2018. január 2., kedd

Télen

Télen


2014

Este nyolcig maradtam a könyvtárban, aztán kiléptem a januári fagyba. Másnap készültem letenni a negyedik év őszi félévének utolsó vizsgáját, de már nagyon azt éreztem, hogy elértem a teljesítőképességem határát. Ez lesz a hatodik vizsgám ebben a vizsgaidőszakban, már semmi mást nem akartam, csak pihenni, és nagyon nehezemre esett még utoljára összeszednem magam. Az idő sem volt éppen a legbarátságosabb, nekem a január mindig olyan furcsán üres volt. Már nem volt mit várni, elmúlt a karácsony, olyan céltalan volt minden, és tudtam, hogy az sem fogja elhozni a boldogságot, ha sikerül az összes vizsgám.
Az utcán megpillantottam Dorinát, az épület mellet ácsorgott; nyilván engem várt, amin meglepődtem, mert nem beszéltünk meg mára semmit. Pont egyszerre néztünk egymásra, mindketten elmosolyodtunk.
– Hát te itt? – kérdeztem.
– Ja, és végre te is itt vagy.
– Most már értem, miért kérdezted, hogy meddig maradok – azzal magamhoz húztam, és adtam egy puszit az arcára.
– Hát igen, de gondolhattam volna, hogy zárásig maradsz… Megyünk sétálni? – kérdezte.
– Jó, de nem érek rá sokáig…
– …tudom, otthon még tanulnod kell – fejezte be helyettem a mondatot, aztán elindultunk a belváros felé.
– De holnap már szabad vagyok, ha sikerül ez a szar – mondtam.
– El sem hiszem, hogy ez a nap is eljön.
– Előbb-utóbb mindig eljön az a nap, amikor mindent letudok, csak aztán szinte azonnal kezdhetem is újra.
– Igen, mindig ez van. Keressünk már valami helyet, mert ma alig ettem valamit.
– Jól van – egyeztem bele.
Viszonylag forgalmas környéken voltunk, de most alig mászkáltak rajtunk kívül az utcán, gondolom mindenki jól érezte magát az otthon melegében; pont ezért értékeltem, hogy Dorina képes volt miattam kimozdulni. Tegnap reggel mentem haza tőlük, azóta nem láttuk egymást, ami nem volt a világvége, de örültem, hogy én is hiányoztam neki. Fontos volt a tanulás, de nem annyira, hogy őt bármikor is elhanyagoljam vagy bunkózzak vele emiatt, és szerencsére ő is sokszor próbált időt szakítani rám a dolgai között. Még nem fejezte be az egyetemet; csak idén, a negyedik évben fog végezni, mert időközben elkezdett dolgozni diákként egy irodában, és túl sok lett minden egyszerre; ráadásul még a barátaival, csoporttársaival is sokszor eljárkált.
Én egyelőre nem csúsztam a sulival, de így is még csak három és fél éven voltam túl a hatból, szóval mindenképpen időben be akartam fejezni. Ő nem sietett sehova, sosem volt az a fajta, aki ebből nagy ügyet csinált volna. A több mint három évben, mióta együtt voltunk, nem is láttam őt nagyon stresszesnek, és emiatt én is kétszer átgondoltam, hogy tényleg érdemes-e hisztiznem, vagy idegeskednem. De azt hiszem, már önmagában az jót tett nekem, hogy jó volt a kapcsolatunk.
– Örülök, hogy jöttél, elég lehangoló lett volna rögtön hazamenni és folytatni a tanulást – néztem rá, mire ő elmosolyodott.
– Én is örülök, hogy látlak végre.
Egy kis utcába értünk, és mivel egy lélek se volt rajtunk kívül, futólag megcsókoltuk egymást. Amúgy nem nagyon csinálunk ilyet itt kint, de most a nagy téli hidegben nem volt valószínű, hogy találkozunk bárkivel is, aki csúnyán nézne ránk emiatt. Egyébként olyan szempontból szerencsés helyzetben voltunk, hogy utcán néha nyugodtan megfoghattuk egymás kezét, vagy megölelhettük egymást, ebből még senki sem mondta volna meg, hogy együtt jártunk. Viszont ezt sem gyakran tettük, mert nem akartuk, hogy megbámuljanak minket.
Végül találtunk egy jó helyet, Dorina evett két szendvicset, és ha már így alakult, én is vettem egyet, és ittam egy kávét, hogy bírjam még ébren a rám váró legalább kétórás tanulást. Utána még nem akartunk menni, csak ültünk egymás mellett, és bámultunk ki a fejünkből.
– Fú, de nincs erőm már ehhez… – mormogtam. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy az anatómia szigorlatnál nem lesz rosszabb?
– Miért, ez most rosszabb?
– Hát nem kéne annak lennie, mert ez csak egy sima vizsga lesz, de ez nekem már sok.
– Nyugi, ezt már kibírod, és utána lesz egy heted pihenni a következő félévig.
– Tudom, én is már csak arra az egy hétre tudok gondolni.
– Elhiszem, én már az első félévben eret vágtam volna a helyedben, ha nekem kellett volna azt a sok tömény szart megtanulnom.
– Jó, te igen, mert te nem is szoktál tanulni… Áh, mindegy, nem érdekel semmi, veled akarok aludni – sóhajtottam, azzal a vállának dőltem.
– Támogatom az ötletet, de tudom, hogy úgysem fogsz – mondta félig-meddig viccelődve.
– Igen, de csak mert ilyenkor még szeretnék annyit tanulni, amennyit tudok, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, hogy mindent megtettem. Amúgy persze, semmi értelme, inkább csak a tudat számít, hogy tanulok, és nem mást csinálok.
– Jól van, tudom. Holnap amúgy hatkor végzem a munkában, elmehetnénk inni, mert másnap úgysem dolgozom – mondta.
– Na, ez jól hangzik, de nem akarok berúgni.
– Én sem tervezem… és utána velem aludhatsz – mosolygott rám.

***

Még éjjel egykor is a jegyzeteim felett görnyedtem az ágyon ülve, de tudtam, hogy már hiába minden erőfeszítés. Már megbántam, hogy nem mentem át Dorinához, mert egy jó szex sokkal többet segített volna rajtam, mint ez a szenvedés… de hát a vizsgák reggelén jobban szerettem itthonról indulni, szóval most legfeljebb csak álmodozhattam róla. Érdekes módon, ha tanulni kellett, még a szokásosnál is élénkebbek fantáziáltam bármiről, aminek semmi köze nem volt a tanuláshoz, de hát ez már csak így volt… Fél kettőre annyira elálmosodtam, hogy semmit sem fogtam fel abból, amit olvastam, ezért elraktam a papírokat, lekapcsoltam a lámpát, és próbáltam aludni. Ilyenkor persze nem jött álom a szememre, de a füzeteim fölött meg majdnem elaludtam… Egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy ha minden jól megy, holnap vége a vizsgaidőszaknak, és lesz egy teljes sulimentes hetem. Még zöldfülű koromban, miután letudtam a vizsgákat első félév végén, olyan perverz állat voltam, hogy előre beleolvastam a következő féléves tananyagba, de ezt most már semmi pénzért nem csinálnám… Egyszerűen kellett pár nap, amikor egyáltalán nem foglalkozom a sulival, különben jó eséllyel bekattantam volna, már sajnos így is elég közel álltam hozzá.
Azt mondták, hogy az orvosin az első két év lesz igazán húzós, de én a negyedik évet taposva bátran állíthattam, hogy ez is ugyanolyan nehéz volt. Tényleg könnyebben tanultam már, mert volt jó alapom az első két évből, és az időmet is jobban be tudtam osztani; viszont az anyag nem lett könnyebb, ugyanolyan sokat kellett tanulni, a vizsgákon ugyanannyira kellett teljesíteni, és igazából emiatt a folyamatos mentális terhelés miatt bírtam ugyanolyan nehezen, mint az első két évet. Persze én még egész jól álltam, mert sok csoporttársam annyira kikészült a vizsgaidőszak alatt, hogy nem tudtak enni, aludni, sőt, tudtam egy-két emberről hogy nagyon fájt a hasuk, vagy így a vége felé már mindent kihánytak, amit megpróbáltak magukba erőltetni. Én legalább csak aludni nem bírtam, és az általános stresszen kívül nem volt semmi bajom; volt étvágyam, tudtam a tanuláson kívül másra is gondolni… De már nagyon vártam, hogy vége legyen ennek a vizsgaidőszaknak, és rá se kelljen néznem a sulis teendőkre, találkozhassak a barátaimmal, és persze annyit lehessek Dorinával, amennyi belefért.
Egyébként nem vált be a sejtésem, hogy nekünk Dorinával nehéz lesz együtt, és az csak másodlagos körülmény lesz, hogy a környezetünk hogy reagálja le a kapcsolatunkat. Egymással volt a legkevesebb problémánk, nagy veszekedések egyelőre nem voltak, és annak ellenére, hogy elég különbözőek voltunk, gyakran egyetértettük. Az eltérő életvitelünk sem jelentett gondot; pont jó volt találkozni, miután én már eleget tanultam, ő meg eleget volt a haverjaival.
A szüleimnek egy hónap után mondtam el, hogy együtt vagyunk. Nem nagyon tudtam, hogy mire számíthatok tőlük, de előttük biztosan nem akartam titokban tartani, és reménykedtem, hogy jól fogadják, mert ha nekem jó így, akkor nekik miért ne lenne. A szüleim amúgy egész jó arcok voltak, anyámmal simán meg tudtam beszélni a pasi-ügyeimet, apámmal meg még néha a szexről is beszélgettünk, viccelődtünk, de tudtam, hogy ez most azért más volt. Egyik este kaja után az asztalnál mondtam el nekik végül. Eleinte nem is akarták elhinni, de amikor felfogták, hogy nem viccelek, akkor köpni-nyelni nem tudtak. Tudták, hogy Dorina járt már lányokkal is, de ez addig egyáltalán nem érdekelte őket, mivel sosem gondolták volna, hogy ez valaha majd érinteni fog engem. Nem mondtam nekik korábban, hogy tetszenek nekem a lányok is, mert feleslegesnek tartottam ezt csak úgy közölni velük, úgyhogy nagy volt a döbbenet.
Apám első reakciója az volt, hogy ezt nehogy bárkinek is elmondjam az egyetemen, mert a tanárok emiatt nem fognak átengedni a vizsgákon. Már éppen kezdtem volna vele vitatkozni, hogy ez nem gimnázium, hogy mindenki tud mindenkiről mindent, meg egyébként is, én túl jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy bárki is foglalkozzon velem; de ez nem az a pillanat volt, amikor meghallották volna az észérveket. Aztán hozzátette, hogyha Dorina miatt hanyagolni fogom a tanulást, akkor mindketten megnézhetjük majd magunkat, erre sem mondtam inkább semmit.
Amikor anyám is meg bírt szólalni, megkérdezte, hogy azért csinálom-e ezt, mert csalódtam a férfiakban. El akartam neki magyarázni, hogy ez már egy régebb óta tartó dolog nálam, de apám közbeszólt, hogy inkább most próbáljam ki ezt fiatalon, mint később, aztán majd úgyis „kinövök belőle” és „megjön az eszem”. Meg hogy nem kell ezen csodálkozni, biztos valami tinédzserkor végi lázadásról és kísérletezési vágyról volt szó. És persze, nyilvánvalóan Dorina vitt bele engem a „rosszba”, én meg olyan buta voltam, hogy hagytam magam „befolyásolni”. Na, ezt már nem bírtam tovább hallgatni, és elmondtam nekik, hogy legalább tizenegy éves korom óta tudtam, hogy a nők is érdekelnek, és Dorinával nem csak „kísérletezünk”, hanem komolyan gondoljuk. Ha csak ki akarnám próbálni, hogy milyen nővel lenni, akkor azt nyilvánvalóan nem a legjobb barátnőmmel tenném. Megkérdeztem, hogy most mégis mi változott, mi bajuk Dorinával, és mi bajuk velem?
Erre mondták, hogy senkivel semmi baj nincs, csak az a helyzet, hogy mindkettőnknek fiúkkal kéne lennünk. Aztán apám azt kezdte mondogatni, hogy bármelyik pasit megkaphatnánk, erre nekünk pont egymással kellett kavarni. Én erre csak annyit mondtam, hogy azt hittem, hogy ők ennél jobb fejek és sokkal normálisabban fogadják majd. Mondjuk azt azért láttam rajtuk, hogy tényleg nem számítottak erre a bejelentésre, és minden, amit mondtak, csak valamiféle első ösztönös reakció volt, úgyhogy annyira azért nem voltam rájuk kibukva.
Igazából ők sem rám, apám mondta is aztán, hogy nem ez a világ legnagyobb tragédiája, de nehogy egy ilyen baromság miatt csússzak a sulival… Ekkor inkább otthagytam őket, hagy emésszék a dolgot, és elmentem sétálni. Nyilván tudtam, hogy nem fognak örülni, de akkor is rosszul estek a logikátlan hülyeségek, amiket a fejemhez vágtak. Nem volt könnyű ezt megosztani velük, nem arra számítottam, hogy így fogadják…
Ezután nem nagyon jött szóba a téma otthon, de éreztem, hogy zavarta őket. Ezért aztán egy darabig nem is akartam felhozni Dorinát, főleg náluk voltunk, az ő anyját, Szilvit nem érdekelte, hogy mennyit vagyok ott, Szilvi már rég elfogadta, hogy a lányának néha csaja van, néha pasija. Huszonkét évesen szülte Dorinát, lényegesen szabadabb szellemben nevelte fel, mint engem az én szüleim. Bár az is hozzátartozott az igazsághoz, hogy Szilvinek tök mindegy volt, mit csinált Dorina, mert megvolt neki a maga baja az életben; mostanában például azt találta ki, hogy lelép az országból, és újra kiköltözik Svédországba. Nekem ő olyannak tűnt, mint aki állandóan kereste, de soha nem találta önmagát; egy kicsit Dorinát is féltettem ettől.
Szilvinek az én szüleimhez képest egyáltalán nem volt nehéz elmondani, de azért nem zúdítottuk rá azonnal, mert még nekünk is újdonság volt, hogy együtt voltunk, elsősorban inkább egymással foglalkoztunk. Azon a hétvégén, miután én elmondtam otthon, döntöttük el Dorinával, hogy ideje az ő anyját is beavatni. Persze sokat nem agyaltunk rajta, hogy hogyan tegyük, este kimentünk a konyhába, Szilvi éppen melegítette a vacsorát, én leültem az asztalhoz, Dorina meg a konyhapultnak dőlt, szembe az anyjával, és vigyorogva ránézett. Tudtam, hogy a lehető legidiótább módon fogja közölni, de nem zavart.
– Feltűnt, hogy mostanában sokat van itt Anna? – szegezte a kérdést Szilvinek.
Ő erre csak értetlenül nézett, és vállat vont.
– Nem igazán.
– Na, ez azért van, mert összejöttünk.
Láttam Szilvin, hogy erre aztán egyáltalán nem számított, meglepetten bámult ránk.
– Tényleg? Most csak hülyítetek, ugye? – vonta fel a szemöldökét.
– Miért hülyítenénk már?
– De Anna, neked eddig nem fiúid voltak? – kérdezte Szilvi, de mielőtt bármit is mondhattam volna, Dorina így szólt vigyorogva:
– Igen, de látod, nekem még ő sem tudott ellenállni.
– Hát igen, neked tényleg nehéz – hagytam rá, majd Szilvihez fordultam: – Igen, eddig tényleg fiúkkal jártam, de egyébként mindig is érdekeltek a nők is.
– Nem is gondoltam volna rólad – mondta, aztán Dorina megint közbeszólt:
– Anna nem olyan jó kislány, mint amilyennek elsőre gondolnád.
– Mintha ennek bármi köze lenne a szexuális beállítottsághoz… – mondtam, aztán Szilvi így szólt Dorinához:
– Hát szívem, én már annak is örülnék, ha feleannyira lennél jó kislány, mint Anna.
Erre én csak mosolyogtam, de természetesen Dorinát egyáltalán nem hatotta meg.
– Minek legyek az, engem így imád mindenki.
– Én különösen – vigyorogtam rá, mire ő is rám villantott egy mosolyt.
– Nem tudom, mit szóljak… – mondta Szilvi tűnődve. – Én mindig is szkeptikus voltam, ha legjobb barátok jöttek össze.
– Miért, most kivel jöjjek össze, az ellenségemmel? – tette fel a jogos kérdést Dorina, és ezzel tulajdonképpen le is volt zárva a beszélgetés.
Nálunk otthon két hónap múlva került szóba megint a kapcsolatunk, amikor apám megkérdezte tőlem hétvégén reggeli közben:
– És Dorina miért nem jön föl mostanában, talán haragszik ránk?
– Ezt a hülyeséget, hát ti haragszotok ránk, ezért nem hívom fel ide – morogtam.
Erre apám röhögésben tört ki, sikerült neki a leghülyébb műnevetést produkálnia, amit az utóbbi években előadott, már bántotta a fülem, alig vártam, hogy abbahagyja. Aztán anyám szólalt meg:
– Anna, nem haragszunk, természetesen jöjjön fel Dorina, mint ahogy eddig is.
A hangjában szomorúság bujkált, ez továbbra sem tetszett, de rájöttem, hogy nem rágódhatok ezen a végtelenségig. Nagyon jó volt Dorinával, nem akartam azzal elrontani, hogy azon kesergek, hogy mit szólnak ehhez a szüleim.
Apám végül viszonylag hamar hozzászokott a helyzethez. Ha itt volt Dorina, csomószor nyomatta neki az erőltetett poénjait, beszélgettek, meg néha kiment cigizni a barátnőmmel az erkélyre, pedig apám nem is dohányzott, de ilyenkor ő is rágyújtott. Kérdeztem Dorinát, hogy nem zavarja-e apám idióta viselkedése, de mondta, hogy nem, és igazából értékeli, hogy próbált jófej lenni. Aztán apám egyik nap megjegyezte nekem, hogy ha már úgy hozta a sors, hogy nővel vagyok, akkor örül, hogy Dorina a barátnőm, mert ő rendes lány, és mellesleg persze nagyon jó csaj, szóval jó választás volt, és legyünk boldogok, ha nekünk ez így megfelelő. Én mondtam, hogy tényleg jó így nekünk, ő csak mosolygott és megölelt. De persze azt nem felejtette el hozzátenni, hogyha nem tanulok, akkor már nem fog annyira örülni…
Anyámon viszont éreztem, hogy soha nem fogja tudni ezt elfogadni. Továbbra is ugyanúgy viselkedett Dorinával, mint azelőtt, kedves volt hozzá, mindig megkérdezte tőle, hogy hogy van, meg ilyesmi, de tudtam, hogy apámmal ellentétben egyáltalán nem örült ennek a kapcsolatnak. Kb. fél év után egyik reggel kimentem a konyhába, anyám már kint kávézott az asztalnál, és betalált egy ilyen kérdéssel:
– Akkor nem is lesznek gyerekeid?
– Mi van? – néztem rá megütközve, még nem voltam teljesen magamnál.
– Azt mondtad, hosszú távra tervezel Dorinával, akkor így mégis hogy lesz gyereked? Ez most hajnalban jutott eszembe.
– De jó neked, hogy van időd ilyeneken gondolkodni… Amúgy nem akarok gyereket, és ő sem, szóval sehogy sem lesz gyerek.
– Túl fiatal vagy még, hogy eldöntsd ezt, húsz évesen még természetes, hogy nem szeretnél gyereket.
– Jó, hagyjuk ezt – morogtam, mert az pont elég volt, ha én tudtam, hogy mit gondolok erről az egészről, de anyám folytatta:
– Tudom, hogy a te dolgod, és semmi közöm hozzá, de nem nagyon örülnék, ha egy nővel élnéd le az életedet és sosem lennének unokáim.
Mindezt nagyon gyászos képpel mondta, én meg annyira nem tudtam mit kezdeni ezzel, hogy inkább támadtam:
– De most miért kell bennem bűntudatot kelteni egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetek? Nem azért szültél engem, hogy majd egyszer legyenek unokáid… Nem értem, miért nem lett még egy gyereketek, az talán „normális” lett volna, és csinálna nektek unokákat.
Nem is vártam meg a választ, inkább kimentem a fürdőszobába. Aznap még duzzogtam, mint egy öt éves, de aztán többé nem beszéltünk erről anyámmal.
Amúgy Dorinával már rég megbeszéltük, hogy egyikünknek sem kell gyerek. Ő sosem akart, mert nem érzett rá késztetést, és pontosan tudta, milyen szar volt apa nélkül felnőni, ő ezt nem akarta a saját gyerekével eljátszani. Én azért nem akartam, mert az orvosi pálya mellett szerintem nem fért bele, legalábbis nem akartam azon erőlködni, hogy beleférjen. Engem csak az érdekelt, hogy orvos legyek, nem akartam, hogy kettészakadjon a figyelmem, és folyton a két dolog között kelljen egyensúlyoznom.
Nem voltak nagy terveink Dorinával, össze akartunk költözni és együtt maradni, ameddig csak lehetett. Mielőtt összejöttünk volna, egyikünknek sem alakult valami jól a magánélete, de együtt olyan gyorsan eltelt három és fél év, hogy szinte észre sem vettük, természetes volt számunkra, hogy mi együtt voltunk. És az elején sem volt kérdés, hogy bevállaljam-e ezt a kapcsolatot, nem érdekelt, hogy ki mit szólt hozzá, de azért nem is hangoztattam, hogy lánnyal voltam együtt.
Egy-két közelebbi ismerősömnek elmondtam; volt, akit nem nagyon hatott meg, de volt, akin láttam, hogy nagyon megdöbbent, és nem tudta hova tenni a dolgot. A közös ismerőseink közül mindenki tudott róla, ők főleg Dorina volt gimis osztálytársai voltak, és mivel tinikorunkban velük éltük át életünk legdurvább bulijait, nekik nem volt nagy dolog, hogy összejöttünk. Az egyetemen nem mondtam el senkinek sem; jóban voltam négy-öt emberrel, de nem éreztem egyiküket sem olyan közel magamhoz, hogy mindenképpen tudniuk kell a párkapcsolati dolgaimról. Ha esetleg suli után már nem is fogunk beszélni egymással, akkor eleve teljesen felesleges lett volna elmondani nekik. Nem akartam a reakciójukkal szembesülni, mert bizony elég ellentétes érzéseket tudott egy ilyen kiváltani. Ott volt rögtön a szüleim példája, azt hittem, hogy minden további nélkül elfogadják, de az anyám a mai napig nem nézi ezt jó szemmel, nem hiányzott nekem még egy ilyen. Ha a suliban kiderült volna a dolog valami közös ismerős által, akkor valószínűleg nem tagadtam volna le, de jobb volt így, hogy nem tudták rólam. Szerencsére egyik szaktársam sem baszogatott, hogy mi van a pasikkal, és ők sem feltétlenül teregették ki a magánéletük minden részletét. Nekem amúgy is abból állt az egyetem, hogy bejártam órákra, megbeszéltük a többiekkel a tananyagot, de amúgy arról nem kellett beszámolni, hogy hétvégén hol ittuk le magunkat, kivel szexeltünk, milyen jót buliztunk… még akkor sem, ha pár emberrel tényleg jóban voltam és kedveltem őket.
Különben sem töltöttem minden időmet a suliban, az egyetemen kívüli életem sokkal másabb volt, ott inkább önmagam lehetettem. A sulis környezet nekem túl komoly volt, láttam, hogy mennyit stresszeltek az emberek, mert ugye nagy volt a tét, sikerülni kellett a vizsgáknak, sok volt a tanulnivaló, jók akartunk lenni, stb… A szaktársaim egyik fele úgy oldotta a stresszt, hogy különböző erősségű gyógyszereket szedtek, vagy éppen szó szerint betegre aggódták magukat, a másik fele meg bulizott és ivott. Én egyik csoportba sem tartoztam, és próbáltam megtalálni a hozzám hasonlókat. Ez többé-kevésbé sikerült is, de nem volt az igazi ez a társasági élet. Az igazi az egyetemen kívüli életem volt, amikor elvoltam a barátaimmal, meg elvoltam Dorinámmal.
Dorina egyébként legutoljára előttem volt zavarban amiatt, mert a nők is tetszettek neki, ezután ezt már szinte bárkivel megosztotta, akivel szóba került a „kivel jársz most?”–téma. Amilyen sokan kedvelték őt, olyan sokan nem szerették, mert szentül hitték róla, hogy azért, mert a nőket és a férfiakat is szerette, fűvel fával össze is feküdt; pedig ez nem így volt, csak azokkal feküdt le, akikkel éppen együtt járt. Viszont Dorinát tényleg nem nagyon érdekelte, hogyha valakit megbotránkoztatott azzal, hogy kimondta, kiket tart jó csajnak és jó pasinak, ha ez szóba került nagyobb társaságban.
Egyszer mondta is nekem az egyik halk szavú csaj, akit mindketten ismertünk, és aki velem mindig is jobban szót értett, mint Dorinával; hogy nem érti, mi ketten hogy vagyunk meg olyan jól. Ő úgy látta, hogy én normális, okos, visszahúzódó vagyok, Dorina meg gátlástalan, nagyszájú és „erkölcstelen”. Én ezen majdnem felröhögtem, mert én mindezt szerettem Dorinában, tehát akkor én is ugyanolyan „erkölcstelen” voltam, de ezt már nem kötöttem az orrára. Pont elég volt, ha csak én tudtam róla, hogy milyen előnyei voltak Dorina gátlástalanságának…
A barátnőmnek az sem volt probléma, ha valakit meg kellett bámulni az utcán, vagy ha valakiről ki kellett nyilvánítani, hogy mennyire jól nézett ki, de a komolyabb dolgokat már nem tudta annyira lazán kezelni. Amikor még csak barátok voltunk, akkor is szinte csak velem tudott mélyebb témákról beszélgetni, de akkor sem vittük túlzásba. Neki az volt a „dolga”, hogy a hülyeségeivel elterelje a figyelmemet a rám nehezedő terhekről; nekem meg az, hogy meghallgassam, ha nagy ritkán valami nyomta a szívét. De amúgy hiába nem volt nagy lelkizős, a legjobb tanácsokat mindig is tőle kaptam; szóval a látszattal ellentétben értette ő fontos dolgokat. Engem legalábbis nagyon értett, néha az volt az érzésem, hogy olvasott a szememből… szerintem ezért sem veszekedtünk gyakran, mert pontosan tudta, hogy az esetemben miből nem kellett nagy ügyet csinálni. Amit más simán félreértett volna, ő tudta, hogy az nálam nem jelent rosszat, de mondta, hogy úgy érzi, én is ugyanígy vagyok vele. Tulajdonképpen nem volt ez olyan nagy csoda, mert mégis csak tizenöt éve ismertük egymást, de én ezt még sosem tapasztaltam azelőtt senkivel.
A vizsgaidőszakok nekem mindig borzalmasak voltak, neki lényegesen könnyebbek, de elintéztük, hogy ilyenkor is együtt tudjunk lenni. Mivel néha a szüleim hülyeségeit is nehéz volt elviselni, és sok lett volna az a szűk két hónap folyamatos tanulás otthon velük egy fedél alatt, fogtam magam, és a vizsgaidőszakokban napokra átköltöztem Dorináékhoz. Az ő anyját úgysem zavartam, még örült is, hogy náluk tanultam, mert így hátha példát vesz rólam az ő pici lánya, és néha ránéz valamelyik jegyzetére. A kis naiv… Nem is értettem, Dorinának hogy sikerültek a vizsgái, mert tanulni nem nagyon láttam őt. Ehelyett viszont Family Guyt nézett, kaját csinált, kifestette a körmét, néha az enyémet is, gépezett, olvasott, persze nem a jegyzeteit. Nagyon szerette a krimi könyveket, a klasszikus angol irodalmon át a mai korban játszódókig, ő inkább ezzel szórakoztatta magát tanulás helyett. De ez elég is volt, mert ő minimális tanulással mindig is ki tudta hozni magából a maximumot; általánosban is alig tanult, mégis bekerült jó gimibe. Aztán persze a gimit végigbulizta, –csajozta, –pasizta, sok tanára leírta őt, hogy így semmire sem fogja vinni. Aztán olyan jó érettségiket írt, hogy mindenki csak pislogott, és persze gond nélkül bekerült az egyetemre is. Mondtam neki, hogy neki kellett volna orvosira menni helyettem, mert biztosan nem kellett volna annyit szenvednie a tanulással, mint nekem. Erre ő belelapozott az anatómia atlaszomba, két perc után letette, és csak annyit mondott, hogy „vicces lány vagy te”; úgyhogy azért annyira nem győzte meg az orvosis tananyag.
Amíg én tanultam, ő sorozatot nézett vagy beszélt hozzám, de ez nem zavart egyáltalán, mert még ilyenkor is igényeltem a közelségét. Azért meg különösen hálás voltam neki, hogy naponta legalább kétszer hozott nekem enni, mert ezeken a napokon én hajlamos lettem volna egész nap bent ülni és tanulni, legfeljebb vécére meg zuhanyozni mentem ki. Ha sikeresen nyaggatott, akkor esténként kosarazni is kimentünk, de ez a nyári vizsgaidőszakban volt jellemző, télen inkább tettünk egy kört a környéken. Jól ment így a tanulás, persze apám eleinte beszólogatott, hogy miért kell átmennem Dorinához, miért nem jó otthon tanulni, de amikor látta, hogy mindig meglett az összes vizsgám, akkor leszállt a témáról.
Most még mindig sajnáltam, hogy nem Dorinánál aludtam, mert tudtam, hogy sokkal nyugodtabban aludtam volna, ha mellettem lett volna, de próbáltam arra gondolni, hogy már csak egy nap, és egy rövid időre szabad leszek.

***

Szerencsére meglett a vizsga, Dorinának már hazafelé a metróban megírtam, hogy „akkor este iszunk, csajszim”, ő meg küldte a hülyébbnél hülyébb szmájlikat és matricákat… vele sosem tudtam rendesen kommunikálni írásban. Én is küldtem neki egy idióta matricát, aztán el is raktam a telefonomat, mielőtt még több baromságot zúdított volna rám. Délután háromra már otthon is voltam, a szüleim még dolgoztak, ezért nekik még nem tudtam elújságolni, hogy sikeresen túlvagyok a hetedik vizsgaidőszakomon. Elvileg hat után találkozom majd Dorinával, addig még volt három órám azt csinálni, amit akartam, például olvashattam, vagy tévézhettem volna, de túlságosan fáradt voltam mindenhez. A konyhában csináltam magamnak egy instant tésztás levest, aztán bevittem a szobámba, már az ágyban ettem meg. Legalább ennyi előnye volt a szülőkkel együtt élésnek, hogy anyám nagyon figyelt rá, hogy mindig legyen nekem itthon valami kaja. Evés után pillanatok alatt elálmosodtam, ezért aztán le is dőltem, és tudtam, hogy két hónap után először végre igazán jól fogok aludni. Hát igen, ez már csak így működött, ha végre nem volt rajtam semmilyen nyomás…
Arra ébredtem fel, hogy csörgött a telefonom, de még azt sem tudtam, hol vagyok. Azért felvettem, mert ha jól láttam, Dorina volt az.
– Szia… – morogtam.
– Na mi van veled, Annám? Akkor találkozunk? – kérdezte.
– Persze… – feleltem, de továbbra is teljes volt a képzavar.
Simán azt hittem, hogy reggel van, és nem is értettem, miért akart találkozni, de aztán megvilágosodtam, hogy valószínűleg még csak este lehetett.
– Amúgy mennyi az idő? – kérdeztem.
– Hét óra. Miért, mit csináltál, aludtál?
– Igen, nem kell zseninek lenni, hogy kitaláld.
– Jaj, bocsi, ha felébresztettelek – mondta vidáman, minden bűntudat nélkül, de teljesen mindegy volt, este hétkor már tényleg ideje volt felkelni.
– Akkor hol találkozzunk? – kérdeztem.
– Gyere fel, mert anyám mondani akar neked valamit, aztán indulhatunk.
– Mit akar mondani? – kérdeztem, még sosem jelentette be, hogy az anyja beszélni szeretne velem. Ha Szilvinek volt valami mondanivalója, akkor mondta, és kész.
– Majd meglátod, ha itt leszel.
Mivel elég semleges hangon közölte ezt velem, nem firtattam tovább a dolgot.
– Na jó, amint elkészülök, indulok.
Ezután kitámolyogtam a fürdőszobába, és mivel abszolút nem tetszett, amit a tükörben láttam, eldöntöttem, hogy végre rendbe szedem a külsőmet, mert a vizsgaidőszakban egy kicsit elhanyagoltam magam. Miután megvolt a zuhanyzás, hajmosás és fogmosás, szemceruzával kihúztam a szemem. Már határozottan jobban néztem ki, ezért úgy voltam vele, hogy nem váratom tovább Dorinát, és végre indulok. Amikor kijöttem a fürdőszobából, akkor jöttem rá, hogy anyámék még mindig nincsenek itthon, de aztán eszembe jutott, hogy mintha mondták volna, hogy munka után rögtön moziba mennek. Hagytam nekik egy cetlit a konyhában, hogy elmentem, és majd jövök valamikor. Szerencsére már kinőttek abból, hogy hívogattak, hogy merre járok, és mikor érek haza, szerintem inkább beköltöztem volna egy kollégiumba, ha még mindig ezt csinálták volna.
A szobámban magamra ráncigáltam a farmeromat, felvettem egy fekete felsőt és egy fekete pulcsit, aztán vettem a kabátot, és végre elindultam. Odakint iszonyú hideg volt, már tudtam, hogy kevés volt az egy pulcsi, örültem is, hogy Dorina ilyen közel lakott. Jó volt belépni az előszoba melegébe, levettem a kabátot és a cipőt, majd bementem a lakásba. A konyában találtam őket, Szilvi a konyhapultnál állva a telefonjába mélyedt, Dorina meg az asztalnál ült otthoni pólóban, és teát ivott, én megálltam az ajtóban.
– Sziasztok! – köszöntem.
– Szia – mormogta Szilvi, éppen csak felpillantott a telefonjából.
– Szia Annám – vigyorgott rám Dorina.
– Még hogy-hogy nem készültél el, Dorinám? – mosolyogtam én is.
– Hagyd már, tudod, hogy öt perc alatt összekapom magam.
– Jó, aki eleve ilyen szépnek született, annak nem nehéz…
– Nem ülsz le, Anna? – szólt közbe Szilvi.
– Nem, mert ha leülök, akkor sosem indulunk el. Mit szeretnél mondani? – kérdeztem tőle, mire belekezdett:
– Dorina biztos mondta, hogy nemsokára kiköltözöm Svédországba, az apja tud nekem jó munkát szerezni jó fizetésért, szóval hülye lennék tovább itt maradni.
– Igen, mondta – bólintottam.
– A lényeg az, hogy két hónapon belül már nem leszek itt, és ha szeretnél, akkor ide költözhetsz.
Én Dorinára pillantottam, ő az asztalra könyökölve nézett engem, de láttam rajta, hogy nem számított rá, hogy kiugrom a bőrömből a hír hallatán. Hát igen, tényleg túl jól ismert engem.
– Amíg a szüleim tartanak el, addig nem tudok ideköltözni – mondtam Szilvinek.
– De Dorina már dolgozik, és majd én is adok haza pénzt. Kérd meg a szüleidet, hogy támogassanak annyival, amennyit most is költenek rád, és akkor így megoldható lenne – mondta Szilvi.
– Ebbe biztos nem mennének bele, de nekem sem tetszene így a dolog, mert akkor már nem csak a szüleimtől függnék, hanem tőled és Dorinától is. Majd ha én is elkezdhetek végre dolgozni, akkor ideköltözöm.
– Jaj, tudtam, hogy ez lesz… – sóhajtott Dorina beletörődően.
– De már csak másfél év van hátra a suliból, annyit kibírunk – mondtam neki.
– Két és fél év van hátra a sulidból, szöszikém – javított ki.
– Ja, basszus, tényleg. Nem baj, azt is kibírjuk.
– Hát jó – mondta Szilvi. – Én felajánlottam, de ha meggondolod magad, akkor gyere.
– Azért köszönöm – mondtam.
– Ugyan – legyintett. – Viszont ha már befejezted a sulit, szerintem kár itt elkezdeni azt az ötéves képzést. Gyertek ki ti is Svédországba, orvosként legalább a tízszeresét keresnéd az itteni fizetéseknek, nem mellesleg sokkal jobb körülmények között tudnál dolgozni.
– De én nem azért tanulok, hogy aztán kimenjek – mondtam, majd Dorina vette át a szót:
– Igen, Anna nem akar külföldre menni, ő itt akarja megváltani a világot.
Ezt nem gúnyból mondta, egyszerűen csak tényként közölte.
– Nem akarom megváltani a világot… – mormogtam.
– Hát hidd el, nem is lehet, főleg nem ebben az országban – mondta Szilvi. – De ha majd a saját szemeddel is látsz egy kórházat belülről, rájössz, hogy többé be sem akarod tenni oda a lábad, nem hogy még ott is töltsd életed jelentős részét.
– A nyári gyakorlatok alatt egy hónapot voltam egyhuzamban kórházban, és tudom, hogy mit vállalok. Csak még szarabb lenne a helyzet, ha minden frissen végzett orvos lelépne az országból.
– Persze, eleinte én is azt hittem, hogy ki lehet itt bírni, de tévedtem – mondta Szilvi. – Amikor Svédországban megtudtam, hogy terhes vagyok, teljesen természetes volt, hogy hazajövök, mert a gyerekemet Magyarországon akarom felnevelni. Akkor még én is naiv idealista voltam, azt akartam, hogy a gyerekem ismerje a hazáját, de sajnos itt mindig csak küszködés volt az élet, és huszonhárom év kellett hozzá, hogy feladjam… Szerintem ti ne várjatok ennyit.
– És ha én az itteni embereknek szeretnék segíteni, akik eleve sokkal nehezebb körülmények között élnek, mint mondjuk egy svéd? Ha már alig pár orvos marad csak itthon, akkor mégis mi lesz az emberekkel?
– Teljesen megértelek, hogy most még így gondolkodsz, és ne haragudj, ha túl pesszimista vagyok. De sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember egy ideig küzd, de ha nem kap cserébe semmit, akkor végül csak tesz az egészre, és vissza sem nézve inkább itt hagy mindent. Tényleg megbántam, hogy nem maradtam Svédországban, és Dorinának itt kellett felnőnie.
– Hát én ezt nem egyáltalán nem bánom, mert akkor most nem ismernénk egymást – mondtam, közben Dorinára pillantottam, ő meg csak mosolygott.
– Amúgy én szeretem a „naiv idealista” hozzáállásodat – mondta a barátnőm, felállt az asztaltól és a mosatlanba tette a bögréjét. – Akkor öltözöm, és mehetünk is.
– Jól van.
Örültem, hogy nem folytatjuk ezt a témát Szilvivel, az ilyen beszélgetések mindig elbizonytalanítanak, hogy jól látom-e a világot és nem tűnök-e teljesen hülyének egy felnőtt ember szemében. Tudtam, nem kellett volna ezzel foglalkoznom, de valahogy sosem tudtam elengedni a fülem mellett ezeket a megjegyzéseket.
Mielőtt Dorina kiment volna a konyhából, megállt előttem és mosolyogva végigmért.
– Jól nézel ki.
– Kösz. Most, hogy letudtam ezt a sok szart, én is emberi formát öltöttem.
Erre már nem mondott semmit, csak adott egy puszit a számra, aztán bement a szobájába. Szilvi ezt észre sem vette, mert újra a telefonjának szentelte a figyelmét, de ha észrevette volna, akkor sem lett volna semmi; ő nem olyan anyuka volt, aki azon idegeskedett, hogy a lánya miért nem fog neki unokákat szülni…
Nem akartam itt ácsorogni, ezért elmentem kezet mosni a fürdőszobába, aztán bementem Dorinához, hogy megnézzem, vajon leült-e Facebookozni öltözködés helyett. Szerencsére nem, már nagyjából elkészült, farmerben és pólóban éppen nagyon keresgélt valamit, szerintem zoknit, mert mezítláb volt.
– Na, egész jól állsz – mondtam, ő rám mosolygott.
– Örülök, hogy itt vagy, mert így nem is öltözöm tovább – azzal idejött hozzám, és megcsókolt.
– Pedig pont azért jöttem, hogy öltözz… - mosolyogtam, közben átöleltem a derekát, ő meg a falnak nyomott, és úgy csókolóztunk tovább.
Azt hittem, hogy majd jól ki akarja beszélni, hogy mégis miért nem akarok ideköltözni, de ilyenkor nagyon értékeltem azt a tulajdonságát, hogy nem szeretett hosszasan lelkizni.
– Ránk fog nyitni édesanyád – mondtam, amikor már eléggé belemelegedtünk a dologba.
– Dehogy fog, de becsukom… - azzal az ajtóban lévő kulcs után nyúlt, és elfordította a zárban.
Újra visszatalált az ajkaimhoz, eszembe is jutott, hogy mennyire hiányzott nekem tegnap éjjel… a derekamnál feltűrte rajtam a pulcsit és pólót, és a hátamat simogatta, aztán áttért a nyakamra, és elkezdte puszilgatni, éreztem is, hogy az izgalomtól gyorsabban vette a levegőt.
– Amúgy nem úgy volt, hogy indulunk? – kérdeztem, csak hogy húzzam őt egy kicsit, de közben jól rámarkoltam a seggére.
– De én most azonnal akarlak… - mosolygott rám vágyakozva.
Tudtam, hogy egy kicsit rájátszott a helyzetre, de már megszoktam. Végül is talán jobb is volt így, hogy most „letudjuk” a dolgot, minthogy egész este azt várom, hogy mikor kerülünk már ágyba; szóval nem esett nehezemre átadni magam a pillanatnak. Levettem a pulcsimat, aztán hosszas smárolás után az ágyon folytattuk. Ő a mellemet simogatta, én a fenekét, közben végig csókolóztunk, aztán egy kicsit erősebben megharapta az ajkam. Hogy visszaadjam neki, oldalt megharaptam a nyakát, majd szívogattam, csókolgattam; közben minden egyes lélegzetvételnél éreztem a finom illatát. Ő már ennyitől elkezdett nyögni; ezzel annyira felizgatott, hogy felültem, és meg akartam szabadítani a nadrágjától, hogy nemsokára tényleg legyen oka így nyögdécselni.
Mielőtt még megtehettem volna, felült hozzám, hátul a nyakamnál fogva magához húzott és megcsókolt, aztán mosolyogva fürkészett, az egyik ujját végighúzta az ajkamon.
– Tudod, mennyire imádom, amikor így beindulsz? Olyan szexi vagy.
Én csak megigézve néztem a csillogó tekintetét és a vadítóan dögös mosolyát, épp kinyögtem volna valami olyasmit, hogy „annyira szép vagy”, de ekkor benyitott az anyja, vagyis benyitott volna, de ugye zárva volt az ajtó. Mindketten összerezzentünk, Dorinára néztem mosolyogva:
– Tudod, mennyire imádom, amikor igazam van?
Nem tudott válaszolni, mert Szilvi nem hagyta annyiban a dolgot, türelmetlenül kopogott, és bekiabált:
– Dorina, te vitted el a GAP pulóveremet?
– Nem, de hagyjál már!
– Pedig biztos te vitted el, mert nem találom, és indulnom kell! Add már ide!
– Mondom, hogy nincs itt!
Én addig körülnéztem, és megláttam a székre terítve Szilvi pulcsiját, megböktem Dorinát, és arrafelé mutattam, mire ő csak a szemét forgatta. Hátradőltem az ágyon és sóhajtottam, ő meg felállt, fogta a pulcsit, kinyitotta az ajtót és kiadta az anyjának.
– Na látod, hogy nálad van!
– Jól van már – mormogta Dorina, majd miután Szilvi elment, újra bezárta az ajtót.
– Anyád nem valami diszkrét… volt kitől örökölnöd – vigyorogtam rá.
Erre ő is elmosolyodott, de nem szólt semmit, hanem kihasználva, hogy feküdtem, fölém hajolt, és folytattuk tovább.

***

Este tízre oda is értünk az egyik belvárosi kocsmába, felmentünk az emeletre, leültünk egymás mellé, megittunk egy-egy sört, közben az asztal alatt fogtuk egymás kezét.
– Bocs anyám idióta beszólásai miatt, tudod, hogy milyen – mondta.
– Ja, mindegy. De azért belegondoltam, hogy mi van, ha igaza van? Néha olyan hülyének érzem magam, mert mindenféle munkatapasztalat nélkül ilyen magabiztosan hangoztatom a nagy terveimet.
– De nem ez a lényeg, hanem hogy hiszel valamiben, az most mindegy, hogy mások szerint nincs semmi értelme. Ha mindig mindenki csak a saját kényelmével foglalkozna, akkor semmi sem vinné előre a világot. Sőt, szerintem pont az a baj, hogy mindenki leszarja a környezetét, és senki sem törődik másokkal.
– Igen, de anyád szerint én is csak az elején vagyok lelkes, egy idő után én is megunom majd, és csak magamra fogok gondolni. Ebben azért van valami, nem hiszem, hogy majd bárki is meg fogja köszönni a fáradozásaimat.
– Ezt honnan tudhatod előre? Anyámmal meg tényleg ne törődj, ő ezt nem értheti, ő mindig is egyszerű ember volt.
– Még jó, hogy te nem vagy az – mosolyogtam rá.
– Én minden vagyok, csak nem egyszerű…
– És ez így vagy jól. Te is tudod, hogy nélküled nem tartanék itt.
– Na jó, ne mondj ilyeneket, mert még elpirulok, ami tőlem tök szokatlan lenne ugye… – azzal elengedte a kezem, és az itallapot kezdte nézegetni. – Inkább találjuk ki, hogy mit iszunk még.
– Több mint három év után azért ennyire nem kellene zavarba jönnöd – mosolyogtam.
– Anna, ennyitől még nyilván nem jövök zavarba.
– Jól van, tudom – mondtam, és annyiban is hagytam a témát.
Hát igen, azt egyáltalán nem bírta, ha komolyan, és nem poénból dicsértem meg, egyszerűen nem tudott ezzel mit kezdeni. Mondjuk ebben nem volt semmi meglepő, nem úgy nőtt fel, hogy a szülei lépten-nyomon megdicsérték. Az apja nem is igazán ismerte őt, az anyja meg inkább csak magával törődött, ezért Dorina a saját jó tulajdonságait is nehezebben ismerte fel. Persze, egyébként tisztában volt vele, hogy mihez értett, de szerintem egyszerűen nem hitt benne, hogy képes volt nagyobb dolgokat is véghezvinni. Például nem hitte el, hogy lehet belőle profi kosaras, ezért megelégedett az utcai pályán való labdázgatással; nem hitte el, hogy valójában mennyire okos volt, ezért leszarta a sulit; és persze nem hitte el, hogy ő egy jó havernál sokkal többet jelenthet valakinek, ezért nem mélyítette el annyira a kapcsolatait. Ezt így ezekkel a szavakkal sosem mondta, de szerintem azért sem kezdeményezett nálam, mert nem hitt benne, hogy komolyan fog engem érdekelni.
Azt azért tudta, hogy milyen sokat jelentett nekem, de tényleg a mai napig nem tudta hova tenni, ha ezt ki is mondtam. Beszéltünk már sokat erről, de végül mindig az lett a vége, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Nekem nem volt ezzel bajom, maximum annyi, hogy szerettem volna, ha tudja, hogy ő milyen különleges volt számomra, de mondta, hogy ő ezt anélkül is érzi, hogy beszélnék róla. Ez így is volt, tényleg nagyon jól megértettük egymást szavak nélkül, és reméltem, hogy ez tényleg elég volt neki.
Most inkább szóba hoztam az összeköltözést, mielőtt még ő tette volna meg.
– Azért meg ne haragudj, hogy így nem szeretnék hozzád költözni. Én is nagyon szeretnék már együtt lakni veled, de nem így, hogy én semmivel sem járulok hozzá a dolgokhoz. De majd ha elvégeztem a sulit, és lesz munkám, akkor tényleg jövök.
– Igen, már előre tudtam, hogy ezt fogod mondani, de egy azért megért egy próbát.
– És továbbra sem bánod, hogy anyád lelép? – kérdeztem, ő megvonta a vállát.
– Egyelőre nem… De ki tudja, lehet, hogy most fogok rájönni, hogy milyen sokat jelentettünk egymásnak. Csak vicc volt, tuti nem így lesz.
– Sziasztok! Csatlakozhatunk egy kicsit?
Erre mindketten felnéztünk, Márk és Gergő álltak előttünk, a kosárpályáról ismertük őket.
– Ja, miért ne… - mondta Dorina, ők meg már le is ültek velünk szembe.
A két srác is együtt járt le játszani a pályára, mint Dorina és én; hamar elkezdtek velünk barátkozni, nyilván tudtuk, hogy nem minden hátsó szándék nélkül. Egy idő után randira akartak hívni minket, mi meg csak annyit mondtunk, hogy foglaltak vagyunk. Szerencsére nem feszegették tovább a témát, de azért időről időre rákérdeztek, hogy megvannak-e még a pasijaink, aztán Dorina elmondta, hogy mi igazából együtt vagyunk. Persze volt nagy csodálkozás, de szerencsére nem kértek meg minket, hogy bizonyítékként smároljunk előttük.
Amúgy ha egy fiú próbálkozott valamelyikünknél, akkor általában nem mondtuk meg neki, hogy együtt jártunk, mert egyszer volt, hogy így akartunk lerázni egy srácot, de ő csak még lelkesebb lett, és azzal zaklatott minket, hogy jönne hozzánk harmadiknak. Szerencsére Márk és Gergő legalább nem mondták ki az ilyen gondolataikat.
Kértek nekünk is italt, ami végül is tök rendes volt tőlük, beszélgettünk vagy fél órát, vagyis főleg Dorina beszélt, de azért hagyott mindenkit szóhoz jutni.
– És amúgy ti mit csináltok itt? – kérdezte Gergő egy idő után.
– Megünnepeljük, hogy Annának sikerült az utolsó vizsgája… és ti kijöttetek csajozni?
– Igen, és ez a mi szerencsénk, pont azokba a csajokba futottunk bele, akikkel nem lehet – mormolta Márk tettetett szomorúsággal, de valamiért nem tudtam sajnálni, mert pont olyan srácnak tűnt, aki bárkit megkaphat, de úgy igazán senki sem kellett neki.
Néha elnéztem a két srácot, hogy egész jóképűek voltak, de mégsem mozgattak meg bennem semmit. Megfordult a fejemben, hogy anyám hogy örülne, ha én összejönnék az egyik fiúval, Dorina meg a másikkal, aztán mindketten szülnénk nekik gyerekeket, és külön-külön boldogan élnénk, amíg meg nem halnánk. Nyilván ez lenne a normális és társadalmilag elfogadott lépés, de az érzéseket nem lehetett irányítani. Nem is akartam, hogy egy srác iránt érezzem azt, amit Dorina iránt éreztem, nem cseréltem volna őt le senkire. Még akkor sem, ha így most nehezebb volt; nem mondhattam el bárkinek, hogy kivel járok, és nyilvánvalóan lesznek még olyan emberek az életemben, akik nem nagyon fognak tudni elfogadni. De végül is semmi okom nem volt panaszkodni; volt valakim, akivel szerettük egymást, akivel jó volt együtt lenni, és ennek inkább örültem, nem azon rágódtam, hogy ez mások szemében mennyire nem volt normális.
Miután a srácok távoztak, azon tanakodtunk Dorinával, hogy igyunk-e még valamit, vagy induljunk haza.
– Ezt a vodka-Red Bullt lehet, hogy nem kéne kihagyni – mutatott az itallapra.
– Persze, hidd el, neked most csak erre van szükséged.
– Mindegy, túl drága, és már úgyis megutáltam a vodkát, csak a Red Bull miatt tetszett meg.
– Amúgy ennyi pénzből már öt energiaitalt is vehetsz magadnak a dohányboltban – mondtam.
– Milyen jó ötleteid vannak, szöszim. Úgyis be kell ugranom a dohányboltba cigiért.
– Jaj, de miért? Ha két heteket kibírsz nélküle, akkor miért kell állandóan újrakezdeni?
– Na, ki mondta, hogy el fogom szívni az egész dobozzal? Csak azért veszem, hogy legyen tartalékba… meg hogy ma este elszívjak egyet-kettőt – tette hozzá ártatlan tekintettel.
– Jó, persze… de legalább ne vegyél túl erőset, hogy utána még legyen kedvem smárolni veled.
– Ugyan, hát mikor nem volt kedved smárolni velem? – mosolygott rám.
Ez tényleg így is volt, egyáltalán nem zavart, hogy dohányzott, már szinte természetes volt, hogy éreztem rajta a cigi ízét, illatát; csak hát baromi egészségtelen szokás volt.
– Na jól van, inkább menjünk – zártam rövidre ezt a beszélgetést.
Hamar találtunk dohányboltot, hiszen volt szinte minden sarkon, és még így este tizenegykor szinte az összes nyitva is volt. Dorina vett egy dobozzal az imádott mentolos cigijéből, de az energiaitalról lemondott, mert nem lett volna olyan jó meginni kint a mínusz tíz fokban. Utána indultunk hazafelé a metróhoz, ő közben rágyújtott.
– Amúgy nézted a fejüket, hogy végig hogy bámultak minket? – kérdezte vigyorogva Márkra és Gergőre célozva. – Szerinted hányszor képzeltek el minket együtt?
– Jaj, ne fárassz… amúgy nyilván bámultak minket, mindig az kell, amit nem kaphatsz meg.
Simán megkérdezhettem volna tőle, hogy melyik sráccal dugna szívesebben, de most nem volt kedvem megvitatni ezt. Vele már akkor is bármikor bármit megbeszélhettem, amikor még csak barátok voltunk, és ez továbbra is így maradt. Nyugodtan elmondhattuk egymásnak, hogy kit tartunk jó pasinak és jó csajnak, emiatt sosem voltunk féltékenyek, persze nem is csorgattuk látványosan a nyálunkat senkire.
– De azért érdekes, nem, hogy azt milyen könnyen el tudták fogadni, hogy két lány együtt van, de ha két fiúról lett volna szó, biztosan nem jöttek volna ide haverkodni – folytatta Dorina.
– Igen, de apám is azért adta olyan könnyen áldását a kapcsolatunkra, mert jó csajnak tart téged.
– Persze, két jó nőt jobban elfogadnak az emberek.
– Vagy legalábbis a pasik… – mondtam.
– Már amelyik túl tud lépni azon, hogy nem fogunk velük lefeküdni.
Már majdnem elértünk a metróaluljáróig, amikor az egyik utcából kifordult elénk Dorina három volt gimis osztálytársa, Heni, Timi és Réka. Megörültünk egymásnak, hogy csak így véletlenül összefutottunk, megvolt a puszi-ölelés. Ők is, mint szinte mindenki Dorina volt osztályából, tudtak róla, hogy együtt voltunk Dorinával. Ők ismerték már őt, mint a rossz pénzt, őket sem nagyon rázta meg ez a dolog, inkább örültek, hogy a nem túl egyszerű tinédzserkor után a barátnőmnek végre összejött egy komoly kapcsolat.
Timi megkérdezte tőlünk:
– Na és merre mentek?
– Hazafelé, és ti? – kérdezte Dorina.
– Eredetileg buli lett volna nálunk, de az utolsó pillanatban mindenki beadta az unalmast, és csak hárman gyűltünk össze… lementünk venni pár üveg bort, hogy majd otthon megisszuk, most mi mást csináljunk? Nincs kedvetek jönni? – kérdezte Timi.
– Igen, legalább mesélhettek, hogy mi volt veletek eddig, már legalább fél éve nem találkoztunk – tette hozzá Heni.
– Ja, és Dorina, amúgy te is meg voltál hívva a buliba, de már az elején lemondtad – morogta Timi.
– Tudom, emlékszem… de mostanában zűrös napjaim vannak – mosolygott a barátnőm, ő aztán nem vette magára az ilyen szemrehányásokat.
– Jó, hát kinek nem… – mondta Timi. – Vizsgák és meló van most mindenkinek.
– Igen, szóval a legjobbkor szerveztétek ezt a bulit.
– Na, de akkor jöttök, ugye?
Dorina rám nézett:
– Menjünk?
Tudtam, hogy ő menne, mint mindig ilyenkor, de rám bízta a döntést, mert most nem akart ilyesmivel terhelni, ha nekem nem volt hozzá kedvem. Úgy voltam vele, hogy menjünk, ennyi szar vizsga után ez már semmi, és másnap úgysem kell rohanni sehova.
– Felőlem mehetünk, aludtam délután négy órát…
– Na, akkor meg van beszélve! – szólt Timi vidáman.

***

Hajnal négyig maradtunk, volt mivel eltölteni az időt, mert olyan sok jó sztori előjött. Először is megbeszéltük, hogy kivel mi történt mostanában, aztán ment a nosztalgiázás a gimis évekről, ezek még nekem is viccesek voltak, pedig nem is az ő sulijukba jártam. Aztán mi is meséltünk Dorinával pár jó történetet általánosból, ezeken a többiek is könnyesre röhögték magukat velünk együtt. Jól éreztem magam, most jöttem csak rá, hogy már milyen régen beszélgettem emberekkel csak úgy ilyen átlagos témákról, hiszen eddig csak az ment, hogy a szaktársaimmal beszéltük meg az anyagot, vagy éppen hallgattam a bajaikat, hogy mennyire nem bírják a terhelést. Persze, sulin kívül ott volt Dorina, pár barátom és néha az ilyen összejövetelek, de ez most más volt, mert végre tényleg nem kellett például azon aggódnom, hogy másnap hogy fogok felkelni.
Amikor kiértünk Dorinával a legközelebbi buszmegállóba, még mindig az általános sulis emlékeket idéztük fel.
– Ica néni megvan még? A helyettes tesitanár, tudod, néha ő vitt minket a kosármeccsekre – mondta.
– Hogyne lenne… Főleg az a kép, amikor eltorzult fejjel ordibált a pálya széléről – vigyorogtam.
– Igen, hát azokat hogy is lehetne elfelejteni. „Dorina fussál, ne sétálj! Dorina ne flegmázz!”
– Ja, meg amikor rádobtam és nem ment be, akkor mindig csalódottan hátat fordítottam az eseményeknek, és akkor rám üvöltött, hogy „Anna, lepattanó!”
– A lepattanó miatt nagyon tudott ordítani – bólintott Dorina. – De hát feleslegesen cseszte fel magát, mert szinte mindig nyertünk.
– Igen, olyan jó taktikával, hogy „Passzolj Dorinának!”, csak nyerhettünk.
– Legalább tényleg passzoltatok – mosolygott.
– Amúgy jó kis falu ez a Budapest, minden sarkon ismerős – mondtam arra utalva, hogy milyen sok mindenkivel összefutottunk ma este.
– Ja, pedig ráadásul még tél is van…
Ezután egy darabig hallgattunk, a gyéren megvilágított utcát bámultam, természetesen senki sem volt kint rajtunk kívül ilyen lehetetlen időpontban. Nekem sem lett volna semmi bajom azzal, hogy itt voltunk, mert szerettem a várost ilyen kihalt állapotában, de annyira hideg volt, hogy legszívesebben inkább már otthon feküdtem volna az ágyban. Közelebb mentem a menetrend táblához, hogy megnézzem, mikor jön már a busz. Nem láttam semmit a sötétben, ezért visszafordultam Dorinához, de ő éppen nem rám figyelt, úgyhogy nyugodtan nézhettem őt.
Még három év után is mindig jó érzés fogott el, ha ránéztem. Nem is csak amiatt, mert annyira jól nézett ki, hogy egyébként sem esett volna nehezemre egész nap őt bámulni, hanem mert ilyenkor eltűnődtem rajta, hogy milyen jó volt, hogy voltunk egymásnak. Ez lehet, hogy elcsépelten hangzott, meg minden, de néha igenis kellett egy-egy ilyen pillanat, amikor úgy tudtam örülni neki, hogy semmit nem tett érte. Szóval nem azt csodáltam, hogy ő milyen szép és tökéletes volt, hanem azt, hogy itt voltunk egymásnak, amikor szinte semmi sem volt szép és tökéletes, és pont ez a tény tett mindent azzá. Ilyenkor azt éreztem, hogy ő örökké hatással lesz rám, és rajta kívül soha senki nem fog tudni ilyen érzéseket kiváltani belőlem.
– És szerinted ez az utolsó éjszakai busz, vagy a reggeli első? – kérdeztem, mielőtt jobban belemerültem volna a gondolataimba.
– Szerintem tök mindegy… Most akkor hozzátok megyünk? – kérdezte.
– Miért, hozzátok miért nem jó?
– Mert anyám szabadnapos lesz, és ha napközben végig fel-alá mászkál a lakásban, akkor nem tudunk majd tőle aludni.
– Ja, meg még esetleg kedve támadna párszor benyitni – mosolyogtam. – Akkor menjünk hozzánk, de azért jöhetne már ez a szar, mert hideg van.
– Amíg nem jön, pont rá tudok gyújtani – kapott az alkalmon, azzal elővette a kabátja zsebéből a cigis dobozt.
– Jaj, ne már… – mondtam, odamentem hozzá, és kikaptam a kezéből.
– Na, Anna, add vissza – morogta.
Már nyúlt is érte, hogy visszaszerezze, erre én átöleltem őt, és megcsókoltam, ezzel szerencsére sikerült elterelnem a figyelmét a cigiről. Nem nagyon szoktam így az utcán letámadni, úgyhogy szerintem örülhetett neki, mert gondolkodás nélkül viszonozta a csókot. Ő is átölelt engem, jól elvoltunk így percekig, arra gondoltam, otthon milyen jó lesz majd továbblépni...      Természetesen ilyenkor keveredett ide valaki az utcába, de túl későn hallottuk meg a lépteket, és váltunk szét. A földet bámulva reménykedtem, hogy a sötétben nem látott minket a járókelő, de nem volt szerencsém, mert amikor elhaladt mellettünk, idemorogta nekünk az orra alatt:
– Ez undorító.
Utána néztünk, egy középkorú nő volt, szedte a lábát, hogy minél gyorsabban itt hagyjon minket, Dorina nem bírta ki, és utána szólt:
– Mi undorító, tükörbe tetszett nézni?
– Jaj, hagyd… – szóltam.
Erre már nem kaptunk választ, és a nő nemsokára el is tűnt a sarkon.
– Ezt a hülyét, mégis mi köze hozzá… – mormolta Dorina.
– Ne foglalkozz vele – mondtam, majd újra megcsókoltam, ő meg elmosolyodott.
– Látom, téged nem hatott meg.
– Most már úgyis mindegy – vontam vállat én is mosolyogva.
Amúgy természetesen zavart, hogy egy idegen így vélekedett rólunk, de azért át tudtam érezni a helyzetét. Egy átlagemberre biztosan megrázóan hatott, hogy hajnalban a reggeli műszakba indulva az első dolog, amit meglátott az utcán, az két lány önfeledt smárolása volt.

***

Reggel hatkor még mindig nem aludtunk, mert Dorina kitalálta, hogy szeretne inni egy teát, úgyhogy kimentem vele a konyhába, hogyha esetleg kitévednének a szüleim, ne legyen egyedül velük. Amíg csinálta a teát, az asztalnál ültem, és az ablakon keresztül bámultam ki a sötétbe, a napnak még nyoma sem volt, de most, hogy végre nem kellett sehova menni, ez egyáltalán nem hatott rám lehangolóan.
– Na, meddig szarakodsz még? – kérdeztem Dorinától, már nagyon untam magam, és persze fáradt is voltam.
– Mindjárt megvagyok, csak nem tudok választani, mert olyan uncsi teáitok vannak – mondta a szekrényben keresgélve.
– Hát bocs, drágám, legközelebb hozz magadnak.
– Az lesz… – mondta, de aztán végre beledobott egy filtert a bögréjébe.
Közben eszembe jutott a nő, aki beszólt nekünk az utcán, most esett csak le igazán, hogy ez milyen kínos helyzet volt. Azt hittem, hogy hajnal négykor nyugodtan smárolhatok Dorinával az utcán, de nem, mert valakinek ide kellett jönnie leoltania, és ez igazából elég rosszul esett. De csak magamat okolhattam érte, úgy látszik, még ennyi sem fért bele, de hát ki a fene gondolhatta volna, hogy pont jön valaki…
– Mi az, min gondolkodsz? – nézett rám Dorina.
– Áh, csak az a…
– Jó reggelt! – köszönt anyám fáradt hangon, belépve a konyhába.
– Szia! – mondtuk mi is.
Még pizsamában volt, nekiállt megfőzni a kávét, látszott rajta, hogy még nem ébredt fel teljesen, és bántotta a szemét az erős fény. Amíg reggel meg nem itta az első kávét, addig általában élőhalottként létezett, de most valamiért úgy érezte, hogy feltétlenül beszélgetnie kell velünk.
– Hogy-hogy ilyen frissek vagytok? – kérdezte.
– Még nem is aludtunk – mondtam. – Fél öt körül értünk haza.
– Igen? És mit csináltatok addig?
– Összefutottunk pár emberrel, és felmentünk hozzájuk beszélgetni.
– Tényleg Anna, mi lett a vizsgával? – fordult felém hirtelen, ez a téma jobban hatott rá, mint a kávé.
– Ja, meglett – mondtam, de úgy éreztem, mintha az a vizsga egy másik életben történt volna.
– És ezt csak így mondod? Gratulálok! – azzal félbehagyta a kávéfőzést, idejött hozzám, és megölelt.
Ez nála teljesen normális volt, mert majdnem minden vizsgám után ezt csinálta, főleg azért, mert tudta jól, hogy mennyit tettem érte, hogy sikerüljenek.
– Köszi, de azért reméltem, hogy már csak meglesz…
– Ne szerénykedj, nagyon büszke vagyok rád, hogy ezt így bírod és ilyen jó vagy benne – nézett rám mosolyogva.
Ezt viszont már nem hangoztatta minden nap, sőt, mióta elkezdtem az egyetemet, azóta nem mondta nekem, hogy büszke lenne rám. Most jól is esett volna, de nem nagyon értettem, hogy miért ilyen korán kellett játszani az érzelgőst. És ez még nem is volt minden…
– Hát, köszi – mondtam.
Dorina a teájával volt elfoglalva, eléggé meglepődött, amikor anyám hozzá is odament, és őt is megölelte.
– Neked meg köszönöm, hogy mindenben támogatod Annát.
– Ja, de hát nem én tanulok helyette – mondta Dorina, de azért ő is átölelte anyámat, a válla fölött meg értetlenül nézett rám, én is ugyanilyen értetlenül vontam vállat.
Anyám így szólt miután elengedte Dorinát:
– Igen, de látom, hogy jó hatással vagy rá, és ennek nagyon örülök, tényleg.
Ezen még jobban meglepődtem, mert anyám életében először tett olyan megjegyzést, hogy bárminek is örült Dorinával kapcsolatban.
– Igyekszem… – mormogta kissé zavartan.
– Mi van anya, szépet álmodtál, vagy mi ütött beléd? – kérdeztem.
– Jaj, ne szemtelenkedj már, csak jó látni, hogy minden rendben van veletek – mosolygott még mindig, majd elfordult, és folytatta a kávéfőzést.
Összenéztünk Dorinával, neki még mindig az „Ez meg mi volt?”–kérdést tükrözte a tekintete, ez már tényleg szórakoztató volt. Azt sem bírta, ha én dicsértem, anyám meg nekiállt őt hajnal hatkor ölelgetni, akkor vajon most mit érezhetett?
– Mit vigyorogsz? – kérdezte tőlem. – Ha gondolod, visszamehetünk, mert megvagyok a teával – azzal kivette a filtert a bögréből, és kidobta.
– Jó, menjünk – mondtam, felálltam az asztaltól. – Na, jó éjszakát, anya!
– Most már pihenjetek, tényleg… – szólt anyám.
– Rendben, meglesz – mondtam, már semmi másra nem tudtam gondolni, mint az alvásra.
– Szóval mit akartál mondani? – kérdezte Dorina, miután becsuktuk magunk mögött a szobaajtót.
– Mikor?
– Mielőtt anyád bejött a konyhába megkérdeztem, min gondolkodsz, te meg belekezdtél valamibe – azzal leült az ágy szélére, és beleivott a teába.
– Ja… Már nem tudom, de szerintem nem is volt fontos, ha elfelejtettem.
Pedig már beugrott, hogy azon elmélkedtem, hogy milyen ciki volt, hogy ránk szólt az utcán az a nő, de most már semmi értelme nem volt ezt elmondanom neki. Hiszen ki a fenét érdekelt egy idegen véleménye, amikor az anyám végre megbékélt?
Dorina szemébe néztem, ő csak mosolygott, tudtam, hogy mindent értett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése