Télen
2014
Este nyolcig
maradtam a könyvtárban, aztán kiléptem a januári fagyba. Másnap készültem
letenni a negyedik év őszi félévének utolsó vizsgáját, de már nagyon azt
éreztem, hogy elértem a teljesítőképességem határát. Ez lesz a hatodik vizsgám
ebben a vizsgaidőszakban, már semmi mást nem akartam, csak pihenni, és nagyon
nehezemre esett még utoljára összeszednem magam. Az idő sem volt éppen a
legbarátságosabb, nekem a január mindig olyan furcsán üres volt. Már nem volt
mit várni, elmúlt a karácsony, olyan céltalan volt minden, és tudtam, hogy az
sem fogja elhozni a boldogságot, ha sikerül az összes vizsgám.
Az utcán
megpillantottam Dorinát, az épület mellet ácsorgott; nyilván engem várt, amin
meglepődtem, mert nem beszéltünk meg mára semmit. Pont egyszerre néztünk
egymásra, mindketten elmosolyodtunk.
– Hát te itt? –
kérdeztem.
– Ja, és végre te is
itt vagy.
– Most már értem,
miért kérdezted, hogy meddig maradok – azzal magamhoz húztam, és adtam egy
puszit az arcára.
– Hát igen, de
gondolhattam volna, hogy zárásig maradsz… Megyünk sétálni? – kérdezte.
– Jó, de nem érek rá
sokáig…
– …tudom, otthon még
tanulnod kell – fejezte be helyettem a mondatot, aztán elindultunk a belváros
felé.
– De holnap már
szabad vagyok, ha sikerül ez a szar – mondtam.
– El sem hiszem,
hogy ez a nap is eljön.
– Előbb-utóbb mindig
eljön az a nap, amikor mindent letudok, csak aztán szinte azonnal kezdhetem is
újra.
– Igen, mindig ez
van. Keressünk már valami helyet, mert ma alig ettem valamit.
– Jól van – egyeztem
bele.
Viszonylag forgalmas
környéken voltunk, de most alig mászkáltak rajtunk kívül az utcán, gondolom
mindenki jól érezte magát az otthon melegében; pont ezért értékeltem, hogy
Dorina képes volt miattam kimozdulni. Tegnap reggel mentem haza tőlük, azóta
nem láttuk egymást, ami nem volt a világvége, de örültem, hogy én is hiányoztam
neki. Fontos volt a tanulás, de nem annyira, hogy őt bármikor is elhanyagoljam
vagy bunkózzak vele emiatt, és szerencsére ő is sokszor próbált időt szakítani
rám a dolgai között. Még nem fejezte be az egyetemet; csak idén, a negyedik
évben fog végezni, mert időközben elkezdett dolgozni diákként egy irodában, és
túl sok lett minden egyszerre; ráadásul még a barátaival, csoporttársaival is
sokszor eljárkált.
Én egyelőre nem
csúsztam a sulival, de így is még csak három és fél éven voltam túl a hatból,
szóval mindenképpen időben be akartam fejezni. Ő nem sietett sehova, sosem volt
az a fajta, aki ebből nagy ügyet csinált volna. A több mint három évben, mióta
együtt voltunk, nem is láttam őt nagyon stresszesnek, és emiatt én is kétszer
átgondoltam, hogy tényleg érdemes-e hisztiznem, vagy idegeskednem. De azt
hiszem, már önmagában az jót tett nekem, hogy jó volt a kapcsolatunk.
– Örülök, hogy
jöttél, elég lehangoló lett volna rögtön hazamenni és folytatni a tanulást –
néztem rá, mire ő elmosolyodott.
– Én is örülök, hogy
látlak végre.
Egy kis utcába
értünk, és mivel egy lélek se volt rajtunk kívül, futólag megcsókoltuk egymást.
Amúgy nem nagyon csinálunk ilyet itt kint, de most a nagy téli hidegben nem
volt valószínű, hogy találkozunk bárkivel is, aki csúnyán nézne ránk emiatt.
Egyébként olyan szempontból szerencsés helyzetben voltunk, hogy utcán néha
nyugodtan megfoghattuk egymás kezét, vagy megölelhettük egymást, ebből még
senki sem mondta volna meg, hogy együtt jártunk. Viszont ezt sem gyakran
tettük, mert nem akartuk, hogy megbámuljanak minket.
Végül találtunk egy
jó helyet, Dorina evett két szendvicset, és ha már így alakult, én is vettem
egyet, és ittam egy kávét, hogy bírjam még ébren a rám váró legalább kétórás
tanulást. Utána még nem akartunk menni, csak ültünk egymás mellett, és
bámultunk ki a fejünkből.
– Fú, de nincs erőm
már ehhez… – mormogtam. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy az anatómia
szigorlatnál nem lesz rosszabb?
– Miért, ez most
rosszabb?
– Hát nem kéne annak
lennie, mert ez csak egy sima vizsga lesz, de ez nekem már sok.
– Nyugi, ezt már
kibírod, és utána lesz egy heted pihenni a következő félévig.
– Tudom, én is már
csak arra az egy hétre tudok gondolni.
– Elhiszem, én már
az első félévben eret vágtam volna a helyedben, ha nekem kellett volna azt a
sok tömény szart megtanulnom.
– Jó, te igen, mert
te nem is szoktál tanulni… Áh, mindegy, nem érdekel semmi, veled akarok aludni
– sóhajtottam, azzal a vállának dőltem.
– Támogatom az
ötletet, de tudom, hogy úgysem fogsz – mondta félig-meddig viccelődve.
– Igen, de csak mert
ilyenkor még szeretnék annyit tanulni, amennyit tudok, hogy megnyugtassam a
lelkiismeretemet, hogy mindent megtettem. Amúgy persze, semmi értelme, inkább
csak a tudat számít, hogy tanulok, és nem mást csinálok.
– Jól van, tudom.
Holnap amúgy hatkor végzem a munkában, elmehetnénk inni, mert másnap úgysem
dolgozom – mondta.
– Na, ez jól
hangzik, de nem akarok berúgni.
– Én sem tervezem…
és utána velem aludhatsz – mosolygott rám.
***
Még éjjel egykor is
a jegyzeteim felett görnyedtem az ágyon ülve, de tudtam, hogy már hiába minden
erőfeszítés. Már megbántam, hogy nem mentem át Dorinához, mert egy jó szex
sokkal többet segített volna rajtam, mint ez a szenvedés… de hát a vizsgák
reggelén jobban szerettem itthonról indulni, szóval most legfeljebb csak
álmodozhattam róla. Érdekes módon, ha tanulni kellett, még a szokásosnál is
élénkebbek fantáziáltam bármiről, aminek semmi köze nem volt a tanuláshoz, de
hát ez már csak így volt… Fél kettőre annyira elálmosodtam, hogy semmit sem
fogtam fel abból, amit olvastam, ezért elraktam a papírokat, lekapcsoltam a
lámpát, és próbáltam aludni. Ilyenkor persze nem jött álom a szememre, de a
füzeteim fölött meg majdnem elaludtam… Egyedül az tartotta bennem a lelket,
hogy ha minden jól megy, holnap vége a vizsgaidőszaknak, és lesz egy teljes
sulimentes hetem. Még zöldfülű koromban, miután letudtam a vizsgákat első félév
végén, olyan perverz állat voltam, hogy előre beleolvastam a következő féléves
tananyagba, de ezt most már semmi pénzért nem csinálnám… Egyszerűen kellett pár
nap, amikor egyáltalán nem foglalkozom a sulival, különben jó eséllyel
bekattantam volna, már sajnos így is elég közel álltam hozzá.
Azt mondták, hogy az
orvosin az első két év lesz igazán húzós, de én a negyedik évet taposva bátran
állíthattam, hogy ez is ugyanolyan nehéz volt. Tényleg könnyebben tanultam már,
mert volt jó alapom az első két évből, és az időmet is jobban be tudtam
osztani; viszont az anyag nem lett könnyebb, ugyanolyan sokat kellett tanulni,
a vizsgákon ugyanannyira kellett teljesíteni, és igazából emiatt a folyamatos
mentális terhelés miatt bírtam ugyanolyan nehezen, mint az első két évet.
Persze én még egész jól álltam, mert sok csoporttársam annyira kikészült a
vizsgaidőszak alatt, hogy nem tudtak enni, aludni, sőt, tudtam egy-két emberről
hogy nagyon fájt a hasuk, vagy így a vége felé már mindent kihánytak, amit
megpróbáltak magukba erőltetni. Én legalább csak aludni nem bírtam, és az
általános stresszen kívül nem volt semmi bajom; volt étvágyam, tudtam a
tanuláson kívül másra is gondolni… De már nagyon vártam, hogy vége legyen ennek
a vizsgaidőszaknak, és rá se kelljen néznem a sulis teendőkre, találkozhassak a
barátaimmal, és persze annyit lehessek Dorinával, amennyi belefért.
Egyébként nem vált
be a sejtésem, hogy nekünk Dorinával nehéz lesz együtt, és az csak másodlagos
körülmény lesz, hogy a környezetünk hogy reagálja le a kapcsolatunkat.
Egymással volt a legkevesebb problémánk, nagy veszekedések egyelőre nem voltak,
és annak ellenére, hogy elég különbözőek voltunk, gyakran egyetértettük. Az
eltérő életvitelünk sem jelentett gondot; pont jó volt találkozni, miután én
már eleget tanultam, ő meg eleget volt a haverjaival.
A szüleimnek egy
hónap után mondtam el, hogy együtt vagyunk. Nem nagyon tudtam, hogy mire
számíthatok tőlük, de előttük biztosan nem akartam titokban tartani, és
reménykedtem, hogy jól fogadják, mert ha nekem jó így, akkor nekik miért ne
lenne. A szüleim amúgy egész jó arcok voltak, anyámmal simán meg tudtam
beszélni a pasi-ügyeimet, apámmal meg még néha a szexről is beszélgettünk,
viccelődtünk, de tudtam, hogy ez most azért más volt. Egyik este kaja után az
asztalnál mondtam el nekik végül. Eleinte nem is akarták elhinni, de amikor
felfogták, hogy nem viccelek, akkor köpni-nyelni nem tudtak. Tudták, hogy
Dorina járt már lányokkal is, de ez addig egyáltalán nem érdekelte őket, mivel
sosem gondolták volna, hogy ez valaha majd érinteni fog engem. Nem mondtam nekik
korábban, hogy tetszenek nekem a lányok is, mert feleslegesnek tartottam ezt
csak úgy közölni velük, úgyhogy nagy volt a döbbenet.
Apám első reakciója
az volt, hogy ezt nehogy bárkinek is elmondjam az egyetemen, mert a tanárok
emiatt nem fognak átengedni a vizsgákon. Már éppen kezdtem volna vele
vitatkozni, hogy ez nem gimnázium, hogy mindenki tud mindenkiről mindent, meg
egyébként is, én túl jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy bárki is foglalkozzon
velem; de ez nem az a pillanat volt, amikor meghallották volna az észérveket.
Aztán hozzátette, hogyha Dorina miatt hanyagolni fogom a tanulást, akkor
mindketten megnézhetjük majd magunkat, erre sem mondtam inkább semmit.
Amikor anyám is meg
bírt szólalni, megkérdezte, hogy azért csinálom-e ezt, mert csalódtam a
férfiakban. El akartam neki magyarázni, hogy ez már egy régebb óta tartó dolog
nálam, de apám közbeszólt, hogy inkább most próbáljam ki ezt fiatalon, mint
később, aztán majd úgyis „kinövök belőle” és „megjön az eszem”. Meg hogy nem
kell ezen csodálkozni, biztos valami tinédzserkor végi lázadásról és
kísérletezési vágyról volt szó. És persze, nyilvánvalóan Dorina vitt bele engem
a „rosszba”, én meg olyan buta voltam, hogy hagytam magam „befolyásolni”. Na,
ezt már nem bírtam tovább hallgatni, és elmondtam nekik, hogy legalább tizenegy
éves korom óta tudtam, hogy a nők is érdekelnek, és Dorinával nem csak
„kísérletezünk”, hanem komolyan gondoljuk. Ha csak ki akarnám próbálni, hogy
milyen nővel lenni, akkor azt nyilvánvalóan nem a legjobb barátnőmmel tenném.
Megkérdeztem, hogy most mégis mi változott, mi bajuk Dorinával, és mi bajuk
velem?
Erre mondták, hogy
senkivel semmi baj nincs, csak az a helyzet, hogy mindkettőnknek fiúkkal kéne
lennünk. Aztán apám azt kezdte mondogatni, hogy bármelyik pasit megkaphatnánk,
erre nekünk pont egymással kellett kavarni. Én erre csak annyit mondtam, hogy
azt hittem, hogy ők ennél jobb fejek és sokkal normálisabban fogadják majd.
Mondjuk azt azért láttam rajtuk, hogy tényleg nem számítottak erre a
bejelentésre, és minden, amit mondtak, csak valamiféle első ösztönös reakció
volt, úgyhogy annyira azért nem voltam rájuk kibukva.
Igazából ők sem rám,
apám mondta is aztán, hogy nem ez a világ legnagyobb tragédiája, de nehogy egy
ilyen baromság miatt csússzak a sulival… Ekkor inkább otthagytam őket, hagy
emésszék a dolgot, és elmentem sétálni. Nyilván tudtam, hogy nem fognak örülni,
de akkor is rosszul estek a logikátlan hülyeségek, amiket a fejemhez vágtak.
Nem volt könnyű ezt megosztani velük, nem arra számítottam, hogy így fogadják…
Ezután nem nagyon
jött szóba a téma otthon, de éreztem, hogy zavarta őket. Ezért aztán egy
darabig nem is akartam felhozni Dorinát, főleg náluk voltunk, az ő anyját,
Szilvit nem érdekelte, hogy mennyit vagyok ott, Szilvi már rég elfogadta, hogy
a lányának néha csaja van, néha pasija. Huszonkét évesen szülte Dorinát,
lényegesen szabadabb szellemben nevelte fel, mint engem az én szüleim. Bár az
is hozzátartozott az igazsághoz, hogy Szilvinek tök mindegy volt, mit csinált
Dorina, mert megvolt neki a maga baja az életben; mostanában például azt
találta ki, hogy lelép az országból, és újra kiköltözik Svédországba. Nekem ő
olyannak tűnt, mint aki állandóan kereste, de soha nem találta önmagát; egy
kicsit Dorinát is féltettem ettől.
Szilvinek az én
szüleimhez képest egyáltalán nem volt nehéz elmondani, de azért nem zúdítottuk
rá azonnal, mert még nekünk is újdonság volt, hogy együtt voltunk, elsősorban
inkább egymással foglalkoztunk. Azon a hétvégén, miután én elmondtam otthon,
döntöttük el Dorinával, hogy ideje az ő anyját is beavatni. Persze sokat nem
agyaltunk rajta, hogy hogyan tegyük, este kimentünk a konyhába, Szilvi éppen
melegítette a vacsorát, én leültem az asztalhoz, Dorina meg a konyhapultnak
dőlt, szembe az anyjával, és vigyorogva ránézett. Tudtam, hogy a lehető
legidiótább módon fogja közölni, de nem zavart.
– Feltűnt, hogy
mostanában sokat van itt Anna? – szegezte a kérdést Szilvinek.
Ő erre csak
értetlenül nézett, és vállat vont.
– Nem igazán.
– Na, ez azért van,
mert összejöttünk.
Láttam Szilvin, hogy
erre aztán egyáltalán nem számított, meglepetten bámult ránk.
– Tényleg? Most csak
hülyítetek, ugye? – vonta fel a szemöldökét.
– Miért hülyítenénk
már?
– De Anna, neked
eddig nem fiúid voltak? – kérdezte Szilvi, de mielőtt bármit is mondhattam
volna, Dorina így szólt vigyorogva:
– Igen, de látod,
nekem még ő sem tudott ellenállni.
– Hát igen, neked
tényleg nehéz – hagytam rá, majd Szilvihez fordultam: – Igen, eddig tényleg
fiúkkal jártam, de egyébként mindig is érdekeltek a nők is.
– Nem is gondoltam
volna rólad – mondta, aztán Dorina megint közbeszólt:
– Anna nem olyan jó
kislány, mint amilyennek elsőre gondolnád.
– Mintha ennek bármi
köze lenne a szexuális beállítottsághoz… – mondtam, aztán Szilvi így szólt
Dorinához:
– Hát szívem, én már
annak is örülnék, ha feleannyira lennél jó kislány, mint Anna.
Erre én csak
mosolyogtam, de természetesen Dorinát egyáltalán nem hatotta meg.
– Minek legyek az, engem
így imád mindenki.
– Én különösen –
vigyorogtam rá, mire ő is rám villantott egy mosolyt.
– Nem tudom, mit
szóljak… – mondta Szilvi tűnődve. – Én mindig is szkeptikus voltam, ha legjobb
barátok jöttek össze.
– Miért, most kivel
jöjjek össze, az ellenségemmel? – tette fel a jogos kérdést Dorina, és ezzel
tulajdonképpen le is volt zárva a beszélgetés.
Nálunk otthon két
hónap múlva került szóba megint a kapcsolatunk, amikor apám megkérdezte tőlem
hétvégén reggeli közben:
– És Dorina miért
nem jön föl mostanában, talán haragszik ránk?
– Ezt a hülyeséget,
hát ti haragszotok ránk, ezért nem hívom fel ide – morogtam.
Erre apám röhögésben
tört ki, sikerült neki a leghülyébb műnevetést produkálnia, amit az utóbbi években
előadott, már bántotta a fülem, alig vártam, hogy abbahagyja. Aztán anyám
szólalt meg:
– Anna, nem
haragszunk, természetesen jöjjön fel Dorina, mint ahogy eddig is.
A hangjában
szomorúság bujkált, ez továbbra sem tetszett, de rájöttem, hogy nem rágódhatok
ezen a végtelenségig. Nagyon jó volt Dorinával, nem akartam azzal elrontani,
hogy azon kesergek, hogy mit szólnak ehhez a szüleim.
Apám végül
viszonylag hamar hozzászokott a helyzethez. Ha itt volt Dorina, csomószor
nyomatta neki az erőltetett poénjait, beszélgettek, meg néha kiment cigizni a
barátnőmmel az erkélyre, pedig apám nem is dohányzott, de ilyenkor ő is
rágyújtott. Kérdeztem Dorinát, hogy nem zavarja-e apám idióta viselkedése, de
mondta, hogy nem, és igazából értékeli, hogy próbált jófej lenni. Aztán apám
egyik nap megjegyezte nekem, hogy ha már úgy hozta a sors, hogy nővel vagyok,
akkor örül, hogy Dorina a barátnőm, mert ő rendes lány, és mellesleg persze
nagyon jó csaj, szóval jó választás volt, és legyünk boldogok, ha nekünk ez így
megfelelő. Én mondtam, hogy tényleg jó így nekünk, ő csak mosolygott és
megölelt. De persze azt nem felejtette el hozzátenni, hogyha nem tanulok, akkor
már nem fog annyira örülni…
Anyámon viszont
éreztem, hogy soha nem fogja tudni ezt elfogadni. Továbbra is ugyanúgy
viselkedett Dorinával, mint azelőtt, kedves volt hozzá, mindig megkérdezte
tőle, hogy hogy van, meg ilyesmi, de tudtam, hogy apámmal ellentétben
egyáltalán nem örült ennek a kapcsolatnak. Kb. fél év után egyik reggel
kimentem a konyhába, anyám már kint kávézott az asztalnál, és betalált egy
ilyen kérdéssel:
– Akkor nem is
lesznek gyerekeid?
– Mi van? – néztem
rá megütközve, még nem voltam teljesen magamnál.
– Azt mondtad,
hosszú távra tervezel Dorinával, akkor így mégis hogy lesz gyereked? Ez most
hajnalban jutott eszembe.
– De jó neked, hogy
van időd ilyeneken gondolkodni… Amúgy nem akarok gyereket, és ő sem, szóval
sehogy sem lesz gyerek.
– Túl fiatal vagy
még, hogy eldöntsd ezt, húsz évesen még természetes, hogy nem szeretnél
gyereket.
– Jó, hagyjuk ezt –
morogtam, mert az pont elég volt, ha én tudtam, hogy mit gondolok erről az
egészről, de anyám folytatta:
– Tudom, hogy a te
dolgod, és semmi közöm hozzá, de nem nagyon örülnék, ha egy nővel élnéd le az
életedet és sosem lennének unokáim.
Mindezt nagyon
gyászos képpel mondta, én meg annyira nem tudtam mit kezdeni ezzel, hogy inkább
támadtam:
– De most miért kell
bennem bűntudatot kelteni egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetek? Nem azért
szültél engem, hogy majd egyszer legyenek unokáid… Nem értem, miért nem lett
még egy gyereketek, az talán „normális” lett volna, és csinálna nektek
unokákat.
Nem is vártam meg a
választ, inkább kimentem a fürdőszobába. Aznap még duzzogtam, mint egy öt éves,
de aztán többé nem beszéltünk erről anyámmal.
Amúgy Dorinával már
rég megbeszéltük, hogy egyikünknek sem kell gyerek. Ő sosem akart, mert nem
érzett rá késztetést, és pontosan tudta, milyen szar volt apa nélkül felnőni, ő
ezt nem akarta a saját gyerekével eljátszani. Én azért nem akartam, mert az orvosi
pálya mellett szerintem nem fért bele, legalábbis nem akartam azon erőlködni,
hogy beleférjen. Engem csak az érdekelt, hogy orvos legyek, nem akartam, hogy
kettészakadjon a figyelmem, és folyton a két dolog között kelljen
egyensúlyoznom.
Nem voltak nagy
terveink Dorinával, össze akartunk költözni és együtt maradni, ameddig csak
lehetett. Mielőtt összejöttünk volna, egyikünknek sem alakult valami jól a
magánélete, de együtt olyan gyorsan eltelt három és fél év, hogy szinte észre
sem vettük, természetes volt számunkra, hogy mi együtt voltunk. És az elején
sem volt kérdés, hogy bevállaljam-e ezt a kapcsolatot, nem érdekelt, hogy ki
mit szólt hozzá, de azért nem is hangoztattam, hogy lánnyal voltam együtt.
Egy-két közelebbi
ismerősömnek elmondtam; volt, akit nem nagyon hatott meg, de volt, akin láttam,
hogy nagyon megdöbbent, és nem tudta hova tenni a dolgot. A közös ismerőseink
közül mindenki tudott róla, ők főleg Dorina volt gimis osztálytársai voltak, és
mivel tinikorunkban velük éltük át életünk legdurvább bulijait, nekik nem volt
nagy dolog, hogy összejöttünk. Az egyetemen nem mondtam el senkinek sem; jóban
voltam négy-öt emberrel, de nem éreztem egyiküket sem olyan közel magamhoz,
hogy mindenképpen tudniuk kell a párkapcsolati dolgaimról. Ha esetleg suli után
már nem is fogunk beszélni egymással, akkor eleve teljesen felesleges lett
volna elmondani nekik. Nem akartam a reakciójukkal szembesülni, mert bizony
elég ellentétes érzéseket tudott egy ilyen kiváltani. Ott volt rögtön a szüleim
példája, azt hittem, hogy minden további nélkül elfogadják, de az anyám a mai
napig nem nézi ezt jó szemmel, nem hiányzott nekem még egy ilyen. Ha a suliban
kiderült volna a dolog valami közös ismerős által, akkor valószínűleg nem
tagadtam volna le, de jobb volt így, hogy nem tudták rólam. Szerencsére egyik
szaktársam sem baszogatott, hogy mi van a pasikkal, és ők sem feltétlenül
teregették ki a magánéletük minden részletét. Nekem amúgy is abból állt az
egyetem, hogy bejártam órákra, megbeszéltük a többiekkel a tananyagot, de amúgy
arról nem kellett beszámolni, hogy hétvégén hol ittuk le magunkat, kivel
szexeltünk, milyen jót buliztunk… még akkor sem, ha pár emberrel tényleg jóban
voltam és kedveltem őket.
Különben sem
töltöttem minden időmet a suliban, az egyetemen kívüli életem sokkal másabb
volt, ott inkább önmagam lehetettem. A sulis környezet nekem túl komoly volt,
láttam, hogy mennyit stresszeltek az emberek, mert ugye nagy volt a tét,
sikerülni kellett a vizsgáknak, sok volt a tanulnivaló, jók akartunk lenni,
stb… A szaktársaim egyik fele úgy oldotta a stresszt, hogy különböző erősségű
gyógyszereket szedtek, vagy éppen szó szerint betegre aggódták magukat, a másik
fele meg bulizott és ivott. Én egyik csoportba sem tartoztam, és próbáltam
megtalálni a hozzám hasonlókat. Ez többé-kevésbé sikerült is, de nem volt az
igazi ez a társasági élet. Az igazi az egyetemen kívüli életem volt, amikor
elvoltam a barátaimmal, meg elvoltam Dorinámmal.
Dorina egyébként
legutoljára előttem volt zavarban amiatt, mert a nők is tetszettek neki, ezután
ezt már szinte bárkivel megosztotta, akivel szóba került a „kivel jársz most?”–téma.
Amilyen sokan kedvelték őt, olyan sokan nem szerették, mert szentül hitték
róla, hogy azért, mert a nőket és a férfiakat is szerette, fűvel fával össze is
feküdt; pedig ez nem így volt, csak azokkal feküdt le, akikkel éppen együtt
járt. Viszont Dorinát tényleg nem nagyon érdekelte, hogyha valakit
megbotránkoztatott azzal, hogy kimondta, kiket tart jó csajnak és jó pasinak,
ha ez szóba került nagyobb társaságban.
Egyszer mondta is
nekem az egyik halk szavú csaj, akit mindketten ismertünk, és aki velem mindig
is jobban szót értett, mint Dorinával; hogy nem érti, mi ketten hogy vagyunk
meg olyan jól. Ő úgy látta, hogy én normális, okos, visszahúzódó vagyok, Dorina
meg gátlástalan, nagyszájú és „erkölcstelen”. Én ezen majdnem felröhögtem, mert
én mindezt szerettem Dorinában, tehát akkor én is ugyanolyan „erkölcstelen”
voltam, de ezt már nem kötöttem az orrára. Pont elég volt, ha csak én tudtam
róla, hogy milyen előnyei voltak Dorina gátlástalanságának…
A barátnőmnek az sem
volt probléma, ha valakit meg kellett bámulni az utcán, vagy ha valakiről ki
kellett nyilvánítani, hogy mennyire jól nézett ki, de a komolyabb dolgokat már
nem tudta annyira lazán kezelni. Amikor még csak barátok voltunk, akkor is
szinte csak velem tudott mélyebb témákról beszélgetni, de akkor sem vittük
túlzásba. Neki az volt a „dolga”, hogy a hülyeségeivel elterelje a figyelmemet
a rám nehezedő terhekről; nekem meg az, hogy meghallgassam, ha nagy ritkán
valami nyomta a szívét. De amúgy hiába nem volt nagy lelkizős, a legjobb
tanácsokat mindig is tőle kaptam; szóval a látszattal ellentétben értette ő
fontos dolgokat. Engem legalábbis nagyon értett, néha az volt az érzésem, hogy
olvasott a szememből… szerintem ezért sem veszekedtünk gyakran, mert pontosan
tudta, hogy az esetemben miből nem kellett nagy ügyet csinálni. Amit más simán
félreértett volna, ő tudta, hogy az nálam nem jelent rosszat, de mondta, hogy
úgy érzi, én is ugyanígy vagyok vele. Tulajdonképpen nem volt ez olyan nagy
csoda, mert mégis csak tizenöt éve ismertük egymást, de én ezt még sosem
tapasztaltam azelőtt senkivel.
A vizsgaidőszakok
nekem mindig borzalmasak voltak, neki lényegesen könnyebbek, de elintéztük,
hogy ilyenkor is együtt tudjunk lenni. Mivel néha a szüleim hülyeségeit is
nehéz volt elviselni, és sok lett volna az a szűk két hónap folyamatos tanulás
otthon velük egy fedél alatt, fogtam magam, és a vizsgaidőszakokban napokra
átköltöztem Dorináékhoz. Az ő anyját úgysem zavartam, még örült is, hogy náluk
tanultam, mert így hátha példát vesz rólam az ő pici lánya, és néha ránéz
valamelyik jegyzetére. A kis naiv… Nem is értettem, Dorinának hogy sikerültek a
vizsgái, mert tanulni nem nagyon láttam őt. Ehelyett viszont Family Guyt
nézett, kaját csinált, kifestette a körmét, néha az enyémet is, gépezett,
olvasott, persze nem a jegyzeteit. Nagyon szerette a krimi könyveket, a
klasszikus angol irodalmon át a mai korban játszódókig, ő inkább ezzel
szórakoztatta magát tanulás helyett. De ez elég is volt, mert ő minimális
tanulással mindig is ki tudta hozni magából a maximumot; általánosban is alig
tanult, mégis bekerült jó gimibe. Aztán persze a gimit végigbulizta, –csajozta,
–pasizta, sok tanára leírta őt, hogy így semmire sem fogja vinni. Aztán olyan
jó érettségiket írt, hogy mindenki csak pislogott, és persze gond nélkül
bekerült az egyetemre is. Mondtam neki, hogy neki kellett volna orvosira menni
helyettem, mert biztosan nem kellett volna annyit szenvednie a tanulással, mint
nekem. Erre ő belelapozott az anatómia atlaszomba, két perc után letette, és
csak annyit mondott, hogy „vicces lány vagy te”; úgyhogy azért annyira nem
győzte meg az orvosis tananyag.
Amíg én tanultam, ő
sorozatot nézett vagy beszélt hozzám, de ez nem zavart egyáltalán, mert még
ilyenkor is igényeltem a közelségét. Azért meg különösen hálás voltam neki,
hogy naponta legalább kétszer hozott nekem enni, mert ezeken a napokon én
hajlamos lettem volna egész nap bent ülni és tanulni, legfeljebb vécére meg
zuhanyozni mentem ki. Ha sikeresen nyaggatott, akkor esténként kosarazni is
kimentünk, de ez a nyári vizsgaidőszakban volt jellemző, télen inkább tettünk
egy kört a környéken. Jól ment így a tanulás, persze apám eleinte
beszólogatott, hogy miért kell átmennem Dorinához, miért nem jó otthon tanulni,
de amikor látta, hogy mindig meglett az összes vizsgám, akkor leszállt a
témáról.
Most még mindig
sajnáltam, hogy nem Dorinánál aludtam, mert tudtam, hogy sokkal nyugodtabban
aludtam volna, ha mellettem lett volna, de próbáltam arra gondolni, hogy már
csak egy nap, és egy rövid időre szabad leszek.
***
Szerencsére meglett
a vizsga, Dorinának már hazafelé a metróban megírtam, hogy „akkor este iszunk,
csajszim”, ő meg küldte a hülyébbnél hülyébb szmájlikat és matricákat… vele
sosem tudtam rendesen kommunikálni írásban. Én is küldtem neki egy idióta
matricát, aztán el is raktam a telefonomat, mielőtt még több baromságot
zúdított volna rám. Délután háromra már otthon is voltam, a szüleim még
dolgoztak, ezért nekik még nem tudtam elújságolni, hogy sikeresen túlvagyok a
hetedik vizsgaidőszakomon. Elvileg hat után találkozom majd Dorinával, addig
még volt három órám azt csinálni, amit akartam, például olvashattam, vagy
tévézhettem volna, de túlságosan fáradt voltam mindenhez. A konyhában csináltam
magamnak egy instant tésztás levest, aztán bevittem a szobámba, már az ágyban
ettem meg. Legalább ennyi előnye volt a szülőkkel együtt élésnek, hogy anyám
nagyon figyelt rá, hogy mindig legyen nekem itthon valami kaja. Evés után pillanatok
alatt elálmosodtam, ezért aztán le is dőltem, és tudtam, hogy két hónap után
először végre igazán jól fogok aludni. Hát igen, ez már csak így működött, ha
végre nem volt rajtam semmilyen nyomás…
Arra ébredtem fel,
hogy csörgött a telefonom, de még azt sem tudtam, hol vagyok. Azért felvettem,
mert ha jól láttam, Dorina volt az.
– Szia… – morogtam.
– Na mi van veled,
Annám? Akkor találkozunk? – kérdezte.
– Persze… –
feleltem, de továbbra is teljes volt a képzavar.
Simán azt hittem,
hogy reggel van, és nem is értettem, miért akart találkozni, de aztán
megvilágosodtam, hogy valószínűleg még csak este lehetett.
– Amúgy mennyi az
idő? – kérdeztem.
– Hét óra. Miért,
mit csináltál, aludtál?
– Igen, nem kell
zseninek lenni, hogy kitaláld.
– Jaj, bocsi, ha
felébresztettelek – mondta vidáman, minden bűntudat nélkül, de teljesen mindegy
volt, este hétkor már tényleg ideje volt felkelni.
– Akkor hol
találkozzunk? – kérdeztem.
– Gyere fel, mert
anyám mondani akar neked valamit, aztán indulhatunk.
– Mit akar mondani?
– kérdeztem, még sosem jelentette be, hogy az anyja beszélni szeretne velem. Ha
Szilvinek volt valami mondanivalója, akkor mondta, és kész.
– Majd meglátod, ha
itt leszel.
Mivel elég semleges
hangon közölte ezt velem, nem firtattam tovább a dolgot.
– Na jó, amint
elkészülök, indulok.
Ezután kitámolyogtam
a fürdőszobába, és mivel abszolút nem tetszett, amit a tükörben láttam,
eldöntöttem, hogy végre rendbe szedem a külsőmet, mert a vizsgaidőszakban egy
kicsit elhanyagoltam magam. Miután megvolt a zuhanyzás, hajmosás és fogmosás,
szemceruzával kihúztam a szemem. Már határozottan jobban néztem ki, ezért úgy
voltam vele, hogy nem váratom tovább Dorinát, és végre indulok. Amikor kijöttem
a fürdőszobából, akkor jöttem rá, hogy anyámék még mindig nincsenek itthon, de
aztán eszembe jutott, hogy mintha mondták volna, hogy munka után rögtön moziba
mennek. Hagytam nekik egy cetlit a konyhában, hogy elmentem, és majd jövök
valamikor. Szerencsére már kinőttek abból, hogy hívogattak, hogy merre járok, és
mikor érek haza, szerintem inkább beköltöztem volna egy kollégiumba, ha még
mindig ezt csinálták volna.
A szobámban magamra
ráncigáltam a farmeromat, felvettem egy fekete felsőt és egy fekete pulcsit,
aztán vettem a kabátot, és végre elindultam. Odakint iszonyú hideg volt, már
tudtam, hogy kevés volt az egy pulcsi, örültem is, hogy Dorina ilyen közel
lakott. Jó volt belépni az előszoba melegébe, levettem a kabátot és a cipőt,
majd bementem a lakásba. A konyában találtam őket, Szilvi a konyhapultnál állva
a telefonjába mélyedt, Dorina meg az asztalnál ült otthoni pólóban, és teát
ivott, én megálltam az ajtóban.
– Sziasztok! –
köszöntem.
– Szia – mormogta
Szilvi, éppen csak felpillantott a telefonjából.
– Szia Annám –
vigyorgott rám Dorina.
– Még hogy-hogy nem
készültél el, Dorinám? – mosolyogtam én is.
– Hagyd már, tudod,
hogy öt perc alatt összekapom magam.
– Jó, aki eleve
ilyen szépnek született, annak nem nehéz…
– Nem ülsz le, Anna?
– szólt közbe Szilvi.
– Nem, mert ha
leülök, akkor sosem indulunk el. Mit szeretnél mondani? – kérdeztem tőle, mire
belekezdett:
– Dorina biztos
mondta, hogy nemsokára kiköltözöm Svédországba, az apja tud nekem jó munkát
szerezni jó fizetésért, szóval hülye lennék tovább itt maradni.
– Igen, mondta –
bólintottam.
– A lényeg az, hogy
két hónapon belül már nem leszek itt, és ha szeretnél, akkor ide költözhetsz.
Én Dorinára
pillantottam, ő az asztalra könyökölve nézett engem, de láttam rajta, hogy nem
számított rá, hogy kiugrom a bőrömből a hír hallatán. Hát igen, tényleg túl jól
ismert engem.
– Amíg a szüleim
tartanak el, addig nem tudok ideköltözni – mondtam Szilvinek.
– De Dorina már
dolgozik, és majd én is adok haza pénzt. Kérd meg a szüleidet, hogy
támogassanak annyival, amennyit most is költenek rád, és akkor így megoldható
lenne – mondta Szilvi.
– Ebbe biztos nem
mennének bele, de nekem sem tetszene így a dolog, mert akkor már nem csak a
szüleimtől függnék, hanem tőled és Dorinától is. Majd ha én is elkezdhetek
végre dolgozni, akkor ideköltözöm.
– Jaj, tudtam, hogy
ez lesz… – sóhajtott Dorina beletörődően.
– De már csak másfél
év van hátra a suliból, annyit kibírunk – mondtam neki.
– Két és fél év van
hátra a sulidból, szöszikém – javított ki.
– Ja, basszus,
tényleg. Nem baj, azt is kibírjuk.
– Hát jó – mondta
Szilvi. – Én felajánlottam, de ha meggondolod magad, akkor gyere.
– Azért köszönöm –
mondtam.
– Ugyan –
legyintett. – Viszont ha már befejezted a sulit, szerintem kár itt elkezdeni
azt az ötéves képzést. Gyertek ki ti is Svédországba, orvosként legalább a
tízszeresét keresnéd az itteni fizetéseknek, nem mellesleg sokkal jobb
körülmények között tudnál dolgozni.
– De én nem azért
tanulok, hogy aztán kimenjek – mondtam, majd Dorina vette át a szót:
– Igen, Anna nem
akar külföldre menni, ő itt akarja megváltani a világot.
Ezt nem gúnyból
mondta, egyszerűen csak tényként közölte.
– Nem akarom
megváltani a világot… – mormogtam.
– Hát hidd el, nem
is lehet, főleg nem ebben az országban – mondta Szilvi. – De ha majd a saját
szemeddel is látsz egy kórházat belülről, rájössz, hogy többé be sem akarod
tenni oda a lábad, nem hogy még ott is töltsd életed jelentős részét.
– A nyári
gyakorlatok alatt egy hónapot voltam egyhuzamban kórházban, és tudom, hogy mit
vállalok. Csak még szarabb lenne a helyzet, ha minden frissen végzett orvos
lelépne az országból.
– Persze, eleinte én
is azt hittem, hogy ki lehet itt bírni, de tévedtem – mondta Szilvi. – Amikor
Svédországban megtudtam, hogy terhes vagyok, teljesen természetes volt, hogy
hazajövök, mert a gyerekemet Magyarországon akarom felnevelni. Akkor még én is
naiv idealista voltam, azt akartam, hogy a gyerekem ismerje a hazáját, de
sajnos itt mindig csak küszködés volt az élet, és huszonhárom év kellett hozzá,
hogy feladjam… Szerintem ti ne várjatok ennyit.
– És ha én az itteni
embereknek szeretnék segíteni, akik eleve sokkal nehezebb körülmények között
élnek, mint mondjuk egy svéd? Ha már alig pár orvos marad csak itthon, akkor
mégis mi lesz az emberekkel?
– Teljesen
megértelek, hogy most még így gondolkodsz, és ne haragudj, ha túl pesszimista
vagyok. De sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember egy ideig küzd, de
ha nem kap cserébe semmit, akkor végül csak tesz az egészre, és vissza sem
nézve inkább itt hagy mindent. Tényleg megbántam, hogy nem maradtam Svédországban,
és Dorinának itt kellett felnőnie.
– Hát én ezt nem
egyáltalán nem bánom, mert akkor most nem ismernénk egymást – mondtam, közben
Dorinára pillantottam, ő meg csak mosolygott.
– Amúgy én szeretem
a „naiv idealista” hozzáállásodat – mondta a barátnőm, felállt az asztaltól és
a mosatlanba tette a bögréjét. – Akkor öltözöm, és mehetünk is.
– Jól van.
Örültem, hogy nem
folytatjuk ezt a témát Szilvivel, az ilyen beszélgetések mindig
elbizonytalanítanak, hogy jól látom-e a világot és nem tűnök-e teljesen
hülyének egy felnőtt ember szemében. Tudtam, nem kellett volna ezzel
foglalkoznom, de valahogy sosem tudtam elengedni a fülem mellett ezeket a
megjegyzéseket.
Mielőtt Dorina
kiment volna a konyhából, megállt előttem és mosolyogva végigmért.
– Jól nézel ki.
– Kösz. Most, hogy
letudtam ezt a sok szart, én is emberi formát öltöttem.
Erre már nem mondott
semmit, csak adott egy puszit a számra, aztán bement a szobájába. Szilvi ezt
észre sem vette, mert újra a telefonjának szentelte a figyelmét, de ha
észrevette volna, akkor sem lett volna semmi; ő nem olyan anyuka volt, aki azon
idegeskedett, hogy a lánya miért nem fog neki unokákat szülni…
Nem akartam itt
ácsorogni, ezért elmentem kezet mosni a fürdőszobába, aztán bementem Dorinához,
hogy megnézzem, vajon leült-e Facebookozni öltözködés helyett. Szerencsére nem,
már nagyjából elkészült, farmerben és pólóban éppen nagyon keresgélt valamit,
szerintem zoknit, mert mezítláb volt.
– Na, egész jól
állsz – mondtam, ő rám mosolygott.
– Örülök, hogy itt vagy,
mert így nem is öltözöm tovább – azzal idejött hozzám, és megcsókolt.
– Pedig pont azért
jöttem, hogy öltözz… - mosolyogtam, közben átöleltem a derekát, ő meg a falnak
nyomott, és úgy csókolóztunk tovább.
Azt hittem, hogy
majd jól ki akarja beszélni, hogy mégis miért nem akarok ideköltözni, de
ilyenkor nagyon értékeltem azt a tulajdonságát, hogy nem szeretett hosszasan
lelkizni.
– Ránk fog nyitni
édesanyád – mondtam, amikor már eléggé belemelegedtünk a dologba.
– Dehogy fog, de
becsukom… - azzal az ajtóban lévő kulcs után nyúlt, és elfordította a zárban.
Újra visszatalált az
ajkaimhoz, eszembe is jutott, hogy mennyire hiányzott nekem tegnap éjjel… a
derekamnál feltűrte rajtam a pulcsit és pólót, és a hátamat simogatta, aztán
áttért a nyakamra, és elkezdte puszilgatni, éreztem is, hogy az izgalomtól
gyorsabban vette a levegőt.
– Amúgy nem úgy
volt, hogy indulunk? – kérdeztem, csak hogy húzzam őt egy kicsit, de közben jól
rámarkoltam a seggére.
– De én most azonnal
akarlak… - mosolygott rám vágyakozva.
Tudtam, hogy egy
kicsit rájátszott a helyzetre, de már megszoktam. Végül is talán jobb is volt
így, hogy most „letudjuk” a dolgot, minthogy egész este azt várom, hogy mikor
kerülünk már ágyba; szóval nem esett nehezemre átadni magam a pillanatnak. Levettem
a pulcsimat, aztán hosszas smárolás után az ágyon folytattuk. Ő a mellemet
simogatta, én a fenekét, közben végig csókolóztunk, aztán egy kicsit erősebben
megharapta az ajkam. Hogy visszaadjam neki, oldalt megharaptam a nyakát, majd
szívogattam, csókolgattam; közben minden egyes lélegzetvételnél éreztem a finom
illatát. Ő már ennyitől elkezdett nyögni; ezzel annyira felizgatott, hogy
felültem, és meg akartam szabadítani a nadrágjától, hogy nemsokára tényleg
legyen oka így nyögdécselni.
Mielőtt még megtehettem
volna, felült hozzám, hátul a nyakamnál fogva magához húzott és megcsókolt,
aztán mosolyogva fürkészett, az egyik ujját végighúzta az ajkamon.
– Tudod, mennyire
imádom, amikor így beindulsz? Olyan szexi vagy.
Én csak megigézve
néztem a csillogó tekintetét és a vadítóan dögös mosolyát, épp kinyögtem volna
valami olyasmit, hogy „annyira szép vagy”, de ekkor benyitott az anyja, vagyis
benyitott volna, de ugye zárva volt az ajtó. Mindketten összerezzentünk,
Dorinára néztem mosolyogva:
– Tudod, mennyire
imádom, amikor igazam van?
Nem tudott
válaszolni, mert Szilvi nem hagyta annyiban a dolgot, türelmetlenül kopogott,
és bekiabált:
– Dorina, te vitted
el a GAP pulóveremet?
– Nem, de hagyjál
már!
– Pedig biztos te
vitted el, mert nem találom, és indulnom kell! Add már ide!
– Mondom, hogy nincs
itt!
Én addig
körülnéztem, és megláttam a székre terítve Szilvi pulcsiját, megböktem Dorinát,
és arrafelé mutattam, mire ő csak a szemét forgatta. Hátradőltem az ágyon és
sóhajtottam, ő meg felállt, fogta a pulcsit, kinyitotta az ajtót és kiadta az
anyjának.
– Na látod, hogy
nálad van!
– Jól van már –
mormogta Dorina, majd miután Szilvi elment, újra bezárta az ajtót.
– Anyád nem valami
diszkrét… volt kitől örökölnöd – vigyorogtam rá.
Erre ő is
elmosolyodott, de nem szólt semmit, hanem kihasználva, hogy feküdtem, fölém
hajolt, és folytattuk tovább.
***
Este tízre oda is
értünk az egyik belvárosi kocsmába, felmentünk az emeletre, leültünk egymás
mellé, megittunk egy-egy sört, közben az asztal alatt fogtuk egymás kezét.
– Bocs anyám idióta
beszólásai miatt, tudod, hogy milyen – mondta.
– Ja, mindegy. De
azért belegondoltam, hogy mi van, ha igaza van? Néha olyan hülyének érzem
magam, mert mindenféle munkatapasztalat nélkül ilyen magabiztosan hangoztatom a
nagy terveimet.
– De nem ez a
lényeg, hanem hogy hiszel valamiben, az most mindegy, hogy mások szerint nincs
semmi értelme. Ha mindig mindenki csak a saját kényelmével foglalkozna, akkor
semmi sem vinné előre a világot. Sőt, szerintem pont az a baj, hogy mindenki
leszarja a környezetét, és senki sem törődik másokkal.
– Igen, de anyád
szerint én is csak az elején vagyok lelkes, egy idő után én is megunom majd, és
csak magamra fogok gondolni. Ebben azért van valami, nem hiszem, hogy majd
bárki is meg fogja köszönni a fáradozásaimat.
– Ezt honnan
tudhatod előre? Anyámmal meg tényleg ne törődj, ő ezt nem értheti, ő mindig is
egyszerű ember volt.
– Még jó, hogy te
nem vagy az – mosolyogtam rá.
– Én minden vagyok,
csak nem egyszerű…
– És ez így vagy
jól. Te is tudod, hogy nélküled nem tartanék itt.
– Na jó, ne mondj
ilyeneket, mert még elpirulok, ami tőlem tök szokatlan lenne ugye… – azzal
elengedte a kezem, és az itallapot kezdte nézegetni. – Inkább találjuk ki, hogy
mit iszunk még.
– Több mint három év
után azért ennyire nem kellene zavarba jönnöd – mosolyogtam.
– Anna, ennyitől még
nyilván nem jövök zavarba.
– Jól van, tudom –
mondtam, és annyiban is hagytam a témát.
Hát igen, azt
egyáltalán nem bírta, ha komolyan, és nem poénból dicsértem meg, egyszerűen nem
tudott ezzel mit kezdeni. Mondjuk ebben nem volt semmi meglepő, nem úgy nőtt
fel, hogy a szülei lépten-nyomon megdicsérték. Az apja nem is igazán ismerte
őt, az anyja meg inkább csak magával törődött, ezért Dorina a saját jó
tulajdonságait is nehezebben ismerte fel. Persze, egyébként tisztában volt
vele, hogy mihez értett, de szerintem egyszerűen nem hitt benne, hogy képes
volt nagyobb dolgokat is véghezvinni. Például nem hitte el, hogy lehet belőle
profi kosaras, ezért megelégedett az utcai pályán való labdázgatással; nem
hitte el, hogy valójában mennyire okos volt, ezért leszarta a sulit; és persze
nem hitte el, hogy ő egy jó havernál sokkal többet jelenthet valakinek, ezért
nem mélyítette el annyira a kapcsolatait. Ezt így ezekkel a szavakkal sosem
mondta, de szerintem azért sem kezdeményezett nálam, mert nem hitt benne, hogy
komolyan fog engem érdekelni.
Azt azért tudta,
hogy milyen sokat jelentett nekem, de tényleg a mai napig nem tudta hova tenni,
ha ezt ki is mondtam. Beszéltünk már sokat erről, de végül mindig az lett a
vége, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Nekem nem volt ezzel bajom, maximum
annyi, hogy szerettem volna, ha tudja, hogy ő milyen különleges volt számomra,
de mondta, hogy ő ezt anélkül is érzi, hogy beszélnék róla. Ez így is volt,
tényleg nagyon jól megértettük egymást szavak nélkül, és reméltem, hogy ez
tényleg elég volt neki.
Most inkább szóba
hoztam az összeköltözést, mielőtt még ő tette volna meg.
– Azért meg ne
haragudj, hogy így nem szeretnék hozzád költözni. Én is nagyon szeretnék már
együtt lakni veled, de nem így, hogy én semmivel sem járulok hozzá a dolgokhoz.
De majd ha elvégeztem a sulit, és lesz munkám, akkor tényleg jövök.
– Igen, már előre
tudtam, hogy ezt fogod mondani, de egy azért megért egy próbát.
– És továbbra sem
bánod, hogy anyád lelép? – kérdeztem, ő megvonta a vállát.
– Egyelőre nem… De
ki tudja, lehet, hogy most fogok rájönni, hogy milyen sokat jelentettünk
egymásnak. Csak vicc volt, tuti nem így lesz.
– Sziasztok!
Csatlakozhatunk egy kicsit?
Erre mindketten
felnéztünk, Márk és Gergő álltak előttünk, a kosárpályáról ismertük őket.
– Ja, miért ne… -
mondta Dorina, ők meg már le is ültek velünk szembe.
A két srác is együtt
járt le játszani a pályára, mint Dorina és én; hamar elkezdtek velünk
barátkozni, nyilván tudtuk, hogy nem minden hátsó szándék nélkül. Egy idő után
randira akartak hívni minket, mi meg csak annyit mondtunk, hogy foglaltak
vagyunk. Szerencsére nem feszegették tovább a témát, de azért időről időre
rákérdeztek, hogy megvannak-e még a pasijaink, aztán Dorina elmondta, hogy mi
igazából együtt vagyunk. Persze volt nagy csodálkozás, de szerencsére nem
kértek meg minket, hogy bizonyítékként smároljunk előttük.
Amúgy ha egy fiú
próbálkozott valamelyikünknél, akkor általában nem mondtuk meg neki, hogy
együtt jártunk, mert egyszer volt, hogy így akartunk lerázni egy srácot, de ő
csak még lelkesebb lett, és azzal zaklatott minket, hogy jönne hozzánk
harmadiknak. Szerencsére Márk és Gergő legalább nem mondták ki az ilyen
gondolataikat.
Kértek nekünk is
italt, ami végül is tök rendes volt tőlük, beszélgettünk vagy fél órát, vagyis
főleg Dorina beszélt, de azért hagyott mindenkit szóhoz jutni.
– És amúgy ti mit csináltok
itt? – kérdezte Gergő egy idő után.
– Megünnepeljük,
hogy Annának sikerült az utolsó vizsgája… és ti kijöttetek csajozni?
– Igen, és ez a mi
szerencsénk, pont azokba a csajokba futottunk bele, akikkel nem lehet –
mormolta Márk tettetett szomorúsággal, de valamiért nem tudtam sajnálni, mert
pont olyan srácnak tűnt, aki bárkit megkaphat, de úgy igazán senki sem kellett
neki.
Néha elnéztem a két
srácot, hogy egész jóképűek voltak, de mégsem mozgattak meg bennem semmit.
Megfordult a fejemben, hogy anyám hogy örülne, ha én összejönnék az egyik
fiúval, Dorina meg a másikkal, aztán mindketten szülnénk nekik gyerekeket, és
külön-külön boldogan élnénk, amíg meg nem halnánk. Nyilván ez lenne a normális
és társadalmilag elfogadott lépés, de az érzéseket nem lehetett irányítani. Nem
is akartam, hogy egy srác iránt érezzem azt, amit Dorina iránt éreztem, nem
cseréltem volna őt le senkire. Még akkor sem, ha így most nehezebb volt; nem
mondhattam el bárkinek, hogy kivel járok, és nyilvánvalóan lesznek még olyan
emberek az életemben, akik nem nagyon fognak tudni elfogadni. De végül is semmi
okom nem volt panaszkodni; volt valakim, akivel szerettük egymást, akivel jó
volt együtt lenni, és ennek inkább örültem, nem azon rágódtam, hogy ez mások
szemében mennyire nem volt normális.
Miután a srácok
távoztak, azon tanakodtunk Dorinával, hogy igyunk-e még valamit, vagy induljunk
haza.
– Ezt a vodka-Red
Bullt lehet, hogy nem kéne kihagyni – mutatott az itallapra.
– Persze, hidd el,
neked most csak erre van szükséged.
– Mindegy, túl
drága, és már úgyis megutáltam a vodkát, csak a Red Bull miatt tetszett meg.
– Amúgy ennyi
pénzből már öt energiaitalt is vehetsz magadnak a dohányboltban – mondtam.
– Milyen jó ötleteid
vannak, szöszim. Úgyis be kell ugranom a dohányboltba cigiért.
– Jaj, de miért? Ha
két heteket kibírsz nélküle, akkor miért kell állandóan újrakezdeni?
– Na, ki mondta,
hogy el fogom szívni az egész dobozzal? Csak azért veszem, hogy legyen
tartalékba… meg hogy ma este elszívjak egyet-kettőt – tette hozzá ártatlan
tekintettel.
– Jó, persze… de
legalább ne vegyél túl erőset, hogy utána még legyen kedvem smárolni veled.
– Ugyan, hát mikor
nem volt kedved smárolni velem? – mosolygott rám.
Ez tényleg így is
volt, egyáltalán nem zavart, hogy dohányzott, már szinte természetes volt, hogy
éreztem rajta a cigi ízét, illatát; csak hát baromi egészségtelen szokás volt.
– Na jól van, inkább
menjünk – zártam rövidre ezt a beszélgetést.
Hamar találtunk
dohányboltot, hiszen volt szinte minden sarkon, és még így este tizenegykor
szinte az összes nyitva is volt. Dorina vett egy dobozzal az imádott mentolos
cigijéből, de az energiaitalról lemondott, mert nem lett volna olyan jó meginni
kint a mínusz tíz fokban. Utána indultunk hazafelé a metróhoz, ő közben
rágyújtott.
– Amúgy nézted a
fejüket, hogy végig hogy bámultak minket? – kérdezte vigyorogva Márkra és
Gergőre célozva. – Szerinted hányszor képzeltek el minket együtt?
– Jaj, ne fárassz…
amúgy nyilván bámultak minket, mindig az kell, amit nem kaphatsz meg.
Simán
megkérdezhettem volna tőle, hogy melyik sráccal dugna szívesebben, de most nem volt
kedvem megvitatni ezt. Vele már akkor is bármikor bármit megbeszélhettem,
amikor még csak barátok voltunk, és ez továbbra is így maradt. Nyugodtan
elmondhattuk egymásnak, hogy kit tartunk jó pasinak és jó csajnak, emiatt sosem
voltunk féltékenyek, persze nem is csorgattuk látványosan a nyálunkat senkire.
– De azért érdekes,
nem, hogy azt milyen könnyen el tudták fogadni, hogy két lány együtt van, de ha
két fiúról lett volna szó, biztosan nem jöttek volna ide haverkodni – folytatta
Dorina.
– Igen, de apám is
azért adta olyan könnyen áldását a kapcsolatunkra, mert jó csajnak tart téged.
– Persze, két jó nőt
jobban elfogadnak az emberek.
– Vagy legalábbis a
pasik… – mondtam.
– Már amelyik túl
tud lépni azon, hogy nem fogunk velük lefeküdni.
Már majdnem elértünk
a metróaluljáróig, amikor az egyik utcából kifordult elénk Dorina három volt
gimis osztálytársa, Heni, Timi és Réka. Megörültünk egymásnak, hogy csak így véletlenül
összefutottunk, megvolt a puszi-ölelés. Ők is, mint szinte mindenki Dorina volt
osztályából, tudtak róla, hogy együtt voltunk Dorinával. Ők ismerték már őt,
mint a rossz pénzt, őket sem nagyon rázta meg ez a dolog, inkább örültek, hogy
a nem túl egyszerű tinédzserkor után a barátnőmnek végre összejött egy komoly
kapcsolat.
Timi megkérdezte
tőlünk:
– Na és merre
mentek?
– Hazafelé, és ti? –
kérdezte Dorina.
– Eredetileg buli
lett volna nálunk, de az utolsó pillanatban mindenki beadta az unalmast, és
csak hárman gyűltünk össze… lementünk venni pár üveg bort, hogy majd otthon megisszuk,
most mi mást csináljunk? Nincs kedvetek jönni? – kérdezte Timi.
– Igen, legalább
mesélhettek, hogy mi volt veletek eddig, már legalább fél éve nem találkoztunk
– tette hozzá Heni.
– Ja, és Dorina,
amúgy te is meg voltál hívva a buliba, de már az elején lemondtad – morogta
Timi.
– Tudom, emlékszem…
de mostanában zűrös napjaim vannak – mosolygott a barátnőm, ő aztán nem vette
magára az ilyen szemrehányásokat.
– Jó, hát kinek nem…
– mondta Timi. – Vizsgák és meló van most mindenkinek.
– Igen, szóval a
legjobbkor szerveztétek ezt a bulit.
– Na, de akkor
jöttök, ugye?
Dorina rám nézett:
– Menjünk?
Tudtam, hogy ő
menne, mint mindig ilyenkor, de rám bízta a döntést, mert most nem akart
ilyesmivel terhelni, ha nekem nem volt hozzá kedvem. Úgy voltam vele, hogy
menjünk, ennyi szar vizsga után ez már semmi, és másnap úgysem kell rohanni
sehova.
– Felőlem mehetünk,
aludtam délután négy órát…
– Na, akkor meg van beszélve!
– szólt Timi vidáman.
***
Hajnal négyig
maradtunk, volt mivel eltölteni az időt, mert olyan sok jó sztori előjött.
Először is megbeszéltük, hogy kivel mi történt mostanában, aztán ment a
nosztalgiázás a gimis évekről, ezek még nekem is viccesek voltak, pedig nem is az
ő sulijukba jártam. Aztán mi is meséltünk Dorinával pár jó történetet
általánosból, ezeken a többiek is könnyesre röhögték magukat velünk együtt. Jól
éreztem magam, most jöttem csak rá, hogy már milyen régen beszélgettem
emberekkel csak úgy ilyen átlagos témákról, hiszen eddig csak az ment, hogy a
szaktársaimmal beszéltük meg az anyagot, vagy éppen hallgattam a bajaikat, hogy
mennyire nem bírják a terhelést. Persze, sulin kívül ott volt Dorina, pár
barátom és néha az ilyen összejövetelek, de ez most más volt, mert végre
tényleg nem kellett például azon aggódnom, hogy másnap hogy fogok felkelni.
Amikor kiértünk
Dorinával a legközelebbi buszmegállóba, még mindig az általános sulis emlékeket
idéztük fel.
– Ica néni megvan
még? A helyettes tesitanár, tudod, néha ő vitt minket a kosármeccsekre –
mondta.
– Hogyne lenne…
Főleg az a kép, amikor eltorzult fejjel ordibált a pálya széléről –
vigyorogtam.
– Igen, hát azokat
hogy is lehetne elfelejteni. „Dorina fussál, ne sétálj! Dorina ne flegmázz!”
– Ja, meg amikor
rádobtam és nem ment be, akkor mindig csalódottan hátat fordítottam az
eseményeknek, és akkor rám üvöltött, hogy „Anna, lepattanó!”
– A lepattanó miatt
nagyon tudott ordítani – bólintott Dorina. – De hát feleslegesen cseszte fel
magát, mert szinte mindig nyertünk.
– Igen, olyan jó
taktikával, hogy „Passzolj Dorinának!”, csak nyerhettünk.
– Legalább tényleg
passzoltatok – mosolygott.
– Amúgy jó kis falu
ez a Budapest, minden sarkon ismerős – mondtam arra utalva, hogy milyen sok
mindenkivel összefutottunk ma este.
– Ja, pedig ráadásul
még tél is van…
Ezután egy darabig
hallgattunk, a gyéren megvilágított utcát bámultam, természetesen senki sem
volt kint rajtunk kívül ilyen lehetetlen időpontban. Nekem sem lett volna semmi
bajom azzal, hogy itt voltunk, mert szerettem a várost ilyen kihalt
állapotában, de annyira hideg volt, hogy legszívesebben inkább már otthon
feküdtem volna az ágyban. Közelebb mentem a menetrend táblához, hogy megnézzem,
mikor jön már a busz. Nem láttam semmit a sötétben, ezért visszafordultam
Dorinához, de ő éppen nem rám figyelt, úgyhogy nyugodtan nézhettem őt.
Még három év után is
mindig jó érzés fogott el, ha ránéztem. Nem is csak amiatt, mert annyira jól
nézett ki, hogy egyébként sem esett volna nehezemre egész nap őt bámulni, hanem
mert ilyenkor eltűnődtem rajta, hogy milyen jó volt, hogy voltunk egymásnak. Ez
lehet, hogy elcsépelten hangzott, meg minden, de néha igenis kellett egy-egy
ilyen pillanat, amikor úgy tudtam örülni neki, hogy semmit nem tett érte. Szóval
nem azt csodáltam, hogy ő milyen szép és tökéletes volt, hanem azt, hogy itt
voltunk egymásnak, amikor szinte semmi sem volt szép és tökéletes, és pont ez a
tény tett mindent azzá. Ilyenkor azt éreztem, hogy ő örökké hatással lesz rám,
és rajta kívül soha senki nem fog tudni ilyen érzéseket kiváltani belőlem.
– És szerinted ez az
utolsó éjszakai busz, vagy a reggeli első? – kérdeztem, mielőtt jobban
belemerültem volna a gondolataimba.
– Szerintem tök
mindegy… Most akkor hozzátok megyünk? – kérdezte.
– Miért, hozzátok
miért nem jó?
– Mert anyám
szabadnapos lesz, és ha napközben végig fel-alá mászkál a lakásban, akkor nem
tudunk majd tőle aludni.
– Ja, meg még
esetleg kedve támadna párszor benyitni – mosolyogtam. – Akkor menjünk hozzánk,
de azért jöhetne már ez a szar, mert hideg van.
– Amíg nem jön, pont
rá tudok gyújtani – kapott az alkalmon, azzal elővette a kabátja zsebéből a
cigis dobozt.
– Jaj, ne már… –
mondtam, odamentem hozzá, és kikaptam a kezéből.
– Na, Anna, add
vissza – morogta.
Már nyúlt is érte,
hogy visszaszerezze, erre én átöleltem őt, és megcsókoltam, ezzel szerencsére
sikerült elterelnem a figyelmét a cigiről. Nem nagyon szoktam így az utcán
letámadni, úgyhogy szerintem örülhetett neki, mert gondolkodás nélkül
viszonozta a csókot. Ő is átölelt engem, jól elvoltunk így percekig, arra
gondoltam, otthon milyen jó lesz majd továbblépni... Természetesen ilyenkor keveredett ide valaki az utcába, de túl
későn hallottuk meg a lépteket, és váltunk szét. A földet bámulva reménykedtem,
hogy a sötétben nem látott minket a járókelő, de nem volt szerencsém, mert
amikor elhaladt mellettünk, idemorogta nekünk az orra alatt:
– Ez undorító.
Utána néztünk, egy
középkorú nő volt, szedte a lábát, hogy minél gyorsabban itt hagyjon minket,
Dorina nem bírta ki, és utána szólt:
– Mi undorító,
tükörbe tetszett nézni?
– Jaj, hagyd… –
szóltam.
Erre már nem kaptunk
választ, és a nő nemsokára el is tűnt a sarkon.
– Ezt a hülyét,
mégis mi köze hozzá… – mormolta Dorina.
– Ne foglalkozz vele
– mondtam, majd újra megcsókoltam, ő meg elmosolyodott.
– Látom, téged nem
hatott meg.
– Most már úgyis
mindegy – vontam vállat én is mosolyogva.
Amúgy természetesen
zavart, hogy egy idegen így vélekedett rólunk, de azért át tudtam érezni a
helyzetét. Egy átlagemberre biztosan megrázóan hatott, hogy hajnalban a reggeli
műszakba indulva az első dolog, amit meglátott az utcán, az két lány önfeledt
smárolása volt.
***
Reggel hatkor még
mindig nem aludtunk, mert Dorina kitalálta, hogy szeretne inni egy teát,
úgyhogy kimentem vele a konyhába, hogyha esetleg kitévednének a szüleim, ne legyen
egyedül velük. Amíg csinálta a teát, az asztalnál ültem, és az ablakon
keresztül bámultam ki a sötétbe, a napnak még nyoma sem volt, de most, hogy
végre nem kellett sehova menni, ez egyáltalán nem hatott rám lehangolóan.
– Na, meddig
szarakodsz még? – kérdeztem Dorinától, már nagyon untam magam, és persze fáradt
is voltam.
– Mindjárt
megvagyok, csak nem tudok választani, mert olyan uncsi teáitok vannak – mondta
a szekrényben keresgélve.
– Hát bocs, drágám,
legközelebb hozz magadnak.
– Az lesz… – mondta,
de aztán végre beledobott egy filtert a bögréjébe.
Közben eszembe
jutott a nő, aki beszólt nekünk az utcán, most esett csak le igazán, hogy ez
milyen kínos helyzet volt. Azt hittem, hogy hajnal négykor nyugodtan
smárolhatok Dorinával az utcán, de nem, mert valakinek ide kellett jönnie
leoltania, és ez igazából elég rosszul esett. De csak magamat okolhattam érte,
úgy látszik, még ennyi sem fért bele, de hát ki a fene gondolhatta volna, hogy
pont jön valaki…
– Mi az, min
gondolkodsz? – nézett rám Dorina.
– Áh, csak az a…
– Jó reggelt! –
köszönt anyám fáradt hangon, belépve a konyhába.
– Szia! – mondtuk mi
is.
Még pizsamában volt,
nekiállt megfőzni a kávét, látszott rajta, hogy még nem ébredt fel teljesen, és
bántotta a szemét az erős fény. Amíg reggel meg nem itta az első kávét, addig
általában élőhalottként létezett, de most valamiért úgy érezte, hogy
feltétlenül beszélgetnie kell velünk.
– Hogy-hogy ilyen
frissek vagytok? – kérdezte.
– Még nem is
aludtunk – mondtam. – Fél öt körül értünk haza.
– Igen? És mit csináltatok
addig?
– Összefutottunk pár
emberrel, és felmentünk hozzájuk beszélgetni.
– Tényleg Anna, mi
lett a vizsgával? – fordult felém hirtelen, ez a téma jobban hatott rá, mint a
kávé.
– Ja, meglett –
mondtam, de úgy éreztem, mintha az a vizsga egy másik életben történt volna.
– És ezt csak így
mondod? Gratulálok! – azzal félbehagyta a kávéfőzést, idejött hozzám, és
megölelt.
Ez nála teljesen
normális volt, mert majdnem minden vizsgám után ezt csinálta, főleg azért, mert
tudta jól, hogy mennyit tettem érte, hogy sikerüljenek.
– Köszi, de azért
reméltem, hogy már csak meglesz…
– Ne szerénykedj,
nagyon büszke vagyok rád, hogy ezt így bírod és ilyen jó vagy benne – nézett
rám mosolyogva.
Ezt viszont már nem
hangoztatta minden nap, sőt, mióta elkezdtem az egyetemet, azóta nem mondta
nekem, hogy büszke lenne rám. Most jól is esett volna, de nem nagyon értettem,
hogy miért ilyen korán kellett játszani az érzelgőst. És ez még nem is volt
minden…
– Hát, köszi –
mondtam.
Dorina a teájával
volt elfoglalva, eléggé meglepődött, amikor anyám hozzá is odament, és őt is
megölelte.
– Neked meg
köszönöm, hogy mindenben támogatod Annát.
– Ja, de hát nem én
tanulok helyette – mondta Dorina, de azért ő is átölelte anyámat, a válla
fölött meg értetlenül nézett rám, én is ugyanilyen értetlenül vontam vállat.
Anyám így szólt
miután elengedte Dorinát:
– Igen, de látom,
hogy jó hatással vagy rá, és ennek nagyon örülök, tényleg.
Ezen még jobban
meglepődtem, mert anyám életében először tett olyan megjegyzést, hogy bárminek
is örült Dorinával kapcsolatban.
– Igyekszem… –
mormogta kissé zavartan.
– Mi van anya,
szépet álmodtál, vagy mi ütött beléd? – kérdeztem.
– Jaj, ne
szemtelenkedj már, csak jó látni, hogy minden rendben van veletek – mosolygott
még mindig, majd elfordult, és folytatta a kávéfőzést.
Összenéztünk
Dorinával, neki még mindig az „Ez meg mi volt?”–kérdést tükrözte a tekintete,
ez már tényleg szórakoztató volt. Azt sem bírta, ha én dicsértem, anyám meg
nekiállt őt hajnal hatkor ölelgetni, akkor vajon most mit érezhetett?
– Mit vigyorogsz? –
kérdezte tőlem. – Ha gondolod, visszamehetünk, mert megvagyok a teával – azzal
kivette a filtert a bögréből, és kidobta.
– Jó, menjünk –
mondtam, felálltam az asztaltól. – Na, jó éjszakát, anya!
– Most már
pihenjetek, tényleg… – szólt anyám.
– Rendben, meglesz –
mondtam, már semmi másra nem tudtam gondolni, mint az alvásra.
– Szóval mit akartál
mondani? – kérdezte Dorina, miután becsuktuk magunk mögött a szobaajtót.
– Mikor?
– Mielőtt anyád
bejött a konyhába megkérdeztem, min gondolkodsz, te meg belekezdtél valamibe – azzal
leült az ágy szélére, és beleivott a teába.
– Ja… Már nem tudom,
de szerintem nem is volt fontos, ha elfelejtettem.
Pedig már beugrott,
hogy azon elmélkedtem, hogy milyen ciki volt, hogy ránk szólt az utcán az a nő,
de most már semmi értelme nem volt ezt elmondanom neki. Hiszen ki a fenét
érdekelt egy idegen véleménye, amikor az anyám végre megbékélt?
Dorina szemébe
néztem, ő csak mosolygott, tudtam, hogy mindent értett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése