egyelőre legszívesebben sebész lennék, de ez még úgyis változhat. Annyira nem mélyedtem bele a témába, mert ahhoz már túl készek voltak, úgyhogy inkább mindannyian kifiguráztunk pár karót nyelt csoporttársunkat a szakjainkról.

Időnként Dorinára pillantottam, még mindig az ablakban állva beszélgetett a sráccal, aki néha megfogta a barátnőm fenekét, de Dorina mindig türelmesen elvette a fiú kezét. Mondjuk, megértettem a srácot… Dorina egyszerű fekete pólóban és szűk farmerben volt, de még így is kitűnt a többi lány közül, legalábbis nekem egyáltalán nem esett nehezemre őt bámulni.

Elkapta a pillantásomat, rám villantott egy futó mosolyt, majd újra a srácra nézett, közben beharapta az ajkát, de tudtam, hogy ez nekem szólt. Hirtelen késztetést éreztem rá, hogy én harapjam meg az ajkát, pont ugyanaz az érzés kerített hatalmába, ami a Balatonon elfogott… Rájöttem, hogy szerettem ezt az érzést; ez volt az, ami hiányzott; amit kerestem a szürke hétköznapokon.

Nemsokára szétszéledtünk Reniékkel, én elmentem mosdóba. Amikor visszamentem a szobába és nem láttam sehol Dorinát, csalódott lettem, hogy esetleg lelépett azzal a sráccal. De aztán láttam, hogy a fiú még mindig ott ácsorgott az ablakban, ezért gondoltam, Dorina biztos lement cigizni, mert mondta a házigazda, hogy maximum az utcán dohányozhatunk. Felkaptam a kabátomat, és lementem, ő tényleg ott volt, csendes magányában szívta a cigijét. Elmosolyodott, amikor meglátott, erre kellemes izgalom futott végig rajtam. Egy darabig csak szótlanul álldogáltunk egymás mellett, ami önmagában nem is lett volna furcsa, mert nekünk nem kellett állandóan kényszeredetten pofáznunk ahhoz, hogy tudjuk, van mondanivalónk egymásnak, de ez most más volt, valamiféle zavart hallgatás.

Végül ő törte meg a csendet:

– Olyan elcseszettnek érzem magam – mondta, miközben kifújta a füstöt.

– Hogy mondhatsz ilyet? – néztem rá értetlenül. – Még mindig a szakításon rágódsz?

– Nem a szakításon… Hanem hogy milyen idióta voltam, hogy elhittem, hogy majd pont egy ilyen Fanni-féle egyszerű gondolkodású hülye picsa fogja nekem megadni, amit egy kapcsolattól várok.

– Nem hibáztatlak… végül is szép csaj volt.

– Igen, és ezzel ki is merült az összes jó tulajdonsága. De ha gondolod, most már a tiéd lehet, szabad a pálya – mosolygott jelentőségteljesen.

– Na persze – hagytam rá, de ezzel csak azt juttatta eszembe, hogy nála is szabad a pálya.

Arra gondoltam, milyen jó lett volna megölelni őt, de nem azért, hogy vigasztalgassam, hanem nekem volt szükségem rá.

– Igazad volt, nem kellett volna eljönni… otthon kellett volna maradni filmezni és aludni – mondta, majd eldobta a csikket.

– Hát akkor menjünk, még simán megnézhetünk valamit.

Láttam rajta, hogy elgondolkodott, de aztán végül beleegyezett.

***

Hozzájuk mentünk fel, megbeszéltük, hogy ott is alszom, mert éjjel kettőre végeztünk volna bármilyen filmmel. Máskor ennél kevesebb indok is elég volt, hogy egymásnál aludjunk, például ha egyszerűen nem volt kedvünk hazamenni; küldtem is egy SMS-t a szüleimnek, hogy másnapig ne keressenek. Dorina anyja már aludt, ezért megpróbáltunk csendesen közlekedni a lakásban.

Előbb én mentem zuhanyozni; miután elkészültem, visszavettem a bugyimat, meg felvettem egy pólót, amit Dorina adott kölcsönbe, aztán visszamentem a szobájába. Ő addig ledobott nekem az ágyra egy párnát és egy takarót, majd ment ő is zuhanyozni. Az ágyán kényelmesen elfértünk ketten, le is feküdtem a helyemre, és amíg vártam őt, a telefonomat nyomkodtam, vagy csak szórakozottan nézelődtem.

Mindig is tetszett nekem a szobája, mert otthonos volt, amihez hozzájárult a rendetlenség és a zsúfoltság is. A falat filmes poszterek borították, amiket még tizennégy évesen rakott ki. A kosárlabdáját és a kosaras cipőjét kint hagyta a szőnyegen a szoba közepén, gondolom feleslegesnek tartotta eltenni, mert úgyis nemsokára megint kelleni fognak. Az asztalán volt minden, tankönyvektől kezdve ruhadarabokon át a laptopjáig… Még ki volt téve egy-két gyerekkori fénykép is, például a híres általános iskolai kosárcsapatról; az egyik szekrényről még mindig ott lógtak a gagyi kínai minőségű érmek, amiket a sulis tornákon nyertünk.

Erről eszembe jutott, hogy nyolcadikban a tesitanárunk minden áron profi kosarast akart faragni Dorinából, és elküldte egy egyesülethez, de ő egy hónap után otthagyta az egészet. Mesélte, hogy az edzések nagyon kötöttek voltak, alig meccseztek egymás között, neki ez halál unalmas volt, és különben is, őt ne korlátozza be senki olyan dolgokkal, mint a taktika, ő ösztönös zseni volt. Én teljes mértékben elfogadtam, hogy ezt ő így gondolta, és egyet is értettem vele. Akkoriban azt hittem, hogyha valaki elég határozottan hangoztatja a véleményét, akkor biztosan igaza is van. Dorinánál ez sosem volt probléma, mindig is felnéztem rá amiatt, mert magabiztos volt. Mai fejemmel viszont nem hagytam volna annyiban a dolgot, biztos megpróbáltam volna rábeszélni, hogy maradjon a csapatnál, mert aki már tizennégy évesen lazán szórta a hárompontosokat és a háta mögött passzolt, annak nem lett volna szabad elvesztegetnie a tehetségét. Nem tudtam, hogy azóta megbánta-e, de szerintem szívesebben kosarazna, mint nemzetközi gazdálkodásra járna. Csak azért jelölte meg azt a szakot, mert „olyan komolynak hangzik”, és akkor biztos sok lehetősége lesz majd vele később, de amúgy nem is szeretett tanulni, és a legkevésbé sem érdekelte az egyetem.

Nemsokára visszajött a szobába, így kizökkentett a gondolatmenetemből. Ő is egy hosszú pólóban és bugyiban volt, a haja ki volt engedve; magamban megállapítottam, hogy milyen jól nézett ki, pedig már rengetegszer láttam őt így. Ő viszont nem figyelt rám, leült a laptopja elé kikeresni a filmet, aztán már kezdtük is, a Watchment néztük meg. Nem aludtunk el rajta, mert nem az a tipikus egyszer nézős szuperhősös szarság volt, de az már nem a film hatása volt, hogy még utána is fent voltunk, pedig már éjjel fél három volt. Én hason feküdtem, a párnát a fejem alá gyűrtem és jobb híján a telefonomon nyomogattam egy hülye játékot. Ő hanyatt fekve a tévét kapcsolgatta, de láttam rajta, hogy ez totális pótcselekvés volt, mert nagyon nem ott jártak a gondolatai. Mint ahogy az enyémek sem… Vártam a csodát, amikor végre megtehetem az első lépést, de nem bíztam benne, hogy bármi is lesz, ezért inkább csak álmodoztam róla. Bármilyen jelnek örültem volna, már a szívem is hevesebben vert a gondolatra, hogy esetleg történik majd valami. Lányt még sosem akartam ennyire, sőt, talán senkit sem…

Rá pillantottam, és próbáltam megfejteni, hogy mi járhatott a fejében, miért tűnt annyira kedvtelennek.

– Na és te miért nem tudsz aludni? – kérdezte, majd ő is rám nézett.

Átfutott az agyamon, hogy megmondjam neki, hiszen biztosan meg tudnánk beszélni. Csak annyit kellett volna mondanom, hogy „Ööö… nagyon tetszel nekem”, de ahogy néztük egymást, egyszerűen nem jöttek a szavak. Közelebb hajoltam hozzá, állta a tekintetemet, úgy éreztem mintha tudná, hogy mire készülök, ezért felbátorodtam. Félretettem a telefonomat, az arcára tettem a kezem, és megcsókoltam.

Nem húzódott el, sőt, volt egy olyan érzésem, hogy már régóta várt erre, ezért aztán nem fogtam vissza magam. Átölelt és a hajamat simogatta, aztán ahogy ajkai elváltak egymástól, átdugtam a nyelvem; ő is ugyanolyan átéléssel csókolt, mint én őt, és ez valami eszméletlen érzés volt. Ez nem olyan volt, mint amikor részegen smároltunk, most teljesen a tudatában voltam, hogy mi történik. Most sem zavart, hogy dohányzott, sőt, elég kellemes volt a mentolos cigi íze. Bekaptam az alsó ajkát és végre finoman megharaptam; éreztem, hogy elmosolyodott. Nem akartam ennyivel megelégedni, lábamat átvetve a derekán fölé hajoltam, és így folytattuk.

Élvezettel játszadoztunk egymás nyelvével; az arcát, nyakát simogattam, még teljesen új volt, hogy mi ketten tényleg ilyen közel voltunk egymáshoz. Egyszerre volt finom, érzéki és vad, szenvedélyes, úgy éreztem, szívesen lennék örökre ebben az érzésben; és alig vártam, hogy felfedezzem a testét, rajta is ugyanezt az izgalmat éreztem. A pólóján keresztül simogattam a mellét, ő meg egyik kezével a derekamnál benyúlt a pólóm alá, a másikkal meg a fenekembe markolt. Tudtam, hogy tovább fogunk lépni, egyáltalán nem féltem, sőt, alig vártam, hogy megtörténjen… Már félig sikerült leszednem róla a pólót, amikor megjegyezte:

– Amúgy én ezt nem csak egy éjszakára szeretném.

A szemébe néztem, csak annyit tudtam kiolvasni belőle, hogy mennyire kívánt, és nekem jelen helyzetben ennél több nem is kellett.

– Reméltem is, mert én sem… – mondtam, aztán rögtön visszataláltam az ajkaihoz.

Vadul, követelően csókoltam, ő ugyanígy viszonozta, és közben egy pillanatra sem engedett el, simogatta az arcomat, hátamat. Nemsokára a nyakát kezdtem csókolgatni, közben beszívtam az illatát, és valahol itt éreztem, hogy teljesen elvesztem. Elsimította a hajamat, majd ő kezdte a nyakamat szívogatni, aztán gyengéden megharapott. Felsóhajtottam; tudtam, hogy már nincs visszaút, de ő még tett egy halvány próbálkozást az érdekemben:

– És biztos vagy benne, hogy most szeretnéd?

Belenéztem a vágytól csillogó szemébe, láttam rajta, hogy ő is pont ugyanannyira akarta ezt, mint én; csak nyilván nem szerette volna, hogy megbánjam, hogy elsiettük az első alkalmat. Én viszont csak azt bántam volna meg, ha abbahagytuk volna.

Egy hosszú pillanatig elbűvölten bámultuk egymást, majd elmosolyodtam és visszakérdeztem:

– Miért, talán úgy érzed, hogy nem akarom?

Erre ő is rám mosolygott, magához húzott, és végre teljesen belefeledkezhettünk egymásba.

***

Egymás mellett feküdtünk, csodálkozva méregetett, mintha nem akarná elhinni, hogy amit átéltünk, tényleg megtörtént. Még én sem nagyon fogtam fel a dolgot, csak azon gondolkodtam, hogy ehhez fogható élményem még sosem volt. Örültem, hogy nem az egyik random csajjal történt meg, akikkel a bulik során alkoholmámorban smároltunk sötét sarkokban, fürdőszobákban, vécékben; hanem vele, akivel tényleg volt értelme. Hiába nem voltam még lánnyal, mégis teljesen természetesen jött minden, mert hagytam, hogy az érzéseim irányítsanak. Arra is gondoltam, hogy milyen sokszor aludtunk már együtt, kár, hogy eddig ez kimaradt az életünkből.

Őt néztem, a szemében felfedeztem a régi csillogást; nagyon örültem, hogy nagy szerepem volt benne, hogy ezt visszahozzam.

– Ha már elsőre ilyen jó volt, mi lesz akkor, ha igazán belejössz? – vigyorodott el.

– Látod, nem csak ahhoz értek, hogy megbámuljak pár jó segget… – mosolyogtam. – És most már legalább tudod, hogy miért nem tudtam aludni.

– Te meg tudod, hogy miért voltam szarul mostanában.

Ezt hirtelen nem értettem, de aztán leesett… Legalábbis reméltem, hogy az van, amire gondolok.

– Miért? Mert tetszettem neked? – kérdeztem.

– Annál azért több, de igen.

– És mióta? Meg miért nem mondtad el?

– Mert féltem az egyértelmű elutasítástól – sóhajtott.

– Pedig biztos, hogy nem utasítottalak volna vissza.

– Oké, most már világos, hogy nem, de amúgy honnan tudhattam volna? Nem is értettem, amikor Fanni arról dumált, hogy hogyan nézel rám, jó lett volna, ha igaz lett volna, de egy nagy baromságnak gondoltam.

– Miért, tényleg nem vetted észre? Például amikor nyáron összenéztünk a tűz fölött?

– Ja, szóval az olyan nézés volt? – kérdezte. – Én azt egy „úgy örülök, hogy a barátom vagy”-nézésnek gondoltam.

– Azért érdekes, hogy ennyire nem ismersz… De könnyű mondani, mert én sem nagyon tudtam kiigazodni az érzéseimen – mondtam, aztán ő így szólt:

– Az az igazság, hogy bárhogy is nézhettél volna rám, úgyis csak azt hittem volna, hogy beképzelem magamnak. Ez volt a legjobb, amit most tettél, hogy letámadtál, mert csak így lehettem benne biztos, hogy ez tényleg a valóság – tette hozzá mosolyogva.

– Jó, de azért jobb lett volna, ha elmondod, kár volt emésztened magad. De tényleg, miért gondoltad, hogy nem kellenél nekem, és most miért hitted azt, hogy csak egy alkalomra kellesz?

– Még azért mindig új nekem egy kicsit, hogy tényleg velem szeretnél lenni… Mindig is azt hittem rólad, hogy sosem akarsz majd kapcsolatot lánnyal, maradsz a pasiknál, mert az sokkal kényelemesebb, és közben csak nézed a nőket, de ennyi. Ezért sem mondtam el, hogy tetszel, mert úgy voltam vele, hogyha nem akarnál lánnyal lenni, akkor ne érezd azt, hogy miattam változtatnod kell ezen. Nem akartam beégni, meg bűntudatot kelteni… de szerintem hagyjuk is ezt – mondta, azzal végigsimított az arcomon, és megcsókolt.

– Azért még valami érdekelne – mosolyogtam.

– Na mondjad…

– Miért pont én? Ott van a csomó haverod, miért pont én tetszettem meg neked?

– Ez jó hülye kérdés. Miért ne tetszhetnél nekem, mégis ki ne akarna téged?

– Igaz, eddig is sorban álltak értem – nevettem el magam. – Na, de most komolyan.

– Hát… egy ideje azt vettem észre, hogy csak akkor vagyok boldog, ha veled vagyok, vagy ha rád gondolok. Ha meg arra gondoltam, hogy úgysem leszel az enyém, akkor rohadtul szenvedtem… ez a Fannis szakítás is azért viselt meg annyira, mert rájöttem, hogy senkivel sem tudlak téged pótolni.

– Szerencsére nem is kell.

Egy darabig hallgattunk, majd megjegyeztem:

– Amúgy azt gondoltam, azért nem mondtad el, mert nem akartad kockáztatni a barátságunkat.

– Ja, nem, az a legkevesebb. Mármint miért féltettem volna a barátságunkat, ha nekem a barátság már nem volt elég? Nem értem azokat az embereket, akik ezen kattognak; én hiszek benne, hogyha már így történt, akkor ennek így kellett lennie.

– Igen, én is. De én előbb-utóbb biztosan elmondtam volna neked, csak most valahogy így jött ki a lépés.

– És tényleg milyen jó volt ez így… – mosolygott rám.

***

Másnap reggel tíz körül Dorinát vártam a szobájában, kiment a konyhába teát csinálni magának, és mondta, hogy hoz nekem is egy kávét. Addig az ablakhoz mentem, ahonnan kilátás nyílt a lakótelepre, ahol laktam. Nem volt valami szívderítő látvány, ahogy az októberi köd ellepte a sok betontömböt, de nekem most tökéletes volt… Ez végre nem egy átlagos, szürke vasárnap délelőtt volt, amikor azon gondolkodom, hogy hogyan éljem majd túl a jövő hetet, meg hogy amúgy hogyan éljem túl az összes szarságot, amit az élet elém állít; most teljesen félre tudtam tenni ezeket a dolgokat.

Azon sem aggódtam, hogy a környezetem hogyan reagál majd arra, hogy Dorinával együtt vagyunk, úgyis minden csoda három napig tart. A szüleim biztos elfogadják majd, hiszen szeretnek engem, eddig mindenben támogattak, és Dorinát is gyerekkora óta ismerik. A közös haverjainknak nem hogy három napig, de három percig sem lesz érdekes, hogy mi összejöttünk. Reméltem, hogy az én barátaim is megértik majd a dolgot, mert szerintem nekik tök mindegy, hogy kit szeretek, én attól még ugyanaz maradtam. Idegenek véleménye meg még annyira sem érdekelt.

Nemsokára bejött Dorina, átnyújtotta nekem az egyik bögrét, majd leült az ágyra, én maradtam az ablaknál. Egymásra mosolyogtunk, ő megint beharapta az ajkát, valószínűleg tudta, hogy nagyon tetszett nekem így. Én csak néztem őt, nem is tudtam semmi értelmeset kinyögni, de ő persze most is tudott miről beszélni.

– Ha megittuk ezeket, lemegyünk kosarazni?

– És mégis miben kosarazzak, a tegnapi bulizós ruháimban?

– Akkor beugrunk hozzátok, megvárlak lent, amíg átöltözöl.

– Hogy tudsz te két óra alvás után a kosarazásra gondolni?

– Csak gondoltam, csináljunk valamit együtt. Miért, te mit akartál, hazamenni aludni?

– Hát igen… meg az is megfordult a fejemben, hogy tanulnom kéne. De aztán délután átjövök, vagy jöhetsz te is.

– Ó, jaj, rendben, unalmas barátnőm – sóhajtott, majd beleivott a teába.

– Szóval akkor ezentúl mindig ez lesz? A lehető leglehetetlenebb időpontokban akarsz majd a programjaiddal fárasztani? – kérdeztem vigyorogva, mire ő is elmosolyodott.

– Igen… Te meg majd mindig visszautasítasz, hogy tanulnod kell.

– Dehogy foglak mindig visszautasítani. De nem mondom, hogy egyszerű lesz velem; sőt, rohadt nehéz lesz, nem is tudod, mit vállalsz.

– De, tudom… Majd nekem kell téged összeszednem, amikor sírsz a tankönyveid felett, amikor készülsz a szigorlatokra, meg amikor hullafáradt leszel az éjszakai ügyelet miatt. Ja, amúgy benne vagyok egyáltalán a hat plusz öt éves tervedben?

– Igen, benne vagy, de valószínűleg addigra te menekülsz el tőlem.

– Ugyan, miért menekülnék, lehet, hogy te fogod megtenni, hiszen tudod, hogy milyen könnyű eset vagyok. Szóval remélem, örülsz, hogy minden körülmény ennyire ideális – mosolygott.

– Persze, remélem te is örülsz.

– Amúgy viccen kívül, nekem még sosem indult ilyen jó feltételekkel egy kapcsolatom sem – mondta, de aztán csak elnevettük magunkat.

Hát igen, tulajdonképpen az volt a legkevesebb, hogy a környezetünk mit szól hozzánk, ez eleve nehéz volt. Nekem életem nagy részét a munkám tölti majd ki, ő meg még nem jött rá arra, hogy mit szeretne, és valószínű, hogy egy darabig nem is fog. Lehet, hogy majd féltékenykedhetek én is az összes ismerősére, fiúkra, lányokra, mindenkire; ő meg a tankönyveimre, csoporttársaimra, kollégáimra. De ugye ha minden egyszerűen menne, akkor meg az lenne a baj… Kívülről nézve ez talán halott ügy volt, amire legfeljebb az idő cáfolhat rá. Jelen pillanatban viszont megszűnt számomra az idő, úgy éreztem, ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgaim.