Nyáron
2017
Egy jó huszonnégy órázás
után mindig öröm volt végre hazafelé venni az irányt, így volt most is ezen a
júniusi péntek reggelen, amikor kiléptem a kórházból. Fél hét volt, a város még
most ébredezett, de természetesen néhány elvetemült már elindult munkába. A nap
már erőteljesen sütött, ezen a nyáron valahogy minden nap nagy hőség volt,
örültem is, hogy végre már nem a kórházi öltözetben voltam, hanem a saját
ruháimban; ami egy rövidnadrágból, tornacipőből és Dorina Korn pólójából állt.
Néha elcsórtam a cuccait, egyrészt, mert jó cuccai voltak, másrészt szerettem
érezni magamon az illatát.
Nem akartam várni a
villamosra, ezért úgy döntöttem, a parkon keresztül lesétálom azt a pár
megállót a metróig, úgyis szép idő volt, és addig is legalább kitisztul a fejem
a munkahelyi feszkótól. Egy éve diplomáztam, utána kezdtem dolgozni a kórházban
a belgyógyászaton, és ez még négy szép évig így is lesz, amíg én is szakorvos
leszek… Amint meglett a diploma és biztossá vált, hogy lesz helyem pesti kórházban,
átköltöztem Dorinához; már nagyon kellett nekem, hogy huszonhat évesen végre én
is elkezdjem az önálló életemet.
Persze ebből a
kórházi fizuból csak úgy lehetett megélni, ha ügyeletet is vállaltam, de az sem
volt nagy kérdés, hogy vállalom-e, igazából muszáj volt, mert kevesen voltunk és
nagy volt a hajtás. Eleinte nem volt könnyű megszoknom, hogy azonnal bedobtak a
mélyvízbe, mindig attól tartottam, hogy elrontok valamit, de aztán inkább
azokat az energiákat, amiket az aggódásra pazaroltam, felhasználtam arra, hogy
minél nagyobb figyelemmel csináljam a dolgom. Az első félévben például voltam a
sürgősségin, és mentőztem is, miután ezzel végeztem, a belgyógyászaton
csináltam az általános gyakorlatot és mellette ügyeltem is.
Most legközelebb
csak másnap reggel hatra kellett bemennem egy újabb jó huszonnégy órára, de
volt olyan is, hogy hazamentem enni és aludni, aztán már mentem is vissza a
kórházba. Nem volt sok szabadidőm, de szerettem a munkát, hiszen mindig is ezt
akartam csinálni. Emlékszem mennyit szenvedtem, amíg letudtam a suli hat évét,
és most sem volt egyáltalán könnyű dolgom, de már sokkal hasznosabbnak éreztem
magamban, mint a suliban. A végére már nagyon elegem volt az egyetemből, sokat
is nyafogtam Dorinának, hogy nem bírom, mert nem látom a végét. Ő erre nagyon
bölcsen azt mondta, hogy nem is a végét kell látnom, hanem mindig csak az éppen
előttem álló feladatokra kell koncentrálnom. Ez bevált, és végül túléltem minden
szart a diplomázásig, ugyanúgy, mint eddig bármikor.
Ezután semmi
akadálya nem volt annak, hogy Dorinához költözhettem, és végre nem a szüleimmel
boldogítottuk egymást. Hálás voltam nekik, amiért végig támogattak a sulis
éveim alatt, de mégsem volt egészséges ilyen hosszú időn át együtt élni velük.
Azelőtt is sokat voltam Dorinánál, sőt, félig-meddig ott laktam, de mégis csak
úgy volt az igazi, ha átvihettem az összes cuccomat, és az anyagiakhoz is
hozzájárultam. Akkor hat éve jártunk együtt, tizenhét éve ismertük egymást, de
mégis tök lelkesek voltunk mindketten, hogy végre rendesen együtt élhetünk. Az
első egy hónap egészen fantasztikus volt, teljesen odavoltunk, hogy milyen jó
volt így minden. Szinte minden este volt szex, azelőtt hiába aludhattunk együtt
bármikor, ez most más volt, mert most tényleg együtt is aludtunk minden éjjel…
Aztán persze, mint minden jót, ezt is megszoktuk, kialakult a napi rutin, és
még ennyi idő után is értek meglepetések minket. Kiderült, hogy mit tolerálunk
nehezen a másikban, de azért összességében szerettem vele lakni.
Mint ahogy eddig is,
most is elég különböző volt az életritmusunk. Ő hétfőtől péntekig dolgozott egy
irodában, én meg teljesen össze-vissza; néha egész hétvégén nem is láttuk
egymást. Tudtam, hogy ő ezt nem viselte olyan jól, és én meg azt nem viseltem
jól, hogy ő gyakran hangot adott annak, hogy nem viselte jól. Úgy éreztem, lehetett
volna egy kicsit megértőbb, végül is nekem mégis csak komolyabb munkám volt
annál, hogy egy irodában Facebookozva várjam, hogy eljöjjön a délután öt óra és
húzhassak haza. Nem arról volt szó, hogy lenéztem volna a munkáját, de azért
egy kicsit röhejesnek tartottam, hogy ő napközben simán ráért nekem írogatni a
Face-en, meg bárkivel telefonálgatni, és mégis szinte a dupláját kereste, mint
én. De hát a multik már csak ilyenek voltak, az egészségügyről meg inkább ne is
beszéljünk… Kb. annak örülhettem, hogy nem zavartak le egy isten háta mögötti
kórházba a rezidens- és szakorvosképzésre, hanem maradhattam Pesten, és így
együtt élhettem teljes boldogságban a csajommal; szóval nem agyaltam azon
állandóan, hogy összehasonlítsam kettőnk helyzetét.
Dorinának egész jól
összejött az élet, jól keresett, és nem szakadt meg a munkában. Volt egy
féléves időszak, amikor nagyon sokat túlórázott, és akkoriban nagyon kivolt, de
áthelyeztette magát egy másik munkakörbe, és azóta viszonylag nyugis volt neki
minden. Volt pénze, szabadideje, szóval lényegesebben egyszerűbb helyzetben
volt, mint én, akinek kevés pénze és szabadideje volt. Mostanában ugyanazzal
fárasztott, mint régen az anyja, hogy menjünk ki Svédországba élni, mert ott én
orvosként rengeteget kereshetnék, és sokkal több időt tudnánk együtt tölteni.
Tavaly nyáron
voltunk kint Stockholmban az anyjánál, Szilvinél, és Szilvi addig dumált
nekünk, hogy ott kint milyen jó lenne nekünk, amíg Dorina is átvette ezt a
felfogást. Én nem éreztem annyira hű, de jónak az ottani életet, hogy fogjam
magam és kiköltözzek, de tudtam én nagyon jól, hogy Dorina csak azért szeretne
kint élni, hogy több időnk legyen egymásra. Én viszont amiatt nem akartam
menni, mert továbbra is a magyar egészségügyben szerettem volna dolgozni, itt
sokkal nagyobb szükség volt utánpótlásra az orvosokból, és amúgy is szerettem a
kórházban dolgozni. Nem sajnáltattam magam, mint a legtöbb csoporttársam, hogy
itt mennyire nehéz és szar volt a helyzet, de nem tartottam magam emiatt
különbnek náluk. Én egyszerűen csak ilyen voltam, nekem ez adatott meg, hogy
ebben legyek kitartó, és ebben menjek el a végsőkig. Ezt a melót csak úgy
lehetett élvezni, ha ez volt az embernek az elsőszámú hobbija. A legfontosabb
nem a sorozatok, a könyvek, a barátok, a család, a szerelem, a szex volt, hanem
a munka. Még én is nagyon sokszor vártam, hogy leteljen végre a munkaidő, és mehessek
haza Dorinámhoz, meg végre nézhessem az idióta műsoraimat, de ha csak fele
ennyire lettem volna elkötelezett, akkor ez a munka maga lett volna a pokol.
Dorina mindig mindenben mellettem állt, de nem értette a gondolkodásmódomat,
mint ahogy nagyon sok volt csoporttársam sem értette; sokan elhúztak külföldre,
vagy más szakirányt választottak. Persze, sokan voltak, akik nem, de az én
ismeretségi körömből nem nagyon értettek meg, hogy belgyógyász akartam lenni,
ráadásul itthon.
Ötödév végén döntöttem
el, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, és ezen belül is gasztroenterológus
szeretnék lenni, mert annyira megtetszett még harmadév végén a nyári kórházi
gyakorlat a belgyógyászaton. Akkor úgy voltam vele, hogy várok, hogy vajon ez a
lelkesedés sokáig tart-e, de mivel még ötödév végén is tartott, sőt, az
érdeklődésem egyre jobban elment ebbe az irányba, már biztos lettem benne, hogy
ezt szeretném csinálni. Az egyik szaktársam, Móni szerint mazochista voltam, de
én egyáltalán nem így éreztem, engem csak az érdekelt, hogy minél nagyobb
tudásra tegyek szert, és a belgyógyászaton erre minden esélyem megvolt. Az
említett nyári gyakorlatot ugyanebben a kórházban végeztem el, mint ahol most
dolgozom, sok nagyon jó orvost ismertem meg, részben miattuk is választottam
ezt a szakterületet. Viszont most a legtöbb időt most nem velük, hanem egy elég
mogorva, hatvanas éveiben járó orvossal, Fábián doktorral töltöttem együtt. Már
az egyetemen is híre ment, hogy ő különösen kiállhatatlan, érdemes nagyon
messze elkerülni, de velem valamiért normális volt. Dorinának erre nagyon
egyszerű magyarázata volt:
– Persze, hogy jófej
veled, hát jó csaj vagy.
– De más jó
csajokkal például tök bunkó – mondtam.
– Jó, de melyik
vénembernek ne tetszene, ha egy fiatal, szőke istennő legyeskedne állandóan
körülötte?
– Jézusom, Dorina… –
vigyorogtam, mire ő is elnevette magát. – Amúgy nekem a barna hajú istennők
jobban bejönnek – tettem hozzá rá célozva.
– Hát kinek mi –
vont vállat mosolyogva.
Szerencsére azóta
sem derült ki az egy év közös munka alatt, hogy bejönnék Fábiánnak, tényleg tök
magának való ember volt, aki nem nagyon vett tudomást a környezetéről, de engem
érthetetlen módon továbbra is kedvelt. Mindezt csak onnan sejtettem, hogy nem
mutatta ki, hogy zavarnám a jelenlétemmel, és magától magyarázott el nekem
csomó mindent. Másoktól azt hallottam, hogy egyáltalán nem magyarázott, bunkó
és lekezelő stílusa volt, hülyének nézte az orvostanhallgatókat, rezidenseket
és szakorvosjelölteket, de gyakran még más orvosokat is. Nem is értettem, hogy
velem miért nem volt ilyen, próbáltam azzal magyarázni, hogy tényleg érdekelt a
munka, de hát ismertem magamon kívül még pár ilyen embert, és velük egytől
egyig bunkó volt. Még arra tudtam gondolni, hogy én nem álltam hozzá negatívan
csak azért, mert mindenki utálta őt, és talán ez volt az, amit értékelt bennem
és emiatt nem bunkózott velem. Tényleg nem volt semmi bajom Fábiánnal, volt egy
stílusa, de szerintem inkább szórakoztató volt, mint suttyó.
Miközben átvágtam a
parkon, az aznapi munkanapról gondolkodtam. Folyt a rendelés a megszokott
ütemben Fábiánnal, de mivel nem volt bent az asszisztens, én mentem ki a
betegekhez, elkértem tőlük a beutalókat, aztán szólítottam őket. Dél körül
feltűnt az első ötven éven aluli beteg, egy húsz év körüli csaj, aki
vakbélműtét után jött kontrollra. Amikor kimentem elkérni a beutalót, úgy
megörült nekem, hogy ki is mondta, hogy milyen jó, hogy én is itt vagyok.
Magamban jót mosolyogtam ezen, és tulajdonképpen meg is értettem, hiszen
Fábiánnal tényleg nem lehetett nagy élmény kettesben maradni egy
vizsgálaton. Emlékeztem még a lányra, a
műtétje előtt szóltam hozzá pár biztató szót, és azt hiszem, ez kellett is
neki, mert azonnal mondta, hogy utálja a kórházakat és az orvosokat. Azért
megjegyeztem, hogy majd én is orvos leszek, de ő nem jött zavarba, csak mondta,
hogy örül neki, mert én nem is vagyok olyan ijesztő. Igazából csak emiatt
maradt meg nekem a csaj, nem is a szép kék szeme miatt, azt csak ma vettem
észre, de nem mondanám, hogy olyan nagy hatással volt rám.
Azt viszont éreztem,
hogy ő eléggé érdeklődött irántam, legalábbis a rendelésen nagyon mosolygott,
amikor Fábián megjegyezte nekem, hogy nem érti, miért nem figyelek minden egyes
szavára, amikor a hasi UH közben magyarázott. A kiscsaj biztos azt hitte, hogy
miatta nem tudok koncentrálni, de igazából csak azt számolgattam magamban, hogy
hány órán keresztül kell még ébren lennem, és eszembe jutott, hogy ilyen szép
napos időben nem itt bent kéne rohadnom, hanem a strandon kéne lennem
Dorinával. Amikor beírtam a dolgokat a gépbe, megnéztem a csaj születési
adatait, ezek szerint csak húsz éves volt, és azért elég bátornak tartottam,
hogy ilyen fiatalon, teljesen idegen környezetben nyíltan kimutatta valaki
felé, hogy szimpatikusnak találta. Viszont nem nagyon foglalkoztam vele, a
betegekre egyáltalán nem olyan szemmel néztem, hogy helyesek-e vagy sem, arra
ott voltak az utcán az emberek.
Mostanában gyakran
néztem meg az utcán, villamoson, metrón főleg a helyes pasikat, és néha a jó
csajokat is, természetesen. Viszont mivel barátnőm volt, főleg inkább a pasikon
akadt meg a szemem, és általában ők is megnéztek engem. A csaj a rendelőből
inkább csak azért volt számomra érdekes, mert nőknek nem nagyon szoktam
felkelteni az érdeklődését, legalábbis eddig nem nagyon mutatták még ki. Ezeket
az utcai flörtöléseket amúgy sosem vettem komolyan, és tudtam, hogy Dorina is
szokott ilyeneket csinálni; sőt, néha olyan is volt, hogy ha együtt mentünk
valahova, akkor egyszerre néztünk meg egy pasit, sikeresen zavarba hozva ezzel
az illetőt. Persze volt, akinek ez tetszett, de mire bármit is reagált volna,
már ott sem voltunk.
A kórházban senkinek
sem mondtam el, hogy lánnyal járok, de nem is került szóba senkivel sem a
magánélet; nem volt idő ilyesmiről beszélgetni, örültünk, hogy éltünk. Az
egyetemen viszont ötödév végén már nem akartam tovább titkolni a dolgot, mert
túl jóban lettem két lánnyal, Anitával és Mónival. Negyedév végére szinte
összenőttünk, minden órára együtt mentünk, együtt tanultunk, cserélgettük a
jegyzeteket. A többiek a csoportból valahogy lemorzsolódtak tőlünk, ők is
inkább kisebb csoportokra bomlottak. Beszéltük is Anitáékkal, hogy milyen jó,
hogy mi megmaradtunk egymásnak, és együtt tudjuk túlélni az egyetemet. Folyton
biztattuk egymást, hárman dolgoztuk ki a tételeket, és mindent, amit másoktól
meg tudtunk szerezni, bedobtuk egymásnak a közösbe. Persze ha már folyton
egymás szájában voltunk, nem tudtam elkerülni, hogy magánéleti kérdésekkel
bombázzanak.
Anitát még annyira
nem is érdekelte a dolog, ő viszonylag visszahúzódóbb lány volt, megértette, ha
valaki nem akarja kiteregetni a pasiügyeit, de Móni nem szállt le a témáról. Ő
nagyon kíváncsi és pörgős személyiség volt; ha szóba került bármi, ami nem
tanulással volt kapcsolatos, első kérdése volt hozzám, hogy bepasiztam-e már.
Eleinte elintéztem azzal, hogy nincs időm pasizni, de ezt az érvet kb. félév
eltelte után már nem tudta elfogadni. Neki régóta volt barátja, mondta, hogy
suli mellett simán belefér a pasizás, ne legyek már ilyen lusta, és szedjek már
fel valakit. Ötödév végén aztán egy este közös italozás közben azt is
felajánlotta, hogy ő majd szervez nekem randit valami ismerősével, aki szintén
ilyen „elveszett lélek”, mint én, hogy magától képtelen becsajozni. Én persze
hevesen tiltakoztam, azzal hárítottam, hogy van valakim, de bonyolult a dolog,
és nem szeretnék róla beszélni. Ez rossz döntés volt, mert Móni teljesen
ráizgult a témára, feltett egy rakás kérdést, hogy tanul vagy dolgozik-e a csávó,
milyen magas, jól néz-e ki, sportol-e valamit. Mivel nem mondtam semmit, már
össze is rakott egy összeesküvés elméletet, hogy biztos az egyik tanárunk az,
vagy egy orvos a nyári gyakorlati helyekről. Ekkor Anita közbeszólt, hogy
hagyjon már engem békén, ha nem szeretnék róla beszélni, akkor nem beszélek.
Én meg arra
gondoltam, hogy mégis csak itt a megfelelő alkalom végre színt vallani, úgyis
már ittak annyit, hogy befogadóak legyenek kicsit extrémebb dolgokra is. Amikor
Móni végre befogta, és egy kis csönd állt be a beszélgetésbe, megkérdeztem:
– Na, akkor mondjam
el, hogy kivel vagyok együtt?
– Persze, mi az
hogy! – kiáltotta Móni lelkesen, Anita csak a fejét csóválta erre a reakcióra.
– Amúgy nem
véletlenül nem beszélek erről és azt sem kamuból mondtam, hogy ez bonyolult –
folytattam.
– Jól van, nem baj,
nekünk tudod, hogy elmondhatod – mondta Móni, aztán Anita is hozzátette:
– Igen, tőlünk nem
tudja meg senki, ennyire már ismerhetsz minket.
– Hát jó, tényleg
nem ártana, ha köztünk maradna – mondtam, közben már éreztem, hogy egy kicsit
hevesebben kezdett verni a szívem, de aztán kimondtam: – Már több mint négy éve
egy lánnyal járok együtt.
Látszott rajtuk,
hogy nem egészen erre számítottak, elég meglepett arcot vágtak, de nem is
hatott rájuk negatívan. Móni szinte azonnal elvigyorodott.
– És ezt kellett
annyira titkolni?
– Igen, ráadásul már
négy éve együtt vagytok, nem is értem, hogy nem beszéltél róla eddig – szólt
Anita.
– Mert nem tudtam,
mit szóltok majd hozzá… A szüleimnek is nehezen adtam be, nemhogy olyan
embereknek, akiket alig pár éve ismerek.
– Miért, mit
gondoltál, hogy emiatt nem leszünk jóban ezután? – kérdezte Móni.
– Sajnos volt olyan,
hogy egy-egy barátommal emiatt távolodtunk el egymástól.
– Szerintem az nem
emiatt volt, egyszerűen csak hülyék voltak.
– Ó, nem ismered te
az embereket – mosolyogtam.
– Na jó, hozok még
sört, aztán kifaggatlak a barátnődről – mondta Móni, azzal már el is húzta a
csíkot.
Anita elnézően
mosolygott rajta, aztán hozzám fordult:
– Különben volt neki
egy olyan gondolata, hogy mi van, ha a lányokat szereted, de aztán gyorsan
elvetette az ötletet, miután a foci VB alatt többször is kijelentetted, hogy
Draxler milyen jó pasi, és mert mondtad, hogy sokáig jártál valami Viktorral.
– Igen, Draxler
tényleg jó pasi, és Viktort sem csak kitaláltam, szóval bejönnek a pasik is –
mondtam.
– Igen? Ez azért nem
lehet valami könnyű dolog.
– Ha éppen jól
működik a kapcsolat, akkor nagyon könnyű… Ha meg nem, akkor szerintem
mindenkinek nehéz, nem csak nekem.
– Ez igaz. És a
pasik nem hiányoznak néha?
– Nem, mert a
barátnőmet szeretem.
– Hát így végül is
érthető.
Nemsokára visszatért
Móni, letett elénk egy-egy sört, majd visszaült Anita mellé, és azonnal
elkezdett Dorináról kérdezgetni. Mondtam, hogy igazából már elég sokat
beszéltem róla, mint „egy barátnőmről”, ezért aztán tudták is, hogy kiről volt
szó. Miután megittuk a sört, Móni elmondta, hogy a szalagavatója afterpartyján
smárolt egy lány osztálytársával, és hogy igazából egész jó volt, de nem
szokott „úgy” gondolni a nőkre. Aztán megkérdezte:
– És egyetemen meg
szoktad nézni a lányokat?
– Előfordul, de
tudom olyan visszafogottan csinálni, hogy ne vegyék észre. Persze van, hogy
pont ők is rám néznek, ilyenkor tök vicces, hogy valószínűleg nem is tudják,
hogy nem csak úgy véletlenül néztem rájuk.
– Ez jó… Na és neked
is tetszik a Vivien? – kérdezte az egyik „jó csajra” célozva.
– Jézusom, nem.
Egyáltalán nem szeretem az ilyen műnőket, hiába ők a legnépszerűbbek a suliban.
– Na jól van, akkor
nem csalódtam – mosolyodott el.
– Hát örülök, hogy
ilyen lazán fogadtátok.
– Miért, mégis hogy
fogadtuk volna? – kérdezte Anita, mire Móni is heves bólogatásba kezdett.
– Tényleg nem értem,
miért nem mondtad ezt korábban.
– Hát, mert azért ez
nem egy olyan dolog, amin gyorsan túllépnek az emberek.
– Pedig látod, mi
azért elég gyorsan túlléptünk rajta – vigyorgott Móni.
Egész este
beszélgettünk, a végén már nem csak erről, hanem mindenféle másról is. Ezután
már sokkal könnyebb volt, hogy nyugodtan elmondhattam nekik, hogy éppen azért
volt szar kedvem, mert Dorina felcseszte az agyam, vagy elmesélhettem, hogy hol
voltunk együtt hétvégén, és nem kellett hazudnom, hogy éppen kinek küldözgetek
üzeneteket a telefonomon. És persze, nem utolsó sorban végre nem kellett
hallgatnom Móni faggatózását. Sokat amúgy továbbra sem meséltem a
kapcsolatomról, mert inkább Móni beszélt állandóan a pasijáról, ezt hallgatni
izgalmasabb volt, mint beszélni, Móni meg beszélni szeretett jobban, mint
hallgatni.
Tehát abban a
maradék együtt átszenvedett egy évben minden szép volt és jó közöttünk, de
aztán az lett a nagy történet vége, hogy miután sikeresen elvégeztük az
egyetemet mindhárman, és elindultunk a választott szakirányba, mintha
megszűntünk volna egymásnak. Móni még Facebookon írt, hogy jó lenne találkozni,
de sosem jött össze, mert amikor írtam, hogy mikor érek rá, akkor az pont neki
nem volt jó, és ő sosem írta, hogy mikor is érne rá. Anita még Face-en sem
nagyon írt vissza, Móni mondta, hogy neki sem. Állítólag nagyon megviselte őt a
sok ügyelet, de hát kit nem… Én már egy év távlatából beletörődtem, hogy
hármunk nagy barátsága arról szólt, hogy támogassuk egymást a nehéz sulis
időkben, de ebben csak ennyi volt. Néha visszaolvasgattam, hogy milyen idióta
üzeneteket írtunk egymásnak a sulival, meg minden mással kapcsolatban, és visszagondoltam,
hogy mennyit röhögtem ezeken; ilyenkor egész hihetetlennek tűnt, hogy Anita
teljesen életunt lett, Móni meg ezek szerint mindig is ilyen kamugép volt, csak
nem vettem észre. Most láttam igazán, hogy tényleg csak azért voltunk olyan jól
el hárman, mert nem találtunk jobbat egymásnál. Így, hogy nem kerestük egymást,
rájöttem, hogy nem is hiányoztak nekem, mert a hat év alatt sikeresen meguntuk
egymás fejét; nyilván ez egy igaz barátság esetében nem fordulhatott volna elő.
Volt viszont egy
másik csoporttársam, Judit, akivel hatodév közepén kezdtem el beszélgetni,
addig csak felszínesebb ismerősök voltunk, vele a mai napig tartottuk a
kapcsolatot. Ő kardiológusnak készült, mondta még nekem akkor, hogy biztosan
nem Magyarországon fogja elkezdeni a képzést, hanem Németországban. Ez így is
lett, már egy éve élt kint, gyakran beszéltünk Face-en, természetesen
rengetegszer szóba került, hogy kint mennyivel jobb minden, és ahhoz képest
itthon mennyire szar állapotok uralkodnak. Mivel vele is szóba kerültek
magánéleti témák, még a suli végén megmondtam neki, hogy lánnyal járok, ő sem
akadt fent ezen egyáltalán.
Már a metrón ültem,
amikor elővettem a telefonomat, hogy megnézzem a Facebookot. Írt Judit, meg
Dorina is, előbb Judit üzenetét néztem meg: „Ha jól számolom, a harmincfős
gimnáziumi osztályomból minimum tíz ember kint van külföldön, szóval tényleg
egyre több fiatal megy el.” Én válaszoltam is: „Nem csak fiatalok, ott van
például a barátnőm anyja is, negyvenöt évesen ment ki Svédországba, és azóta
nagyon boldog, mert ő is hárommilliós Volvóval járhat.”
Dorinának amúgy még
nem mondtam, de én csak is amiatt mentem volna ki egy időre külföldre dolgozni,
hogy a saját szememmel lássam, hogyan mennek ott a dolgok az egészségügyben,
hogy aztán a kinti tapasztalatokat később majd itthon tudjam hasznosítani. De még
nem voltam biztos benne, hogy tényleg kimennék, szóval egyelőre nem mondtam
neki, nehogy egy veszekedésnél felhozza nekem.
Ezután megnéztem,
mit írt Dorina még este. A szokásos dolgokat, hogy jó lenne, ha mellette lennék
és megölelhetne, meg hiányzom neki; és hogy ennek még nagyobb hangsúlyt adjon,
küldött nekem három nagyon cuki állatos matricát. Nem írtam neki semmit, hiszen
most még úgysem volt ébren, az majd sokkal jobb lesz, ha hazaértem, és
hozzábújok az ágyban, abból úgyis bármi lehet. Elég fáradt voltam, de most úgy
éreztem, szívesen szeretkeznék vele egy jót.
Hét után pár perccel
érkeztem meg, teljes csönd volt a lakásban, Dorina természetesen még az igazak
álmát aludta, legkorábban is csak fél nyolc körül szokott kikelni az ágyból. Először
lezuhanyoztam, mert a hármas metró utáni szaunázás után ez amúgy sem ártott,
aztán fogat mostam, és bementem a szobába. Dorina a fal felé fordulva feküdt,
trikóban és bugyiban volt, de a takaró már teljesen lecsúszott róla. Odabújtam
hozzá, hátulról átöleltem, elkezdtem puszilgatni az arcát és a nyakát, éreztem,
hogy milyen forró volt a teste az alvástól.
Nemsokára mocorogni
kezdett, felém fordult, rám mosolygott, majd megcsókoltuk egymást.
– Hazajöttél,
nyuszim? – kérdezte álmatag hangon, aztán megsimogatta az arcom.
– Igen, cicám… –
mondtam, majd újra megcsókoltam, közben végigsimítottam a mellén, de még
mielőtt lejjebb vihettem volna a kezem, így szólt:
– Figyelj, kimegyek
mosdóba, mert lefekvés előtt bedöntöttem csomó ananászlevet – mondta, azzal
felkelt az ágyról, én meg felültem.
– Jó, de siess
vissza.
– Hát, ha már ott
vagyok, akkor lezuhanyzom gyorsan, és fogat is mosok, ha már te is megtetted
ezeket.
– Jaj, nehogy már
zuhanyozz is, addig háromszor elalszom… - mormogtam.
– Muszáj, mert
megizzadtam alvás közben, de gyors leszek.
– De nem érdekel,
hogy megizzadtál, hét év után szerinted ez zavar engem?
– Tudom, hogy nem
zavar, de engem igen, és megtisztellek ennyivel, ha már te is engem –
mosolygott.
– Te jó ég, mintha
csak egy hónapja lennénk együtt – forgattam a szemem.
– Na, mondom, sietek
– azzal a két kezébe fogta az arcomat, és megcsókolt.
– Ne zuhanyozz,
hanem gyere vissza, és jól fogsz járni – néztem a szemébe, ő csak mosolygott,
majd megpuszilta az orromat, és kiment, én meg biztos voltam benne, hogy úgysem
hallgat rám.
Láttam előre, hogy
ebből úgysem lesz semmi, mert annyira fáradt voltam, hogy igazából ülni sem
bírtam, és tudtam, ha lefekszem, azonnal elalszom. Végül lefeküdtem, próbáltam
ébren maradni, de reménytelen volt, pár másodperccel később azonnal elnyomott
az álom.
***
Délután keltem fel,
megnéztem a telefonomon az időt, fél három volt. Észrevettem, hogy volt rajtam
takaró, biztos Dorina terítette rám. Valami rémlett, hogy amikor visszajött a
fürdőszobából, még idebújt hozzám, puszilgatta az arcom, én meg voltam olyan
kedves, és elfordultam a másik irányba, hogy hagyjon már aludni. Pedig meg
akartam ölelni, és mondani neki, hogy szeretem, de olyan fél hulla állapotban képtelen
voltam rá. Már megbántam, hogy elaludtam, utólag eléggé sajnáltam ezt a
kimaradt lehetőséget, de hát ő volt olyan hülye, hogy elment zuhanyozni… Azért megírtam
neki, hogy „Bocs a reggelért :(”, aztán kikeltem az ágyból. Mire felkaptam egy
pólót és bugyit, már írt is:
„Pedig jó volt, soha
ilyen jót nem élveztem :P”
„Ah, hülye vagy” –
írtam, majd kimentem a konyhába megnézni, milyen állapotok uralkodnak ott.
Dorina szokásához híven még a reggeli teásbögréjét sem mosta el maga után, és a
tegnap esti kajamaradékot is kint hagyta az asztalon. Kidobáltam mindent, és el
is mosogattam, aztán csináltam magamnak kaját az otthon fellelhető
alapanyagokból. Utána visszamentem a szobába és azon gondolkodtam, hogy
menjek-e ki kosarazni vagy futni egy kicsit, vagy éljem túl itt bent ezt a
meleget, olvassak-e vagy filmezzek. Amíg ezen filóztam, megírtam Dorinának:
„Mikor jössz haza, béjbi?”, mire ő azonnal válaszolt:
„Szokásos hat körül.
Miért, nem bírod nélkülem, a kezed már a bugyidban? :D”
„Megvárlak :)”
Erre nem írt semmit,
de nem is akartam őt feltartani munka közben. Leültem az ágyra és folytattam a
sorozatomat, most éppen a Walking Deadet néztem, a hatodik évadnál jártam,
persze Dorina már látta az összes eddig megjelent részt. Fél óra múlva írt nekem:
„Kilencre megyek
Eszter szülinapját ünnepelni, de addig bármi belefér.”
„Jól van, csajszim.
De akkor ezek szerint ma sem alszunk együtt.”
„Nem jövök olyan
későn, hogy addigra már aludj.”
„Este tízkor már
fekszem, mert reggel hatra megyek megint” – írtam. „És megint huszonnégy
órázom, tehát akkor holnap sem alszunk együtt.”
„Holnap is bent
leszel egész nap? :(”
„Igen, sajnos, de
utána lesz pár normális nyolc órás napom.”
„És most mit
csinálsz?” – kérdezte kis idő után.
„Walking Dead”
„Na, az jó, csak
sajnos meghal pár jó pasi és jó csaj :D” – írta.
„Ez nem újdonság,
minden jó pasi és jó csaj meghal… De amíg Daryl életben van, addig felőlem
meghalhat bárki :D”
„Ez az, Darylt csak
imádni lehet. De akkor nézd, mert meg akarom beszélni veled a fejleményeket még
a nyolcadik évad előtt.”
„Addig befejezem :)”
– írtam, pedig ebben nem voltam annyira biztos.
Ezután már nem
beszéltünk, én néztem a filmet, ő meg gondolom dolgozott, vagy valakivel
teázott a konyhában. Nem zavart, hogy este még elmegy Eszterékkel szülinapot
ünnepelni, ha nagyon akartam volna, én is mehettem volna, de semmi kedvem nem
volt hozzá. Eszterrel én sosem voltam annyira jóban, és bár biztosan lettek
volna ott olyan emberek, akiket kedveltem, de most nem voltam túlzottan
társasági hangulatomban. Azt azért jó dolognak tartottam, hogy Dorina gimis
osztályából még hét év eltelte után is ilyen jóban maradt egymással pár ember. Közülük
sem ért rá mindenki ilyenkor bulizni, mert páran már házasságban éltek,
gyereket neveltek, dolgoztak, inkább a párjukkal voltak, vagy csak nem volt
kedvük kimozdulni. Néha azért mostanában is mentem Dorinával, ha volt valami
összejövetel, de ezeknek a buliknak az intenzitása már egyáltalán nem olyan
volt, mint tini korunkban. Nem tomboltunk hangos zenére, nem keveredett össze
mindenki mindenkivel, nem volt ordibálás, mértéktelen alkoholfogyasztás, hanem
csak ettünk, ittunk, beszélgettünk. Eszter szülinapja is egy kávézóban lesz,
csak a legjobb barátait hívta meg, pedig régen minimum házibuli volt ilyenkor
egy csomó idegen jelenlétével. Ez a változás természetes volt, de azért néha
rossz volt rádöbbenni, hogy azok az idők már nem fognak visszajönni, amikor
következmények nélkül bulizhattam szombat este, és az volt a legnagyobb gondom,
hogy másnap fejfájósan kell tanulni a hétfői TZ-re.
Még két részt tudtam
megnézni, aztán Dorina haza is ért. Kimentünk beszélgetni a konyhába, én
leültem az asztalhoz, egy pohár narancslevet iszogattam, ő meg fel alá
mászkált, elvileg müzlit készített magának, gyakorlatilag meg elmesélte, hogy
mik történtek vele aznap a melóhelyen. Utána én is beszéltem egy kicsit:
– Ezt már régóta
akarom mondani… Valamelyik nap rendelés vége felé jött egy tizennyolc év körüli
srác, hogy elég súlyos refluxos panaszai vannak. Fábián totál fásultan csak
felírt neki egy halom gyógyszert, és odavetette neki, hogyha nem javul, akkor
majd jön a gyomortükrözés… De látszott a srácon, hogy valami lelkileg nem oké
vele, egy kicsit kikérdeztem volna, hogy mit tanul, meg hogy amúgy rendben
van-e az élete, és szívesen javasoltam volna neki a gyógyszerek mellé egy
pszichológust is, de hát nem mertem én Fábián mellett ugatni.
– Szerintem
megtehetted volna, de amilyen morcos az az ürge, lehet, hogy rosszul reagált
volna. Mindegy, majd négy év múlva te tuti jobb leszel nála – mondta Dorina,
miközben a szekrényben keresgélt, gondolom müzlis tálka után.
– Biztos, hogy nem
leszek jobb nála, csak igazán lehetne egy kicsit figyelmesebb.
– Lehet, hogy amikor
még kezdte, az volt, csak már megunta ezt az egészet.
– Igen… most
mondhatnám, hogy én sosem szeretnék idáig jutni, de túl keveset tudok én ahhoz
az életről – mondtam.
Ő erre
elmosolyodott, majd mögém lépett, hátulról átkarolt, és megpuszilta az arcomat.
Én megfogtam a karját, és egy darabig elvoltunk így egymáshoz bújva.
– Édes vagy –
mosolyogtam.
– Te is – mondta,
aztán elengedett, és kivette a tejet a hűtőből. – Most jut eszembe,
elkéredzkedtél augusztus végére? – fordult vissza hozzám, én meg inkább
kerültem a tekintetét.
Már egy hete
mondogatta nekem, hogy augusztus utolsó hetét vegyem ki szabinak, mert akkor
megyünk nyaralni a Balcsira. Nem azért nem vettem még ki, mert elfelejtettem
volna, hanem mert ebben a nagy hajtásban nem nagyon mertem előhozakodni azzal,
hogy szabira akarok menni, főleg, hogy az ilyen dolgokban mindig a rezidensek
voltak az utolsók a sorban.
– Hát… öhm… Nemsokára
megkérdezem, ígérem.
– Ne mondd már, hogy
még nem merted kivenni azt az egy hetet! Ez mindenkinek jár, ne legyél már
ennyire félős.
– Szerintem nem
hiába hívsz nyuszinak – mormogtam.
– Anna! – kiáltott
rám sértődötten, mire én felálltam, és odamentem elé.
– Ne szólj már így
rám, légy szíves; holnap megkérdezem, tényleg – mondtam, majd végigsimítottam
az arcán, és adtam egy puszit a szájára. – Szerintem most inkább fejezzük be,
ami reggel kimaradt – tettem hozzá vigyorogva.
– De akkor mi lesz a
müzlivel?
– Ha annyira kellett
volna, már rég elkészítetted volna.
– Ebben mondjuk van
valami – mosolyodott el, majd átölelte a vállam. – Utána, amíg nem megyek, van
kedved majd filmezni vagy sétálni? – kérdezte.
– Persze, de most legjobban
hozzád van kedvem – mondtam, majd megcsókoltuk egymást.
***
Egymást átölelve
feküdtünk, néztem a kielégülten csillogó barna szemét, kipirult arcát, a
homlokába lógó tincseit; ő az arcomat, hajamat simizte, élveztem ezt a
nyugalmat, hogy végre lecsillapodott a heves vágyam, és megszabadultam az
összes gondolatomtól. Meg akartam mondani neki, hogy szerettem, de túl erőtlen
voltam hozzá, mert még annyira a szeretkezésünk hatása alatt voltam. Hozzáhajoltam,
és megcsókoltam, imádtam vele ilyenkor csókolózni, mert ezek különösen érzéki
és érzelmes pillanatok voltak. Beletúrt a hajamba, hosszan játszadoztunk egymás
nyelvével, aztán elkezdte puszilgatni az arcom, majd a nyakam.
– Este amúgy már
csináltam magamnak, de téged semmi sem tud felülmúlni – jegyezte meg
mosolyogva.
– Örülök, hogy én
jobb vagyok, mint az ujjaid… De ha ezt tudtam volna, megálltam volna egynél –
mosolyogtam én is, és újra megcsókoltam.
– Sose állj meg
egynél.
Még egyszer
megcsókolt, majd előszedett egy cigit, és rágyújtott. Nem zavart, hogy a
szobában dohányzott, mert nyitva volt az ablak, és most különben sem tudott
volna semmi zavarni. Elmélázva néztem, ahogy kifújta a füstöt, vagyis inkább
ahogy kifolyt az ajkai közül… Volt ebben valami szexi, ami mindig is tetszett,
most is tök megnyugtató volt őt bámulni. Nem is tudtam megállni, újra
megcsókoltam; nem érdekelt, hogy keserű volt az íze, ugyanolyan lelkesen
csináltam, mint bármikor máskor.
– Mi az, szöszim? Évek
óta nem smároltál le cigi közben – nézett rám meglepetten.
– Muszáj volt…
gyönyörű vagy – mosolyogtam rá, azzal végigsimítottam az ajkán.
Nem szólt semmit,
csak változatlanul csodálkozva méregetett. Eleinte azt hittem, hogy sikeresen
zavarba hoztam, de aztán rájöttem, hogy a meghatottságtól nem tudott mit
mondani.
– Ez aranyos tőled,
te is szép vagy – mosolyodott el végül, majd megpuszilta az arcomat.
Én visszafeküdtem a
párnámra, tovább néztem őt, de közben már éreztem, ahogy a fáradtság egyre inkább
úrrá lesz rajtam. Nem akartam elaludni, de szex után mindig annyira ideálisak
voltak a körülmények egy jó délutáni pihenéshez. Tudtam, hogy Dorina nem nagyon
díjazná ezt, mert még indulás előtt velem szeretett volna lenni, de szerintem
mire elszívta a cigit, már aludtam is.
***
Amikor ébredeztem,
Dorina már szinte indulásra kész volt, ekkor esett le, hogy végigaludtam azt az
időt, amit együtt akartunk tölteni.
– Basszus, már mész
is? – kérdeztem, amikor felültem.
– Ja… – lökte ide
nekem, ebből tudtam, hogy neheztel rám, amiért bealudtam.
Felkapott egy
pulcsit, aztán kiment a fürdőszobába, én meg a takarót lelökve magamról
kikeltem az ágyból, felvettem egy trikót és rövidnadrágot, majd mentem utána.
– Most mi van,
haragszol? – álltam meg a fürdőszoba ajtóban, ő éppen kivett egy adag zsepit a
szekrényből.
– Anna, nem
haragszom – mondta, de tudtam, hogy nem így gondolta.
– Dehogynem. Az a
bajod, hogy elaludtam, de ennyi erővel én is cseszegethetnélek, hogy miért kell
neked hétköznap elmászkálnod ilyen hülye időpontokban, mégsem teszem.
Ő erre felém
fordult, és villámló szemekkel nézett rám.
– Na, erre pont te
ne tegyél semmilyen megjegyzést a hülye melóhelyeddel, ahol egész napokat
nyomsz le, aztán ledőlsz itthon aludni, és már mész is be megint, és emiatt
alig látlak… pont ezért nem fogok egy-egy ilyen programról lemondani miattad,
és állandóan hozzád igazodni.
– Nem is kell, mégis
ki mondta ezt? De akkor te is tartsd tiszteletben az én szokásaimat.
– De elég nehéz,
mert ha egyáltalán itthon vagy, akkor is alszol.
– Jó, hát fárasztó a
munka, ha te is így dolgoznál, akkor tudnád – mondtam.
– De mégis ki akar
így dolgozni? Mondtam már, hogy menjünk ki Svédországba, sokkal kevesebb
munkáért sokkal több pénzt kapnál. És akkor még lehet, hogy lenne kedved a
szabadidődben mást is csinálni az alváson kívül.
– Hagyjál már ezzel
a Svédországgal, mondtam már, hogy én itthon szeretnék maradni! – mondtam,
éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy már
megint ezzel a baromsággal jössz, csak mert szerinted könnyebb elmenekülni; ha
van valami nehézség, te állandóan csak menekülnél!
– És mégis, mi
értelme van itthon megrohadni? Élvezed, hogy egy héten kétszer is bent vagy
huszonnégy órát? Aztán hazajössz és nézem, ahogy alszol, már nem is csinálunk
semmit sem közösen, nem vetted még észre?
– Mi az a hülyeség,
hogy nem is csinálunk semmit? Ezeket a dolgokat miért pont mindig egy isteni jó
szex után kell a fejemhez vágnod?
– Azt hiszed, hogy a
szex minden… Nem csak szexelni akarok veled, hanem például összebújni valami
film közben, vagy elmenni valahova; de így hogyan, ha mindig alszol?
– Hát kösz, inkább
örülnél, hogy szeretek veled szexelni. Amúgy ha most nem mennél el, simán
csinálhatnánk, amit szeretnél – mormogtam.
– Nehogy már én
legyek a hibás, mert heti egyszer elmegyek!
– Ugyanúgy a te
hibád is… Ha fontosabbak a haverok, akkor mi a fenét veszekedsz velem? Én csak
próbálom normálisan végezni a munkámat, mert azt akarom, hogy majd jól
sikerüljön az a szar szakvizsga.
– Igen, de nekem
rossz nézni, hogy így túlhajszolod magad, ez már egyáltalán nem egészséges!
– Nem is miattam
aggódsz, hanem egyszerűen csak a saját érdekeidet nézed!
– Persze, te már
csak tudod, hogy mit érzek… Komolyan, menjünk ki Svédországba, és majd meglátod,
hogy ezt lehet máshogy is csinálni, nem kell bekattanni egy hülye szakvizsgába.
– Nem érzem magam
kattantnak, de kösz!
– Anna, de mégis mi
baj lehet belőle, ha megpróbáljuk?
– Már ezerszer
elmondtam, hogy nem fogom most csak úgy félbehagyni a tanulást. Neked
egyáltalán nem lenne szar itt hagynod a haverjaidat, meg úgy az egész életedet?
– Ennyit megér nekem
a kapcsolatunk – felelte egy árnyalatnyival higgadtabban.
– De nincs olyan
nagy baj, mint ahogy beállítod. Tényleg úgy tűnhet neked, hogy felemészt a
munka, de akkor sem az a megoldás, hogy elmenekülök. Én szeretem ezt csinálni,
és előbb-utóbb majd biztos nyugisabb lesz.
Ő csak a fejét
csóválta hitetlenkedve.
– Nem értelek, hogy
hogy hihetsz ebben; ez jobb nem lesz, csak szarabb.
– Kurva jó, hogy így
leszólsz. Nem tudom, mikor lettél olyan, mint anyád, de azt hittem, te ennél
sokkal megértőbb vagy… Menj is bulizni, én lemegyek sétálni – azzal faképnél
hagytam, és visszamentem a szobába.
Átvettem az utcai
nadrágomat, ő karba tett kézzel megállt az ajtóban.
– Végig megértő
voltam, de ez már unalmas, tudod? Sosem szóltam a hat év alatt semmiért, mert
azt hittem, hogy utána jobb lesz, de nem lett jobb – mondta.
– Igen, és ezerszer
meg is köszöntem, hogy bírod még. De tudod, nekem sem esett jól, hogy néha,
amikor pont ráértem, te leléptél a többiekkel, és eszedbe sem jutott hívni engem
is, például amikor elmentél Tóth Sanyi névnapjára… Ezt a kamut, bassza meg, egy
hülye névnap miatt ejteni aznap estére a csajodat!
– Most miért hozol
fel nekem ilyen régi sztorikat? Nem is erről van most szó!
– De, erről van szó!
Te cseszegetsz amiatt, amit nem szeretsz bennem, én meg téged amiatt, amit én
nem szeretek benned – azzal felkaptam egy hosszú ujjú pólót. – Na megyek, jó
szórakozást! – azzal őt megkerülve kimentem a szobából, és felvettem az
előtérben a cipőmet.
– Aha, hogyha van
valami, te állandóan lemész sétálni, akkor ki is menekül? Ahelyett, hogy inkább
megbeszélnénk! – nézett rám.
– Majd megbeszéljük
később, hogyha lehiggadtam, de addig is sétálok – mondtam, majd eltettem a
kulcsomat a zsebembe.
– Akkor menj, majd
látjuk egymást egyszer, ha visszajössz megint a küldetésedből – morogta
lemondóan.
Láttam rajta, hogy
mennyire csalódott volt, egy pillanatra elkapott a vágy, hogy odamenjek hozzá,
és megöleljem, de tudtam, hogy ez most nem megy így egyből egyikünknek sem, ő
valószínűleg ellökne magától, nekem meg egyedüllétre volt szükségem.
– Jól van, szia
Dorina – mondtam, aztán kimentem az ajtón.
***
Leültem egy padra a
Duna parton, előhámoztam a zsebemből egy szál cigit, de nem akartam rágyújtani.
Még amikor az elején voltam a kórházi melónak, néha kiültem a kertbe, hogy
esetleg rágyújtsak, de végül sosem tettem meg. Most sem szándékoztam, de azért
jó volt a tudat, hogy megvolt rá a lehetőségem. Fél kilenc körül járhatott az
idő, még egyáltalán nem akart sötétedni, de már nem volt kint olyan tömeg, mint
délután. Nyugodtan tudtam bámulni a szemben lévő Margitszigetet, csak időnként
ment el előttem pár futó vagy kutyát sétáltató ember.
Amíg ideértem, első
gondolataim között felvetődött bennem, hogy nekem orvos kéne társnak, mert ő
biztosan meg tudná érteni ezt az életmódot, de ahogy jobban belegondoltam, nem
is tűnt valami jó ötletnek. Ott talán az örökös rivalizálás lenne a baj; meg
hogy sosem látnánk egymást, ha mindig máshogy lennénk beosztva. Úgy éreztem,
semmi sem jó, és nem is értettem semmit. Azt végképp nem értettem, hogy veszekedés
után miért jutott eszembe Dorina szinte összes jó tulajdonsága és jó
cselekedete, amit értem tett. De talán az volt rá a magyarázat, hogy most
múlandónak éreztem ezt a dolgot kettőnk között, és a tudatalatti érzéseim így
tiltakoztak az ellen, hogy elengedjem őt.
Megvoltak a közös
dolgaink, amik nélkül el sem tudtam képzelni az életemet. Például amikor
sétáltunk az utcán, vagy a metróban voltunk, és valamin összemosolyogtunk, akkor
tudtuk, hogy mire gondolt a másik, vagy hogy mire akartuk felhívni egymás
figyelmét. Alapvetően ugyanolyan lazán kezeltük a dolgokat, nem akadtunk ki
egymás idiótaságain. Néha rendesen túlzásba vitte a hülyeségeket, úgy éreztem,
ez másoknak már biztosan sok lenne, de nekem nem, mert én így szerettem őt.
Sosem voltam vele feszélyezett, egész életem során mindig is azt éreztem, hogy
ő az egyetlen, aki igazán el tudott engem fogadni. Igen, erre rácáfolt egy
kicsit a veszekedésünk, de a munkám egy olyan dolog volt, amire nem volt
semmilyen rálátása, ezáltal nem hibáztattam, hogy nem tudta helyesen megítélni.
Ezzel nem mentegetni akartam őt, ez így volt. Úgy éreztem, még volt erőm hozzá,
hogy addig próbáljam megértetni vele az álláspontomat, amíg el nem fogadja.
Forgattam a cigit az
ujjaim között; eszembe jutott egy ötödév végi vizsgaidőszak alatti kiborulásom,
amikor tulajdonképpen nem is történt semmi különös, csak annyi, hogy azt
hittem, megvan az egyik tétel, de kiderült, hogy még sincs meg. Kb. fél órába
telt volna megszerezni valakitől, de már annyira kivoltam, hogy hisztirohamot
kaptam, és lefeküdtem az ágyra bőgni, mint egy óvodás. Ekkor Dorinánál voltam,
ő éppen a boltban volt. Amikor hazajött, csak annyit látott belőlem, hogy a
párnába fúrva az arcomat zokogok, mint egy idióta, de nem kérdezett semmit, nem
kiabált, nem röhögött ki, csak idejött hozzám, és átölelt. A vállára hajtottam
a fejem, jól eláztattam a könnyeimmel a pólóját, de őt nem zavarta,
végighallgatta az összes baromságot, ami elhagyta a számat. Például, hogy élni
sincs kedvem, mert nem lesz belőlem semmi, kidobhatom a kukába az elmúlt öt
évet, és inkább leugrom a hídról, minthogy újra betegyem a lábam a suliba, mert
ennyire nem bírom a stresszt. Meg hogy szégyenszemre itt voltam még huszonöt
éves fejjel a szüleim nyakán, miközben a velem egyidős társaim már rég pénzt
kerestek és elmentek albérletbe, és különben is, mi lesz az életemmel, ha nem
tudom befejezni a sulit. Ő biztatott, hogy adjam ki magamból, én meg csak
sírtam és löktem tovább a hülyeségeimet, amíg meg nem nyugodtam. Amikor
befejeztem, felajánlotta, hogy csinál nekem egy teát, és ha szeretnék, dőljek
le nyugodtan, de én inkább kimentem a fürdőszobába rendbe hozni magam, amíg ő
teát készített. Még a hosszas hideg vizes arcmosás után is borzalmasan rondának
találtam magam a kisírt szememmel; amikor bementem hozzá a konyhába, meg is
kérdeztem tőle, hogy hogy tud így szeretni. Ő csak nevetett rajtam, mondta,
hogy én őt már semmivel nem tudnám meglepni.
Talán négy év együtt
járás után volt az első komolyabb balhénk, amikor valami hülye kis félreértés
miatt jól összevesztünk, és egy napig nem is álltunk szóba egymással. Amikor
felkerestem, hogy megbeszéljük a dolgot, el is sírta magát, hogy mi mekkora
hülyék vagyunk, hogy így kell veszekednünk. Átöleltük egymást, de a végén már
csak röhögtünk, hogy tényleg milyen idióták vagyunk. Akkor azt éreztem, hogy
együtt minden szarból van kiút, ez az érzésem most is változatlan volt.
Haragudtam rá, de tudtam, hogy a kapcsolatunk fontosabb, és reméltem, hogy ő is
így gondolta. Nem csak a szerelemről volt itt szó, hanem minden másról is, amit
ő jelentett nekem. Az egész gyerekkoromat, az otthonomat, mindent… Lehet, hogy
most nagyon ki volt rám bukva, de csak volt annyi önkritikája, hogy tudja, ez
az egész nem csak az én hibám volt, hanem az övé is.
Sorra jutott eszembe
minden, amit szerettem benne, és ez elég vicces volt így veszekedés után, de
úgy látszik, az ilyen krízishelyzetek mindig felerősítették a szélsőséges
szenvedélyes érzéseimet. Szerettem, hogy hét év után még mindig szívesen
csókolózott velem, pedig Viktor már fél év után folyton elkapdosta a fejét, ha
csak úgy, szex szándéka nélkül akartam smárolni vele, szerencsére Dorina nem
ilyen volt. Azt is szerettem benne, hogy jól megértettük egymást az ágyban, nem
volt semmi olyan vágyunk, amit szégyelltünk volna egymás előtt.
Egyszer még azt is
felhozta, hogyha hiányzik nekem sráccal a szex, akkor nyugodtan szedjek fel
valakit, vagy ha akarom, bevehetünk harmadiknak egy fiút, kis túlzással úgyis
minden sarkon akadna egy, aki beszállna hozzánk. Én erre elég értetlenül
néztem, mert nem tettem rá semmilyen célzást, hogy bárhogy is hiányozna nekem
srác, ezért inkább megkérdeztem, hogy ezzel azt akarta-e mondani, hogy neki
hiányzik a szex fiúkkal. Mondta, hogy nem, neki annyi pont elég volt a
srácokból, amennyit eddig megtapasztalt velük; viszont nekem csak pasijaim
voltak előtte, úgyhogy ha nagyon hiányzik velük a szex, akkor inkább csináljam,
minthogy egyszer besokalljak, és lelépjek emiatt. Én továbbra is csak néztem
csodálkozva, hogy mennyire szerethet engem, ha még ez is beleférne, de aztán mondtam,
hogy nem akarok lefeküdni semmilyen pasival, mert nekem teljesen jó vele
minden. Ez tényleg így is volt, mert igaz, hogy néha eszembe jutott, milyen jók
voltak azok a vad dugások Viktorral, de az maximum csak izgalmas volt, nekem
meg ennél jóval többet jelentett Dorinával a szex.
Visszaemlékeztem,
hogy milyen volt vele a kapcsolatunk elején. Még minden új volt, és úgy
éreztem, sosem elég belőle; minden lehetőséget kihasználtunk, amikor
szexelhettünk. Napközben, amikor éppen egyikünknek sem volt órája, akkor nem
bent üldögéltünk az egyetemen várva a következőt, hanem találkoztunk
valamelyikünknél. Általában már az előszobában egymásnak estünk, és mire ágyba
kerültünk, akkor sem mindig jutottunk el odáig, hogy lekerüljön rólunk minden
ruha. Ez télen volt, de még nyáron sem volt annyira forró a levegő a szobában,
mint akkor. Élveztem minden nyögését, sóhaját; minden vággyal teli összenézést;
az ajkait, a nyálát a bőrömön; hogy bárhol megérinthettem. Mindig beleremegtem,
amikor már nagyon ki voltam éhezve, és végre megéreztem a nyelvét; aztán csak
élveztem, ahogy percről percre közelebb vitt a kielégüléshez. Nagyon gyorsan
ráéreztünk egymásra, el sem hittem, hogy ha úgy akartuk, milyen egyszerű volt
egyszerre elélvezni. Aztán néha, amikor már túl voltunk a kezdeti sietségen,
fölé hajoltam és az ujjaimmal simogattam, közben csókolóztunk vagy csak néztem
az arcát, ahogy egyre jobban átadta magát az élvezetnek, ő meg egyre erősebben
szorított, mert annyira elveszett az érzésben. De én is mindig elvesztem vele
együtt.
Nem is az volt
annyira felemelő, amiket csináltunk, hanem az, hogy teljesen átadtuk magunkat
egymásnak, és felfedeztük, hogy milyen érzéseket tudunk kiváltani egymásból. Nekem
teljesen új élmény volt lánnyal lenni, nem gondoltam volna, hogy ennyire jó
lesz, persze tudtam, hogy ez csak is miatta volt így, nem amiatt, mert lánnyal
voltam. Ő is mondta, hogy sokkal jobb velem, mint az előző három csajával, mert
így, hogy szerettük egymást, minden sokkal nagyobb hatással volt ránk, és
mindenre sokkal jobban vágytunk, mint előzőleg. Már ha csak végigcsókoltam a
nyakát, attól annyira megkívántuk egymást, hogy sosem akartunk ennyinél
megállni.
Ezért nem is tudott
senki úgy igazán megmozgatni, sem a pasik az utcán, sem a kiscsaj a kórházból,
mert tudtam, hogy egyikkel sem lenne semmi sem olyan jó, mint Dorinával; akibe
eddigi életem során igazán bele voltam zúgva. Senki iránt nem lennének ilyen
érzéseim, és ha szakítanánk, más emberre rá sem tudnék nézni, talán soha többé.
Ez talán egy kicsit erős kijelentés volt, de nem tudtam elképzelni, hogy ne az
ő ízét, illatát, érintéseit érezzem, hanem valaki másét, ami teljesen idegennek
hatna ennyi idő után. Nem azért, mert őt már megszoktam, hanem tényleg senki
sem kellett rajta kívül.
Szerettem még az
idióta poénjait, amiken egy idő után már mindenki szörnyülködött, de én csak
tovább röhögtem rajtuk; meg szerettem azt a hülye szokását, hogyha bármi bajom
volt, mindig felajánlotta, hogy főz nekem teát. Szerettem, hogy olyan lelkesen
magyarázott a kedvenc íróiról, meg minden jó könyvről, amit olvasott. Szerettem
azt is, hogy senki sem tudta róla elképzelni, hogy tud komolyan is viselkedni,
de velem tudott, nekem elmondott minden olyat, amit másoknak sosem. Meg amikor
már élni sem volt kedvem, mindig kirángatott sétálni vagy kosarazni, hogy egy
kis lelket verjen belém, és általában sikerült is neki. Szerettem még, hogy
idegenek előtt akkor is kiállt értem, hogyha egyébként az adott kérdésben nem
feltétlenül értett egyet velem. Meg hogy büszke volt rám, és én is rá…
Eltettem a cigit, és
elindultam haza. Tudtam, hogy már rég elment Eszterékkel, és nem is nagyon
bíztam benne, hogy hajnalban hazaérve lesz majd olyan állapotban, hogy beszélni
tudjunk, de megfogadtam, hogy ha legközelebb beszélünk, akkor ki akarom
kérdezni mindenről… Nem csak arról, amik felmerültek a veszekedés alatt, hanem
minden másról is, ami esetleg mélyebben bánthatja. Csak annyit mondott, hogy
rossz neki, hogy ennyit dolgozom, de emögött azért lehetett egy olyan érzés is,
hogy zavarja őt, hogy neki nincs olyan tevékenység az életében, amiben ennyire
ki tudja élni magát. Ezt akartam kideríteni, hogy tényleg így volt-e, vagy hogy
volt-e még bármi, amiről nem tudtam. Hogy esetleg ő is olyan életre vágyik-e,
mint a volt osztálytársai, hogy apa-anya-gyerek felállásban éltek, és nem így,
ahogy mi, hogy gyerekünk nyilvánvalóan nem lesz, és azt is meg akartam kérdezni,
hogy esetleg ilyen hosszú idő után hiányzik-e neki férfi. Nagyon szarul érezném
magam, ha kiderülne, hogy igen, de talán jobb lenne tisztán látni, mint
folytatni ezt az örökös vitatkozást.
Már besötétedett,
amikor beléptem a lakásba, láttam, hogy fény szűrődött ki a szobánkból.
Csodálkoztam, hogy vajon Dorina égve hagyta-e a villanyt, vagy már haza is ért.
Lerúgtam a cipőmet, és bementem megnézni, hogy mégis mi volt. Az ágyon ült
ölében a laptopjával, éppen gépelt valamit fülében fülhallgatóval, de amikor
beléptem, rögtön ki is vette, majd rám nézett. Úgy megörültem neki, hogy
hevesebben kezdett verni a szívem, de egyelőre nem akartam kimutatni.
– Mi az, el sem
mentél? – kérdeztem.
– Hát látod. Úgy
gondoltam, ezt az estét feláldozom a kapcsolatunk oltárán – mondta, szemmel
láthatóan már ő is lenyugodott.
– És mit mondtál
Eszternek? – kérdeztem.
– Az igazat, hogy
veled szeretnék lenni.
– Nem bánta? –
kérdezte.
– Szerintem
értékelte, hogy nem kamuztam valami olyasmit, hogy nagyon fáj a hasam, ami ilyen
esetben elég népszerű kifogás szokott lenni.
Hát igen, ő tényleg
nem szokott ilyen dolgokban hazudni, mindig megmondta, hogy mi volt a helyzet
valójában.
– Akkor
beszélgethetnénk – mondtam.
– Igen, ezért
maradtam itthon.
– Jól van.
Lezuhanyzom, aztán jövök.
– Jó… – mondta,
azzal visszatette a fülhallgatót.
Eléggé
megkönnyebbültem, hogy itthon maradt, és nem kell napokat várni, amíg ezt meg
tudjuk beszélni, hanem most ki tudom őt kérdezni mindenről, ami bánthatja, és
végre én is elő tudom adni normálisan az álláspontomat.
Amikor visszamentem
a szobába, leültem mellé az ágyra, ő elrakta a laptopot, aztán rám nézett,
nekem szentelve minden figyelmét. Már este tíz körül járhatott az idő, végre
nem volt olyan meleg, mert az ablakon hűvösebb levegő áramlott be a szobába.
– Na jó, kezdem én –
mondtam, mivel láttam rajta, hogy rám várt. – Tényleg csak arról van szó, hogy
baj, hogy alig vagyok itthon, vagy van még valami más problémád is? Hiányzik
valami?
– Ezt hogy érted? –
kérdezte.
– Például hogy van
pár ismerősünk, akiknek már férje meg gyereke van; te is „normális” életre
vágysz pasival és gyerekkel?
– Nem tudom, miből
következtettél erre, de nekem csak egy dolog hiányzik. Te – nézett rám
jelentőségteljesen.
– Biztos, hogy csak
ennyi?
– Igen, ha nem
akarnék veled lenni, akkor már nem lennék veled, de azt hittem, ez számodra is
egyértelmű. Az más kérdés, hogy nyilván tudnék „normális” életet élni pasival,
de az nem lenne az igazi. Miért, te talán ezt szeretnéd?
– Nem.
– Na látod. Képzeld
el magad bárki mással, végül is lehet, hogy boldog és nyugodt lennél, meg talán
még szeretnéd is a másikat, csak éppen pont az hiányozna, ami kettőnk között megvan.
– Igen, hogy rád
nézek, és kitalálom a gondolataidat… – mormogtam.
– Valami olyasmi.
Figyelj, nekem csak szar látni, hogy ez után a szar hat év után sem lett jobb
neked, kidolgozod a lelkedet és még csak meg sem fizetnek, nem mehetsz el akkor
szabira, amikor szeretnél…
– Tudom, biztos azt
hiszed, hogy hülye vagyok, hogy ennek ellenére is szeretnék itt maradni, de a
mostani helyzettel már sokkal jobban ki vagyok békülve, mint a sulival, úgy
érzem, már végre teszek valami hasznosat is. Nem szeretnék Svédországban élni,
és tőled sem várom el, hogy itt hagyd az összes barátodat miattam.
– Nem lenne ez akkora
áldozat tőlem, mint hiszed.
– Miért nem? Mindig
is mondogattad, hogy utálod Svédországot.
– Igen, mert akkor
még csak apám élt kint, de most veled lennék ott. De ha nem szeretnéd, akkor
felfogtam, nem akarok olyan lenni, mint Viktor, hogy beleugatok a dolgaidba.
Tök hülyének tartottam, mert annyira ellenezte ezt az egész orvosis dolgot, én
végig hittem benned, hogy megcsinálod. De most pont azért szar látni, hogy
ezért a sok erőfeszítésért cserébe nem kapsz semmit.
– Nem inkább az a
bajod, hogy keveset vagyunk együtt?
– De, az is, de ezt
már mondtam.
– És érezted azt,
hogy nem bírod tovább, emiatt szétmehetünk? – néztem a szemébe, ő ugyanilyen
komolyan nézett vissza rám.
– Nem, de azért
gondolj arra is, hogy nekem sem egyszerű. Ha itthon is vagy, akkor aludnod
kell, és nem akarok az agyadra menni, azt sem akarom, hogy az összes szabadidőd
csak belőlem álljon. De ha alig van szabadidőd, és tényleg alig látlak, akkor
előbb-utóbb nem lesz semmi közös élményünk, ami összekötne minket. Most még nem
annyira vészes a helyzet, csak nem akarom, hogy rosszabb legyen.
– Tudom… És azt is
tudom, hogy sok mindenről lemondtál már miattam, de azt nem láthatom előre,
hogy ebből mikor tudok bármit is visszaadni. Nem tudom, mikor fogok ráérni
akkor, amikor csak szeretnéd, meg hogy mikor lesz olyan életem, mint más
átlagembernek.
– Tudom, hogy az nem
most lesz, ezt már felfogtam. Csak legalább egy kicsit tegyél úgy, mintha téged
is érdekelne a nyaralás, vagy bármilyen program, amit kitalálok.
– Nem arról van szó,
hogy nem érdekel, csak lehet, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ki tudjam
mutatni.
– Igen, mert
túlhajszolod magad – vágta rá.
– De te azt hiszed,
hogy ki vagyok készülve, pedig nem. Csak fáradt vagyok, de attól még semmi
bajom sincs. Sem veled, sem a munkával.
– Jó – hagyta rám,
de láttam rajta, hogy nem győztem meg, én meg inkább új témába kezdtem. – Még érdekelne az is, hogy megbántad, hogy
nem vetted komolyan a tanulást vagy a kosarazást, és most nem valami olyat
csinálsz, amit tényleg szeretsz?
Ő csak vállat vont
erre, de azért láttam, hogy elgondolkodott.
– Lehet, hogy úgy
tűnt neked, hogy mindig csak menekültem a nehéz helyzetek elől, de én nem így
éreztem. Túl vagyok én már sokféle szarságon, pont ezért akartam én magam
dönteni arról, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Hiába mondta Péter bácsi, hogy
milyen kurva jó kosaras lenne belőlem, elmentem a csapathoz, nem volt jó, és
innentől kezdve mégis miért áldoztam volna be a fél életemet egy olyan dologra,
amit nem szeretek? Nekem nem tetszettek a kötöttségek, meg az a rengeteg
unalmas és monoton gyakorlat az edzéseken, miért fárasztottam volna magam
ilyesmivel? Szép dolog, amikor az Euroliga döntőben dobsz harminc pontot és
téged ünnepel az egész ország, de azt mindenki elfelejti, hogy ez amúgy milyen sok
munkával és lemondással jár. Te nagyon szeretted azt, amit tanulsz, mégis
sokszor kiborultál, és nem bírtad.
– Igen, és az sem
biztos, hogy megtérül. De én szeretem annyira ezt az egészet, hogy ne
érdekeljen.
– Látod, de én meg
semmit nem szerettem annyira, hogy úgy érezzem, megér ekkora áldozatot. Én csak
jól akartam magam érezni, ezért tényleg nem bántam meg semmit, amit
„elszalasztottam”. Megvolt rá az okom, hogy miért nem csináltam végig valamit.
Én csak bólintottam,
nem is nagyon tudtam semmit hozzáfűzni. Tudtam, hogy ezt tényleg így gondolta,
és nem csak engem és magát akarta ezzel áltatni.
– Én meg nem
akartalak amiatt cseszegetni, hogy elmész itthonról – mondtam. – Tényleg menj
nyugodtan, amikor csak akarsz, tök jó dolognak tartom, hogy így együtt maradt a
volt gimis osztályod.
– Nem nagy szám, csak
az a pár ember maradt együtt, akinek nincs családja, gyereke, és még itt maradt
az országban.
– Az én volt egyetemi
társaimnak sincs családja, mégsem tartjuk már a kapcsolatot, szóval hidd el, ez
elég nagy dolog. Én is azért nem akartam soha rád szólni, hogy mikor és kikkel
mész el, mert tudtam, hogy például Fanninál utáltad, hogy mindenkire féltékeny
volt.
– Jézusom, te még
emlékszel Fannira? – vigyorodott el. – Ne is juttasd eszembe, komolyan… Az
biztos, hogy hozzá képest te szinte sosem szóltál bele semmibe. Így
visszagondolva tök gáz, hogy régen azt hittem, hogy az ilyen felszínesebb,
Fanni-féle barátnők nekem sokkal ideálisabbak lennének, mintha veled jöttem
volna össze, akit tényleg szeretek; de hát kiderült, hogy tévedtem.
– De miért
gondoltad, hogy jobb lesz azzal, akit nem szeretsz? – kérdeztem.
– Mert elég sok
félelmem volt veled kapcsolatban.
– Na, mondd.
– Ez olyan rég volt
már… – mondta. – Azt már rögtön mondtam neked, hogy nem tudtam, akarnál-e
komoly kapcsolatot lánnyal, de még ha velem össze is jönnél, nem tudtam, meddig
tartanál ki. Nem volt még előttem barátnőd, sosem lehettem volna elég biztos
benne, hogy tényleg engem akarsz, vagy csak ki akarod próbálni, milyen lánnyal
lenni. Persze, ez még azelőtt volt, mielőtt összejöttünk, utána már nem
gondoltam bele ebbe, mert túl jó volt veled ahhoz, hogy ilyeneken kattogjak.
Egyébként azelőtt nem csak veled kapcsolatban voltak kétségeim, hanem magammal
szemben is. Általában az volt velem, hogyha fiúval voltam, akkor lány kellett,
ha meg lánnyal voltam, akkor fiú kellett. Emiatt éreztem magam elcseszettnek, mert
rájöttem, hogy talán a biszexualitás mégsem olyan jó buli, mint amilyennek
tizenhat évesen hittem. Mert mi van akkor, ha majd életem nagy szerelme mellett
is állandó hiányérzetem lesz? Tudtam, hogy kellesz nekem, de féltem attól, hogy
ha veled lennék, akkor majd fél év után megint pasi kell nekem, és nem akartam
pont veled megcsinálni, hogy esetleg emiatt elhagyjalak.
– És miért nem
mondtad ezt eddig nekem?
– Kellett volna? Ez
még azelőtt volt, mielőtt összejöttünk, úgy voltam vele, hogy ezekkel a
problémákkal nekem kell megküzdenem, és te sajnos úgysem tudsz segíteni. És
amúgy tudod mire jöttem rá, amikor már együtt voltunk? Hogy nem azért volt
hiányérzetem a korábbi kapcsolataimban, mert a párommal ellenkező neműre
vágytam, azt csak belemagyaráztam. Hanem azért volt hiányérzetem, mert nem
szerettem őket. Ott őrlődtem, hogy elcseszett vagyok, pedig nem erről volt szó,
hanem arról, hogy nem az aktuális párom volt az igazi, és hogy még nem találtam
meg azt az embert, akivel ezek a dolgok tényleg egyszerűek.
– Hmm, olyan kár,
hogy sosem beszéltél nekem erről – mondtam, közben mosolyogva méregettem őt, de
ez neki nem nagyon tetszett.
– Most sem azért
mondtam, hogy kiskutya szemekkel nézz rám. Mondjuk tény, hogy jól áll neked, de
akkor sem.
– Jól van, tudom… De
ha már témánál vagyunk, én régen azért nem tudtam elképzelni, hogy
összejöjjünk, mert láttam, hogy mennyi mindenki tetszik neked, és úgy éreztem,
én biztos sosem lennék neked elég. Még ha éreztem is valamit irántad, ez távol
tartott tőled. Amikor viszont szakítottál Fannival, egyszerűen megrohant az
érzés, és nem tudtam az észérvekre hagyatkozni.
– Hát, sosem
gondoltam volna, hogy kezdeményezel, szinte fel sem fogtam, hogy ez tényleg
megtörténik… És tényleg már elsőre sokkal jobb volt veled, mint bárki mással
azelőtt, úgy, hogy neked ráadásul az volt az első alkalom.
– Pont azon gondolkodtam
most kint, hogy senkivel sem lenne olyan jó, mint veled.
– Úgy érzem, nekem
sem. Amiatt meg ne haragudj, hogy azt mondtam ma délután, hogy csak a szex nem
elég. Nem elég, de ne értsd félre, örülök, hogy még mindig ilyen jó a szex.
– Igen, reméltem,
hogy ezzel csak nincs semmi problémád.
Egy darabig
szótlanul üldögéltünk, nem is néztünk egymásra, de aztán éreztem, hogy nem
tudok ellenállni, hogy megöleljem. Tudtam, hogy ilyen beszélgetések után ő még
nem áll készen erre ilyen gyorsan, de úgy voltam vele, hogy azért valahol
biztos jól esne neki is, végül is ez nem rossz dolog… Közelebb húzódtam hozzá,
és átöleltem a vállát, a haja az arcomhoz ért, megcsapott a finom illata. Nem
húzódott el, de csak később ölelte át a derekamat. Becsuktam a szemem, és csak
akkor nyitottam ki, amikor beszélni kezdett.
– Tudtam, hogy
sokban különbözünk, de amikor összejöttünk, rájöttem, hogy nekem mindig is rád
volt szükségem. Te voltál az első, akinek az is fontos volt, hogy én is jól
érezzem magam a kapcsolatban. És mai napig ilyen vagy velem, már ha éppen
látjuk egymást.
– Ó, érzem az
iróniát… de próbálok rászolgálni a bizalomra – mondtam.
– Már régen
rászolgáltál. Tudtam, hogy csak te tudod összerakni a szétcseszett lelkemet –
mondta, az utolsó pár szót már elnevette, én is elmosolyodtam. Kibontakozott az
ölelésemből, majd így szólt: – Asszem pont elég szentimentális baromságot
hordtam össze, elégedj meg ezzel a következő hét évre. Megyek, elszívok egy
cigit.
Még mielőtt
felkelhetett volna, magamhoz húztam, és hosszan megpusziltam a száját. Ő nem
viszonozta a csókot, én meg tudtam, hogy tényleg ideje egy kicsit békén
hagynom.
– Akkor én meg
csinálok valami kaját – mondtam.
***
Este tíz helyett
végül is fél tizenkettőkor kerültem ágyba, tudtam, hogy ez az alvásmennyiség
kevés lesz, hiába aludtam át szinte az egész napot. Beállítottam a telefonomon
az ébresztőt hajnali fél ötre, aztán letettem magam mellé, ekkor jött vissza
Dorina zuhanyzásból. Kaja közben sem beszélgettünk sokat, most is szótlanul
feküdt le mellém, és húzta magára a takarót. Lekapcsoltam a villanyt, majd
átöleltem, de éreztem rajta, hogy ő még nem akar felém közeledni. Ezt nem
bunkóságból csinálta, ő egyszerűen csak ilyen volt a nagy kibékülős
beszélgetések után, főleg az olyanok után, ahol hosszabban beszélt az
érzéseiről.
– Azt mondtad, hogy
hiányzik, hogy összebújjunk, most itt vagyok… – mondtam.
– De én azt délután
akartam, szöszi – mormogta, azzal befordult a fal felé.
Nem zavartattam
magam, hozzásimultam a hátához, és átöleltem a derekát. Nem fogta át a kezem,
mint ilyenkor szokta, ezért beletörődtem, hogy így alszunk el. Amikor már
majdnem elnyomott az álom, megfordult, végigsimított az arcomon, és végül
átölelt ő is.
***
Leghamarabb délután
háromkor volt arra időm a kórházban, hogy megnézzem a telefonomat, amikor a
tizenöt perces kajaszünetemet töltöttem. Kint ültem a kertben a padon, egyik
kezemben a szendvicsemmel, másikban a telefonnal, akartam írni Dorinának egy
SMS-t, de rögtön láttam, hogy ő már írt nekem: „Mondd meg, pontosan mikor
végzel reggel, kimegyek eléd a villamosmegállóhoz.” Ezen eléggé meglepődtem,
mert eddig egyszer jött csak elém, de akkor is délután, nem kora reggel.
Hajnalban, amikor
felkeltem, ő még aludt, félálomban megölelgettük egymást, de egyébként nem beszéltünk.
Tudtam, hogy még nincs teljesen elfelejtve a veszekedés, és azért szeretne
minél hamarabb látni, mert ezzel szeretett volna nyitni felém. Sosem bírt korán
felkelni, csak ha nagyon hajtotta a lelkesedés valami iránt, vagy hogyha
bántotta valami. „Negyed hétre szerintem már kint leszek a villamosmegállóban.
Örülök, hogy jössz.” – írtam neki. Tényleg nagyon értékeltem, hogy még ennyi
idő után is ennyire igényelte a közösen eltöltött időt; még akkor is, ha
tulajdonképpen emiatt vesztünk össze.
Láttam még, hogy
Face-en Judit válaszolt a tegnapi üzenetemre: „Ha már a barátnőd anyja kint van
Svédországban, én biztos nem hagynám ki a lehetőséget, hogy legalább
kipróbáljam, milyen kint. Ismerem erről a véleményed, de nem veszíthetsz
semmit, mert ha nem tetszik, legrosszabb esetben hazamész.” Na, már megint
ugyanaz a téma… De azért elgondolkodtam, hogy talán ha valami ilyen gyakran jön
velem szembe, azzal előbb-utóbb majd foglalkozni kéne. Továbbra is csak is az
ott megszerezhető tudás miatt volt számomra vonzó egy külföldi lehetőség, nem
tudtam, hogy ez valaha elég lesz-e ahhoz, hogy kipróbáljam, de már sokkal
nagyobb esélyt láttam rá, mint először, amikor Dorina anyja elkezdte ezt nekem
mondogatni.
Mielőtt még
kikapcsoltam volna a mobilnetet, küldtem Dorinának pár aranyos állatos
matricát, amiket annyira szeretett. Huszonhét évesen, orvosi diplomával lehet,
hogy ez nagyon furának, meg gyerekesnek tűnt, de egyszerűen voltak olyan
dolgok, amikhez sosem lehetett elég idős és komoly az ember.
***
Reggel hat óra
huszonötkor sikerült csak elindulnom a kórházból, de nem nagyon szedtem a
lábam, mert biztos voltam benne, hogy Dorina simán elaludt, és nem is lesz ott
a megbeszélt helyen. De ott volt, a villamosmegállóban szívta a cigijét, és nem
úgy nézett ki, mint aki azt sem tudta, hol van a fáradtságtól. Amikor meglátott
és végignézett rajtam, rögtön megjegyezte:
– Na, most már
tudom, ki lopkodja a pólóimat.
Én csak mosolyogtam,
megint az ő egyik pólója volt rajtam. Ez volt az egyik kedvencem, fekete alapon
piros felirattal volt ráírva, hogy „You only live twice” és ott díszelgett
mellette egy bájos, földből kinyúló zombi kéz.
– Túl jó cuccaid
vannak – mondtam.
– Ezzel nem mondtál
újat. Nem néztek rád furán a kórházban, hogy ebben jöttél ki? Kicsit azért ez
morbid.
– Tényleg az, de
senkit nem érdekel, hogy miben vagyok.
– Na jó… Induljunk
hazafelé, közben útba ejthetnénk egy Mekit, aztán kiülhetnénk a Duna
partra – javasolta.
Nem mondta túl
lelkesen, de tudtam, hogy szeretné, én meg nem akartam visszautasítani. Már
alig álltam a lábamon és alig láttam a fáradtságtól, de benne voltam, mert
szerettem volna vele beszélgetni, vagy csak simán vele lenni, ha már csak
miattam eljött idáig. És most sikerült aludnom bent vagy négy órát, úgyhogy
végül is nem volt olyan vészes a helyzet, mintha egész éjjel nem aludtam volna.
A villamoson szinte senki sem volt rajtunk kívül, a metróban sem voltak sokkal
többen, ebből jöttem rá, hogy tényleg, amúgy ma vasárnap volt, ezért aztán meg
sem kérdeztem Dorinát, hogy miért nem ment dolgozni. Nem nagyon beszélgettünk,
mert nagyon fáradt voltam, ő meg nem a metrón akart velem fontos dolgokat
megvitatni.
Később sem vitattunk
meg annyira fontos dolgokat, Meki után kiültünk a Duna parton az egyik stégre.
Elgondolkodva néztem a szemben lévő szigetet, ő meg a jegeskávéját iszogatta,
ez volt az egyetlen kávé, amit szeretett. Reggel nyolc felé járhatott az idő,
még kellemesen hűvös volt a levegő, és természetesen sehol nem volt senki,
maximum egy-két futó bukkant fel a parton, de mivel háttal voltunk nekik, nem
is foglalkoztunk velük. A lábunk előtt hullámzó Dunát néztük, a szigetet, és a
hegyeket a távolban, élveztem, hogy nem kellett megszólalni, és csak elvoltam
magamban.
Egy idő után
Dorinára néztem, a szívószálat rágcsálta szórakozottan, magam felé fordítottam
az arcát, és megcsókoltam.
– Mi az, szöszim,
nem félsz, hogy meglát valaki a kórházból? – kérdezte nagy komolyan, de a szeme
csillogásából tudtam, hogy csak viccelt.
– Még ha félnék is,
akkor is simán smárolnék veled egy ilyen reggelen – mondtam.
– Igaz, végül is
orvoshiány van Magyarországon, ha kirúgnak emiatt, simán mész egy másik helyre
– vigyorgott.
– És különben is,
nem hiszem, hogy megismernek kiengedett hajjal, tornacipőben, meg a cuki zombis
pólódban. De ha igen, az sem érdekel – mosolyogtam, aztán újra megcsókoltam.
Ezúttal hosszabban
csináltuk, ő is átölelt, utána meg csak újra bámultunk a messzeségbe. Megint
annyira nyugodt voltam, mint az összeveszésünk előtt, azt éreztem, hogy megint
minden rendben van. A kapcsolatunk nem olyan volt, mint a filmekben; néha
sokkal jobb volt annál, néha meg rosszabb, de leginkább szerencsére ilyen
nyugis volt, mint ebben a pillanatban.
Neki is ilyen gondolatok
járhattak a fejében, mert megkérdezte:
– Na és neked így is
megéri velem lenni?
– Hogy „így”? –
kérdeztem vissza.
– Tudod te, hogy
értem. Így, ahogy vagyunk, mindennel együtt – mondta.
– Ez nem is kérdés.
Persze, hogy megéri.
Ő csak bólintott,
majd rövid hallgatás után megjegyezte:
– Hát igen,
valakinek az a baja, hogy nem jött össze élete szerelmével, nekünk meg az, hogy
igen. Akkor már inkább emiatt szenvedek.
– Ez aranyos tőled…
– mosolyogtam. – És honnan vannak ezek a mély gondolatok?
– Nekem mindig is
voltak, szöszike.
– Jó, tudom… És mit
csináltál tegnap?
– Hát, felkeltem
tízkor, lementem a boltba kajáért, aztán ettem. Felhívtam Esztert, három körül
találkoztunk a belvárosban, és beszélgettünk.
– Elmondtad neki,
hogy miért nem mentél a szülinapjára? – kérdeztem.
– Nem nagyon mentem
bele a részletekbe, de amúgy is már tegnap megértette a dolgot. Utána meg
otthon megnéztem egy filmet, és olvastam.
– Hmm, bárcsak nekem
is lenne időm olvasni, nem is emlékszem, hogy mikor vettem a kezembe rendes
könyvet orvosi könyveken kívül.
– Hát valamit
valamiért, nem? – tette fel a költői kérdést, és tudtam, hogy ezzel kettőnkre
is célzott.
Én végre kimondtam,
ami már régóta érlelődött bennem:
– Figyelj, most már
nem vetem el teljesen azt a lehetőséget, hogy egy időre kimenjünk külföldre
dolgozni, de bármi is lesz, szeretnék majd visszajönni.
– Na, és mégis mi ez
a nagy változás? – kérdezte kétkedve. – Eddig hallani sem akartál róla.
– Tudom, de aztán
belegondoltam, hogy amit kint megtanulok, talán itthon is lehetne alkalmazni,
szóval ezzel is csak bővülne a világnézetem. De a szakvizsgát még mindenképpen
itthon szeretném megcsinálni, tehát minimum négy évet még ki kellene így bírni.
– Jól van… Akkor sem
lennék meglepve, ha addig meggondolnád magad és nem szeretnél kimenni. Majd
meglátjuk, ha már ott tartunk, hogy ez mennyire saját ötlet volt, vagy csak
amiatt mennél, mert én mondogattam.
– Igen, majd
kiderül… de mondom, már nincs annyira ellenemre – mondtam, majd hozzátettem: –
Egyébként elkéredzkedtem augusztus utolsó hetére, és el is engedtek.
– Na, és volt
bármilyen beszólás, érdemes volt előre félni?
– Nem, nem volt
semmi.
Erre még csak annyit
sem mondott, hogy „na látod”, ezért én is megkérdeztem tőle: – És neked megéri
így velem lenni?
Ő rám mosolygott,
néztem, ahogy a napfény megcsillant a haján.
– Én is ugyanazt
tudom mondani, amit te; persze, hogy megéri – felelte.
Vége
Imádtam!😍😍
VálaszTörlésKöszi :)
Törlés