Nyáron

Nyáron

2017

Egy jó huszonnégy órázás után mindig öröm volt végre hazafelé venni az irányt, így volt most is ezen a júniusi péntek reggelen, amikor kiléptem a kórházból. Fél hét volt, a város még most ébredezett, de természetesen néhány elvetemült már elindult munkába. A nap már erőteljesen sütött, ezen a nyáron valahogy minden nap nagy hőség volt, örültem is, hogy végre már nem a kórházi öltözetben voltam, hanem a saját ruháimban; ami egy rövidnadrágból, tornacipőből és Dorina Korn pólójából állt. Néha elcsórtam a cuccait, egyrészt, mert jó cuccai voltak, másrészt szerettem érezni magamon az illatát.

Nem akartam várni a villamosra, ezért úgy döntöttem, a parkon keresztül lesétálom azt a pár megállót a metróig, úgyis szép idő volt, és addig is legalább kitisztul a fejem a munkahelyi feszkótól. Egy éve diplomáztam, utána kezdtem dolgozni a kórházban a belgyógyászaton, és ez még négy szép évig így is lesz, amíg én is szakorvos leszek… Amint meglett a diploma és biztossá vált, hogy lesz helyem pesti kórházban, átköltöztem Dorinához; már nagyon kellett nekem, hogy huszonhat évesen végre én is elkezdjem az önálló életemet.

Persze ebből a kórházi fizuból csak úgy lehetett megélni, ha ügyeletet is vállaltam, de az sem volt nagy kérdés, hogy vállalom-e, igazából muszáj volt, mert kevesen voltunk és nagy volt a hajtás. Eleinte nem volt könnyű megszoknom, hogy azonnal bedobtak a mélyvízbe, mindig attól tartottam, hogy elrontok valamit, de aztán inkább azokat az energiákat, amiket az aggódásra pazaroltam, felhasználtam arra, hogy minél nagyobb figyelemmel csináljam a dolgom. Az első félévben például voltam a sürgősségin, és mentőztem is, miután ezzel végeztem, a belgyógyászaton csináltam az általános gyakorlatot és mellette ügyeltem is.

Most legközelebb csak másnap reggel hatra kellett bemennem egy újabb jó huszonnégy órára, de volt olyan is, hogy hazamentem enni és aludni, aztán már mentem is vissza a kórházba. Nem volt sok szabadidőm, de szerettem a munkát, hiszen mindig is ezt akartam csinálni. Emlékszem mennyit szenvedtem, amíg letudtam a suli hat évét, és most sem volt egyáltalán könnyű dolgom, de már sokkal hasznosabbnak éreztem magamban, mint a suliban. A végére már nagyon elegem volt az egyetemből, sokat is nyafogtam Dorinának, hogy nem bírom, mert nem látom a végét. Ő erre nagyon bölcsen azt mondta, hogy nem is a végét kell látnom, hanem mindig csak az éppen előttem álló feladatokra kell koncentrálnom. Ez bevált, és végül túléltem minden szart a diplomázásig, ugyanúgy, mint eddig bármikor.

Ezután semmi akadálya nem volt annak, hogy Dorinához költözhettem, és végre nem a szüleimmel boldogítottuk egymást. Hálás voltam nekik, amiért végig támogattak a sulis éveim alatt, de mégsem volt egészséges ilyen hosszú időn át együtt élni velük. Azelőtt is sokat voltam Dorinánál, sőt, félig-meddig ott laktam, de mégis csak úgy volt az igazi, ha átvihettem az összes cuccomat, és az anyagiakhoz is hozzájárultam. Akkor hat éve jártunk együtt, tizenhét éve ismertük egymást, de mégis tök lelkesek voltunk mindketten, hogy végre rendesen együtt élhetünk. Az első egy hónap egészen fantasztikus volt, teljesen odavoltunk, hogy milyen jó volt így minden. Szinte minden este volt szex, azelőtt hiába aludhattunk együtt bármikor, ez most más volt, mert most tényleg együtt is aludtunk minden éjjel… Aztán persze, mint minden jót, ezt is megszoktuk, kialakult a napi rutin, és még ennyi idő után is értek meglepetések minket. Kiderült, hogy mit tolerálunk nehezen a másikban, de azért összességében szerettem vele lakni.

Mint ahogy eddig is, most is elég különböző volt az életritmusunk. Ő hétfőtől péntekig dolgozott egy irodában, én meg teljesen össze-vissza; néha egész hétvégén nem is láttuk egymást. Tudtam, hogy ő ezt nem viselte olyan jól, és én meg azt nem viseltem jól, hogy ő gyakran hangot adott annak, hogy nem viselte jól. Úgy éreztem, lehetett volna egy kicsit megértőbb, végül is nekem mégis csak komolyabb munkám volt annál, hogy egy irodában Facebookozva várjam, hogy eljöjjön a délután öt óra és húzhassak haza. Nem arról volt szó, hogy lenéztem volna a munkáját, de azért egy kicsit röhejesnek tartottam, hogy ő napközben simán ráért nekem írogatni a Face-en, meg bárkivel telefonálgatni, és mégis szinte a dupláját kereste, mint én. De hát a multik már csak ilyenek voltak, az egészségügyről meg inkább ne is beszéljünk… Kb. annak örülhettem, hogy nem zavartak le egy isten háta mögötti kórházba a rezidens- és szakorvosképzésre, hanem maradhattam Pesten, és így együtt élhettem teljes boldogságban a csajommal; szóval nem agyaltam azon állandóan, hogy összehasonlítsam kettőnk helyzetét.

Dorinának egész jól összejött az élet, jól keresett, és nem szakadt meg a munkában. Volt egy féléves időszak, amikor nagyon sokat túlórázott, és akkoriban nagyon kivolt, de áthelyeztette magát egy másik munkakörbe, és azóta viszonylag nyugis volt neki minden. Volt pénze, szabadideje, szóval lényegesebben egyszerűbb helyzetben volt, mint én, akinek kevés pénze és szabadideje volt. Mostanában ugyanazzal fárasztott, mint régen az anyja, hogy menjünk ki Svédországba élni, mert ott én orvosként rengeteget kereshetnék, és sokkal több időt tudnánk együtt tölteni.

Tavaly nyáron voltunk kint Stockholmban az anyjánál, Szilvinél, és Szilvi addig dumált nekünk, hogy ott kint milyen jó lenne nekünk, amíg Dorina is átvette ezt a felfogást. Én nem éreztem annyira hű, de jónak az ottani életet, hogy fogjam magam és kiköltözzek, de tudtam én nagyon jól, hogy Dorina csak azért szeretne kint élni, hogy több időnk legyen egymásra. Én viszont amiatt nem akartam menni, mert továbbra is a magyar egészségügyben szerettem volna dolgozni, itt sokkal nagyobb szükség volt utánpótlásra az orvosokból, és amúgy is szerettem a kórházban dolgozni. Nem sajnáltattam magam, mint a legtöbb csoporttársam, hogy itt mennyire nehéz és szar volt a helyzet, de nem tartottam magam emiatt különbnek náluk. Én egyszerűen csak ilyen voltam, nekem ez adatott meg, hogy ebben legyek kitartó, és ebben menjek el a végsőkig. Ezt a melót csak úgy lehetett élvezni, ha ez volt az embernek az elsőszámú hobbija. A legfontosabb nem a sorozatok, a könyvek, a barátok, a család, a szerelem, a szex volt, hanem a munka. Még én is nagyon sokszor vártam, hogy leteljen végre a munkaidő, és mehessek haza Dorinámhoz, meg végre nézhessem az idióta műsoraimat, de ha csak fele ennyire lettem volna elkötelezett, akkor ez a munka maga lett volna a pokol. Dorina mindig mindenben mellettem állt, de nem értette a gondolkodásmódomat, mint ahogy nagyon sok volt csoporttársam sem értette; sokan elhúztak külföldre, vagy más szakirányt választottak. Persze, sokan voltak, akik nem, de az én ismeretségi körömből nem nagyon értettek meg, hogy belgyógyász akartam lenni, ráadásul itthon.

Ötödév végén döntöttem el, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, és ezen belül is gasztroenterológus szeretnék lenni, mert annyira megtetszett még harmadév végén a nyári kórházi gyakorlat a belgyógyászaton. Akkor úgy voltam vele, hogy várok, hogy vajon ez a lelkesedés sokáig tart-e, de mivel még ötödév végén is tartott, sőt, az érdeklődésem egyre jobban elment ebbe az irányba, már biztos lettem benne, hogy ezt szeretném csinálni. Az egyik szaktársam, Móni szerint mazochista voltam, de én egyáltalán nem így éreztem, engem csak az érdekelt, hogy minél nagyobb tudásra tegyek szert, és a belgyógyászaton erre minden esélyem megvolt. Az említett nyári gyakorlatot ugyanebben a kórházban végeztem el, mint ahol most dolgozom, sok nagyon jó orvost ismertem meg, részben miattuk is választottam ezt a szakterületet. Viszont most a legtöbb időt most nem velük, hanem egy elég mogorva, hatvanas éveiben járó orvossal, Fábián doktorral töltöttem együtt. Már az egyetemen is híre ment, hogy ő különösen kiállhatatlan, érdemes nagyon messze elkerülni, de velem valamiért normális volt. Dorinának erre nagyon egyszerű magyarázata volt:

– Persze, hogy jófej veled, hát jó csaj vagy.

– De más jó csajokkal például tök bunkó – mondtam.

– Jó, de melyik vénembernek ne tetszene, ha egy fiatal, szőke istennő legyeskedne állandóan körülötte?

– Jézusom, Dorina… – vigyorogtam, mire ő is elnevette magát. – Amúgy nekem a barna hajú istennők jobban bejönnek – tettem hozzá rá célozva.

– Hát kinek mi – vont vállat mosolyogva.

Szerencsére azóta sem derült ki az egy év közös munka alatt, hogy bejönnék Fábiánnak, tényleg tök magának való ember volt, aki nem nagyon vett tudomást a környezetéről, de engem érthetetlen módon továbbra is kedvelt. Mindezt csak onnan sejtettem, hogy nem mutatta ki, hogy zavarnám a jelenlétemmel, és magától magyarázott el nekem csomó mindent. Másoktól azt hallottam, hogy egyáltalán nem magyarázott, bunkó és lekezelő stílusa volt, hülyének nézte az orvostanhallgatókat, rezidenseket és szakorvosjelölteket, de gyakran még más orvosokat is. Nem is értettem, hogy velem miért nem volt ilyen, próbáltam azzal magyarázni, hogy tényleg érdekelt a munka, de hát ismertem magamon kívül még pár ilyen embert, és velük egytől egyig bunkó volt. Még arra tudtam gondolni, hogy én nem álltam hozzá negatívan csak azért, mert mindenki utálta őt, és talán ez volt az, amit értékelt bennem és emiatt nem bunkózott velem. Tényleg nem volt semmi bajom Fábiánnal, volt egy stílusa, de szerintem inkább szórakoztató volt, mint suttyó.

Miközben átvágtam a parkon, az aznapi munkanapról gondolkodtam. Folyt a rendelés a megszokott ütemben Fábiánnal, de mivel nem volt bent az asszisztens, én mentem ki a betegekhez, elkértem tőlük a beutalókat, aztán szólítottam őket. Dél körül feltűnt az első ötven éven aluli beteg, egy húsz év körüli csaj, aki vakbélműtét után jött kontrollra. Amikor kimentem elkérni a beutalót, úgy megörült nekem, hogy ki is mondta, hogy milyen jó, hogy én is itt vagyok. Magamban jót mosolyogtam ezen, és tulajdonképpen meg is értettem, hiszen Fábiánnal tényleg nem lehetett nagy élmény kettesben maradni egy vizsgálaton.  Emlékeztem még a lányra, a műtétje előtt szóltam hozzá pár biztató szót, és azt hiszem, ez kellett is neki, mert azonnal mondta, hogy utálja a kórházakat és az orvosokat. Azért megjegyeztem, hogy majd én is orvos leszek, de ő nem jött zavarba, csak mondta, hogy örül neki, mert én nem is vagyok olyan ijesztő. Igazából csak emiatt maradt meg nekem a csaj, nem is a szép kék szeme miatt, azt csak ma vettem észre, de nem mondanám, hogy olyan nagy hatással volt rám.

Azt viszont éreztem, hogy ő eléggé érdeklődött irántam, legalábbis a rendelésen nagyon mosolygott, amikor Fábián megjegyezte nekem, hogy nem érti, miért nem figyelek minden egyes szavára, amikor a hasi UH közben magyarázott. A kiscsaj biztos azt hitte, hogy miatta nem tudok koncentrálni, de igazából csak azt számolgattam magamban, hogy hány órán keresztül kell még ébren lennem, és eszembe jutott, hogy ilyen szép napos időben nem itt bent kéne rohadnom, hanem a strandon kéne lennem Dorinával. Amikor beírtam a dolgokat a gépbe, megnéztem a csaj születési adatait, ezek szerint csak húsz éves volt, és azért elég bátornak tartottam, hogy ilyen fiatalon, teljesen idegen környezetben nyíltan kimutatta valaki felé, hogy szimpatikusnak találta. Viszont nem nagyon foglalkoztam vele, a betegekre egyáltalán nem olyan szemmel néztem, hogy helyesek-e vagy sem, arra ott voltak az utcán az emberek.

Mostanában gyakran néztem meg az utcán, villamoson, metrón főleg a helyes pasikat, és néha a jó csajokat is, természetesen. Viszont mivel barátnőm volt, főleg inkább a pasikon akadt meg a szemem, és általában ők is megnéztek engem. A csaj a rendelőből inkább csak azért volt számomra érdekes, mert nőknek nem nagyon szoktam felkelteni az érdeklődését, legalábbis eddig nem nagyon mutatták még ki. Ezeket az utcai flörtöléseket amúgy sosem vettem komolyan, és tudtam, hogy Dorina is szokott ilyeneket csinálni; sőt, néha olyan is volt, hogy ha együtt mentünk valahova, akkor egyszerre néztünk meg egy pasit, sikeresen zavarba hozva ezzel az illetőt. Persze volt, akinek ez tetszett, de mire bármit is reagált volna, már ott sem voltunk.

A kórházban senkinek sem mondtam el, hogy lánnyal járok, de nem is került szóba senkivel sem a magánélet; nem volt idő ilyesmiről beszélgetni, örültünk, hogy éltünk. Az egyetemen viszont ötödév végén már nem akartam tovább titkolni a dolgot, mert túl jóban lettem két lánnyal, Anitával és Mónival. Negyedév végére szinte összenőttünk, minden órára együtt mentünk, együtt tanultunk, cserélgettük a jegyzeteket. A többiek a csoportból valahogy lemorzsolódtak tőlünk, ők is inkább kisebb csoportokra bomlottak. Beszéltük is Anitáékkal, hogy milyen jó, hogy mi megmaradtunk egymásnak, és együtt tudjuk túlélni az egyetemet. Folyton biztattuk egymást, hárman dolgoztuk ki a tételeket, és mindent, amit másoktól meg tudtunk szerezni, bedobtuk egymásnak a közösbe. Persze ha már folyton egymás szájában voltunk, nem tudtam elkerülni, hogy magánéleti kérdésekkel bombázzanak.

Anitát még annyira nem is érdekelte a dolog, ő viszonylag visszahúzódóbb lány volt, megértette, ha valaki nem akarja kiteregetni a pasiügyeit, de Móni nem szállt le a témáról. Ő nagyon kíváncsi és pörgős személyiség volt; ha szóba került bármi, ami nem tanulással volt kapcsolatos, első kérdése volt hozzám, hogy bepasiztam-e már. Eleinte elintéztem azzal, hogy nincs időm pasizni, de ezt az érvet kb. félév eltelte után már nem tudta elfogadni. Neki régóta volt barátja, mondta, hogy suli mellett simán belefér a pasizás, ne legyek már ilyen lusta, és szedjek már fel valakit. Ötödév végén aztán egy este közös italozás közben azt is felajánlotta, hogy ő majd szervez nekem randit valami ismerősével, aki szintén ilyen „elveszett lélek”, mint én, hogy magától képtelen becsajozni. Én persze hevesen tiltakoztam, azzal hárítottam, hogy van valakim, de bonyolult a dolog, és nem szeretnék róla beszélni. Ez rossz döntés volt, mert Móni teljesen ráizgult a témára, feltett egy rakás kérdést, hogy tanul vagy dolgozik-e a csávó, milyen magas, jól néz-e ki, sportol-e valamit. Mivel nem mondtam semmit, már össze is rakott egy összeesküvés elméletet, hogy biztos az egyik tanárunk az, vagy egy orvos a nyári gyakorlati helyekről. Ekkor Anita közbeszólt, hogy hagyjon már engem békén, ha nem szeretnék róla beszélni, akkor nem beszélek.

Én meg arra gondoltam, hogy mégis csak itt a megfelelő alkalom végre színt vallani, úgyis már ittak annyit, hogy befogadóak legyenek kicsit extrémebb dolgokra is. Amikor Móni végre befogta, és egy kis csönd állt be a beszélgetésbe, megkérdeztem:

– Na, akkor mondjam el, hogy kivel vagyok együtt?

– Persze, mi az hogy! – kiáltotta Móni lelkesen, Anita csak a fejét csóválta erre a reakcióra.

– Amúgy nem véletlenül nem beszélek erről és azt sem kamuból mondtam, hogy ez bonyolult – folytattam.

– Jól van, nem baj, nekünk tudod, hogy elmondhatod – mondta Móni, aztán Anita is hozzátette:

– Igen, tőlünk nem tudja meg senki, ennyire már ismerhetsz minket.

– Hát jó, tényleg nem ártana, ha köztünk maradna – mondtam, közben már éreztem, hogy egy kicsit hevesebben kezdett verni a szívem, de aztán kimondtam: – Már több mint négy éve egy lánnyal járok együtt.

Látszott rajtuk, hogy nem egészen erre számítottak, elég meglepett arcot vágtak, de nem is hatott rájuk negatívan. Móni szinte azonnal elvigyorodott.

– És ezt kellett annyira titkolni?

– Igen, ráadásul már négy éve együtt vagytok, nem is értem, hogy nem beszéltél róla eddig – szólt Anita.

– Mert nem tudtam, mit szóltok majd hozzá… A szüleimnek is nehezen adtam be, nemhogy olyan embereknek, akiket alig pár éve ismerek.

– Miért, mit gondoltál, hogy emiatt nem leszünk jóban ezután? – kérdezte Móni.

– Sajnos volt olyan, hogy egy-egy barátommal emiatt távolodtunk el egymástól.

– Szerintem az nem emiatt volt, egyszerűen csak hülyék voltak.

– Ó, nem ismered te az embereket – mosolyogtam.

– Na jó, hozok még sört, aztán kifaggatlak a barátnődről – mondta Móni, azzal már el is húzta a csíkot.

Anita elnézően mosolygott rajta, aztán hozzám fordult:

– Különben volt neki egy olyan gondolata, hogy mi van, ha a lányokat szereted, de aztán gyorsan elvetette az ötletet, miután a foci VB alatt többször is kijelentetted, hogy Draxler milyen jó pasi, és mert mondtad, hogy sokáig jártál valami Viktorral.

– Igen, Draxler tényleg jó pasi, és Viktort sem csak kitaláltam, szóval bejönnek a pasik is – mondtam.

– Igen? Ez azért nem lehet valami könnyű dolog.

– Ha éppen jól működik a kapcsolat, akkor nagyon könnyű… Ha meg nem, akkor szerintem mindenkinek nehéz, nem csak nekem.

– Ez igaz. És a pasik nem hiányoznak néha?

– Nem, mert a barátnőmet szeretem.

– Hát így végül is érthető.

Nemsokára visszatért Móni, letett elénk egy-egy sört, majd visszaült Anita mellé, és azonnal elkezdett Dorináról kérdezgetni. Mondtam, hogy igazából már elég sokat beszéltem róla, mint „egy barátnőmről”, ezért aztán tudták is, hogy kiről volt szó. Miután megittuk a sört, Móni elmondta, hogy a szalagavatója afterpartyján smárolt egy lány osztálytársával, és hogy igazából egész jó volt, de nem szokott „úgy” gondolni a nőkre. Aztán megkérdezte:

– És egyetemen meg szoktad nézni a lányokat?

– Előfordul, de tudom olyan visszafogottan csinálni, hogy ne vegyék észre. Persze van, hogy pont ők is rám néznek, ilyenkor tök vicces, hogy valószínűleg nem is tudják, hogy nem csak úgy véletlenül néztem rájuk.

– Ez jó… Na és neked is tetszik a Vivien? – kérdezte az egyik „jó csajra” célozva.

– Jézusom, nem. Egyáltalán nem szeretem az ilyen műnőket, hiába ők a legnépszerűbbek a suliban.

– Na jól van, akkor nem csalódtam – mosolyodott el.

– Hát örülök, hogy ilyen lazán fogadtátok.

– Miért, mégis hogy fogadtuk volna? – kérdezte Anita, mire Móni is heves bólogatásba kezdett.

– Tényleg nem értem, miért nem mondtad ezt korábban.

– Hát, mert azért ez nem egy olyan dolog, amin gyorsan túllépnek az emberek.

– Pedig látod, mi azért elég gyorsan túlléptünk rajta – vigyorgott Móni.

Egész este beszélgettünk, a végén már nem csak erről, hanem mindenféle másról is. Ezután már sokkal könnyebb volt, hogy nyugodtan elmondhattam nekik, hogy éppen azért volt szar kedvem, mert Dorina felcseszte az agyam, vagy elmesélhettem, hogy hol voltunk együtt hétvégén, és nem kellett hazudnom, hogy éppen kinek küldözgetek üzeneteket a telefonomon. És persze, nem utolsó sorban végre nem kellett hallgatnom Móni faggatózását. Sokat amúgy továbbra sem meséltem a kapcsolatomról, mert inkább Móni beszélt állandóan a pasijáról, ezt hallgatni izgalmasabb volt, mint beszélni, Móni meg beszélni szeretett jobban, mint hallgatni.

Tehát abban a maradék együtt átszenvedett egy évben minden szép volt és jó közöttünk, de aztán az lett a nagy történet vége, hogy miután sikeresen elvégeztük az egyetemet mindhárman, és elindultunk a választott szakirányba, mintha megszűntünk volna egymásnak. Móni még Facebookon írt, hogy jó lenne találkozni, de sosem jött össze, mert amikor írtam, hogy mikor érek rá, akkor az pont neki nem volt jó, és ő sosem írta, hogy mikor is érne rá. Anita még Face-en sem nagyon írt vissza, Móni mondta, hogy neki sem. Állítólag nagyon megviselte őt a sok ügyelet, de hát kit nem… Én már egy év távlatából beletörődtem, hogy hármunk nagy barátsága arról szólt, hogy támogassuk egymást a nehéz sulis időkben, de ebben csak ennyi volt. Néha visszaolvasgattam, hogy milyen idióta üzeneteket írtunk egymásnak a sulival, meg minden mással kapcsolatban, és visszagondoltam, hogy mennyit röhögtem ezeken; ilyenkor egész hihetetlennek tűnt, hogy Anita teljesen életunt lett, Móni meg ezek szerint mindig is ilyen kamugép volt, csak nem vettem észre. Most láttam igazán, hogy tényleg csak azért voltunk olyan jól el hárman, mert nem találtunk jobbat egymásnál. Így, hogy nem kerestük egymást, rájöttem, hogy nem is hiányoztak nekem, mert a hat év alatt sikeresen meguntuk egymás fejét; nyilván ez egy igaz barátság esetében nem fordulhatott volna elő.

Volt viszont egy másik csoporttársam, Judit, akivel hatodév közepén kezdtem el beszélgetni, addig csak felszínesebb ismerősök voltunk, vele a mai napig tartottuk a kapcsolatot. Ő kardiológusnak készült, mondta még nekem akkor, hogy biztosan nem Magyarországon fogja elkezdeni a képzést, hanem Németországban. Ez így is lett, már egy éve élt kint, gyakran beszéltünk Face-en, természetesen rengetegszer szóba került, hogy kint mennyivel jobb minden, és ahhoz képest itthon mennyire szar állapotok uralkodnak. Mivel vele is szóba kerültek magánéleti témák, még a suli végén megmondtam neki, hogy lánnyal járok, ő sem akadt fent ezen egyáltalán.

Már a metrón ültem, amikor elővettem a telefonomat, hogy megnézzem a Facebookot. Írt Judit, meg Dorina is, előbb Judit üzenetét néztem meg: „Ha jól számolom, a harmincfős gimnáziumi osztályomból minimum tíz ember kint van külföldön, szóval tényleg egyre több fiatal megy el.” Én válaszoltam is: „Nem csak fiatalok, ott van például a barátnőm anyja is, negyvenöt évesen ment ki Svédországba, és azóta nagyon boldog, mert ő is hárommilliós Volvóval járhat.”

Dorinának amúgy még nem mondtam, de én csak is amiatt mentem volna ki egy időre külföldre dolgozni, hogy a saját szememmel lássam, hogyan mennek ott a dolgok az egészségügyben, hogy aztán a kinti tapasztalatokat később majd itthon tudjam hasznosítani. De még nem voltam biztos benne, hogy tényleg kimennék, szóval egyelőre nem mondtam neki, nehogy egy veszekedésnél felhozza nekem.

Ezután megnéztem, mit írt Dorina még este. A szokásos dolgokat, hogy jó lenne, ha mellette lennék és megölelhetne, meg hiányzom neki; és hogy ennek még nagyobb hangsúlyt adjon, küldött nekem három nagyon cuki állatos matricát. Nem írtam neki semmit, hiszen most még úgysem volt ébren, az majd sokkal jobb lesz, ha hazaértem, és hozzábújok az ágyban, abból úgyis bármi lehet. Elég fáradt voltam, de most úgy éreztem, szívesen szeretkeznék vele egy jót.

Hét után pár perccel érkeztem meg, teljes csönd volt a lakásban, Dorina természetesen még az igazak álmát aludta, legkorábban is csak fél nyolc körül szokott kikelni az ágyból. Először lezuhanyoztam, mert a hármas metró utáni szaunázás után ez amúgy sem ártott, aztán fogat mostam, és bementem a szobába. Dorina a fal felé fordulva feküdt, trikóban és bugyiban volt, de a takaró már teljesen lecsúszott róla. Odabújtam hozzá, hátulról átöleltem, elkezdtem puszilgatni az arcát és a nyakát, éreztem, hogy milyen forró volt a teste az alvástól.

Nemsokára mocorogni kezdett, felém fordult, rám mosolygott, majd megcsókoltuk egymást.

– Hazajöttél, nyuszim? – kérdezte álmatag hangon, aztán megsimogatta az arcom.

– Igen, cicám… – mondtam, majd újra megcsókoltam, közben végigsimítottam a mellén, de még mielőtt lejjebb vihettem volna a kezem, így szólt:

– Figyelj, kimegyek mosdóba, mert lefekvés előtt bedöntöttem csomó ananászlevet – mondta, azzal felkelt az ágyról, én meg felültem.

– Jó, de siess vissza.

– Hát, ha már ott vagyok, akkor lezuhanyzom gyorsan, és fogat is mosok, ha már te is megtetted ezeket.

– Jaj, nehogy már zuhanyozz is, addig háromszor elalszom… - mormogtam.

– Muszáj, mert megizzadtam alvás közben, de gyors leszek.

– De nem érdekel, hogy megizzadtál, hét év után szerinted ez zavar engem?

– Tudom, hogy nem zavar, de engem igen, és megtisztellek ennyivel, ha már te is engem – mosolygott.

– Te jó ég, mintha csak egy hónapja lennénk együtt – forgattam a szemem.

– Na, mondom, sietek – azzal a két kezébe fogta az arcomat, és megcsókolt.

– Ne zuhanyozz, hanem gyere vissza, és jól fogsz járni – néztem a szemébe, ő csak mosolygott, majd megpuszilta az orromat, és kiment, én meg biztos voltam benne, hogy úgysem hallgat rám.

Láttam előre, hogy ebből úgysem lesz semmi, mert annyira fáradt voltam, hogy igazából ülni sem bírtam, és tudtam, ha lefekszem, azonnal elalszom. Végül lefeküdtem, próbáltam ébren maradni, de reménytelen volt, pár másodperccel később azonnal elnyomott az álom.

***

Délután keltem fel, megnéztem a telefonomon az időt, fél három volt. Észrevettem, hogy volt rajtam takaró, biztos Dorina terítette rám. Valami rémlett, hogy amikor visszajött a fürdőszobából, még idebújt hozzám, puszilgatta az arcom, én meg voltam olyan kedves, és elfordultam a másik irányba, hogy hagyjon már aludni. Pedig meg akartam ölelni, és mondani neki, hogy szeretem, de olyan fél hulla állapotban képtelen voltam rá. Már megbántam, hogy elaludtam, utólag eléggé sajnáltam ezt a kimaradt lehetőséget, de hát ő volt olyan hülye, hogy elment zuhanyozni… Azért megírtam neki, hogy „Bocs a reggelért :(”, aztán kikeltem az ágyból. Mire felkaptam egy pólót és bugyit, már írt is:

„Pedig jó volt, soha ilyen jót nem élveztem :P”

„Ah, hülye vagy” – írtam, majd kimentem a konyhába megnézni, milyen állapotok uralkodnak ott. Dorina szokásához híven még a reggeli teásbögréjét sem mosta el maga után, és a tegnap esti kajamaradékot is kint hagyta az asztalon. Kidobáltam mindent, és el is mosogattam, aztán csináltam magamnak kaját az otthon fellelhető alapanyagokból. Utána visszamentem a szobába és azon gondolkodtam, hogy menjek-e ki kosarazni vagy futni egy kicsit, vagy éljem túl itt bent ezt a meleget, olvassak-e vagy filmezzek. Amíg ezen filóztam, megírtam Dorinának: „Mikor jössz haza, béjbi?”, mire ő azonnal válaszolt:

„Szokásos hat körül. Miért, nem bírod nélkülem, a kezed már a bugyidban? :D”

„Megvárlak :)”

Erre nem írt semmit, de nem is akartam őt feltartani munka közben. Leültem az ágyra és folytattam a sorozatomat, most éppen a Walking Deadet néztem, a hatodik évadnál jártam, persze Dorina már látta az összes eddig megjelent részt. Fél óra múlva írt nekem:

„Kilencre megyek Eszter szülinapját ünnepelni, de addig bármi belefér.”

„Jól van, csajszim. De akkor ezek szerint ma sem alszunk együtt.”

„Nem jövök olyan későn, hogy addigra már aludj.”

„Este tízkor már fekszem, mert reggel hatra megyek megint” – írtam. „És megint huszonnégy órázom, tehát akkor holnap sem alszunk együtt.”

„Holnap is bent leszel egész nap? :(”

„Igen, sajnos, de utána lesz pár normális nyolc órás napom.”

„És most mit csinálsz?” – kérdezte kis idő után.

„Walking Dead”

„Na, az jó, csak sajnos meghal pár jó pasi és jó csaj :D” – írta.

„Ez nem újdonság, minden jó pasi és jó csaj meghal… De amíg Daryl életben van, addig felőlem meghalhat bárki :D”

„Ez az, Darylt csak imádni lehet. De akkor nézd, mert meg akarom beszélni veled a fejleményeket még a nyolcadik évad előtt.”

„Addig befejezem :)” – írtam, pedig ebben nem voltam annyira biztos.

Ezután már nem beszéltünk, én néztem a filmet, ő meg gondolom dolgozott, vagy valakivel teázott a konyhában. Nem zavart, hogy este még elmegy Eszterékkel szülinapot ünnepelni, ha nagyon akartam volna, én is mehettem volna, de semmi kedvem nem volt hozzá. Eszterrel én sosem voltam annyira jóban, és bár biztosan lettek volna ott olyan emberek, akiket kedveltem, de most nem voltam túlzottan társasági hangulatomban. Azt azért jó dolognak tartottam, hogy Dorina gimis osztályából még hét év eltelte után is ilyen jóban maradt egymással pár ember. Közülük sem ért rá mindenki ilyenkor bulizni, mert páran már házasságban éltek, gyereket neveltek, dolgoztak, inkább a párjukkal voltak, vagy csak nem volt kedvük kimozdulni. Néha azért mostanában is mentem Dorinával, ha volt valami összejövetel, de ezeknek a buliknak az intenzitása már egyáltalán nem olyan volt, mint tini korunkban. Nem tomboltunk hangos zenére, nem keveredett össze mindenki mindenkivel, nem volt ordibálás, mértéktelen alkoholfogyasztás, hanem csak ettünk, ittunk, beszélgettünk. Eszter szülinapja is egy kávézóban lesz, csak a legjobb barátait hívta meg, pedig régen minimum házibuli volt ilyenkor egy csomó idegen jelenlétével. Ez a változás természetes volt, de azért néha rossz volt rádöbbenni, hogy azok az idők már nem fognak visszajönni, amikor következmények nélkül bulizhattam szombat este, és az volt a legnagyobb gondom, hogy másnap fejfájósan kell tanulni a hétfői TZ-re.

Még két részt tudtam megnézni, aztán Dorina haza is ért. Kimentünk beszélgetni a konyhába, én leültem az asztalhoz, egy pohár narancslevet iszogattam, ő meg fel alá mászkált, elvileg müzlit készített magának, gyakorlatilag meg elmesélte, hogy mik történtek vele aznap a melóhelyen. Utána én is beszéltem egy kicsit:

– Ezt már régóta akarom mondani… Valamelyik nap rendelés vége felé jött egy tizennyolc év körüli srác, hogy elég súlyos refluxos panaszai vannak. Fábián totál fásultan csak felírt neki egy halom gyógyszert, és odavetette neki, hogyha nem javul, akkor majd jön a gyomortükrözés… De látszott a srácon, hogy valami lelkileg nem oké vele, egy kicsit kikérdeztem volna, hogy mit tanul, meg hogy amúgy rendben van-e az élete, és szívesen javasoltam volna neki a gyógyszerek mellé egy pszichológust is, de hát nem mertem én Fábián mellett ugatni.

– Szerintem megtehetted volna, de amilyen morcos az az ürge, lehet, hogy rosszul reagált volna. Mindegy, majd négy év múlva te tuti jobb leszel nála – mondta Dorina, miközben a szekrényben keresgélt, gondolom müzlis tálka után.

– Biztos, hogy nem leszek jobb nála, csak igazán lehetne egy kicsit figyelmesebb.

– Lehet, hogy amikor még kezdte, az volt, csak már megunta ezt az egészet.

– Igen… most mondhatnám, hogy én sosem szeretnék idáig jutni, de túl keveset tudok én ahhoz az életről – mondtam.

Ő erre elmosolyodott, majd mögém lépett, hátulról átkarolt, és megpuszilta az arcomat. Én megfogtam a karját, és egy darabig elvoltunk így egymáshoz bújva.

– Édes vagy – mosolyogtam.

– Te is – mondta, aztán elengedett, és kivette a tejet a hűtőből. – Most jut eszembe, elkéredzkedtél augusztus végére? – fordult vissza hozzám, én meg inkább kerültem a tekintetét.

Már egy hete mondogatta nekem, hogy augusztus utolsó hetét vegyem ki szabinak, mert akkor megyünk nyaralni a Balcsira. Nem azért nem vettem még ki, mert elfelejtettem volna, hanem mert ebben a nagy hajtásban nem nagyon mertem előhozakodni azzal, hogy szabira akarok menni, főleg, hogy az ilyen dolgokban mindig a rezidensek voltak az utolsók a sorban.

– Hát… öhm… ­Nemsokára megkérdezem, ígérem.

– Ne mondd már, hogy még nem merted kivenni azt az egy hetet! Ez mindenkinek jár, ne legyél már ennyire félős.

– Szerintem nem hiába hívsz nyuszinak – mormogtam.

– Anna! – kiáltott rám sértődötten, mire én felálltam, és odamentem elé.

– Ne szólj már így rám, légy szíves; holnap megkérdezem, tényleg – mondtam, majd végigsimítottam az arcán, és adtam egy puszit a szájára. – Szerintem most inkább fejezzük be, ami reggel kimaradt – tettem hozzá vigyorogva.

– De akkor mi lesz a müzlivel?

– Ha annyira kellett volna, már rég elkészítetted volna.

– Ebben mondjuk van valami – mosolyodott el, majd átölelte a vállam. – Utána, amíg nem megyek, van kedved majd filmezni vagy sétálni? – kérdezte.

– Persze, de most legjobban hozzád van kedvem – mondtam, majd megcsókoltuk egymást.

***

Egymást átölelve feküdtünk, néztem a kielégülten csillogó barna szemét, kipirult arcát, a homlokába lógó tincseit; ő az arcomat, hajamat simizte, élveztem ezt a nyugalmat, hogy végre lecsillapodott a heves vágyam, és megszabadultam az összes gondolatomtól. Meg akartam mondani neki, hogy szerettem, de túl erőtlen voltam hozzá, mert még annyira a szeretkezésünk hatása alatt voltam. Hozzáhajoltam, és megcsókoltam, imádtam vele ilyenkor csókolózni, mert ezek különösen érzéki és érzelmes pillanatok voltak. Beletúrt a hajamba, hosszan játszadoztunk egymás nyelvével, aztán elkezdte puszilgatni az arcom, majd a nyakam.

– Este amúgy már csináltam magamnak, de téged semmi sem tud felülmúlni – jegyezte meg mosolyogva.

– Örülök, hogy én jobb vagyok, mint az ujjaid… De ha ezt tudtam volna, megálltam volna egynél – mosolyogtam én is, és újra megcsókoltam.

– Sose állj meg egynél.

Még egyszer megcsókolt, majd előszedett egy cigit, és rágyújtott. Nem zavart, hogy a szobában dohányzott, mert nyitva volt az ablak, és most különben sem tudott volna semmi zavarni. Elmélázva néztem, ahogy kifújta a füstöt, vagyis inkább ahogy kifolyt az ajkai közül… Volt ebben valami szexi, ami mindig is tetszett, most is tök megnyugtató volt őt bámulni. Nem is tudtam megállni, újra megcsókoltam; nem érdekelt, hogy keserű volt az íze, ugyanolyan lelkesen csináltam, mint bármikor máskor.

– Mi az, szöszim? Évek óta nem smároltál le cigi közben – nézett rám meglepetten.

– Muszáj volt… gyönyörű vagy – mosolyogtam rá, azzal végigsimítottam az ajkán.

Nem szólt semmit, csak változatlanul csodálkozva méregetett. Eleinte azt hittem, hogy sikeresen zavarba hoztam, de aztán rájöttem, hogy a meghatottságtól nem tudott mit mondani.

– Ez aranyos tőled, te is szép vagy – mosolyodott el végül, majd megpuszilta az arcomat.

Én visszafeküdtem a párnámra, tovább néztem őt, de közben már éreztem, ahogy a fáradtság egyre inkább úrrá lesz rajtam. Nem akartam elaludni, de szex után mindig annyira ideálisak voltak a körülmények egy jó délutáni pihenéshez. Tudtam, hogy Dorina nem nagyon díjazná ezt, mert még indulás előtt velem szeretett volna lenni, de szerintem mire elszívta a cigit, már aludtam is.

***

Amikor ébredeztem, Dorina már szinte indulásra kész volt, ekkor esett le, hogy végigaludtam azt az időt, amit együtt akartunk tölteni.

– Basszus, már mész is? – kérdeztem, amikor felültem.

– Ja… – lökte ide nekem, ebből tudtam, hogy neheztel rám, amiért bealudtam.

Felkapott egy pulcsit, aztán kiment a fürdőszobába, én meg a takarót lelökve magamról kikeltem az ágyból, felvettem egy trikót és rövidnadrágot, majd mentem utána.

– Most mi van, haragszol? – álltam meg a fürdőszoba ajtóban, ő éppen kivett egy adag zsepit a szekrényből.

– Anna, nem haragszom – mondta, de tudtam, hogy nem így gondolta.

– Dehogynem. Az a bajod, hogy elaludtam, de ennyi erővel én is cseszegethetnélek, hogy miért kell neked hétköznap elmászkálnod ilyen hülye időpontokban, mégsem teszem.

Ő erre felém fordult, és villámló szemekkel nézett rám.

– Na, erre pont te ne tegyél semmilyen megjegyzést a hülye melóhelyeddel, ahol egész napokat nyomsz le, aztán ledőlsz itthon aludni, és már mész is be megint, és emiatt alig látlak… pont ezért nem fogok egy-egy ilyen programról lemondani miattad, és állandóan hozzád igazodni.

– Nem is kell, mégis ki mondta ezt? De akkor te is tartsd tiszteletben az én szokásaimat.

– De elég nehéz, mert ha egyáltalán itthon vagy, akkor is alszol.

– Jó, hát fárasztó a munka, ha te is így dolgoznál, akkor tudnád – mondtam.

– De mégis ki akar így dolgozni? Mondtam már, hogy menjünk ki Svédországba, sokkal kevesebb munkáért sokkal több pénzt kapnál. És akkor még lehet, hogy lenne kedved a szabadidődben mást is csinálni az alváson kívül.

– Hagyjál már ezzel a Svédországgal, mondtam már, hogy én itthon szeretnék maradni! – mondtam, éreztem, hogy egyre idegesebb leszek. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy már megint ezzel a baromsággal jössz, csak mert szerinted könnyebb elmenekülni; ha van valami nehézség, te állandóan csak menekülnél!

– És mégis, mi értelme van itthon megrohadni? Élvezed, hogy egy héten kétszer is bent vagy huszonnégy órát? Aztán hazajössz és nézem, ahogy alszol, már nem is csinálunk semmit sem közösen, nem vetted még észre?

– Mi az a hülyeség, hogy nem is csinálunk semmit? Ezeket a dolgokat miért pont mindig egy isteni jó szex után kell a fejemhez vágnod?

– Azt hiszed, hogy a szex minden… Nem csak szexelni akarok veled, hanem például összebújni valami film közben, vagy elmenni valahova; de így hogyan, ha mindig alszol?

– Hát kösz, inkább örülnél, hogy szeretek veled szexelni. Amúgy ha most nem mennél el, simán csinálhatnánk, amit szeretnél – mormogtam.

– Nehogy már én legyek a hibás, mert heti egyszer elmegyek!

– Ugyanúgy a te hibád is… Ha fontosabbak a haverok, akkor mi a fenét veszekedsz velem? Én csak próbálom normálisan végezni a munkámat, mert azt akarom, hogy majd jól sikerüljön az a szar szakvizsga.

– Igen, de nekem rossz nézni, hogy így túlhajszolod magad, ez már egyáltalán nem egészséges!

– Nem is miattam aggódsz, hanem egyszerűen csak a saját érdekeidet nézed!

– Persze, te már csak tudod, hogy mit érzek… Komolyan, menjünk ki Svédországba, és majd meglátod, hogy ezt lehet máshogy is csinálni, nem kell bekattanni egy hülye szakvizsgába.

– Nem érzem magam kattantnak, de kösz!

– Anna, de mégis mi baj lehet belőle, ha megpróbáljuk?

– Már ezerszer elmondtam, hogy nem fogom most csak úgy félbehagyni a tanulást. Neked egyáltalán nem lenne szar itt hagynod a haverjaidat, meg úgy az egész életedet?

– Ennyit megér nekem a kapcsolatunk – felelte egy árnyalatnyival higgadtabban.

– De nincs olyan nagy baj, mint ahogy beállítod. Tényleg úgy tűnhet neked, hogy felemészt a munka, de akkor sem az a megoldás, hogy elmenekülök. Én szeretem ezt csinálni, és előbb-utóbb majd biztos nyugisabb lesz.

Ő csak a fejét csóválta hitetlenkedve.

– Nem értelek, hogy hogy hihetsz ebben; ez jobb nem lesz, csak szarabb.

– Kurva jó, hogy így leszólsz. Nem tudom, mikor lettél olyan, mint anyád, de azt hittem, te ennél sokkal megértőbb vagy… Menj is bulizni, én lemegyek sétálni – azzal faképnél hagytam, és visszamentem a szobába.

Átvettem az utcai nadrágomat, ő karba tett kézzel megállt az ajtóban.

– Végig megértő voltam, de ez már unalmas, tudod? Sosem szóltam a hat év alatt semmiért, mert azt hittem, hogy utána jobb lesz, de nem lett jobb – mondta.

– Igen, és ezerszer meg is köszöntem, hogy bírod még. De tudod, nekem sem esett jól, hogy néha, amikor pont ráértem, te leléptél a többiekkel, és eszedbe sem jutott hívni engem is, például amikor elmentél Tóth Sanyi névnapjára… Ezt a kamut, bassza meg, egy hülye névnap miatt ejteni aznap estére a csajodat!

– Most miért hozol fel nekem ilyen régi sztorikat? Nem is erről van most szó!

– De, erről van szó! Te cseszegetsz amiatt, amit nem szeretsz bennem, én meg téged amiatt, amit én nem szeretek benned – azzal felkaptam egy hosszú ujjú pólót. – Na megyek, jó szórakozást! – azzal őt megkerülve kimentem a szobából, és felvettem az előtérben a cipőmet.

– Aha, hogyha van valami, te állandóan lemész sétálni, akkor ki is menekül? Ahelyett, hogy inkább megbeszélnénk! – nézett rám.

– Majd megbeszéljük később, hogyha lehiggadtam, de addig is sétálok – mondtam, majd eltettem a kulcsomat a zsebembe.

– Akkor menj, majd látjuk egymást egyszer, ha visszajössz megint a küldetésedből – morogta lemondóan.

Láttam rajta, hogy mennyire csalódott volt, egy pillanatra elkapott a vágy, hogy odamenjek hozzá, és megöleljem, de tudtam, hogy ez most nem megy így egyből egyikünknek sem, ő valószínűleg ellökne magától, nekem meg egyedüllétre volt szükségem.

– Jól van, szia Dorina – mondtam, aztán kimentem az ajtón.

***

Leültem egy padra a Duna parton, előhámoztam a zsebemből egy szál cigit, de nem akartam rágyújtani. Még amikor az elején voltam a kórházi melónak, néha kiültem a kertbe, hogy esetleg rágyújtsak, de végül sosem tettem meg. Most sem szándékoztam, de azért jó volt a tudat, hogy megvolt rá a lehetőségem. Fél kilenc körül járhatott az idő, még egyáltalán nem akart sötétedni, de már nem volt kint olyan tömeg, mint délután. Nyugodtan tudtam bámulni a szemben lévő Margitszigetet, csak időnként ment el előttem pár futó vagy kutyát sétáltató ember.

Amíg ideértem, első gondolataim között felvetődött bennem, hogy nekem orvos kéne társnak, mert ő biztosan meg tudná érteni ezt az életmódot, de ahogy jobban belegondoltam, nem is tűnt valami jó ötletnek. Ott talán az örökös rivalizálás lenne a baj; meg hogy sosem látnánk egymást, ha mindig máshogy lennénk beosztva. Úgy éreztem, semmi sem jó, és nem is értettem semmit. Azt végképp nem értettem, hogy veszekedés után miért jutott eszembe Dorina szinte összes jó tulajdonsága és jó cselekedete, amit értem tett. De talán az volt rá a magyarázat, hogy most múlandónak éreztem ezt a dolgot kettőnk között, és a tudatalatti érzéseim így tiltakoztak az ellen, hogy elengedjem őt.

Megvoltak a közös dolgaink, amik nélkül el sem tudtam képzelni az életemet. Például amikor sétáltunk az utcán, vagy a metróban voltunk, és valamin összemosolyogtunk, akkor tudtuk, hogy mire gondolt a másik, vagy hogy mire akartuk felhívni egymás figyelmét. Alapvetően ugyanolyan lazán kezeltük a dolgokat, nem akadtunk ki egymás idiótaságain. Néha rendesen túlzásba vitte a hülyeségeket, úgy éreztem, ez másoknak már biztosan sok lenne, de nekem nem, mert én így szerettem őt. Sosem voltam vele feszélyezett, egész életem során mindig is azt éreztem, hogy ő az egyetlen, aki igazán el tudott engem fogadni. Igen, erre rácáfolt egy kicsit a veszekedésünk, de a munkám egy olyan dolog volt, amire nem volt semmilyen rálátása, ezáltal nem hibáztattam, hogy nem tudta helyesen megítélni. Ezzel nem mentegetni akartam őt, ez így volt. Úgy éreztem, még volt erőm hozzá, hogy addig próbáljam megértetni vele az álláspontomat, amíg el nem fogadja.

Forgattam a cigit az ujjaim között; eszembe jutott egy ötödév végi vizsgaidőszak alatti kiborulásom, amikor tulajdonképpen nem is történt semmi különös, csak annyi, hogy azt hittem, megvan az egyik tétel, de kiderült, hogy még sincs meg. Kb. fél órába telt volna megszerezni valakitől, de már annyira kivoltam, hogy hisztirohamot kaptam, és lefeküdtem az ágyra bőgni, mint egy óvodás. Ekkor Dorinánál voltam, ő éppen a boltban volt. Amikor hazajött, csak annyit látott belőlem, hogy a párnába fúrva az arcomat zokogok, mint egy idióta, de nem kérdezett semmit, nem kiabált, nem röhögött ki, csak idejött hozzám, és átölelt. A vállára hajtottam a fejem, jól eláztattam a könnyeimmel a pólóját, de őt nem zavarta, végighallgatta az összes baromságot, ami elhagyta a számat. Például, hogy élni sincs kedvem, mert nem lesz belőlem semmi, kidobhatom a kukába az elmúlt öt évet, és inkább leugrom a hídról, minthogy újra betegyem a lábam a suliba, mert ennyire nem bírom a stresszt. Meg hogy szégyenszemre itt voltam még huszonöt éves fejjel a szüleim nyakán, miközben a velem egyidős társaim már rég pénzt kerestek és elmentek albérletbe, és különben is, mi lesz az életemmel, ha nem tudom befejezni a sulit. Ő biztatott, hogy adjam ki magamból, én meg csak sírtam és löktem tovább a hülyeségeimet, amíg meg nem nyugodtam. Amikor befejeztem, felajánlotta, hogy csinál nekem egy teát, és ha szeretnék, dőljek le nyugodtan, de én inkább kimentem a fürdőszobába rendbe hozni magam, amíg ő teát készített. Még a hosszas hideg vizes arcmosás után is borzalmasan rondának találtam magam a kisírt szememmel; amikor bementem hozzá a konyhába, meg is kérdeztem tőle, hogy hogy tud így szeretni. Ő csak nevetett rajtam, mondta, hogy én őt már semmivel nem tudnám meglepni.

Talán négy év együtt járás után volt az első komolyabb balhénk, amikor valami hülye kis félreértés miatt jól összevesztünk, és egy napig nem is álltunk szóba egymással. Amikor felkerestem, hogy megbeszéljük a dolgot, el is sírta magát, hogy mi mekkora hülyék vagyunk, hogy így kell veszekednünk. Átöleltük egymást, de a végén már csak röhögtünk, hogy tényleg milyen idióták vagyunk. Akkor azt éreztem, hogy együtt minden szarból van kiút, ez az érzésem most is változatlan volt. Haragudtam rá, de tudtam, hogy a kapcsolatunk fontosabb, és reméltem, hogy ő is így gondolta. Nem csak a szerelemről volt itt szó, hanem minden másról is, amit ő jelentett nekem. Az egész gyerekkoromat, az otthonomat, mindent… Lehet, hogy most nagyon ki volt rám bukva, de csak volt annyi önkritikája, hogy tudja, ez az egész nem csak az én hibám volt, hanem az övé is.

Sorra jutott eszembe minden, amit szerettem benne, és ez elég vicces volt így veszekedés után, de úgy látszik, az ilyen krízishelyzetek mindig felerősítették a szélsőséges szenvedélyes érzéseimet. Szerettem, hogy hét év után még mindig szívesen csókolózott velem, pedig Viktor már fél év után folyton elkapdosta a fejét, ha csak úgy, szex szándéka nélkül akartam smárolni vele, szerencsére Dorina nem ilyen volt. Azt is szerettem benne, hogy jól megértettük egymást az ágyban, nem volt semmi olyan vágyunk, amit szégyelltünk volna egymás előtt.

Egyszer még azt is felhozta, hogyha hiányzik nekem sráccal a szex, akkor nyugodtan szedjek fel valakit, vagy ha akarom, bevehetünk harmadiknak egy fiút, kis túlzással úgyis minden sarkon akadna egy, aki beszállna hozzánk. Én erre elég értetlenül néztem, mert nem tettem rá semmilyen célzást, hogy bárhogy is hiányozna nekem srác, ezért inkább megkérdeztem, hogy ezzel azt akarta-e mondani, hogy neki hiányzik a szex fiúkkal. Mondta, hogy nem, neki annyi pont elég volt a srácokból, amennyit eddig megtapasztalt velük; viszont nekem csak pasijaim voltak előtte, úgyhogy ha nagyon hiányzik velük a szex, akkor inkább csináljam, minthogy egyszer besokalljak, és lelépjek emiatt. Én továbbra is csak néztem csodálkozva, hogy mennyire szerethet engem, ha még ez is beleférne, de aztán mondtam, hogy nem akarok lefeküdni semmilyen pasival, mert nekem teljesen jó vele minden. Ez tényleg így is volt, mert igaz, hogy néha eszembe jutott, milyen jók voltak azok a vad dugások Viktorral, de az maximum csak izgalmas volt, nekem meg ennél jóval többet jelentett Dorinával a szex.

Visszaemlékeztem, hogy milyen volt vele a kapcsolatunk elején. Még minden új volt, és úgy éreztem, sosem elég belőle; minden lehetőséget kihasználtunk, amikor szexelhettünk. Napközben, amikor éppen egyikünknek sem volt órája, akkor nem bent üldögéltünk az egyetemen várva a következőt, hanem találkoztunk valamelyikünknél. Általában már az előszobában egymásnak estünk, és mire ágyba kerültünk, akkor sem mindig jutottunk el odáig, hogy lekerüljön rólunk minden ruha. Ez télen volt, de még nyáron sem volt annyira forró a levegő a szobában, mint akkor. Élveztem minden nyögését, sóhaját; minden vággyal teli összenézést; az ajkait, a nyálát a bőrömön; hogy bárhol megérinthettem. Mindig beleremegtem, amikor már nagyon ki voltam éhezve, és végre megéreztem a nyelvét; aztán csak élveztem, ahogy percről percre közelebb vitt a kielégüléshez. Nagyon gyorsan ráéreztünk egymásra, el sem hittem, hogy ha úgy akartuk, milyen egyszerű volt egyszerre elélvezni. Aztán néha, amikor már túl voltunk a kezdeti sietségen, fölé hajoltam és az ujjaimmal simogattam, közben csókolóztunk vagy csak néztem az arcát, ahogy egyre jobban átadta magát az élvezetnek, ő meg egyre erősebben szorított, mert annyira elveszett az érzésben. De én is mindig elvesztem vele együtt.

Nem is az volt annyira felemelő, amiket csináltunk, hanem az, hogy teljesen átadtuk magunkat egymásnak, és felfedeztük, hogy milyen érzéseket tudunk kiváltani egymásból. Nekem teljesen új élmény volt lánnyal lenni, nem gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz, persze tudtam, hogy ez csak is miatta volt így, nem amiatt, mert lánnyal voltam. Ő is mondta, hogy sokkal jobb velem, mint az előző három csajával, mert így, hogy szerettük egymást, minden sokkal nagyobb hatással volt ránk, és mindenre sokkal jobban vágytunk, mint előzőleg. Már ha csak végigcsókoltam a nyakát, attól annyira megkívántuk egymást, hogy sosem akartunk ennyinél megállni.

Ezért nem is tudott senki úgy igazán megmozgatni, sem a pasik az utcán, sem a kiscsaj a kórházból, mert tudtam, hogy egyikkel sem lenne semmi sem olyan jó, mint Dorinával; akibe eddigi életem során igazán bele voltam zúgva. Senki iránt nem lennének ilyen érzéseim, és ha szakítanánk, más emberre rá sem tudnék nézni, talán soha többé. Ez talán egy kicsit erős kijelentés volt, de nem tudtam elképzelni, hogy ne az ő ízét, illatát, érintéseit érezzem, hanem valaki másét, ami teljesen idegennek hatna ennyi idő után. Nem azért, mert őt már megszoktam, hanem tényleg senki sem kellett rajta kívül.

Szerettem még az idióta poénjait, amiken egy idő után már mindenki szörnyülködött, de én csak tovább röhögtem rajtuk; meg szerettem azt a hülye szokását, hogyha bármi bajom volt, mindig felajánlotta, hogy főz nekem teát. Szerettem, hogy olyan lelkesen magyarázott a kedvenc íróiról, meg minden jó könyvről, amit olvasott. Szerettem azt is, hogy senki sem tudta róla elképzelni, hogy tud komolyan is viselkedni, de velem tudott, nekem elmondott minden olyat, amit másoknak sosem. Meg amikor már élni sem volt kedvem, mindig kirángatott sétálni vagy kosarazni, hogy egy kis lelket verjen belém, és általában sikerült is neki. Szerettem még, hogy idegenek előtt akkor is kiállt értem, hogyha egyébként az adott kérdésben nem feltétlenül értett egyet velem. Meg hogy büszke volt rám, és én is rá…

Eltettem a cigit, és elindultam haza. Tudtam, hogy már rég elment Eszterékkel, és nem is nagyon bíztam benne, hogy hajnalban hazaérve lesz majd olyan állapotban, hogy beszélni tudjunk, de megfogadtam, hogy ha legközelebb beszélünk, akkor ki akarom kérdezni mindenről… Nem csak arról, amik felmerültek a veszekedés alatt, hanem minden másról is, ami esetleg mélyebben bánthatja. Csak annyit mondott, hogy rossz neki, hogy ennyit dolgozom, de emögött azért lehetett egy olyan érzés is, hogy zavarja őt, hogy neki nincs olyan tevékenység az életében, amiben ennyire ki tudja élni magát. Ezt akartam kideríteni, hogy tényleg így volt-e, vagy hogy volt-e még bármi, amiről nem tudtam. Hogy esetleg ő is olyan életre vágyik-e, mint a volt osztálytársai, hogy apa-anya-gyerek felállásban éltek, és nem így, ahogy mi, hogy gyerekünk nyilvánvalóan nem lesz, és azt is meg akartam kérdezni, hogy esetleg ilyen hosszú idő után hiányzik-e neki férfi. Nagyon szarul érezném magam, ha kiderülne, hogy igen, de talán jobb lenne tisztán látni, mint folytatni ezt az örökös vitatkozást.

Már besötétedett, amikor beléptem a lakásba, láttam, hogy fény szűrődött ki a szobánkból. Csodálkoztam, hogy vajon Dorina égve hagyta-e a villanyt, vagy már haza is ért. Lerúgtam a cipőmet, és bementem megnézni, hogy mégis mi volt. Az ágyon ült ölében a laptopjával, éppen gépelt valamit fülében fülhallgatóval, de amikor beléptem, rögtön ki is vette, majd rám nézett. Úgy megörültem neki, hogy hevesebben kezdett verni a szívem, de egyelőre nem akartam kimutatni.

– Mi az, el sem mentél? – kérdeztem.

– Hát látod. Úgy gondoltam, ezt az estét feláldozom a kapcsolatunk oltárán – mondta, szemmel láthatóan már ő is lenyugodott.

– És mit mondtál Eszternek? – kérdeztem.

– Az igazat, hogy veled szeretnék lenni.

– Nem bánta? – kérdezte.

– Szerintem értékelte, hogy nem kamuztam valami olyasmit, hogy nagyon fáj a hasam, ami ilyen esetben elég népszerű kifogás szokott lenni.

Hát igen, ő tényleg nem szokott ilyen dolgokban hazudni, mindig megmondta, hogy mi volt a helyzet valójában.

– Akkor beszélgethetnénk – mondtam.

– Igen, ezért maradtam itthon.

– Jól van. Lezuhanyzom, aztán jövök.

– Jó… – mondta, azzal visszatette a fülhallgatót.

Eléggé megkönnyebbültem, hogy itthon maradt, és nem kell napokat várni, amíg ezt meg tudjuk beszélni, hanem most ki tudom őt kérdezni mindenről, ami bánthatja, és végre én is elő tudom adni normálisan az álláspontomat.

Amikor visszamentem a szobába, leültem mellé az ágyra, ő elrakta a laptopot, aztán rám nézett, nekem szentelve minden figyelmét. Már este tíz körül járhatott az idő, végre nem volt olyan meleg, mert az ablakon hűvösebb levegő áramlott be a szobába.

– Na jó, kezdem én – mondtam, mivel láttam rajta, hogy rám várt. – Tényleg csak arról van szó, hogy baj, hogy alig vagyok itthon, vagy van még valami más problémád is? Hiányzik valami?

– Ezt hogy érted? – kérdezte.

– Például hogy van pár ismerősünk, akiknek már férje meg gyereke van; te is „normális” életre vágysz pasival és gyerekkel?

– Nem tudom, miből következtettél erre, de nekem csak egy dolog hiányzik. Te – nézett rám jelentőségteljesen.

– Biztos, hogy csak ennyi?

– Igen, ha nem akarnék veled lenni, akkor már nem lennék veled, de azt hittem, ez számodra is egyértelmű. Az más kérdés, hogy nyilván tudnék „normális” életet élni pasival, de az nem lenne az igazi. Miért, te talán ezt szeretnéd?

– Nem.

– Na látod. Képzeld el magad bárki mással, végül is lehet, hogy boldog és nyugodt lennél, meg talán még szeretnéd is a másikat, csak éppen pont az hiányozna, ami kettőnk között megvan.

– Igen, hogy rád nézek, és kitalálom a gondolataidat… – mormogtam.

– Valami olyasmi. Figyelj, nekem csak szar látni, hogy ez után a szar hat év után sem lett jobb neked, kidolgozod a lelkedet és még csak meg sem fizetnek, nem mehetsz el akkor szabira, amikor szeretnél…

– Tudom, biztos azt hiszed, hogy hülye vagyok, hogy ennek ellenére is szeretnék itt maradni, de a mostani helyzettel már sokkal jobban ki vagyok békülve, mint a sulival, úgy érzem, már végre teszek valami hasznosat is. Nem szeretnék Svédországban élni, és tőled sem várom el, hogy itt hagyd az összes barátodat miattam.

– Nem lenne ez akkora áldozat tőlem, mint hiszed.

– Miért nem? Mindig is mondogattad, hogy utálod Svédországot.

– Igen, mert akkor még csak apám élt kint, de most veled lennék ott. De ha nem szeretnéd, akkor felfogtam, nem akarok olyan lenni, mint Viktor, hogy beleugatok a dolgaidba. Tök hülyének tartottam, mert annyira ellenezte ezt az egész orvosis dolgot, én végig hittem benned, hogy megcsinálod. De most pont azért szar látni, hogy ezért a sok erőfeszítésért cserébe nem kapsz semmit.

– Nem inkább az a bajod, hogy keveset vagyunk együtt?

– De, az is, de ezt már mondtam.

– És érezted azt, hogy nem bírod tovább, emiatt szétmehetünk? – néztem a szemébe, ő ugyanilyen komolyan nézett vissza rám.

– Nem, de azért gondolj arra is, hogy nekem sem egyszerű. Ha itthon is vagy, akkor aludnod kell, és nem akarok az agyadra menni, azt sem akarom, hogy az összes szabadidőd csak belőlem álljon. De ha alig van szabadidőd, és tényleg alig látlak, akkor előbb-utóbb nem lesz semmi közös élményünk, ami összekötne minket. Most még nem annyira vészes a helyzet, csak nem akarom, hogy rosszabb legyen.

– Tudom… És azt is tudom, hogy sok mindenről lemondtál már miattam, de azt nem láthatom előre, hogy ebből mikor tudok bármit is visszaadni. Nem tudom, mikor fogok ráérni akkor, amikor csak szeretnéd, meg hogy mikor lesz olyan életem, mint más átlagembernek.

– Tudom, hogy az nem most lesz, ezt már felfogtam. Csak legalább egy kicsit tegyél úgy, mintha téged is érdekelne a nyaralás, vagy bármilyen program, amit kitalálok.

– Nem arról van szó, hogy nem érdekel, csak lehet, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ki tudjam mutatni.

– Igen, mert túlhajszolod magad – vágta rá.

– De te azt hiszed, hogy ki vagyok készülve, pedig nem. Csak fáradt vagyok, de attól még semmi bajom sincs. Sem veled, sem a munkával.

– Jó – hagyta rám, de láttam rajta, hogy nem győztem meg, én meg inkább új témába kezdtem.     – Még érdekelne az is, hogy megbántad, hogy nem vetted komolyan a tanulást vagy a kosarazást, és most nem valami olyat csinálsz, amit tényleg szeretsz?

Ő csak vállat vont erre, de azért láttam, hogy elgondolkodott.

– Lehet, hogy úgy tűnt neked, hogy mindig csak menekültem a nehéz helyzetek elől, de én nem így éreztem. Túl vagyok én már sokféle szarságon, pont ezért akartam én magam dönteni arról, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Hiába mondta Péter bácsi, hogy milyen kurva jó kosaras lenne belőlem, elmentem a csapathoz, nem volt jó, és innentől kezdve mégis miért áldoztam volna be a fél életemet egy olyan dologra, amit nem szeretek? Nekem nem tetszettek a kötöttségek, meg az a rengeteg unalmas és monoton gyakorlat az edzéseken, miért fárasztottam volna magam ilyesmivel? Szép dolog, amikor az Euroliga döntőben dobsz harminc pontot és téged ünnepel az egész ország, de azt mindenki elfelejti, hogy ez amúgy milyen sok munkával és lemondással jár. Te nagyon szeretted azt, amit tanulsz, mégis sokszor kiborultál, és nem bírtad.

– Igen, és az sem biztos, hogy megtérül. De én szeretem annyira ezt az egészet, hogy ne érdekeljen.

– Látod, de én meg semmit nem szerettem annyira, hogy úgy érezzem, megér ekkora áldozatot. Én csak jól akartam magam érezni, ezért tényleg nem bántam meg semmit, amit „elszalasztottam”. Megvolt rá az okom, hogy miért nem csináltam végig valamit.

Én csak bólintottam, nem is nagyon tudtam semmit hozzáfűzni. Tudtam, hogy ezt tényleg így gondolta, és nem csak engem és magát akarta ezzel áltatni.

– Én meg nem akartalak amiatt cseszegetni, hogy elmész itthonról – mondtam. – Tényleg menj nyugodtan, amikor csak akarsz, tök jó dolognak tartom, hogy így együtt maradt a volt gimis osztályod.

– Nem nagy szám, csak az a pár ember maradt együtt, akinek nincs családja, gyereke, és még itt maradt az országban.

– Az én volt egyetemi társaimnak sincs családja, mégsem tartjuk már a kapcsolatot, szóval hidd el, ez elég nagy dolog. Én is azért nem akartam soha rád szólni, hogy mikor és kikkel mész el, mert tudtam, hogy például Fanninál utáltad, hogy mindenkire féltékeny volt.

– Jézusom, te még emlékszel Fannira? – vigyorodott el. – Ne is juttasd eszembe, komolyan… Az biztos, hogy hozzá képest te szinte sosem szóltál bele semmibe. Így visszagondolva tök gáz, hogy régen azt hittem, hogy az ilyen felszínesebb, Fanni-féle barátnők nekem sokkal ideálisabbak lennének, mintha veled jöttem volna össze, akit tényleg szeretek; de hát kiderült, hogy tévedtem.

– De miért gondoltad, hogy jobb lesz azzal, akit nem szeretsz? – kérdeztem.

– Mert elég sok félelmem volt veled kapcsolatban.

– Na, mondd.

– Ez olyan rég volt már… – mondta. – Azt már rögtön mondtam neked, hogy nem tudtam, akarnál-e komoly kapcsolatot lánnyal, de még ha velem össze is jönnél, nem tudtam, meddig tartanál ki. Nem volt még előttem barátnőd, sosem lehettem volna elég biztos benne, hogy tényleg engem akarsz, vagy csak ki akarod próbálni, milyen lánnyal lenni. Persze, ez még azelőtt volt, mielőtt összejöttünk, utána már nem gondoltam bele ebbe, mert túl jó volt veled ahhoz, hogy ilyeneken kattogjak. Egyébként azelőtt nem csak veled kapcsolatban voltak kétségeim, hanem magammal szemben is. Általában az volt velem, hogyha fiúval voltam, akkor lány kellett, ha meg lánnyal voltam, akkor fiú kellett. Emiatt éreztem magam elcseszettnek, mert rájöttem, hogy talán a biszexualitás mégsem olyan jó buli, mint amilyennek tizenhat évesen hittem. Mert mi van akkor, ha majd életem nagy szerelme mellett is állandó hiányérzetem lesz? Tudtam, hogy kellesz nekem, de féltem attól, hogy ha veled lennék, akkor majd fél év után megint pasi kell nekem, és nem akartam pont veled megcsinálni, hogy esetleg emiatt elhagyjalak.

– És miért nem mondtad ezt eddig nekem?

– Kellett volna? Ez még azelőtt volt, mielőtt összejöttünk, úgy voltam vele, hogy ezekkel a problémákkal nekem kell megküzdenem, és te sajnos úgysem tudsz segíteni. És amúgy tudod mire jöttem rá, amikor már együtt voltunk? Hogy nem azért volt hiányérzetem a korábbi kapcsolataimban, mert a párommal ellenkező neműre vágytam, azt csak belemagyaráztam. Hanem azért volt hiányérzetem, mert nem szerettem őket. Ott őrlődtem, hogy elcseszett vagyok, pedig nem erről volt szó, hanem arról, hogy nem az aktuális párom volt az igazi, és hogy még nem találtam meg azt az embert, akivel ezek a dolgok tényleg egyszerűek.

– Hmm, olyan kár, hogy sosem beszéltél nekem erről – mondtam, közben mosolyogva méregettem őt, de ez neki nem nagyon tetszett.

– Most sem azért mondtam, hogy kiskutya szemekkel nézz rám. Mondjuk tény, hogy jól áll neked, de akkor sem.

– Jól van, tudom… De ha már témánál vagyunk, én régen azért nem tudtam elképzelni, hogy összejöjjünk, mert láttam, hogy mennyi mindenki tetszik neked, és úgy éreztem, én biztos sosem lennék neked elég. Még ha éreztem is valamit irántad, ez távol tartott tőled. Amikor viszont szakítottál Fannival, egyszerűen megrohant az érzés, és nem tudtam az észérvekre hagyatkozni.

– Hát, sosem gondoltam volna, hogy kezdeményezel, szinte fel sem fogtam, hogy ez tényleg megtörténik… És tényleg már elsőre sokkal jobb volt veled, mint bárki mással azelőtt, úgy, hogy neked ráadásul az volt az első alkalom.

– Pont azon gondolkodtam most kint, hogy senkivel sem lenne olyan jó, mint veled.

– Úgy érzem, nekem sem. Amiatt meg ne haragudj, hogy azt mondtam ma délután, hogy csak a szex nem elég. Nem elég, de ne értsd félre, örülök, hogy még mindig ilyen jó a szex.

– Igen, reméltem, hogy ezzel csak nincs semmi problémád.

Egy darabig szótlanul üldögéltünk, nem is néztünk egymásra, de aztán éreztem, hogy nem tudok ellenállni, hogy megöleljem. Tudtam, hogy ilyen beszélgetések után ő még nem áll készen erre ilyen gyorsan, de úgy voltam vele, hogy azért valahol biztos jól esne neki is, végül is ez nem rossz dolog… Közelebb húzódtam hozzá, és átöleltem a vállát, a haja az arcomhoz ért, megcsapott a finom illata. Nem húzódott el, de csak később ölelte át a derekamat. Becsuktam a szemem, és csak akkor nyitottam ki, amikor beszélni kezdett.

– Tudtam, hogy sokban különbözünk, de amikor összejöttünk, rájöttem, hogy nekem mindig is rád volt szükségem. Te voltál az első, akinek az is fontos volt, hogy én is jól érezzem magam a kapcsolatban. És mai napig ilyen vagy velem, már ha éppen látjuk egymást.

– Ó, érzem az iróniát… de próbálok rászolgálni a bizalomra – mondtam.

– Már régen rászolgáltál. Tudtam, hogy csak te tudod összerakni a szétcseszett lelkemet – mondta, az utolsó pár szót már elnevette, én is elmosolyodtam. Kibontakozott az ölelésemből, majd így szólt: – Asszem pont elég szentimentális baromságot hordtam össze, elégedj meg ezzel a következő hét évre. Megyek, elszívok egy cigit.

Még mielőtt felkelhetett volna, magamhoz húztam, és hosszan megpusziltam a száját. Ő nem viszonozta a csókot, én meg tudtam, hogy tényleg ideje egy kicsit békén hagynom.

– Akkor én meg csinálok valami kaját – mondtam.

***

Este tíz helyett végül is fél tizenkettőkor kerültem ágyba, tudtam, hogy ez az alvásmennyiség kevés lesz, hiába aludtam át szinte az egész napot. Beállítottam a telefonomon az ébresztőt hajnali fél ötre, aztán letettem magam mellé, ekkor jött vissza Dorina zuhanyzásból. Kaja közben sem beszélgettünk sokat, most is szótlanul feküdt le mellém, és húzta magára a takarót. Lekapcsoltam a villanyt, majd átöleltem, de éreztem rajta, hogy ő még nem akar felém közeledni. Ezt nem bunkóságból csinálta, ő egyszerűen csak ilyen volt a nagy kibékülős beszélgetések után, főleg az olyanok után, ahol hosszabban beszélt az érzéseiről.

– Azt mondtad, hogy hiányzik, hogy összebújjunk, most itt vagyok… – mondtam.

– De én azt délután akartam, szöszi – mormogta, azzal befordult a fal felé.

Nem zavartattam magam, hozzásimultam a hátához, és átöleltem a derekát. Nem fogta át a kezem, mint ilyenkor szokta, ezért beletörődtem, hogy így alszunk el. Amikor már majdnem elnyomott az álom, megfordult, végigsimított az arcomon, és végül átölelt ő is.

***

Leghamarabb délután háromkor volt arra időm a kórházban, hogy megnézzem a telefonomat, amikor a tizenöt perces kajaszünetemet töltöttem. Kint ültem a kertben a padon, egyik kezemben a szendvicsemmel, másikban a telefonnal, akartam írni Dorinának egy SMS-t, de rögtön láttam, hogy ő már írt nekem: „Mondd meg, pontosan mikor végzel reggel, kimegyek eléd a villamosmegállóhoz.” Ezen eléggé meglepődtem, mert eddig egyszer jött csak elém, de akkor is délután, nem kora reggel.

Hajnalban, amikor felkeltem, ő még aludt, félálomban megölelgettük egymást, de egyébként nem beszéltünk. Tudtam, hogy még nincs teljesen elfelejtve a veszekedés, és azért szeretne minél hamarabb látni, mert ezzel szeretett volna nyitni felém. Sosem bírt korán felkelni, csak ha nagyon hajtotta a lelkesedés valami iránt, vagy hogyha bántotta valami. „Negyed hétre szerintem már kint leszek a villamosmegállóban. Örülök, hogy jössz.” – írtam neki. Tényleg nagyon értékeltem, hogy még ennyi idő után is ennyire igényelte a közösen eltöltött időt; még akkor is, ha tulajdonképpen emiatt vesztünk össze.

Láttam még, hogy Face-en Judit válaszolt a tegnapi üzenetemre: „Ha már a barátnőd anyja kint van Svédországban, én biztos nem hagynám ki a lehetőséget, hogy legalább kipróbáljam, milyen kint. Ismerem erről a véleményed, de nem veszíthetsz semmit, mert ha nem tetszik, legrosszabb esetben hazamész.” Na, már megint ugyanaz a téma… De azért elgondolkodtam, hogy talán ha valami ilyen gyakran jön velem szembe, azzal előbb-utóbb majd foglalkozni kéne. Továbbra is csak is az ott megszerezhető tudás miatt volt számomra vonzó egy külföldi lehetőség, nem tudtam, hogy ez valaha elég lesz-e ahhoz, hogy kipróbáljam, de már sokkal nagyobb esélyt láttam rá, mint először, amikor Dorina anyja elkezdte ezt nekem mondogatni.

Mielőtt még kikapcsoltam volna a mobilnetet, küldtem Dorinának pár aranyos állatos matricát, amiket annyira szeretett. Huszonhét évesen, orvosi diplomával lehet, hogy ez nagyon furának, meg gyerekesnek tűnt, de egyszerűen voltak olyan dolgok, amikhez sosem lehetett elég idős és komoly az ember.

***

Reggel hat óra huszonötkor sikerült csak elindulnom a kórházból, de nem nagyon szedtem a lábam, mert biztos voltam benne, hogy Dorina simán elaludt, és nem is lesz ott a megbeszélt helyen. De ott volt, a villamosmegállóban szívta a cigijét, és nem úgy nézett ki, mint aki azt sem tudta, hol van a fáradtságtól. Amikor meglátott és végignézett rajtam, rögtön megjegyezte:

– Na, most már tudom, ki lopkodja a pólóimat.

Én csak mosolyogtam, megint az ő egyik pólója volt rajtam. Ez volt az egyik kedvencem, fekete alapon piros felirattal volt ráírva, hogy „You only live twice” és ott díszelgett mellette egy bájos, földből kinyúló zombi kéz.

– Túl jó cuccaid vannak – mondtam.

– Ezzel nem mondtál újat. Nem néztek rád furán a kórházban, hogy ebben jöttél ki? Kicsit azért ez morbid.

– Tényleg az, de senkit nem érdekel, hogy miben vagyok.

– Na jó… Induljunk hazafelé, közben útba ejthetnénk egy Mekit, aztán kiülhetnénk a Duna partra  – javasolta.

Nem mondta túl lelkesen, de tudtam, hogy szeretné, én meg nem akartam visszautasítani. Már alig álltam a lábamon és alig láttam a fáradtságtól, de benne voltam, mert szerettem volna vele beszélgetni, vagy csak simán vele lenni, ha már csak miattam eljött idáig. És most sikerült aludnom bent vagy négy órát, úgyhogy végül is nem volt olyan vészes a helyzet, mintha egész éjjel nem aludtam volna. A villamoson szinte senki sem volt rajtunk kívül, a metróban sem voltak sokkal többen, ebből jöttem rá, hogy tényleg, amúgy ma vasárnap volt, ezért aztán meg sem kérdeztem Dorinát, hogy miért nem ment dolgozni. Nem nagyon beszélgettünk, mert nagyon fáradt voltam, ő meg nem a metrón akart velem fontos dolgokat megvitatni.

Később sem vitattunk meg annyira fontos dolgokat, Meki után kiültünk a Duna parton az egyik stégre. Elgondolkodva néztem a szemben lévő szigetet, ő meg a jegeskávéját iszogatta, ez volt az egyetlen kávé, amit szeretett. Reggel nyolc felé járhatott az idő, még kellemesen hűvös volt a levegő, és természetesen sehol nem volt senki, maximum egy-két futó bukkant fel a parton, de mivel háttal voltunk nekik, nem is foglalkoztunk velük. A lábunk előtt hullámzó Dunát néztük, a szigetet, és a hegyeket a távolban, élveztem, hogy nem kellett megszólalni, és csak elvoltam magamban.

Egy idő után Dorinára néztem, a szívószálat rágcsálta szórakozottan, magam felé fordítottam az arcát, és megcsókoltam.

– Mi az, szöszim, nem félsz, hogy meglát valaki a kórházból? – kérdezte nagy komolyan, de a szeme csillogásából tudtam, hogy csak viccelt.

– Még ha félnék is, akkor is simán smárolnék veled egy ilyen reggelen – mondtam.

– Igaz, végül is orvoshiány van Magyarországon, ha kirúgnak emiatt, simán mész egy másik helyre – vigyorgott.

– És különben is, nem hiszem, hogy megismernek kiengedett hajjal, tornacipőben, meg a cuki zombis pólódban. De ha igen, az sem érdekel – mosolyogtam, aztán újra megcsókoltam.

Ezúttal hosszabban csináltuk, ő is átölelt, utána meg csak újra bámultunk a messzeségbe. Megint annyira nyugodt voltam, mint az összeveszésünk előtt, azt éreztem, hogy megint minden rendben van. A kapcsolatunk nem olyan volt, mint a filmekben; néha sokkal jobb volt annál, néha meg rosszabb, de leginkább szerencsére ilyen nyugis volt, mint ebben a pillanatban.

Neki is ilyen gondolatok járhattak a fejében, mert megkérdezte:

– Na és neked így is megéri velem lenni?

– Hogy „így”? – kérdeztem vissza.

– Tudod te, hogy értem. Így, ahogy vagyunk, mindennel együtt – mondta.

– Ez nem is kérdés. Persze, hogy megéri.

Ő csak bólintott, majd rövid hallgatás után megjegyezte:

– Hát igen, valakinek az a baja, hogy nem jött össze élete szerelmével, nekünk meg az, hogy igen. Akkor már inkább emiatt szenvedek.

– Ez aranyos tőled… – mosolyogtam. – És honnan vannak ezek a mély gondolatok?

– Nekem mindig is voltak, szöszike.

– Jó, tudom… És mit csináltál tegnap?

– Hát, felkeltem tízkor, lementem a boltba kajáért, aztán ettem. Felhívtam Esztert, három körül találkoztunk a belvárosban, és beszélgettünk.

– Elmondtad neki, hogy miért nem mentél a szülinapjára? – kérdeztem.

– Nem nagyon mentem bele a részletekbe, de amúgy is már tegnap megértette a dolgot. Utána meg otthon megnéztem egy filmet, és olvastam.

– Hmm, bárcsak nekem is lenne időm olvasni, nem is emlékszem, hogy mikor vettem a kezembe rendes könyvet orvosi könyveken kívül.

– Hát valamit valamiért, nem? – tette fel a költői kérdést, és tudtam, hogy ezzel kettőnkre is célzott.

Én végre kimondtam, ami már régóta érlelődött bennem:

– Figyelj, most már nem vetem el teljesen azt a lehetőséget, hogy egy időre kimenjünk külföldre dolgozni, de bármi is lesz, szeretnék majd visszajönni.

– Na, és mégis mi ez a nagy változás? – kérdezte kétkedve. – Eddig hallani sem akartál róla.

– Tudom, de aztán belegondoltam, hogy amit kint megtanulok, talán itthon is lehetne alkalmazni, szóval ezzel is csak bővülne a világnézetem. De a szakvizsgát még mindenképpen itthon szeretném megcsinálni, tehát minimum négy évet még ki kellene így bírni.

– Jól van… Akkor sem lennék meglepve, ha addig meggondolnád magad és nem szeretnél kimenni. Majd meglátjuk, ha már ott tartunk, hogy ez mennyire saját ötlet volt, vagy csak amiatt mennél, mert én mondogattam.

– Igen, majd kiderül… de mondom, már nincs annyira ellenemre – mondtam, majd hozzátettem: – Egyébként elkéredzkedtem augusztus utolsó hetére, és el is engedtek.

– Na, és volt bármilyen beszólás, érdemes volt előre félni?

– Nem, nem volt semmi.

Erre még csak annyit sem mondott, hogy „na látod”, ezért én is megkérdeztem tőle: – És neked megéri így velem lenni?

Ő rám mosolygott, néztem, ahogy a napfény megcsillant a haján.

– Én is ugyanazt tudom mondani, amit te; persze, hogy megéri – felelte.

Vége